7. példa: A fűszeres ételek fogyasztásának szeretete

Egyesek olyan helyen születtek, ahol a chilipaprika fogyasztása mindennapos; talán az éghajlat miatt, vagy mert a családjuk szokása és szeretik a chilipaprikát, ők is mindennap esznek belőle, és a mindennapi étrendjükben gyakran dominálnak a csípős ízek. Ez nyilvánvalóan egy veleszületett adottság. A veleszületett adottságok melyike ez? (Egy életmódbeli szokás.) Az az életmódbeli szokásuk, hogy nem tudják nélkülözni a csípős ízeket a mindennapi étrendjükből; mindennek csípős íze kell, hogy legyen, amit megesznek. Meddig megy el ez a preferencia? Még az édes ételekhez is csípős fűszert adnak, csípősen eszik a hamburgert és a pizzát, sőt még a teába és a kávéba is chilipaprikát tesznek – ennyire szeretnek csípős ételeket fogyasztani. Ez egy életmódbeli szokás. Van ebben bármi helyes vagy helytelen? (Nincs.) Az ember a lakókörnyezete és életmódbeli szokásai miatt preferálja a csípős ételeket; ebben nincs semmi helyes vagy helytelen. Egyesek túlzott mértékben fogyasztanak csípős ételeket; ha nincs csípős étel, akkor nem is esznek. Mindegy, hogy te el tudod-e ezt fogadni vagy sem, ők mindenáron csípős ételeket akarnak enni, és ezen senki sem változtathat. Röviden: a chilipaprika-fogyasztás szeretete életmódbeli szokás, nincs vele semmi probléma, és nincs köze az igazsághoz. Némelyek ezt kérdezik: „Annyira szélsőséges ez az életmódbeli szokás; vajon negatív dolognak kell tekinteni? Kell vajon kritizálni vagy szabályozni? Talán népszerűsítenünk kellene némi egészséggel kapcsolatos ismeretet és terjesztenünk kellene azt a gondolatot, hogy az étkezési alapelveknek és az életmódbeli szokásoknak az egészséget kellene mindenek elébe helyezniük?” Biztos lehetsz abban, hogy egészségtelen chilipaprikát és csípős ételeket fogyasztani? Ők sok éve, több generáció óta így étkeznek, és elég egészségesek. Egyes helyeken annyira sok chilipaprikát esznek az emberek, hogy az mások számára nehezen elfogadható. Amikor mások látják, hogy mennyire csípősek az ételeik, kényelmetlenül érzik magukat, ám ezek az emberek mégis erősek, egészségesek és elég jó testfelépítésűek, van állóképességük és kitartásuk a fizikai munkához. Ez azt bizonyítja, hogy a chilipaprika-fogyasztás nem árt az egészségüknek és nincs arra kihatással; úgy tűnik, hogy a csípős étrendjük az egészséget illető alapelvekkel is összhangban van. A chilipaprika-fogyasztás szeretete egy veleszületett, életmódbeli szokás. Függetlenül attól, hogy mások szeretik-e vagy el tudják-e fogadni, amíg valaki élvezi és amíg az nincs kihatással mások életére vagy étrendjére, addig fenntartható. Ebben nincs semmi jó vagy rossz; ez nem egy lényeges dolog, és Isten háza semmilyen ítéletet nem hoz ezzel kapcsolatban. Némelyek ezt mondják: „A chilipaprika-fogyasztás rossz a gyomornak.” Ha aggódsz amiatt, hogy rossz a gyomrodnak, akkor egyszerűen ne egyél belőle. Ha mások hosszú ideje esznek már csípős ételeket, és megfájdul a gyomruk, akkor ők majd érzik azt és maguk döntenek. Mindenkinek megvan hát a maga ízlése – akár az édes, akár a savanyú, a keserű vagy a csípős ízeket szereti, ez személyes dolog. Nem számít, hogy miként vagy mennyit eszel, nem kell bűntudatot érezned. Ha az állapotaid és a környezeted megengedi, félretehetsz minden aggodalmat és gátlások nélkül ehetsz. Ami engem illet, nincsenek előírásaim e tekintetben. Ha bárki is mondani akarna valamit ezzel kapcsolatban, így válaszolhatsz: „Ez az én szabadságom, az én jogom, és neked nem kell beleavatkoznod. Még ha kizárólag chilipaprikából álló ételt eszek is, az nem a te dolgod. Az én felelősségem, hogy árt-e a gyomromnak vagy sem, és nem a tied.” Lehet így beszélni? (Igen.) Ez a te saját dolgod; nem érint másokat és nem érint Engem sem. Miért mondom ezt? Azért, mert ennek a dolognak nincs köze az igazsághoz, nincs köze romlott beállítottsághoz, és nem tartozik azon problémák közé, amelyeket Isten meg akar oldani az emberek megmentése során. Éppen ezért, ami az életmódbeli szokások kérdéseit illeti, figyelmen kívül hagyhatjuk őket. Ez nem valami pozitív dolog, de nem is negatív – egyszerűen csak egy preferencia, amellyel egyesek rendelkeznek.

