Mi a mércéje annak, hogy valaki lelkiismerettel rendelkezik-e? Hogyan kell felmérned, hogy van-e lelkiismerete valakinek, vagy nincs? (Attól függ, hogy van-e igazságérzet a szívében, amikor azt látja, hogy gonosz emberek gonoszságot tesznek, vagy olyan dolgokat lát, amelyek sértik Isten házának érdekeit, és hogy képes-e gyűlölni ezeket a dolgokat. Ha egyáltalán nincs tudatosság a szívében, akkor nincs lelkiismerete. Továbbá, ha valaki a szívében nincs tudatában az általa elkövetett gonoszságnak, vagy az alapelveket egyértelműen megsértő tetteinek, akkor az ilyen embernek szintén nincs lelkiismerete.) Ha nincs lelkiismereted, akkor nem vagy ember. Vajon Isten még ebben az esetben is meg fog menteni? Ha Isten nem fog megmenteni, vajon akkor is meg fog fegyelmezni? A fegyelmezés és a fenyítés Isten munkájának minimális részét teszi ki. Amikor azt mondom, hogy „minimális”, akkor arra gondolok, hogy Isten takarékosan használja ezeket a módszereket, de attól még Isten munkájának részét képezik. Ha még lelkiismereted és józan eszed sincs, akkor van-e bármi értelme annak, ha Isten megfegyelmez? Ha nincs igazságérzeted, és semmit nem érzel mindaz iránt, ami elvetemült, mindaz iránt, ami szemben áll az igazsággal, mindaz iránt, ami szemben áll az erkölcsi igazságossággal, és még aziránt sem, ami szemben áll a lelkiismereteddel, és nem gyűlölöd az efféle dolgokat, illetve ha nem tudsz Isten oldalán állni, hogy megvédd Isten házának érdekeit, és nem tudsz felállni és akár egyetlen dolgot is mondani a gyülekezet munkájának védelmében – egyetlen tisztességes kijelentést sem –, akkor nem vagy ember. Nem vagy ember, és mégis szélsőségesen reménykedsz abban, hogy Isten megfegyelmez téged. Valóban felemeled saját magadat, és nem kívülállóként tekintesz magadra! Vannak, akik azt mondják: „Ha valaki nem Isten juhainak egyike, hanem farkas, akkor Isten nem fogja megfegyelmezni. Tehát ha Isten juhai közé tartozik, akkor megfegyelmezi őt Isten?” Különleges körülmények között Isten időnként megfegyelmez és felelősséget vállal érted. Még ha érzéketlen és tudatlan is vagy, Isten akkor is jelezni fog neked, meg fog fegyelmezni és szemrehányást fog tenni neked. Isten munkája a megfelelő mértékben kerül elvégzésre, és ezzel le is van zárva. Miért munkálkodik így? Azért, mert ha van lelkiismereted, akkor amikor Isten ily módon szemrehányást tesz neked, a lelkiismereted gyorsan a tudatára ébred, te pedig vádolni fogod magad és úgy érzed majd, hogy az Ő adósa vagy; bűnbánatot, szomorúságot és gyötrelmet fogsz érezni, és képes leszel megváltozni és végül az igazságalapelveket keresni, valamint az igazság szerint gyakorolni – ez az az eredmény, amit Isten akar. Ha érzékeny a lelkiismereted és sok igazságot megértesz, és ha annak ellenére, hogy Isten nem is fegyelmez meg téged, nem fenyít meg és nem emlékeztet, képes vagy felismerni a problémát, a lelkiismereted pedig változatlanul tudatos, szemrehányást és megrovást érez, akkor az még jobb, és nincs szükség Isten fegyelmezésére. Még ha Isten nem is fegyelmez meg, a lelkiismereted rendkívül érzékeny és úgy érzi, hogy meg lett feddve, te pedig bűnbánást érzel, szomorúságot és azt, hogy Isten adósa vagy, illetve hogy ártottál Neki, cserbenhagytad Őt és nem tettél Neki eleget, és képes vagy kezdeményező módon keresni az igazságalapelveket és az Ő követelményei szerint cselekedni. Ez az a hatás, amelyet a normális emberi mivolt lelkiismerete gyakorol az emberekre, és ez az a hatás, amelyet gyakorolnia is kell az emberekre. Ezért az, hogy valaki Isten juhai közé tartozik-e vagy sem, és hogy megmenthető-e vagy sem, attól függ, hogy rendelkezik-e normális emberi mivolttal és lelkiismerettel. Ez döntő jelentőségű és fontos. Ha azt mondod, hogy sok igazságot értesz, akkor amikor te magad lázadsz, vagy gonosztetteket elkövető gonosz