Az emberiséget olyan mélyen megrontotta a Sátán, hogy mindannyian sátáni természetűek és arrogáns beállítottságúak; még a bolondok és az ostobák is arrogánsak, azt gondolják, hogy jobbak másoknál, és nem hajlandóak engedelmeskedni nekik. Tisztán látszik, hogy az emberiség annyira mélyen megromlott, és hogy nagyon nehéz alávetnie magát Istennek. Arroganciájuk és önelégültségük miatt az emberek olyanok lettek, akikből teljesen hiányzik az értelem; nem engedelmeskednek senkinek – még akkor sem engedelmeskednek másoknak, ha amit azok mondanak, az helyes és megfelel az igazságnak. Az arrogancia miatt merik az emberek megítélni Istent, elítélni Istent és ellenállni Istennek. Hogyan oldható meg tehát az arrogáns beállítottság? Megoldható-e az emberi önuralomra támaszkodva? Megoldható-e pusztán a felismerése és elismerése által? Semmiképpen sem. Csak egyetlen mód van egy arrogáns beállítottság megoldására, mégpedig az, hogy elfogadjuk Isten ítéletét és fenyítését. Csak azok tudják fokozatosan levetkőzni arrogáns beállítottságaikat, akik képesek elfogadni az igazságot; akik nem fogadják el az igazságot, soha nem lesznek képesek megoldani arrogáns beállítottságaikat. Sok olyan embert látok, aki hagyja, hogy a fejébe szálljon, ha némi tehetséget tanúsít a kötelességében. Amikor megmutat bizonyos képességeket, azt gondolja, hogy azok nagyon lenyűgözőek, majd ezekből a képességekből él, és nem tör előbbre. Bármit is mondanak mások, nem hallgat rájuk, azt gondolja, hogy a saját kis dolgai az igazság, és hogy ő a felsőbbrendű. Vajon milyen beállítottság ez? Arrogáns beállítottság. Túlságosan hiányzik belőle az észszerűség. Vajon jól tudja végezni valaki a kötelességét, ha arrogáns beállítottságú? Képes alávetni magát Istennek, és a végsőkig követni Istent? Ez még nehezebb. Az arrogáns beállítottság megjavításához meg kell tanulnia azt, hogy kötelessége végrehajtása során hogyan tapasztalja meg Isten munkáját, ítéletét és fenyítését. Csak így ismerheti meg igazán önmagát. Csak akkor ismerhetitek meg igazán a természetlényegeteket, ha tisztán látjátok romlott lényegeteket, ha tisztán látjátok arroganciátok gyökerét, majd pedig felismeritek és ízekre szeditek azt. Ki kell ásnotok az összes bennetek lévő romlott dolgot, szembe kell állítanotok azokat az igazsággal, és meg kell ismernetek azokat az igazság alapján, akkor meg fogjátok tudni, hogy mik vagytok. Nemcsak hogy tele vagytok romlott beállítottsággal, és nemcsak hogy hiányzik belőletek az értelem és az alávetettség, hanem meglátjátok majd, hogy túl sok minden hiányzik belőletek, hogy nem rendelkeztek igazságvalósággal, és hogy milyen szánalmasak vagytok. Akkor képtelenek lesztek majd az arroganciára. Ha nem boncolgatjátok és ismeritek meg magatokat ily módon, akkor kötelességetek végrehajtása során nem fogjátok tudni, hogy hol a helyetek a világegyetemben. Azt gondoljátok majd, hogy minden tekintetben nagyszerűek vagytok, hogy mások mindenben rosszak, és hogy csak ti vagytok a legjobbak. Aztán majd állandóan hivalkodtok mindenki előtt, hogy felnézzenek rátok, és imádjanak benneteket. Ez az öntudatosság teljes hiánya. Vannak, akik folyton hivalkodnak. Amikor mások ezt visszatetszőnek találják, megbírálják őket, hogy arrogánsak. Ezt azonban nem fogadják el; továbbra is tehetségesnek és ügyesnek tartják magukat. Vajon milyen beállítottság ez? Túlságosan arrogánsak és önelégültek. Képesek-e az ilyen arrogáns és önelégült emberek szomjazni az igazságra? Képesek-e törekedni az igazságra? Ha soha nem képesek megismerni önmagukat, és nem vetik le romlott beállítottságukat, akkor vajon jól tudják-e végezni a kötelességüket? Egész biztosan nem.

