Második rész

Isten első testet öltése, hogy munkálkodjon

Az imént beszéltünk arról a sok munkáról, amit Isten végzett, a példátlan munkák sorozatáról, amelyeket véghezvitt. Ezek mindegyike releváns Isten irányítási terve és Isten szándékai szempontjából. Magának Istennek a természete és lényege szempontjából is lényegesek. Ha többet akarunk megérteni abból, amije Istennek van és ami Ő, nem állhatunk meg az Ószövetségnél vagy a Törvény Koránál – tovább kell haladnunk, követve a lépéseket, amelyeket Isten tett a munkájában. Tehát ahogy Isten véget vetett a Törvény Korának, és megkezdte a Kegyelem Korát, lépjünk a nyomába, a Kegyelem Korába – egy olyan korba, amely tele van kegyelemmel és megváltással. Ebben a korban Isten ismét valami nagyon fontosat tett, amire korábban még soha nem került sor. Ebben az új korban a munka mind Isten, mind az emberiség számára egy új kiindulópont volt – olyan kiindulópont, amely egy újabb, Isten által végzett munkából állt, amelyre korábban soha nem került sor. Ez az új munka példátlan volt, olyasvalami, ami meghaladta az emberek és minden teremtmény képzeletének erejét. Olyasvalami, amit most már minden ember jól tud: Isten először vált emberi lénnyé, és először kezdett új munkába emberi alakban, egy ember identitásával. Ez az új munka jelezte, hogy Isten befejezte a Törvény Korában végzett munkáját, és hogy többé nem tesz és nem mond semmit a törvény alapján. A törvény formájában vagy a törvény elvei, illetve szabályai szerint sem mond vagy tesz semmit. Vagyis minden, a törvényen alapuló munkája örökre leállt és nem folytatódott, mert Isten új munkába akart kezdeni, és új dolgokat akart csinálni. Tervének ismét új kiindulópontja volt, ezért Istennek az emberiséget át kellett vezetnie a következő korba.

Hogy ez örömteli vagy baljós hír volt-e az emberek számára, az az egyes emberek lényegétől függött. Azt lehet mondani, hogy egyes emberek számára ez nem örömteli, hanem baljós hír volt, mert amikor Isten elkezdte új munkáját, azok az emberek, akik csak a törvényeket és szabályokat követték, akik csak a doktrínákat követték, de nem félték Istent, hajlamosak voltak Isten régi munkáját arra használni, hogy elítéljék az újat. Ezeknek az embereknek ez baljós hír volt. De minden olyan ember számára, aki ártatlan és nyitott volt, aki őszinte volt Istenhez, és kész volt elfogadni az Ő megváltását, Isten első megtestesülése nagyon örömteli hír volt. Mert amióta az emberek léteztek, ez volt az első alkalom, hogy Isten nem a Lélek formájában jelent meg és élt az emberiség körében; ezúttal embertől született és az emberek között élt mint az Emberfia, és az emberek körében munkálkodott. Ez az „első alkalom” ledöntötte az emberek elképzeléseit; minden képzeletet felülmúlt. Sőt, Isten minden követője kézzelfogható előnyhöz jutott. Isten nemcsak a régi kornak vetett véget, hanem régi munkamódszereinek és munkastílusának is. Nem kérte többé a hírnökeit, hogy közvetítsék a szándékait, nem rejtőzött többé a felhők közé, és nem jelent meg többé, illetve nem beszélt az emberekhez parancsolóan, mennydörgés útján. Minden korábbitól eltérően, az emberek számára elképzelhetetlen és számukra nehezen érthető vagy elfogadható módon – testet öltve – az ember Fiává lett, hogy megkezdje annak a kornak a munkáját. Isten e cselekedete teljesen felkészületlenül érte az emberiséget; zavarba hozta őket, mert Isten ismét olyan új munkába kezdett, amelyet korábban soha nem végzett. Ma megnézzük, milyen új munkát végzett Isten az új korban, és megvizsgáljuk, hogy mit tanulhatunk ebből az új munkából Isten természetéről, illetve arról, hogy mije van és mi Ő.

A következő szavak a Biblia Újszövetségében szerepelnek:

1. Jézus kalászokat szakít, hogy azt egyék szombaton

Máté 12:1  Abban az időben Jézus gabonaföldeken ment át szombaton, tanítványai pedig megéheztek, és kalászokat szakítottak le, és azt ették.

2. Az Emberfia ura a szombatnak

Máté 12:6-8  De mondom nektek, nagyobb van itt a templomnál! Ha pedig értenétek, mit jelent ez: „Irgalmasságot akarok, nem áldozatot”, nem ítéltétek volna el azokat, akik nem vétkeztek. Mert az Emberfia ura a szombatnak.

Először vessünk egy pillantást erre a passzusra: „Abban az időben Jézus gabonaföldeken ment át szombaton, tanítványai pedig megéheztek, és kalászokat szakítottak le, és azt ették.”

Miért ezt a passzust választottam? Milyen kapcsolatban áll ez Isten természetével? Ebben a szövegben az első dolog, amit megtudunk, hogy szombat napja volt, de az Úr Jézus kiment, és tanítványait a gabonaföldeken keresztül vezette. Ami még ennél is „álnokabb”, hogy ráadásul „kalászokat szakítottak le, és azt ették”. A Törvény Korában Jahve Isten törvénye előírta, hogy szombaton az emberek nem mehettek ki csak úgy, és nem vehettek részt tevékenységekben – sok minden volt, amit nem szabadott szombaton csinálni. Az Úr Jézusnak ez a cselekedete zavarba ejtő volt azok számára, akik sokáig a törvény szerint éltek, sőt, kritikát is kiváltott. Ami a zavarodottságukat illeti, és azt, hogy hogyan beszéltek arról, amit Jézus tett, egyelőre félretesszük, és először arról beszélünk, hogy az Úr Jézus miért döntött úgy, hogy éppen szombaton csinálja ezt, és mit akart e cselekedetével közölni az emberekkel, akik a törvény szerint éltek. Ez a kapcsolat e passzus és Isten természete között, amiről beszélni akarok.