emberekkel találkozol, akkor életbe lépnek-e az általad megértett igazságok? Elérik-e azt a hatást, hogy felügyelnek téged, megvilágosítanak téged, a lelkiismeretedet pedig megfeddik és működésbe hozzák? Ha nincs lelkiismereti tudatosságod, akkor hiányzik belőled a lelkiismeret és a normális emberi mivolt, és amit megértesz, az inkább doktrína, mint az igazság. Ha csak a doktrínát érted, akkor nem tudod gyakorlatba ültetni az igazságot, és nem tartozol azok közé, akik üdvözülni fognak. Érted ezt, igaz? (Igen.) Ezért Isten munkájában, ami Isten néhány legalapvetőbb munkamódszerét illeti, az embereknek nem szabad ezeket a saját elképzeléseik és képzelődéseik alapján behatárolniuk. Függetlenül attól, hogy Isten megfegyelmezett, megfenyített és megbüntetett-e téged, vagy soha nem lettél megfegyelmezve, megfenyítve vagy megbüntetve, ez nem annak a mutatója, hogy hány igazságalapelvet értettél meg, és azt sem jelzi, hogy Isten által kiválasztott személy vagy. Lehet, hogy már sok éve hiszel Istenben és számtalanszor meg lettél fegyelmezve és fenyítve, azonban soha nem cselekedtél az igazságalapelvek szerint – ebben az esetben, ha végül nem üdvözülsz, az teljesen a saját hibád lesz, és ez pontosan az lesz, amit megérdemelsz. Az is lehet, hogy az Istenbe vetett hitedben ritkán lettél megfegyelmezve és megbüntetve, a lelkiismereted miatt viszont gyakran érzed magad megfeddve és elmarasztalva, és amikor vétkeket követsz el, bűntudatot érzel és megfordulsz, és képes vagy keresni az igazságalapelveket, gyakorolni az igazságot, illetve az igazságalapelvek szerint cselekedni – ebben az esetben azok közé tartozol, akik megmenekülnek. Megértetted? (Igen.) Két helyzetet említettem. Mik ezek konkrétan? (Az egyik helyzet az, amikor az emberek sok fegyelmezésben és büntetésben részesültek, de végül még mindig nem tudnak az igazságalapelvek szerint cselekedni, és nem nyerték el az igazságot, és így nem üdvözülnek, és mindezt maguknak köszönhetik. Egy másik helyzet az, amikor egyesek képesek a lelkiismeretük segítségével megfékezni magukat anélkül, hogy Istennek sokat kellene fegyelmeznie vagy fenyítenie őket, és amikor csak megszegik az alapelveket vagy lázadó mivoltot tárnak fel, úgy érzik, hogy a lelkiismeretük megfeddi őket, és képesek kezdeményező módon keresni az igazságot és az igazságalapelvek szerint cselekedni, és legalább néhány pozitív dolgot meg tudnak tenni, így azok közé tartoznak, akik üdvözülni fognak. Isten épp az imént beszélt erről a két helyzetről.) E két embertípus értékelésének a mércéje az, hogy képesek-e az igazságalapelvek szerint cselekedni, vagy sem. Némelyek képtelenek az igazságalapelvek szerint cselekedni, és nem számít, mennyi doktrínát értenek, vagy milyen mértékű fegyelmezésben és büntetésben részesülnek, ők nem célpontjai az üdvösségnek. Míg vannak mások, akiket ritkán fegyelmez és büntet meg Isten, illetve ritkán fenyíti meg őket és tesz szemrehányást nekik, ők mégis képesek gyakran elgondolkodni magukon, és valahányszor az alapelveket megszegve cselekszenek vagy lázadó mivoltot tárnak fel, érzik a lelkiismeretük feddését és szemrehányását, utána pedig lelkiismeret-furdalást éreznek, és képesek kezdeményező módon gyakorolni az igazságalapelvek szerint. Bár Isten ritkán fegyelmezi vagy fenyíti meg őket, az ilyen típusú emberek mégis az üdvösség célpontjai. Annak a fegyelmezésnek és büntetésnek, amire itt utalok, semmi köze Isten szavainak ítéletéhez és fenyítéséhez, ez egyszerűen csak az, amit az emberek a saját elképzeléseikben és képzelődéseikben fegyelmezésnek és büntetésnek gondolnak. Az emberek az elképzeléseikben és képzelődéseikben azt hiszik, hogy ha gyakran részesülnek fegyelmezésben és büntetésben, akkor ez azt jelenti, hogy van tapasztalati tanúságtételük, és hogy lelki emberek. Az emberek gyakran a Szentlélek munkájával