B. Az emberek elképzelései és képzelődései azokról az eredményekről, amelyeket Isten az Ő munkájában elérni szándékozik

Bár Isten munkája mindenható és csodálatos, és noha Isten szavai az igazság és élet, az embereket nem lehet egyik napról a másikra teljessé tenni vagy megváltoztatni. Vannak olyanok, akik az elképzeléseik és képzelődéseik alapján gyakran azt mondják: „Oly sok éve hiszek Istenben, akkor hogy lehet, hogy még mindig nem változtam meg? Hogy lehet az, hogy még mindig nem értem el a megszentelődést? A szívemben miért szeretem még mindig a világot? Miért vagyok még mindig olyan hiú? Miért van még mindig bennem elvetemült kéjvágy? Régebben szívesen néztem a nem hívő világ egyes videóit vagy szórakoztató műsorait. Miért akarom időről időre még mindig ezeket nézni annak a ténynek ellenére, hogy hittem és a mai napig hiszek Istenben, sok éven át ettem és ittam Isten szavait, végeztem a kötelességemet, lemondtam dolgokról és sok éven át feláldoztam magam, és úgy érzem, hogy a szívemben már elengedtem ezeket a dolgokat?” Ezek az emberek elképzelései közé tartoznak, ugye? Különösen igaz, hogy némelyek az Istenbe vetett hitükben mindig olyan dolgokra törekszenek, mint a testük legyőzése, a hús-vér test élvezetei utáni sóvárgás kerülése, több szenvedés és fáradozás elviselése, valamint a sok testi nehézség leküzdésére való képesség. De annak ellenére, hogy továbbra is így törekszenek, még mindig úgy érzik, hogy gyakran a hús-vér test szertelen vágyai, a kényelem áhítása és a lustaság irányítják őket, így gyakorta negatívak és elveszítik az Istenbe vetett hitüket, ezt gondolva: „Isten munkája eljutott idáig, akkor én miért vagyok ekkora csalódás és gyakran negatív még mindig?” Néha, amikor egy feladatban elértek néhány eredményt és kivívták mindenki elismerését, megkönnyebbülést éreznek és azt gondolják: „Még mindig van reményem a megmenekülésre. Isten munkája és az Ő szavai olyan jók. Az Ő munkája valóban meg tudja változtatni az embereket.” De aztán egy idő után úgy érzik, hogy még mindig hiányoznak nekik a szeretteik. Különösen igaz, hogy még azokra az emberekre is visszaemlékeznek időnként, akiket egykor imádtak, és nosztalgiával idézik fel a világi életüket, amelyet korábban éltek, és igazán hiányoznak nekik azok a dicsőséges napjaik, amikor kint voltak a világban, így hát eltűnődnek: „Hogy lehet az, hogy még mindig hiányoznak nekem ezek a dolgok? Miért nem engedtem el a hús-vér test gyönyöreit, és miért nem különültem el a világtól, szentként? Hogy lehet, hogy még nem változtam meg?” És megint feldúltnak érzik magukat. Gyakran időznek ezekben a gondolatokban és nézőpontokban. Az állapotuk néha jó, néha rossz, egy ideig gyengék, majd egy ideig erősek, egy darabig negatívak, majd egy darabig pozitívak. Gyakran a mindennapi életben tanúsított megnyilvánulásaik alapján hoznak ítéleteket önmagukról. Ha jó állapotban vannak, azt hiszik magukról, hogy az üdvösség célpontjai; ha rossz állapotban vannak, úgy érzik, hogy nincs reményük a megmenekülésre, és hogy a megváltás lehetetlen számukra. Vagy az egyik szélsőségben vannak, vagy a másikban. Amikor jó állapotban vannak, úgy érzik, hogy olyanok, mint egy szent ember, és nagyon közel állnak Istenhez, hogy nincsenek akadályok közöttük és Isten között, és úgy érzik, hogy Isten ott van közvetlenül mellettük. Amikor rossz állapotban vannak, úgy érzik, hogy a pokol 18. szintjére zuhantak, és nem képesek látni vagy megérinteni Istent, és úgy érzik, hogy Isten nagyon távol van tőlük. Miért van ez? Miért vannak ilyen állapotaik? Ezek