Amikor az Úr Jézus eljött, gyakorlati cselekedeteivel üzente meg az embereknek, hogy Isten távozott a Törvény Korából és új munkába kezdett, és hogy ez az új munka nem követeli meg a szombat megtartását. Az, hogy Isten kilépett szombat napjának a korlátai közül, csak ízelítő volt az új munkájából; az igazi és nagyszerű munka még hátra volt. Amikor az Úr Jézus megkezdte a munkáját, már Maga mögött hagyta a Törvény Korának „bilincseit”, és áttörte annak a kornak az előírásait és alapelveit. Nyoma sem volt Benne semmi olyasminek, ami a törvényhez kötődött; teljesen elvetette azt, többé nem tartotta be, és többé nem követelte meg az emberiségtől sem, hogy betartsa. Itt tehát azt látod, hogy az Úr Jézus szombaton átment a gabonaföldeken, és hogy az Úr nem pihent; odakint volt, munkálkodott és nem pihent. Ez a cselekedete ellentmondott az emberek elképzeléseinek és azt közvetítette számukra, hogy Ő már nem a törvény alatt él, és elhagyta a szombat korlátait, valamint új képben, új munkamódszerrel jelent meg az emberiség előtt és körében. Ez a cselekedete azt mondta az embereknek, hogy új munkát hozott Magával, olyan munkát, amely azzal kezdődött, hogy kilépett a törvény alól, és elhagyta a szombatot. Amikor Isten az új munkáját végezte, már nem ragaszkodott a múlthoz és nem foglalkoztatták többé a Törvény Korának előírásai. Az előző korban végzett munkája sem volt Rá hatással, helyette szombaton is ugyanúgy dolgozott, mint minden más napon, és amikor tanítványai megéheztek szombaton, szedhettek kalászt, hogy megegyék. Ez mind teljesen normális volt Isten szemében. Isten számára megengedhető, hogy új kezdete legyen sok új munkának, amit végezni akar, és az új szavaknak, melyeket el akar mondani. Amikor valami újba kezd, nem említi a korábbi munkáját, és nem is folytatja azt. Mivel Istennek megvannak a Maga elvei a munkájában, amikor Ő új munkába akar kezdeni, olyankor az emberiséget be akarja vezetni munkájának egy új szakaszába, a munkája pedig egy magasabb szakaszba lép. Ha az emberek továbbra is a régi mondások vagy előírások szerint cselekszenek, vagy továbbra is ragaszkodnak hozzájuk, Ő nem fog emlékezni rá, és nem fogja azt jóváhagyni. Ez azért van, mert már új munkát hozott, és munkájának új szakaszába lépett. Amikor új munkát kezdeményez, teljesen új arculattal, teljesen új szemszögből és teljesen új módon jelenik meg az emberiség számára, hogy az emberek más aspektusait láthassák az Ő természetének, illetve annak, amit Ő birtokol és ami Ő. Ez az egyik célja az új munkája során. Isten nem ragaszkodik a régi dolgokhoz és nem a kitaposott ösvényen jár; amikor munkálkodik és beszél, nem olyan tiltó jellegű, mint ahogy az emberek elképzelik. Istenben minden szabad és felszabadult, és nincsenek tilalmak, nincsenek korlátok – amit Ő hoz az emberiségnek, az a szabadság és a felszabadulás. Ő egy élő Isten, olyan Isten, aki igazán, valóban létezik. Nem egy bábu vagy agyagfigura, és teljesen különbözik a bálványoktól, amelyeket az emberek ereklyeként őriznek és imádnak. Ő élő és eleven, és amit az Ő szavai és munkája az emberiségnek hoz, az mind élet és fény, mind szabadság és felszabadulás, mert Ő az igazság, az élet és az út birtokosa – Őt semmi sem korlátozza egyik munkájában sem. Nem számít, mit mondanak az emberek, és nem számít, hogyan látják vagy értékelik az új munkáját, Ő aggályok nélkül végzi azt. Nem fog aggódni senki elképzelései vagy ujjal mutogatása miatt, ami a munkáját és szavait illeti, vagy akár az új munkájával szembeni erős ellenkezésük és ellenállásuk miatt sem. Az összes teremtett lény közül senki sem használhatja az emberi értelmet vagy az emberi képzeletet, tudást vagy erkölcsöt arra, hogy mérlegelje vagy meghatározza azt, amit Isten tesz, illetve hogy lejárassa, megzavarja vagy szabotálja az Ő munkáját. Nincs tiltás az Ő munkájában és abban, amit csinál; nem korlátozza semmilyen ember, esemény vagy dolog, és nem zavarja meg semmilyen ellenséges erő. Ami az új munkáját illeti, Ő egy örökké győzedelmes Király, és az összes ellenséges erőt, valamint az emberiség minden eretnekségét és tévedését lábbal tiporja. Nem számít, hogy munkájának melyik új szakaszát végzi, az biztosan fejlődni és terjeszkedni fog az emberiség körében, és biztosan akadálytalanul fog végbemenni az egész világegyetemben, amíg nagy műve be nem fejeződik. Ez Isten mindenhatósága és bölcsessége, hatalma és ereje. Így az Úr Jézus nyíltan kimehetett és munkálkodhatott szombaton, mert a szívében nem voltak szabályok, nem volt olyan tudás vagy doktrína, amely az emberiségtől származott volna. Ami ott volt Őbenne, az Isten új munkája és Isten útja volt. Az Ő munkája volt az út az emberiség szabaddá tételéhez, az emberek felszabadításához, hogy a fényben létezhessenek, és élhessenek. Eközben azok, akik bálványokat vagy hamis isteneket imádnak, nap mint nap a Sátán béklyójában élnek, mindenféle szabályokkal és tabukkal korlátozva – ma az egyik dolog tilos, holnap a másik –, nincs szabadság az életükben. Olyanok, mint a megbilincselt foglyok, akik úgy élik az életüket, hogy nincs benne említésre méltó öröm. Mit képvisel a „tiltás”? Kényszereket, kötelékeket és gonoszságot jelent. Amint valaki egy bálványt imád, hamis istent, gonosz szellemet imád. A tiltás akkor jön, amikor ilyen tevékenységekbe bonyolódnak. Nem ehetsz ezt vagy azt, ma nem mehetsz sehova, holnap nem főzhetsz, másnap nem költözhetsz új házba, bizonyos napokat kell kiválasztani az esküvőkhöz és temetésekhez, sőt még a gyermekszüléshez is. Minek nevezik ezt? Ezt nevezik tiltásnak; ez az emberiség rabsága, a Sátán és a gonosz szellemek bilincse, akik irányítják az embereket, és korlátozzák szívüket és testüket. Léteznek ezek a tiltások Istennél? Amikor Isten szentségéről beszélünk, először erre kell gondolnod: Istennél nincsenek tiltások. Istennek vannak elvei az Ő szavaiban és munkájában, de tiltások nincsenek, mert Isten Maga az igazság, az út és az élet.

