Vannak, akik miután sok éven keresztül hittek Istenben, és számos prédikáción részt vettek, egy kevés hasznát is látták ennek. Legalábbis el tudnak mondani néhány szót és doktrínát, amelyek úgy hangzanak, mintha mind megfelelnének az igazságnak. És mégis, amikor valami történik velük, nem tudják gyakorolni az igazságot; semmi olyasmit nem tudnak tenni, ami összhangban van az igazsággal. Azt is mondhatnánk, hogy ennyi év alatt, amíg hittek Istenben, semmit sem tettek a gyülekezeti munka megóvása érdekében, és nem volt egyetlen igaz tettük sem. Hogyan magyarázható ez? Bár tudnak szajkózni néhány szót és doktrínát, minden bizonnyal nem értik meg az igazságot, így nem tudják gyakorlatba ültetni azt. Amikor egyesek az önismeretükről beszélnek, az első mondat, ami elhagyja a szájukat, az, hogy „Én ördög vagyok, egy élő Sátán, olyasvalaki, aki lázad Isten ellen. Engedetlenkedem Vele szemben, és elárulom Őt; vipera vagyok, gonosz ember, akit átok kellene, hogy sújtson.” Vajon igazi önismeret ez? Csak általánosságokban beszélnek. Miért nem hoznak fel példákat? Miért nem hozzák napvilágra azokat a szégyenletes dolgokat, amelyeket tettek, hogy boncolgassák azokat? Néhány ítélőképesség nélküli ember hallja őket, és azt gondolja: „Nahát, ez igazi önismeret! Hogy ördögnek ismerik, sőt, még meg is átkozzák magukat – micsoda magasságokat értek el!” Sokan, különösen az új hívők, hajlamosak arra, hogy félrevezesse őket ez a beszéd. Azt gondolják, hogy a felszólaló tiszta, és van lelki megértése, hogy olyasvalaki, aki szereti az igazságot, és alkalmas a vezetésre. Ha azonban egy kis ideig kapcsolatba kerülnek vele, rájönnek, hogy ez nem így van, hogy az illető nem az, akinek elképzelték, hanem rendkívül hamis és csalárd, ügyesen színlel és álcázza magát, ami nagy csalódást okoz nekik. Vajon mi alapján lehet megítélni, hogy az emberek valóban ismerik-e önmagukat? Nem vehetjük csupán azt figyelembe, amit mondanak – kulcsfontosságú, hogy megállapítsuk, képesek-e gyakorolni és elfogadni az igazságot. Akik valóban megértik az igazságot, azoknak nemcsak önmagukról van igaz ismeretük, hanem, ami a legfontosabb, képesek gyakorolni is az igazságot. Nemcsak beszélnek a valódi megértésükről, hanem arra is képesek, hogy valóban megtegyék, amit mondanak. Vagyis a szavaik teljesen összhangban vannak a tetteikkel. Ha következetesnek és elfogadhatónak hangzik, amit mondanak, de nem teszik meg, nem élik meg azt, akkor farizeusokká váltak abban, képmutatók, és semmiképpen sem olyanok, akik igazán ismerik önmagukat. Sokan vannak, akik nagyon következetesnek tűnnek, amikor az igazságról beszélnek, azonban nem veszik észre, amikor romlott beállítottság tárul fel belőlük. Vajon az ilyen emberek ismerik önmagukat? Ha valaki nem ismeri önmagát, akkor megérti-e az igazságot? Mindazok, akik nem ismerik önmagukat, olyan emberek, akik nem értik meg az igazságot, és mindazok, akik üres szavakat mondanak az önismeretről, hamis spiritualitással rendelkeznek, hazugok. Egyesek nagyon következetesnek tűnnek, amikor szavakat és doktrínákat mondanak, de a szellemük állapota zsibbadt és tompa, érzéketlenek, és nem reagálnak semmilyen problémára. Azt mondhatjuk, hogy zsibbadtak, de időnként, amikor beszélni halljuk őket, a szellemük egészen élesnek tűnik. Például egy eseményt követően azon nyomban képesek megismerni önmagukat: „Épp most vált nyilvánvalóvá bennem egy gondolat. Elgondolkodtam rajta, és rájöttem, hogy ez csalárdság volt, hogy becsaptam Istent.” Néhány