Sokan úgy végzik a kötelességüket, ahogyan nekik tetszik, és soha nem hallgatnak mások javaslataira. Ha valaki ad nekik egy tervet, akkor azt lejegyzik, és beleegyeznek, hogy megteszik, utána azonban nem is gondolnak rá, és továbbra is azt csinálják, amit csak akarnak. Miféle beállítottság ez? (Önelégült és arrogáns beállítottság.) Van-e ebben valami hajthatatlanság? (Igen.) A hajthatatlanság és az arrogancia mindenkiben megtalálható. Amikor az emberek hallják, hogy másvalaki olyasmit mond, ami helyes és ésszerű, ha lelkiismeretesen és értelmesen közelítenék meg a kérdést, akkor azt gondolnák, hogy el kellene fogadniuk, de vajon képesek lennének-e a gyakorlatba ültetni azt? (Nem feltétlenül.) Milyen hozzáállás szükséges ahhoz, hogy gyakorolják azt? Mindenekelőtt helyes hozzáállással kell rendelkezniük. El kell engedniük saját képzelődéseiket, ítéleteiket és téves megértéseiket, majd mérlegelniük kell az illető jó javaslatát, és keresniük kell az igazságot, ha pedig megállapítják, hogy a javaslat helyes, és megfelel az igazságalapelveknek, akkor el kell fogadniuk, és engedelmeskedniük kell annak. Vajon nem ilyen hozzáállással kellene rendelkezniük? Van-e ebben a hozzáállásban bármiféle arrogancia? Nincs benne semmiféle arrogancia; ez egy komoly, felelősségteljes hozzáállás, az igazságot elfogadó hozzáállás, valamint a pozitív dolgokat szerető hozzáállás. Ha olyankor, amikor halljátok, hogy másvalaki egy jó javaslatot tesz, egy olyan javaslatot, amelyről úgy gondoljátok, hogy megfelel az igazságalapelveknek, azt mondjátok, hogy elfogadjátok azt, hogy ne szégyenüljetek meg, vagy azért, mert pillanatnyilag megértettétek, amikor azonban eljön az idő, hogy tegyetek valamit, akkor csak a saját akaratotok szerint cselekedtek, azt teszitek, amit csak akartok, és mellőzitek azt a javaslatot, amelyet a szívetek helyesnek ismert el, akkor milyen emberek vagytok? Vajon az igazságot elfogadó hozzáállás ez? Miféle beállítottság ez? Arrogancia és lázadó mivolt, az igazság el nem fogadása, az ember saját akaratának előtérbe helyezése, és hagyni, hogy az ember saját véleményei és elgondolásai domináljanak, valamint az igazságalapelveknek, a pozitív dolgoknak és Isten szavának háttérbe szorítása az elmében. Vannak olyanok is, akik személyesen szép ígéreteket tesznek, amikor azonban valami történik, nem hajlandóak teljesíteni azokat, és saját számításaik vannak: „Ha ezt az alapelvek szerint teszem, akkor világosan kell beszélnem az igazságról, és meg kell változtatnom az emberek elképzeléseit, az pedig nagyon nehéz lesz. Sokat kell majd beszélnem, és attól tartok, hogy talán nem fogok világosan fogalmazni, ami idő- és energiapocsékolás, valamint túl fáradságos lesz! Így kell csinálnom, hogy megkönnyítsem a dolgomat, és mindenkinek hallgatnia kell rám, még ha nem is ért egyet, az enyém lesz az utolsó szó.” Vajon milyen hozzáállás ez? Ez egy alattomos hozzáállás. Amikor ígéreteket tesznek, akkor őszintének, hűségesnek, engedelmesnek és istenfélőnek tűnnek, olyanoknak, akik képesek elfogadni mások véleményét és az igazságot, amikor azonban eljön a cselekvés ideje, teljesen másak, és megváltozik a hozzáállásuk. Miért változik meg? Miért tesz 180 fokos fordulatot a hozzáállásuk? Mi idézi ezt elő? Úgy