Egyesek, akik vendéglátást végeznek, szeretnek chilipaprikát enni, és a nap mindhárom étkezésére csípős ételt akarnak. Így aztán amikor ők főznek, minden étkezésre csípős ételeket készítenek. Egyesek, akik soha nem ettek még chilipaprikát, ezt nehezen bírják, és azt javasolják, hogy inkább ne csípős ételek készüljenek. A főzést végző személy azonban nem hajlandó ezt elfogadni és ezt mondja: „Az nem lesz jó. Én a csípős ételek fogyasztásához vagyok hozzászokva; ha nem csípőset főzök, nekem nem is ízlik. Gyakorolnod kellene a csípős ételek fogyasztását; miután már eszed egy ideje, hozzá fogsz szokni és nem félsz majd a csípősségtől.” Mi itt a probléma? (Probléma van az illető emberi mivoltával.) Miféle probléma van az emberi mivoltával? (Ráerőltet másokra dolgokat.) Nem jó ráerőltetni másokra dolgokat. Hát nem arra kényszerítenek ezzel másokat, hogy olyasmit tegyenek, amit azok nem akarnak? Az ilyen emberek mindenben, amit tesznek, magukat próbálják a középpontba állítani, abban a hitben, hogy úgy a legjobb, ahogy nekik tetszik, és hogy másoknak el kell azt fogadniuk. Ha tetszik nekik valami, megpróbálják rávenni a többieket, hogy nekik is tessék; mindenki eleget kell, hogy tegyen nekik. Hát nem önző és alantas dolog ez? Nem csupán rákényszerítenek másokra dolgokat, hanem van benne egy kis rosszindulat is. Jó-e az ilyen típusú ember emberi mivolta? (Nem.) A rossz emberi mivoltú emberek nem tudnak mások hasznára lenni; csak fájdalmat tudnak okozni, súlyos esetekben pedig még bajt is hoznak rájuk. Az ilyen emberek nagyon önzőek és alantasok, valamint mértéktelenül gorombák is. Ha valakinek van józan esze, ezt mondhatja: „Én szeretek csípős ételt enni, de vannak, akik nem szeretnek. Úgyhogy amikor főzök, nem gondolhatok csak magamra. Csípős és nem csípős ételeket is főznöm kell, hogy én is elégedett legyek, és mindenki más is. Azt az alapelvet követve végzem a kötelességemet, hogy mindenkinek eleget tegyek, biztosítva, hogy mindenki jót ehessen, és ne csupán magamra összpontosítsak. Jól kell végeznem ezt a kötelességet az alapelvek szerint.” Mit gondoltok az ilyen emberekről? (Viszonylag jó az emberi mivoltuk.) Milyen értelemben jó? (Képesek törődni másokkal és gondoskodni másokról. Nem csupán maguknak tesznek eleget.) Viszonylag kedvesek, igaz? A jó emberi mivolthoz a kedvesség is hozzátartozik – az, hogy az ember tekintettel van másokra és gondoskodik róluk. Hozzátartozik vajon ez az ember emberi mivoltához? (Igen.) Függetlenül a korától, a nemétől és a vérmérsékletétől, ha valakinek jó emberi mivolta van, az a javára válik a körülötte lévőknek és azoknak, akik érintkeznek vele. Konkrétabban, némelyek támogatást és segítséget fognak kapni tőle, míg másokkal törődni fog a mindennapi életben. Ez a jó emberi mivolt egyik megnyilvánulása.

