Ma az elképzelések témájával folytatjuk a beszélgetést. Korábban kétszer beszéltünk már erről a témáról, és ma befejezésképpen még egyszer fogunk beszélni róla. Ami a korábban elhangzott dolgokat illeti, később beszélgetnetek kell majd egymással, azután pedig apránként át kell gondolnotok és meg kell tapasztalnotok azokat. Ezeket a témákat nem lehet mindössze egy-két nap alatt teljes egészében megérteni; fokozatosan értheti csak meg őket az ember, azáltal, hogy az életben megtapasztalja és kiismeri azokat. Az, amit most egyedül az emlékezetre hagyatkozva fel tudtok idézni, pusztán bemagolt ismeret. Isten szavainak az evéséhez és ivásához tapasztalásra van szükség; csak azután rendelkezhet valaki valódi megértéssel és felismeréssel, ha egy ideig valós életben szerzett tapasztalatokban van része. Az emberek elképzelései főként az Istennel és Isten munkájával kapcsolatos elképzeléseikből állnak. Az elképzelések e két típusa befolyásolja leginkább az emberek törekvését, azt, ahogyan a dolgokat szemlélik, az Istennel kapcsolatos megértésüket és hozzáállásukat, és még inkább azt, hogy Istenben hívőként melyik úton járnak, valamint hogy milyen irányt és célokat választanak az életük számára. Az előző két beszélgetésünk alapján meg tudjátok-e már pontosan határozni, hogy mit is értünk „elképzelések” alatt? Az elképzelések egyik típusát az Istenbe vetett hittel kapcsolatos képzelődések jelentik. Ezek a képzelődések elsősorban valamiféle felszínes magatartásformákban nyilvánulnak meg az emberek beszéde és viselkedése, valamint a hétköznapi életük elemei, így például az étkezés, a ruházkodás, a lakhatás és a közlekedés terén. Ez a legelemibb szint. Ha egy lépéssel tovább megyünk, ott az ember Istenben való hitével és a közben bejárt úttal kapcsolatos képzelődéseket, továbbá az Isten munkáját illető emberi követeléseket, képzelgéseket és félreértéseket találunk. Mi tartozik e félreértések közé? Miért nevezzük őket félreértéseknek? Amikor félreértésről beszélünk, az egyértelműen nem helyes gondolat. Inkább olyasvalami, ami nem cseng össze a tényekkel, nem egyezik a valósággal, és nem összeegyeztethető, hanem ellentétes Isten munkájával és Isten természetével; esetleg valami olyan emberi akaratból származó dolog, ami emberek elképzeléseiből, képzelődéseiből és tudásából született, és semmi köze sem Magához Istenhez, sem Isten munkájához. Amikor ilyesfajta elképzelések, képzelődések, félreértések és követelések merülnek fel, az azt jelenti, hogy az emberek Istennel és Isten munkájával kapcsolatos elképzelései elérték a csúcsukat. Mi történik ezen a ponton az emberek és Isten közti kapcsolattal? (Akadály ékelődik közéjük.) Akadály van Isten és az emberek között; ez komoly dolog? (Igen.) Amikor ilyen akadály jön létre, az azt jelenti, hogy nagyon súlyosak az emberek elképzelései és képzelődései. Amikor akadály ékelődik az emberek és Isten közé, az azt jelenti, hogy az emberek elégedetlenek Isten bizonyos cselekedeteivel, nem akarnak többé megbízni Istenben, nem akarják Istenként kezelni Őt, sem alávetni magukat Neki. Elkezdik megkérdőjelezni Isten igazságát és természetét. Milyen megnyilvánulások követik ezt azonnal? (Ellenállás.) Ha az emberek nem keresik az igazságot, ez a félreértés nem csupán akadályt képez a szívükben, hanem azonnal ellenállást is szül bennük – ellenállást az igazsággal, Isten szavaival és Isten szuverenitásával szemben. Elégedetlenné válnak azzal, amit Isten tett és tesz, és ezt mondják: „Nem illő, amit teszel; nem helyeslem, és egyet sem értek vele!” A burkolt üzenet: „Nem tudom alávetni magam; ez a döntésem. Eltérő nézetnek akarok hangot adni; olyan véleménynek akarok hangot adni, amely különbözik Isten szavaitól, az igazságtól és Isten követelményeitől.” Miféle viselkedés ez? (Zúgolódó.) Az ellenállást zúgolódás és szembeszegülés követi; így súlyosbodik tovább a dolog. Amikor eluralkodik valaki felett a romlott beállítottsága, egyetlen elképzelés is akadályt emelhet és félreértéshez vezethet közte és Isten között. Ha nem sikerül haladéktalanul eloszlatni az igazság keresésével, egyre nagyobbra nő és vastag fallá lesz az akadály. Nem látod többé Istent, sem az Ő valódi létezését, isteni lényegéről nem is beszélve. Kezded megkérdőjelezni, hogy valóban Isten-e a megtestesült Isten, elveszíted az érdeklődésedet Isten szavának evése és ivása iránt, és nem akarsz már Istenhez imádkozni. Ily módon egyre távolibbá válik a kapcsolatod Istennel. Miért képesek az emberek ilyen magatartásformákat tanúsítani? Azért, mert úgy érzik, hogy megbántotta a szívüket, megsértette a méltóságukat és megalázta a személyiségüket az, amit Isten tett. Valóban így volna? (Nem.) Akkor miért viselkednek így? (Azért, mert nem teljesültek a vágyaik, és a saját érdekeiket érintő helyzettel találkoztak.) Azért, mert az emberek romlott beállítottságúak; ha nem teljesülnek azonnal az extravagáns vágyaik, ellenállóvá válnak Istennel szemben és rendkívül elégedetlenné amiatt, hogy Ő nem az emberi elképzeléseknek megfelelő módon munkálkodott. Nem ismerik el és nem fogadják el, hogy az, amit Isten tesz, az igazság, Isten szeretete, és az emberek megmentését szolgálja. Elképzelések és félreértések alakulnak ki bennük azzal kapcsolatban, amit Isten tesz, ami azt jelenti, hogy a romlott beállítottságuk irányítja őket. Miután megjelentek ezek az akadályok, miben nyilvánulnak meg az elképzelések szerint élő emberek különféle romlott beállítottságai? Nem keresnek, nem várakoznak, nem vetik alá magukat, és még kevésbé félik Istent vagy tartanak bűnbánatot. Először átvizsgálnak és megítélnek, azután elítélnek, végül pedig az ellenállás következik. Vajon nem tökéletes ellentétei ezek a magatartásformák az olyan pozitív megnyilatkozásoknak, amilyen a keresés, a várakozás, az alávetés, az elfogadás és a bűnbánat? (De igen.) Vagyis e magatartásformák mindegyike ellentétes dolog. A romlott beállítottság feltárulásai ezek; az ilyen emberek cselekedeteit és gondolatait a romlott beállítottságuk vezérli, csakúgy, mint az emberek, események és dolgok megítélésével kapcsolatos hozzáállásukat, szándékaikat és nézeteiket is. Mi az emberek következő lépése, miután elkezdenek átvizsgálni, elemezni, megítélni és elítélni, majd ellenállóvá válnak? (A szembeszegülés.) A szembeszegülés jön utána. Melyek a szembeszegülés megnyilvánulásai? (Negativitás, a kötelességek feladása.) A negativitás az egyik; negatív módon lazítani kezdenek a munkában, és feladják a kötelességeiket. És még mi? (Az elképzelések terjesztése.) (Ítélkezés.) Ítélkezés, az elképzelések terjesztése, ezek mind az Isten elleni zúgolódás és szembeszegülés megnyilvánulásai. Más egyéb? (Az is lehet, hogy elárulják Istent, és elárulják az igaz utat.) Ez a legsúlyosabb mind közül; amikor valaki eljut erre a pontra, egészen napvilágra kerül az ördögi természete, teljességgel megtagadja és elárulja Istent, és bármelyik pillanatban elfordulhat Istentől.