érzik, hogy ha így cselekszenek, az fizikailag túlságosan megterhelő és túlságosan fáradságos, ezért vonakodnak, és nem hajlandóak elszenvedni ezt a nehézséget. A korábban tett fogadalmak és ígéretek már nem számítanak nekik, és az sem, hogy a dolgokat az igazságalapelvek szerint kezeljék. Számukra a legfontosabb a hús-vér testük kielégítése, ez az első, Isten megbízatását pedig háttérbe szorítják, és nem veszik komolyan. Felelősségteljes ember-e az ilyen? Tisztességes ember-e? Olyan ember, aki szereti az igazságot? Nem. Vannak olyanok is, akik, amikor szemtől szemben állnak másokkal, megígérik nekik, hogy megfelelően foglalkoznak majd egy üggyel, és teljesen megnyugtatják őket, amikor azonban az üggyel foglalkozva nehézségekbe ütköznek, akkor egyszerűen félreteszik azt, és feladják. Megbízható ember az ilyen? Vajon az alapelvek szerint jár el? Különösen akkor, amikor a kötelességét végzi, és Isten házáért tesz valamit, még inkább ragaszkodnia kell az igazságalapelvekhez, és meg kell védenie Isten házának érdekeit, még akkor is, ha ez néha veszteség és megaláztatás elszenvedését jelenti, és soha nem szabad hagynia, hogy a gyülekezeti munka kárt valljon. Akik ezt teszik, azok becsületesek, tekintettel vannak Isten szándékaira, és minduntalan Isten házára gondolnak. Azok, akik csalárdak, kötelességük végrehajtása közben állandóan a saját érdekeikre gondolnak, és soha nem hajlandóak a legkisebb veszteséget sem elszenvedni bármiben is, amit tesznek; inkább hagyják, hogy Isten házának érdekei szenvedjenek, minthogy ők maguk veszítsenek. Isten tudja, hogy valaki az igazságalapelveknek megfelelően végzi-e a kötelességét vagy sem – Isten átvizsgálja az emberek gondolatait és ötleteit. Ha Isten azt észleli, hogy valakinek a szíve csalárd és elvetemült, hogy testi érdekeiért mohóságból cselekszik, hogy nem szereti az igazságot, és idegenkedik attól, akkor Ő lemond arról az emberről, amint ezeket átvizsgálta. Akkor vajon az az ember maga is képes lesz mindezt érzékelni? (Nem.) Miért nem lesz képes érzékelni? (Mert ha az ember természete irányítja a cselekedeteit, akkor mindaddig, amíg testi érdekei kielégülnek, nem fog önvizsgálatot gyakorolni. Következésképpen nem fogja érzékelni, hogy ha így végzi a dolgokat, az nincs összhangban az igazsággal.) Tehát, mi az, amitől az ember belsőleg életben marad? A Sátán romlott természete. Az ember lényege a Sátán lényege, és az ember a sátáni beállítottsága szerint él, csak a saját hiúságát, büszkeségét és testi érdekeit védelmezve. Az emberek természetévé vált az ilyen önző és aljas gondolkodásmód, ezért úgy érzik, hogy nagyon nehéz és fáradságos gyakorolni az igazságot, alávetni magukat Istennek, feltétlenül hallgatni Isten szavaira, valamint az igazságalapelvek és Isten mércéi szerint cselekedni. Vajon mi itt a probléma? Az, hogy az embert sátáni beállítottság kötözi meg, és irányítja, valamint túl sok negatív dolog van a szívében, így az igazság gyakorlása túl fárasztónak és nehéznek tűnik. Ha az emberek romlott beállítottságai megtisztulnak, és képesek megérteni az igazságot, valamint tekintettel lenni Isten szándékaira, akkor az igazság gyakorlása során nem fognak akadályokba vagy nehézségekbe ütközni, és nem fogják fáradságosnak érezni azt.

