Némelyek ezt gondolják: „Amikor az embereknek helytelen gondolataik vagy cselekedeteik vannak, amelyek sértik Isten adminisztratív rendeleteit és természetét, Istennek be kellene avatkoznia, hogy megállítsa őket. Ez Isten üdvössége, ez Isten szeretete.” Vajon nem emberi elképzelések és képzelődések ezek? Így munkálkodik Isten az emberek megmentése érdekében? Isten az igazság kimondásával menti meg az embereket. Az, hogy meg lehet-e menteni valakit, attól függ, hogy el tudja-e fogadni az igazságot. Emellett van még egy dolog, amit ennél is fontosabbnak tart Isten, ez pedig az emberek lelkiismerete és emberi mivolta. Ha nincs lelkiismeret, nincs tisztesség, és nincs értelem az emberi mivoltodon belül – vagyis ha nem tud normálisan működni a lelkiismereted és a racionalitásod, ha nem tudod visszafogni és szabályozni a tetteidet, és ha nem tudod helyreigazítani a szándékaidat és a nézeteidet, amikor ér téged valami, akkor Isten biztosan nem fog tenni semmit. Isten a megváltoztatásod érdekében először is lehetővé teszi a lelkiismereted és a racionalitásod működését. Ha lelkiismeretfurdalást érzel, elgondolkodsz: „Amit teszek, az rossz; hogyan tekintene rám Isten?” Ez pedig további keresésre és proaktív, pozitív belépésre fog ösztönözni. Ha azonban már ez az első lépés is hiányzik valakinél, ha nincs lelkiismerete, és ha alapvetően semmi rosszallást nem érez a szívében, akkor vajon mit fog tenni Isten, amikor szembesül valamivel az illető? Semmit sem fog tenni. Min alapulnak tehát mindezek a szavak, amelyeket Isten kimond, és mindazon követelések és igazságok, amelyekre az embereket tanítja? Azon az előfeltevésen alapulnak, hogy van lelkiismeretük és racionalitásuk az embereknek. Ami a korábban említett férfit illeti: ha lett volna lelkiismerete, és birtokában lett volna valamilyen szintű racionalitásnak, miként cselekedett volna azután, hogy meglátta azt az üveg köhögéscsillapító szirupot? Milyen viselkedésformákat tanúsított volna? Amikor ez a gondolata támadt: „Ezt istennek adták, úgyhogy bizonyára elég jó; miért ne igyam meg én ahelyett, hogy hagynám, hogy isten igya meg?”, mit tett volna, ha lett volna lelkiismerete? Vajon felnyitotta volna az üveget, és megitta volna azt az első kortyot? (Nem.) Minek köszönhetően mondott volna rá nemet? (Annak, hogy lett volna lelkiismerete.) Ha a lelkiismerete irányította volna őt, akkor az működésbe lépett volna, és nem jutott volna el a következő lépésig ebben a dologban; nem itta volna meg azt az első kortyot. Pont a fordítottja lett volna az ügy eredménye, és egészen más lett volna a végkimenetel. Neki azonban – a fentiekkel ellentétben – nem volt lelkiismerete és racionalitása (mindkettő teljes mértékben hiányzott belőle), aminek köszönhetően mi történt? Miután ilyen gondolatai támadtak, és egyáltalán nem fogta vissza őt a lelkiismerete, gátlástalanul kinyitotta az üveget és belekortyolt. Nem csupán lelkiismeretfurdalást és önvádat nem érzett utána, hanem valójában még élvezte is, és azt hitte, megúszhatja a dolgot: „Nézzétek, milyen okos vagyok, hogy’ megragadtam az alkalmat! Mind ostobák vagytok; nem értitek ezeket a dolgokat. A tapasztalat mindig diadalmaskodik az ifjúsággal szemben. Egyikőtöknek sem támadt ilyen ötlete, egyikőtöknek se volt mersze ezt megcsinálni, de nekem igen. Mi a legrosszabb, ami történhet? Már belekortyoltam egyszer; ki tudhatja meg?” Úgy érezte, előrébb tart a többieknél, ami elégedettséggel töltötte el; sőt mi több: azt gondolta, Isten jóindulatát élvezi, és hogy ez Isten kegyelme volt. Miután elkövette ezt a hibát, újra meg újra megismételte, mígnem kicsúszott a kezéből az irányítás, és addig folytatta, amíg ki nem ürült az egész üveg. Ez idő alatt soha nem érzett önvádat vagy lelkiismeretfurdalást. Soha nem mondta neki a lelkiismerete és a racionalitása: „Ez nem a tiéd; még ha nem is issza meg, még ha ki is dobja Isten, vagy ha egy kutyának vagy macskának adja is oda, amíg azt nem mondja, hogy a tiéd, nem használhatod; nem azért van, hogy te fogyassz belőle.” De nem mondta neki ezt a lelkiismerete, mivel nem volt lelkiismerete. Mik a lelkiismeret nélkül való emberek? Fenevadaknak számítanak. Így viselkednek a lelkiismeret nélküli emberek; ilyen gondolataik támadnak az elején, és így folytatják mindvégig, anélkül, hogy egy szemernyi lelkiismeretfurdalásuk lenne. Lehet, hogy ez az illető mostanra régen el is felejtette ezt az incidenst; vagy, ha jó a memóriája, talán emlékszik még rá, és azt gondolja, hogy ott és akkor jól tette, amit tett. Meg sem fordul a fejében, hogy helytelenül cselekedett, és nem ismeri fel tettének természetét és súlyosságát. Képtelen felismerni. Helyesen osztályozza Isten az ilyen embereket? (Igen.) Amikor Isten osztályozza, felfedi és kiveti, vagyis ilyen sorsban részesíti ezeket az embereket, milyen elvek szerint és milyen alapon osztályozza őket? (A természetlényegük alapján.) Aki híján van a lelkiismeretnek és a racionalitásnak, annál megvannak vajon az igazság elfogadásának és gyakorlásának feltételei? Ilyen lényege van? (Nem.) Miért mondjuk, hogy nincs ilyen lényege? Amikor elkezdi kifejezésre juttatni, hogy miként vélekedik erről a dologról, ott mélyen a szívében, hol van az istene? Ki az isten a szívében? Hol található? Ott van Isten a szívében? Bizonyossággal mondhatjuk, hogy az ilyen embernek nincs ott Isten a szívében. Mi következik abból, hogy nincs ott Isten a szívében? (Az ilyen ember