A legtöbb ember Istenbe vetett hitének lényege a vallásos meggyőződés: képtelenek szeretni Istent, és csupán robotként tudják követni Őt, képtelenül arra, hogy valóban sóvárogjanak Isten után vagy imádják Őt. Mindössze csendesen követik Őt. Sok ember hisz Istenben, ám igen kevesen vannak, akik szeretik Istent; ők csupán „félik” Istent, mivel rettegnek a szerencsétlenségtől, vagy pedig „csodálják” Istent, mivel Ő magasztos és hatalmas – félelmükben és csodálatukban azonban nincs szeretet, sem valódi vágyakozás. Tapasztalásaikban az igazság apró részleteit kutatják, vagy pedig jelentéktelen misztériumokat. A legtöbb ember csupán követ, áldásra halászva zavaros vizekben; nem az igazságot kutatják, sem nem vetik alá magukat igazán Istennek, hogy részesüljenek áldásaiban. Az összes ember Istenbe vetett hitének léte értelmetlen, érték nélküli, és személyes megfontolásaik, valamint törekvéseik töltik meg; nem azért hisznek Istenben, hogy szeressék Istent, hanem annak kedvéért, hogy áldást nyerjenek. Sok ember kedve szerint cselekszik; azt teszik, amit akarnak, és sosem veszik figyelembe Isten érdekeit, sem azt, hogy amit tesznek, összhangban áll-e Isten szándékaival. Az efféle emberek az igaz hitet sem érhetik el, nemhogy az Isten iránti szeretetet. Isten lényege nem csupán arra való, hogy az ember higgyen benne; hanem arra, hogy az ember szeresse. Ám sokan, akik hisznek Istenben, képtelenek felfedezni ezt a „titkot”. Az emberek nem merik szeretni Istent, sem szeretni nem próbálják Őt. Sosem fedezték fel, hogy oly sok minden van, ami szerethető Istenben; sosem fedezték fel, hogy Isten az az Isten, aki szereti az embert, és hogy Ő az az Isten, akit az ember szerethet. Isten szeretetreméltóságát az Ő munkája fejezi ki: az emberek csak akkor lelhetnek rá szeretetreméltóságára, amikor megtapasztalják az Ő munkáját; csupán a valóságban értékelhetik Isten szeretetreméltóságát; és anélkül, hogy a való életben megtapasztalná és megfigyelné, senki sem fedezheti fel Isten szeretetreméltóságát. Oly sok szeretni való van Istenben, ám anélkül, hogy ténylegesen kapcsolatba kerülnének Vele, az emberek képtelenek felfedezni azt. Más szóval, ha Isten nem válna testté, az emberek képtelenek lennének igazán kapcsolatba kerülni Vele, és ha képtelenek lennének ténylegesen kapcsolódni Hozzá, az Ő munkáját sem tudnák megtapasztalni – így aztán Isten iránti szeretetüket sok-sok hamisság és képzelődés szennyezné. A mennyei Isten iránti szeretet nem oly valóságos, mint a földi Isten iránti szeretet, ugyanis az emberek mennyei Istenről alkotott ismerete inkább képzeletükön alapszik, mint azon, amit saját szemükkel láttak és amit személyesen megtapasztaltak. Amikor Isten a földre jön, az emberek megláthatják gyakorlati tetteit és szeretetreméltóságát, és mindent láthatnak az Ő gyakorlatias és normális természetéből, amelyek összessége sok ezerszer valóságosabb, mint a mennyei Istenről alkotott tudás. Függetlenül attól, hogy az emberek mennyire szeretik a mennyei Istent, ebben a szeretetben semmi valóságos nincs, és emberi képzetekkel teli. Nem számít, mennyire kevés a szeretetük a földi Isten iránt, ez a szeretet valóságos; még ha kevés is van belőle, akkor is valódi. Isten gyakorlati munkán keresztül ismerteti meg Magát az emberekkel, és ezen az ismereten keresztül nyeri el szeretetüket. Úgy van ez, mint Péterrel: ha nem élt volna Jézussal, lehetetlen lett volna számára, hogy imádja Jézust. Hasonlóképp épült Jézus iránti hűsége a Jézussal való kapcsolatára. Hogy megszerettesse Magát az emberrel, Isten az emberek közé jött és együtt él velük, és minden, amit az emberrel láttat és amit Általa megtapasztal, Isten gyakorlatiassága.

(Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Azok, akik Istent szeretik, örökké élnek majd az Ő fényében)