is összekapcsolják azt, ha valaki fegyelmezésben és büntetésben részesül, és azt hiszik, hogy a Szentlélek áramlatához kapcsolódnak. Vannak olyanok, akik gyakran mondják: „Nem végeztem jól a kötelességemet, és ismét meg lettem metszve. Most hólyagok vannak a számon, és lebetegedtem – Isten fegyelmez engem ezzel.” Sokan gyakran beszélnek ezekről a tapasztalatokról, de meg kell nézned, hogy mik a megnyilvánulásaik olyankor, amikor problémák érik őket – nézd meg, hogy érzik-e a lelkiismeretük feddését, amikor valami helytelen dolgot tesznek, és képesek-e felállni és védelmezni az igazságalapelveket, illetve megvédeni Isten házának érdekeit, amikor gonoszságokat művelő gonosz emberekkel, vagy elvetemült dolgokkal találkoznak. Ha nem, akkor ezeknek az embereknek nincs lelkiismeretük és nem emberek! Szépen hangzó szavakat mondanak, és olyan tökéletesen beszélnek a sok tapasztalati tanúságtételről, amellyel rendelkeznek – mintha Isten annyi kegyelmet mutatott volna nekik, és annyi munkát végzett volna rajtuk, és annyi szót szólt volna hozzájuk, ez pedig látszólag azt sugallja, hogy már elérték az üdvösséget. A mindennapi életükben azonban, valahányszor az alapelvekkel kapcsolatos problémákkal találkoznak, soha nem tartják fenn az igazságalapelveket, és mindig visszahúzódnak, akár a páncéljában rejtőző teknős, és kitérnek a kérdés elől. És minden alkalommal, amikor felkérik őket a szólásra, illetve a nézeteik és álláspontjaik kifejezésére, tartózkodnak, ostobának tettetik magukat és csendben maradnak. Egyáltalán nem tartják fenn az igazságalapelveket, és az igazságot sem gyakorolják. Milyen emberek ezek? Képmutatók. Amikor másokat öntöznek és segítenek, nagyon szisztematikusan és logikusan beszélnek a spirituális elméletekről, és órákon át egyhuzamban beszélnek, néhány embert könnyekig hatva, a saját cselekedeteikben mégsem gyakorolják soha az igazságot – ezek farizeusok. Nem számít, hány álspirituális tapasztalatról és álspirituális doktrínáról beszélnek, vagy hogy hány üres szót és eltúlzott szót mondanak, lelkiismeretük nem tesz szemrehányást nekik; amikor pedig a helyes és helytelen sarkalatos kérdéseiről van szó, vagy elvi kérdésekről, nem az igazság oldalán állnak és nem védelmezik az igazságalapelveket, a lelkiismeretük pedig egyáltalán nem feddi meg őket, utána azonban változatlanul képesek szégyentelenül dicsekedni azzal, hogyan védik meg Isten házának érdekeit, és továbbra is képesek sok szépen hangzó doktrínát mondani – ez képmutatás és a lelkiismeret tudatosságának a hiánya. Oly sokszor elmulasztják gyakorolni az igazságot, oly sokszor megszegik az igazságot, oly sokszor megtévesztik és félrevezetik az embereket, a lelkiismeretük mégsem tesz nekik egyáltalán szemrehányást, és még mindig képesek arcátlanul dicsekedni – ez azt jelenti, hogy nincs emberi mivoltuk! Mindenhol így hencegnek és blöffölnek, és még csak nincsenek is zavarban; nem gyakorolják az igazságot, és mégis azzal dicsekednek, hogy lelki emberek, hogy ők olyan emberek, akiket Isten megmentett és tökéletessé tett, és akik mindenkinél jobban szeretik Istent – ez a lelkiismeret tudatosságának hiánya, és ezek nem olyan emberek, akik meg lettek mentve. Hiányozhat-e a normális emberi mivolt és a lelkiismeret tudatossága azokból, akik meg lettek mentve? Egyesek úgy érzik, hogy nem szeretik annyira az igazságot, és valahányszor az igazságalapelveket érintő problémákkal találkoznak, vagy a helyes és helytelen sarkalatos kérdéseivel, az embereknek megfelelni akarókká válnak, megpróbálnak átevickélni, és soha nem képesek védelmezni az igazságalapelveket, ezért megfeddve érzik magukat a szívükben, és gyakran imádkoznak Isten előtt, és úgy érzik, hogy adósok Neki. Bár gyakran gyengék és képtelenek áttörni ezt a korlátot, szívükben tudják, hogy nem védelmezték az igazságot és az