Most pedig nézzük meg a következő passzust a szentírásból: „De mondom nektek, nagyobb van itt a templomnál! Ha pedig értenétek, mit jelent ez: »Irgalmasságot akarok, nem áldozatot«, nem ítéltétek volna el azokat, akik nem vétkeztek. Mert az Emberfia ura a szombatnak” (Máté 12:6-8). Mire utal itt a „templom” szó? Egyszerűen fogalmazva, egy csodálatos, magas épületre utal, és a Törvény Korában a templom Isten imádásának helye volt a papok számára. Amikor az Úr Jézus azt mondta, hogy „nagyobb van itt a templomnál”, vajon kire utalt? Nyilvánvaló, hogy a megtestesült Úr Jézusra, hiszen csak Ő volt nagyobb a templomnál. Mit mondtak ezek a szavak az embereknek? Azt mondták nekik, hogy jöjjenek ki a templomból – Isten már elhagyta a templomot, és többé nem ott munkálkodik, ezért az embereknek a templomon kívül kell keresniük Isten lábnyomát és követniük lépteit az Ő új munkájában. Amikor az Úr Jézus ezt mondta, szavai mögött az az előfeltevés állt, hogy a törvény szerint az emberek a templomot valami nagyobb dolognak tekintették, mint Magát Istent. Vagyis az emberek inkább a templomot imádták, nem Istent, ezért az Úr Jézus figyelmeztette őket, hogy ne bálványokat imádjanak, hanem Istent imádják, mert Ő a legfőbb. Így szólt: „Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.” Nyilvánvaló, hogy az Úr Jézus szemében a törvény szerint élő emberek többsége már nem imádta Jahvét, hanem csupán az áldozathozatal mozdulatait végezte, az Úr Jézus pedig megállapította, hogy ez bálványimádásnak minősül. Ezek a bálványimádók úgy tekintettek a templomra, mint valami Istennél nagyobb és magasabb rendű dologra. A szívükben csak a templom volt, nem Isten, és ha elveszítenék a templomot, akkor elveszítenék lakóhelyüket is. A templom nélkül nem volt hol imádkozniuk és nem tudták bemutatni áldozataikat. Az úgynevezett „lakóhelyük” az a hely, ahol Jahve Isten imádásának hamis látszatát keltették, hogy a templomban maradhassanak és intézhessék saját ügyeiket. Az úgynevezett „áldozathozataluk” csak annyi volt, hogy saját szégyenletes, személyes ügyeiket intézték a templomi szolgálat álcája alatt. Ez volt az oka annak, hogy az akkori emberek a templomot nagyobbnak tartották Istennél. Az Úr Jézus ezeket a szavakat figyelmeztetésként mondta az embereknek, mert a templomot csak fedezékként, az áldozatokat pedig álcaként használták arra, hogy becsapják az embereket és becsapják Istent. Ha ezeket a szavakat a jelenre alkalmazod, akkor is ugyanúgy érvényesek és ugyanúgy helytállóak. Bár a mai emberek Isten más munkáját tapasztalták meg, mint a Törvény Korában élt emberek, a természetlényegük ugyanaz. A mai munka tekintetében az emberek még mindig ugyanolyan jellegű dolgokat tesznek, mint amilyenekre a „templom nagyobb Istennél” szavak utalnak. Például az emberek a kötelességük végzését a munkájuknak tekintik; az Isten melletti tanúságtételt és a nagy vörös sárkány elleni harcot az emberi jogok, a demokrácia és a szabadság védelmére irányuló politikai mozgalmaknak tekintik; azon kötelességükből, hogy képességeiket kamatoztassák, karriert csinálnak, ugyanakkor az istenfélelmet és a gonosz kerülését nem tekintik másnak, mint egy vallási doktrínának, amelyet be kell tartani; és így tovább. Vajon ez a viselkedés lényegében nem ugyanaz, mint hogy „a templom nagyobb, mint Isten”? A különbség az, hogy kétezer évvel ezelőtt az emberek személyes ügyeiket a fizikai templomban intézték, ma viszont az emberek a személyes ügyeiket megfoghatatlan templomokban intézik. Azok az emberek, akik a szabályokat becsülik, nagyobbnak látják a szabályokat Istennél, azok, akik a státuszt szeretik, a státuszt nagyobbnak látják Istennél, azok, akik a karrierjüket szeretik, a karriert nagyobbnak látják Istennél, és így tovább – mindezek kifejeződései azt mondatják Velem, hogy „Az emberek szavaikkal Istent dicsőítik a legnagyobbként, ám a szemükben minden nagyobb Istennél.” Ennek az az oka, hogy amint az emberek az Istent követő útjuk során lehetőséget találnak arra, hogy megmutassák saját tehetségüket, vagy hogy saját vállalkozásukat vagy karrierjüket építsék, eltávolodnak Istentől, és belevetik magukat szeretett karrierjükbe. Ami pedig az Ő szándékait illeti, vagy azt, amit Isten rájuk bízott, már rég elvetették. Mi a különbség ezen emberek állapota és azoké között, akik kétezer évvel ezelőtt a templomban saját ügyeiket intézték?

Ezután vessünk egy pillantást a passzus utolsó mondatára: „Mert az Emberfia ura a szombatnak.” Van ennek a mondatnak gyakorlati vonatkozása? Látjátok a gyakorlati oldalát? Minden egyes dolog, amit Isten mond, az Ő szívéből jön, akkor miért mondta ezt? Ti hogy értitek ezt? Lehet, hogy most már értitek e mondat jelentését, de abban az időben, amikor elhangzott, nem sokan értették, hiszen az emberiség épp csak kilépett a Törvény Korából. Számukra a szombattól való eltérés nagyon nehéz dolog volt, nem beszélve arról, hogy megértsék, mi az igazi szombat.

Az a mondat, hogy „az Emberfia ura a szombatnak”, azt mondja az embereknek, hogy minden, ami Istennel kapcsolatos, nem anyagi természetű, és bár Isten képes gondoskodni minden anyagi szükségletedről, ha már minden anyagi szükségleted kielégült, akkor vajon az ezekből a dolgokból nyert elégedettség helyettesítheti az igazságra való törekvésedet? Ez nyilvánvalóan nem lehetséges! Isten természete, illetve az, amit Ő birtokol és ami Ő, amivel közösséget vállaltunk, mindkettő az igazság. Értékét nem lehet semmilyen anyagi tárgyhoz mérni, bármennyire is értékes, és értékét pénzben sem lehet számszerűsíteni, mert nem anyagi tárgy, és minden egyes ember szívének szükségleteit kielégíti. E megfoghatatlan igazságok értékének nagyobbnak kellene lennie minden ember számára bármilyen anyagi dolog értékénél, amelyeket esetleg nagyra becsülsz, nem igaz? Ennél a kijelentésnél el kell időznötök. Az Általam elmondottak lényege az, hogy ami Istennek van és ami Ő, továbbá minden, ami Istennel kapcsolatos, az minden egyes ember számára a legfontosabb, és nem helyettesíthető semmilyen anyagi tárggyal. Mondok egy példát: amikor éhes vagy, akkor ételre van szükséged. Ez az étel lehet többé-kevésbé jó, vagy többé-kevésbé rossz, de amíg jól vagy lakva, az éhség kellemetlen érzése nem lesz jelen – eltűnik. Békésen üldögélhetsz, és a tested pihen. Az emberek éhségét étellel lehet orvosolni, de amikor Istent követed, és úgy érzed, hogy nem érted Őt, hogyan tudod orvosolni az ürességet a szívedben? Lehet étellel orvosolni? Vagy ha követed Istent, de nem érted az Ő szándékait, mivel tudod kompenzálni azt az éhséget a szívedben? Az Isten általi üdvösség megtapasztalása során, miközben a beállítottságod megváltoztatására törekszel, ha nem érted az Ő szándékait, vagy nem tudod, mi az igazság, ha nem érted Isten természetét, akkor vajon nem fogod magad nagyon kényelmetlenül érezni? Nem fogsz erős éhséget és szomjúságot érezni a szívedben? Nem fogják ezek az érzések megakadályozni, hogy megnyugvást érezz a szívedben? Hogyan tudod hát kompenzálni ezt az éhséget a szívedben – van rá mód, hogy megoldd? Vannak, akik vásárolni mennek, vannak, akik felkeresik a barátaikat, hogy bizalmasan beszélgessenek, vannak, akik nagyot alszanak, mások többet olvassák Isten szavait, vagy keményebben dolgoznak és több erőfeszítést tesznek kötelességeik végrehajtására. Vajon ezek a dolgok meg tudják oldani a tényleges nehézségeidet? Mindannyian teljes mértékben értitek ezeket a gyakorlatokat. Amikor tehetetlennek érzed magad, amikor erős vágyat érzel, hogy megvilágosodást nyerj Istentől, hogy megismerhesd az igazság valóságát és az Ő szándékait, mire van a legnagyobb szükséged? Amire szükséged van, az nem egy kiadós étel és nem pár kedves szó, pláne nem a test múló vigasza és kielégülése – amire szükséged van, az az, hogy Isten közvetlenül és világosan megmondja neked, hogy mit és hogyan kell tenned, és világosan megmondja neked, mi az igazság. Miután ezt megértetted – még ha csak egy aprócska darabkát értesz is belőle – vajon nem fogod elégedettebbnek érezni magad a szívedben, mintha egy finom ételt ettél volna? Amikor a szíved elégedett, vajon nem nyer a szíved és az egész lényed igazi nyugalmat? Ezen az analógián és elemzésen keresztül most már értitek, hogy miért akartam megosztani veletek ezt a mondatot, hogy „Az Emberfia ura a szombatnak”? Azt jelenti, hogy ami Istentől származik, ami Neki van és ami Ő, illetve minden, ami Vele kapcsolatos, nagyobb minden más dolognál, beleértve azt a dolgot vagy személyt is, amiről vagy akiről egyszer azt hitted, hogy a legnagyobb becsben tartod. Ez azt jelenti, hogy ha valaki nem tud szavakat nyerni Isten szájából, vagy nem érti az Ő szándékait, akkor nem tud megnyugvást nyerni. A jövőbeli tapasztalataitok során meg fogjátok érteni, miért akartam, hogy ma lássátok ezt a passzust – ez nagyon fontos. Minden, amit Isten tesz, igazság és élet. Az igazság olyasvalami, ami nem hiányozhat az emberek életéből, és olyasvalami, ami nélkül soha nem boldogulhatnak; azt is mondhatnád, hogy ez a legnagyobb dolog. Bár nem tudod megnézni vagy megérinteni, a fontossága számodra nem hagyható figyelmen kívül; ez az egyetlen dolog, ami nyugalmat hozhat a szívednek.