az állapotok normálisak vagy rendellenesek? (Rendellenesek.) Amikor jó állapotban vannak, mindent megtesznek, aminek az elvégzését a gyülekezet megszervezi nekik, és képesek legyőzni bármilyen nehézséget, elviselni bármilyen viszontagságot, és megfizetni bármilyen árat. Úgy érzik, hogy ők azok, akik a legjobban képesek alávetni magukat Istennek, hogy ők olyan személyek Isten házában, akik az igazságra törekszenek, és hogy semmilyen nehézség nem tántoríthatja el őket. Nagyon keményen dolgoznak, hogy megtegyék a kötelességüket, és hajlandóak erőfeszítéseket tenni. Nem érzik magukat fáradtnak, bármennyit is beszélnek, amikor másokkal társalognak, és nem bánják, ha kimarad egy étkezés, vagy ha kihagynak két-három óra alvást. Hajlandóak feláldozni magukat Istenért és az egész életüket odaszánni Istennek. Ennek következtében úgy érzik, hogy megváltoztak. Többé nem gondolnak a családjukra, már nem hiányoznak nekik azok, akiket egykor szerettek, és többé már nem idézik fel nosztalgiával a világban egykor őket illető dicsőséget és tiszteletet. Mindezt szélnek eresztik, és teljes szívvel feláldozzák magukat Istenért, betartva az alapelveket, megmetszve bárkit, aki akadályoz és zavart kelt, fenntartva a méltányosságot Isten házáért, szilárdan megállva az igazságosság oldalán, megvédve Isten házának érdekeit, és a szigorú és pártatlan „bíró” képét alakítják ki önmagukról. Egy ideig egész jól teljesítenek. Eljöhet azonban az idő, amikor felfedik romlott beállítottságaikat vagy valami rosszat tesznek, és akkor negatívvá és gyengévé válnak, ezt gondolva: „Isten felfedett engem, többé már nem szeret.” Onnantól kezdve képtelenek lesznek ismét lábra állni. Úgy fogják érezni, hogy ők semmik és képtelenek bármit is megtenni, hogy még mindig önző gondolataik vannak és elvetemült sóvárgásuk, hogy gyakran hiányolják azokat, akiket korábban szerettek és kedveltek, hogy gyakran negatívak és gyengék, hogy még mindig ellenállnak Istennek, hogy képtelenek az igazság gyakorlására, és hogy annak ellenére nem változtak meg, hogy oly sok éve hisznek már Istenben, és ezt fogják gondolni: „Nem azt jelenti ez, hogy nekem befellegzett?” Úgy fogják gondolni, hogy nincs esélyük a megmenekülésre, és hogy egyáltalán nincs remény a számukra. Amikor boldogok, magukon kívül vannak az örömtől, amikor pedig fájdalmuk van, akkor hihetetlenül nyomorultul érzik magukat. Mindig e két szélsőség között mozognak, egyikből a másikba billenve. Miért van ez? Függetlenül attól, hogy ezek az állapotok és megnyilvánulások pozitívak-e vagy pedig a csüggedés állapotai, összefoglalva, ez mind ugyanolyan típusú probléma, mégpedig, hogy valaki tele van elképzelésekkel és képzelődésekkel Isten munkájáról, és mindig a hangulatai, valamint egy bizonyos időszak során tanúsított feltárulásai és megnyilvánulásai alapján hoz ítéleteket önmagáról és jellemzi saját magát, miközben egyúttal ítéleteket mond Isten munkájáról, az Ő embereken végzett munkája által elért eredményekről, valamint az embereken végzett munkája által megvalósított szándékról és célról. Ez a probléma gyökere? (Igen.) Amikor az emberek pozitívak, imádkoznak Isten előtt, hevesen sírva fejezik ki elhatározásukat, hajlandóak egész életüket odaszánni Istennek anélkül, hogy bármit is kérnének, hajlandóak követni Istent és feláldozni magukat Őérte. Amikor imádkoznak és ilyen elhatározásokat hoznak, úgy érzik, hogy az összes nehézség már nem nehézség többé. Könnyekig hatódnak, sőt még azt is hiszik, hogy a Szentlélek hatotta meg őket. Azt gondolják: „A Szentlélek megindított