álhívő.) Így van. Nem igazi istenhívő; nem testvér; egyszerűen csak álhívő. Mely viselkedésjegyeiből látszik meg, hogy álhívő? Mivel nincs ott Isten a szívében, teljességgel a maga szeszélyei szerint cselekszik és beszél, a saját elképzelései, képzelődései és preferenciái alapján, a lelkiismeret befolyása nélkül. Ha nem érti az igazságot, nem mozdul meg a lelkiismerete; tisztán csak a saját preferenciái alapján cselekszik, kizárólag a személyes előnye és java érdekében. Van-e bármi hely a szívében Isten számára? Egyáltalán nincs. Miért mondom ezt? Azért, mert a tettei és szavai indítéka, eredete és iránya, de még azok megnyilvánulásai is mind a saját érdekeinek szolgálatára irányul; annak alapján beszél és cselekszik, amit a maga számára hasznosnak hisz. Bármin gondolkodjon is, az a saját érdekei és céljai felé irányul, és mindennemű lelkiismeretfurdalás és önmérséklet nélkül cselekszik. Ebből a magatartásból ítélve minek nézi Istent? (Levegőnek.) Pontosan, ezzel fején találtátok a szöget. Vajon akkor is önmérséklet nélkül cselekedne, ha érezné Isten jelenlétét, azt, hogy Isten átvizsgálja az emberek szívét, hogy ott áll az emberek mellett és folyamatosan átvizsgálja őket? Akkor is ilyen arcátlanul vakmerőn viselkedne? Egyáltalán nem. Felmerül itt egy kérdés: Valóban létezik az az isten, akiben hisz? (Nem.) Ez a dolog lényege. Az az isten, akiben hisz, nem létezik; az ő istene légből kapott. Éppen ezért, akárhogy bizonygassa is, hogy milyen Isten, akárhogy imádkozzon is Hozzá, akármennyi éve hisz, és bármit tesz vagy bármennyi áldozatot hoz is: a beszéde és a viselkedése, az Istenhez való viszonyulása és az Istennel kapcsolatos dolgokhoz való hozzáállása teljes mértékben leleplezi a természetét. Levegőnek nézi Istent; nem istenkáromlás ez vajon? (De igen.) Miért nevezhető istenkáromlásnak? Ezt gondolja: „Azt mondják, isten átvizsgálja az ember szívét – de hol van isten? Miért nem éreztem még ezt soha? Azt is mondják, hogy aki lop a felajánlásokból, azt isten megbünteti, de én még soha senkit nem láttam, akit megtorlás ért volna amiatt, hogy lopott a felajánlásokból.” Tagadja Isten létezését; ez Isten káromlása. Ezt mondja: „Isten még csak nem is létezik – hogy tudna akkor bárhogyan is munkálkodni? Hogy tudna megmenteni embereket? Hogyan feddett meg embereket? Kit büntetett meg eddig? Én soha nem láttam ilyet, így aztán bátran lehet használni mindent, amit istennek felajánlanak. Ha ma véletlenül elém kerül valami, akkor az az enyém lesz – isten jóindulatának a jeleként fogok tekinteni rá. Azé, aki meglátja, vagy aki rábukkan; ő az, akinek isten kedvezett.” Miféle logika ez? Ez a Sátán logikája, a rablóké; ilyen az, amikor valakinek napvilágra kerül az ördögi természete. Valódi hite van az ilyen embernek? (Nem.) Oly sok prédikáció meghallgatása után ördögi szavak áradata ömlik belőle; van egyáltalán bármi alapja az igazságban? (Nincs.) Mi haszna származott akkor abból, hogy annyi prédikációt meghallgatott? Nem fogadta el Isten szavait, nem tekinti igazságnak Isten szavait, és nem kezeli Istenként Istent. Ennyi az egész.

Vannak, akik valóban hiszik a szívükben, hogy van Isten, és a legcsekélyebb mértékig sem kételkednek Isten megtestesülésében. De jóllehet több éve követik már Őt, elszenvedtek nehézségeket és fizettek némi árat, mélyen a szívükben a legcsekélyebb megértésük sincs Istenről. Valójában még mindig a homályos istenben, egy elképzelt istenben hisznek; légből kapott módon definiálják Istent. Hogyan kezeli Isten ezeket az embereket? Egyszerűen figyelmen kívül hagyja őket. Némelyek ezt kérdezik: „Ha Isten figyelmen kívül hagyja őket, akkor miért maradnak ott Isten házában?” Munkát végeznek. Hogyan lehet megfogalmazni, hogy mi is a munkavégzés? Akik munkát végeznek, nem mutatnak érdeklődést az igazság iránt, vagy inkább olyan szegényes képességűek, hogy nem képesek eljutni az igazságra. Valamiféle üres és homályos dologként kezelik Istent és az igazságot, de mindössze az erőfeszítéseikre tudnak hagyatkozni az áldások elnyerése érdekében. Kívülről nézve ugyan közvetlenül nem állnak ellene Istennek, nem átkozzák Istent és nem szegülnek szembe Vele, a lényegük mégis a Sátán fajtájából való – az pedig tagadja Istent és ellene áll Istennek. Aki nem szereti az igazságot, nem jó semmire; Isten elhatározta a szívében, hogy nem fogja megmenteni az ilyen embereket. Komolyan veszi vajon Isten azokat is, akiket nem szándékozik megmenteni? Mond nekik ilyet: „Nem érted az igazságnak ezt az aspektusát – figyelj hát jól; nem érted az igazságnak azt az aspektusát – fektess bele több energiát és gondolkodj rajta”? Azonkívül, Isten tudja, hogy ezek az emberek nem értik az igazságot, és nem kezelik Istenként Istent. Vajon csodákat és jeleket mutat nekik, hogy felismerjék létezését, vagy jobban megvilágosítja és megvilágítja őket, hogy megtudják: van Isten? Így cselekszik-e Isten? (Nem.) Isten alapelvek szerint teszi ezeket a dolgokat; nem cselekszik így bárki irányában. Azokban, akik el tudják fogadni az igazságot, mindig munkálkodik Isten. Hogyan viszonyul Isten azokhoz, akik nem tudják elfogadni az igazságot vagy nem képesek eljutni az igazságra? (Figyelmen kívül hagyja őket.) Az emberek elképzelése szerint, ha Isten figyelmen kívül hagy valakit, akkor az az illető koldusként fog bolyongani. Nem lehet látni, hogy törekedne az igazságra, vagy hogy bármit is végezne benne Isten; mindössze munkát végez, és nem