Olyanok is vannak, akik annyira szeretik a csípős ételt, hogy amikor elmennek a kötelességüket végezni és eljön az evés ideje, kifejezetten olyan helyeket keresnek, ahol csípős ételeket szolgálnak fel. Ha nincs csípős étel terítéken, kényelmetlenül érzik magukat belül: „Mivel itt nem ehetek csípős ételt, nem igazán vonz, hogy a kötelességemet végezzem. Haza akarok menni, ahol minden étkezéskor csípős ételt ehetek – az lenne csak kedvemre való! Chilipaprika nélkül semminek sincs íze; még a párolt sertéshús is elveszíti az ízletességét. Mit tegyek?” Úgyhogy egyre csak olyan helyeket keresgélnek, ahol ehetnek chilipaprikát. Később hallanak egy étteremről, amelyiknek a csípős étel a specialitása, de az több mint egy órányi autóútra esik. Ezt mondják: „Mindegy, milyen messze van, oda kell mennem! Ha nem eszek ma valami csípőset, nem fogom a kötelességemet végezni. Ha nem kapom meg a csípős ételemet, nem fogom jól érezni magam, és egyszerűen nem tudom végigcsinálni a napot!” Valaki ezt mondja nekik: „Veszélyes most odakint a környezet, ez a terület pedig elég kaotikus! Ne menjünk oda enni!” Ők azonban nem hallgatnak a szóra, és ezt mondják: „Mitől kéne ott félni? Az evés az, ami számít! Te nem szoktál étterembe járni? Ne félj, semmi sem történik majd – Isten megóv minket!” Miután ettek, megelégednek. Ha chilipaprikát ehetnek és megkapják a finom ételt, ami után sóvárognak, úgy érzik, minden a legnagyobb rendben, és olyan boldogok, hogy egyfolytában mosolyognak, még alvás közben is. Miféle emberi mivolt ez? (Önző és alantas emberi mivolt.) Amellett, hogy önzők és alantasok, van egy másik jellemzőjük is: Nem veszik figyelembe az objektív környezetet és állapotokat, amikor készülnek valamire. Ha eleget tudnak tenni a saját kívánságaiknak és preferenciáiknak, más már nem is számít. Bármilyen árat hajlandóak megfizetni, csak egyet haraphassanak valamiből, amit enni akarnak – még ha ez nagy erőfeszítéseket igényel is tőlük, bármit megtesznek, csak elérjék a céljukat. Ez vajon pusztán csak önzés és alantasság? Nem akaratosság is egyben? (De igen.) Ez rendkívül nagy akaratosság! Bárki, aki velük van, kénytelen megfizetni az akaratosságuk árát és sérelmeket kell elviselnie miatta. Bármit mondjanak is, úgy lesz, és bármit akarjanak is, az fog megtörténni. Ma rosszkedvűek, úgyhogy nem akarnak enni. Amikor megkérdezik tőlük, hogy miért nem esznek, ezt mondják: „Ma dühös vagyok, rosszkedvű vagyok, úgyhogy nincs kedvem enni.” Később, az este folyamán, amikor ideje pihenni, le sem fekszenek, mondván, hogy nem tudnak aludni és énekelni akarnak, hogy kifejezzék az érzéseiket. Valaki megpróbálja meggyőzni őket, mondván: „Zavarni fog másokat az alvásban, ha énekelsz.” Mire így felelnek: „Én most rosszkedvű vagyok. Énekelni akarok. Nem az én bajom, hogy ti tudtok-e aludni vagy sem. Nekem rossz a kedvem, de senki sem vigasztal meg, és senki sem törődik velem – ti mind annyira önzőek vagytok!” Hát nem akaratosság ez? Rendkívül akaratosak; nem viselkednek rendesen, és azt teszik, amihez kedvük van. Amikor boldogok, bármit mondjanak is mások, nem zavarja őket, sőt, még ezt is mondják: „Én megértő ember vagyok. Nem szeretek nagy ügyet csinálni a dolgokból.” Ám amikor nem boldogok, mindenkinek nagyon meg kell válogatnia a szavait, igyekeznie kell, nehogy felzaklassa őket, mivel ez nagy gondhoz vezethet. Talán hisztériázni kezdenek, összetörnek dolgokat, vagy akár enni sem hajlandók. Súlyosabb esetekben előfordulhat, hogy fel akarják adni a kötelességüket, le akarják tenni a szerszámokat és haza akarnak menni, miközben ezt mondják: „Egyikőtök sem bánik velem jól; ti mindannyian piszkáltok engem. Nincsenek jó emberek a világon!” Hát nem akaratosság ez? (De igen.) Az akaratosság vajon az emberi mivolt körébe tartozó probléma? (Igen.) Rendkívül akaratosak – mindenkinek körülöttük kell forognia, és ha a dolgok nem az ő elképzeléseik szerint alakulnak, azonnal ellenségessé válnak, és fellángol a robbanékony természetük. Senki sem ellenkezhet velük, hanem mindenkinek hízelegnie kell nekik. Annak ellenére, hogy már nem fiatalok, az emberi mivoltuk éretlen marad, akár egy gyermeké. Bárhol végezzék is a kötelességüket, soha nem tartják be az általános szabályokat. Amikor boldogok és beszélni akarnak, mindenkinek figyelnie kell rájuk, ha pedig nem figyel valaki, neheztelnek az illetőre. Ha velük beszélsz, mosolyognod kell; ha kifejezéstelen vagy, és nem úgy tűnik, hogy készségesen hallgatnád őket, megharagszanak és elveszítik a türelmüket. A gyülekezetben azt teszik, amit csak akarnak, amikor csak akarnak, tekintet nélkül arra, hogy az milyen kihatással van mások normális életvitelére. Ha komfortosan érzik magukat és jó hangulatban vannak, ez minden, ami számít nekik, és másoknak semmiféle kifogást nem szabad emelniük. Ha bárki is kifogást emel és undort vagy elégedetlenséget mutat, az provokálja őket, és nem hajlandóak azt elengedni. Az ilyen emberek némelyike fiatal és éretlen az emberi mivolta, mások azonban a negyvenes, az ötvenes, vagy akár a hetvenes-nyolcvanas éveikben járnak, és még időskorban is ilyen az emberi mivoltuk – rendkívül akaratosak. Függetlenül attól, hogy a környezet vagy a körülmények megengedik-e, azt teszik, amit csak akarnak. Például olyan helyre érkeznek, ahol a körülmények nem teszik lehetővé a zuhanyzást, ők azonban ragaszkodnak hozzá, hogy lezuhanyozzanak, mondván: „Otthon mindennap zuhanyozok; nem bírom ki enélkül.” Ezen a helyen azonban nem megfelelőek a körülmények; még hetente egyszer is nehéz lezuhanyozni. Te mit tennél hát? Egy normális emberi mivolttal rendelkező személy tudja, hogyan közelítse meg és kezelje ezt a helyzetet. Ha párás és fülledt az idő, elég, ha szerez egy lavór vizet és egyszerűen áttörli magát este, hogy tudjon aludni – ez egy olyan nehézség, amelyet ki lehet bírni. Nem lehetetlen felülkerekedni rajta. Az ilyen típusú ember azonban nem tudja kezelni; ha nem zuhanyozik le, nem tud aludni, nem tud enni, sőt, úgy érzi, hogy életben sem tud maradni, mintha valami óriási megaláztatást kellene elviselnie. Mennyire akaratos ez az ember? Annyira akaratos, hogy nem tudja normálisan végezni a kötelességét, nem tud normálisan érintkezni és kijönni másokkal, sőt, még csak normális emberként élni sem tud. Másoknak úgy tűnhet, mintha valamilyen mentális zavarral küzdene. Ha jó kapcsolata van valakivel, akkor elválaszthatatlanok, mintha csak egyek lennének. Ám ha rossz a kapcsolata valakivel, vagy ha az illető valaha is megsértette őt, képes anélkül leélni az egész életét, hogy szólna az illetőhöz. Ha meglátja, forgatja a szemét, az arca pedig azonnal elkomorul, mintha csak ellenséggel állna szemben – ez igazán túlzás. Normális-e az ilyen ember emberi mivolta? (Nem.) Az ilyen ember rendkívül akaratos, és nem normális az emberi mivolta. Mit jelent az, hogy „nem normális”? Azt jelenti, hogy híján van a normális emberi mivoltnak. Képesek vajon az efféle emberek normális érintkezésre és együttműködésre másokkal? Tudnak normálisan élni az emberek között? Képesek jól végezni a kötelességüket? (Nem.) Amennyiben el akarják érni a céljukat – legyen bár szó étkezésről, jó bánásmódban részesülésről vagy valaminek a megtételéről, amit meg akarnak tenni –, annak teljesülnie kell. Ha nem teljesül, úgy érzik, mintha leszakadna az égbolt, mintha vége