engem. Isten bizonyára annyira szeret engem! Isten nem mondott le rólam!” Könnyek közt imádkoznak, és azt mondják, hogy a Szentlélek hatotta meg őket – nem téveszme ez? (De igen.) Valójában az hatott meg, hogy milyen jól érezted magad saját magaddal kapcsolatban; a saját elhatározásod, törekvéseid, kívánságaid és a saját cselekedeteid hatottak meg, nem pedig a Szentlélek. Miért mondom, hogy saját magadat hatottad meg? Annyi elképzelésed és képzelődésed van Isten munkájáról, és ezek annyira eltorzultak – gondolod, hogy Isten meghatna téged? Ha te ebben a szélsőséges állapotban vagy, Isten vajon meghatna, hogy még szélsőségesebb legyél? Ha Isten meghatna téged, az csak még szélsőségesebbé tenne és azt érné el, hogy még jobban csodáld önmagad és még jobban meghatódj saját magadtól, és hogy még inkább meg akard hozni ezt az elhatározást: „Kevesebbet fogok aludni és több nehézséget szenvedek majd el, megeszem az ételt, akár jó, akár rossz, bármit meg fogok enni, és nem törődöm azzal, hogy egy kicsit is használ-e a testemnek, vagy sem. Le kell győznöm a régi hús-vér testem preferenciáit, konkrétan meg kell gyógyítanom a régi hús-vér testem gyarlóságait, és még több szenvedést kell okoznom a hús-vér testemnek, és nem hagyhatom, hogy elkényelmesedjen. Ha komfortosan érzem magam, akkor nem fogom szeretni Istent; ha komfortosan érzem magam, akkor átadom majd magam a hús-vér test örömeinek, és nem fogok keményen dolgozni, hogy megtegyem a kötelességemet.” Ha a Szentlélek hatna meg téged, akkor továbbra is fenntartanád ezt a szélsőséget, és még inkább tévesen azt hinnéd, hogy már győzedelmeskedtél a hús-vér test felett és legyőzted a Sátánt, és hogy már megmenekültél. Ezért mondom, hogy téged nem a Szentlélek hatott meg, hanem saját magad. Gyakran meghatjátok saját magatokat? (Igen.) A saját, abbéli elhatározásod hat meg téged, hogy feláldozd magad és viszontagságot szenvedj el Istenért, és a szívedben oly nagyon hajlandó vagy viszontagságot szenvedni Istenért, bármennyi viszontagságot elszenvedni, vagy akár meghalni, és akkor könnyek csurognak le az arcodon. A teljes valóság az, hogy Istent nem hatja meg az, ha te meghatódsz, és az elhatározásod sem hatja meg. Ez az ömlengésed csak egy pillanatnyi impulzus, a tüzes szenvedély pillanatnyi hulláma. Ebben a helyzetben az is lehet, hogy így imádkozol Hozzá: „Istenem, hajlandó vagyok meghalni Érted! Istenem, ma annyira el voltam foglalva a kötelességem végzésével, hogy kihagytam egy étkezést. Még ha tíz étkezést kell is kihagynom, azt is hajlandó leszek megtenni! Az emberek nem csak kenyéren élnek, hanem az Isten szájából származó szavakon is. Istenem, hajlandó vagyok egész életemben, örökkön örökké szeretni Téged, és az Irántad érzett szeretetem soha nem fog megváltozni!” Ezek a grandiózus szavaid heves sírásra késztetnek, Isten hozzád való viszonyulása azonban nem változik. Miért? Azért, mert téged egy pillanatnyi impulzus hat meg, a könnyeid pedig nem a lelkiismeret-furdalás könnyei, nem a lekötelezettség könnyei, és nem abból fakadó könnyek, hogy valóban megismerted önmagadat, és még kevésbé az abbéli szomorúság könnyei, hogy képtelen vagy gyakorolni az igazságot és fenntartani az igazságalapelveket. Ezért ez az érzelmed egyedül téged tud meghatni, és talán másokat is vagy a körülötted lévőket is meghatja, Istent azonban nem hatja meg. Ezért nem a Szentlélek hat meg téged, hanem te hatod meg saját magadat. A könnyeid azért folynak, mert meghatódtál saját magadtól. A könnyeid, az érzelmes szavaid és a tüzes szenvedélyed csak egy