érti az igazságot. Ez lenne minden? Valójában ezek az emberek is élvezhetnek valamennyit Isten kegyelméből és áldásaiból. Amikor veszélyes helyzetekben találják magukat, biztonságban megőrzi őket Isten. Amikor súlyosan megbetegednek, meggyógyítja őket Isten. Akár még különleges tehetséget is adhat nekik valamihez, vagy – sajátos körülmények esetén – csodát vagy különleges dolgokat is tehet velük. Ez azt jelenti, hogy ha ezek az emberek igazán feláldozzák magukat Istenért, és anélkül végeznek munkát, hogy zavarásokat okoznának, Isten nem fogja őket hátrányosan megkülönböztetni. Milyen elképzeléseik vannak az embereknek ezzel a dologgal kapcsolatban? „Isten nem fogja megmenteni ezeket az embereket, így hát egyszerűen csak felhasználja őket, ahogy Neki tetszik, majd azután elveti őket.” Vajon így cselekszik Isten? Nem. Ne felejtsétek el, hogy kicsoda Isten; Ő a Teremtő. Az emberiség tagjai, legyenek bár hívők vagy nem hívők, és bármely felekezetből vagy etnikumból valók, Isten szemében mind az Ő teremtményei. Ezért mondta az Úr Jézus: „Mert ő felhozza napját gonoszokra és jókra.” Ez a kijelentés az egyik alapelv, amely szerint Isten – a Teremtő – cselekszik. Függetlenül attól, hogy Isten végül milyen sorsot ad valakinek a lényege alapján, vagy hogy megmenti-e az illetőt vagy sem, mielőtt azt a sorsot adná neki – bármilyen legyen is az illető lényege –, amíg képes megtenni bizonyos feladatokat és végezni egy kis munkát Isten házában és Isten munkájáért, addig változatlan marad Isten kegyelme; Ő továbbra is az alapelvei szerint fogja kezelni azt a személyt, részrehajlás nélkül. Ez Isten szeretete, cselekedeteinek alapelve és az Ő természete. Az ilyen emberek azonban – a lényegüknek megfelelően – mindig úgy látják Istent és úgy viszonyulnak Hozzá, hogy homályosnak és ködösnek gondolják Őt, mintha létezne is, meg nem is. Sem felismerni, sem megtapasztalni nem tudják Isten valódi létezését, végső soron pedig még Isten igazi létezése felől sem bizonyosak. Így amikor rájuk tekint, Isten csak annyit tehet, amennyit kell, kegyelmet biztosít nekik, áldásokban és oltalomban részesíti őket ebben az életben, és lehetővé teszi számukra, hogy érezzék Isten házának melegségét, s élvezzék Isten kegyelmét, irgalmát és szeretetteljességét. És ennyi – ez minden áldás, amelyet ebben az életben elnyerhetnek. Némelyek ezt mondják: „Ha egyszer Isten ilyen toleráns, és ők is élvezhetik Isten kegyelmét és áldásait, nem lenne jobb egy lépéssel továbbmenve azt is lehetővé tenni, hogy Isten üdvösségét is elnyerhessék?” Ez emberi elképzelés, Isten nem így cselekszik. Miért nem? Bele tudod rakni Istent valakinek a szívébe, akinek a szívében nincs hely Isten számára? Nem tudod. Nem számít, mennyi igazságról beszélgetsz velük, vagy hogy hány szót mondasz nekik: nem fog változtatni az Istennel kapcsolatos elképzeléseiken és képzelődéseiken. Éppen ezért Isten nem tehet mást az ilyen emberekért, mint hogy némi kegyelmet, áldást, törődést és oltalmat biztosít nekik. Vannak, akik ezt mondják: „Ha egyszer élvezhetik Isten kegyelmét, vajon nem ismerik majd fel Isten valódi létezését, ha még inkább megvilágosítja és megvilágítja őket Isten?” Megérthetik az ilyen emberek az igazságot? Képesek gyakorolni az igazságot? (Nem.) Ha nem képesek gyakorolni az igazságot, akkor biztosan elmondható róluk, hogy nem menthetők meg. Éppen ezért Isten nem fog céltalan vagy hasztalan munkába kezdeni. Némelyek ezt mondják: „Ez nem így van. Néha ők is találkoznak fegyelmezéssel, vagy valamelyest megvilágosítja őket Isten és nyernek Tőle némi igazságot.” Ez megint csak Isten munkájával függ össze. Minek kell a birtokában lenniük azoknak, akiket meg akar menteni Isten, ahhoz, hogy üdvözítse őket? Az embereknek érteniük kellene ezt. Isten is tudja ezt; Ő nem ment meg csak úgy bárkit. Még ha Isten csodákat és jeleket tesz is, és még ha meg is mutatja a hatalmát azért, hogy elismerjék Őt az emberek, vajon megmenekülhetnek ezek az emberek? Nem így működik a dolog. Istennek normái vannak az emberek megmentésére vonatkozóan; valódi hittel kell hozzá rendelkeznie az embernek, és az igazságot is szeretnie kell. Ezért aztán Isten emberekben végzett munkájának is – amelybe az ítélet, a fenyítés, a próbatétel és a finomítás is beletartozik – megvannak a maga normái. Némelyek ezt mondják: „Gyakran találkozunk ítélettel és fenyítéssel. Amikor ítélettel és fenyítéssel, próbatételekkel és finomítással nézünk szembe, az vajon annak a jele, hogy meg fog menteni bennünket Isten?” Így van-e? (Nincs így.) Honnan tudhatod biztosan, hogy nincs így? Miután egyesek nem teljesítik a feltételeit annak, hogy megmentse őket Isten, vajon mégis kiszabhat rájuk Isten ítéletet, fenyítést, próbatételeket és finomítást? Ez kérdést vet fel azzal kapcsolatban, hogy kire szab ki Isten ítéletet, fenyítést, próbatételeket és finomítást; itt is vannak emberi félreértések. Mondjátok meg Nekem, része lehet-e vajon Isten ítéletében és fenyítésében egy olyan embernek, aki még csak azt sem tudja, hogy kicsoda Isten, hogy hol van Isten, vagy hogy létezik-e Isten egyáltalán? Része lehet-e Isten ítéletében és fenyítésében annak, aki puszta levegőnek nézi Istent? Vajon részesülhet Isten próbatételeiben és finomításában az, akinek teljességgel hiányzik a szívéből Isten? Egész biztosan nem. Akkor mivel találkoznak időnként az ilyen emberek? (Fegyelmezéssel.) Így van, fegyelmezéssel. Azoknak, akik puszta