Az igazságról alkotott felfogásotok beépül a saját állapototokba? A való életben először át kell gondolnod, hogy mely igazságok kapcsolódnak az emberekhez, eseményekhez és dolgokhoz, amelyekkel és akikkel találkoztál; ezen igazságok között találhatod meg Isten szándékait, és összekötheted az Ő szándékaival azt, amivel találkoztál. Ha nem tudod, hogy az igazság mely aspektusai kapcsolódnak azokhoz a dolgokhoz, amelyekkel találkoztál, hanem ehelyett közvetlenül keresed Isten szándékait, ez egy vak megközelítés, amely nem vezethet eredményre. Ha az igazságot akarod keresni és meg akarod érteni Isten szándékait, először is meg kell nézned, hogy milyen dolgok történtek veled, azok az igazság mely aspektusaihoz kapcsolódnak, és meg kell keresned Isten igéjében azt a konkrét igazságot, amely ahhoz kapcsolódik, amit te tapasztaltál. Ezután megkeresed a számodra megfelelő gyakorlás útját abban az igazságban; ily módon közvetett megértést nyerhetsz Isten szándékairól. Az igazság keresése és gyakorlása nem egy doktrína mechanikus alkalmazása vagy egy képlet követése. Az igazság nem képlet, és nem is törvény. Nem halott – maga az élet, egy élő dolog, és az a szabály, amelyet egy teremtett lénynek be kell tartania az életben, és az a szabály, amellyel egy embernek rendelkeznie kell az életben. Ez olyasvalami, amit tapasztalat útján kell megértened, amennyire csak lehetséges. Nem számít, hogy milyen szakaszba jutottál a tapasztalásodban, elválaszthatatlan vagy Isten szavától vagy az igazságtól, és amit Isten természetéből értesz, illetve amit tudsz arról, hogy Istennek mije van és mi Ő, az mind kifejeződik Isten szavaiban; elválaszthatatlanul összekapcsolódnak az igazsággal. Isten természete és az, amije van és ami Ő, önmagában az igazság; az igazság hiteles megnyilvánulása Isten természetének, illetve annak, amije van, és ami Ő. Konkretizálja azt, amije van és ami Ő, valamint világosan kifejti, hogy mije van és mi Ő; egyenesebben megmondja neked, hogy Isten mit szeret, mit nem szeret, mit akar tőled és mit nem enged meg neked, mely embereket veti meg, és melyekben gyönyörködik. Az Isten által kifejezett igazságok mögött az emberek megláthatják az Ő örömét, haragját, bánatát és boldogságát, valamint a lényegét – ez az Ő természetének a feltárása. Amellett, hogy tudjuk, hogy Istennek mije van és mi Ő, valamint hogy a szavából megértjük az Ő természetét, a legfontosabb az, hogy ehhez a megértéshez gyakorlati tapasztalatokon keresztül jussunk el. Ha valaki kivonja magát a valós életből, hogy megismerje Istent, nem fogja tudni elérni ezt. Még ha vannak is olyan emberek, akik Isten szavából tudnak némi megértést nyerni, a megértésük elméletekre és szavakra korlátozódik, és ebből különbség fakad azzal kapcsolatban, hogy milyen is valójában Maga Isten.

Amiről most beszélgetünk, az mind a Bibliában leírt történetek körébe tartozik. Ezeken a történeteken és a megtörtént dolgok boncolgatásán keresztül az emberek megérthetik az Ő természetét és azt, hogy mije van és mi Ő, amit kifejezésre juttatott, lehetővé téve számukra, hogy Isten minden aspektusát bővebben, mélyebben, átfogóbban és alaposabban megismerjék. Tehát csak ezeken a történeteken keresztül ismerhetjük meg Isten minden aspektusát? Nem, nem ez az egyetlen út! Mert amit Isten mond, és a munka, amit a Királyság Korában végez, jobban segíthet az embereknek megismerni – és jobban megismerni – az Ő természetét. Úgy gondolom azonban, hogy kicsit könnyebb megismerni Isten természetét, és megérteni, hogy mit birtokol és mi Ő, néhány olyan példán vagy történeten keresztül, amelyeket a Bibliában feljegyeztek, és amelyeket az emberek ismernek. Ha szóról szóra nézem az ítéletről és a fenyítésről szóló szavakat és azokat az igazságokat, amelyeket Isten ma kifejezésre juttat, hogy lehetővé tegye számodra, hogy így megismerd Őt, akkor úgy fogod érezni, hogy ez túl unalmas, túl fárasztó, és néhányan még azt is érzik majd, hogy Isten szavai sablonosnak tűnnek. De ha ezeket a bibliai történeteket példának veszem, hogy segítsek az embereknek megismerni Isten természetét, akkor nem fogják unalmasnak találni. Mondhatnád, hogy e példák magyarázata során az embereknek emberi nyelven mondták el annak részleteit, hogy mi volt akkoriban Isten szívében – az Ő hangulatát vagy érzéseit, vagy gondolatait és elképzeléseit –, és mindennek az a célja, hogy az emberek értékelhessék, érezhessék, hogy amit Isten birtokol és ami Ő, az nem sablonos. Ez nem egy legenda, vagy olyasmi, amit az emberek nem láthatnak vagy érinthetnek. Ez olyasvalami, ami valóban létezik, amit az emberek érezhetnek és értékelhetnek. Ez a végső cél. Mondhatnád, hogy az e korban élő emberek áldottak. Meríthetnek a bibliai történetekből, hogy bővebb megértést nyerjenek Isten korábbi munkájáról; az Általa végzett munkán keresztül láthatják az Ő természetét; megérthetik Isten emberiséggel kapcsolatos szándékait ezeken a természeteken keresztül, amelyet kifejezésre juttatott, és megérthetik szentségének és az emberekről való gondoskodásának konkrét megnyilvánulásait, így részletesebb és mélyebb ismeretre juthatnak Isten természetéről. Hiszem, hogy ezt most mindannyian érzitek!

