Hatodik rész

Bízom abban, hogy Jób bizonyságtételét és a Jób különböző aspektusairól szóló beszámolókat hallva az emberek többségének lesznek tervei az előttük álló útra. Ugyanígy bízom abban is, hogy a legtöbb ember, aki tele van szorongással és félelemmel, lassan elkezd ellazulni testben és lélekben egyaránt, és apránként megkönnyebbülést fog érezni...

Az alábbi passzusok szintén Jóbról szóló beszámolók. Folytassuk az olvasást.

4. Jób hírből hall Istenről

Jób 9:11  Elvonul fölöttem, de nem látom, elsuhan, de nem veszem észre.

Jób 23:8-9  De ha kelet felé megyek, nincsen ott, ha nyugat felé, nem veszem észre. Ha északon működik, nem látom, ha délre fordul, ott sem láthatom.

Jób 42:2-6  Tudom, hogy mindent megtehetsz, és nincs olyan szándékod, amelyet meg ne valósíthatnál. Ki az, aki elrejti a tanácsot tudatlanul? Ezért szóltam olyasmiről, amit nem értettem; olyan dolgokról, amelyek túl csodálatosak a számomra, amelyeket nem ismertem. Hallgass meg, hadd beszéljek! – kértem. Én kérdezlek, Te meg oktass engem! – felelted erre. Eddig még csak hírből hallottam Rólad, de most saját szememmel láttalak. Ezért gyűlölöm magamat, s porban és hamuban térek meg.

Bár Isten nem tárta fel Magát Jóbnak, Jób hisz Isten szuverenitásában

Mi ezeknek a szavaknak a lényege? Rájött-e valamelyikőtök, hogy itt egy tényről van szó? Először is, honnan tudta Jób, hogy van Isten? Aztán honnan tudta, hogy az eget, a földet és minden dolgot Isten irányít? Van egy passzus, amely választ ad erre a két kérdésre: „Eddig még csak hírből hallottam Rólad, de most saját szememmel láttalak. Ezért gyűlölöm magamat, s porban és hamuban térek meg.” Ezekből a szavakból megtudjuk, hogy Jób nem a saját szemével látta Istent, hanem legendából értesült Istenről. Ilyen körülmények között kezdett el Isten követésének útján járni, ami után megerősítette Isten létezését az életében és mindenekben. Van itt egy tagadhatatlan tény – mi ez a tény? Annak ellenére, hogy Jób képes volt követni az istenfélelem és a rossz kerülésének útját, sosem látta Istent. Vajon ebben nem ugyanolyan volt, mint a mai emberek? Jób soha nem látta Istent, amiből az következik, hogy bár hallott Istenről, nem tudta, hogy Isten hol van, hogy Isten milyen, vagy hogy mit csinál. Ezek mind szubjektív tényezők; objektíven szólva, bár Jób követte Istent, Isten soha nem jelent meg neki, és soha nem beszélt hozzá. Ez tény, nem igaz? Bár Isten nem beszélt Jóbhoz, és nem adott neki semmilyen parancsot, Jób látta Isten létezését, látta szuverenitását minden dologban és a legendákban, amelyeken keresztül hallott Istenről, és ami után megkezdte istenfélő és a rosszat kerülő életét. Ez volt az eredete és a folyamata annak, ami alapján Jób követte Istent. De bármennyire is félte Istent és kerülte a rosszat, bármennyire is kitartott tisztessége mellett, Isten mégsem jelent meg neki. Olvassuk el ezt a passzust! Így szólt: „Elvonul fölöttem, de nem látom, elsuhan, de nem veszem észre” (Jób 9:11). Ezek a szavak azt mondják, hogy Jób talán érezte Istent maga körül, talán nem, de soha nem volt képes meglátni Istent. Volt olyan, amikor elképzelte, hogy Isten elhalad előtte, vagy cselekszik, vagy vezeti az embert, de soha nem ismerte. Isten akkor lepi meg az embert, amikor az nem számít rá; az ember nem tudja, mikor vagy hol lepi meg Isten, mert az ember nem látja Őt, így Isten rejtve van az ember elől.