Melyek voltak az imént az Isten ellen zúgolódó és vele szembeszegülő viselkedésformák megnyilvánulásai? (Lazítás a munkában negatív módon, a kötelességek feladása.) (Ítélkezés Isten felett.) Ítélkezés Isten és az Ő munkája felett. (Azután jön az elképzelések terjesztése, végül pedig Isten elárulása.) Nézzük meg részletesebben! Rejlik-e panaszkodás az elképzelések terjesztésében? (Igen.) Az elképzelések terjesztése olykor panaszkodással vegyül, olyan mondatokkal, mint például: „nem igazságos, amit isten tesz”, „istenben hiszek, nem emberekben” és „hiszem, hogy isten igazságos”. Ezekből a szavakból panasz cseng ki. A lazítás negatív módon, az elképzelések terjesztése és az Isten fölötti ítélkezés mindegyike igen súlyos viselkedés, de az árulás a legsúlyosabb. Meglehetősen nyilvánvaló, meglehetősen komoly, és Istennek közvetlenül ellenálló természetű magatartásforma mind a négy. Milyen konkrét megnyilvánulások jutnak eszetekbe, vagy milyeneket láttatok vagy tettetek meg ti magatok e magatartásformákon belül? (Ott van az uszítás is; egyesek úgy akarják levezetni az Istennel kapcsolatos elégedetlenségüket, hogy még több embert uszítanak arra, hogy szembeszegüljenek Vele.) Ez az egyik megnyilvánulása az elképzelések terjesztésének. Vajon vannak olyanok is, akik kívülről alávetettnek tűnnek, de imádkozás közben ezt mondják: „Hadd fedje fel Isten; amit teszek az helyes; idővel minden ki fog derülni; tudom, hogy Isten igaz”? Helytállóan hangozhatnak e szavak, sőt, magabiztosan indokoltnak is, de Istennel szembeni engedetlenséget és Istennel való elégedetlenséget lepleznek. Ez mentális szembeszegülés, negatív lazítás és negatív szembeszegülés. Vannak más aspektusok is? (A passzív lazítás esetében ott van az is, amikor az emberek átadják magukat a kétségbeesésnek és frusztráltan felteszik a kezüket abban a hitben, hogy ők egyszerűen ilyenek, ez a természetük; azt hiszik, senki sem tudja megmenteni őket, így hát, ha Isten el akarja pusztítani őket, akkor legyen így.) Ez a csendes szembeszegülés egyik formája; az ilyen emberek valójában negatív állapotban vannak, mivel úgy gondolkodnak, hogy Isten cselekedetei érthetetlenek, és hogy az emberek nem képesek igazán felfogni azokat, tehát bármit akar is tenni Isten, ám tegye. A felszínen úgy tűnik, mintha alávetették volna magukat Isten vezényléseinek és rendelkezéseinek, ám valójában, a szívük mélyén teljesen ellenállnak Isten rendelkezéseinek, és különösen elégedetlenek és engedetlenek. Vajon miért mondjuk, hogy ez egy ellenszegülő felfogás, ha már elfogadták, hogy ez Isten cselekedete, és nem támasztanak további követeléseket? Miért jellemezzük így? Valójában, a tudat szintjén, ők sem akarják elítélni ezt a dolgot, és nem akarnak olyan megállapítást tenni, ami így szól: „Helytelen, amit Isten tett; nem fogadom el. Más dolgoknak alá tudom vetni magam, amiket Isten tett, de ennek nem. Úgyhogy inkább negatív módon lazítani fogok a munkámban emiatt.” Tudat alatt nem ilyen az állapotuk, nem tudatosak erre; mindössze kissé dacosak, elégedetlenek vagy felháborodottak a szívükben. Egyesek akár rossznak is titulálhatják Isten cselekedeteit, de a szívük mélyén, a szubjektív vágyaik tekintetében valójában nem akarják tudatosan elítélni Istent, mivel végső soron Isten az, akiben hisznek. Miért mondjuk akkor, hogy szembeszegülő ez a magatartás, hogy negatív lazítás, és hogy a negativitás elemeit hordozza magában? Maga a negativitás az ellenállás és a szembeszegülés egyik formája, és különféle megnyilvánulásai vannak. Először is, amikor a kétségbeesett feladás és a negatív módon történő lazítás állapotába kerülnek az emberek, vajon képesek a szívükben tudatában lenni annak, hogy ezek az állapotok helytelenek? (Igen.) Mindenki képes a tudatában lenni ennek, kivéve azokat, akik mindössze két-három éve hisznek és ritkán hallanak prédikációkat; ők nem értik ezeket a dolgokat. Ám ha már legalább három éve hisz valaki Istenben, ha gyakran hall prédikációkat és érti az igazságot, akkor rendelkezhet ezzel a tudatossággal. Amikor az emberek felismerik, hogy az ilyen állapotok helytelenek, mit kell tenniük, hogy elkerüljék a szembeszegülést? Először is keresniük kell. Mit kell keresniük? Azt, hogy miért vezényelte Isten így a dolgokat, hogy miért kerültek ilyen helyzetekbe, hogy mik Isten szándékai, és hogy mit kell tenniük. Ezek pozitívak, ezek az emberektől elvárt megnyilvánulások. És még mi? (Az elfogadás, az alávetés és a saját elgondolások elengedése.) Könnyű elengedni a saját elgondolásaidat? (Nem.) Ha azt gondolod, hogy igazad van, nem leszel képes elengedni azokat. Több lépésen keresztül vezet az út az elengedésig. Melyek e tekintetben a legmegfelelőbb és legalkalmasabb gyakorlatok? (Az imádkozás.) Ha mindössze néhány üres mondatból áll az imád, és csak színlelsz, a probléma nem lesz megoldva. Így imádkozol: „Ó, Istenem! Szeretném alávetni magam. Kérlek, rendezd és vezényeld úgy a körülményeimet, hogy alá tudjam vetni magam. Ha még így sem tudom alávetni magam, akkor fenyíts meg engem!” Néhány ilyen üres mondat kimondása vajon megváltoztatja a helytelen állapotodat? Egyáltalán nem változtatja meg. Egy gyakorlási módra van szükséged ahhoz, hogy bekövetkezzen a fordulat. Hogyan gyakorolhatsz tehát úgy, hogy azzal fordíts a dolgokon? (Az embereknek aktívan keresniük kell Isten szándékait, belül el kell ismerniük, hogy Istennek igaza van, ők pedig tévednek, és meg kell tudniuk tagadni önmagukat.) Ez két gyakorlási mód: Isten szándékainak az aktív keresése, valamint annak a belső elismerése, hogy