felszíni jelenség, egyfajta viselkedés csupán. Nem a lényegedben és az életedben bekövetkezett változást jelentenek, és nem is annak a kinyilatkoztatását, hogy az igazság a te életed. Amikor megvan benned a szenvedély és a késztetés, hogy feláldozd magad és szenvedj Istenért, és kifejezetten proaktív vagy, akkor úgy érzed, hogy a Szentlélek meghat, hogy megváltoztál, és hogy az üdvösség célpontja vagy – ez az egyik fajta elképzelésed és képzelődésed Isten munkájáról. Amikor negatívvá válsz egy átmeneti kudarc és bukás miatt, vagy mert a romlottságod és a hiányosságaid nyilvánvalóvá váltak, vagy mert meg lettél metszve és fel lettél fedve, szomorúságot és fájdalmat érzel, és azt gondolod, hogy nem változtál meg és nincs reményed az üdvösségre – ez egy másik fajta elképzelésed és képzelődésed Isten munkájával kapcsolatban. Valójában nem számít, hogy mit lát Isten – hogy negatív vagy pozitív állapotban vagy-e, vagy hogy milyen mértékben romlott és züllött le az állapotod –, hogyan szemlél téged Isten mindvégig? Az érettséged olyan, amilyen. Isten a tényleges helyzeted, a tényleges megnyilvánulásaid és a tényleges érettséged alapján fogja meghatározni, hogy mennyit változtál és hány igazságvalóságba léptél be. Az, hogy jelenleg képtelen vagy talpra állni és teljes csüggedésbe süllyedtél, nem azok a normák, amelyek alapján Isten szemlél téged vagy meghatározza a tényleges érettségedet. Tehát nem számít, hogy pozitív vagy negatív állapotban vagy-e, vagy hogy tele vagy-e tüzes szenvedéllyel vagy pedig csüggedtnek érzed magad, ez nem lesz hatással arra, ahogy Isten értékel és jellemez téged. Te vagy az egyetlen, aki helytelenül jellemzed saját magadat az átmeneti feltárulásaid és megnyilvánulásaid alapján – vagy olyasvalakiként, aki már olyan, mint Péter, vagy pedig olyasvalakiként, akinek nincs esélye a megváltásra –, mert rengeteg elképzelésed és képzelődésed van Isten munkájáról. De nem számít, hogyan hozol ítéleteket, nem számít, milyen jó vagy rossz érzéseket tapasztalsz meg, mindezt az Isten munkájáról kialakított elképzeléseid és képzelődéseid okozzák, ezek az elképzelések és képzelődések pedig nem felelnek meg Isten pontos és gyakorlati meghatározásának az emberről, sem a róla meghozott pontos és gyakorlati ítéletének. Nem ez a helyzet? (De igen, ez.) Ezért, legyen bár szó a saját megnyilvánulásaikról, a saját lényegükről vagy az önmagukról adott végső jellemzésükről, az emberek nem hozhatnak ítéleteket ezekről a dolgokról saját elképzeléseik és képzelődéseik alapján. Ehelyett Isten munkájának normális törvényei és az Isten által az Ő munkájában elérni kívánt tényleges eredmények alapján kell mérniük ezeket a dolgokat, vagy pedig Isten munkamódszerei és az emberekről alkotott pontos meghatározásai alapján. Melyek az emberek fő elképzelései és képzelődései Isten itteni munkájáról? Az emberek azt hiszik, hogy a tényleges érettségük az átmeneti megnyilvánulásaik, vagy egy bizonyos időszak alatti megnyilvánulásaik alapján kerül meghatározásra: ha ebben az időszakban jó állapotban vannak, akkor a Szentlélek munkálkodni fog rajtuk és elmondható, hogy megváltoztak, van életük, növekedtek érettségben, és képesek elérni az üdvösséget; ha rossz állapotban vannak és egyáltalán nincs őszinte hitük Istenben ebben a periódusban, ez azt jelenti, hogy egyáltalán nincs érettségük. Ezek vajon nem az emberek elképzelései és képzelődései? (De igen.) Az emberek Isten munkájával kapcsolatos egyik elképzelése és képzelődése az, hogy ez a munka nem hosszú távon és folyamatosan megy végbe az