ítélőképesség nélküli ember irigykedik, amikor ezt hallja, és azt mondja: „Ez az ember azonnal észreveszi, ha romlottság tárul fel belőle, képes megnyílni és beszélni is arról. Olyan gyorsan reagál, éles a szelleme, sokkal jobb, mint mi. Tényleg olyasvalaki, aki törekszik az igazságra.” Ez vajon helyes módja az emberek értékelésének? (Nem.) Mi alapján kellene tehát értékelni, hogy az emberek valóban ismerik-e önmagukat? Nem csak az alapján, ami elhagyja a szájukat. Azt is meg kell nézni, hogy valójában mi nyilvánul meg bennük. A legegyszerűbb módszer az, hogy megnézzük, képesek-e gyakorolni az igazságot – ez a legmeghatározóbb. Az igazság gyakorlására való képességük azt bizonyítja, hogy valóban ismerik önmagukat, mert akik valóban ismerik önmagukat, azok bűnbánatot tanúsítanak, és csak akkor ismerik meg valóban önmagukat az emberek, ha bűnbánatot tanúsítanak. Például lehet, hogy valaki tudja, hogy csalárd, hogy tele van kicsinyes cselszövésekkel és ármánykodással, és képes lehet megmondani azt is, ha mások csalárdságot tárnak fel. Ezért arra kellene figyelned, hogy valóban megbánja-e és leveti-e csalárdságát, miután beismerte, hogy csalárd. És ha újból csalárdságot tár fel, figyeld meg, hogy érzi-e a szemrehányást és a szégyent, amiért ezt tette, hogy őszintén bűnbánó-e. Ha nincs szégyenérzete, még kevésbé bűnbánata, akkor az önismerete felületes, felszínes dolog. Csak színleli; az ismerete nem igazi ismeret. Nem érzi, hogy a csalárdság nagyon gonosz és démoni dolog, bizonyára nem érzi azt sem, hogy a csalárdság milyen szégyentelen, aljas viselkedés. Azt gondolja: „Az emberek mind csalárdak. Csak a bolondok nem azok. Egy kis csalárdság miatt nem válok rossz emberré. Nem tettem gonoszságot, nem én vagyok a legcsalárdabb ember a világon.” Vajon ismerheti-e az ilyen ember igazán önmagát? Egészen biztos, hogy nem. Ugyanis nincs tudatában csalárd beállítottságának, nem irtózik a csalárdságtól, és mindaz, amit az önismeretről mond, csak színlelés és üres beszéd. Ha valaki nem ismeri fel saját romlott beállítottságait, az nem igazi önismeret. A csalárd emberek azért nem képesek igazán megismerni önmagukat, mert számukra nem könnyű elfogadni az igazságot. Így bármennyi szót és doktrínát képesek is szajkózni, nem fognak igazán megváltozni.

Hogyan lehet felismerni, hogy valaki szereti-e az igazságot? Egyrészt meg kell nézni, hogy az illető képes-e megismerni önmagát Isten szava alapján, képes-e önvizsgálatot tartani, és igazi bűnbánatot érezni; másrészt meg kell nézni, hogy képes-e elfogadni és gyakorolni az igazságot. Ha képes elfogadni és gyakorolni az igazságot, akkor olyasvalaki, aki szereti az igazságot, és aki képes alávetni magát Isten munkájának. Ha csak felismeri az igazságot, de soha nem fogadja el, és nem is gyakorolja azt, ahogyan némelyek mondják: „Minden igazságot értek, de nem tudom gyakorolni”, ez annak a bizonyítéka, hogy nem olyasvalaki, aki szereti az igazságot. Egyesek elismerik, hogy Isten szava az igazság, és hogy romlott beállítottságaik vannak, és azt is mondják, hogy hajlandóak bűnbánatot gyakorolni és újjáalakítani önmagukat, de azután egyáltalán nem történik változás. Szavaik és tetteik még mindig ugyanolyanok, mint korábban. Úgy beszélnek önmaguk megismeréséről, mintha viccet mondanának, vagy szlogent kiabálnának. Egyáltalán nem elmélkednek, és nem ismerik meg önmagukat a szívük mélyén; a fő probléma az, hogy nincs bűnbánó magatartásuk. Még kevésbé nyílnak meg őszintén a romlottságukról, hogy