Az emberi civilizáció és kultúra boncolgatása

Az „Isten által teremtett dolgok” témája által lefedett kör nagyon széles, ezért először néhány példát kell mondanunk, majd apránként megvitatni őket. Az imént a szúnyogokról beszéltünk. Nyugodtam mondhatjuk, hogy a szúnyogokat senki sem szereti, illetve senki sem hajlandó együtt élni velük; ellenkezőleg: mindenki utálja a szúnyogokat, sőt, azt kívánja, hogy soha életében ne lásson egyet sem. Bár a szúnyog-kérdés nem lényeges, magában foglal egy bizonyos típusú dolgot, és magában foglalja az emberek megértését is egy bizonyos dolog természetéről az Isten által teremtett emberek, események és dolgok körében. A lényeg itt természetesen az, hogy magában foglalja azt, hogy az emberek megismerik és megértik az igazságot, valamint magában foglalja a gyakorlás azon alapelveit, amelyek szerint az emberek egy bizonyos típusú dolgot kezelnek az emberek, események és dolgok között az életükben. Ezért, bár a szúnyog nem egy nagy teremtmény, a vele járó kérdések nem jelentéktelenek; az embereknek érdemes megpróbálniuk megérteni és feltárni őket. Az „Isten által teremtett dolgok” tartalma magában foglalja a makroszkopikus és a mikroszkopikus témaköreit. Épp az imént beszélgettünk röviden a mikroszkopikus aspektushoz tartozó apró fajról, a szúnyogról. Ez egy viszonylag apró típusú teremtmény, amelyet az emberek szabad szemmel láthatnak; egy szúnyognál kisebb dologról nem érdemes beszélgetni. A szúnyogok olyan lények, amelyekkel az emberek gyakran kerülnek kapcsolatba, egy viszonylag mikroszkopikus teremtmény, amely szabad szemmel látható. Mivel ez a kérdés mikroszkopikus szinten áll, később fogunk beszélgetni róla. Nos, miről kell elsőként beszélgetnünk? (A makroszkopikusról.) Beszélgessünk először a makroszkopikus dolgokról. Sok makroszkopikus dolog van. Az, amelyik a legközelebb áll az emberek életéhez, illetve, amellyel az emberek kapcsolatba kerülhetnek, amelyet érezhetnek és láthatnak, valamint amelyik mindenki számára ismerős – az Isten által az ember számára teremtett létkörnyezetben található tárgyakon kívül – maga az emberiség. Amikor tehát az emberiségről, az emberek számára látható különféle emberekről, eseményekről és dolgokról van szó, melyekről érdemes beszélni? Melyeket érdemes megérteni? Amikor az emberi társadalomról van szó, a leginkább megértésre érdemes téma az úgynevezett emberi civilizáció. Az e civilizáció által lefedett fő témakör a különböző kultúrák. A különböző kultúrák kialakulása a különböző társadalmakon belül meglévő oktatásból ered; a különböző társadalmakon belül meglévő oktatás hoz létre különböző kultúrákat, és ezeknek a különböző kultúráknak a hátterében alakultak ki az emberiség úgynevezett civilizációi a különböző korszakok során. Ez az emberi civilizáció forrása és eredete. A keleti társadalomnak megvan a civilizációja, és persze megvan az úgynevezett kultúrája is. Ennek a kultúrának a kialakulása abból fakad, ahogyan a keleti társadalom neveli a népeit. Hasonlóképpen a nyugati társadalomnak is megvan az úgynevezett civilizációja. A nyugati civilizáció is a kultúrájából fakad, és a kultúrájának kialakulása ugyancsak a nyugati társadalom oktatásából fakad. Nevezetesen, a különböző korszakok során a nyugati társadalom oktatása termelte ki a nyugati kultúrát, és egy ilyen kulturális háttérben alakult ki, formálódott és fejlődött a mai