levegőnek nézik Istent, akik alapvetően nem ismerik fel Isten létezését vagy nem hisznek benne, egész biztosan nem lehet részük Isten ítéletében és fenyítésében, sem az Ő megpróbáltatásaiban és finomításában. Elmondható, hogy az ilyen lényegű és viselkedésű embereket nem üdvözíti Isten. Nem nyerhetik el Isten üdvösségét, de nem amiatt, hogy Isten nem menti meg őket – a természetlényegük dönti el ezt, amely idegenkedik az igazságtól és gyűlöli az igazságot. Híján vannak az igazságot szerető és elfogadó, helyes hozzáállásnak, így aztán nem teljesítik a megmentésük feltételeit. Akkor vajon hogyan kezeli őket Isten, amikor áldásokat remélve beszivárognak Isten házanépe közé? Milyen módszereket használ Isten teremtői szerepének betöltése céljából amellett, hogy áldásokban, kegyelemben, gondoskodásban és oltalomban részesíti ezeket az embereket? Emlékezteti, figyelmezteti és buzdítja őket a szavain keresztül. Ezt követően megmetszi, megfeddi és fegyelmezi őket; itt azonban véget is ér a bennük végzett munkája, ez minden, ami beletartozik. Milyen hatással vannak Istennek ezek a cselekedetei az emberekre? Lehetővé teszi számukra, hogy kötelességtudóan betartsák a korlátozásokat, hogy megfelelően viselkedjenek, miközben munkát végeznek Isten házában, s közben ne okozzanak zavarást és ne cselekedjenek gonoszul. Rábírhatja-e az ilyen embereket a kötelességük hűséges végzésére az, amit Isten tesz? (Nem.) Miért nem? Előidézhet-e változást a beállítottságukban – Isten emlékeztető szavai, a megmetszés, a fenyítés és a fegyelmezés és így tovább mellett – mindaz a kegyelem, áldás, törődés és oltalom, amelyben részesülnek? (Nem.) Ezek nem képesek megváltoztatni a beállítottságukat, akkor hát milyen hatást ér el náluk Isten munkája? Valamelyest korlátozza a viselkedésüket, segít nekik a szabályok követésében, és külsőleg némi emberi hasonlatossággal ruházza fel őket. Azonkívül, viszonylag engedelmessé teszi őket; vonakodva bár, de Isten kegyelme és áldásai érdekében mégiscsak elfogadják, hogy Isten megmetszi őket, és képessé válnak arra, hogy Isten házának előírásai és adminisztratív rendeletei szerint tegyék a dolgokat, de ez minden. Ha mindezt elérik, az vajon azt jelenti, hogy gyakorolják az igazságot? Továbbra is elmaradnak ettől, mivel alapvetően nem tesznek egyebet, mint hogy az Isten házának adminisztratív rendeleteiben foglalt alapelvek, valamint néhány merev irányelv szerint cselekednek. Ez csupán viselkedésbeli változás, semmi több. Lehet azt mondani akkor, hogy mivel ezek az emberek változtattak a viselkedésükön, még jobb lenne lehetővé tenni a számukra, hogy a beállítottságukon is változtassanak? (Erre nem képesek.) Erre nem képesek, ezt nem tudják elérni – ez az egyik ok. És mi a legfőbb ok? Az, hogy alapjaiban véve nincs ott Isten a szívükben; nem hisznek Isten létezésében. Megérthetik vajon az ilyen emberek Isten szavait? Néhányan közülük igen, és ezt mondják: „Isten szavai jók, de én sajnos nem tudom azokat a gyakorlatba ültetni. Gyötrelmesebbnek érzem a gyakorlásukat, mint hogy nyitott szívműtétnek vessem alá magam.” Ha sérülnének az érdekeik, vagy ha szembe kellene menniük a saját akaratukkal, egészen összezavarodnak és nem tudják végigvinni a dolgot. Ha a kimerülésig küzdenek, akkor sem képesek a gyakorlatba ültetni Isten szavait. Azonkívül, soha nem ismerik és fogadják el azt a tényt, hogy Isten szavai jelentik az igazságot. Nem tudják ezt a magukévá tenni; nem értik, miért igazság Isten minden szava. Amikor például azt mondja Isten az embereknek, hogy legyenek becsületesek, ők ezt mondják: „Rendben, becsületes leszek, ha ezt mondod, de miért számít igazságnak, ha becsületes valaki?” Nem tudják és képtelenek elfogadni. Amikor azt mondja Isten, hogy az embereknek alá kell vetniük magukat Neki, így kérdeznek vissza: „Lehet azzal pénzt keresni, ha az ember aláveti magát Istennek? Megáldja Isten az embert az alávetettségéért cserébe? Meg tudja ez változtatni az ember rendeltetési helyét?” Nem gondolják, hogy igazság lenne Isten bármely szava vagy cselekedete. Fogalmuk sincs róla, hogy milyen jelentőséggel bírnak Istennek az emberre vonatkozó szavai és követelményei, és nem tudják felismerni, hogy melyek a helyes és az igazságalapelvekkel egyező cselekedetek. Abból, ami Istentől való – Isten identitása, Isten lényege, Isten szavai, Isten elvárásai –, az ő megítélésük szerint semmi sem tekinthető Isten tulajdonának és lényének. Nem tudják, hogy Isten a Teremtő; nem értik, hogy mi a Teremtő, vagy hogy mi Isten. Hát nem problémás ez? Pedig némelyek pontosan így viselkednek. Mások ezt mondják: „Ez így biztosan nem igaz. Ha ilyen gondolataik és nézeteik vannak, akkor hogy’ képesek még mindig készségesen teljesíteni a kötelességeiket Isten házában?” A „készségesen” szót itt idézőjelbe kellene tenni. Mi lehet erre a magyarázat? Egyfelől azért teljesítik a kötelességeiket, mert rákényszerítik őket a körülmények, vagy mert áldásokra van szükségük; másfelől úgy érzik, hogy egyelőre nincs más választásuk, mint vonakodva együttműködni, teljesíteni néhány kötelességet, és tenni némi erőfeszítést. A szívükben hiszik, hogy ezt kell tenniük, de mivel nem érdekli őket az igazság, csak erőfeszítéseket tudnak tenni és kötelességeket teljesíteni Isten áldásaiért cserébe. Ezzel a beállítottsággal el tudják vajon fogadni az igazságot? (Nem.) Még csak nem is értik, hogy mi az igazság, hogyan tudnák akkor elfogadni azt?

Istennek az utolsó napokbeli ítélő munkája véget fog vetni ennek a korszaknak. Az, hogy meg lehet-e menteni valakit, nagyban függ attól, hogy el tudja-e fogadni az illető Isten ítéletét és fenyítését, és hogy el tudja-e fogadni az igazságot. Egyesek elismerik, hogy Isten szavai jelentik az igazságot, de nem fogadják el az igazságot. Számukra olyan az igazság elfogadása, mintha szívátültetésen kellene átesniük; ennyire gyötrelmesnek találnák. Tekintettel arra, ahogyan az ilyen emberek az igazságot kezelik, vagyis hogy semmi esetre sem hajlandók azt elfogadni, nem Isten hibáztatható azért, hogy nem menti meg őket – csakis őket lehet hibáztatni azért, hogy nem fogadják el az igazságot; nem részesülnek ebben az áldásban. Az, hogy Isten megmentse az embereket a Sátán befolyásától, nem olyan egyszerű, amint azt az emberek képzelik. Egyrészt az Istenben hívőknek el kell fogadniuk, hogy Isten a szavain keresztül megfenyíti és megmetszi őket; ez az egyik szakasz. Másrészt Isten ítéletét és fenyítését, próbatételeit és finomítását is el kell fogadniuk. Az ítélet és a fenyítés az egyik szakasz; a próbatételek és a finomítás pedig egy másik. Egyesek vonakodva el tudják ugyan fogadni a metszést, azt gondolván, hogy ezzel eljutottak az engedelmességre, de nem lépnek előrébb ennél, és nem törekednek tovább az igazság felé. Mások különösképp szeretik az igazságot, és bármi fájdalmat el tudnak viselni azért, hogy elnyerjék. Nem csupán Isten szavainak a fenyítését képesek elviselni, hanem abba a szakaszba is be tudnak lépni, ahol Isten ítéletét és fenyítését is elfogadják. Isten magasztalásának, Isten szeretetének és dicsőséges dolognak érzik Isten ítéletének és fenyítésének az elfogadását; nem félnek a szenvedéstől. Az ítélet és a fenyítés megtapasztalása után a próbatételeket és a finomítást is el tudják fogadni ezek az emberek, és továbbra is képesek az igazságra törekedni. A megpróbáltatások és a finomítás mértékétől függetlenül még mindig képesek látni Isten szeretetét és felajánlani magukat arra, hogy eleget tegyenek Istennek. Nem számít, mennyire metszik meg őket: nem tekintik nehézségnek, hanem csak még nagyobb szeretetnek érzik Isten részéről. Miután számos további megpróbáltatáson és finomításon keresztülmentek, végül alaposan megtisztulnak és tökéletességre jutnak. Ilyen az, amikor valaki egészen a legmagasabb szakaszig megtapasztalja Isten munkáját. Mondjátok hát meg Nekem: van-e különbség azok között, akik hisznek Istenben és csak az Isten szavain keresztül történő fenyítés egyetlen szakaszát tapasztalják meg, valamint azok között, akik két szakaszt tapasztalnak meg: Isten ítéletét és fenyítését, valamint a próbatételeket és a finomítást is? Természetesen van köztük különbség. Némelyeknél már a fenyítés után megáll Isten, a többit pedig a saját döntésükre és felismerésükre bízza. Ha nem fogadják el az igazságot, és nem a helyes utat választják, az vajon mit jelez? Elmondható, hogy Isten semmiképpen nem fogja megmenteni az ilyen embereket. Némelyek gyakran beszélnek a munka miatti szenvedésről, a kilátások miatti szenvedésről, egy ház miatti szenvedésről, egy társ miatti szenvedésről, a ragaszkodás miatti szenvedésről – számukra minden szenvedés, és mi a végeredmény? (Nincs köze az igazsághoz.) Így van, nincs köze az igazsághoz, és nincs köze Isten munkájához. Céltalan szenvedés csupán, amit ebben az esetben teszel; mindössze kínlódsz és múlatod az idődet anélkül, hogy imádkoznál Istenhez vagy keresnéd az igazságot. Ez nem az a fajta „szenvedés”, ami a finomítással jár, mivel ez nem Isten munkája, és nincs semmi köze Hozzá. Csak magadban szenvedsz, nem pedig Isten finomításában van részed. Mégis azt gondolod, hogy éppen Isten finomít téged; túlságosan optimista vagy. Ez vágyálom csupán! Még csak nem is vagy alkalmas arra, hogy finomítson téged Isten. A fenyítés és az ítélet szakaszán sem mentél még keresztül, és azt várod, hogy próbatételeknek és finomításnak vessen alá Isten? Lehetséges ez egyáltalán? Nem hiú ábránd ez csupán? Az átlagemberek is képesek vajon elviselni a próbatételeket és a finomításokat? Olyasvalami ez, amit el tud fogadni egy átlagember? Olyasvalami, amit Isten adományoz egy átlagembernek? Egyáltalán nem. Miután Isten a fenyítését követően megítél, megfegyelmez vagy kifejezetten megfenyít valakit egy vagy több dologban az arrogáns beállítottsága, a hajthatatlansága, a csalárdsága, a gonoszsága vagy bármely egyéb beállítottság miatt, és megmutatja neki, hogy miért fegyelmezi őt, majd az illető ennek következtében valódi megértésre jut Istent és önmagát illetően, valóban megváltozik a beállítottsága, és azután fokozatosan eljut az igazságnak való igaz alávetettségre – csakis ez a folyamata annak, ahogyan megítéli és megfenyíti Isten az embereket. Milyen alapon végzi el Isten ezt a munkát? Van egy feltétele: Annak, aki ilyen munkában részesül, képesnek kell lennie arra, hogy megfelelően teljesítse a kötelességét Isten házában. Ehhez a megfelelőséghez két dolog szükséges: alávetettség és hűség. Először is, kell, hogy legyen az illetőnek lelkiismerete és értelme; a lelkiismerettel és értelemmel bíró emberek teljesítik az igazság elfogadásának feltételeit. Amikor az ilyen lelkiismerettel és értelemmel bíró emberek Isten fenyítésében részesülnek, képesek keresni az igazságot és alávetni magukat. Isten csak ezek után lép tovább az ítélet és a fenyítés munkájára. Ez Isten munkájának a sorrendje. Ha azonban valaki sosem képes hűségesen teljesíteni a kötelességét Isten házában, a legkevésbé sem tanúsít alávetettséget Isten szuverenitása iránt, és nem teljesíti megfelelően a kötelességeit, akkor legfeljebb Isten fenyítését és fegyelmezését tapasztalhatja meg, amikor viszontagságokkal szembesül, ha felfedik vagy megmetszik. Az ilyen emberek nem részesülnek Isten ítéletében és fenyítésében, próbatételekről és finomításról nem is beszélve. Más szóval: alapvetően nem vesznek részt abban a munkában, amelynek során Isten tökéletesíti az embereket.