valóban önvizsgálatot tartsanak. Inkább tessék-lássék végigmennek a folyamaton, majd úgy tesznek, mintha ismernék önmagukat. Nem olyasvalakik, akik valóban ismerik önmagukat, és akik elfogadják az igazságot. Amikor az ilyen emberek önmaguk megismeréséről beszélnek, akkor csak színlelik a megismerést; ez álcázás, csalás és hamis spiritualitás. Egyesek csalárdak, és amikor látják, hogy mások az önismeretükről beszélnek, azt gondolják: „Mindenki más megnyílik, és boncolgatja a saját csalárdságát. Ha nem mondok semmit, mindenki azt fogja hinni, hogy nem ismerem önmagam. Így hát a forma kedvéért meg kell tennem nekem is!” Ezután a saját csalárdságukat nagyon súlyosként mutatják be, drámai módon illusztrálva azt, így önismeretük különösen alaposnak tűnik. Mindenki, aki hallja, úgy érzi, hogy valóban ismerik önmagukat, és ezért irigykedve néz rájuk, amitől viszont olyan érzésük támad, mintha dicsőségesek lennének, mintha éppen glóriával ékesítették volna fel magukat. Ha ezt a tessék-lássék módon elért önismeretet álcázással és csalással párosítják, az félrevezet másokat. Vajon nyugodt lehet a lelkiismeretük, amikor ezt teszik? Hát nem égbekiáltó csalárdság ez? Ha az emberek csak üresen beszélnek önmaguk megismeréséről, függetlenül attól, hogy ez az ismeret mennyire magasztos vagy jó, utána pedig továbbra is romlott beállítottságot tárnak fel, ugyanúgy, mint azelőtt, bármiféle változás nélkül, akkor ez nem valódi önismeret. Ha képesek szándékosan ily módon színlelni és megtéveszteni, az azt bizonyítja, hogy egyáltalán nem fogadják el az igazságot, és épp olyanok, mint a nem hívők. Azzal, hogy így beszélnek az önismeretükről, csupán a trendet követik, és azt mondják, ami mindenki ízlésének megfelel. Vajon nem megtévesztő az önismeretük és önboncolgatásuk? Valódi önismeret ez? Egyáltalán nem. Azért, mert nem nyílnak meg, és nem szívből elemzik magukat, csupán hamis, megtévesztő módon beszélnek egy keveset önmaguk megismeréséről a forma kedvéért. Ennél is súlyosabb az, hogy azért, hogy mások csodálják és irigyeljék őket, amikor az önismeretükről beszélnek, akkor szándékosan túloznak, hogy problémáikat sokkal komolyabbnak tüntessék fel, belekeverve személyes szándékaikat és céljaikat. Nem érzik magukat lekötelezettnek, amikor ezt teszik, nincs lelkiismeret-furdalásuk, miután álcázzák magukat és csalnak, nem éreznek semmit, miután lázadtak Isten ellen, és becsapták Őt, és nem imádkoznak Istenhez, hogy bevallják tévedésüket. Hát nem makacsok az ilyen emberek? Ha nem érzik magukat lekötelezettnek, akkor vajon érezhetnek-e valaha is bűnbánatot? Igazi bűnbánat nélkül vajon képes-e valaki fellázadni a test ellen és gyakorolni az igazságot? Igazi bűnbánat nélkül vajon képes-e valaki valódi megbánást tanúsítani? Egész biztosan nem. Vajon nem abszurd dolog önismeretről beszélni, ha még csak bűnbánatot sem tanúsít? Nem csak álcázás és csalás ez? Egyesek, miután hazudtak és csaltak, képesek felismerni azt, és bűnbánatot éreznek. Mivel szégyenérzetük van, kínosnak érzik, hogy másoknak nyíltan bevallják romlottságukat, de képesek imádkozni, és megnyílni Isten előtt. Hajlandóak megbánást tanúsítani, azután pedig valóban megváltoznak. Ez egyben olyasvalaki, aki ismeri önmagát, és valóban megbánást tanúsít. Aki elég bátor ahhoz, hogy mások előtt beismerje, hogy hazudott és csalt, és képes arra is, hogy imádkozzon Istenhez, és megnyíljon Előtte, elismerve romlottságának feltárulásait, az képes megismerni önmagát és őszinte