9. példa: A higiéniával való nem törődés

Egyesek nem annyira kényesek a dolgokra az életükben, mivel fejletlen országokban vagy környezetekben, esetleg szegényes állapotok között élő családba születtek. Lehet, hogy nem adnak sokat az élelmiszerhigiéniára, talán hosszú időn át viselik ugyanazokat a ruhadarabokat anélkül, hogy kimosnák őket, és esetleg észre sem veszik, ha izzadságszagúak a ruháik. Miféle megnyilvánulás ez? (Ez az illető életmódbeli szokásainak a megnyilvánulása.) Ez az életmódbeli szokások kérdése; az illető nem fordít nagy figyelmet a higiéniára. Egyesek ugyanazt a törölközőt használják arc- és lábmosáskor, majd az izzadságot is azzal törlik le magukról napközben, amikor dolgoznak. Néha, ha sérültet látnak, a sebét is ugyanazzal a törölközővel kötik be. Egyáltalán nem ügyelnek a higiéniára. Miféle dolog ez? Ez annak a családnak az állapotaival van kapcsolatban, ahová születtek. Egyesek jó életkörülmények között lévő családokból származnak, ahol mindenkinek több törölközője és fürdőlepedője van, és világosan megkülönböztetik, hogy mit használnak az arcukra és mit a lábukra. Mindennap fürdenek és arcot mosnak, és a törölközőket és fürdőlepedőket is naponta mossák, ezért úgy tűnik, hogy különösen igényesek. Hogyan alakulnak ki az ilyen szokások? A család gazdasági alapja és pénzügyi körülményei eredményezik őket, ezek vezetnek ilyen kifinomult életmódbeli szokásokhoz. Ettől tűnik valaki a higiéniára sokat adó és tiszteletre méltó illetőnek. A felszínen nagyon igényesnek tűnhet, valójában azonban veleszületett adottságok vezettek ehhez az egészhez. Akkor hát egyesek miért nem ügyelnek ezekre a dolgokra? Egyesek természetszerűleg nem hajlanak arra, hogy túl sok figyelmet szenteljenek az efféle dolgoknak, és még ha meg is engedhetnék maguknak, akkor sem veszik túl komolyan ezeket a dolgokat – ez nem egy jelentős kérdés. Másoknál ez a családi állapotaik és körülményük miatt van így. Egy hét- vagy nyolctagú családban lehet, hogy mindenki ugyanazt a törölközőt használja arc- és lábmosásra, egyikük a másik után. Egyesek még lefekvés előtt sem mosnak lábat, mégis jót alszanak. Ez nincs kihatással a hétköznapi életükre, sem a magaviseletükre. Azok, akik igényesek, ezt mondhatják: „De hiszen baktériumok vannak a lábadon – szörnyen piszkos!” Amire mások így válaszolhatnak: „Nem piszkos a lábam; egész nap takarva van, nem érintkezik a külvilággal, úgyhogy nincsenek rajta baktériumok, csak némi izzadság. Az emberek azt gondolják, hogy a láb izzadsága piszkos, pedig valójában nem az. Bizonyos helyeken még ételeket is készítenek az emberek a lábukkal. Ki tudja, lehet, hogy ahhoz az ételhez is lábbal dagasztották a tésztát, amelyet a piacon veszel. Ezt nem látod és megeszed – mégis olyan igényesnek gondolod magad!” Az, hogy kényes-e valaki vagy sem, az a veleszületett adottságai által alakított életmódbeli szokás vagy életvitel kérdése. Ennek semmi köze ahhoz, hogy miként viselkedik. Akkor hát miféle megnyilvánulások függenek össze egy illető magaviseletével? Akkor például, ha veszélyes helyzettel szembesül, ha vadászik rá a nagy vörös sárkány, mindenki feszültséget és ijedtséget érez, és ösztönös reakciókat fog mutatni. Némelyek azonban ezt mondhatják: „Nem számít, mennyire feszültek és ijedtek vagyunk most mindannyian, le kell nyugodnunk és foglalkoznunk kell azokkal a problémákkal, amelyek ebben a helyzetben felmerülnek. Először a vezetőket és a dolgozókat, valamint a más térségekből származó testvéreket kell fedeznünk, hogy gyorsan távozhassanak.” Mások azonban talán másként gondolják: „Őket kellene fedezni? És mi van velem? Mi lesz, ha én végül nem tudok elmenekülni? Elsőként