igazságosságot, és hogy nem álltak meg szilárdan az Isten melletti bizonyságtételükben, és hogy csak az embereknek akarnak megfelelni, ezért túlságosan szégyellenék azt mondani, hogy van bármiféle bizonyságuk. Ez azért van, mert nem védelmezték az igazságalapelveket és nincs valódi tapasztalati tanúságtételük, illetve hogy elszegényedtek és vakok, és nem feleltek meg Isten követelményeinek; tudják ezt a szívükben, és a lelkiismeretük gyakran érez feddést emiatt, és úgy érzik, hogy adósai Istennek, és elszomorodnak. Még mindig van remény és mozgástér ezeknek az embereknek a számára az üdvösség eléréséhez. Ezzel szemben vannak olyanok, akikről külsőleg úgy tűnik, hogy nagyon jól értik az igazságot, és hogy képesek öntözni az embereket, gondoskodni róluk és segíteni nekik, ám amikor olyan problémákkal szembesülnek, amelyek az igazságalapelveket érintik, vagy a helyes és a helytelen sarkalatos kérdéseit, akkor soha nem állnak Isten oldalán és soha nem védelmezik az igazságalapelveket, és mégis azzal dicsekednek, hogy lelki emberek, Istent szerető és Istenhez hűséges emberek. Az ilyen emberek nagy bajban vannak. Nem mernek szembenézni a valósággal, nincs merszük valódi problémákat megoldani, a fő kérdésekben nem merik kinyilvánítani az álláspontjukat, továbbá nem mernek nyíltan és egyenesen kiállni az igazságalapelvek mellett, utólag viszont továbbra is szégyentelenül dicsekednek azzal, hogy lelki emberek, és azt mondják, hogy ők szeretik a legjobban Istent, és ők tudják a legjobban felfogni Isten szándékait. Az ilyen emberek egyáltalán nem rendelkeznek a lelkiismeret tudatosságával. Vajon az a személy, aki nem rendelkezik a lelkiismeret tudatosságával, képes védelmezni az igazság alapelveit? Van mersze nyíltan kinyilvánítani az álláspontját és Isten oldalán állni, hogy foglalkozzon a gonosz emberekkel? Erre semmi esély; az ilyen emberek számára nagyon nehéz az igazság gyakorlása.

Ha valaki rendelkezik a normális emberi mivolt lelkiismeretével, akkor szabályozni fogja a gondolatait, szavait és tetteit. Mit jelent a „szabályozás”? Azt jelenti, hogy amikor a gondolataid és a viselkedéseid a normális emberi mivolt mércéjén kívül esnek, a lelkiismereted úgy fogja ítélni, hogy helytelen így gondolkodni, és nem jó megtenni azt a dolgot, ezért elpirulsz, kényelmetlenül és megfeddve érzed majd magad. Azután, hogy ilyen érzéseid vannak, a gondolataid és a viselkedésed bizonyos mértékig meg lesznek fékezve, és ez a bizonyos fokú megfékezés szabályozni fogja a viselkedésedet és képessé tesz rá, hogy ne tegyél meg olyan dolgokat, amelyek egyértelműen megszegik az igazságalapelveket, illetve olyan dolgokat, amelyek ellentétesek a lelkiismereteddel és az erkölcsi igazságossággal. De ha nincs meg benned a lelkiismeret mércéje, akkor, amikor megteszel dolgokat, nem lesz semmilyen kritériumod, amellyel szabályozhatnád és megfékezhetnéd a gondolataidat és a viselkedésedet, és így megvadulsz, meg fogsz tenni bármit, ami csak az eszedbe jut, amit csak akarsz, illetve ami csak hasznos és előnyös önmagad számára. Ilyen körülmények között, amikor teljesen féktelenül cselekszel, a gondolataid és a viselkedésed nagymértékben felerősödnek. Mit jelent az, hogy „nagymértékben felerősödnek”? Egyáltalán semmi nem fogja szabályozni őket. Pont olyan lesz, mint amikor a nem hívők becsapják az embereket – hiányzik belőlük a lelkiismeret tudatossága, és nem fogják rosszul érezni magukat, ha kicsalnak tőled ezer dollárt, és akkor sem fogják rosszul érezni magukat, ha addig svindliskednek, míg tönkremegy a családod, és még akkor sem fognak tudomást venni rólad, ha térdre ereszkedsz és könyörögsz nekik. Ők valóban mérhetetlenül gonosz emberek. Miért van az, hogy képesek ilyen gonoszságot elkövetni? Azért, mert nincs meg bennük a lelkiismeret tudatossága, illetve a lelkiismeret általi megfékezés, és ezért tudnak olyan gonoszak lenni, és förtelmes bűnösökké válni. Ezért hát fontos, hogy az ember rendelkezzen a normális emberi mivolt lelkiismeretével. Az emberek először is azzal a feltétellel képesek védelmezni az igazságalapelveket, ha rendelkeznek a lelkiismeret tudatosságával. Az teszi lehetővé a viselkedésed szabályozását, és ad lehetőséget arra, hogy elindulj az igazságra való törekvés és az igazság gyakorlásának útján, ha megvan benned a lelkiismeret tudatossága és a szégyenérzet. Ha nincs meg benned a lelkiismeret tudatossága, hogy szabályozd magad, akkor nem lesz lehetőséged rálépni az igazságra való törekvés útjára. Ezért az embereknek egyedül csak a lelkiismereti tudatosság birtoklása alapján lehet lehetőségük arra, hogy az igazság gyakorlásának és az igazságalapelvek védelmezésének útjára legyenek vezetve – de még akkor is csupán lehetőségről van szó. Azért mondom, hogy csak lehetőségről van szó, mert még ha szabályozza is valakinek a gondolatait és viselkedését a lelkiismeret tudatossága, akkor is előfordulhat, hogy megszegi az igazságalapelveket és nem azokkal összhangban cselekszik, a középutat választva: nem tartja be az igazságalapelveket, de gonosz emberekkel sem szövetkezik. Ez azt jelenti, hogy a lelkiismeret hatására a meglehetősen jó emberek képesek gyakorolni az igazságot és védelmezni az igazságalapelveket, míg a valamivel rosszabb képességű emberek legalább azt el tudják kerülni, hogy a gonosz emberek irányítsák vagy kényszerítsék őket, és elkerülhetik, hogy kövessék azokat a gonoszság elkövetésébe – ez pusztán a lelkiismeret által megszabott legalapvetőbb mérce elérése. Habár nem gyakoroltad az igazságot, nem tettél gonoszságot. Egy ilyen embert legalább még lelkiismerettel rendelkező embernek lehet nevezni, és noha nem gyakorolta az igazságot, egész biztosan nem fog gonoszságot tenni. Ilyen hatással van a lelkiismeret az emberekre. Azok számára, akik szeretik az igazságot, a lelkiismeret egyik legjótékonyabb hatása az, hogy esélyt ad a szavaik és viselkedéseik szabályozására, valamint rávezetheti őket az igazság gyakorlásának és az igazságalapelvek fenntartásának útjára. Ezért a lelkiismeret nagyon fontos része az emberek emberi mivoltának, és ez olyasvalami, ami nélkül nem tudnak meglenni. Mit jelent tehát a „lelkiismeret”? Később részletesen beszélünk majd erről, amikor lehetőségünk lesz rá, de mondjunk azért róla ma is röviden néhány szót. A lelkiismeret az ember jószívűségére és igazságérzetére vonatkozik, amelyek a két legalapvetőbb tulajdonság. Ha rendelkezel ezzel a két tulajdonsággal, akkor lelkiismerettel rendelkező személy vagy; ha e két tulajdonság egyikével sem rendelkezel, akkor híján vagy a lelkiismeretnek. A lelkiismerettel nem rendelkező embereknek nincs normális emberi mivolta, a normális emberi mivolt hiánya pedig azt jelenti, hogy nincs igazságérzetük és nem jószívűek. Mit jelent az „igazságérzet hiánya”? Azt jelenti, hogy tisztességtelen és elvetemült vagy. Mit jelent az, hogy „nem jószívű”? Azt jelenti, hogy valaki rosszindulatú, ádáz és elvetemült. Azok az emberek, akik rendelkeznek ezekkel a beállítottságokkal, emberi mivolt nélküli emberek, és következésképpen képesek bármiféle gonoszság elkövetésére, mert nincs meg bennük a normális emberi mivolt lelkiismerete, sem a normális emberi mivolt lelkiismeretének két lényege: az igazságérzet és a jószívűség. Szégyentelenek, rendkívül elvetemültek, valamint különösen ádázak és rosszindulatúak, így bármilyen gonoszságra képesek. Vagyis bármilyen elvetemült és rosszindulatú dolgokat tegyenek is, nem éreznek semmit – nem érzik rosszul magukat, és nem érzik magukat megfeddve. Miért képesek arra, hogy bármiféle gonoszságot megtegyenek? Ez azért van, mert nem jószívűek, és hiányzik belőlük az emberi mivolt lényege; nem számít, milyen