Az Úr Jézus által a Kegyelem Korában elvégzett munka hatókörén belül láthatod Isten tulajdonainak és lényének egy másik aspektusát. Ez az aspektus az Ő testén keresztül jutott kifejezésre, és az emberek az Ő emberi mivolta miatt voltak képesek látni és értékelni ezt. Az Emberfiában az emberek látták, hogyan éli meg Isten testben az Ő emberi mivoltát, és látták Isten isteni mivoltát a testben kifejeződni. E kétféle kifejeződés lehetővé tette az emberek számára, hogy meglássanak egy nagyon is gyakorlatias Istent, és lehetővé tette, hogy az emberek másfajta elképzelést alakítsanak ki Istenről. A világ teremtése és a Törvény Korának vége közötti időszakban, vagyis a Kegyelem Kora előtt azonban Isten egyetlen olyan aspektusa, amelyet az emberek láttak, hallottak és tapasztaltak, Isten isteni mivolta volt, azok a dolgok, amelyeket Isten egy nem anyagi világban tett és mondott, és azok a dolgok, amelyeket Ő a valódi személyéből fejezett ki, és amelyeket nem lehetett látni vagy megérinteni. Ezek a dolgok gyakran azt éreztették az emberekkel, hogy Isten olyan magasan helyezkedik el az Ő nagyságában, hogy nem tudnak közel kerülni Hozzá. Isten általában azt a benyomást keltette az emberekben, hogy hol képesek voltak Őt érzékelni, hol nem, és az emberek még azt is érezték, hogy minden egyes gondolata és ötlete olyan titokzatos és csalóka, hogy nem lehet elérni, még kevésbé megkísérelni megérteni és értékelni. Az emberek számára minden, ami Istennel kapcsolatos, nagyon távoli volt, annyira távoli, hogy nem láthatták és nem érinthették. Úgy tűnt, hogy magasan az égben van, és egyáltalán nem létezik. Így az emberek számára Isten szívének és elméjének, vagy bármilyen gondolkodásának megértése megközelíthetetlen, sőt, elérhetetlen volt. Bár Isten elvégzett néhány konkrét munkát a Törvény Korában, kiadott néhány konkrét szót is, és valamelyest kifejezte konkrét természetét, hogy lehetővé tegye az emberek számára, hogy értékeljenek és érzékeljenek némi valódi tudást Róla, végül Isten tulajdonainak és lényének kifejeződései mégis egy nem anyagi világból érkeztek, és amit az emberek megértettek, amit tudtak, az még mindig az Ő tulajdonainak és lényének isteni aspektusáról szólt. Az emberiség nem tudott konkrét fogalmat nyerni az Ő tulajdonainak és lényének kifejeződéséből, és az Istenről alkotott benyomásuk még mindig megrekedt annak keretein belül, hogy „egy szellemi test, amelyhez nehéz közel kerülni és amely ki-be cikázik az érzékelésbe”. Mivel Isten nem egy konkrét tárgyat vagy az anyagi világhoz tartozó képet használt, hogy megjelenjen az emberek előtt, ők továbbra is képtelenek voltak emberi nyelven meghatározni Őt. Az emberek szívükben és elméjükben mindig a saját nyelvüket akarták használni, hogy felállítsanak egy normát Istennek, hogy kézzelfoghatóvá és emberivé tegyék, például hogy milyen magas, mekkora, hogy néz ki, pontosan mit szeret és milyen a személyisége. Valójában Isten a szíve mélyén tudta, hogy az emberek így gondolkodnak. Nagyon is tisztában volt az emberek igényeivel, és persze azt is tudta, hogy mit kellene tennie, ezért a Kegyelem Korában másképpen végezte munkáját. Ez az új út egyszerre volt isteni és emberi. Abban az időszakban, amikor az Úr Jézus munkálkodott, az emberek láthatták, hogy Istennek sok emberi megnyilvánulása van. Például tudott táncolni, részt tudott venni esküvőkön, tudott az emberekkel bensőségesen társalogni, beszélni velük és megvitatni velük dolgokat. Ezen kívül az Úr Jézus rengeteg olyan munkát is elvégzett, amely az Ő isteni mivoltát képviselte, és természetesen mindez a munka Isten természetének kifejeződése és kinyilatkoztatása volt. Ebben az időben, amikor Isten isteni mivolta a hétköznapi testben úgy valósult meg, hogy az emberek láthatták és megérinthették, többé nem érezték úgy, hogy ki-be cikázik az érzékelésbe, vagy hogy nem tudnak közel kerülni Hozzá. Ellenkezőleg, minden mozdulatán, szavain és az Emberfia munkáján keresztül megpróbálhatták megragadni Isten szándékait vagy megérteni isteni mivoltát. A megtestesült Emberfia emberi mivoltán keresztül fejezte ki Isten isteni mivoltát, és közvetítette Isten szándékait az emberiségnek. És Isten szándékainak és természetének kifejeződésén keresztül feltárta az emberek számára azt az Istent is, akit nem lehet látni vagy megérinteni, aki a szellemi birodalomban lakik. Amit az emberek láttak, az Maga Isten volt kézzelfogható formában, húsból és vérből. A megtestesült Emberfia tehát olyan dolgokat tett konkréttá és emberivé, mint Magának Istennek a kiléte, Isten státusza, képmása, természete, valamint tulajdonai és lénye. Bár az Emberfia külső megjelenése bizonyos korlátokkal rendelkezett Isten képmását illetően, az Ő lényege, a tulajdonai és lénye teljes mértékben képviselni tudta Magának Istennek a kilétét és státuszát – csupán a kifejeződés formájában voltak különbségek. Nem tagadhatjuk, hogy az Emberfia Magának Istennek a kilétét és státuszát képviselte, mind emberi, mind isteni mivoltában. Ebben az időben azonban Isten a testen keresztül munkálkodott, a test szemszögéből beszélt és az Emberfia azonosságával és státuszával állt az emberiség előtt, ami lehetőséget adott az embereknek arra, hogy találkozzanak Isten gyakorlati szavaival és munkájával, és megtapasztalják azokat az emberiség körében. Ez lehetővé tette azt is, hogy az emberek betekintést nyerjenek isteni mivoltába és nagyságába az alázatosság közepette, valamint hogy előzetes megértést és meghatározást nyerjenek Isten hitelességéről és gyakorlatiasságáról. Még ha az Úr Jézus által elvégzett munka, az Ő munkamódszerei és beszédének nézőpontja el is tért a szellemi világban lévő Isten valódi személyétől, minden, ami Vele kapcsolatos, valóban képviselte Magát Istent, akit az emberiség még soha nem látott – ez tagadhatatlan! Vagyis függetlenül attól, hogy Isten milyen formában jelenik meg, milyen nézőpontból beszél, vagy milyen képmással néz szembe az emberiséggel, Isten nem képvisel mást, csak Önmagát. Nem képviselhet sem egy embert, sem a romlott emberiség bármely tagját. Isten Maga Isten, és ez tagadhatatlan.

Most pedig egy példabeszédet fogunk megnézni, amelyet az Úr Jézus a Kegyelem Korában mondott el.

3. Az eltévedt juh példabeszéde

Máté 18:12-14  Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és eltéved közülük egy, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyekben, és nem megy el megkeresni az eltévedtet? És ha megtalálja, bizony mondom nektek, jobban örül neki, mint annak a kilencvenkilencnek, amelyik nem tévedt el. Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül.

Ez a passzus egy példabeszéd – milyen érzéseket kelt az emberekben? Az itt használt kifejezésmód – példabeszéd – az emberi nyelv egyik szófordulata, és mint ilyen, az emberi tudás körébe tartozik. Ha Isten a Törvény Korában mondott volna valami hasonlót, az emberek úgy érezték volna, hogy az ilyen szavak nem igazán felelnek meg Isten identitásának, de amikor az Emberfia közvetítette ezeket a szavakat a Kegyelem Korában, az emberek vigasztalónak, melegnek és bensőségesnek érezték. Amikor Isten testet öltött, amikor emberi alakban jelent meg, egy nagyon megfelelő, saját emberi mivoltából származó példázatot használt, hogy kifejezésre juttassa szíve hangját. Ez a hang Isten saját hangját és azt a munkát képviselte, amelyet abban a korban el akart végezni. Emellett azt a hozzáállást is képviselte, amelyet Isten a Kegyelem Korában tanúsított az emberek iránt. Isten emberekhez való hozzáállásának szemszögéből nézve minden egyes embert egy bárányhoz hasonlított. Ha egy bárány elveszett, Ő bármit megtett, hogy megtalálja. Ez Isten akkori munkájának egyik alapelvét képviselte az emberiség körében, amikor testben élt. Isten ezt a példabeszédet használta arra, hogy jellemezze az elhatározását és hozzáállását abban a munkában. Ez volt az előnye annak, hogy Isten testté lett: kihasználhatta az emberiség tudását, emberi nyelven szólhatott az emberekhez és fejezhette ki kívánságait. Megmagyarázta vagy „lefordította” az embereknek az Ő mély, isteni nyelvét, amelynek megértésével az emberek emberi nyelven, emberi módon küszködtek. Ez segített az embereknek megérteni az Ő szándékait, és tudni, hogy mit akar tenni. Az emberekkel emberi szemszögből, emberi nyelvet használva is tudott beszélgetni, és úgy kommunikálni velük, hogy megértsék. Még beszélni és munkálkodni is tudott az emberi nyelvet és tudást használva, hogy az emberek érezhessék Isten kedvességét és közelségét, hogy láthassák az Ő szívét. Mit láttok ebben? Van bármilyen tiltás Isten szavaiban és tetteiben? Ahogy az emberek látják, kizárt, hogy Isten emberi tudás, nyelv vagy beszédmód alkalmazásával beszéljen arról, amit Maga Isten akart elmondani, vagy a munkáról, amit végezni akart, illetve fejezze ki saját szándékait. Ez azonban téves gondolkodás. Isten azért használta ezt a fajta példabeszédet, hogy az emberek érezzék Isten valódiságát és őszinteségét, és lássák az Ő hozzáállását az emberekhez abban az időszakban. Ez a példabeszéd felébresztette álmából azokat az embereket, akik hosszú ideig a törvény szerint éltek, és nemzedékről nemzedékre inspirálta azokat az embereket is, akik a Kegyelem Korában éltek. E példabeszéd passzusának olvasása révén az emberek megismerik Isten őszinteségét az emberiség megmentésében, és megértik az emberiségnek tulajdonított súlyt és fontosságot Isten szívében.