megbánást tanúsítani. Miután egy ideig imádkozott, és kereste az igazságot, megtalálja a gyakorlás módját, és némi változáson megy keresztül. Bár mindenkinek ugyanaz a természetlényege, és mindenkinek romlott beállítottsága van, azoknak, akik el tudják fogadni az igazságot, van reményük az üdvösségre. Egyesek, miután hisznek Istenben, örömmel olvassák Isten szavait, és az önvizsgálatra összpontosítanak. Amikor látják romlottságuk feltárulásait, úgy érzik, hogy tartoznak Istennek, és gyakran alkalmaznak korlátozó módszereket, hogy megoldják hazugságuk és csalásuk problémáját. Mivel azonban képtelenek uralkodni magukon, továbbra is gyakran hazudnak és csalnak. Ekkor döbbennek rá, hogy a sátáni beállítottság problémáját nem lehet önuralommal megoldani. Ezért imádkoznak Istenhez, elmagyarázzák Neki nehézségeiket, könyörögve Hozzá, hogy mentse meg őket a bűnös természet korlátozása alól és a Sátán befolyásától, hogy elnyerjék Isten üdvösségét. Egy idő után mutatkozik majd némi eredmény, azonban alapvetően nem oldódik meg hazugságuk és csalásuk problémája. Így végül ráébrednek, hogy a sátáni beállítottság már régóta gyökeret vert a szívükben, és a legmélyükig hatolt. Az emberi természet sátáni. Csak Isten szavainak ítéletét és fenyítését elfogadva, és a Szentlélek munkáját elnyerve lehet kiszabadulni a sátáni beállítottság béklyóba verő köteléke és korlátozása alól. Csak amikor Isten szavai megvilágosítják és vezetik őket, akkor veszik észre romlottságuk mélységét, és ismerik fel, hogy a romlott emberiség valóban a Sátán leszármazottja, és hogy ha nem lenne Isten üdvözítő munkája, akkor mindenki elkárhozna és elpusztulna. Csak ekkor veszik észre, hogy milyen gyakorlati az, hogy Isten ítélet és fenyítés által menti meg az embereket. Miután ezt megtapasztalták, képesek szívükből elfogadni Isten ítéletét és fenyítését, és kezd őszinte bűnbánat kialakulni bennük. Most már valóban tudatosak, és kezdik megismerni önmagukat. Ami azokat illeti, akiknek nincs tudatosság a szívükben, ők is megtanulhatnak néhány lelki szót, néhány értelmes szót kimondani. Különösen ügyesen szavalják az úgynevezett „istenfélő emberek” által oly gyakran ismételgetett jelmondatokat, egészen hitelesnek is tűnnek, annyira megtévesztik hallgatóikat, hogy azok könnyekig meghatódnak. Ennek következtében mindenki kedveli és becsüli őket. Vajon sok ilyen ember van? Miféle ember az ilyen? Hát nem farizeus? Az ilyen emberek a legmegtévesztőbbek. Azok, akik nem értik meg az igazságot, amikor először kerülnek kapcsolatba egy ilyen emberrel, azt gondolhatják, hogy nagyon lelki ember, ezért vezetővé választják. Ennek eredményeként kevesebb mint egy év leforgása alatt maga mellé állítja mindezeket az ítélőképesség nélküli embereket. Körülötte sereglenek, jóváhagyják és elismerik őt, útmutatást kérnek tőle, ha valami történik, sőt még a hanglejtését is utánozzák. Azok, akik követik őt, megtanulják, hogyan kell szavakat és doktrínákat szajkózni, megtanulják megtéveszteni az embereket és Istent, ennek következtében azonban, ha megpróbáltatások jönnek, akkor mindannyian negatívak és gyengék. Szívük mélyén vádolják Istent, és panaszkodnak Rá, a legcsekélyebb hitet sem tanúsítják. Ez annak az eredménye, hogy egy embert imádnak és követnek. Annak ellenére, hogy hosszú évek óta hisznek Istenben, és képesek sok szellemi doktrínáról beszélni, mégsem rendelkeznek semmi igazságvalósággal. Mindannyiukat félrevezette és megbabonázta egy képmutató farizeus. Vajon nem könnyű-e megtéveszteni és rossz útra téríteni azokat, akik nem tudnak különbséget tenni? Azok, akik nem tudnak különbséget tenni, zavaros fejűek, és túlságosan könnyen félrevezethetők!