napig fokozatosan a nyugati civilizáció. Akár a keleti, akár a nyugati kultúráról van szó, nemzedékről nemzedékre mindkettő így nevelte a maga népeit. A különböző korszakok során folyamatosan kondicionálják és befolyásolják az egymást követő nemzedékeket, és terjednek nemzedékről nemzedékre a különböző korszakok során, miközben egyúttal folyamatosan fejlődnek és fennmaradnak. A keleti és a nyugati kultúrák és civilizációk ily módon fokozatosan alakultak és bontakoztak ki, az emberek pedig fokozatosan elismerték és elfogadták őket, fokozatosan formát öltve és meghonosodva a keleti és a nyugati társadalmakban. Ez alakította ki a Kelet és a Nyugat mainstream kultúráit és civilizációit. A Keletnek megvan a maga mainstream kultúrája és civilizációja, ahogyan a Nyugatnak is. Lényegüket, formájukat és az emberiségre gyakorolt hatásukat tekintve a keleti és a nyugati társadalmak különböző kultúrákat és civilizációkat alakítottak. Akár a keleti, akár a nyugati kultúráról van szó, mindkettőnek kitörölhetetlen, feltartóztathatatlan és pótolhatatlan hatása van az emberek életére, túlélésére, gondolataira és nézőpontjaira. Mivel keleti és nyugati kultúrákról beszélünk, ezeknek természetesen megvannak a maguk különbözőségei. A keleti kultúrának megvannak az általa értékelt elsődleges gondolatai és nézőpontjai, míg a nyugati kultúrának is megvannak a saját jellegzetességei, valamint az általa értékelt elsődleges gondolatai és nézőpontjai. Nos, a keleti kultúra mire helyezi a hangsúlyt? Mit tanít elsősorban a keleti kultúra? A legtöbb ember nem igazán érti ezt az aspektust. Néhányan közületek talán teljesen tanácstalanok: „Miért ebből a pontból kiindulva beszélsz a pozitív dolgokról?” Sok makroszkopikus dolog eredendően sok elvont alkotóelemmel rendelkezik. Bár még nem értitek ezt az aspektust, ha figyelmesen hallgattok, meg fogjátok érteni.

Beszéljünk először a keleti kultúráról. Mit értékel a keleti kultúra? Mi a lényege? Milyen hatással van az emberekre? Melyek a keleti kultúra fő jellemzői, amelyeket személyesen éreztél, vagy amelyeket láttál, megértettél, illetve felismertél és amelyekről tanultál az annak való hosszú távú kitettség finom hatása révén? Amikor kultúráról beszélünk, az kapcsolatban áll a neveléssel. Legyen az a családtól, az iskolázástól vagy a társadalomtól származó nevelés, az összes a kultúrához kapcsolódik; összefüggésben áll egy nemzet vagy egy bizonyos embercsoport nevelésével. A nevelés egy kulturális hátteret teremt – ez bizonyos. Tudjátok, milyen nevelést értékel a keleti kultúra? (A keleti kultúra nagy hangsúlyt fektet a hagyományra.) Nos, mi a hagyomány lényege? A „hagyomány” egy fogalom. Mi az e fogalom által lefedett konkrét tartalom? Az arra vonatkozó követelmények, hogy miként kell gondolkodnod, mit kell tenned, valamint milyen irányba és milyen cél felé kell viselned magad. Ez a nevelésének a konkrét lényege. A keleti társadalom által értékelt nevelés társadalmi erkölcsi nevelés, és ennek a társadalmi erkölcsi nevelésnek is megvan a konkrét tartalma. A keleti társadalomban népszerűsített egyik ideológiai irányzat például a józan ész felhasználása mások meggyőzésére. Ez egy közülük? (Igen.) Aztán ott van még az udvariasság az erőszak előtt, az udvariasságból történő engedés másoknak, valamint az, hogy „Egy miniszterelnök szíve elég nagy ahhoz, hogy hajózni lehessen benne”. Ott van még az, hogy „A harmónia kincs; a türelem drágakő”, valamint, hogy „Kompromisszummal könnyebb megoldani a konfliktusokat”. Mi más? „A bosszú hidegen tálalva a legédesebb”, „Amíg élsz, remélsz”, „Egy nagy férfi tudja, mikor kell engedni és mikor kell érvényesülnie”, valamint, hogy „Egy igazi férfi ambíciója messzemenő”. Mi más? (Számít az, hogy „A gyermeki kötelességtudat olyan erény, amely minden mást felülmúl”?) Az is számít. És ott van még az, hogy „Micsoda öröm, ha egy barát messziről jön”, ami a vendégszeretetre vonatkozik. Mi még? („Egy barátért bevállalnék egy golyót” és „Ne erőltesd másokra azt, amire te magad nem vágysz”.) A hatás, amelyet a keleti nevelés mindezen eszméi elérni hivatottak, az, hogy az emberek értékeljék a társadalmi erkölcsöket; ezek az eszmék tanítják meg az embereknek, hogy a társadalomban milyen illemszabályokat tartsanak be, valamint késztetik az embereket arra, hogy egy személy jellemének szimbólumaként kezeljék ezt az úgynevezett etikettet. A keleti nevelés ezeket a dolgokat használja fel az emberek viselkedésének szabályozására. Ha egy személy meg akarja vetni a lábát a társadalomban, először arról kell gondoskodnia, hogy mindenben elnyerje mások csodálatát, nagyrabecsülését és tiszteletét. Valaki csak akkor tekinthető igazán jó embernek, ha egy olyan erkölcsi jellemre tesz szert, amelyben megvannak az emberi mivolt e minőségei. Miután efféle nevelésben részesültek, az emberek az úgynevezett erkölcsi jellemről alkotott ezen eszmék segítségével szabnak korlátokat maguknak, igyekezvén megfelelni ezeknek a követelményeknek. Ez a keleti nevelés arra tanítja az embereket, hogy külsőleg tartsák be az illemszabályokat, hogy udvarias, jó modorú, nemes erkölcsi jellemű embereknek tűnjenek fel. Ami azt illeti, hogy az emberek belül mit gondolnak: az emberi mivolt bármely szükségleteivel, bármilyen kívánságokkal, sőt akár ambíciókkal és vágyakkal is rendelkeznek, azokat mind el kell nyomni és mélyen el kell temetni a szívükben, hogy le ne lepleződjenek. Korábban elég sokat beszéltünk a keleti nevelés ezen aspektusáról. Milyen természetűek ezek az ideológiai nevelési eszmék? Megfelelnek az emberi mivolt szükségleteinek? Megfelelnek az emberi mivolt lényegének? (Nem.) Pontosan azért, mert a keleti társadalmi erkölcsi nevelés hatása alatt állók által megélt és felfedett viselkedés teljességgel ellentétes az emberek lényegével és az emberi mivoltuk szükségleteivel, ez tökéletesen igazol egy pontot: A keleti társadalmi erkölcsi nevelés által hirdetett különféle eszmék ellentmondanak az emberek tényleges helyzeteinek és annak, ami valójában az emberi mivoltukban létezik. Ez a társadalmi erkölcsi nevelés azért jött létre a keleti társadalomban, hogy elfedje az emberek valódi problémáit, valamint, hogy lehetővé tegye számukra, hogy tiszteletreméltóbban éljenek a társadalomban, nemesebbnek és mások elismerésére méltóbbnak tűnjenek. Ezért azt kell mondanunk, hogy egy efféle kontextusban a nevelés látszatnevelés. Ennek a látszatnevelésnek a lényege, illetve elérni kívánt hatása az, hogy minden embert arra intsen, hogy ne leplezze le a valódi arcát mások előtt – a jellemétől és a hátterétől függetlenül tanulja meg álcázni és elfedni magát, hogy mások előtt több méltósága és büszkesége lehessen, önbecsüléssel élhessen, valamint oly módon élhessen, amivel csodálatot és elismerést vív ki magának.