kell elfutnom! Aki elsőként fut el, azt nem fogják elkapni, és nem fogják elítélni vagy megkínozni.” Látod, noha veszéllyel szembesülve mindenkinek van némi ösztönös menekülési reakciója, egyesek mások megóvását helyezik előtérbe, és a saját életük biztonságát a háttérbe – az ilyen emberek szeretetről és kedvességről tesznek bizonyságot. Mások azonban magukra gondolnak először, és anélkül menekülnek el, hogy másokra ügyet vetnének – ez önzés. Vajon az emberi mivoltukhoz tartozó lelkiismeret szempontjából tudja-e ez utóbbi csoport, hogy a vezetőket és a dolgozókat, valamint a más térségekből való testvéreket kell először megóvniuk? Felfogják-e vajon ennek a racionalitását? (Igen.) Ugyan az emberek mind egyformán értik ennek a racionalitását, és mindannyiuknak vannak ösztönös reakcióik, a megnyilvánulásaik tekintetében eltérést mutatnak. Ez az egyes emberek emberi mivolta közötti különbségeket tükrözi. Egyes emberek önzők és alantasok, csak magukra figyelnek, másokat pedig figyelmen kívül hagynak, miközben mások jószívűek, tudnak önzetlenek lenni és másokra gondolni, az ő megóvásukat helyezve előtérbe, nem pedig önzőn cselekedve. Ez vajon különböző típusú emberi mivoltokat tükröz? (Igen.) Ebből világosan látható a különbség. E kétféle ember közül tehát, akik két különböző típusú emberi mivolttal rendelkeznek, vajon melyik fajta ember képes elfogadni az igazságot és levetni a romlott beállítottságát? (A jó emberi mivoltú ember képes elfogadni az igazságot és könnyen levetni a romlott beállítottságát.) Mi van az önző emberekkel? (Számukra nem könnyű az igazság gyakorlása; még ha meg is értik, nem tudják a gyakorlatba ültetni, úgyhogy nehezen tudják levetni a romlott beállítottságukat.) Pontosan. Miközben tehát mindenki mutathat romlott beállítottságot, ha különböző az emberek emberi mivolta, akkor abban is ugyanígy különbözni fognak, hogy le tudják-e vetni a romlott beállítottságukat. Amikor az embereknek különböző típusú emberi mivoltuk van, akkor különböző hozzáállásokkal és megközelítésekkel reagálnak ugyanarra a helyzetre. Ez határozza meg, hogy valaki végül el tudja-e fogadni az igazságot és a pozitív dolgokat, hogy képes-e az igazságra törekvés útján járni, és hogy le tudja-e vetni a romlott beállítottságát. Az emberi mivolt kulcsfontosságú, nem igaz? Veszéllyel találkozva mindenkinek lesznek ösztönös reakciói – mindannyian félelmet, pánikot és rettegést éreznek, bizonytalanok, félnek a haláltól és el akarnak menekülni. Egy ilyen kritikus helyzetben a jó és kedves emberi mivoltú emberek a vezetők és a dolgozók, valamint a más térségekből való testvérek megóvására fognak elsőként gondolni – mások biztonságára gondolnak először. Habár nekik is vannak ösztönös reakcióik – félelem, pánik, rettegés –, és bennük is ott van természettől fogva az önvédelem ösztöne, úgy kezelik ezt a helyzetet, hogy önmaguk helyett másokat óvnak meg először. Így viselkedik egy kedves emberi mivoltú ember. No és hogyan viselik magukat az önző emberek? Talán gondolnak másokra, de nem őket óvják meg – önmagukat óvják meg először. Éppen ezért a kedves emberi mivoltú emberek, akik képesek együttérezni másokkal és megóvni őket, könnyedén el fogják fogadni az igazságot. Az emberi mivoltukhoz tartozó lelkiismeret és józan ész összhangban van az igazság elfogadásához és a romlott beállítottságaik levetéséhez szükséges feltételekkel. Ami az önző típusú embereket illeti, még ha értik is az igazságot, nem fogadják el és nem is gyakorolják. Ha veszéllyel szembesülnek, önvédelmet és önzést mutat az emberi mivoltuk. Ebből az általuk mutatott emberi mivoltból ítélve nyilvánvaló tehát, hogy híján vannak azoknak az alapvető