Ha az emberek hisznek Istenben és Istent félő szívvel tapasztalják meg Isten szavait, akkor az ilyen emberekben látható Isten üdvössége és Isten szeretete. Ezek az emberek tanúságot tudnak tenni Istenről; megélik az igazságot, és amiről bizonyságot tesznek, az szintén az igazság, az, hogy mi Isten, és Isten természete. Isten szeretete közepette élnek, és látták Isten szeretetét. Ha az emberek szeretni kívánják Istent, meg kell ízlelniük Isten szeretetreméltóságát és látniuk kell Isten szeretetreméltóságát; csak ekkor ébredhet fel bennük egy istenszerető szív, valamint olyan szív, amely hűségesen feláldozza magát Istenért. Isten nem szavakon és nem is képzeletükön keresztül szeretteti meg Magát az emberekkel, és nem kényszeríti az embereket, hogy szeressék Őt. Ehelyett engedi, hogy saját akaratukból szeressék Őt, és engedi, hogy meglássák szeretetreméltóságát a munkájában és kijelentéseiben, ami után feléled bennük az Isten iránti szeretet. Az emberek csak ily módon tehetnek igazán bizonyságot Istenről. Az emberek nem azért szeretik Istent, mert mások erre késztették őket, és nem is pillanatnyi érzelmi fellángolás ez. Azért szeretik Istent, mert látták szeretetreméltóságát, látták, hogy oly sok minden érdemes Benne az emberek szeretetére, mivel látták Isten üdvözítését, bölcsességét és csodatetteit – és ennek eredményeképp, valóban dicsőítik Istent és valóban sóvárognak Utána, és olyan szenvedély ébredt bennük, hogy nem tudnának túlélni Isten megnyerése nélkül. Akik igazán tanúságot tesznek Istenről, azért képesek zengő bizonyságot tenni Mellette, mert az ő bizonyságtételük az igaz tudás és Isten iránti valódi sóvárgás alapján nyugszik. Az efféle bizonyságtétel nem egy érzelmi indíttatás szerint kínálkozik, hanem Istenről és az Ő természetéről való tudásuk alapján. Mivel ők megismerték Istent, úgy érzik, hogy mindenképp tanúságot kell tenniük Istenről, és mindazokkal meg kell ismertetniük Istent, akik sóvárognak Isten után, és tudatában kell lenniük Isten szeretetreméltóságának és gyakorlatiasságának. Ahogyan az emberek Isten iránti szeretete, bizonyságtételük is spontán; valóságos és valódi jelentősége és értéke van. Nem tétlen vagy üres és semmitmondó. Azért csak az Istent igazán szeretőknek az életében van a legtöbb érték és értelem, és azért csak ők hisznek igazán Istenben, mert ezek az emberek képesek Isten fényében élni, és képesek Isten munkájáért és irányításáért élni. Ez azért van, mert ők nem a sötétségben élnek, hanem a fényben; nem értelmetlen életet élnek, hanem Isten által megáldott életet. Csak azok képesek tanúságot tenni Isten mellett, akik szeretik Istent, csak ők Isten tanúi, csak őket áldotta meg Isten, és csak ők tudják befogadni Isten ígéreteit. Azok, akik Istent szeretik, Isten bizalmasai; ők azok, akiket Isten szeret, és ők örvendhetnek az áldásoknak Istennel együtt. Csak az ilyen emberek élnek majd az örökkévalóságig, és csak ők élnek majd örökké Isten gondviselése és védelme alatt. Isten azért van, hogy az emberek szeressék, és Ő méltó minden ember szeretetére, ám nem minden ember képes szeretni Istent, és nem minden ember tud tanúságot tenni Isten mellett és Istennel együtt uralkodni. Mivel ők tanúságot tudnak tenni Isten mellett és minden erőfeszítésüket Isten munkájának szentelik, azok, akik igazán szeretik Istent, bárhová mehetnek az ég alatt anélkül, hogy bárki szembe merne szállni velük, és hatalmat gyakorolhatnak a földön, és Isten összes népe felett uralkodhatnak. Ezek az emberek összegyűltek szerte a világból. Különböző nyelveket beszélnek és eltérő a bőrszínük, létük értelme azonban ugyanaz; mindegyiküknek istenszerető szíve van, mindannyian ugyanazt a bizonyságot teszik, és ugyanaz az elhatározásuk és ugyanarra vágynak. Azok, akik Istent szeretik, szabadon járhatnak a világban, és azok, akik bizonyságot tesznek Isten mellett, beutazhatják a világegyetemet. Ezeket az embereket szereti Isten, ők Isten áldottai, és örökké élnek majd az Ő fényében.

(Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Azok, akik Istent szeretik, örökké élnek majd az Ő fényében)