Mit tanultak a keleti emberek a keleti látszatnevelés összefüggésében? Megtanultak elfojtani és tűrni. A keleti ideológiai oktatás kitermelt egy bizonyos minőséget a keleti emberek emberi mivoltán belül, és ennek a minőségnek – akár gondolati szinten, akár viselkedés szempontjából nézzük – az a következménye, hogy megtanítja az embereknek, hogyan kell elfojtani és tűrni. Konkrétan, az embereknek bármely társadalmi korban, bármely uralkodó osztály alatt és bármely létkörnyezetben meg kell tanulniuk, hogyan fojtsanak el és tűrjenek, és ne fedjék fel a valódi érzelmeiket és gondolataikat, amikor mindenféle emberekkel, eseményekkel és dolgokkal találkoznak. Amikor „elfojtásnak és tűrésnek” nevezzük, szépen fogalmazunk; ez valójában színlelés. És mit használnak fel az emberek ehhez a színleléshez? A keleti társadalmi erkölcsi nevelésből, illetve a keleti kultúrából merített különféle gondolatokat, nézőpontokat, magaviseleti taktikákat és világi ügyekre vonatkozó filozófiákat használják fel önmaguk álcázására, hogy kívülről udvarias, jó modorú, integritással és méltósággal rendelkező, nemes erkölcsi jellemmel bíró embereknek tűnjenek, akik képesek kivívni mások nagyrabecsülését, elismerését és csodálatát. Így befolyásolja a keleti társadalmi erkölcsi nevelés az embereket; a fő hatása az, hogy az emberek végül megtanulnak elfojtani és tűrni. Az „elfojtás és tűrés” fogalma magában foglalja az arra való késztetést, hogy az emberek mindent elviseljenek, józan ész segítségével győzzenek meg másokat, valamint udvariasak legyenek, mielőtt erőszakhoz folyamodnak az emberekkel való foglalkozás során, a lehető legnagyobb kedvességgel igyekezve bánni másokkal. Olyan ez, mintha különösképp nagylelkűek lennének, jóindulatú és toleráns szívük lenne; különösen nagyszerűnek és nemesnek álcázzák magukat, sőt mindenre az emberi erkölcsösség magaslatáról tekintenek le. Ezért ezen a keleti kulturális kontextuson belül a keleti emberek kulturális életét alapvetően átitatják ezek az elgondolások és eszmék. Ez a kultúra ugyanakkor a következő nemzedék állandó kondicionálására és befolyásolására is használatos. Filmekben és televíziós drámákban például gyakran népszerűsítenek bizonyos eszméket, amelyek közül az egyik a következő: „A nagy, lovagias hősök megteszik a magukét a hazájukért és népükért”. Milyen kép él az emberek fejében egy nagy, lovagias hősről? A harcművészetről szóló filmekben azt látod, hogy a legtöbb nagy, lovagias hős délceg és kifinomult, bambuszkalapot visel, oldalán karddal vagy szablyával. Szenvtelenek és önzetlenek, szívükön viselik a világot, a köznépet és minden élőlényt, valamint jártukban-keltükben védelmezik az igazságot, jó dolgokat tesznek és érdemeket gyűjtenek. Amikor igazságtalansággal találkoznak, kivonják a kardjukat, hogy segítsenek, és cselekszenek, amikor az szükséges. Ez a kép él az emberek fejében egy nagy, lovagias hősről, és ezt az értéket képviselik az ilyen alakok az emberek fejében. A filmek és a televíziós drámák azért teremtenek ehhez hasonló szereplőket, hogy minden keleti ember szívében ilyen sóvárgás éljen a társadalom és az emberiség iránt. Az után sóvárognak, hogy létezzenek ilyen emberek a társadalomban és az életben, hogy nekik maguknak ne kelljen tovább elfojtani és tűrni, és többé ne kösse és béklyózza meg őket ez a társadalmi kultúra. Pontosan azért formálnak folyamatosan ilyen szereplőket bizonyos irodalmi és művészeti alkotásokban, mert az embereknek ilyen igényük van. Ez a kulturális propaganda igényeit, valamint a közönség igényeit is szolgálja. A köznép túlságosan régóta és túlságosan fájdalmasan fojt el és tűr a társadalomban; szüksége van egy kiútra, de nincs neki. Csak az ezekben az irodalmi és művészeti alkotásokban teremtett hősi alakokban és nagy, lovagias hősökben találhatnak megelégedést. Ezért a közönség elfogadja és dicséri ezeket a filmeket és televíziós alkotásokat, valamint ezeket a szereplőket. Amikor a közönség azt látja, hogy ezeknek a nagy, lovagias hősöknek az igazságos tettei a filmekben és a televíziós drámákban – vagy a tetteik, amint kardjukat kivonva segítenek, amikor igazságtalansággal találkoznak – tökéletesen megfelelnek a lelki szükségleteiknek, mind tapsolnak és éljeneznek, a következőt kiabálva: „Megérdemled! Ez jár neked, amiért gonoszságot műveltél! Ez jár neked, amiért ártottál az embereknek!” Az éljenzésük abbéli fájdalmukat tükrözi, hogy el kell fojtaniuk és tűrniük kell, amit a keleti emberek a mindennapi életükben tapasztalnak, valamint a társadalomtól és az uralkodó osztálytól elviselt nehéz, sokrétű nyomást és súlyos kárt tükrözi. Ezért a köznép szívből üdvözli az ilyen szórakoztató műveket, valamint helyesli őket és vágyakozik rájuk.