feltételeknek, amelyek az igazság elfogadásához és a romlott beállítottságuk levetéséhez szükségesek. Ez azt jelenti, hogy olyan helyzetekben, ahol az igazságot kell gyakorolni, funkcióját veszíti a lelkiismeretük és a józan eszük. A lelkiismeretükkel és a józan eszükkel ellentétesen cselekszenek. Nem az igazság keresését és azoknak az igazságos dolgoknak a megtételét választják, amelyeket meg kellene tenniük, hanem a lelkiismeretükkel és a józan eszükkel ellentétes cselekvést választják helyette, sőt még a morális igazságossággal és az igazsággal is szembemennek, maradéktalanul eleget téve az önző vágyaiknak és a saját érdekeik szükségleteinek, hogy megóvják magukat és megőrizzék az összes érdeküket. Éppen ezért az ilyen típusú emberek nem könnyen tudják az igazságra törekvés útját, illetve az üdvösség útját járni. Ebből az következik, hogy nagyon nehéz levetniük a romlott beállítottságukat. Kissé óvatosan fogalmazva: ahelyett, hogy azt mondanánk, hogy nem képesek levetni a romlott beállítottságukat, azt fogjuk mondani, hogy nagyon nehezen tudják ezt megtenni. Ha tehát most megnézzük ezt a kérdést, vajon teljes mértékben az emberek veleszületett adottságaitól függ az, hogy le tudják-e vetni a romlott beállítottságaikat és üdvösségre tudnak-e jutni? (Nem.) Mitől függ? (Az emberi mivoltuktól.) A jellemüktől és attól függ, hogy működik-e az emberi mivoltukhoz tartozó lelkiismeretük és józan eszük, amikor különféle emberekkel, eseményekkel és dolgokkal szembesülnek. Más szóval: attól függ, hogy a lelkiismeretük és a józan eszük szerint cselekszenek-e, amikor különféle dolgok történnek. Ha valaki a lelkiismeretétől és a józan eszétől vezérelve cselekszik, akkor a pozitív dolgokat és az igazságot fogja választani. Ha azonban a lelkiismeretével és a józan eszével ellentétesen cselekszik, akkor bármennyi igazságot értett is meg, vagy bármilyen magas vagy alacsony szintű legyen is a képessége, szembe fog menni a morális igazságossággal, szembe fog menni az igazságalapelvekkel, sőt még az emberi mivoltát is el fogja veszíteni. Mi válik ebből világossá a számodra? Kulcsfontosságú-e az emberi mivolt? (Igen.) Ha valaki – a helyzettől függetlenül – a lelkiismeretével és a józan eszével, valamint az erkölcsi igazságossággal ellentétesen cselekszik, amikor az érdekei forognak kockán, akkor el fogja veszíteni az emberi mivoltát. Bármit meg fog tenni azért, hogy a saját érdekeit megóvja és biztosítsa. Amikor tehát az ilyen emberek szembesülnek egy helyzettel, nem a lelkiismeretük és a józan eszük szerinti cselekvést fogják választani. Inkább szembefordulnak ezekkel a saját érdekeik végett, feláldozva a tisztességüket és a méltóságukat a céljaik elérése érdekében. Ebből a szemszögből nézve nem számít, hogy általában mennyire jól viselkedik ez a fajta ember, csakis a saját érdekeire törekszik – nagyon nehezen tudja levetni a romlott beállítottságát. Nem fogadja el az igazságot – minél kritikusabb a pillanat, és minél inkább szembesül a valósággal, annál inkább a lelkiismeretével, a józan ésszel és az igazsággal való szembefordulást választja; és minél kritikusabb a pillanat, annál inkább felfedi az igazságtól való idegenkedés romlott beállítottságát, valamint az önző, alantas emberi mivoltát. Éppen ezért ez a fajta ember nagyon nehezen tudja levetni a romlott beállítottságát. Világossá vált-e mostanra, hogy a romlott beállítottság levetésének alapvető feltétele az ember emberi mivolta? Az, hogy miféle emberi mivolta van valakinek, meghatározza, hogy képes lesz-e végül levetni a romlott beállítottságát, hogy tud-e majd végül az igazságra törekvés útján járni, és hogy végül üdvösséget tud-e majd nyerni.