Jób Istenbe vetett hitét nem ingatja meg az a tény, hogy Isten rejtve van előtte

A Szentírás következő passzusában Jób ezt mondja: „De ha kelet felé megyek, nincsen ott, ha nyugat felé, nem veszem észre. Ha északon működik, nem látom, ha délre fordul, ott sem láthatom” (Jób 23:8-9). Ebből a beszámolóból megtudjuk, hogy Jób tapasztalatai szerint Isten mindvégig rejtve volt előtte; Isten nem jelent meg neki nyíltan, és nem is szólt hozzá nyíltan, de szíve mélyén Jób mégis biztos volt Isten létezésében. Mindig is hitte, hogy Isten talán előtte jár, vagy az ő oldalán cselekszik, és bár nem látja Istent, Isten mellette van, és mindent irányít vele kapcsolatban. Jób soha nem látta Istent, mégis képes volt hű maradni a hitéhez, amire más ember nem volt képes. Mások miért nem tudták ezt megtenni? Azért, mert Isten nem beszélt Jóbhoz, nem jelent meg neki, és ha Jób nem hitt volna igazán, akkor nem tudott volna továbbhaladni, és nem tudott volna kitartani az istenfélelem és a rossz kerülésének útján. Nem így van? Mit érzel, amikor azt olvasod, hogy Jób ezeket a szavakat mondta? Úgy érzed, hogy Jób tökéletessége és becsületessége, valamint Isten előtti igazsága valódi, és nem túlzás Isten részéről? Annak ellenére, hogy Isten ugyanúgy bánt Jóbbal, mint a többi emberrel, és nem jelent meg neki, illetve nem beszélt hozzá, Jób mégis kitartott tisztessége mellett, továbbra is hitt Isten szuverenitásában, továbbá abbéli félelmében, hogy megsérti Istent, gyakran mutatott be égőáldozatot és imádkozott Isten előtt. Abból, hogy Jób képes volt félni Istent anélkül, hogy látta volna Őt, láthatjuk, hogy mennyire szerette a pozitív dolgokat, és mennyire szilárd és valódi volt a hite. Nem tagadta Isten létezését azért, mert Isten el volt rejtve előle, és nem is veszítette el a hitét, s nem hagyta el Istent azért, mert soha nem látta Őt. Ehelyett Isten mindent irányító, rejtett munkája közepette felismerte Isten létezését, és megérezte Isten szuverenitását és hatalmát. Nem adta fel becsületességét azért, mert Isten rejtve volt, és nem hagyta el az istenfélelem és a rossz kerülésének útját sem amiatt, hogy Isten soha nem jelent meg neki. Jób soha nem kérte, hogy Isten nyíltan jelenjen meg neki, létezését bizonyítandó, mivel már látta Isten szuverenitását mindenek felett, és hitte, hogy elnyerte azokat az áldásokat és kegyelmeket, amelyeket mások nem kaptak meg. Bár Isten rejtve maradt előtte, Jób Istenbe vetett hite soha nem rendült meg. Így learatta azt, ami senki másnak nem volt: Isten jóváhagyását és áldását.

Jób áldja Isten nevét, és nem gondol áldásokra vagy katasztrófára

Van egy tény, amelyre a Szentírás Jóbról szóló történeteiben soha nem történik utalás, és ez a tény lesz ma a középpontban. Bár Jób soha nem látta Istent, és nem hallotta Isten szavait saját fülével, Istennek mégis volt helye Jób szívében. Mi volt Jób hozzáállása Istenhez? Ahogy korábban említettük: „áldott legyen Jahve neve”. Feltétel nélkül áldotta Isten nevét, a körülményektől függetlenül és különösebb ok nélkül. Látjuk, hogy Jób Istennek adta a szívét, engedte, hogy Isten irányítsa a szívét; minden, amit gondolt, minden, amit eldöntött és minden, amit a szívében tervezett, nyitott könyv volt Isten előtt, s nem volt elzárva Isten elől. Szíve nem szállt szembe Istennel, és soha nem kérte Istentől, hogy tegyen meg érte valamit, vagy adjon neki valamit, s nem táplált olyan túlzó vágyakat, hogy bármit is nyerhet abból, hogy imádja Istent. Jób nem alkudozott Istennel, és nem kért vagy követelt Istentől. Isten nevét az Ő nagy ereje és hatalma miatt dicsőítette, amellyel minden dolgot ural, és ez nem függött attól, hogy áldást nyert-e, vagy katasztrófa sújtotta. Hitte, hogy függetlenül attól, hogy Isten megáldja az embereket, vagy katasztrófát zúdít rájuk, Isten ereje és hatalma nem változik, ezért az ember körülményeitől függetlenül Isten nevét dicsőíteni kell. Az, hogy Isten megáldja az embert, Isten szuverenitása miatt van, és amikor katasztrófa éri az embert, az is Isten szuverenitása miatt van. Isten ereje és hatalma uralkodik és rendez el mindent az emberrel kapcsolatban; az ember szeszélyes szerencséje Isten erejének és hatalmának megnyilvánulása, és függetlenül attól, hogy milyen nézőpontból tekintesz rá, Isten nevét dicsőíteni kell. Jób ezt tapasztalta meg és ezt ismerte meg élete évei során. Jób minden gondolata és cselekedete eljutott Isten fülébe, Isten elé került, és Isten fontosnak tartotta őket. Isten nagyra becsülte Jóbnak ezt a tudását, és nagy becsben tartotta Jóbot azért, mert ilyen szíve volt. Ez a szív mindig és mindenütt várta Isten parancsát, és függetlenül attól, hogy milyen időben vagy helyen, üdvözölte, bármi is történt vele. Jób nem követelt Istentől semmit. Magától azt követelte meg, hogy minden Istentől érkező rendelkezést várjon, fogadjon el, nézzen velük szembe és vesse magát alá nekik; