Mivel az Én házam népe közé tartozol, és mivel hűséges vagy az Én királyságomban, mindenben, amit teszel, követned kell az Én követelményeim normáit. Nem azt kérem, hogy ne légy több egy sodródó felhőnél, hanem azt, hogy csillogó hó legyél, és rendelkezz annak lényegével, sőt, még inkább az értékével. Mivel a szent földről származom, nem olyan vagyok, mint a lótusz, amelynek csak neve van, de lényege nincs, ugyanis a sárból származik, nem pedig a szent földről. Az idő, amikor egy új ég leszáll a földre, és egy új föld terjed szét az égbolton, pontosan az az idő is, amikor hivatalosan munkálkodom az emberek között. Ki ismer Engem az emberiség körében? Ki látta az érkezésem pillanatát? Ki látta, hogy nem csupán nevem van, hanem lényeggel is rendelkezem? Kezemmel lesöpröm a fehér felhőket, és fürkészőn figyelem az égboltot; az űrben nincs semmi, amit ne az Én kezem rendezne el, alatta pedig senki sem járul hozzá a maga apró erőfeszítésével az Én hatalmas vállalkozásom megvalósításához. Nem támasztok megterhelő követelményeket a földi emberekkel szemben, mert mindig is a gyakorlatias Isten voltam, és mert Én vagyok a Mindenható, aki az embereket teremtette, és aki jól ismeri őket. Minden ember a Mindenható szeme előtt van. Hogyan kerülhetnék el akár a föld legtávolabbi szegleteiben élők is a Lelkem vizsgálódását? Bár az emberek „ismerik” a Lelkemet, mégis megsértik azt. Szavaim minden ember csúnya arcát leleplezik, legbensőbb gondolataikkal együtt, és mindenkit arra késztetnek a földön, hogy nyilvánvalóvá váljon az Én fényemtől, és összeroskadjon a vizsgálódásom közepette. Azonban annak ellenére, hogy összeroskadnak, szívük nem mer messzire kóborolni Tőlem. A teremtett lények között ki nem szeret meg Engem tetteim eredményeképp? Ki nem sóvárog Utánam szavaim folyományaképp? Kiben nem ébred fel a ragaszkodás érzése szeretetem eredményeképp? Csak a Sátán rontása miatt nem tudták az emberek elérni azt az állapotot, amit Én megkövetelek. Még az Általam megkívánt legalacsonyabb normák is aggályokat keltenek az emberekben, nem is beszélve a máról – erről a korszakról, amelyben a Sátán tombol és vadul önkényeskedik – vagy arról az időről, amikor a Sátán olyannyira eltiporja az embereket, hogy testüket teljes egészében mocsok borítja. Mikor nem okozott Nekem bánatot az, hogy az emberek romlottságuk következtében nem törődtek a szívemmel? Lehetséges-e az, hogy sajnáljam a Sátánt? Lehetséges-e, hogy tévedek a szeretetemben? Amikor az emberek lázadoznak Ellenem, a szívem titkon sír; amikor ellenállnak Nekem, megfenyítem őket; amikor megmentem őket és feltámasztom halottaikból, a legnagyobb gondoskodással táplálom őket; amikor alávetik magukat Nekem, a szívem megnyugszik, és azonnal nagy változásokat érzek az égben, a földön és minden dologban. Hogyne élvezném, amikor az emberek dicsérnek Engem? Hogyne szereznék dicsőséget, amikor tanúságot tesznek Mellettem és megnyerem őket? Lehetséges-e az, hogy bárhogyan is cselekednek és viselkednek az emberek, azt nem Én irányítom és táplálom? Amikor nem mutatok irányt, az emberek tétlenek és némák; ráadásul a hátam mögött folytatják azokat a „dicséretes” piszkos ügyleteket. Azt hiszed, hogy a test, amelybe Magamat öltöztetem, semmit sem tud a cselekedeteidről, a viselkedésedről és a szavaidról? Sok éven át viseltem a szelet és az esőt, és hasonlóképp megtapasztaltam az emberi világ keserűségét is; ugyanakkor alaposabban megfontolva, nincs annyi szenvedés, ami miatt a hús-vér emberiség elveszítené a Belém vetett reményt, még kevésbé képes bármely édesség arra késztetni a testben élő embereket, hogy hideggé, csüggedtté vagy elutasítóvá váljanak Velem szemben. Vajon a szeretetük Irántam valóban a szenvedés vagy az édesség hiányára korlátozódik?

(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 9. fejezet)