Ha valaki egyáltalán nem sóvárog az igazság után, és nem akarja elfogadni azt, akkor semmi érdem nincs benne, és valahányszor történik vele valami, csak a Sátán filozófiái szerint fog élni, hihetetlenül silánynak, szánalmasnak és vaknak tűnve. Más szóval, nincstelen, és semmi sincs benne; nincs képessége a bűn legyőzésére, nincs képessége a saját hús-vér teste elleni lázadásra, nincs motivációja gyakorolni az igazságot, nem szánta el magát a saját nézetei megváltoztatására, és nem határozta el, hogy teljesen aláveti magát Istennek. Egyszerűen silány, szánalmas és vak, és ő egy semmi. Amikor szándékos ámokfutásról van szó, hatalmas energiával rendelkezik, de képtelen Isten követelményei és az igazságalapelvek szerint cselekedni. Ha megnézzük, hogy milyennek mutatkoznak, vannak köztük olyanok, akik világosan beszélnek, műveltek, van néhány adottságuk és erősségük, rátermettek, akkor vajon miért mondom, hogy silányak és szánalmasak? Hogyan mérhető ez? Aki egyáltalán nem rendelkezik igazsággal, az silány és szánalmas. Vajon a műveltség és a tudás, vagy az adottságok és a tehetségek helyettesíthetik-e az igazságot? Tudnak-e segíteni valakinek abban, hogy megértse az igazságot, és átvészelje a nehéz időket? Képessé tehetik-e arra, hogy bizonyságtételében szilárdan megálljon, és elnyerje Isten elismerését? Semmiképpen sem. Az emberek, bármit is tesznek, szeretnek a saját preferenciáik, vágyaik, elképzeléseik és képzelődéseik szerint cselekedni, és így nagyon boldognak, elégedettnek és nyugodtnak érzik magukat ezzel kapcsolatban. Ha gyakorolnák az igazságot és alávetnék magukat Istennek, akkor közben mégis erőtlennek és teljesen érdektelennek, sőt, bénultnak éreznék magukat. Mi folyik itt? Vajon hol van a szívük? Kit szolgálnak? Miért van az, hogy amikor az emberek az adottságaikat és tudásukat felhasználva, jó szándékaik és preferenciáik szerint cselekszenek, akkor nagyon ügyesek, sok trükkjük van, és egyszerűen végtelen energiával rendelkeznek, amikor azonban arra kérik őket, hogy gyakorolják az igazságot, lépjenek be az igazságvalóságba, és az igazságalapelvek szerint tegyék a dolgokat, akkor, bármilyen kiemelkedő személyiségek is, tehetetlenné és erőtlenné válnak? Mi képezi ennek a gyökerét? Miért van az, hogy az igazság gyakorlásában és az igazságalapelvek keresésében az emberek olyanok, mint a bolondok, annyira silányak és szánalmasak, mégis dicsekednek és kérkednek, és azt gondolják, hogy mindenkinél jobbak, és nem hajlandóak engedelmeskedni senkinek? Miért van ez így? (Az emberek nem ismerik önmagukat.) Az, hogy nem ismerik önmagukat, ennek egyik aspektusa – a fő ok az, hogy romlott beállítottságaik vannak. Mielőtt megértenék az igazságot, ilyen az ő rút állapotuk, jellemük és szánalmas megjelenésük – ők semmik. Akik nem rendelkeznek az igazsággal, mind ilyenek; nem számít, hogy milyen magas szintű a tudásuk vagy a státuszuk, csak rút állapotukat és szegényes megjelenésüket mutatják. Isten és az igazság előtt ilyen silány és szánalmas az ember, semmit sem birtokol, és ő egy semmi. Kapcsolatba kerültem néhány emberrel, és amikor beszélgetünk és ügyeket intézek velük, látom a fásult, nehéz felfogásukat, silány és szánalmas megjelenésüket. Képesek beszélni egy keveset külső dolgokról, ha azonban valami az igazságalapelveket érinti, akkor nézeteik vagy balra vagy jobbra tolódnak, vagy egyáltalán nincs is véleményük arról. Ha valaki már olyan régóta hisz Istenben, olyan sokat olvasott Isten szavából, annyi prédikációt hallgatott, és minden nap lelki életet él, akkor hogyan lehet ilyen fásult, nehéz felfogású, silány és szánalmas? Amikor valami történik, miért nincs meg a helyes nézőpontja? Miért nem változik soha a dolgokról kialakult szemlélete? (Nem fogadta el, és nem gyakorolta az igazságot.) Így van. Rengeteg prédikációt hallgatott, de