embereken, hanem inkább egy múló megvilágosítást ad nekik, ami egy energialöket és egy pillanatnyi késztetés megnyilvánulását váltja ki belőlük. Egy másik fajta az, amikor az emberek úgy hiszik, hogy Isten munkája természetfeletti, hogy Ő arra indítja az embereket, hogy pozitív hozzáállásuk legyen és meglegyen bennük az elhatározás a nehézség elszenvedésére és arra, hogy feláldozzák magukat Őérte, és hogy ekkor érettséget nyerjenek és olyan emberekké váljanak, akik Isten igazságát tartják az életüknek. Úgy hiszik, hogy ha egy probléma miatt elgyengülnek, Isten megállapítja majd, hogy ők kudarcot vallottak és fel lettek fedve, és akkor majd elítéli őket Isten, illetve kiiktatja őket és lemond róluk. Ezek vajon nem az emberek elképzelései és képzelődései? (De igen.)

Melyek az embereknek azok az elképzelései és képzelődései, amelyekről az imént beszéltünk? (Az embereknek sokféle elképzelésük és képzelődésük van Isten munkájáról. Úgy hiszik, hogy az ember tényleges érettségét egy bizonyos időszakban mutatott megnyilvánulásai vagy az átmeneti megnyilvánulásai határozzák meg, és úgy gondolják, hogy Isten munkája az embereken egy pillanat alatt történik, nem pedig hosszú távon és folyamatosan. Az emberek azt is hiszik, hogy Isten munkája igencsak természetfeletti, és hogy Isten gyakran meghatja az embereket. Amikor az embereket egy pillanatra meghatja a Szentlélek, úgy érzik, hogy mindjárt tökéletességre jutnak, vagy hogy közelebb kerültek Péter színvonalának eléréséhez, amikor pedig kudarcot vallanak és elgyengülnek, megállapítják, hogy ki lettek iktatva.) Milyen elképzelései és képzelődései vannak az embereknek Isten munkájáról e tekintetben? Az emberek úgy hiszik, hogy az ideiglenes megnyilvánulásaik a tényleges érettségüket tükrözik, és hogy Isten az ideiglenes megnyilvánulásaik alapján hoz ítéleteket az emberekről. Az emberek úgy vélik, hogy Isten szereti látni, amikor az emberek viszontagságot szenvednek el és árat fizetnek, hogy szereti látni, ha az emberek gyakran imádkoznak és elhatározásokat hoznak és annyira meghatódnak, hogy kisírják a szemüket, illetve hogy a kedvére való, ha az emberek képesek lemondani dolgokról, feláldozni magukat és szorgalmasan dolgozni, és képesek legyőzni a hús-vér test különféle nehézségeit. Azt gondolják, hogy függetlenül attól, hogy az alapelvek szerint vagy az igazsággal összhangban cselekszenek-e vagy sem, mindaddig, amíg képesek gyakran árat fizetni, valamint a kötelességük végzése során sűrűn kihagyják az étkezéseket és nem alszanak eleget, korán kelnek és későn fekszenek, és éjjel-nappal dolgoznak, addig ez tetszeni fog Istennek. Ez azt jelenti, hogy nem számít, milyen munkát végez Isten, vagy hány szót mond, Ő csupán azt reméli, hogy az emberek mind képesek arra, hogy viszontagságot szenvedjenek el és árat fizessenek Őérte, ne egyenek jó ételeket és ne viseljenek szép ruhákat, és ne legyen semmi szabadidejük, és hogy minden egyes napot a kötelességeik végzésével vagy imádkozással kell tölteniük, és gyakran kell fogadalmakat tenniük, kifejezésre juttatni az elhatározásukat, döntéseket hozniuk és esküt fogadniuk. Vannak, akik azt gondolják, hogy Isten szereti korlátozni az emberek szívét és végtagjait, hogy nem ad nekik szabadságot és felszabadulást, hanem ehelyett azt érezteti velük, hogy el vannak nyomva és így nem szabadulhatnak fel, és megfosztja őket a normális emberi mivolt életének szabadságától. Az emberek ezt gondolják, ugye? (Igen.) Mi mást gondolnak még az emberek? Hogy Isten nem engedi meg az embereknek, hogy kudarcot