Vessünk egy pillantást a passzus utolsó mondatára: „Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül.” Vajon ezek az Úr Jézus saját szavai voltak, vagy a mennyei Atya szavai? A felszínen úgy tűnik, mintha az Úr Jézus beszélne, de az Ő szándéka Magának Istennek a szándékát képviseli, ezért mondta: „Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül.” Abban az időben az emberek csak a mennyei Atyát ismerték el Istennek, és azt hitték, hogy ezt az embert, akit a szemük előtt látnak, Ő csupán elküldte, de nem képviselheti a mennyei Atyát. Ezért kellett az Úr Jézusnak odatennie ezt a mondatot a példabeszéd végére, hogy az emberek valóban érezzék Isten emberiséggel kapcsolatos szándékát, és érezzék az Általa elmondottak hitelességét és helyességét. Bár ez a mondat egyszerű volt, mégis gondosan és szeretettel hangzott el, és feltárta az Úr Jézus alázatát és rejtőzködését. Mindegy, hogy Isten testet öltött, vagy a szellemi birodalomban munkálkodott, Ő ismerte legjobban az emberi szívet, Ő értette legjobban, mire van szüksége az embereknek, tudta, mi miatt aggódnak és mi zavarja őket össze, ezért fűzte hozzá ezt a mondatot. Ez a mondat rávilágított az emberiség egy rejtett problémájára: az emberek szkeptikusak voltak azzal kapcsolatban, amit az Emberfia mondott, vagyis amikor az Úr Jézus beszélt, hozzá kellett tennie: „Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül”, és csak ezzel a kitétellel tudtak szavai gyümölcsöt teremni, hogy az emberek elhiggyék azok helyességét, és hihetőbbé váljanak. Ez azt mutatja, hogy amikor Isten mezei Emberfiává lett, Isten és az emberiség között nagyon nehézkes volt a kapcsolat, és az Emberfia helyzete nagyon kínos volt. Ez azt is megmutatja, hogy az Úr Jézus státusza az emberek között akkoriban mennyire jelentéktelen volt. Amikor ezt mondta, valójában azért tette, hogy közölje az emberekkel: megnyugodhattok – ezek a szavak nem azt képviselik, ami a saját szívemben van, hanem annak az Istennek a szándékát, aki a ti szívetekben van. Vajon az emberiség számára nem volt ez ironikus dolog? Annak ellenére, hogy a testben munkálkodó Istennek sok olyan előnye volt, amivel a személyében nem rendelkezett, mégis állnia kellett a kételyeiket és elutasításukat, valamint érzéketlenségüket és tompultságukat is. Azt mondhatnánk, hogy az Emberfia munkájának folyamata az emberiség elutasításának és Vele való versengésének megtapasztalása volt. Ennél is inkább annak a szüntelen munkának a folyamata volt, hogy elnyerje az emberiség bizalmát, és meghódítsa az emberiséget azon keresztül, amivel rendelkezik és ami Ő, a saját lényege által. Nem annyira arról volt szó, hogy a megtestesült Isten földi háborút vívott a Sátán ellen; sokkal inkább arról volt szó, hogy Isten hétköznapi emberré lett, és harcba kezdett azokkal, akik követik Őt, és ebben a harcban az Emberfia az alázatával, azzal, amije van és ami Ő, valamint a szeretetével és bölcsességével véghezvitte a munkáját. Megszerezte az embereket, akiket akart, elnyerte az identitást és a státuszt, melyet megérdemelt, és „visszatért” a trónjára.

Ezután nézzük meg a következő két passzust a Szentírásból.

4. Bocsáss meg hetvenszer hétszer

Máté 18:21-22  Akkor Péter odament Hozzá, és ezt kérdezte tőle: Uram, hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkező testvéremnek? Még hétszer is? Jézus így válaszolt: Mondom neked, nemhogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.

5. Az Úr szeretete

Máté 22:37-39  Jézus így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.”

E két passzus közül az egyik a megbocsátásról, a másik pedig a szeretetről szól. E két téma valóban rávilágít arra a munkára, amelyet az Úr Jézus a Kegyelem Korában el akart végezni.