Az imént Istennek az embereket megmentő és tökéletesítő munkájával, Isten munkájának módszereivel és tárgyaival, valamint azzal kapcsolatos dolgokról beszélgettünk, hogy kiken végzi Isten az ítélet és a fenyítés, a próbatételek és a finomítások munkáját. Az emberek életbe való belépésének mértékét is érintettük, amikor átélik Isten ezen munkáját, és hogy milyen lényeggel kell rendelkezniük és milyen feltételeknek kell eleget tenniük legalább ahhoz, hogy elfogadják Isten ítéletét és fenyítését. Milyen elképzeléseik vannak ezzel kapcsolatban az embereknek? Az emberek ezt gondolják: „Amennyiben Istent követi valaki, amennyiben elfogadta Isten munkájának ezt a lépését, akkor bizonyosan része lesz Isten ítéletében és fenyítésében. Majd ezután hamarosan a próbatételek és a finomítások is megérkeznek Istentől. Éppen ezért gyakran szembesülünk próbatételekkel, finomításokkal és megmetszéssel, és gyakran fosztanak meg bennünket a családtól, a ragaszkodásoktól, a státusztól és a kilátásoktól. Ezt követően folyamatosan szenvedünk a ragaszkodások, a státusz és a kilátások tekintetében.” Pontosak ezek a kijelentések? (Nem.) Az emberek képesek kiemelni egyetlen szót Isten szavaiból és munkájából és olyasvalamit csinálni belőle, ami szerintük szellemi kifejezés – miért van ez? Valójában, ahogyan ők szenvednek, mindössze csupán vívódás; csak múlatják vele az időt, nincs semmi jelentősége, ám ők próbatételeknek és finomításnak tekintik, s azt mondják, hogy ez Isten finomítása. Ez súlyos tévedés; olyasvalami, amit erőszakkal kényszerítenek Istenre az emberek, és ami egyáltalán nem tükrözi Isten szándékait. Nem félreértés ez vajon Istennel kapcsolatban? Ez valójában félreértés. És hogyan alakul ki egy efféle félreértés? Mivel az emberek nem értik az igazságot, a saját képzelgéseik alapján alakítanak ki ilyen félreértéseket. Ezt követően arcátlanul hirdetni és terjeszteni kezdik ezeket mindenütt, ami végül a „szenvedéssel” kapcsolatos különféle kijelentésekhez vezet. Így aztán gyakran hallom, amint ezt mondják egyesek: „Valakit leváltottak és aztán negatívvá vált; »szenved a státusz miatt«!” A státusz miatt szenvedni nem próbatételek és finomítások megtapasztalása; mindössze annyi, hogy valaki elveszíti a státuszát, érzelmi frusztrációban szenved, és belső fájdalommal küzd a kudarca közben. Mivel az, amit az emberek „szenvedésnek” hívnak, és amit Isten finomításnak nevez, két különböző dolog, mire utal ténylegesen a valódi finomítás? Először is, meg kell értenetek, hogy Isten sok előkészítő munkát végez, mielőtt próbatételeknek és finomításoknak vetné alá az embereket. Egyrészt megválogatja az embereket; a megfelelő személyeket választja ki. Korábban beszéltünk már arról, hogy miféle emberek számítanak megfelelőnek Isten szemében, és mely feltételeknek kell eleget tenniük: először is, az a minimum, hogy legyen lelkiismeretük és értelmük az emberi mivoltukban. Másodszor, képesnek kell lenniük arra, hogy megfelelően teljesítsék a kötelességeiket, hűségesen és alávetetten teljesítve azokat. Azután éveken át részük kell, hogy legyen metszésben, fegyelmezésben és fenyítésben. Lehet, hogy nem túl világos számotokra, hogy mit is jelent a fegyelmezés és a fenyítés, mivel talán nem túl erősek számotokra ezek a fogalmak. Viszonylag megfoghatatlannak és elvontnak találhatják őket az emberek. Amikor azonban a metszésre kerül sor, azok olyasvalamik, amit az emberek hallhatnak és érezhetnek; egy sajátos nyelvezet és egy bizonyos fajta hangvétel tartozik hozzájuk, így az emberek tudják, mi történik. Ha valami rosszat tesz valaki, ellenkezik az alapelvekkel, meggondolatlanul cselekszik vagy egyoldalúan olyan döntéseket hoz, amelyek ártanak Isten háza érdekeinek vagy a gyülekezet munkájának, és azután megmetszik az illetőt, nos, ezt jelenti a metszés. Mi a helyzet akkor a fenyítéssel és a fegyelmezéssel? Ha például valaki nem alkalmas arra, hogy csoportvezető legyen, és hiányzik belőle a hűség, valamint olyan dolgokat tesz, amelyek megszegik az igazságalapelveket és az egyházi előírásokat, majd azután leváltják, az vajon fenyítés? Bizony, a fenyítés egyik formája. Függetlenül attól, hogy kívülről látszik-e, hogy kezeli az illetőt az egyház, vagy leváltja egy vezető, Isten szemében ez az Ő cselekvése és az Ő munkájának a része; a fenyítés egyik formája. Vagy például amikor jó állapotban vannak az emberek, általában telve vannak világossággal, és friss meglátásaik lehetnek; ám amikor valamilyen állapot vagy konkrét ok miatt darabokra hullik a munkájuk, őket pedig felfedik, az vajon nem a fenyítés egyik formája? Ez is a fenyítés egyik formája. Ítéletnek és fenyítésnek számítanak ezek? Ezen a ponton még nem számítanak ítéletnek és fenyítésnek, ezért nyilvánvalóan nem tekinthetők finomításoknak és próbatételeknek. Mindössze fenyítések, amelyekben a kötelességei végzése során részesül valaki. Olykor az is a fenyítés megnyilvánulásai közé tartozik, amikor betegséggel találkozik az ember, vagy amikor újra meg újra elront egy feladatot, esetleg elbizonytalanodik olyan dolgokban, amelyekhez azelőtt kiválóan értett, és nem tudja, mi tévő legyen. Ez mind fenyítés. Természetesen olykor a közelálló emberektől kapott jelzéseken keresztül történik a fenyítés, vagy azon keresztül, ami egy kellemetlen és zavarba ejtő eseményből feltárul, minek hatására mély önvizsgálatba és elmélkedésbe kezdenek az emberek. Ez is fenyítés. Jó dolog vagy rossz dolog Isten fenyítésében részesülni? (Jó dolog.) Elméleti értelemben véve jó dolog. Akár el tudják fogadni az emberek, akár nem, jó dolog, mivel legalább azt bizonyítja, hogy Isten felelősséget vállal érted, hogy Isten nem hagyott el téged, és hogy Isten