gonoszságot művelnek, úgy vélik, hogy az jogos, és nem érzik gonosznak. Például, ha a lelkiismeret tudatosságával rendelkező ember vagy, akkor, amikor olyasmit mondasz, ami szidalmaz vagy támad egy másik embert, képtelen leszel azt elviselni. Azt fogod gondolni: „Mondtam néhány dolgot, hogy szitkokat szórjak rájuk, és ez elég is. Az embereket nagyon felzaklatja a szitkozódás! Engem is felzaklatna, ha valaki így átkozna engem, úgyhogy most, hogy mondtam rájuk néhány átkot, hogy csillapítsam a gyűlöletemet és kiengedjek némi gőzt, ennyiben hagyom.” És így megállsz. A gonosz emberek azonban nem így gondolkodnak. Azt gondolják: „Ha átkokat szórnék rád, azzal könnyen megúsznád. Meg is foglak verni, tönkreteszem a családodat, és szenvedést okozok a leszármazottaidnak! Bármilyen gonosz vagy rossz dolgokat teszek is veled, azok jogosak. Amíg te megkapod a megérdemelt büntetésedet, én pedig csillapíthatom a gyűlöletemet, bármit hajlandó vagyok megtenni!” Lehet, hogy még csak nem is szór rád átkot, hanem egyenesen nekifog, hogy gonosz dolgokat tegyen veled és bosszút álljon rajtad – ezt jelenti gonosznak lenni. Ilyenek azok az emberek, akik nem rendelkeznek a lelkiismeret tudatosságával – mindenféle gonoszság elkövetésére képesek.

Az emberek Isten munkájáról alkotott különféle elképzelései és képzelődései közül az emberek elsősorban azokkal az elképzelésekkel vannak tisztában, amelyekről gyakran beszélnek, és amelyek a fegyelmezéssel, a fenyítéssel és a büntetéssel kapcsolatosak. Egyrészt beszéltünk azokról az elképzelésekről és képzelődésekről, amelyek Isten munkáján belül felmerülnek az emberekben; másrészt az embereknek azt is tudniuk kellene, hogy Isten sokféleképpen munkálkodik az embereken. Attól függően, hogy a különböző korok közül melyikben munkálkodik, és attól függően, hogy milyen különböző normákat követel meg az emberektől, és természetesen attól függően, hogy milyen különböző eredményeket akar elérni az emberekben az Ő munkája által, valamint munkájának különböző célpontjaitól és az emberek különböző természetlényegeitől függően Isten különböző módszereket alkalmaz, és sokféle különböző módon munkálkodik az embereken. A fegyelmezés, a fenyítés és a büntetés csak egy kis része az Ő munkájának, és nem ezek a fő módszerek, amelyeket munkája során alkalmaz. Mivel az Ő munkájának harmadik szakaszában Isten számos igazságot mondott ki, hogy gondoskodjon az emberekről és elérje azt az eredményt, hogy megmenti őket, nagyon csekély mennyiségű fegyelmező, fenyítő, vagy akár büntető munkát végez az embereken. Továbbá, munkájának különböző célpontjaitól függően Isten a vonatkozó alapelvek szerint is teszi ezeket a dolgokat, cselekedetei pedig a célpontoktól és a különféle körülményektől függően változnak. Így elmondható, hogy viszonylag ritkán fegyelmezi, fenyíti vagy bünteti meg az embereket. Ezért az embereknek többé nem szabad a korábbi elképzeléseikhez és képzelődéseikhez ragaszkodniuk Isten munkájával kapcsolatban, és mivel Isten sok szót és számos igazságot kimondott, nem szabad továbbra is attól függeniük, hogy Isten fegyelmezi, megfenyíti vagy megbünteti őket, passzívan hagyva, hogy Ő az igazság gyakorlására és az igazságvalóságba való belépésre ösztönözze őket – ez egy olyan elgondolás, amellyel nem szabadna rendelkezniük az embereknek. A helyes elgondolás, amellyel az embereknek rendelkezniük kell, az, hogy nem szabad passzívan arra hagyatkozniuk, hogy Isten fegyelmezése, fenyítése vagy büntetése értesse meg velük az Ő szándékait, vagy késztesse őket arra, hogy Őelé járuljanak, és hogy ehelyett pozitívabban és kezdeményezőbb módon kell Isten elé járulniuk, hogy kikutassák az Ő szándékait és az igazságalapelveket. Nem számít, mikor, Isten szavai és az igazságalapelvek jelentik azt az irányt, amelyen tovább kell haladnod, és ezek azok az