A keleti emberek emberi mivolta és gondolkodása épp azért torzult el nagy mértékben, mert a keleti társadalmi erkölcsi nevelés által előidézett elfojtás és tűrés a lehető legnagyobb mértékben megkötötte és korlátozta őket a gondolkodásuk és az emberi mivoltuk tekintetében. Hogyan nyilvánul meg ez a torzulás? Abban a tényben nyilvánul meg, hogy mindenki gyűlöletet táplál a tisztviselőkkel és a gazdagokkal szemben; amikor valami igazságtalan dolgot látnak, belül gyűlöletet éreznek, és azonnal az uralkodó osztállyal vagy a gazdagokkal hozzák összefüggésbe azt, és úgy érzik, hogy minden fájdalmukat ők okozzák. Ez egy aspektus. Emellett, mivel a keleti társadalmi erkölcsi nevelés elfojtó és tűrő jellemet alakít az emberekben, a keleti emberek gondolatai nagy mértékben kötöttek és leláncoltak. A nyugatiakhoz képest a keleti emberek nehezen érik el a független gondolkodást vagy a gondolati szabadságot a gondolkodás szintjén; nevezetesen képtelenek szabadon, autonóm és független módon gondolkodni és érvelni. Ezért a Kelet társadalmi környezetében a gyermekektől kezdve a felnőttekig mindenki szolgai minőséggel bír; nehezére esik önállóan gondolkodni egy problémáról vagy önállóan elvégezni egy feladatot alapelvek és tervek szerint. Egy másik aspektus az, hogy a keleti emberek elfojtása és tűrése ellenségessé teszi őket a társadalommal, az emberiséggel és minden társadalmi réteggel szemben. Ez azt is eredményezte, hogy az emberi mivoltukban egy meglehetősen simlis tulajdonság alakult ki, ami egyfajta hitványságként összegezhető. Mivel ez a világ annyira igazságtalan, az embereknek különféle nyomásokat és kötöttségeket kell elviselniük a társadalomtól, a munkakörnyezetüktől és a családjuktól, ez pedig azt eredményezi, hogy az emberi mivoltuk normális szükségleteit – a normális érzelmi és fizikai szükségleteiket – nem megfelelően, illetve nem méltányosan kezelik. Ezért mindenki egy komolytalan, cinikus vagy életunt attitűddel áll az életéhez. Ennek a hozzáállásnak köszönhetően a keleti emberek úgy érzik, hogy az élet reménysége nagyon csekély; alig éreznek bármiféle életkedvet, és semmit sem csinálnak szívvel. Ily módon egy ravasz és simlis attitűdöt alakítanak ki a világ kezelését illetően, ez a ravaszság és simlisség pedig „hitványságként” összegezhető. Mire utal ez a „hitványság”? Egy komolytalan hozzáállásra mindenben, amit az ember tesz. Egyesek például úgy állnak a kötelességük végzéséhez, hogy tetszésük szerint cselekednek – ha van kedvük csinálni valamit, csinálnak belőle egy kicsit; ha nincs hozzá kedvük, akkor nem. Amikor a munkájuk csak egy kis nyomással is együtt jár, siránkoznak, hogy milyen nehéz, és pihenni akarnak. Ha beszélgetsz velük az igazságról és megmondod nekik, hogy így késleltetni fogják a munkát, ezt mondják: „Mindegy. Épp most pihenni van kedvem. Szórakozni akarok egy kicsit!” Nem állnak komolyan és felelősségteljesen semmihez, amit csinálnak. Akár a munkáról, a mindennapi életükről vagy akár az egész életükről és a hitükről van szó, zavarodottak, nem veszik komolyan a dolgokat, és könnyelmű a hozzáállásuk. Akárhová mennek, egyenesen be akarnak rontani. Ha falnak ütköznek, egyáltalán nem zavarja őket; nem bírják elviselni, ha szabályozzák őket, és a szabadság élvezetére vágyakoznak. Ha szabadon engedik