csak doktrínákat hallott; elég sokat olvasott Isten szavából, de csak doktrínákat értett meg belőle; elég sok összejövetelen részt vett, de csak néhány szó szerinti dolgot és előírást szerzett. Mivel van összefüggésben ez? Miért ezeket a dolgokat szerzi meg? Amit Isten ad az embernek, az az igazság, az élet és az igazságvalóság, akkor miért ilyen gyümölcsök teremnek ezekben az emberekben? Elgondolkodtatok-e már valaha is ezen a kérdésen? Ez egy súlyos probléma, óriási probléma. Hogyan lehet tehát megoldani ezt a problémát? Enned és innod kell Isten szavát, be kell fogadnod a szívedbe, és hagynod kell, hogy a valóságoddá váljon; meg kell változtatnod a belső állapotodat és helyzetedet, valamint helyes szemlélettel és helyes hozzáállással kell viszonyulnod mindenhez, amivel szembesülsz. Vajon nem ezt az utat kellene gyakorolnod? Nem ezt az irányt kellene keresned? Gondoljatok bele, vajon hogyan léphetnétek rá erre az útra? Mit gondoltok? (Istenem, úgy érzem, hogy amikor valami ér, el kell gondolkodnom saját szándékaimon, indítékaimon és romlott beállítottságom feltárulásain, majd tudatosan lázadnom kell rossz szándékaim és romlottságom feltárulásai ellen, és az Isten szavában lévő igazság szerint kell cselekednem.) Ez a helyes út, a megvalósítása során azonban képes vagy-e felfedezni a saját problémáidat? (Néha fel tudom fedezni őket, néha pedig nem.) Ehhez az szükséges, hogy imádkozz Istenhez, tarts önvizsgálatot, és gyakran vizsgáld meg saját tetteidet. A Szentlélek megvilágosítja az embereket azokkal a dolgokkal kapcsolatosan, amiket nem értenek, és ha egyszer a Szentlélek megvilágosítja őket, akkor vajon nem oldódnak-e meg a problémáik? Ha valaki Istenre támaszkodik, nincsenek megoldhatatlan problémák.

Adok egy példát, hogy mindannyian elemezzétek, és lássátok, hogy tudjátok-e, hogyan tartsatok önvizsgálatot, és hogy képesek vagytok-e felismerni mások problémáin keresztül a saját problémáitokat. Egyszer együtt töltöttem egy kis időt valakivel, és eleinte figyelmes és körültekintő volt, megkérdezte, hogy mik a szándékaim, amikor teszek valamit, és bármit mondtam, bólogatott, hajlongott és figyelmesen hallgatta. Volt benne egy belső határ: „Te vagy Isten, nem sérthetlek meg, nem léphetem át ezt a határt, hallgatni fogok arra, amit mondasz, megteszek bármit, amit csak mondasz.” Alapvetően semmi probléma nem látszott rajta. De miután együtt töltöttünk egy bizonyos időt, és volt néhány beszélgetésünk, megszokta a beszédmódomat és a hangnememet – ismerőssé vált számára, és azt gondolta: „Bár nem vagyunk egyenrangúak, és nem azonos az identitásunk és a státuszunk sem, mégis jól érzem magam, ha Veled beszélgetek, nem kell semmit sem titkolnom, azt mondhatok, amit csak akarok.” Idővel megszakadt a kapcsolat az ember és Isten között, ő pedig azt gondolta: „Tudom, hogy milyen a Te jellemed, tudom, hogy milyen személy vagy. Tudom, hogy mi nem fog felbosszantani Téged és arra késztetni, hogy megmetssz, és kerülni fogom, hogy megtegyem azokat a dolgokat, amik miatt meg fogsz metszeni. Még ha meg is teszem őket, nem hagyom, hogy Te meglásd vagy megtudd azt. Annak érdekében, hogy ne jöjj rá, még a Hozzád közel álló embereknek sem fogom elmondani, hogy mit teszek a hátad mögött. Így nem fogsz tudomást szerezni róla, igaz? Ha nem jössz rá, nem fogsz megmetszeni, ugye? Ugye, nem kell megszégyenülnöm és szenvednem miatta? Ez nagyszerű! Bármit megteszek, amit csak mondasz nekem, és alávetem magam, de viszonylagos szabadságra van szükségem.” Vajon nem merült fel itt egy probléma? (De igen.) Milyen probléma merült fel? Nem az emberi szív csalárdságáról van-e itt szó? (De igen.) Akár más emberek, akár Isten előtt, az emberek mindig megpróbálják elrejteni a szívük mélyén lévő dolgokat, amiket nem akarnak elmondani másoknak, ez az elmeállapot és beállítottság