alapelvek és utak, amelyeket leginkább védelmezned és gyakorolnod kell a mindennapi életedben vagy a létezésed útján, míg Isten fegyelmezése, fenyítése és büntetése csak olyan munkamódszerek, amelyeket Ő bizonyos különleges helyzetekben és olyan körülmények között mutat meg, amikor szükségesnek tartja. Az embereknek nem szabad passzívan várniuk vagy passzívan kérniük, hogy ez megtörténjen, azt gondolva: „Isten fegyelmezzen, fenyítsen és büntessen engem, hogy megszerethessem és gyakorolhassam az igazságot.” Ez a megközelítés nem helytálló – Isten az emberek tényleges megnyilvánulásainak és az életük szükségleteinek megfelelően munkálkodik. Némelyek azt hallják, hogy azok, akiknek nincs lelkiismeretük, fenevadak, és nem lehet megmenteni őket, ezért elkezdenek szorongani és azt gondolják: „Ha nem lehet megmenteni engem, az igazán problémás lesz. Mivel nincs meg bennem a normális emberi mivolt lelkiismeretének tudatossága, jobban szeretném, ha Isten megfegyelmezne és megbüntetne engem, ezzel helyettesítve a normális emberi mivolt lelkiismeretét.” Jó ötlet ez? Teremtett lényként és a romlott emberi faj hétköznapi tagjaként valóban úgy gondolod, hogy nincs meg benned a normális emberi mivolt és hiányzik belőled a normális emberi mivolt lelkiismerete, akkor mélyen átérzed ennek fájdalmát, és azt reméled, hogy Isten fegyelmezése, fenyítése és büntetése nem fog elhagyni téged, és képessé tesz majd arra, hogy átalakulj, végül pedig túlélj. Ha valóban megvan benned ez a fajta elszántság, akkor az jó dolog lehet, és reménysugár a túlélésedre. Ám ha nincs meg benned ez a fajta elszántság, akkor azt mondom neked: nagy veszélyben vagy, ha nem rendelkezel a normális emberi mivolt lelkiismeretének tudatosságával. Még akkor is, ha alkalmanként részesültél Isten fegyelmezésében, fenyítésében és büntetésében, ez olyasvalami, amit Ő adott neked. Isten megteszi ezeket a dolgokat, és használja ezeket a módszereket, hogy emlékeztessen és figyelmeztessen téged, hogy kevesebb gonoszságot kövess el és kevesebb büntetést kapj. Isten eléggé megkímélte a büszkeségedet; hálásnak kellene lenned Istennek, amiért kivételt tett és ilyen kegyelemmel volt irántad, ahelyett, hogy nem tudod, mi a jó neked. Normális helyzetekben Isten nem végez semmilyen munkát és nem használ semmilyen munkamódszert olyasvalakin, akiből hiányzik az emberi mivolt lelkiismerete és észszerűsége. Ha fegyelmezést, fenyítést vagy büntetést kaptál Istentől, függetlenül attól, hogy melyiket, legyen az enyhe vagy valamivel súlyosabb, akkor mindezért hálásnak kell lenned Istennek. Az emberek köznyelvi szavaival élve ilyen az, amikor Isten valamelyest tekintettel van rád és felemel téged. Isten egyáltalán nem ellenségesen tekint rád és nem ítél el téged, ezért el kellene ezt fogadnod Istentől. Ha valóban lehetőséged van arra, hogy az igazsággal való ellátáson túl Isten fegyelmezésében, fenyítésében vagy büntetésében részesülj, akkor ez azt bizonyítja, hogy Isten még mindig teremtett lényként és a romlott emberi faj tagjaként kezel téged. Köszönetet kell mondanod Istennek, helyesen kell értened ezt, és alá kell vetned magad Isten fegyelmezésének, fenyítésének és büntetésének. Nem táplálhatsz emiatt ellenséges hozzáállást Istennel szemben, és még jobban fellázadnod sem szabad emiatt Isten ellen. Nem számít, milyen fegyelmezésben részesültél, vagy milyen súlyos büntetést kaptál, alá kell vetned magad Istennek és haladéktalanul hálát kell adnod Neki, megköszönve, hogy ösztönzött és figyelmeztetett téged, és hogy megadta neked ezt az esélyt, illetve hogy lehetőséget adott neked arra, hogy mindezt megkapd Istentől. Ez azt is bizonyítja, hogy még mindig kapcsolatban állsz Istennel, és hogy ez a kötelék nem szakadt el teljesen. Isten emberiséget irányító munkájában és annak folyamatában, hogy Ő megmenti az embereket, Isten