őket, vakmerően gaztetteket követnek el; ha elveszítik a szabadságukat, mindenkire és mindenre panaszkodnak. Ilyen a hozzáállásuk. Hát nem hitványság ez? (De igen.) Ez az az egyedi jellem, amelyet a keleti emberek kialakítottak a Kelet társadalmi környezetében. Vannak, akik szintén elfojtanak és tűrnek; bármit képesek elviselni, és nagyon hosszú időn át képesek erre. Rendkívüli tűrőképességgel és ellenállóképességgel bírnak, bármilyen nehézséget el tudnak viselni, bármilyen környezetben képesek túlélni, bármilyen környezetben tudnak mosolyogni, és éjszaka, amikor eljön az alvás ideje, így is el tudnak aludni, egyetlen könnyet sem ejtve. Amikor például árvíz van, és egyesek otthona, földjei és állatállományai mind alámerülnek, nem tűnik úgy, hogy nagyon szenvednének. Eltökélten arra koncentrálnak, hogy értékes dolgokat szedjenek össze az árvízben, azt tervezve, hogy egycsapásra meggazdagodnak. Mások figyelmeztetik őket: „Nem biztonságos kockára tenni az életedet azzal, hogy így összeszedsz dolgokat!” A válaszuk: „Egy árvíz tökéletes alkalom a meggazdagodásra. Ritkán adódik ilyen lehetőség!” Mások ezt mondják: „A földjeinket elárasztotta a víz, elmosta a gabonánkat, a kormány semmilyen segélyt nem nyújt, és senki sem jön, hogy segítsen. Hogy fogunk élni? Túlságosan nehéz az élet ezen a világon. Ezzel az erővel akár meg is halhatunk!” Ők azonban így szólnak: „Amikor a csapás lesújt, magadra kell hagyatkoznod. A Menny mindig hagy kiutat az ember számára. Egy árvíz remek alkalom a meggazdagodásra. Tőke nélküli, óriási nyereséggel járó üzlet. Még ha el is veszítettünk néhány dolgot, majd összeszedünk pár másikat – ez szépen pótolja a veszteségeket, és még egy kis nyereségre is szert tehetünk!” Látod, a normális emberek fájdalmat éreznek, amikor csapás sújt le és veszteségeket szenvednek, a keleti emberek körében azonban efféle „hősi alakok” vannak – nem számít, milyen csapás éri őket, képesek úszni az árral, sőt még a meggazdagodásra is találnak lehetőségeket. Nem csüggednek és gyötrődnek, és még ha a kormány nem is nyújt segélyt vagy nem oldja meg a problémáikat, nem érdekli őket. Olyan, mintha annyi csapást éltek volna már át, hogy egyszerűen hozzászoktak. Hát nem ilyen a kínai társadalom? Tehát, tekintettel az efféle nevelésre a kínai társadalomban, az emberek által a szabadidejükben fogyasztott irodalmi és művészeti alkotások, illetve a pihenésük módozatai többségükben az önmarcangolás és az önirónia formáját öltik. Így szórakoznak a kínai emberek, és így találnak egy kis enyhülést a szívükben uralkodó elfojtásból. Ezután azonban a mindennapi életben ugyanúgy folytatják a színlelést, valamint az elfojtást és a tűrést, mint annak előtte. Bárhogyan is bánik velük a kormány, a közemberek már hozzászoktak az effajta bánásmódhoz. Amíg nem éheznek, elégedettek; a közelgő halál fenyegetése hiányában nem gondolnak lázadásra. A köznép beletörődött az ilyesmikbe: „A rossz élet jobb, mint a jó halál; a Menny mindig hagy kiutat az ember számára. Egyszerűen éljünk így! Emberi jogok? Demokrácia? Ezek szertelen vágyak. Mi, kínai emberek erre a nyomorúságos sorsra születtünk. Amíg életben maradhatunk, az épp elég jó!” Hát nem a végletekig menő együgyűség és tompaság ez? Maradt ezeknek bármennyi emberi méltóságuk? (Nem.) Ez egy szánalmas tényállás.