Istennek igaza van, az ember pedig téved. Mindkét módszer elég jó, mindkettő a helyes dolgokat mondja, de az egyik nagyon gyakorlati. Melyik a gyakorlati? És melyik üres beszéd? (Isten szándékainak az aktív keresése a gyakorlati.) Isten gyakran nem fogja közvetlenül elárulni neked a szándékait. Továbbá, a megértés fényét sem fogja hirtelen felragyogtatni rajtad. Arra sem fog elvezetni, hogy pontosan azokat a szavait edd és idd, amelyeket meg kell értened. Ezek a módszerek mind túlságosan valószerűtlenek az emberek számára. Akkor hatékony lehet vajon számotokra ez az Isten szándékai aktív keresésével kapcsolatos megközelítés? Egy hatékony módszer a legjobb módszer, a legvalószerűbb és a leggyakorlatibb módszer. Egy hatástalan módszer – hangozzék bármilyen jól – elméleti, megreked csupán a szavak szintjén, és nem hoz eredményt. Akkor hát melyik a gyakorlati? (A második: annak az elismerése, hogy Isten az igazság, az ember pedig téved.) Így van: elismerni a hibáidat – ez azt jelenti, hogy értelmes vagy. Egyesek azt mondják, nem veszik észre, hogy tévednek. Ebben az esetben értelmesnek kell lenned és képesnek önmagad feladására és megtagadására. Egyesek ezt mondják: „Régebben azt gondoltam, igazam van, és még mindig így gondolom. Ráadásul sokan elfogadnak és egyetértenek velem, és nem érzek a szívemben semmi szégyent. Azonkívül helyes a szándékom, hogyan tévedhetnék akkor?” Több ok akadályoz téged abban, hogy feladd és megtagadd magadat. Mit kell tenned ebben a helyzetben? Bármely okból gondolod is, hogy igazad van, ha ez az „igazad” ellentétben áll Istennel és ellenkezik az igazsággal, akkor egyszerűen tévedsz. Bármennyire engedelmes a hozzáállásod, akárhogy imádkozol Istenhez a szívedben, vagy ha szóban el is ismered a tévedésedet: ha ott mélyen, legbelül még mindig viaskodsz Istennel és a negativitás állapotában élsz, akkor lényegében még mindig szembeszegülsz Istennel. Ez azt bizonyítja, hogy még mindig nem ismerted fel a tévedésedet; még mindig nem fogadod el azt a tényt, hogy tévedsz. Amikor félreértések és képzelgések alakulnak ki az emberekben Istennel kapcsolatban, először el kell ismerniük, hogy Isten az igazság, és hogy az emberek nem rendelkeznek az igazsággal, és biztosan ők azok, akik tévedésben vannak. Egyfajta formalitás volna ez? (Nem.) Ha csak formaságként, felületesen teszed magadévá ezt a gyakorlatot, akkor vajon képes lehetsz felismerni a tévedéseidet? Soha. Több lépés szükséges önmagad megismeréséhez. Először is, el kell döntened, hogy összhangban vannak-e a cselekedeteid az igazsággal és az alapelvekkel. Ne a szándékaidat nézd először; van olyan, amikor a szándékaid helyesek, de helytelen alapelveket gyakorolsz. Gyakran előfordul ilyen helyzet? (Igen.) Miért mondom, hogy helytelenek a gyakorlásod alapelvei? Lehet, hogy kerestél, de talán egyáltalán nem érted, hogy mik is az alapelvek; talán egyáltalán nem kerestél, és egyedül a jó szándékaidra és a lelkesedésedre, a képzelődéseidre és a tapasztalatodra alapoztad a cselekedeteidet, minek eredményeképpen hibát követtél el. Képes vagy ezt elképzelni? Nem tudod előre látni, és hibát követtél el. Nem fedtek-e fel azután? Ha a felfedésedet követően még tovább vitatkozol Istennel, miben hibázol? (Abban, hogy nem ismerem el, hogy Istennek van igaza, és ragaszkodom hozzá, hogy nekem van igazam.) Így hibáztál. Nem az volt a legnagyobb hibád, hogy valami rosszat tettél és megsértetted az alapelveket, s ezáltal veszteséget vagy egyéb következményeket okoztál, hanem az, hogy miután valami rosszat tettél, továbbra is kitartasz a magad érvelése mellett, és képtelen vagy elismerni a hibádat; még mindig szembeszegülsz Istennel az elképzeléseid és képzelgéseid alapján, tagadod a munkáját és az Általa kimondott igazságokat – ez volt a legnagyobb és legsúlyosabb hibád. Miért lehet azt mondani, hogy akinek ilyen az állapota, az szembeszegül Istennel? (Azért, mert nem ismeri el, hogy helytelen, amit tesz.) Függetlenül attól, hogy felismerik-e az emberek, hogy minden, amit Isten tesz, valamint az Ő szuverenitása helyes, és hogy mi ezeknek a jelentősége, ha nem tudják elsőre felismerni, hogy amit ők maguk tesznek, az helytelen, akkor az állapotuk Istennel szembeszegülő. Mit kell tenniük, hogy helyrehozzák ezt az állapotot? Először is, az embernek meg kell tagadnia önmagát. Amit az imént arról mondtunk, hogy Isten szándékait kell először keresni, nem igazán gyakorlati az emberek számára. Némelyek ezt mondják: „Ha nem igazán gyakorlati, akkor az azt jelenti, hogy nem is szükséges a keresés? Néhány dolgot, amit meg lehet keresni és meg lehet érteni, azt nem szükséges keresni – egyszerűen átugrom azt a lépést.” Jól van ez így? (Nincs.) Nem menthetetlen vajon, aki így cselekszik? Az ilyen embereknek torzulások vannak a felfogásában. Isten szándékait keresni kissé távoli dolog és nem érhető el azonnal; a gyorsabb haladáshoz reálisabb, ha az ember először feladja önmagát, tudva, hogy a cselekedetei helytelenek és nincsenek összhangban az igazsággal, majd azután az igazságalapelveket keresi. Ezek a lépések. Egyszerűnek tűnhetnek, de számos nehézséggel jár a gyakorlatba ültetésük, mivel az emberek romlott beállítottságúak, és különféle képzelgéseik, különböző követeléseik, valamint vágyaik is vannak, melyek mind akadályozzák őket önmaguk megtagadásában és feladásában. Nem könnyű megtenni ezeket a dolgokat. Nem merülünk el mélyebben ebben a témában; folytassuk az elképzelések témájának megbeszélését, amellyel a két legutóbbi közösségünk alkalmával foglalkoztunk.