munkálkodik benned, ezért is ad neked ösztönzést és útmutatást. Az a tény, hogy Isten munkálkodik benned, azt támasztja alá, hogy Istennek nincs még szándékában lemondani rólad. Ebből az is következik, hogy Isten talán tovább folytatja a fenyítésedet és a fegyelmezésedet, vagy, ha jó a teljesítményed, és a helyes úton jársz, ítéletnek és fenyítésnek fog alávetni téged. De ne szaladjunk túlzottan előre! Egyelőre annyi történik, hogy Isten többször is megfenyít és megfegyelmez téged. Azután, mivel törekszel az igazságra, mivel rendelkezel alávetettséggel, és mivel te vagy a megfelelő személy, Isten ítéletnek és fenyítésnek fog alávetni téged; ez az első lépés. Az emberek többségének volt már része abban, hogy egyszerűen megmetszik; csak az újonnan érkezettek nem tapasztalták még meg ezt. Az emberek többnyire a lelkiismeretük érzései alapján cselekszenek, mivel belső szemrehányást éreznek, és ott csengenek a fülükben és a szívükben Isten ösztönző szavai: „Nem szabad ezt tennem, ez lázadás” – ezek Isten szavai, amelyek ösztönzik, intik és figyelmeztetik őket. Az emberek különböző formákban tapasztalják meg a metszést: jöhet a vezetőktől és a dolgozóktól, a testvérektől, a Fennvalótól, sőt akár egyenesen Istentől is. Sokan tapasztalták már ezeket, Isten fenyítését és fegyelmezését azonban kevesebben. Mit sugall itt az, hogy kevesebben? Azt sugallja, hogy még sokkal több ember van távol attól, hogy Isten ítéletében és fenyítésében részesüljön. No és mi a helyzet Isten próbatételeivel és finomításaival? Ezek még távolabb esnek az előzőktől; még mélyebb a szakadék, és még nagyobb a távolság. Az eddigiekben ilyeneket gondoltak az emberek: „Isten megítélt és megfenyített engem, amikor hólyagot adott a számba”, „Isten megítélt és megfenyített engem, hibát követtem el, valami rosszat mondtam, és napokon át fájt a fejem; most már értem, hogy mi Isten ítélete és fenyítése”. Nem félreértések vajon ezek? Az efféle félreértés Istenről a leggyakoribb; az emberek többsége ily módon érti félre Istent. Ez a félreértés negatív hatásokhoz is vezet: úgy érzik miatta az emberek, hogy elég egyetlen rossz szót szólniuk, és az máris Isten fegyelmezését vonja maga után. Ez teljes félreértés Istennel kapcsolatban, és a legkevésbé sincs összhangban azzal, amit Isten tesz. Képes lehet valaki eleget tenni végül Isten követelményeinek, ha ilyen félreértései vannak Istennel kapcsolatban? Egész biztosan nem fog neki sikerülni.

Az emberek többsége megtapasztalta tehát Isten fenyítését és fegyelmezését, volt része metszésben, és kapott ösztönzést és intést Isten szavaiból, de ez minden. Felmerül itt egy kérdés: vajon miért nem tapasztalták meg az emberek Isten ítéletét és fenyítését még azután sem, hogy eddig a lépésig mindent megtapasztaltak? Miért nem számít ítéletnek és fenyítésnek az, hogy megmetszették őket, valamint Isten szavainak az ösztönzése, illetve a fegyelmezés és a fenyítés? Isten szavainak az ösztönzése, a metszés, valamint az átélt fenyítés és fegyelmezés szempontjából milyen eredményt értek el? (Megfékezték a külső viselkedésüket.) Történtek változások a viselkedésükben, de vajon jelez ez beállítottságbeli változást? (Nem.) Ez nem jelent beállítottságbeli változást. Némelyek ezt mondják: „Oly sok éve hiszünk Istenben és annyi prédikációt meghallgattunk már, de mégsem változtak meg eddig a beállítottságaink. Hát nem szenvedtünk el igazságtalanságot? Csak a viselkedésünk változott meg egy kicsit; hát nem szánalmas ez? Mikor kezd el Isten megmenteni bennünket? Mikor fogunk üdvösséget nyerni?” Beszéljük meg akkor, hogy mi mindent nyertek és min változtattak azok, akik megtapasztalták Isten munkájának ezeket a különböző aspektusait! Az imént említette valaki a viselkedésbeli változásokat; ez egy általános kijelentés. Konkrétabban fogalmazva: amikor először jönnek a gyülekezetbe és vállalják fel a kötelességeiket az emberek, akkor azt megelőzően még senki sem metszette meg őket. Olyan szúrósak, mint a kaktusz; azt akarják, hogy az övék legyen az utolsó szó mindenben. Ezt gondolják magukban: „Most, hogy hiszek Istenben, jogaim vannak és szabadságom van a gyülekezetben, ezért úgy teszek majd, ahogy jónak látom.” Később, miután egyszer már keresztülmentek egy sor metszésen és fegyelmezésen, és már olvasták Isten szavait, hallgattak prédikációkat és hallottak beszélgetést az igazságról, többé már nem mernek így viselkedni. Valójában ezzel még nem váltak egészen szabálykövetővé; mindössze egy csöppnyi észre tettek szert és megértettek néhány doktrínát. Amikor mások az igazsággal összhangban lévő dolgokat mondanak, el tudják ismerni azok helytállóságát, és ha nem is értik jól, el tudják fogadni azokat. Akkor hát nem sokkal inkább szabálykövetők, mint korábban voltak? Az, hogy képesek elfogadni ezeket a dolgokat, azt mutatja, hogy a viselkedésük bizonyos változásokon ment keresztül. Hogyan következtek be ezek a változások? Az Isten szavaiban megjelenő intés, ösztönzés, illetve vigasztalás eredményeképpen. Olykor némi fegyelmezésre és metszésre, valamint az alapelvekről történő beszélgetésre van szükségük az ilyen embereknek, amikor elmondják nekik, hogy egy adott dolgot egy bizonyos módon kell megtenni, és nem lehet másként. Ezt gondolják: „El kell fogadnom ezt. Ott van lefektetve az igazság; ki merne ellenkezni vele?” Isten házában Isten nagy, az igazság nagy, és az igazság uralkodik; ezzel az elméleti alappal némelyek felébredtek és megértették, hogy miről is szól az Istenben való hit. Végy valakit, aki eredetileg barbár és züllött életet élt, nem ismert korlátokat, és nem tudott a szabályokról, az Istenben való hitről, Isten házáról, az egyházról, valamint a kötelességteljesítés