A Keleten született irodalmi és művészeti alkotások nagyon különböznek a nyugatiaktól abban, amit tükröznek és hirdetnek. Bár a keleti irodalmi és művészeti alkotások igenis tükröznek néhány társadalmi igazságtalanságot, a rendezők, illetve a forgatókönyvírók valójában nem ezt a gondolkodást akarják képviselni, és ezt nem a közönség egyes igényeinek kielégítése érdekében teszik. Mit hirdetnek valójában ezekben a művekben? Továbbra is a keleti társadalmi erkölcsi nevelést. Ennek a fő megnyilvánulásai a hazafias érzelmek, amelyek azt hirdetik, hogy az emberek szeressék a hazájukat, törődjenek az országgal és az emberekkel, legyenek „valódi férfiak messzemenő ambíciókkal”, vonják ki a kardjukat, hogy segítsenek, amikor igazságtalansággal találkoznak és egy barátért vállaljanak be egy golyót. Mi mást hirdetnek még? „Kompromisszummal könnyebb megoldani a konfliktusokat” és „A bosszú hidegen tálalva a legédesebb”. Az általuk pártolt emberi mivolt valójában üres; csupán emberi képzelődések és következtetések. Kizárólag az uralkodó osztály rezsimjének stabilitása érdekében hirdetik őket, hogy az emberek örökre igavonó állatokként gályázzanak az uralkodó osztályért, a legkisebb ellenállás nélkül. Ezeket az üres eszméket az emberek eltompítására és félrevezetésére használják, kielégítve a szórakozás iránti igényüket és a szívük átmeneti szükségleteit. Mit hirdetnek például a harcművészetekről szóló regényekben, illetve filmekben és televíziós drámákban? A lovagias szellemet, a nagy, lovagias hőssé válást, aki kirabolja a gazdagokat, hogy segítsen a szegényeknek, és kivonja a kardját, hogy segítsen másoknak. Az úgynevezett nagy, lovagias hőst az alábbi szólás testesíti meg: „A nagy, lovagias hősök megteszik a magukét a hazájukért és a népükért”. A lovagias szellem népszerűsítése arra készteti a hétköznapi embereket, hogy ne csak dicsérjék az ilyen szereplőket, hanem sóvárogjanak és törekedjenek is arra, hogy ilyen emberré váljanak. Mi mást hirdetnek a keleti irodalmi és művészeti alkotások? A hősiességet hirdetik: fáradozni és szívet-lelket kimeríteni az országért, a nemzetért és egy terület, valamint az ott élő emberek jólétéért, valamint feláldozni a fiatalságot és az életet a nemzet nagy ügyéért. Röviden: a keleti – és különösen a kínai – társadalmi környezetben született harcművészetet űző személyiségek eme életrajzai és legendái, legyenek azok hagyományosak vagy modernek, illetve kitaláltak vagy valós történelmi alakokon és eseményeken alapulók, mind arra tanítják az embereket, hogy önzetlenségre és önmegtagadásra törekedjenek. Mind ezt választják témájuknak és a nevelésük velejének, azt a célt elérendő, hogy az emberek nemes társadalmi erkölcsökkel rendelkezzenek. Az önzetlenség és az önmegtagadás én-nélküliséget jelent; azt hirdetik, hogy a nagyobb én előbbre való a kisebb énnél, hogy az ember hazája előbbre való a családjánál, és hogy az embernek csak így lehet jó élete. Ezt a fajta gondolkodást plántálják az emberekbe. Nevezetesen, arra tanítanak, hogy ne légy önző, hogy ne csak magadra gondolj, hogy ne hozz áldozatokat, illetve ne tégy erőfeszítéseket a saját életedért, a saját túlélésedért vagy bármi veled kapcsolatos dologért, és még csak ne is küzdj ezekért a dolgokért semmilyen módon. Ehelyett fel kell áldoznod magad és közre kell működnöd a hazádért, a társadalomért, az emberiségért és a nemzet nagy ügyéért. Ezeket a tanításokat együttesen látszatnevelésnek hívják. Ez az úgynevezett látszatnevelés valószerűtlen és nem felel meg az emberi mivolt szükségleteinek; azon az alapon, hogy megfosztja az embereket az emberi mivolt szükségleteitől, a veleszületett ösztöneiktől és a túléléshez való alapvető joguktól, arra ösztönzi az embereket, hogy értelmetlen áldozatokat hozzanak az országért és a nemzetért, egy üres, tartalmatlan ügyért. Az önfeláldozás ezen erénye teljességgel olyasmi, amit