Bár Jézus a megtestesülésében teljesen érzelemmentes volt, mindig vigasztalta tanítványait, gondoskodott róluk, segített nekik és támogatta őket. Bármennyit is dolgozott, vagy bármennyi szenvedést viselt el, soha nem támasztott túlzott követelményeket az emberekkel szemben, hanem mindig türelmes és elnéző volt a bűneikkel szemben, olyannyira, hogy a Kegyelem Korának népe előszeretettel nevezte Őt „a szeretetreméltó Megváltó Jézusnak”. Az akkori embereknek – minden embernek – Jézus maga az irgalmasság és a szeretet volt. Soha nem emlékezett az emberek vétkeire, és a velük való bánásmódja soha nem a vétkeiken alapult. Mivel az egy másik kor volt, gyakran bőséges étellel ajándékozta meg az embereket, hogy jóllakhassanak. Minden követőjével kegyelmesen bánt, meggyógyította a betegeket, kiűzte a démonokat, feltámasztotta a halottakat. Annak érdekében, hogy az emberek higgyenek Benne, és lássák, hogy mindazt, amit tett, komolyan és őszintén tette, odáig ment, hogy feltámasztott egy rothadó holttestet, megmutatva nekik, hogy az Ő kezében még a halottak is életre kelhetnek. Ily módon csendben tűrt és végezte közöttük a megváltás munkáját. Még mielőtt a keresztre szegezték, Jézus már Magára vette az emberiség bűneit, és bűnért való áldozattá lett az emberiségért. Még mielőtt megfeszítették volna, Ő már megnyitotta az utat a kereszthez, hogy az emberiséget megváltsa. Végül a keresztre szegezték Őt, feláldozta Magát a kereszt ügyéért, és az emberiségre árasztotta minden irgalmát, szeretetét és szentségét. Az emberiséggel szemben mindig toleráns volt, soha nem volt bosszúálló, megbocsátotta nekik a bűneiket, megtérésre buzdította őket, türelemre, béketűrésre és szeretetre tanította őket, hogy az Ő nyomdokaiba lépjenek és feláldozzák magukat a keresztért. A testvérek iránti szeretete meghaladta a Mária iránti szeretetét. A munka, amelyet végzett, a betegek gyógyítását és a démonok kiűzését tekintette alapelvének, mindezt a megváltása érdekében. Bárhová is ment, mindenkivel, aki Őt követte, kegyelmesen bánt. A szegényeket gazdaggá tette, a bénákat járóképessé, a vakokat látóvá, a süketeket hallóvá. Még a legalantasabbakat, a nincsteleneket, a bűnösöket is meghívta, hogy egy asztalhoz üljenek Vele, soha nem kerülte el őket, hanem mindig türelmes volt, sőt, még azt is mondta: amikor a pásztor száz juh közül egyet elveszít, hátrahagyja a kilencvenkilencet, hogy megkeresse azt az egy elveszett juhot, és amikor megtalálja, nagyon örül. Úgy szerette követőit, mint anyajuh a bárányait. Bár ostobák és tudatlanok voltak, és bűnösök az Ő szemében, ráadásul a társadalom legszerényebb tagjai, mégis úgy tekintett ezekre a bűnösökre – akiket mások megvetettek –, mint a szeme fényére. Mivel kedvelte őket, az életét áldozta értük, mint ahogy a bárányt feláldozták az oltáron. Úgy járt közöttük, mintha a szolgájuk lenne, hagyta, hogy kihasználják és lemészárolják Őt, feltétel nélkül alárendelve Magát nekik. Követői számára Ő volt a szeretetreméltó Megváltó Jézus, de a farizeusok számára, akik magas piedesztálról oktatták az embereket, nem irgalmasságot és szeretetet, hanem utálatot és ellenszenvet tanúsított. Nem sok munkát végzett a farizeusok között, csak néha kioktatta és megdorgálta őket; nem járt körükben a megváltás munkáját végezve, jeleket és csodákat sem tett. Minden irgalmasságát és szeretetét a követőinek ajándékozta, és e bűnösök érdekében egészen a végsőkig kitartott, amikor is a keresztre szegezték, és minden megaláztatást elszenvedett, amíg teljesen meg nem váltotta az egész emberiséget. Ez volt az Ő munkájának összessége.

Jézus megváltása nélkül az emberiség örökké bűnben élt volna, és a bűn utódaivá, a démonok leszármazottaivá vált volna. Így folytatva, az egész világ a Sátán tartózkodási helyévé, az ő lakóhelyévé vált volna. A megváltás műve azonban megkövetelte, hogy az emberiség iránt irgalmasságot és szeretetet tanúsítson; az emberiség csak ilyen módon kaphatott megbocsátást, és végül így nyerhette el a jogot, hogy Isten által teljessé és Isten által egészen megnyertté legyen. A munka ezen szakasza nélkül a hatezer éves irányítási terv nem tudott volna előrehaladni. Ha Jézust nem feszítették volna keresztre, ha csak betegeket gyógyított volna és démonokat űzött volna, akkor az emberek nem kaphattak volna teljes bűnbocsánatot. Az alatt a három és fél év alatt, amit Jézus a földön munkálkodva töltött, az Ő megváltási munkájának csak a felét végezte el; majd azzal, hogy a keresztre szegezve, a bűnös test hasonlatosságává lett, kiszolgáltatva a gonosznak, befejezte a keresztre feszítés munkáját, és átvette az emberiség rendeltetési helyét. Csak azután váltotta meg az emberiséget, miután átadatott a Sátán kezébe. Harminchárom és fél éven át szenvedett a földön, gúnyolták, rágalmazták és elhagyták, egészen odáig, hogy nem volt hová lehajtania a fejét, nem volt hol megpihennie, és később keresztre feszítették, egész lényével – szent és ártatlan testével – a keresztre szegezték. Mindenféle szenvedést elszenvedett, ami csak létezik. A hatalmon lévők kigúnyolták és megostorozták, a katonák még az arcába is köptek, Ő mégis hallgatott és kitartott a végsőkig, feltétel nélkül alávetve Magát egészen a halálig, amikor is megváltotta az egész emberiséget. Csak ezután engedték, hogy megpihenjen. A munka, amelyet Jézus végzett, csak a Kegyelem Korát képviseli; nem képviseli a Törvény Korát, és nem helyettesíti az utolsó napok munkáját sem. Ez a lényege Jézus munkájának a Kegyelem Korában, a második korszakban, amelyen az emberiség átment – a Megváltás Korában.

(Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. A Megváltás Korának munkája mögötti valós történet)