alapelveiről. Amikor egy ilyen személy – aki nem tud semmit – kedvesen és lelkesen jön Isten házába, telve „nagy” vágyakkal és reményekkel, s ott ösztönzik és megintik, megöntözik és táplálják, valamint megmetszik Isten szavai, továbbá újra meg újra fenyítik és fegyelmezik, akkor fokozatosan történni fognak bizonyos változások az illető emberi mivoltában. Melyek ezek a változások? Megértenek valamit az emberi magatartás alapelveiből és megtudják, hogy azelőtt meglehetősen híján voltak az emberi hasonlatosságnak; barbárok, arrogánsak, dacosak és haragosak voltak; nem úgy beszéltek, mint egy igazi ember, szabályok nélkül cselekedtek, és nem tudták az igazságot keresni; azt gondolták, mindössze annyit tesz Istenben hinni, hogy az ember megteszi, amit Isten kér, és odamegy, ahová Ő mondja; vagyis barbár erő hajtotta őket, s közben végig azt hitték, hogy ez az Isten iránti hűség és szeretet. Most ez az illető tagadja mindezeket a dolgokat és tudja, hogy azok emberi képzelgés termékei voltak, pusztán jó viselkedésformák, és némelyik egyenesen a Sátántól eredt. Az Istenben hívőknek az Ő szavaira kell figyelniük és minden másnak fölébe kell helyezniük az igazságot, hagyva, hogy minden dologban az igazság kormányozzon. Röviden: elméletben minden ember megértette és elismerte, és a szíve mélyén elfogadta már, hogy ezek az Isten által kimondott szavak helyesek – hogy ezek az igazság, a pozitív dolgok valósága –, függetlenül attól, hogy mennyire mélyen vertek gyökeret a szívükben ezek a szavak, illetve hogy eddig mekkora szerepet játszottak. A későbbiekben, miután keresztülmentek egy bizonyos fokú nem kézzel fogható fenyítésen és fegyelmezésen, megjelenik a tudatukban valamennyi igaz hit. Az Istennel kapcsolatos kezdeti, homályos képzelgéseiktől kezdve a mostani érzésükig – miszerint van Isten, és hogy Ő igen gyakorlatias –; ha már átélték az emberek ezeket az érzéseket az istenhitükben, akkor a gondolataik és nézőpontjaik, az, ahogyan a dolgokra tekintenek, illetőleg az erkölcsi normáik és a gondolkodásmódjuk is fokozatosan elkezd majd megváltozni. Isten azt követeli például az emberektől, hogy legyenek becsületesek. Noha még most is képes vagy hazudni és arra, hogy csalárd legyél, mélyen legbelül tudod, hogy a csalás rossz, és hogy bűn és gonosz beállítottság Istennek hazudni vagy Istent becsapni – de nem bírod megállni. Mondjuk például, hogy jelenleg még mindig arrogáns a beállítottságod. Olykor képtelen vagy uralkodni magadon, gyakran társz fel ilyen beállítottságot, és gyakran lázadsz Isten ellen: mindig dominálni akarsz és egyoldalúan cselekedni, és azt akarod, hogy a tied legyen az utolsó szó. De tudod azt is, hogy ez romlott beállítottság, és hogy imádkozhatsz Istenhez ezzel kapcsolatban. Még ha nincs is észrevehető átalakulás, a viselkedésed fokozatosan elkezd megváltozni. Még ha nem is mész keresztül ítéleten és fenyítésen, és még ha nem is változott meg a beállítottságod, az igazság és Isten szavai fokozatosan felderítik a szíved mélységeit, miközben a viselkedésedet is irányítják és alakítják, hogy ezáltal egyre inkább emberként élj, fokozatosan ébresztgetve a lelkiismeretedet. Ha olyasvalamit teszel, ami elárulja a lelkiismeretedet, kényelmetlenséget fogsz érezni a szívedben. Valamilyen érzést vált ki belőled, ha szóba kerül az adott dolog; nem vagy már olyan érzéketlen, mint azelőtt, megbánást érzel, és kész vagy helyreigazítani magadat. Még ha nem is vagy képes azonnal megváltoztatni a beállítottságodat e tekintetben, ha az állapotodat érinti, tudatában lehetsz annak, hogy ilyen állapotod van, belül tudatos vagy rá, és ez a tudat megváltoztatja a viselkedésedet. Az ilyen változás csakis viselkedésbeli változás. Noha megtörténik és továbbra is meg fog történni, nem jelent beállítottságbeli változást; egyáltalán nem a beállítottság megváltozása. Egyesek kényelmetlenül érezhetik magukat ennek hallatán és ezt mondhatják: „Ilyen jelentős a változás, és ez még mindig nem beállítottságbeli változás? Akkor mi a beállítottságbeli változás? Milyen változások tartoznak a beállítottságbeli változás körébe?” Tegyük most félre ezt; folytassuk azoknak a változásoknak a megbeszélésével, amelyekre már eljutottak az emberek, amelyek Isten szavainak és mindannak a hatásai és eredményei, amit Isten az emberekben elvégzett. Az emberek keményen dolgoznak azon, hogy megváltoztassák az igazsággal nem egyező gondolataikat és nézeteiket. Amikor valamivel szembesülnek, lesz bennük egyfajta tudatosság; összevetik az adott dolgot az igazsággal, és ezt mondják: „Ez a dolog nincs összhangban az igazsággal, de még nem tudom feladni a nézetemet; még mindig ott van.” Egyelőre még csak tudatosult benned és megtudtad, hogy a nézeted nincs összhangban Isten szavaival; vajon bizonyíthatja ez azt, hogy már megváltozott a nézeted, illetve hogy feladtad volna azt? Nem. Még nem változott meg a nézeted, és még nem engedted el, ami azt bizonyítja, hogy a romlott beállítottságod érintetlen marad és nem indult változásnak; mindössze annyi történt, hogy a tudatod, a belső szíved már elfogadta Isten szavait és igazságnak tekintette azokat. Ez azonban csupán elméleti dolog és szubjektív vágy – Isten szavai még nem váltak az életeddé és a valóságoddá. Amikor a valóságoddá válnak Isten szavai, elengeded majd a nézeteidet, és az Isten szavaiban foglalt nézetek szerint fogsz kezelni minden embert, eseményt, dolgot és mindent, ami körülötted történik.

The Hungarian Bible verses found in this audio are from the Hungarian Revised New Translation Bible (Translated in 1975, revised in 1990 and 2014) © Hungarian Bible Society 1975, 1990, 2014. Used by permission of the Hungarian Bible Society.