a keleti társadalom plántált erőszakkal az emberek emberi mivoltába. Az „erőszakkal beleplántált” azt jelenti, hogy ez nem olyasmi, ami spontán ered az emberi mivoltból, nem az emberi mivolt veleszületett ösztöneivel együtt járó dolog, nem olyasmi, amit a veleszületett ösztönök el tudnak érni, és nem olyasmi, amit az ember szabad akarata vagy szubjektív akarata elérni vágyik. Inkább olyasmi, amit az uralkodó osztály vagy a szociológusok erőszakkal plántálnak az emberek elméjébe, félrevezetve vagy arra kényszerítve őket, hogy elfogadják ezeket a társadalmi kötelezettségeket és felelősségeket, majd az úgynevezett „nemes erkölcsi jellem” nagy zászlaja alatt nevelik őket, aminek következtében nem marad erejük a kiszabaduláshoz, valamint túlságosan félnek ahhoz, hogy megpróbálják. Ez azért van, mert ha mégis kiszabadulsz ebből a nevelésből vagy áttörsz rajta, ha nem fogadod el ezt a nevelést, akkor a teljes társadalom és az egész nemzet ellensége vagy – borzalmasan lázadó, nem emberi lény, egy csodabogár vagy, és egy olyan életkörülménnyel kell szembenézned, amelyben elszigetelt vagy. Ezért még ha némi elégedetlenséget is éreznek az emberek a szívükben, még ha gyűlölik is ezt a társadalmat és ezt a fajta nevelést, sem az erejük, sem a bátorságuk nincs meg ahhoz, hogy kiszabaduljanak belőle, nemhogy ahhoz lenne bátorságuk, hogy „nemet” mondjanak rá. Csak vigyorogni tudnak és elviselni – erőtlenek az ellenálláshoz, és csak némán tűrhetnek. Ha nem tűrsz, akkor a társadalom széles körben meg fog bélyegezni és mellőzni fog téged; kis körben pedig a családod és a szeretteid fognak mellőzni, eltávolodni tőled és elszigetelni, sőt még el is ítélnek azért, mert borzasztóan lázadó vagy. Nézzünk egy példát. Tegyük fel például, hogy gyermekkorodban a szüleid ezt tanították neked: „Amikor elmész hazulról és idősekkel találkozol, köszönnöd kell nekik. A nálunk fiatalabbakat szólítsd „bácsinak” és „néninek”, az időseket pedig „nagyapónak” és „nagyanyónak”. Amikor valaki ad neked valamit, meg kell köszönnöd. Ha egy másik gyerek megüt, el kell viselned; csak akkor vágj vissza, ha már tényleg nem bírod tovább. A lehető legnagyobb önuralmat kell tanúsítanod.” És egy napon elmentél otthonról és láttál valakit, de mivel szégyenlős voltál, nem merted üdvözölni. A szüleid úgy érezték, hogy szégyenben maradtak, ezért amikor hazaértél, megfegyelmeztek, és attól kezdve gyorsan köszöntél, amikor megláttál valakit. A verést elkerülendő, függetlenül attól, hogy mennyire kínosan érezted magad vagy mennyire vonakodtál legbelül, akkor is akaratod ellenére üdvözölnöd kellett az embereket. Ha az ember ilyen környezetben nő fel, nincs más választása, mint hogy mindent elviseljen. Még egy ilyen kis dologban is így kell viselkedned; akár otthon, akár odakinn a társadalomban, nincs más választásod. Ha kényelmetlenül érzed magad és egyszer végre meg akarod makacsolni magad, akkor nem elég, hogy a társadalom megbélyegez – még a családod és a szüleid is kioktatnak és megfeddnek majd. Miután felnősz, rájössz, hogy az embereket a tekintélyed megőrzése és annak érdekében kell üdvözölni, hogy könnyebben megvesd a lábad a társadalomban. Amikor azonban gyermek voltál, nem tudtad felfogni ezt annak ellenére, hogy így kellett viselkedned. Ha nem így viselkedtél, megfegyelmeztek, sőt a szüleid időnként még meg is szidtak vagy meg is vertek mások előtt, amit egész életedben nem felejtesz majd el. A tágabb társadalmi összefüggésben ezért csak annyit tehetsz, hogy elfogadod ezt az úgynevezett „nemes erkölcsi jellemre” való nevelést. Függetlenül attól, hogy milyen következményekkel jár az elfogadása, függetlenül attól, hogy végső soron hogyan befolyásolja az emberi mivoltodat, és függetlenül attól a jellemtől, illetve az emberi mivolt minőségeitől, amelyek emiatt kialakulnak benned – végül egyedül neked kell majd viselned ezeket a következményeket.