még mindig a szívében tart téged; az a legkevesebb, hogy Isten még mindig lát téged – amikor látja a lázadó mivoltodat és a romlottságodat, Ő még akkor is hajlandó megfegyelmezni, megfenyíteni és megbüntetni téged. Ez azt bizonyítja, hogy nem mondott le rólad teljesen; számodra ez szerencsés dolog, és egyben jó hír is. Ezért, még ha ki is vagy téve egy kevés fájdalmas fegyelmezésnek vagy fenyítésnek, késedelem nélkül Isten elé kell járulnod. Az Isten elé járulás célja nem az, hogy meghajolj Előtte, és nem is az, hogy úgy érezd, Isten ijesztő vagy félelmetes. Ehelyett meg kell értened, mit kell tenned azért, hogy Isten kedvében járj, mit kell tenned azért, hogy Isten ne haragudjon rád többé, és mit kell tenned azért, hogy a haragja eloszoljon. Az a legkevesebb, hogy meg kell tenned a tőled telhető legjobbat azon belül, amit a képességed el tud érni, hogy gyakorold azokat az igazságalapelveket, amelyeket Isten mondott neked, és nem szabad újra magadra haragítanod Istent. Ha Isten újra és újra megharagszik rád, te pedig továbbra is rendkívül érzéketlen vagy, megmakacsolod magadat és hajthatatlanul ellenségesen tekintesz Istenre, és a legvégsőkig harcolsz Ellene, akkor a végén elkerülhetetlenül azzal fogsz szembesülni, hogy Isten lemond rólad. Amikor Isten már nem fegyelmez, fenyít és büntet meg téged, akkor Isten lemondott rólad. Ha pedig Isten egyszer lemond rólad, akkor többet nem fog figyelmeztetni, és eltávolít téged a szeme elől, és a gyülekezeten kívüli helyre visz téged, egy olyan helyre, amely távol van az Ő munkájának középpontjától; a legkevesebb, hogy úgy intézi, hogy ne lásson téged a munkája időszakában – Isten nem akar majd többé látni téged. Ha ilyen mértékben követsz el gonoszságot és eljutsz erre a pontra, akkor nincs remény arra, hogy megmenekülj. Megértetted? (Igen.)

A mai beszélgetés az emberek és Isten közötti korlátok és az Istennel szembeni ellenségeskedés elengedésének témájához kapcsolódott. Legyen szó akár az emberek Istenről alkotott elképzeléseinek és képzelődéseinek leleplezéséről, akár az Istenhez való hozzáállásaik leleplezéséről, vagy az arról szóló beszélgetésről, hogy Isten pontosan hogyan és milyen módon végzi munkáját az embereken, bárhogy is legyen, végső soron mindez a következőt mondja az embereknek: a helyes nézőpont, amellyel Isten munkájával kapcsolatban leginkább rendelkezniük kell, az az, hogy elfogadják és alávetik magukat Isten ítéletének és fenyítésének, és elfogadják Isten szavait és minden igazságalapelvet, amellyel Ő ellátja őket, ahelyett, hogy eltávolodnának Istentől. Valahányszor csak tesznek valamit, az igazságalapelveket kell keresniük és azok szerint kell gyakorolniuk, valamint az igazságvalóságba való belépésre kell törekedniük ahelyett, hogy a saját külső viselkedésükbe vagy abba fektetnének erőfeszítéseket, hogy külsőleg nehézségeket szenvednek el és árat fizetnek, és természetesen ahelyett, hogy belebonyolódnának a saját elképzeléseikbe és képzelődéseikbe és nagy felhajtást csinálnának miattuk. Mindent egybevetve, függetlenül attól, hogy milyen elképzeléseid és képzelődéseid vannak Istenről, Isten munkája azt az eredményt szándékozik elérni, hogy az Ő szavait és az igazságot az emberekbe munkálja, és hogy képessé tegye őket arra, hogy legyenek betartandó igazságalapelveik és arra, hogy ezeket az igazságalapelveket tartsák fenn mindenben, amivel a mindennapi életükben és a létezésük útján találkoznak – ez Isten munkájának szándékolt eredménye. Az Isten munkája által elért végeredmény az, hogy az igazság az emberek valóságává és életévé válik, ahelyett, hogy Ő az emberek elképzelései és képzelődései szerint valósítaná meg mindezt. Érted ezt, igaz? Többé-kevésbé eleget beszéltünk ezekről a témákról, ugye? (Igen.) Akkor itt véget ér a mai beszélgetésünk. Viszlát!

2023. július 8.