10. példa: Veleszületett hallgatagság

Egyesek veleszületetten hallgatag típusok, valamint finom és toleráns személyiségűek. Ritkán problémáznak dolgokon vagy vitatkoznak másokkal, és nem is túlságosan harsányak. Beszédük nem hivalkodó, a hangjuk pedig lágy. Kívülről különösen finomnak tűnnek, és módszeresen, sietség nélkül végzik a dolgokat. Vannak még szégyenlős emberek is, akik nem szeretnek sokat kommunikálni másokkal szóban, és nem hajlandóak túl sokat érintkezni az emberekkel. Bárhová mennek is, alapvetően nem érzik, hogy jelen lennének. Mivel állnak kapcsolatban ezek a megnyilvánulások? (A személyiségükhöz van közük.) A veleszületett személyiségükkel kapcsolatosak. Ezeknek az embereknek kívülről ilyen személyiségük van, és belülről a gondolataik is nagyon egyszerűek. Viszonylag kedvesek másokhoz, viszonylag korrektül érintkeznek másokkal, nem használnak ki másokat, és amikor szívességeket vagy segítséget kapnak másoktól, visszaadják azokat, valamint a szívükben is emlékeznek mások jóságára. Ezek az emberek kívülről jó emberi mivoltúnak tűnnek: emberekre és állatokra nézve is ártalmatlanok; toleránsak, érzékenyek mások irányában és nem problémáznak dolgokról másokkal; nem bonyolódnak vitákba, nem pletykálnak másokról; nem hoznak ítéletet az emberekről a hátuk mögött, és soha nem kezdeményeznek támadást mások ellen vagy ártanak másoknak; amikor valaki nehézségben van, és ők tudnak segíteni, soha nem tagadják meg a segítséget, és semmit sem kérnek cserébe. Az emberek többsége azt mondaná rájuk, hogy elég barátságos természetűek. Kívülről tehát jó emberi mivoltúaknak tűnnek ezek az emberek? (Igen.) Egy alkalommal azonban arról kérdezi őket Isten háza, hogy miként mennek a dolgok: „Hogy halad a gyülekezetvezetőitek munkája? Mit gondolnak róluk a testvérek? Volt-e bármi eredménye az evangelizációs munkának ebben az időszakban? Bomlasztotta vagy megzavarta-e bárki is a gyülekezet munkáját?” Mire ők így töprengenek: „Miért kérdezgetnek engem erről? Mire akarnak kilyukadni? Azt akarják talán sugallani, hogy azt kellene mondanom, hogy nincsenek rendben a vezetők? El akarják bocsátani a vezetőinket? Ki akarnak húzni belőlem szavakat és megerősítést akarnak kapni tőlem. Nos, én nem fogok mondani semmit. Ha egy napon elbocsátják a vezetőket, és megtudják, hogy én jelentettem a problémáikat, nem fognak vajon neheztelni rám?” Úgyhogy ezt felelik: „Mostanában elég jó munkát végeztek a vezetők; nem vettem észre semmilyen problémát.” Csak ennyit mondanak. Amikor újra megkérdezik tőlük: „Valóban nem vettél észre semmi problémát?”, ezt felelik: „Mi lenne, ha X. Y. nővért kérdeznétek meg, hogy mondja el nektek; ő gyakran érintkezik a vezetőkkel. Elég gyakran találkoznak, és jól ismeri őket. Én nem ismerem őket olyan jól.” Valójában azonban ezt gondolják magukban: „Még ha tudok is valamit, akkor sem mondhatok semmit. Ha felszólalok, és később elbocsátják a vezetőket, nem fognak vajon neheztelni rám? Még ha nem is bocsátják el őket, de megtudják, hogy mondtam róluk valami rosszat, nem fogják vajon megnehezíteni számomra a dolgokat? Lehet, hogy gyötörni fognak? Lehet, hogy elveszik tőlem a kötelességemet? Nem mondhatok semmit!” Miféle megnyilvánulás ez? (Ez a csalárdság megnyilvánulása.) És miféle problémával áll kapcsolatban? Egy romlott beállítottsággal. Az ilyen típusú ember kívülről úgy tűnik, mintha természetszerűleg jó személyiségű és jó emberi mivoltú lenne, de valahányszor mások kiértékelésére vagy problémák jelentésére kerül sor, azt állítja, hogy nem tudja, mondván, hogy ő még csak rövid ideje hívő és nem érti az igazságot, és hogy túlságosan ostoba a dolgok átlátásához. Nem számít, hogy kivel kapcsolatos problémát vesz észre, soha nem jelenti azt és nem szól róla. Amikor valaki ítéletet mond a vezetőkről a hátuk mögött, vagy felületesen végzi a kötelességét, ő úgy tesz, mintha nem venné észre és nem tudna róla, és soha nem jelent semmit. Amikor ezt kérdezik a vezetők: „Sok időt töltöttél X. Y.