Amikor Isten testet öltött, Magával hozta munkájának egy szakaszát, a konkrét munkafeladatokat és azt a természetet, amelyet ebben a korban kifejezésre akart juttatni. Abban az időszakban minden, amit az Emberfia tett, akörül a munka körül forgott, amit Isten ebben a korban akart elvégezni. Nem tett se többet, se kevesebbet. Minden egyes dolog, amit mondott, és mindenféle munka, amit végzett, ehhez a korhoz kapcsolódott. Függetlenül attól, hogy emberi módon, emberi nyelven vagy isteni nyelven fejezte ki, és függetlenül attól, hogy milyen módon vagy milyen nézőpontból tette, a célja az volt, hogy segítsen az embereknek megérteni, mit akar tenni, mik az Ő szándékai és mik az Ő követelményei az emberekkel szemben. Különféle eszközöket és különböző nézőpontokat használhat, hogy segítsen az embereknek megérteni és megismerni az Ő szándékait, és megérteni az emberiség megmentésére irányuló munkáját. A Kegyelem Korában tehát azt látjuk, hogy az Úr Jézus legtöbbször emberi nyelvet használ, hogy kifejezze, amit az emberiséggel közölni akar. Sőt, hétköznapi vezetőként látjuk Őt, aki beszélget az emberekkel, gondoskodik a szükségleteikről és segít nekik abban, amit kértek. A Kegyelem Korát megelőző Törvény Korában nem volt látható ez a munkamódszer. Bensőségesebbé és együttérzőbbé vált az emberiség iránt, valamint jobban el tudott érni gyakorlati eredményeket mind a forma, mind a mód tekintetében. A hetvenszer hétszer megbocsátásról szóló metafora igazán világossá teszi ezt a pontot. A cél, amit ebben a metaforában szereplő szám elért, az, hogy az emberek megérthessék az Úr Jézus szándékát abban az időben, amikor ezt mondta. Az volt a célja, hogy az emberek megbocsássanak másoknak – nem egyszer vagy kétszer, és nem is hétszer, hanem hetvenszer hétszer. Milyen elképzelés rejlik a „hetvenszer hét” gondolatában? Az, hogy az emberek a megbocsátást saját felelősségüknek érezzék, olyasvalaminek, amit meg kell tanulniuk, és egy „útnak”, amelyhez tartaniuk kell magukat. Bár ez csak egy metafora volt, arra szolgált, hogy rávilágítson a kritikus pontra. Segített az embereknek mélyen értékelni azt, amire Ő gondolt, és megtalálni a gyakorlat helyes módjait, valamint a gyakorlat alapelveit és normáit. Ez a metafora segített az embereknek világosan érteni, és helyes elképzelést adott nekik – azt, hogy el kell sajátítaniuk a megbocsátást, és megbocsátani akárhányszor, feltétel nélkül, de elfogadó és mások iránt megértő hozzáállással. Amikor az Úr Jézus ezt mondta, mi volt a szívében? Tényleg a „hetvenszer hét” számra gondolt? Nem, nem arra. Van olyan szám, ahányszor Isten megbocsát az embereknek? Sokan vannak, akiket nagyon érdekel az itt említett „szám”, akik valóban meg akarják érteni ennek a számnak az eredetét és jelentését. Meg akarják érteni, miért ez a szám hangzott el az Úr Jézus szájából; úgy vélik, hogy ennek a számnak mélyebb jelentése van. Valójában azonban ez csak egy emberi szófordulat volt, amelyet Isten használt. Bármilyen utalást vagy jelentést az Úr Jézus emberiséggel szemben támasztott követelményeivel együtt kell értelmezni. Amikor Isten még nem lett testté, az emberek nem sokat értettek abból, amit mondott, mert szavai a teljes isteni mivoltból fakadtak. A mondandójának a nézőpontja és kontextusa láthatatlan és elérhetetlen volt az emberiség számára; egy olyan szellemi birodalomból juttatta kifejezésre, amelyet az emberek nem láthattak. A testben élő emberek számára ezek nem tudtak átjutni a szellemi birodalmon. De miután Isten testté lett, emberi szemszögből szólt az emberiséghez, kilépett a szellemi birodalomból és átlépte annak hatókörét. Ki tudta fejezni isteni természetét, szándékait és hozzáállását olyan dolgokon keresztül, amelyeket az emberek el tudtak képzelni, olyan dolgokon keresztül, amelyeket láttak és amelyekkel találkoztak az életükben, és olyan módszerekkel, amelyeket az emberek el tudtak fogadni, olyan nyelven, amelyet megértettek, és olyan tudással, amelyet fel tudtak fogni, és mindez lehetővé tette az emberiség számára, hogy megértsék és megismerjék Istent, hogy felfogják az Ő vágyait és az Ő megkövetelt normáit a képességeik határain belül, illetve olyan mértékben, amennyire képesek voltak. Ez volt Isten emberi mivoltban végzett munkájának módszere és alapelve. Annak ellenére, hogy Isten módszerei és alapelvei a testben végzett munkában többnyire az emberi mivolt révén vagy által valósultak meg, tényleg olyan eredményeket értek el, amelyeket nem lehetett volna elérni közvetlenül az isteni mivoltban végzett munkával. Isten munkája az emberi mivoltban konkrétabb, hitelesebb és célzottabb volt, a módszerek sokkal rugalmasabbak voltak, és formailag felülmúlta a Törvény Korában végzett munkát.

Most beszéljünk arról, hogy „szeresd az Urat és szeresd felebarátodat, mint magadat”. Olyasvalami ez, ami közvetlenül az isteni mivoltban fejeződik ki? Nem, nyilvánvalóan nem! Ezek mind olyan dolgok, amelyekről az Emberfia emberi mivoltában beszélt; csak az emberek mondanak olyasmit, hogy „szeresd felebarátodat, mint magadat”, és „úgy szeress másokat, ahogy a saját életedet becsülöd”. Ez a beszédmód kizárólag emberi. Isten soha nem beszélt így. Legalábbis Istennek az Ő isteni mivoltában nincs ilyen jellegű nyelvezete, mert nincs szüksége az effajta dogmára, hogy „szeresd felebarátodat, mint magadat” ahhoz, hogy szabályozza az emberiség iránti szeretetét, ugyanis Isten emberiség iránti szeretete természetes kinyilatkoztatása annak, amit Ő birtokol és ami Ő. Mikor hallottátok valaha is, hogy Isten ilyesmit mondott: „Úgy szeretem az emberiséget, ahogyan önmagamat szeretem?” Nem hallottátok, mert a szeretet benne van Isten lényegében, és abban, amit birtokol és ami Ő. Isten emberiség iránti szeretete és az Ő hozzáállása, valamint az, ahogyan az emberekkel bánik, természetes kifejeződése és kinyilatkoztatása az Ő természetének. Nincs szüksége arra, hogy ezt szándékosan egy bizonyos módon tegye, vagy hogy szándékosan kövessen egy bizonyos módszert vagy erkölcsi kódexet ahhoz, hogy úgy szeresse felebarátját, mint Önmagát – Ő már birtokában van az effajta lényegnek. Mit látsz te ebben? Amikor Isten emberi mivoltában munkálkodott, számos módszerét, szavát és igazságát emberi módon fejezte ki. Ugyanakkor Isten természete, a tulajdonai és az Ő lénye, valamint az Ő szándékai is kifejezésre jutottak, hogy az emberek megismerjék és megértsék azokat. Amit megismertek és megértettek, az pontosan az Ő lényege volt, az Ő tulajdonai és lénye, ami Magának Istennek az eredendő azonosságát és státuszát képviseli. Vagyis az Emberfia a testben a lehető legnagyobb mértékben és a lehető legpontosabban fejezte ki Magának Istennek az eredendő természetét és lényegét. Az Emberfia emberi mivolta nemhogy nem volt akadálya vagy gátja az ember mennybéli Istennel való kommunikációjának és érintkezésének, hanem valójában ez volt az egyetlen csatorna és az egyetlen híd az emberiség számára, hogy kapcsolatot teremtsen a teremtés Urával. Most, ezen a ponton, nem érzitek úgy, hogy sok hasonlóság van az Úr Jézus által a Kegyelem Korában végzett munka természete és módszerei között és a munka jelenlegi szakasza között? A munkának ez a jelenlegi szakasza is sok emberi nyelvet használ Isten természetének kifejezésére, és sok nyelvet és módszert az emberiség mindennapi életéből, valamint az emberi tudásból, hogy kifejezze Magának Istennek a szándékait. Amint Isten testet ölt, nem számít, hogy emberi vagy isteni szemszögből beszél-e, nyelvezete és kifejezésmódjai nagyrészt az emberi nyelv és módszerek közvetítésével jönnek át. Vagyis, amikor Isten testet ölt, ez a legjobb lehetőség számodra, hogy meglásd Isten mindenhatóságát és bölcsességét, valamint megismerd Isten minden gyakorlati aspektusát. Amikor Isten testet öltött, emberi mivoltában, felnőtté válása során megértette, megtanulta és felfogta az emberiség tudásának, józan paraszti eszének, nyelvének és kifejezésmódjainak egy részét. Amikor pedig a megtestesült Isten birtokában volt ezeknek a dolgoknak, amelyek az Általa teremtett emberektől származtak, ezek lettek a megtestesült Isten eszközei, hogy kifejezze a természetét és isteni mivoltát, valamint ezek tették lehetővé Számára, hogy munkáját helytállóbbá, hitelesebbé és pontosabbá tegye, amikor az emberiség körében, emberi nézőpontból és emberi nyelvet használva munkálkodott. Ezáltal az Ő munkája hozzáférhetőbbé és könnyebben érthetővé vált az emberek számára, és így elérte az Isten által kívánt eredményeket. Hát nem praktikusabb Isten számára ily módon munkálkodni a testben? Vajon nem Isten bölcsessége ez? Amikor Isten testet öltött, amikor Isten teste képes volt vállalni azt a munkát, amit el akart végezni, gyakorlatilag akkor juttatta kifejezésre a természetét és a munkáját, és ez volt az az idő is, amikor hivatalosan is megkezdhette szolgálatát Emberfiaként. Ez azt jelentette, hogy Isten és az ember között nem volt többé „generációs szakadék”, és hogy Isten hamarosan felhagyott a hírvivőkön keresztül történő kommunikációval, továbbá hogy a testben Maga Isten tudta személyesen kifejezésre juttatni minden szavát és munkáját, amit akart. Ez azt is jelentette, hogy az emberek, akiket Isten megment, közelebb kerültek Hozzá, hogy irányítási munkája új területre lépett, valamint hogy az egész emberiség egy új korszak előtt állt.