Az imént főként az állt a beszélgetésünk fókuszában, hogy miként vezethetnek az elképzelések Istennel kapcsolatos félreértésekhez, amelyek azután akadályt képeznek az emberek és Isten között, és ezen akadály miatt ellenállás alakul ki bennük Istennel szemben. Milyen a természete ennek az ellenállásnak? (Szembeszegülés.) Szembeszegülés, lázadó mivolt. Ezért aztán, amikor szembeszegülés alakul ki az emberekben Isten iránt, és zúgolódás Vele szemben, az nem olyasvalami, ami egyik napról a másikra történik, hanem gyökerei vannak. Olyan ez, mint amikor valaki hirtelen észreveszi, hogy megbetegedett, és nagyon súlyos a betegsége, és azon tűnődik, hogyan haladhatott előre ilyen gyorsan az állapota. Valójában régóta jelen volt a testében a betegség, és már megvoltak a gyökerei – nem akkor kapta el a betegséget, amikor az láthatóvá vált, hanem csak azon a napon fedezte fel. Hogy mit akarok mondani ezzel? Vajon az Isten elleni lázadásra, az Istennek való szembeszegülésre és az Isten elleni zúgolódásra való képesség olyasvalami, amit mindenki előre lát, amikor először kezd hinni Istenben? Egyáltalán nem. Vajon ezzel a szándékkal kezd hinni Istenben minden ember, aki végül zúgolódni kezd Ellene és szembeszegül Vele? Mondta-e valaha ezt bárki is: „Nem az áldásokért hiszek Istenben; csak zúgolódni akarok Isten ellen és szembe akarok szegülni Vele, miután láttam Őt, hogy azután híres legyek és nagy nevet szerezzek magamnak, és akkor majd érdemes volt élnem”? Voltak-e bárkinek is efféle tervei? (Nem.) Soha senki sem így tervezte – még a legostobább, legbutább vagy leggonoszabb ember sem. Az emberek mind őszintén akarnak hinni Istenben, jók akarnak lenni, hallgatni akarnak Isten szavaira és meg akarják tenni, amire csak kéri őket Isten. Noha nem tudják elérni az Istennek való teljes alávetettséget, arra legalább képesek, hogy teljesítsék Isten minimumkövetelményeit, és a legjobb képességük szerint eleget tegyenek Istennek. Micsoda remek vágy! Hogyan jutnak el akkor az Istennel szembeni zúgolódásig és az Istennek való szembeszegülésig? Az emberek maguk is ódzkodnak tőle, és nem tudják, hogyan fordulhatott elő. Ha az Isten elleni zúgolódásról és szembeszegülésről van szó, rosszul érzik magukat miatta, zaklatottak belül és ezt gondolják: „Hogy tehették ezt az emberek? Még ha mások így is viselkednek, nekem nem kellett volna így viselkednem!” Éppúgy, ahogy Péter is mondta: „Ha mindenki megbotránkozik is benned, én soha meg nem botránkozom” (Máté 26:33). Péter a szívéből szólta e szavakat, de nem tudott a vágyainak és törekvéseinek megfelelően viselkedni. Az emberi gyengeség olyasvalami, amit maguk az emberek sem képesek előre látni. Amikor valamilyen helyzet ténylegesen megtörténik velük, lelepleződik a romlottságuk. Az ember természetlényege és romlott beállítottsága képes irányítani és diktálni a gondolatait és a viselkedését. Romlott beállítottság esetén különféle elképzelések merülhetnek fel különböző vágyakkal és követelésekkel egyetemben, ami mindenféle lázadó viselkedésformához vezet. Ez közvetlenül kihat az ember Istennel való kapcsolatára, valamint közvetlenül befolyásolja az illető életbe való belépését és beállítottságának átalakulását is. Nem ilyen szándékkal kezdenek Istenben hinni az emberek, és nem erre van hajlandóság vagy remény a szívükben. Az ilyen következmények az emberek Istennel kapcsolatos elképzeléseinek tudhatók be. Ha nem kerülnek eloszlatásra ezek az elképzelések, az emberek kilátása, sorsa és rendeltetési helye is mind problémássá válhat.

Istennel kapcsolatos félreértéseik eloszlatásához az Istennel, Isten munkájával, Isten lényegével és Isten természetével kapcsolatos elképzeléseiket kell eloszlatniuk az embereknek. Ezen elképzelések eloszlatásához pedig először is azok megértése, ismerete és felismerése szükséges. Mik tehát pontosan ezek az elképzelések? Ez visszavisz bennünket a fő témánkhoz. Néhány gyakorlati példával kell kezdenünk az emberek ezen elképzeléseivel és megnyilvánulásaival való foglalkozást, hogy láthatóvá váljanak ezekből az esetekből Isten szándékai, és az emberek meglássák, hogy mélyen Isten szívében mi az Ő természete és lényege, és hogy miként kezeli az embereket, valamint azt is, hogy az emberek elképzelése szerint miként kellene Istennek kezelnie őket, lehetővé téve számukra, hogy megkülönböztethessék egymástól, tisztán láthassák és összevethessék egymással e két utóbbi perspektívát, ezáltal pedig megérthessék és elfogadhassák azt, ahogyan Isten az embereket kezeli, és ahogy uralkodik felettük, valamint Isten lényegét és természetét is. Ha az emberek tisztán látják és értik, hogyan igazgatja Isten az embereket és az Ő munkáját, nem támadnak többé elképzeléseik Istennel kapcsolatban. Az Isten között és köztük lévő akadály is eltűnik, és többé már nem támadnak a szívükben Istennel szembeszegülő és Isten ellen zúgolódó állapotok. A lázadó mivolt és az Istennel szembeni ellenállás problémája Isten szavainak az olvasásával és az igazságról való beszélgetéssel oldható meg közvetlenül. Az elképzelések bármely aspektusával foglalkozzék is valaki, Isten szavai olvasásával és az igazságról történő beszélgetéssel kell kezdenie. Mindent az igazsággal kell összekapcsolni, mindenben ott az igazság. Mik tehát ezek az elképzelései az embereknek? Kezdjük Isten munkájának a megbeszélésével, konkrét példákkal élve annak érdekében, hogy világossá tegyük, milyen alapelvek húzódnak Isten munkája mögött, és mely alapelvek és módszerek szerint kezeli és igazgatja Isten az embereket. Talán Isten munkamódszerét érinti valamelyik példa; de érintheti azt a módszert is, ahogy Isten egy-egy személyt besorol, és ahogyan a sorsáról határoz; vagy éppen Isten természetét és lényegét is érintheti. Hogy tisztázzuk ezeket a pontokat: ha üres módon beszélnék arról, hogy milyen Isten, hogy mit tett Isten, és hogy miként kezelte az embereket hatezeréves munkája során – az szerintetek megfelelő volna? Könnyen be tudnátok fogadni? Vagy ha arról beszélnénk például, hogy Isten miként munkálkodott hatezer éven át, és hogy munkájának második szakaszában Júdeában működött; és megbeszélnénk, hogyan bánt Isten akkor a zsidó néppel, és hogyan figyelhetjük meg ebből Isten természetét – az megkönnyítené a megértést? (Nem.) Például ha arról beszélnénk, hogy miként igazgatja Isten ezt a világot: hogyan kezeli a különböző etnikumú embereket, mit gondol, hogyan határolja el a területeiket és miért osztja szét őket különböző helyeken – és különösen, hogy egyes jó emberek miért kerülnek kevésbé ideális helyekre, miközben egyes gonoszok miért vannak sokkal jobb helyeken, és milyen alapelveket alkalmaz Isten, amikor így rendezi el a dolgokat, majd meglátnánk ebből a témából, hogy milyen módszerekkel igazgatja Isten az emberiséget – az megkönnyítené a megértést? (Nem.) Nem esnek ezek a témák meglehetősen távol az emberek beállítottságának átalakulásától és életbe való belépésétől a mindennapok során? Elég elvontak, nem igaz? (De igen.) Miért mondjuk róluk, hogy távoliak és elvontak? Azért, mert a való életben, ha csak látomásokkal kapcsolatos igazságokat ért valaki, például annak részleteit, hogy Isten miként igazgatja és vezérli az emberiséget, az mintha kissé távol esne azoktól a problémáktól, amelyekkel a hétköznapi életben szembesülünk, és nem tűnik igazán relevánsnak. Ha a való világ problémáival akarunk foglalkozni, olyan példákból kell kiindulnunk, amelyeket az életetek során hallhattok, láthattok és érezhettek, majd ennek alapján lehet tágítani a látókörötöket. Függetlenül attól, hogy milyen történeteket mondok el, vagy attól, hogy milyen emberek és események szerepelnek azokban – még akkor is, ha talán olyan dolgokhoz kapcsolódnak, amelyeket a múltban tettetek – végeredményben a ma megbeszélt témával kapcsolatos igazságok megértésében hivatottak segíteni nektek. Minden egyes elmondott történetnek célja van és azzal az értékkel kapcsolatos, amelyet közvetíteni szándékozik, valamint azzal az igazsággal, amelyet kifejez.