lenne számukra a világnak. Zaklatottá válnak és zúgolódni kezdenek, panaszkodva másokra, panaszkodva a környezetre, sőt még Istenre is panaszkodva, ezt mondván: „Miféle környezetet alakított ki számomra Isten, hogy ennyit kell szenvednem? Mások miért nem találkoztak ilyen környezetekkel és miért nem szenvedtek így? Miért én vagyok az, aki szenved? Isten részrehajló!” Látod, előtűnt a démoni természetük, igaz? Megfelelő színvonalú-e ez az emberi mivolt? (Nem.) Az ilyen emberekkel foglalkozni kell. Hogyan kell foglalkozni az ilyen emberrel? (El kell küldeni egy hétköznapi gyülekezetbe.) Ha eljut odáig, amikor már nem képes a kötelességét végezni, amikor csak bomlaszt és zavart kelt kötelességvégzés közben, undort vagy bosszúságot váltva ki mindenkiből, aki csak látja őt, a többiek pedig nem képesek kijönni vele, akkor azonnal el kell küldeni – az ilyen ember olyan, mint a bűzölgő kutyapiszok. Az akaratosságba beletartozik az önzés, az alantasság és a mértéktelen gorombaság is. Néha az is beletartozik, hogy az illető rendkívül számító, nyers, sőt ádáz és rosszindulatú. Amikor az ilyen ember egy ideig a kötelességét végzi, mindenkit mély sérelem ér, és aki csak látja őt, megrémül. Ha megpróbálod elkerülni és nem provokálni, akkor is lesz mondandója: „Mi elől bujkálsz, talán tolvaj elől? Mivel sértettelek meg, hogy kerülsz engem?” Ám ha közeledsz hozzá és mondani próbálsz valamit, akkor sem fog normális beszélgetésbe elegyedni veled. Híján van a normális emberi mivoltnak, és aki érintkezik vele, az nem csupán verbális bántalmat szenved, hanem az integritása is sérül, érzelmi bántalom éri, sőt, fizikai bántalmazás is éri. Az ilyen emberek igazán megvetendők! Helyénvaló volna a rossz emberi mivoltúak kategóriájába sorolni őket? (Igen.) Az ilyen típusú ember rossz emberi mivoltú és akaratos. Egy akaratos ember nem csupán nem képes építeni másokat, hanem még undort és bosszúságot is kivált belőlük, és senkivel sem tud jól kijönni. Mondd meg Nekem, egy akaratos ember el tudja-e fogadni az igazságot? (Nem.) Akkor miféle beállítottság van bennük? (Hajthatatlanság.) A hajthatatlanságuk nyilvánvaló, de van még valami más is – mi az? (Az igazságtól való idegenkedés.) Így van. A hajthatatlanság és az igazságtól való idegenkedés romlott beállítottsága – ez az akaratos emberek két jellemzője. Az ilyen típusú ember nem csupán akaratos, hanem önző és mértéktelenül goromba is. Mértéktelen gorombaságába az is beletartozik, hogy mértéktelenül és önkényesen háborgat másokat. Amikor vele érintkezel, nem működik a kedves beszéd – azt gondolja rólad, hogy hátsó szándékaid vannak. Ha szigorúan beszélsz, azt gondolja, hogy piszkálod őt, de miután az akaratossága ártott másoknak, még mindig ezt mondja: „Nem akartalak megbántani. Ha megbántva érzed magad, elnézést kérek.” Bár szépen hangoznak ezek a szavak, amikor a megbántott személy nem bocsát meg neki vagy még kritizálja is őt, az akaratos ember megharagszik és ezt mondja: „Egyszerűen nem tudod elengedni – talán csak nem kihasználod a bocsánatkérésem? Szerinted bármit meg lehet tenni velem, csak mert elnézést kértem? Most meg már a hibáimra mutogatsz! Vannak hibáim? Fel vagy rá jogosítva, hogy rájuk mutass?” Ugye, hogy az igazság elfogadásának hiánya ez? (Igen.) Ez összefügg a romlott beállítottságával. Emberi mivoltának e jellemzői a romlott beállítottságok bizonyos jellemzőiben is természetszerűleg megmutatkoznak – a kettő összefügg. Az ilyesfajta emberek romlott beállítottságának jellemzői közé tartozik a hajthatatlanság, az igazságtól való idegenkedés és egy kis ádázság is. Ezek az aspektusok képezik a romlott beállítottságaik jellemzőit.

8. példa: Emberi ösztönök

A veleszületett adottságok közé még egy aspektus tartozik, éspedig az emberi ösztön. Némelyek például, miután hinni kezdenek Istenben, meglátják, hogy a KKP kormánya eszeveszetten elnyomja, letartóztatja és kegyetlen bánásmódban részesíti Isten választott népét, és ez megrémiszti, felzaklatja, elbátortalanítja és megijeszti őket. Néha még a lábuk is elgyengül, és állandóan vécére akarnak menni. Ez vajon minek a megnyilvánulása? (Az ösztöné.) Ez egy ösztönös reakció. Amikor bizonyos rémisztő eseményekre, az emberek életét érintő helyzetekre vagy olyan dolgokra kerül sor, amelyek veszélyt hozhatnak rájuk – akár bizonyos információk meghallásakor, akár a valósággal való szembesüléskor –, akkor lesz néhány ösztönös reakciójuk a normális emberi mivoltukon belül: bátortalanság és ijedtség fogja el őket. Ugyanakkor a testük természetszerűleg mutatni fog néhány normális reakciót, például idegességet, izomrángásokat, átmeneti süketséget vagy vakságot, valamint szájszárazságot, lábgyengeséget, fokozott izzadást, és a húgyhólyagjuk vagy beleik feletti kontroll elvesztését. Valószínű ezeknek a reakcióknak a bekövetkezése? (Igen.) Ezek az – akár az idegrendszer által vezérelt, akár más okból eredő – reakciók olyan testi válaszok, amelyeket egy külső tényező idéz elő, és összefoglaló néven ösztönnek nevezzük ezeket a reakciókat. A test teherbíró képességének vannak határai; ha az ember túllépi a bátorságának határait, bizonyos ösztönös reakciókat fog mutatni a teste. Ezek a reakciók mások számára gyengeségeknek, esetleg nevetségesnek, szánalmasnak vagy együttérzésre méltónak tűnhetnek, ám ezek tagadhatatlanul az illető veleszületett ösztöneinek a megnyilvánulásai. Vannak emberek, akik, amikor veszéllyel szembesülnek, a fejüket fogva sírnak, könnyeket ontanak vagy akár hangosan sikoltoznak is; mások összegubózva rejtőznek el egy sötét sarokban – ezek a válaszok mind ösztönös reakciók. Van-e bármi jó vagy rossz ezekben az ösztönös reakciókban – legyen bár sírás, nevetés vagy olyan túlzott mértékű rémület, hogy valami megalázót tesznek? (Nincs.) Akkor hát azokra, akik félni kezdenek annak hallatán, hogy a kormány letartóztat hívőket, mondhatjuk-e azt, hogy gyávák és emberi mivolt nélkül való emberek? (Nem.) Helyes-e az az állítás, hogy „Aki hisz Istenben, annak legyen hite; az ne féljen”? (Nem.) „Ez a gyengeség, a gyávaság és az inkompetencia megnyilvánulása. Az Istenbe vetett hit hiányát mutatja és azt, hogy az illető nem tud Istenre hagyatkozni. Az ilyen ember nem győztes!” Mondhatjuk-e ezt? (Nem.) Miért nem? (Ez egyszerűen csak egy élettani reakció, amely akkor következik be, amikor külső körülményekkel szembesül valaki.) Ez egy normális élettani reakció, nem pedig egy romlott beállítottság okozta megnyilvánulás. Ez azt jelenti, hogy amikor az embereknek ezek a megnyilvánulásai és feltárulásai vannak ilyen körülmények között, az nem egy romlott beállítottság befolyása miatt és nem is azért van, mert valamilyen, az emberi mivoltuk körébe eső gondolat vagy nézőpont uralná őket. Ezek a reakciók nem előre kigondoltak; nem arról van szó, hogy ilyen körülményekkel szembesülve hirtelen vad gondolataid támadnak, azután pedig, ahogy tovább gondolkozol rajta, pánikba esel, görcsbe rándul a tested, és még a húgyhólyagod és a beleid felett is elveszíted a kontrollt. Nem ez az ok rejlik e reakciók mögött. Azért történik inkább, mert miután hallottál ezekről az eseményekről