pedig a csalárdság elmeállapota és beállítottsága, amely minden emberben megvan. Van itt egy másik beállítottság is – az arrogancia. Hol nyilvánul meg itt az arrogancia? Ez az ember azt gondolta magában: „Szóval, Te is így csevegsz és beszélsz. Nincs semmi lenyűgöző abban, ahogyan beszélsz, csak úgy kimondhatod ezeket a dolgokat, és ha jobban megismerlek Téged, akkor én még Nálad is jobban ki tudom majd mondani azokat. Te így öltözködsz? Nekem jobb érzékem van az öltözködéshez, mint Neked, vonzóbb vagyok Nálad, csak Te több igazsággal rendelkezel, mint én. Így idővel, miután jobban megismerlek Téged, ki merem majd bökni, amit csak akarok, és nem fogom elszólni magam.” Hát nem arrogancia ez? (De igen.) Ez két beállítottság. Van még egy rejtett beállítottság, felfedeztétek már? Amikor valaki arroganciát, csalárdságot és képmutatást tár fel Isten előtt, vajon szíve mélyén tudatában van-e ennek? (Igen.) Ha tudatában van, mit kezd vele? Visszafogja magát? Tartózkodik? Önvizsgálatot tart? (Nem.) Miféle beállítottság az, ha valaki tudja, hogy arrogáns beállítottságot tárt fel, de mégsem gondolkodik el önmagáról, és nem próbálja megismerni önmagát, ha pedig valaki rámutat erre, akkor sem fogadja el, hanem inkább próbálja megvédeni magát? (Hajthatatlanság.) Így van, ez hajthatatlanság. Függetlenül attól, hogy ez a fajta hajthatatlan beállítottság hogyan nyilvánul meg mások előtt, és függetlenül attól, hogy milyen kontextusban tárul fel ez a hozzáállás, ő egy hajthatatlan beállítottságú ember. Bármilyen ravaszak is az emberek és bárhogy is álcázzák magukat, ez a hajthatatlan beállítottság könnyen lelepleződik. Mivel nem légüres térben élnek, és akár mások előtt vannak, akár nem, mindenki Isten előtt él, és mindenki Isten átvizsgálása alatt áll. Ha valaki általában akaratos, kicsapongó, féktelen, és ilyen hajlamok, valamint romlottság tárul fel belőle, és ha nem fordul vissza még akkor sem, amikor ezt érzékeli, és amikor felismeri, nem tanúsít megbánást, nem nyílik meg a közösségre, és nem keresi az igazságot, hogy megoldja ezt a problémát, akkor ez hajthatatlanság. A hajthatatlanság megnyilvánulásainak szempontjából annak két különböző fajtája létezik: „önfejűség” és „keménység”^[a]. Az „önfejűség” azt jelenti, hogy valaki nagyon makacs, nem változtat az útirányán, és nem engedékeny. A „keménység” azt jelenti, hogy mások nem mernek hozzáérni, és fájdalmat éreznek, ha ezt megteszik. Általában az emberek nem szívesen érintkeznek azokkal, akik hajthatatlan beállítottságúak, ahogyan nem szívesen érintenek meg kemény dolgokat sem, és kényelmetlenül érzik magukat, ha azt megteszik; szeretik a puha dolgokat, a puha dolgok textúrája kellemes érzéssel tölti el őket, és örömet okoz nekik, míg a hajthatatlanság éppen az ellenkezője. A hajthatatlanság egy bizonyos magatartásra készteti őket, ez a magatartás pedig a csökönyösség és a makacsság. Milyen beállítottságról van itt szó? Ez a hajthatatlan beállítottság. Ez azt jelenti, hogy amikor az ember szembesül valamivel, bár tisztában van azzal, vagy homályosan érzi, hogy ez a hozzáállása nem jó és nem helyes, hajthatatlan beállítottsága arra készteti, hogy azt gondolja: „Na és ha valaki rájön? Én már csak ilyen vagyok!” Miféle hozzáállás ez? Tagadja a problémát, nem gondolja úgy, hogy ez a magatartás rossz, vagy lázadó Isten ellen, hogy a Sátántól származik, vagy hogy a Sátán természetének megnyilvánulása; nem érzékeli, vagy nem veszi észre, hogy Isten hogyan tekint erre, és hogy Isten mennyire megveti ezt – ez a probléma súlyossága. Vajon jó vagy rossz a hajthatatlan beállítottság? (Rossz.) Ez egy sátáni beállítottság. Megnehezíti az embereknek az igazság elfogadását, és még nehezebbé teszi számukra a megbánást. Minden sátáni beállítottság negatív dolog, Isten mindegyiket gyűlöli, és egyik sem pozitív közülük.