valljanak, hogy gyengeséget vagy romlottságot tárjanak fel, illetve megmutassák a hiányosságaikat. Az emberek azt is hiszik, hogy ha el akarják érni az üdvösséget és tökéletességre akarnak jutni, akkor a kötelességük végzése során egyáltalán nem lehetnek gyengék, és egy sem lehet meg bennük a normális emberi mivolt szükségletei, hiányosságai vagy hibái közül, és semmilyen romlott beállítottságot nem fedhetnek fel. Hát nem ezek az emberek elképzelései és képzelődései? (De igen.) Elképzeléseikben és képzelődéseikben azt gondolják az emberek, hogy Isten munkája és útmutatása alatt meg kell őrizniük szívük fiatalságát, buzgónak kell maradniuk, a munkájuk iránt pedig tele kell lenniük szenvedéllyel és komolyan kell viszonyulniuk hozzá, valamint állandóan feszültnek kell lenniük és soha nem lazíthatnak. Nem ezt gondolják az emberek? Vajon ez az emberek egyik elképzelése és képzelődése, vagy pedig Isten valódi követelménye az emberekkel szemben? (Az emberek egyik elképzelése és képzelődése.) Az emberek azt gondolják, hogy ha egy kicsit negatívak és gyengék, vagy van valamilyen enyhe testi nehézségük, illetve rendellenességek vagy hibák vannak az emberi mivoltukban, vagy romlott beállítottságokat fednek fel, és időnként a hús-vér test kényelme után sóvárognak, akkor Isten nem akarja majd őket, nem fog szólni hozzájuk és nem fog munkálkodni rajtuk, ők pedig ki lesznek iktatva és nem lesz reményük az üdvösségre. Valóban ez a helyzet? (Nem.) Nem az emberek elképzelései és képzelődései ezek? (De igen.) Az emberek az elképzeléseikben és képzelődéseikben egyrészt azt hiszik, hogy Isten szereti azokat, akik állandóan tele vannak lelkesedéssel és tüzes szenvedéllyel a munkájuk iránt, másrészt pedig azt, hogy Isten nem szereti az emberek negativitását és nem engedi meg nekik, hogy megmutassák gyengeségeiket. Más szavakkal, az emberek úgy vélik, hogy Isten szereti az aszkétákat, nem így van? Úgy gondolják, hogy egész életüket szegénységben kell élniük, egyáltalán nem szabad a külső dolgokra figyelniük, és nap mint nap egy hideg olajlámpa félhomályában kell olvasniuk Isten szavait; azt hiszik, hogy a reggeli és az esti imák egyaránt kötelezőek, hogy minden étkezés előtt hálát kell adniuk Istennek, és hogy nem rendelkezhetnek a normális emberi mivolt különféle szükségleteinek egyikével sem. Úgy hiszik, hogy csak így tekinthetők abszolút hűségesnek Istenhez és teljesen hűségesnek a munkájukhoz, és Isten csak akkor kedvelheti őket és akkor lehetnek olyasvalakik, akiket Isten meg akar menteni és tökéletessé akar tenni, ha fenntartják ezt a fajta lelkesedést. Mivel az embereknek vannak ilyen elképzeléseik és képzelődéseik, egyesek különösen önvádat éreznek, amikor időnként hiányzik nekik a családjuk, és akkor is nyugtalanul érzik magukat, amikor időnként csevegnek egy kicsit, azt gondolva, hogy Isten szemrehányást fog tenni nekik. Amikor néhány fiatal nő felöltözik és időnként kissé élénk és meglehetősen divatos ruhákat visel, teljesen kényelmetlenül érzik magukat, és azt gondolják: „Nem lehet, hogy egy kissé illetlen így öltözködnöm? Nem kicsapongó egy kicsit?” Valójában nem viselnek bizarr ruhákat vagy kihívó öltözéket, mégis kicsapongónak érzik magukat, és azt gondolják: „Isten szemrehányást tesz nekem belül. Nem szereti, ha ezt csinálom.” Ha úgy gondolod, hogy Istennek nem tetszik, miért nem egy buddhista szerzetes vagy taoista köntösét viseled? Milyen „elegáns” és „illedelmes” lenne az! Az nem lenne kicsapongó, igaz? Némelyek időnként átadják magukat egy kis hiúságnak vagy hivalkodásnak, majd