-nal; általában milyen a kötelességvégzése? Képes-e nehézségeket elviselni és árat fizetni?”, ő így felel: „Nos, én azt látom, hogy reggel elég korán kel, este pedig elég későn fekszik le”. Valójában régen észrevette már, hogy az az illető gyakran nézi a nem hívő világ videóit és nem fizet árat a kötelességvégzése során, de nem mondja meg az igazat; mindig mindenkivel felületes harmóniát tart fenn. Külsőleg nagyszerűnek látszik a veleszületett személyisége, és az emberi mivolta is elég jónak tűnik, de mi rejlik vajon e látszólagos jó emberi mivolt mögött? Ő egy kényszeres megfelelő, aki embereknek akar megfelelni – nem sért meg senkit, nem árt senkinek, soha nem használ ki senkit, és soha nem szerez magának ellenséget. Mi a magaviseletre vonatkozó alapelve? (Az, hogy senkit ne sértsen meg.) Az, hogy senkit ne sértsen meg, senkinek ne ártson, és csak önmagát igyekezzen megóvni. Vajon ravaszkodás ez? (Igen.) Még ha őszintén beszél is vele valaki, ezt mondván: „Az időnk javarészében közösen végeztük a kötelességeinket. Kérlek, mutass rá, hogy milyen problémákat látsz nálam. Megígérem, hogy elfogadom, és változtatok rajta. Kérlek, hogy velem is beszélgess az ezzel kapcsolatos gyakorlási elvekről” – még ha ennyire komoly szándékú is a másik, ő akkor sem mondja meg az igazat. Nem őszinte, hanem ezt mondja: „Te sokkal jobb vagy nálam. Ami azt illeti, egyikőtök sem veszi észre, de én valóban gyenge vagyok. Negatívvá válok és lázadó is vagyok.” Bármilyen őszintén kérleljék is mások, ő akkor sem fog mondani semmit. Semmiképpen nem hajlandó senkit sem megsérteni, és soha nem tesz egyetlen igaz kijelentést sem. Senkinek sem mondja meg az igazat, mindent a szívébe temetve tart. Ebből látható, hogy nem arról van szó, hogy ne lennének gondolatai, mivel nem robot, és nem él vákuumban. Igenis van véleménye a különféle emberekről és dolgokról, de soha nem mondja ki, nem osztja meg és nem tudatja senkivel. Egyszerűen mindent megtart magának – részben azért, mert nem akarja, hogy mások átlássanak rajta, részben pedig azért, mert senkit sem akar megsérteni. Mi hát a magaviseletre vonatkozó alapelve? Nincsenek talán alapelvei? (Nincsenek.) Nincsenek alapelvei. Soha nem keresi az igazságot és nem védelmezi az alapelveket. Csak önmaga megvédésére és megóvására koncentrál. Amíg nem éri sérelem, nem törődik azzal, hogy mit követel meg Isten. Nincsenek alapelvei, sem határai azon a téren, hogy miként viselje magát, és senkit sem sért meg – ő egyszerűen egy kényszeres megfelelő. Így aztán azért is jó embernek tűnik mások szemében, mert akik érintkeznek vele, gyakran kapnak tőle segítséget, és bármikor bármire kérjék is őt mások, soha nem utasítja vissza, minek következtében jó embernek hiszik őt az emberek. Ha azonban közelről megvizsgálod, hogy milyen alapelvek szerint viselkedik, azt fogod találni, hogy nincsenek a magaviseletére vonatkozó alapelvei. Ami a romlott beállítottságokkal kapcsolatos problémákat illeti: fogja-e az igazságot keresni a megoldásuk végett? Az igazságalapelvek szerint fog-e gyakorolni? (Nem.) Határozottan „nem” a válasz. Ezek az emberek a saját, szubjektív megértésükhöz ragaszkodnak, és azt hiszik, hogy jó az emberi mivoltuk és kedves a szívük. Azt gondolják, hogy soha nem táplálnak rossz szándékokat mások iránt, vagy legalábbis aktívan nem bántanának másokat, illetve nem ártanának az érdekeiknek. Bármikor bármilyen kérése vagy szüksége van másoknak, ők mindig reagálnak rá. Az ő megértésük szerint azt hiszik, hogy az teszi őket jó emberré, ha nem sértenek meg és nem bántanak másokat. Azt gondolják, hogy mivel nem szereznek maguknak ellenségeket, nem fognak veszélyes helyzetbe kerülni, és senki sem fog ellenségként tekinteni rájuk. Ily módon nem fogja őket sérelem érni és biztonságban maradhatnak. Mi a céljuk az ilyen embereknek azzal, ahogyan magukat viselik? Az önvédelem az egyetlen céljuk; számukra elegendő, ha az általuk legkényelmesebbnek és legbiztonságosabbnak hitt menedékben és komfortzónában élhetnek. Nem áll szándékukban változtatni a viselkedésük alapelvein és határain, sem a magaviseletük irányán, és határozottan nem áll szándékukban levetni a romlott beállítottságaikat. Kényszeres megfelelők, és el