Az ítélőképesség elsajátításához az embereknek először is meg kell tanulniuk, hogy hogyan gondolkodjanak el saját problémáikon, és hogyan tegyenek különbséget azok között. Mindenkiben van arrogancia és önelégültség, és ha csak egy kevés hatalommal is rendelkezik, az önkényeskedéshez vezethet. Ez olyasmi, amit elég gyakran látnak az emberek megtörténni, és egy pillanat alatt észrevehető, de vajon melyek azok a romlott beállítottságok, amelyeket nem olyan könnyű észrevenni, vagy amelyekre az emberek kevésbé érzékenyek, és amelyeket nehéz felfedezni önmagukban vagy másokban? (Én nem vagyok érzékeny a csalárdságra.) Érzéketlenség a csalárdságra, másvalami? (Önzés és aljasság.) Önzés és aljasság. Vannak például olyanok, akik tesznek valamit, és azt állítják, hogy mások érdekében teszik, és ezt ürügyként használják arra, hogy elnyerjék mindenki jóváhagyását. Valójában azonban azért teszik, hogy megkönnyítsék a saját dolgukat, ez egy olyan indíték, amelyről mások nem tudnak, és amelyet nehéz felfedezni. Milyen más romlott beállítottságot a legnehezebb felfedezni? (A képmutatást.) Vagyis, hogy kívülről jó embernek tűnik, tesz néhány olyan dolgot, amelyek megfelelnek az emberi elképzeléseknek, azért, hogy megdicsérjék, belül azonban sátáni filozófiát és hátsó szándékokat rejteget. Ez csalárd beállítottság. Vajon könnyű ezt felismerni? A gyenge képességű emberek és azok, akik nem értik meg az igazságot, nem képesek átlátni a dolgokat; különösen az ilyen típusú embereket nem tudják felismerni. Vannak olyan vezetők és dolgozók, akik egy probléma megoldása során világosan és logikusan beszélnek, mintha átlátnák a problémát, de miután befejezik a beszédet, a probléma megoldatlan marad. Sőt, tévesen elhitetik veled, hogy a probléma megoldódott; ez vajon nem az emberek félrevezetése és megtévesztése? Azok, akik kötelességük végzése során nem tesznek valódi lépéseket, és akik üres szavak és szóvirágok özönét mondják, mind képmutatók. Túlságosan ravaszak és fondorlatosak. Miután hosszú ideig voltatok kapcsolatban ilyen típusú emberekkel, vajon fel tudjátok ismerni őket? Miért nem változnak, miután sok éven keresztül hittek Istenben? Vajon mi az alapvető oka ennek? Pontosabban mondva, ők mind olyan emberek, akik idegenkednek az igazságtól, ezért nem hajlandók elfogadni azt. Inkább a Sátán filozófiája szerint élnek, azt gondolva, hogy ez nemcsak, hogy nem hozza hátrányos helyzetbe őket, hanem még segít is nekik abban, hogy káprázatosnak és elbűvölőnek tűnjenek, és mások felnézzenek rájuk. Hát nem alattomosak és csalárdak az ilyen emberek? Inkább meghalnának, minthogy elfogadják az igazságot; vajon meg lehet menteni az ilyen embert? Némelyek, amikor azzal szembesülnek, hogy megmetszik őket, képesek szóban beismerni, hogy rosszat tettek, szívükben azonban ellenállnak: „Még ha igaz is, amit mondasz, nem fogadom el azt. A végsőkig harcolni fogok veled!” Egész jól álcázzák magukat, azt mondják, hogy elfogadják, a szívük mélyén azonban nem azt teszik. Ez is egy olyan beállítottság, amely idegenkedik az igazságtól. Vajon milyen más romlott beállítottságot nehéz felfedezni és észrevenni? Vajon a makacsságot nem nehéz észrevenni? A makacsság egy olyan beállítottság, amely szintén eléggé rejtve van. Sokszor úgy nyilvánul meg, hogy valaki makacsul ragaszkodik