Kezdjük hát a történetünket! Ez az Első eset. Hosszú idővel ezelőtt egy gyülekezet küldött egy üveg köhögéscsillapító szirupot a következő magyarázattal: „Isten mindig beszél hozzánk és prédikál, és néha köhög, amikor túl sokat beszél. Küldünk egy kis köhögéscsillapító szirupot, hogy Isten zavartalanabbul tudjon prédikálni és kevesebbet köhögjön.” Amikor megérkezett az üveg, egy férfi meglátta és ezt mondta: „Ez állítólag köhögéscsillapító szirup, de ki tudja, mire való valójában. Nem adhatjuk csak úgy oda istennek, hogy igya meg – meg is árthat neki. Ez gyógyszer; minden gyógyszerben van méreg. Mellékhatása is lehet, ha megissza valaki!” Akik hallották a szavait, ezt gondolták róla: „Milyen megfontolt! Nos, akkor valóban nem adhatjuk oda Istennek.” Akkor éppen nem volt szükségem a szirupra, ezért azt gondoltam, elteszem későbbre, és annyiban maradt a dolog. De vajon itt ér véget a történet? Nem, a gyógyszer története valójában csak aznap kezdődött. Egy napon észrevette valaki, hogy ugyanez a férfi ivott a szirupból, és mire észrevették, már csak a fele maradt meg. Könnyen ki lehet találni, hogy mi történt ezután: elfogyasztotta az egészet. Ez maga a történet. Gondolkodjatok el rajta, hogy mi köze van ennek azokhoz az elképzelésekhez, amelyekről ma beszélünk. Először is, mondjátok meg Nekem: Megdöbbent és felzaklat-e benneteket a történet? (Igen.) Milyen gondolataitok támadtak a hallatán? Mi zaklatott fel benneteket? Akiket felzaklat, általában ezt gondolják: „Jaj nekem, hiszen ezt Istennek ajánlották fel; hogyan ihatta meg valaki?” Ez az első dolog, ami felzaklatja őket. A második dolog ez: „Egyre csak ivott belőle. Nem hiszem el, hogy mindet megitta!” A zaklatottság mellett mi más jut még eszetekbe azzal kapcsolatban, amit ez az ember tett – minden viselkedésmódjával, vagyis az egész történet minden egyes eseményével kapcsolatban? Belegondoltok-e, hogy vajon miként reagálhat rá Isten? Vajon mit tenne Isten? Mit kellene tennie Istennek? Hogyan kellene kezelnie egy ilyen embert? Nem ez az a pont, ahol elkezdenek kialakulni az emberi elképzelések? Tegyük most félre, hogy mi zaklatott fel, és beszéljünk inkább arról, hogy származhat-e bármi előny a zaklatottságodból. Amikor felzaklatja valami az embereket, pusztán csak némi kényelmetlenséget éreznek a lelkiismeretükben, de nem tudnak világosan beszélni róla. Ezután ítélet és szemrehányás támadhat bennük a történetben részt vevő személlyel szemben, ami az etikában, erkölcsben, teológiai elméletekben vagy szavakban és doktrínákban gyökerezik, de ezek a dolgok nem tekinthetők igazságnak. Ha az igazsághoz akarunk eljutni, magával az eseménnyel kapcsolatban kialakuló emberi elképzelések, vagy az azzal kapcsolatos követelések, hogy mit kellene tennie Istennek – ezek azok a problémák, amelyeket meg kell oldani. Ebben a történetben kulcsfontosságúak az emberek azzal kapcsolatos elképzelései és gondolatai, hogy mit kellene tennie Istennek egy ilyen helyzetben. Ne csupán az érzelmi reakciódra összpontosíts; az, hogy felzaklat valami, nem tudja megoldani a lázadó mivoltodat. Ha egy napon találnál valamit az Istennek szánt felajánlások között, ami különösen tetszik neked, vagy amire különösen szükséged van, és nagy kísértést éreznél, te is képes lennél elvenni magadnak; ebben az esetben egyáltalán nem éreznél zaklatottságot. Az, hogy most zaklatottá váltál, csupán a lelkiismereted működése, az emberiség erkölcsi normáinak eredménye; nem pedig az igazság működése. Ha el tudod oszlatni azokat az elképzeléseket, amelyek ebből a helyzetből adódnak, meg fogod érteni az igazságot, amely ebben a helyzetben rejlik. Akkor eloszlatsz majd minden elképzelést és félreértést, amely ezekben a kérdésekben van benned Isten iránt, s megérted az igazságot és nyersz valamit az efféle helyzetekben. Most tehát gondolkodjatok el azon, hogy ebben a helyzetben miféle elképzelések alakulhatnak ki az emberekben. Ezen elképzelések melyike vezethet oda, hogy félreértsd Istent, akadályt emelj közéd és Isten közé, vagy akár szembe is szegülj Vele? Ez az, amiről beszélgetnünk kell. Mondd meg Nekem, érzett-e vajon bármi lelkiismeretfurdalást ez a férfi, amikor bekövetkezett ez az esemény? (Nem.) Honnan tudod, hogy nem érzett lelkiismeretfurdalást? (Az összes köhögéscsillapító szirupot megitta.) Ezt elég könnyű kielemezni, nem igaz? Az első kortytól az utolsóig semmi önuralmat nem tanúsított, és nem hagyta abba. Ha csak megkóstolta volna, de nem ment volna ennél tovább, az lelkiismeretfurdalásnak számított volna, mivel megállt, önuralmat gyakorolt és nem folytatta volna. Ám ez a férfi nem így tett; kiitta az egész üveget az első csepptől az utolsóig. Ha több is lett volna belőle, még tovább ivott volna. Ez azt mutatja, hogy semmiféle lelkiismeretfurdalást nem érzett; ilyen, ha emberi szemszögből nézzük a dolgot. És vajon hogyan látja Isten? Ezt kell megértenetek. Abból, hogy Isten miként kezeli, hogyan értékeli és határozza meg ezt a helyzetet, megláthatod Isten természetét és Isten lényegét, valamint azokat az alapelveket és módszereket is felismerheted, amelyek alapján Isten működik. Ugyanakkor ez néhány emberi elképzelést is felfedhet, amelyek miatt ezt mondják az emberek: „Szóval így áll Isten az emberekhez; így kezeli őket. Korábban nem így gondoltam.” Az, hogy korábban nem így gondoltad, felfedi az Isten és közötted lévő akadályt: azt, hogy félreértéseid adódhatnak Istennel kapcsolatban, és hogy elképzeléseid vannak arról, hogy miként működik és munkálkodik Isten ebben