akarják kerülni a bajt. Bárhogy beszélgetnek is mások az igazságalapelvekről vagy a magaviseletük határairól és alapelveiről, ők nem változtatnak azon, ahogy viselkednek. Jó emberi mivoltuk van hát ezeknek az embereknek? (Nem, nincsen.) El tudják-e fogadni ezek az emberek az igazságot és képesek-e alapelveket védelmezni? (Nem.) Miért nem képesek az igazságalapelveket védelmezni? Azért nem, mert az ő fejükben az a magaviseletükre vonatkozó norma, hogy az embereknek megfelelni vágyók legyenek. Amikor bármi olyan dologról van szó, amihez véleményt kellene formálniuk vagy állást kellene foglalniuk, csendben maradnak, közömbös hozzáállást tanúsítanak, távolságtartóan viszonyulnak hozzá, közömbösek és közönyösek maradnak, mintha nem érintené őket. Ennek eredményeképpen nincs semmi határozottság abban, ahogy viselkednek és cselekszenek; olyanok, akár egy síkos angolna. Nem törődnek a körülöttük lévő emberekkel és eseményekkel. Nem számít, mennyire jelentős problémák vannak egy környezetben vagy egy illetővel, nem érdekli őket, hogy törődjenek vele, érdeklődjenek felőle vagy tudjanak róla. Úgy hiszik, hogy amíg őket nem érinti, addig szükségtelen aggódniuk miatta. Van erre egy mondás; hogy is hangzik? „Ne érdemet keress, hanem a feddés elkerülését.” Ez is az egyik alapelve a kényszeres megfelelők viselkedésének. Melyek az ilyen emberek romlott beállítottságainak a jellemzői? Csalárdság, elvetemültség, hajthatatlanság, az igazság elfogadásának megtagadása – a romlott beállítottságok szinte valamennyi jellemzője megvan bennük. Kívülről talán nem művelnek gonoszságot, és ritkán követnek el vétkeket, de ha megfigyeled a magaviseletük alapelveit és módjait, az a leginkább figyelemre méltó jellemzőjük, hogy soha nem védelmezik az igazságalapelveket, és nincsenek határok a magaviseletük terén. Még ha sértegeti is őket vagy meg is sérti a méltóságukat valaki, bele tudnak törődni és képesek nevetni rajta, soha nem fedve fel vagy mutatva meg a belső gondolataikat. Kívülről nagyon toleránsnak és kedves emberi mivoltúnak tűnnek, és semmi szándékát nem mutatják a támadásnak vagy bosszúállásnak. Nem arról van azonban szó, hogy ne lennének gondolataik – emlékeznek rá, hogy mit tettél, és a megfelelő pillanatban előállnak majd és megóvják és megvédik magukat, olyan ellentámadást intézve ellened, amelyet talán észre sem veszel. Nem védelmezik az igazságalapelveket; a magaviseletükkel kapcsolatos alapelvek és határok mindössze a saját érdekeik, biztonságuk és hírnevük védelmét szolgálják. Az ilyen embereket helyénvaló elvetemültnek nevezni, és úgy jellemezni őket, mint akik hajthatatlanok, csalárdak és az igazságtól idegenkedők. Némelyek ezt mondhatják: „Nem ártottak mások érdekeinek és nem műveltek semmi gonoszságot, akkor hát hogyan mondhatod rájuk, hogy ilyen romlott beállítottságaik vannak? Mire alapozod ezt?” Az azzal kapcsolatos gondolataikra, nézőpontjaikra és hozzáállásaikra, ahogyan az embereket és a dolgokat szemlélik, és ahogyan viselkednek és cselekszenek. Ti észrevettétek ezt? (Most már látjuk.) Korábban miért nem láttátok? Mi volt az bennük, ami félrevezetett titeket? (Elég barátságos természetűnek találtuk őket a beszédük, a cselekedeteik és annak alapján, ahogyan másokkal érintkeznek és együttműködnek, és hogy senkit sem sértenek meg, úgyhogy azt feltételeztük, hogy jó az emberi mivoltuk. A külső látszat vezetett félre bennünket.) Az, hogy valakinek külsőleg finom a személyisége, és hogy soha nem támad embereket és nem bánt állatokat, nem jelenti azt, hogy jó az emberi mivolta. Az emberi mivolt milyen megnyilatkozásai tükröznek igazán jó emberi mivoltot? (Egyfelől az, ha valaki nem árt másoknak és nem használja ki őket. Azonkívül, amikor veszély merül fel, az az első gondolata, hogy a vezetőket és a dolgozókat, valamint az igazságra törekvő testvéreket megóvja, nem gondolva a saját biztonságára, és képes minden helyzetben Isten házának az érdekeit előtérbe helyezni. Ezek mind a jó emberi mivolt megnyilvánulásai.) Jószívűnek, szeretetteljesnek, türelmesnek és toleránsnak, mások iránt tiszteletteljesnek, mások