a saját nézeteihez, és nehezen fogadja el az igazságot. Bármennyire is összhangban van az igazsággal az, ahogyan mások beszélnek, a makacs ember mégis ragaszkodik a saját módszereihez. A makacs beállítottságú ember a legkevésbé hajlamos arra, hogy elfogadja az igazságot. Azok, akik nem fogadják el az igazságot, gyakran rejtegetik magukban ezt a fajta makacs beállítottságot. Amikor az emberek makacsul ragaszkodnak valamihez, ami bennük van, vagy kitartanak szubjektív kívánságaik mellett, azt nehéz felfedezni. Mi van még? Nehéz felismerni azt, ha valaki nem szereti az igazságot, és ha idegenkedik az igazságtól. Nehéz felismerni a rosszindulatot. Az arroganciát és a csalárdságot a legkönnyebb felismerni, a többi azonban – a makacsság, az igazságtól való idegenkedés, a rosszindulat, a gonoszság – mind nehezen felismerhető. Az elvetemültséget a legnehezebb felismerni, mivel már az ember természetévé vált, az ember pedig kezdi dicsőíteni azt, és még több elvetemültség sem fog elvetemültnek tűnni a szemében. Az elvetemült beállítottságot tehát még a hajthatatlan beállítottságnál is nehezebb felismerni. Egyesek azt mondják: „Hogyhogy nem lehet könnyen felismerni? Mindenkinek vannak elvetemült vágyai. Hát nem ez az elvetemültség?” Ez felszínes. Vajon mi is az igazi elvetemültség? Milyen állapotok elvetemültek, amikor megnyilvánulnak? Elvetemült beállítottság-e az, ha az emberek hangzatos kijelentésekkel leplezik a szívük mélyén rejlő elvetemült és szégyenletes szándékokat, majd elhitetik másokkal, hogy ezek a kijelentések nagyon is jók, tisztességesek és helyénvalók, végül pedig megvalósítják hátsó szándékaikat? Vajon miért hívják ezt elvetemültségnek, és nem csalárdságnak? A beállítottság és a lényeg szempontjából a csalárdság nem olyan rossz. Az elvetemültség sokkal súlyosabb, mint a csalárdság, ez egy olyan magatartás, amely alattomosabb és aljasabb, mint a csalárdság, és az átlagember nehezen látja át azt. Például milyen szavakkal csábította el a kígyó Évát? Tetszetős szavakkal, amelyek kifogástalanul hangzanak, és úgy tűnik, mintha a te javadat szolgálnák. Nincs tudomásod arról, hogy ezekkel a szavakkal bármi gond is lenne, vagy bármilyen rosszindulatú szándék is állna mögöttük, ugyanakkor képtelen vagy elengedni ezeket a sátáni sugallatokat. Ez a kísértés. Ha kísértés ér, és hallgatsz az ilyen szavakra, akkor önkéntelenül is elcsábulsz, és valószínű, hogy csapdába fogsz esni, megvalósítva ezáltal a Sátán célját. Ezt hívják elvetemültségnek. A kígyó ezzel a módszerrel csábította el Évát. Ez vajon egyfajta beállítottság? (Igen.) Honnan származik ez a fajta beállítottság? A kígyótól, a Sátántól származik. Az ember természetében benne van ez a fajta elvetemült beállítottság. Vajon különbözik-e ez a gonoszság az emberek gonosz vágyaitól? Hogyan születnek a gonosz vágyak? Ez a testtel van összefüggésben. Az igazi gonoszság egy olyan, mélyen elrejtett beállítottság, amely teljesen észrevehetetlen azok számára, akiknek nincs tapasztalata, és akik nem értik meg az igazságot. Éppen ezért az ember beállítottságai közül ezt a legnehezebb felismerni. Vajon milyen típusú emberekben a legsúlyosabb a gonosz beállítottság? Azokban, akik szeretnek kihasználni másokat. Olyannyira jeleskednek a manipulációban, hogy az általuk manipulált emberek még csak nem is tudják, mi történt azután. Az ilyen típusú ember gonosz beállítottságú. Az elvetemült emberek a csalárdságra alapozva más módszerekhez folyamodnak, hogy elfedjék