a tekintetben. Hogyan kezelte tehát Isten ezt a helyzetet, amikor szembesült vele? A férfi ezt mondta: „Ez orvosság, és valamennyire minden orvosság mérgező. Nem hagyhatjuk, hogy Isten megigya; mellékhatásai lehetnek.” Mi volt a szándék és a cél a szavai mögött? Igaz vagy hamis szavak voltak ezek? Nem voltak igazak; megtévesztő, hamis és álságos szavak voltak. A férfi későbbi cselekedeteiből és abból, ahogyan megnyilvánult, világossá vált, hogy mi zajlik a szívében. Tett vajon Isten bármit is a férfi hamis szavait és cselekedeteit illetően? (Nem.) Honnan tudjuk, hogy semmit sem tett Isten? Amikor az a férfi kimondta e szavakat, nem volt őszinte; hamis volt. Isten csak figyelte őt a partvonalról, és sem az útmutatás pozitív munkáját, sem a szemrehányás negatív munkáját nem végezte. Az emberek olykor lelkiismeretfurdalást éreznek – ilyenkor Isten munkálkodik. Ott és akkor érzett vajon lelkiismeretfurdalást ez a férfi? (Nem.) Nem csak hogy nem érzett lelkiismeretfurdalást, de még fennhéjázva is beszélt. Isten nem tett neki szemrehányást; egyszerűen csak figyelte. Miért figyelte őt Isten? Vajon azért figyelte, hogy lássa, miként bontakoznak ki az események? (Nem.) Nem feltétlenül. Közvetlenül akkor, amikor valaki szembesül egy helyzettel, mielőtt döntene, hogy mit tegyen, vagy bármilyen tényt kialakítana, Isten vajon megérti az illetőt? (Igen.) Isten nem csak a felszínt ismeri, hanem a szívet is legbelül – hogy jó-e vagy gonosz, őszinte-e vagy hamis az emberek szíve, hogy mi a valódi hozzáállásuk Istenhez, hogy ott van-e Isten a szívükben, hogy van-e valódi hitük – Isten eleve tudta mindezeket; Ő perdöntő bizonyítékoknak van birtokában, és folyamatosan figyeli az embereket. Mit tett Isten azután, hogy ezt mondta ez a férfi? Először is, Isten nem tett neki szemrehányást; másodszor, nem világosította meg, és nem tudatta vele, hogy ez felajánlás volt, amihez nem nyúlhatnak hozzá meggondolatlanul az emberek. Vajon szükséges, hogy Isten határozottan megmondja az embereknek, hogy legyenek tudatában ennek? (Nem.) A normális emberi mivolton belül ott kell lennie ennek a tudásnak. Némelyek talán ezt mondják: „Vannak emberek, akik egyszerűen nem tudják. Nem mondanád el nekik? Nem tudnák meg vajon, ha egyszerűen közölnéd velük? A tudás hiánya felmenti az embert a bűn alól – jelenleg nem tudják; ha tudnák, nem követték volna el ezt a hibát, igaz? Vajon ez nem oltalmazná meg őket?” Így cselekedett Isten? (Nem.) Miért nem cselekedett így Isten? Egyfelől, annak a férfinak ismernie kellett volna azt az elvet, miszerint „ez Istennek szánt felajánlás, emberek nem nyúlhatnak hozzá”. Másfelől, ha nem ismerte, Isten vajon miért nem közölte vele? Miért nem világosította fel őt Isten, hogy megelőzze, hogy ilyesmit tegyen, és ne kelljen ilyen következményekkel szembe néznie? Vajon nem tárná fel jobban Isten őszinteségét az emberek megmentésében, ha elmondaná neki? Nem fedte volna fel jobban Isten szeretetét? Akkor hát miért nem tett így Isten? (Isten fel akarta fedni azt a férfit.) Igen, Isten fel akarta fedni. Amikor ilyen helyzetekkel szembesülsz, nem véletlenül szembesülsz velük. Egy bizonyos helyzet az üdvösségedet vagy éppen a pusztulásodat is jelentheti. Ezekben az időkben Isten figyel, csendben marad, nem vezényel semmilyen körülményt azért, hogy bármire is sarkalljon téged, és nem is világosít meg olyasféle szavakkal, hogy „nem szabad ezt tenned; elképzelhetetlen következményekkel járna” vagy „ha így cselekszel, az híján van az értelemnek és az emberi mivoltnak”. Az embereknek nincs ilyen tudásuk. Egyfelől azért vannak híján, mert Isten ott és akkor nem késztette őket semmire – Isten nem cselekedett. Másfelől, ha van valakinek lelkiismerete, és rendelkezik némi emberi mivolttal, akkor vajon cselekedne Isten ennek alapján? (Igen.) Így van. Isten megadná neki ezt a kegyelmet. De vajon miért hagyta Isten figyelmen kívül ezt a konkrét helyzetet? Az egyik oka az volt, hogy ebből az emberből hiányzott a lelkiismeret és az értelem, nem volt semmi méltósága, integritása, sem normális emberi mivolta. Nem törekedett ezekre a dolgokra; nem volt ott Isten a szívében, és nem volt igazi istenhívő. Ezért aztán Isten fel akarta fedni őt ezen a helyzeten keresztül. Amikor Isten felfed valakit, az néha a megmentés egyik formája, néha pedig nem – Isten szándékosan cselekszik így. Ha van lelkiismereted és értelmed, akkor, ha felfed téged Isten, az próbatételként és a megmentés egyik formájaként szolgál. Ám ha híján vagy a lelkiismeretnek és az értelemnek, akkor az, ha Isten felfed, kirekesztést és pusztulást fog jelenteni. Ha most így tekintünk rá, vajon mit jelentett az, hogy Isten felfedte ezt a férfit? Kirekesztést jelentett; nem áldás volt, hanem átok. Némelyek ezt mondják: „Nagy hibát követett el, ami igen szégyenletes. Attól fogva, amikor elkezdett titkon iszogatni a köhögéscsillapító szirupból, vajon Isten nem tudta volna a körülmények alakításával megállítani ezt a férfit, hogy ne kövesse el ezt a hibát, és így ne kelljen kirekeszteni őt?” Ezt tette Isten? (Nem.) Hogyan cselekedett Isten? (Hagyta, hadd alakuljon a helyzet magától.) Isten hagyja, hadd menjenek a dolgok a maguk útján – ez az Ő egyik alapelve. Miután a férfi felbontotta a köhögéscsillapító szirupot, természetét tekintve volt-e bármi különbség az első és az utolsó kortyolás között? (Nem.) Miért nem volt különbség? (Ez a férfi a lényegét tekintve egyszerűen ilyen embertípus.) Ez a helyzet alaposan feltárta az emberi mivoltát, a törekvését és a hitét.