vádlást és nyugtalanságot éreznek belül, és azt gondolják: „Isten már nem szeret engem. Többé már nem akar engem.” Vannak, akik még olyan szabályokat is felállítanak, hogy nem fésülhetik meg a hajukat, nem sminkelhetnek, vagy nem nézhetnek tükörbe, és csak havonta egyszer vagy félévente fürödhetnek, és azt gondolják, hogy ha gyakrabban fürdenek, mint havonta vagy félévente, azt Isten utálja, és biztosan nem fognak üdvözülni. Felállítottak egy szabályt, miszerint hajnali öt előtt fel kell kelniük, és azt gondolják, hogy ha fél órával később kelnek fel, azzal átadják magukat a kényelemnek, és nem Istent szerető emberek. Olyan szabályt állítottak fel, hogy éjfél után kell lefeküdniük, és azt gondolják, hogy ha éjfél előtt fekszenek le, akkor nem olyan emberek, akik hűségesen végzik a kötelességüket. Ezek az emberek számos rögzített szabályt állítanak fel a saját viselkedésükre, a mindennapi életükre és az életszükségleteikre vonatkozóan. Nem keresik azt, hogy mik Isten követelményei, és azt sem próbálják megérteni, hogy Istennek milyen nézetei és hozzáállásai vannak ezekben a dolgokban. Ehelyett teljesen szubjektív módon hisznek abban, hogy Isten munkájában Isten nem engedi meg az embereknek, hogy ilyen megnyilvánulásaik legyenek, és hogy ha valaha is rendelkeznek ezekkel a megnyilvánulásokkal, akkor teljesen lázadók, Isten pedig gyűlöli őket, és ezért nem üdvözülhetnek. Gyakran mindössze néhány említésre sem méltó triviális dolog miatt – mint például egy helytelen dolog kimondása, egy helytelen szó használata, néhány extra nassolnivaló elfogyasztása, vagy alkalmanként szórakoztató videók megtekintése – az emberek azt gondolják: „Nekem befellegzett, ez teljesen lázadó viselkedés a részemről! Nem tudtam, hogy képes vagyok így viselkedni és ilyen hajlamaim lehetnek – nem tudtam, hogy még mindig vannak ilyen problémáim. Ez szörnyű. Mélyen el kell gondolkodnom magamon, boncolgatnom kell magam a lelkem mélyén, és gyökeres változáson kell átesnem. Nem hagyhatom annyiban!” Az emberek nagy jelentőséget tulajdonítanak ezeknek a dolgoknak, amelyeknek semmi közük az igazságalapelvekhez. Ezek mind az emberek elképzelései és képzelődései, és Isten utálja azokat. Isten nem akarja látni, hogy az emberek ezeket a megnyilvánulásokat tárják fel. Melyek tehát azok az igazságok, amelyeket az embereknek meg kell érteniük ezzel kapcsolatban? Mely alapelveket kell betartani? Mivel ezek a dolgok az emberek elképzelései és képzelődései, ezek határozottan nem azok az alapelvek, amelyeket Isten elvár az emberektől, és egyértelműen semmi közük sincs Isten emberekkel szemben támasztott követelményeihez. És mivel ezek elképzelések és képzelődések, ez azt jelenti, hogy az emberi elmében fogannak meg és ott állnak össze – röviden, az emberek elméjéből származnak, és semmi közük azokhoz az igazságvalóságokhoz, amelyek birtoklását Isten elvárja az emberektől. Nem számít, hogy az emberek hogyan ragaszkodnak ezekhez az elképzelésekhez és képzelődésekhez, amíg ezeknek semmi közük az igazsághoz, addig az emberek hiábavalóan ragaszkodnak hozzájuk. Még ha ragaszkodsz is hozzájuk, nem az igazságalapelvekhez ragaszkodsz, Isten pedig nem fog emlékezni erre. Különösen igaz, hogy egyesek mélységesen nyugtalanok és belül erősen megfeddve érzik magukat, amikor időnként felfedik a saját preferenciáikat vagy hús-vér testi szokásaikat. Hogyan jön létre ez a nyugtalanság és önvád? Annak az eredménye vajon, hogy a Szentlélek meghatja őket? (Nem, az embereknek elképzeléseik és képzelődéseik vannak Istenről, ezért érzik