csalárdságukat, elrejtsék bűneiket, és palástolják titkos szándékaikat, céljaikat és önző vágyaikat. Ez elvetemültség. Sőt, különböző módszerekkel csábítanak, kísértenek és bájolnak el, hogy rávegyenek arra, hogy az ő kívánságaikat kövesd és kielégítsd önző vágyaikat, hogy céljaikat elérjék. Ez mind elvetemültség. Ez igazi sátáni beállítottság. Megmutatkozott-e nálatok e viselkedésformák valamelyike? Az elvetemült beállítottság melyik aspektusa mutatkozott meg jobban: a kísértés, a csábítás vagy a hazugságok elfedése más hazugságokkal? (Úgy érzem, hogy egy kicsit mindegyik.) Úgy érzed, hogy egy kicsit mindegyik. Vagyis érzelmi szinten úgy érzed, hogy ezek a viselkedésformák meg is mutatkoztak, meg nem is. Nem tudsz semmilyen bizonyítékot felhozni. A mindennapi életedben tehát felismered-e, ha valamivel szembesülve elvetemült beállítottságot társz fel? Valójában ezek a dolgok mindenkinek a beállítottságában ott vannak. Például van valami, amit nem értesz, de nem akarod, hogy mások megtudják, hogy nem érted, ezért különféle eszközökkel félrevezeted őket, hogy azt higgyék, érted. Ez csalás. Ez a fajta csalás az elvetemültség megnyilvánulása. Aztán van még a kísértés és a csábítás, amelyek mind a gonoszság megnyilvánulásai. Gyakran kísértetek meg másokat? Ha szabályszerűen próbáltok megérteni valakit, beszélgetni szeretnétek vele, és ez szükséges a munkátokhoz, valamint megfelelő a kommunikáció, akkor nem tekinthető kísértésnek. Ha azonban személyes szándékotok és célotok van, és nem igazán akarjátok megérteni ennek az embernek a beállítottságát, törekvéseit és tudását, hanem inkább ki akarjátok csikarni a legbensőbb gondolatait és valódi érzéseit, akkor ezt gonoszságnak, kísértésnek és csábításnak hívják. Ha ezt teszed, akkor gonosz beállítottságod van; vajon ez nem olyasmi, ami rejtve van? Könnyű-e megváltoztatni ezt a fajta beállítottságot? Ha képes vagy felismerni, hogy beállítottságod egyes aspektusainak milyen megnyilvánulásai vannak, hogy az egyes aspektusok gyakorta milyen állapotokat okoznak, majd összeveted ezeket önmagaddal, és érzed, hogy milyen szörnyű és veszélyes ez a fajta beállítottság, akkor kényszert érzel majd arra, hogy változtass ezen a téren, és képes leszel szomjazni Isten szavaira, valamint elfogadni az igazságot. Ez az a pillanat, amikor megváltozhatsz és elnyerheted az üdvösséget. Ha azonban az összevetést követően még mindig nem szomjazol az igazságra, nem érzed magad lekötelezettnek és vádoltnak – egyáltalán nem érzel bűnbánatot –, és nem szereted az igazságot, akkor nehéz lesz számodra megváltozni. A megértés pedig nem fog segíteni, mert mindaz, amit megértenél, csupán doktrína. Az igazság bármilyen aspektusáról is legyen szó, ha a megértésed megáll a doktrína szintjén, és nem kapcsolódik a gyakorlásodhoz és belépésedhez, akkor semmi haszna sem lesz az általad megértett doktrínának. Ha nem érted meg az igazságot, akkor nem fogod felismerni romlott beállítottságodat, nem fogod megbánni és megvallani bűneidet Isten előtt, és nem fogod lekötelezettnek érezni magad Istennel szemben, és meggyűlölni magad, így semmi esélyed sem lesz az üdvösségre. Ha felismered, hogy milyen súlyosak a problémáid, de nem törődsz vele, és nem gyűlölöd meg magad, ha belül még mindig eléggé eltompultnak és passzívnak érzed magad, nem fogadod el Isten ítéletét és fenyítését, nem imádkozol Hozzá, és nem bízol Benne, hogy feloldja romlott beállítottságodat, akkor nagy veszélyben vagy, és nem fogod elnyerni az üdvösséget.