Az a háromféle beállítottság, amelyeket az imént említettem, a csalárdság, az arrogancia és a hajthatatlanság mind halálos dolgok. Ha arroganciát, csalárdságot vagy hajthatatlanságot társz fel más emberek előtt, akkor csak rossz beállítottságod vagy silány emberi mivoltod van; ha arroganciát, csalárdságot vagy hajthatatlanságot társz fel Isten előtt, az az Istennel szembeni ellenállás megnyilvánulása, és hajlamos arra, hogy megsértse az Ő természetét – ha nem tanúsítasz megbánást, akkor ez nagyon veszélyes lesz. Ha mások előtt tárod fel ezeket a beállítottságokat, nem veszik komolyan; ha Isten előtt tárod fel ugyanúgy ezeket a romlott beállítottságokat, akkor ellenállsz Istennek, és megsérted az Ő természetét. Habár ez nem lesz szándékos vagy tudatos, de a sátáni természeted uralma alatt akaratlanul meg fogod tenni. Ezért, amikor romlott beállítottságod feltárul, ha nem tudsz önvizsgálatot tartani és az igazsággal megoldani azt, akkor előbb-utóbb megbetegszel, és ha egyszer ez a régi betegség kiújul, az nagyon kellemetlen lesz. Ha ismételten megsérted Isten természetét, akkor biztosan ki leszel rekesztve.

Milyen más beállítottságot mutat meg az imént említett példámban az az ember? (Idegenkedik az igazságtól.) Melyik rész jelzi azt, hogy idegenkedik az igazságtól? Látszólag szereti az igazságot, úgy érzi, hogy kötelessége megtenni bármit, amit Isten megkövetel, ami a kötelessége, és ami csak a gyülekezeti munka körébe tartozik, hogyan mondhatnánk tehát azt, hogy idegenkedik az igazságtól? (Soha nem kereste az igazságot.) Soha nem kereste az igazságot; ez egyértelmű bizonyíték. Tehát a részleteket tekintve milyen megnyilvánulások jelzik, hogy idegenkedik az igazságtól? (Amikor az, amit Isten megkövetelt, ellentétben állt a saját akaratával, akkor a saját akaratának követését választotta ahelyett, hogy Isten akaratát kereste volna.) Ezek a részletek. Hogyan nyilvánul meg leginkább az emberekben az a beállítottság, hogy idegenkednek az igazságtól? Amikor egy pozitív dolgot látnak, nem az igazsággal mérik azt – mivel mérik? A Sátán logikáját használják a méréshez és ahhoz, hogy megnézzék, hogy ez a dolog stílusosan van-e elkészítve, milyen a formája, és mennyire lenyűgöző. Mindent azokkal a módszerekkel mérnek, amelyeket a Sátán használ az emberek értékeléséhez, vagyis azokkal az alapelvekkel és módszerekkel, amelyeket a nem hívők használnak, hogy értékeljék az embereket. Nem keresik az igazságot, amikor cselekszenek, és minden tettük abból indul ki, hogy a saját képzelődéseik és nézőpontjaik, valamint az általuk felfogott világi ügyekre vonatkozó filozófiák és tudás alapján mérik azokat, félredobva az igazságot – így tesznek mindent. Emberi szempontokat és a Sátán logikáját használják mércéjükként, és miután méregettek, rájönnek, hogy a szemükben senki más nem olyan jó, mint ők – ők a legjobbak. Vajon a szívükben hordozzák Istennek az emberiséggel szemben támasztott követelményeit? Vannak-e ott bármilyen igazságalapelvek? Nem, nincsenek. Nem látják Istennek az emberiséggel szemben támasztott követelményeit, nem látják, hogy az igazság minden pozitív dolog valósága, nem látják, hogy az igazság mindenek felett áll, ezért természetesen lenézik a