Az Ószövetség korában Ézsau eladta elsőszülötti jogát egy tál lencséért. Nem volt tisztában azzal, hogy mi a fontos és értékes: „Mi olyan nagy szám az elsőszülöttségi jogban? Semmi nem változik, ha eladom; attól még életben maradok, nem igaz?” Ezt gondolta a szívében. Meglehetősen realistának tűnhet a problémához való hozzáállása, azonban Isten áldását veszítette el, ez pedig elképzelhetetlen következményekkel jár. Nos, a gyülekezetben sokan vannak, akik nem törekednek az igazságra. Nem veszik komolyan Isten ígéreteit és Isten áldásait. Nem ugyanolyan természetű dolog ez, mint az elsőszülöttségről való lemondás? Vajon nem súlyosabb még annál is? Az emberek Isten általi megmentése ugyanis egyszeri lehetőség; ha elszalasztja valaki ezt a lehetőséget, akkor vége mindennek. Hogy valaki egy üveg köhögéscsillapító szirup miatt legyen végül kirekesztve, amiért cserébe a pusztulás sorsát kapta! Ez egyszerűen kifürkészhetetlen! Valójában azonban nincs benne semmi kifürkészhetetlen. Miért mondom ezt? Ez az eset apróságnak tűnhet. Ha ilyesmi történne az emberek között, nem tulajdonítanának neki nagy jelentőséget. Ha bűncselekményt követnél el, például lopnál vagy megsebesítenél másokat, legfeljebb büntetést kapnál a halál után, majd néhány reinkarnációs cikluson át újra megszületnél emberként. Nem sokat számítana a dolog. De vajon ilyen egyszerű ez a helyzet, amiről beszélek? (Nem.) Miért mondjuk, hogy nem egyszerű? Miért érdemes beszélni erről a helyzetről? Kezdjük ezzel az üveg köhögéscsillapító sziruppal. Valójában nem volt nagy értékű dolog ez az üveg köhögéscsillapító szirup, de amint Istennek adományozták, megváltozott a lényege; felajánlás lett belőle. Némelyek ezt mondják: „A felajánlások meg vannak szentelve; a felajánlások nem emberek tulajdonát képezik; az embereknek nem szabad hozzányúlniuk a felajánlásokhoz.” Ez is helyes kijelentés. Mi a felajánlás? A felajánlás olyasvalami, amit Istennek szán oda az ember; bármi legyen is, minden ilyen dolgot felajánlásnak nevezünk. Mivel Isten tulajdonát képezik, többé nem tartoznak az emberhez. Bármit szánjon is oda valaki Istennek – legyen az pénz vagy anyagi dolog, és bármennyit is ér – az teljességgel Istené, nem az ember rendelkezik vele, és nem is emberi használatra van fenntartva. Hogyan lehet leírni az Istennek szánt felajánlásokat? Istenhez tartoznak, egyedül Ő rendelkezhet velük, és az Ő beleegyezése nélkül senki sem érhet hozzájuk vagy szándékozhat bármit is tenni velük. Vannak, akik ezt mondják: „Ha Isten nem használ valamit, akkor miért nem használhatjuk mi? Nem lenne szégyen, ha egy idő után megromlana?” Nem, még akkor sem; ez egy alapelv. A felajánlások olyan dolgok, amelyek Istenhez tartoznak, nem az emberhez; függetlenül attól, hogy nagyok vagy kicsik, és hogy értékesek-e, amint az ember Istennek szánta őket, megváltozott a lényegük, akár igényt tart rájuk Isten, akár nem. Ha egyszer felajánlássá vált valami, akkor a Teremtő tulajdonai közé tartozik, és Ő rendelkezhet vele. Mit rejt magában az, ahogyan a felajánlásokat kezeli valaki? Az Istenhez való hozzáállását. Ha pimaszság, megvetés és nemtörődömség jellemző egy ember Istenhez való hozzáállására, akkor az az illető egész biztosan ugyanígy fog hozzáállni az Isten tulajdonát képező dolgokhoz is. Némelyek ezt mondják: „Vannak olyan felajánlások, amelyekről senki sem kérdez. Nem azt jelenti ez, hogy azé az ilyen dolog, aki éppen rátette a kezét? Függetlenül attól, hogy tud-e róla bárki, az lesz a tulajdonosa, aki megtalálja, akinél van, akinek a kezébe kerül.” Mit gondoltok erről a nézetről? Igen világos, hogy helytelen. Hogyan viszonyul Isten a felajánlásokhoz? Bármit ajánljanak is fel Istennek, akár elfogadja, akár nem, ha egyszer valamit felajánlásnak szántak, „taposóaknára léphet”, aki bármilyen további tervet sző az adott dologgal kapcsolatban. Mit jelent ez? (Isten természetének a megsértését jelenti.) Így van. Mindannyian ismeritek ezt az elvet, de miért nem ismeritek fel e dolog lényegét? Mit mond tehát ez a dolog az embereknek? Azt mondja nekik, hogy Isten természete nem tűri el az emberek sértéseit, és hogy nem babrálhatnak Isten dolgaival, így például az Istennek szánt felajánlásokkal: ha a magáénak tekinti vagy elpazarolja és elherdálja őket valaki, akkor könnyen megsértheti Isten természetét és büntetésben részesülhet. Isten haragjának megvannak az alapelvei; nem olyan, amilyennek az emberek képzelik: Isten nem rohan ki mindenki ellen, aki hibát vét. Ehelyett az váltja ki Isten haragját, amikor valaki kulcsfontosságú, lényeges dolgokban sérti meg Őt. Különösen fontos, hogy az emberek óvatosak legyenek és istenfélő szívről tegyenek tanúságot Isten megtestesülésének és az Istennek szánt felajánlások kezelése terén; csakis így lehetnek biztosak afelől, hogy nem sértik meg Isten természetét.