vagy hírekről, a tested mindennemű szándékos gondolat és bármiféle mentális szűrés vagy feldolgozás nélkül, egészen természetesen produkál bizonyos ösztönös élettani reakciókat. Ezt a fajta természetes reakciót tehát a test veleszületett ösztönei idézik elő. Nem hordoz magában semmi helyest vagy helytelent, semmiféle erősség és gyengeség közti különbségtételt, és egész biztosan semmilyen megkülönböztetést pozitív és negatív között. „Nem számít, miként hajt végre letartóztatásokat a kormány, én nem félek!” – mondják némelyek. Azt mondom, hogy akkor egy tökfilkó vagy. Amikor megkínoz a nagy vörös sárkány, akkor lássuk majd, hogy félsz-e vagy sem – akkor lehetetlenség lesz, hogy ne kiálts fel. Vajon mit gondolsz majd, amikor tetőpontjára hág a fájdalom? „Bárcsak meghalnék! Ha meghalok, szabad leszek, és nem lesz több fájdalmam.” Ezek mind ösztönös testi reakciók, és egyikük sem jelent problémát. Némelyek talán ezt mondják: „Én nem félek; ha valaki megüt, visszaütök, és ha nem győzhetek, egyszerűen elmenekülök.” Ám ha menekülés közben fegyvert fog rád valaki, el fognak gyengülni a lábaid, elbátortalanodik a szíved, és nem fogod többé azt kiabálni, hogy „Nem félek”. Amikor az életed forog kockán, te is félni fogsz a haláltól – ez az ösztönös reakciód. Mivel ezek ösztönös reakciók, nem számít, hogy milyen megnyilvánulásai vannak valakinek, vagy hogy az emberi gyengeség milyen feltárulásait mutatja, az nem tekintendő rossznak, nem szégyellnivaló, és azt Isten nem ítéli el. Természetesen nem szabad elfojtanod ezeket a reakciókat, és a szemlélőknek sem szabad gúnyolódniuk miattuk, mivel mindenki ugyanolyan – mindenki hús-vér ember. Ilyenek a hús-vér emberek ösztönös reakciói; te ilyen vagy, ők is ilyenek, mindenki ilyen. Olyan ez, mint amikor farkassal találkozik valaki; mi vajon az első, ösztönös reakciója? „Fuss! Fuss, amilyen gyorsan csak lehet!” Futás közben pedig aggódva figyeli, hogy utolérte-e őt a farkas: „Mi van, ha utolér? Mi van, ha a nyakamba harap – vajon meghalok? Bárcsak lenne fegyverem vagy egy vasrudam!” Csakis ezekre a dolgokra gondol futás közben. De bármire gondolj is, az első, ösztönös reakciód biztosan az lesz, hogy gyorsan elmenekülj az üldöződ elől, hogy olyan gyorsan fuss, ahogy csak lehet, hogy nehogy elkapjon és felfaljon. Ezek mind ösztönös reakciók. Neked mi az ösztönös reakciód? Az, hogy mentsd magad, hogy megóvd a saját életed, és hogy biztosítsd, hogy ne kerüljön veszélybe az életed. Nem számít, hogy gyávának, tűrhetetlennek vagy szégyenletesnek tűnnek-e egy megfigyelő számára ezek az ösztönös reakciók, valójában nem szégyenletesek, mivel ezek a hús-vér emberek normális megnyilvánulásai; ezek természetes feltárulások. Egy ösztönös reakció egyszerűen csak egy természetes megnyilatkozás, és nincs benne semmi szégyenletes. Ha például viccet hallasz, nevetsz. Akkor is nevetni fogsz, ha étel vagy ital van a szádban, mert ez egy ösztönös reakció. Az ösztönös reakció Isten-adta, az emberrel veleszületett funkció, amely megfelelő körülmények esetén természetes módon következik be és valósul meg. Ami tehát az ösztönös reakciókat illeti: ezek természetes feltárulások. Lehetnek az emberi mivolt gyengeségének vagy hibájának a feltárulásai, vagy lehetnek a tested egy természetes megnyilvánulásának a feltárulásai. Akárhogy is, mivel ösztönös reakciókról van szó, nem helyesek vagy helytelenek. Ha szégyelled magad, az azt mutatja, hogy híján vagy a