figyelembevételére hajlandónak lenni, nem használni ki másokat, viszonylag egyenesnek, továbbá alázatosnak, visszafogottnak és nem hatalmaskodónak lenni; az emberi mivolt mindezen jellemzőinek, mellettük pedig az igazságalapelvek védelmezése és Isten háza érdekeinek megóvása képességének a birtokában lenni – ez a jó emberi mivolt. Ha valaki külsőleg birtokában van az emberi mivolt olyan jegyeinek, mint a tolerancia, a türelem, a kedvesség, a mások kihasználásától való tartózkodás, a mások iránti érzékenység, a másokkal való törődés, de amikor Isten házának az érdekeiről van szó, készségesen kiadja vagy akár aktívan el is árulja azokat, akkor vajon jó az emberi mivolta? (Nem.) Ez azt jelenti, hogy nem jó az emberi mivolta. Miben mérhető a jó emberi mivolt? Mi a minimális követelmény? (Az a legkevesebb, hogy az illető legyen képes megvédeni Isten házának az érdekeit.) Legyen képes Isten háza érdekeinek a megvédésére; azután pedig, ezen az alapon, legyen képes harmonikusan együttműködni másokkal, legyen jószívű és toleráns, ne használjon ki másokat, tudjon türelmesnek lenni és megérteni mások gyengeségeit, legyen tekintettel másokra, tudjon szeretetteljes lenni, legyen képes segíteni és támogatni másokat, valamint törődni azokkal, akik gyengék, és így tovább – ezek mind a jó emberi mivolt jellemzői. Ezzel ellentétben az önzés, az alantasság, a kapzsiság, a másokkal szembeni durva és túlzottan számító viselkedés, a pletykálkodás és az emberek elnyomásának szeretete, az akaratosság, a feltűnősködés, a rendkívüli felszínesség, az elvetemültség, a züllöttség, a szemtelenség és a szégyenérzet hiánya – ezek miféle megnyilvánulások? (Ezek a rossz emberi mivolt megnyilvánulásai.) Akinek ilyen megnyilvánulásai vannak, az attól még képes lehet vajon megvédeni Isten házának az érdekeit? (Nem.) Birtokában lenni a jó emberi mivolt megnyilvánulásainak, és ezzel együtt képesnek lenni Isten háza érdekeinek a megvédésére – ez az igazán jó emberi mivolt.

11. példa: Kedvesnek tűnni, de tékozolni a felajánlásokat

Némelyek kívülről nagyon kedvesnek tűnnek; képesek türelmesen és toleránsan viselkedni másokkal, és birtokában vannak a jó emberi mivolt valamennyi jellemzőjének. Amikor azonban a gyülekezet munkájáról, az Istennek szánt adományokról vagy Isten háza érdekeiről van szó, képesek mindezeket elárulni. Jó emberi mivoltúnak számít szerintetek az ilyen ember? (Nem.) Egyesek például, amikor a testvéreknek vesznek dolgokat, jó minőségű, olcsó és praktikus darabokat választanak. Ám amikor az adományokból vásárolnak dolgokat, drága termékekre esik a választásuk. Ha csak egy traktorról van is szó, mindjárt olyat akarnak, amiben navigációs rendszer is van. Bármit vásárolnak is, mindig a legjobb, a legdrágább és a legmodernebb technológiájút keresik, és olcsóbbról hallani sem akarnak. Általában normálisan kijönnek másokkal; nem használják ki az embereket, meglehetősen toleránsak, és minden tekintetben jól bánnak másokkal. Amikor azonban az adományokból költenek, előbukkan a szívtelen oldaluk és megmutatkozik a sötét arcuk. Tekinthetők-e jó emberi mivoltúnak? (Nem.) Igazán jó az emberi mivoltuk? Ez csak külsőséges színlelés és tettetés, puszta látszat az egész. Amikor valóban Isten háza érdekeivel kapcsolatos dolgokról – és különösen ha az adományokból való költésről – van szó, felszínre bukkan a kapzsiságuk és feltárul a sötét arcuk, az ördögi ábrázatuk és a vad viselkedésük. Ez jó emberi mivolt vajon? (Nem.) Valaki például szerzői jog bejegyzése iránti kérelmet nyújt be Az Ige testet ölt című műre és ezt mondja: „Ha szervezetként adjuk be a kérelmet a gyülekezet nevében, azzal egy csomó pénzt megspórolunk. De ha a megtestesült Krisztus nevében adjuk be, sokkal többe fog kerülni. Spórolnunk kell a pénzzel; nem szabad meggondolatlanul elkölteni az adományokat!” Helyes-e ez a kijelentés? Vannak-e az illetőnek alapelvei egy ilyen fontos ügy kezelésére vonatkozóan? Ki mondta ki ezeket a szavakat: Isten vagy a gyülekezet? (Isten mondta ki őket.) Akkor kit illet a szerzői jog? Mi a helyénvalóbb: ha Istené vagy ha a gyülekezeté? (Helyénvalóbb, ha