Egyesek bíznak az Istenbe vetett hitükben, képesek feláldozni magukat és megfizetni az árat, és minden tekintetben jól teljesítenek – egyet kivéve. Amikor az ilyen ember látja a tömérdek forrást Isten házában, és tudja, hogy Isten választott népe nem csupán pénzt ajánl fel, hanem – egyebek mellett – élelmet, ruhát és különféle gyógyszereket is, ezt gondolja: „Isten választott népe annyi mindent felajánl Istennek, és Isten nem tudja ezt mindet egyedül elhasználni. Habár némelyikre szükség van az evangélium terjesztéséhez, így sem lesz mind felhasználva. Hogyan kell kezelni ezeket a dolgokat? Nem lehet, hogy a vezetőknek és a dolgozóknak is részesülniük kellene belőlük?” Ideges és zaklatott lesz emiatt, „megterhelve” érzi magát belül, és a következőn kezd gondolkodni: „Most, hogy rám vannak bízva ezek a dolgok, használnom kéne ezt-azt közülük. Máskülönben nem megy kárba ez a sok felajánlás, amikor elpusztul a világ? Úgy igazságos, ha szétosztjuk ezeket a vezetők és a dolgozók között. Isten házában mindenki egyenlő; mivel odaszántuk magunkat Istennek, Isten dolgai a mieink is, a mi dolgaink pedig Istené is. Nem nagy dolog, ha élvezek valamennyit az Istennek adott felajánlásokból; ez amúgy is része Isten áldásának. Akkor akár nyugodtan használhatok is belőlük.” Ahogy ilyen gondolatai támadnak, megkísértetik. Apránként dagadni kezdenek benne a vágyak, sóvárogni kezd a felajánlások után, elkezd elvenni dolgokat anélkül, hogy bármiféle lelkiismeretfurdalást érezne a szívében. Azt gondolja, hogy senki sem fogja megtudni, és ezzel nyugtatgatja magát: „Feláldoztam magam Istenért; nem olyan nagy dolog, ha elfogyasztok néhány felajánlást. Még ha tud is róla Isten, meg fog bocsátani nekem. Most egyszerűen csak elveszek egy keveset.” Ennek eredményeként lopni kezd a felajánlásokból, megsértve ezzel Isten természetét. A felszínen sok ürügyet talál magának, például a következőt: „Ezek a dolgok megromlanak egy idő után, ha nem fogyasztják el őket! Isten egyedül nem tudja mindet elhasználni, ha pedig egyenlően osztanánk szét, túl sok ember lenne rá, és nem jutna mindenkinek. Akkor miért ne vegyem kézbe a dolgokat? Azonkívül, mi van, ha nem lehet elkölteni ezt az összes pénzt a világ végéig? Mindannyiunknak ki kell vennünk belőle a részünket – ez Isten szeretetét és kegyelmét is tükrözi! Igaz, hogy Isten nem mondta ki ezt, és nincs ilyen alapelv, de miért ne lennénk proaktívak? Ez az alapelvek szerinti cselekvés!” Sok jól csengő érvet kiagyal, majd a tettek mezejére lép. De amint belefog, kicsúsznak a kezéből a dolgok, és egyre kevésbé furdalja a lelkiismeret. Még igazolva is érezheti magát, és ezt gondolhatja: „Ha Istennek nincs szüksége rá, akkor nekem kell felhasználnom. Ez nem valódi probléma.” Itt romlanak el a dolgok. Mit gondoltok, nagy dolog ez vagy sem? Súlyos dolog? (Igen.) Miért mondjuk súlyosnak? Érdemes beszélgetni erről a kérdésről? (Igen.) Mi miatt érdemes beszélgetni róla? (Isten természete van benne, és az ember sorsát és rendeltetési helyét is érinti.) Jelentős és súlyos természetű kérdés. Mire kell hát figyelmeztesselek benneteket? Soha eszetekbe ne jusson, hogy elvegyetek a felajánlásokból! Egyesek ezt mondják: „Ez nem helyes; a testvérek Isten házának, az egyháznak szánják a felajánlásaikat, és ettől azok közösségi tulajdonná lesznek.” Helyes ez a kijelentés? Honnan ered ez a kijelentés? Az ember kapzsiságából született ez az elmélet. Mi tartozik még hozzá ehhez a kérdéshez? Van valami, amit eddig nem érintettünk – mi az? Némelyek így gondolkodnak: „Isten háza egy nagy család. Ahhoz, hogy jó családnak tűnjön, szeretetnek és toleranciának kellene jellemeznie; mindenkinek részesülnie kellene az ételből, italból és forrásokból, és egyenlően kellene elosztani ezeket a dolgokat. Például mindenkinek kellene, hogy legyen ruhája, és egyenlően kellene elosztani és élvezni azokat. Isten nem kivételez senkivel; ha egyesek még zoknit sem tudnak venni, Istennek pedig van néhány felesleges pár zoknija, segítenie kellene rajtuk. Azonkívül, ezek az Istennek szánt felajánlások a testvérektől származnak; Istennek már most is annyi mindene van, nem kellene belőle szétosztani valamennyit a szegények között? Vajon nem Isten szeretetét tükrözné ez?” Így gondolkodnak az emberek? Nem emberi elképzelések vajon ezek? Az emberek erőszakosan követelik Isten tulajdonát, miközben megszépítve a dolgot, Isten kegyelmének, Isten áldásának és Isten nagy szeretetének címkézik. Mindig egyenlően akarnak osztozkodni a dolgokon Istennel, mindent egyenlően akarnak felosztani, és folyton az egyenlőségre törekszenek. Azt hiszik, hogy ez az univerzális egység, az emberi harmónia és a kiteljesedett lét jelképe, és szerintük ezt az állapotot kellene megvalósítani. Nem emberi elképzelések vajon ezek? Isten házát illetően különösen úgy gondolják, hogy ott senkinek sem szabadna megéheznie. Ha valaki éhes, Istennek az Ő felajánlásaiból kellene enyhítenie azon; nem szabadna figyelmen kívül hagynia a dolgot. Nem egyfajta elképzelés az embereknél ez a „kellene”? Nem Istennel szemben támasztott emberi követelés vajon? Egyesek, miután hittek Istenben, ezt mondják: „Oly sok éve hiszek már Istenben, és nem nyertem semmit; még mindig szegénységben él a családom. Nem kellene ennek így történnie; Kedvesnek kellene lennie hozzám Istennek, meg kellene áldania engem, hogy jobban tudjam dicsőíteni Őt.” Mivel szegény a családod, nem törekszel az igazságra; azt reméled, az istenhited által változtatni tudsz a szegénységeden, és ürügyként használod Isten dicsőítését arra, hogy alkudozz Vele. Ezek emberi elképzelések és képzelgések; az ember extravagáns vágyai. Ha ilyen indítékból hisz valaki Istenben, az vajon nem az Istennel való alkudozás egyik formája? Van-e lelkiismeretük és értelmük az Istennel alkudozóknak? Olyan emberek vajon, akik alávetik magukat Istennek? Egyáltalán nem. Ezek az emberek híján vannak a lelkiismeretnek és az értelemnek, és nem fogadják el az igazságot; Isten által visszautasított, értelem nélkül való emberek, akik nem juthatnak el Isten üdvösségére.

The Hungarian Bible verses found in this audio are from the Hungarian Revised New Translation Bible (Translated in 1975, revised in 1990 and 2014) © Hungarian Bible Society 1975, 1990, 2014. Used by permission of the Hungarian Bible Society.