megtestesült Istent, és mindig elképzeléseik vannak Isten megtestesülésének öltözködési módjáról, beszédéről és viselkedéséről. És így, hosszabb kapcsolat után azt gondolják: „Te nem vagy olyan méltóságteljes, fenséges és mély, mint ahogyan elképzeltem, és még annyi stílusod sincs, mint nekem. Amint itt állok, nem olyan-e a stílusom, mint egy nagy egyéniségnek? Bár az igazságot mondod, nem látok Benned semmi olyat, ami Istenre hasonlítana. Mindig az igazságról beszélsz, mindig a valóságba való belépésről beszélsz, miért nem fedsz fel néhány rejtélyt? Miért nem beszélsz egy kicsit a harmadik ég nyelvén?” Miféle logika és nézőpont ez? (Ez a Sátán nézőpontja.) A Sátántól származik. Mit gondoltok, hogyan közelítem meg ezeket a dolgokat? (Gyűlölöd az ilyen embereket, és nem vagy hajlandó kapcsolatba lépni velük.) Tévedtek. Éppen ellenkezőleg, ha találkozom egy ilyen emberrel, közeledni fogok hozzá, és normálisan beszélgetek vele, ellátom azzal, amivel tudom, és segítek, ahogyan tudok. Ha makacs és önfejű, akkor nem csak képes vagyok normálisan kijönni vele, hanem amennyire lehet, meg is vitatom vele a dolgokat. Azt kérdezem majd: „Szerinted működik az, hogy így intézed a dolgokat? Alkalmazd ezek közül a módszerek közül bármelyiket, amelyet megfelelőnek érzel, ha pedig úgy érzed, hogy egyik sem megfelelő, találj ki saját módszert a probléma megoldására.” Minél nagyszerűbbnek gondolja magát az ilyen ember, annál jobban kijövök így vele; nem fogok senki előtt felvágni. Ha van két szék, egy magasabb és egy alacsonyabb, akkor hagyom, hogy a magasra üljön, Én pedig az alacsonyra ülök. Felszegett fejjel beszélgetek majd vele, és elérem, hogy végül szégyellje magát, apránként pedig ráébresztem arra, hogy semmilyen igazságnak nincs a birtokában, hogy elszegényedett és szánalmas, eltompult és nehéz felfogású. Mi a véleményed erről a módszerről? (Ez jó.) Tehát, ha elutasítanám őt, az jót tenne neki? Tulajdonképpen nincs azzal semmi baj, azonban nem tenne jót neki. Ha valamennyire is őszintén hisz Istenben, van némi emberi mivolta, és megmenthető, akkor rendben van Számomra, hogy kapcsolatba lépjek vele. Végül, egy napon, ha megérti az igazságot, ő maga dönt majd úgy, hogy az alacsonyabb székre ül, és nem lesz többé gőgös. Ha elutasítom, akkor örökre ilyen tudatlan és ostoba marad, butaságokat mond és tesz, mindig ostoba ember marad, elszegényedett és szánalmas – ilyen az igazságra nem törekvők rút állapota. Az emberek lenézik és megvetik a pozitív dolgokat, ha pedig látnak valakit, aki becsületes, szeretetteljes, és mindig gyakorolja az igazságot, de néha hiányzik belőle a bölcsesség, akkor szívből megvetik azt. Azt gondolják, hogy az ilyen ember haszontalan és semmirekellő, míg ők maguk éles eszűek, ügyesen számolnak, értenek a cselszövéshez és intrikához, vannak eszközeik és adottságaik, rátermettek és választékosan beszélnek. Azt gondolják, hogy ez teszi őket Isten üdvösségének tárgyává, de valójában éppen az ellenkezője történik – ez az a fajta ember, akitől Isten iszonyodik. Ez az igazságot nem kedvelő és attól idegenkedő beállítottság.

Lábjegyzet:

a. Az eredeti szöveg nem tartalmazza az „annak két különböző fajtája létezik: »önfejűség« és »keménység«” kifejezést.