Istené.) Ez egy kritikus kérdés. Milyen következményekkel jár, ha valaki a spórolásra koncentrál egy ilyen kritikus ügyben? Milyen problémák merülhetnek fel? A következmények beláthatatlanok lehetnek! Ha figyelmen kívül hagyod Isten házának érdekeit és csak a pénzspórolást veszed figyelembe, az miféle emberré tesz téged? Van-e az ilyen embereknek lelkiismeretük vagy emberi mivoltuk? (Nincs emberi mivoltuk.) Bármilyen kedvesnek vagy toleránsnak tűnjenek is kívülről az ilyen emberek, van-e igazán emberi mivoltuk? (Nincs.) A gyülekezetben minden étellel, itallal és a mindennapi szükségletekkel kapcsolatos kiadást teljes egészében az Istennek szánt adományokból fedeznek. Kicsinyeskedtem-e Én veletek valaha is ezekkel a kiadásokkal kapcsolatban? Az az egyetlen követelmény, hogy kerüljétek a pazarlást, de átvizsgáltam-e Én valaha is a ti normális kiadásaitokat? (Nem.) Minden tekintetben gondoskodtam rólatok, és soha nem vizsgáltam át a kiadásaitokat, ti mégis hátat fordítotok Nekem és szűkmarkúan bántok Velem? Hát nem az emberi mivolt hiánya ez? (De igen.) Bármilyen kedvesnek vagy toleránsnak tűnjön is az emberek iránt valaki, akinek nincs emberi mivolta, látszat az egész. Amikor valóban eljön a pillanat, hogy használnia kellene a lelkiismeretét és a józan eszét, feltárul, hogy minden emberi mivoltnak híján van. Emberek egyáltalán az ilyenek? (Nem.) Nem nevezhetők embereknek. Amikor vásárolok, Én is körültekintően és takarékosan teszem, meggondolva, hogy mikor értékelnek le dolgokat vagy mi a megfelelő módja a megvásárlásuknak, és ha valami praktikus, megfelelő és reális áron van, akkor megveszem. De nem vásárolok meggondolatlanul, nem költök pénzt olyasmire, amit nem érdemes megvenni. Vannak azonban olyan kiadások, amelyeket nem lehet elkerülni és amelyekre muszáj költeni, és ezekben az esetekben az alapelveknek megfelelően költök. A saját ételemet, ruháimat és mindennapi szükségleteimet illetően is próbálok takarékoskodni. Nem úgy van, hogy mindent megveszek, amit csak akarok; alaposan meg kell gondolnom a vásárlásaimat. Látod, egyszerűen, helyénvalóan és illendően öltözködöm. Alapelveket követve költekezem: ami szükséges és praktikus, azt megveszem, ami pedig nem az, azt nem veszem meg. Ne tékozold és ne pazarold a pénzt; ne költs el olyan pénzt, amelyet nem kellene elkölteni; spórolj, ahol kell, és kerüld a felesleges kiadásokat – ezek az alapelvek. Amikor azonban egyes, emberi mivolttal nem rendelkező emberek lehetőséget látnak arra, hogy az Istennek szánt adományokból költsenek, felcsillan a szemük. Amennyiben az emberek élelmezésével, ruházkodásával, lakhatásával vagy közlekedésével kapcsolatos kiadásról van szó, sietve intézkednek. Különösen akkor lesznek rendkívül lelkesek és igen nagylelkűek, amikor mások számára történő ruhavásárlásról vagy megélhetési költségek kiosztásáról van szó. Ezt gondolják a szívükben: „Nos, nem az én pénzem lesz elköltve. Isten pénze lesz elköltve, és ez jót tesz a hírnevemnek, akkor hát miért ne?” Úgyhogy kihasználják az alkalmat a pénzszórásra. Rossz szándékokat táplálnak a szívükben, és nem akarnak mást, mint kárt okozni Isten házának! Ám ha a saját pénzükről lenne szó, mindent kiszámolnának, és egy fillérrel sem lennének hajlandóak többet költeni, mint ami szükséges. Bármilyen kedvesnek tűnjenek is általában, az efféle embereknek nincs jó emberi mivoltuk. Az Én meglátásom szerint, rengeteget elárul róluk az, ahogyan az Istennek szánt adományokhoz viszonyulnak. Az a tény, hogy képesek elszórni az adományokat, és hogy teljességgel híján vannak az istenfélő szívnek, legalábbis azt mutatja, hogy nem kedvesek, hogy alantasok, és hogy rossz az emberi mivoltuk. Nem ez talán a helyzet? (De igen.)

Sok olyan megnyilvánulás van, amelyik az ember veleszületett adottságaival, az emberi mivoltával és a romlott beállítottságaival kapcsolatos. Egy részüket átfutottuk ma; minden bizonnyal vannak más megnyilvánulások is, amelyekről a jövőbeni beszélgetések alkalmával tudunk majd szót ejteni. Fejezzük be itt a mai beszélgetésünket! Viszontlátásra!

2023. szeptember 23.