belátásnak, és hogy eléggé felületes az emberi mivoltod – jó benyomást akarsz tenni másokra. Ha megpróbálod elfojtani ezeket az ösztönös reakciókat, az azt bizonyítja, hogy ostoba vagy, és hogy gond van a józan eszeddel. Ha különösen veszélyes környezetekben és helyzetekben annyira félsz, hogy a nadrágodba vizelsz, azt sem szabad szégyenletesnek látnod. Ez valójában a normális emberi mivolt megnyilvánulása. Ilyen körülmények közepette bárki így nyilvánulna meg – még a híres vagy nagy emberek sem kivételek ez alól. Kemény körülmények közepette senki sem szuperhős – csak egy hétköznapi ember vagy, semmi különös, és nincs mivel dicsekedned. Még ha annyira félnél is, hogy a nadrágodba vizelnél, mások pedig megtudnák ezt, az akkor sem lenne gyalázatos dolog, hiszen akkor nem fognak felnézni rád és nem fognak bálványozni téged az emberek, és legalább biztonságban leszel. Ez most már világos, ugye? Az ösztönös emberi reakciók nagyon is normálisak és természetesek. Amikor például koszos a hajad és viszket a fejbőröd, ösztönösen megvakarod. Még ha utána tele is lesz kosszal a körmöd, az emberek pedig azt fogják gondolni rólad, hogy illetlen vagy ápolatlan vagy, mit tehetnél? Ha koszos a hajad, ott bizony kosz lesz, mivel hús-vér ember vagy, porból lettél, és tudomásul kell venned ezt a tényt. Ez a helyzet egyszerűen csak azt mondja neked, hogy koszos a hajad és meg kell mosnod. Amikor viszket a fejbőröd, ösztönös reakció, hogy megvakarod. Az ösztönös reakció természetes, normális válasza és normális megnyilvánulása az emberrel veleszületett adottságoknak és idegrendszernek, amelyeket Isten teremtett. Még ha olykor zavarba jössz és illetlennek vagy méltatlannak érzed is magad a megnyilvánulások miatt, ne próbáld megváltoztatni vagy elfojtani őket. Ha így teszel, az egyfelől segít helyesen kezelned az emberi ösztönöket, másfelől a magaviseleted szempontjából is építő és hasznos. Ha bizonyos megértést és tisztánlátást nyersz erről az aspektusról, akkor, amikor a másokkal történő érintkezés és foglalkozás során természetszerűleg megnyilvánulnak és feltárulnak az emberi, testi reakciók bizonyos aspektusai, nem lesz rá szükséged, hogy szándékosan rejtegesd őket. Ha pedig olykor egy valóban zavarba ejtő helyzet áll elő, nem kell majd megmagyaráznod, leplezned vagy álcáznod, mert az a normális emberi mivolt megnyilvánulása, valamint ösztönös emberi reakció is – ez mind azon dolgok körébe esik, amelyek elfogadhatók egy normális ember számára. Amikor például babot esznek az emberek, természetes, hogy némi gázt termel a testük, és ösztönösen böfögnek vagy szellentenek tőle. Ez egy nagyon is természetes dolog. A fiatal férfiak és nők gyakran úgy érzik, hogy szégyellnivalók az ilyen megnyilvánulások, valójában azonban nincs bennük semmi szégyenletes. Ez egyszerűen csak a test egyik normális, ösztönös reakciója, és semmi köze az arra vonatkozó alapelvekhez, hogy miként kell viselkedni vagy cselekedni. Noha egyesek talán nem értik meg vagy nem helyeslik, semmi esetre sem éri el azt a szintet, hogy valaki ne ismerné a korlátokat a magaviselete terén, hogy szegényes lenne a neveltetése, hogy rakoncátlan, akaratos, önző vagy esetleg szörnyű, illetve gonosz emberi mivoltú lenne – szükségtelen ennyire felfújni a dolgot. Ez a dolog nem kapcsolódik a magaviselet kérdéséhez, és egész biztosan semmi köze romlott beállítottsághoz. Szükségtelen eltúlozni a dolgot. Ezeket a dolgokat helyesen kell megközelíteni.