Mindenki, aki olvasta a Bibliát, tudja, hogy az Úr Jézus születésekor számos esemény történt. Ezek közül a legnagyobb esemény az volt, hogy üldözte Őt az ördögök királya, ami olyan rendkívüli esemény volt, hogy a város összes kétéves és annál fiatalabb gyermekét lemészárolták. Nyilvánvaló, hogy Isten nagy kockázatot vállalt azzal, hogy testet öltött az emberek között; az is nyilvánvaló, hogy milyen nagy árat fizetett azért, hogy véghez vigye az emberiség megmentését célzó irányítását. Az is nyilvánvaló, hogy Isten milyen nagy reményeket fűzött az emberiség körében, testben végzett munkájához. Amikor Isten teste képes volt munkát vállalni az emberiség körében, hogyan érezte magát? Az embereknek valamilyen szinten meg kellene ezt érteniük, nem? Isten legalábbis boldog volt, hiszen elkezdhette végezni új munkáját az emberiség körében. Amikor az Úr Jézust megkeresztelték, és hivatalosan megkezdte munkáját, hogy teljesítse szolgálatát, Isten szívét elöntötte az öröm, mert annyi év várakozás és előkészület után végre egy normális ember testét viselhette, és megkezdhette új munkáját hús-vér ember formájában, akit az emberek láthattak és megérinthettek. Végre szemtől-szembe és őszintén beszélhetett az emberekkel egy ember személyiségén keresztül. Isten végre szemtől szembe kerülhetett az emberiséggel emberi módon és emberi nyelv által; emberi nyelvet használva gondoskodhatott az emberiségről, megvilágosíthatta és segíthette őket; egy asztalnál ehetett és egy térben élhetett velük. Emellett az embereket, a dolgokat és mindent úgy láthatott, ahogy az emberek, sőt a saját szemükön keresztül is. Isten számára ez már az első győzelme volt a testben történő munkálkodásban. Azt is mondhatnánk, hogy egy nagy munka beteljesedése volt – Isten természetesen ennek örült a legjobban. Onnantól kezdve Isten először érzett egyfajta megnyugvást az emberiség körében végzett munkájában. Minden esemény, amely bekövetkezett, annyira gyakorlatias és természetes volt, és a vigasz, amit Isten érzett, nagyon igazi volt. Ami az emberiséget illeti, minden olyan alkalommal, amikor Isten munkájának egy új szakasza beteljesedik, és minden alkalommal amikor Isten megelégedettséget érez, az emberiség közelebb kerülhet Istenhez és az üdvösséghez. Isten számára ez egyben az új munkájának elindítása is, előrehaladás az irányítási tervében, ráadásul ezek azok az idők, amikor szándékai közelednek a teljes beteljesedéshez. Az emberiség számára egy ilyen lehetőség érkezése szerencsés és nagyon jó; mindazok számára, akik Isten üdvösségére várnak, ez jelentős és örömteli hír. Amikor Isten a munka egy új szakaszát végzi, akkor Számára az egy új kezdet, és amikor ez az új munka és új kezdet elindul és bevezetésre kerül az emberiség körében, akkor a munka ezen szakaszának eredménye már eldőlt és beteljesedett, és Isten már látja a végső hatását és gyümölcsét. Szintén ez az a pillanat, amikor ezek a hatások elégedettséggel töltik el Istent, és természetesen ilyenkor boldog az Ő szíve. Isten megnyugvást érez, mert a szemével Ő már látta és meghatározta azokat az embereket, akiket keres, és már megnyerte ezt az embercsoportot, amely képes sikeressé tenni az Ő munkáját és eltölteni Őt elégedettséggel. Így félreteszi aggályait és boldognak érzi Magát. Más szóval, amikor Isten teste képes új munkába kezdeni az emberek között, és akadályok nélkül elkezdi végezni azt a munkát, amit el kell végeznie, és amikor úgy érzi, hogy minden elkészült, akkor Ő már látja a végét. Emiatt elégedett, és boldog a szíve. Hogyan fejeződik ki Isten boldogsága? El tudjátok képzelni, hogy mi lehet a válasz? Lehet, hogy Isten sír? Tud Isten sírni? Tud Isten tapsolni? Tud Isten táncolni? Tud Isten énekelni? Ha igen, mit énekelne? Természetesen Isten tudna énekelni egy gyönyörű, megható dalt, egy olyan dalt, amely kifejezné a szívében lévő örömöt és boldogságot. Elénekelhetné az emberiségnek, Önmagának és minden dolognak. Isten boldogsága bármilyen módon kifejezhető – mindez normális, mert Istennek vannak örömei és bánatai, és az Ő különféle érzései különféle módokon fejezhetők ki. Ez az Ő joga, és semmi sem lehetne normálisabb és helyesebb. Az embereknek nem kellene mást gondolniuk erről. Nem kellene megpróbálnotok a „szorítópánt varázslatot”^[a] alkalmazni Istenre, mondván, hogy ne tegye ezt vagy azt, ne cselekedjen így vagy úgy, ily módon korlátozva a boldogságát vagy bármilyen érzését. Az emberek szívében Isten nem lehet boldog, nem tud könnyeket hullajtani, nem tud sírni – nem tud semmilyen érzelmet kifejezni. Az ebben a két közös beszélgetésben elmondottaknak köszönhetően, úgy vélem, többé nem így fogjátok látni Istent, hanem megengeditek Neki, hogy legyen némi szabadsága és könnyebbsége. Ez egy nagyon jó dolog. A jövőben, ha képesek vagytok igazán átérezni Isten szomorúságát, amikor arról hallotok, hogy szomorú, és képesek vagytok igazán átérezni a boldogságát, amikor arról hallotok, hogy boldog, akkor legalább tisztán fogjátok tudni és érteni, hogy mi teszi Istent boldoggá és mi teszi Őt szomorúvá. Amikor képes leszel szomorkodni, mert Isten szomorú, és képes leszel boldogságot érezni, mert Isten boldog, akkor nyerte el teljesen a szívedet, és többé nem lesz semmilyen akadály közted és Közte. Nem fogod többé megpróbálni Istent emberi fantazmagóriákkal, elképzelésekkel és tudással korlátozni. Akkor majd Isten élő és eleven lesz a szívedben. Ő lesz a te életed Istene és minden veled kapcsolatos dolog Ura. Van ilyen törekvésetek? Bíztok abban, hogy el tudjátok ezt érni?

Lábjegyzet:

a. A „szorítópánt varázslat” olyan varázslat, amelyet Tang Szan-cang szerzetes használ a Nyugati utazás című kínai regényben. Ezt a varázslatot Szun Vu-kung megfékezésére használja úgy, hogy egy fémpántot feszít a feje köré, ami heves fejfájást okoz neki, így az irányítása alá vonja. Ez annak metaforájává vált, amikor valami gúzsba köt egy embert.

The Hungarian Bible verses found in this audio are from the Hungarian Revised New Translation Bible (Translated in 1975, revised in 1990 and 2014) © Hungarian Bible Society 1975, 1990, 2014. Used by permission of the Hungarian Bible Society.