magukat kényelmetlenül.) Ezeknek az érzéseknek az alapja az emberek elképzelései és képzelődései, nem pedig az igazság. Vannak, akik a legkisebb apróság miatt is szemrehányást és nyugtalanságot éreznek belül, és rögtön imádkoznak és megvallják a bűneiket, majd sietve megtérnek. Miért kell bűnbánatot tartanod? Ezek a dolgok, amiket tettél, gyakori viselkedések a mindennapi életben. Ezek nem bűnök, és biztosan nem jelentős vétkek. Ne csinálj nagy felhajtást az ilyen jelentéktelen dolgok miatt! Ha úgy gondolod, hogy helytelenek azok a dolgok, akkor dönthetsz úgy, hogy nem teszed meg őket. De az, hogy nem teszed meg őket, nem azt jelenti, hogy betartod az igazságalapelveket, a nyugtalanságod pedig nem jelenti azt, hogy megsértetted az igazságalapelveket. Miért tartasz bűnbánatot? Miért változol meg? Vajon azért, mert az elképzeléseid és képzelődéseid miatt tévesen azt hiszed, hogy ezek olyan viselkedések, amelyekbe nem szabadna belemenned, vagy azért, mert úgy gondolod, hogy a viselkedésed ellentétes Isten szavaival és az igazságalapelvekkel? Ha szembe megy az igazságalapelvekkel, és valóban nyugtalanul érzed magad, akkor sietve válts irányt és tarts bűnbánatot Istennek. Ez a nyugtalanság legalábbis az emberi mivolt lelkiismeretének a feddése. Ha csak azért érzed magad kényelmetlenül, mert szembementél a saját elképzeléseiddel és képzelődéseiddel, akkor vajon nem felesleges érzéseknek adod át magad? (De igen.) Ez pusztán szükségtelen érzésekben való elmerülés, és felesleges. Hogy lehet, hogy olyankor nem érzed magad kényelmetlenül, amikor antikrisztusokat követsz? Hogy lehet, hogy amiatt nem érzel szemrehányást? Amikor azt látod, hogy gonosz emberek bomlasztják és zavarják a gyülekezet munkáját és kárt tesznek Isten házának érdekeiben, te pedig nem állsz fel, hogy megállítsd őket, kényelmetlenül érzed magad? Amikor az igazságalapelveket megsértve és a saját akaratod alapján beszélsz és cselekszel, olyankor kényelmetlenül érzed magad? Ha megsértetted az igazságalapelveket ezekben a dolgokban, és mégsem érzed magad soha kényelmetlenül miatta, akkor még emberi mivoltod sincs, sem pedig lelkiismereted. Ha pedig nincs lelkiismereted, milyen dolgok miatt fogod kényelmetlenül érezni magad? A nyugtalanságod pusztán abból adódik, hogy szükségtelen érzéseknek adod át magad. A saját elképzeléseid és képzelődéseid gyötörnek és miattuk érzed kényelmetlenül magad – ennek semmi haszna. Mi lesz a végeredménye annak, ha a saját elképzeléseiden és képzelődéseiden belül hiszel Istenben? Csak egyre képmutatóbbá válsz, és egyre inkább olyan leszel, mint a farizeusok. Csak egyre távolabb és távolabb fogsz tévelyedni Isten szavaitól és az igazságalapelvektől, és lehetetlen lesz bemenned az igazságvalóságba. Mindig jó érzéseid vannak saját magaddal kapcsolatban, de pontosan mi olyan jó benned? Annyira tele vagy elképzelésekkel és képzelődésekkel, és mindannak, amit érzel, semmi köze az igazsághoz. A meghatódottság és szemrehányás érzései benned, a lekötelezettség és lelkifurdalás, amit érzel, a bűnbánat, amellyel úgy véled, hogy rendelkezned kellene, valamint a fogadalmaid és az elhatározásaid mind az elképzeléseiddel és képzelődéseiddel kapcsolatosak. Ezek a dolgok csupán a te elképzeléseiden és képzelődéseiden alapulnak, és semmi közük az igazsághoz. Ezért bármit is teszel – legyen szó viszontagság elszenvedéséről és ár megfizetéséről, vagy dolgok felajánlásáról és önmagad feláldozásáról, és függetlenül attól, hogy mit áldozol fel – hiábavaló, ha nincs semmi köze az igazsághoz. Megértetted? (Igen.)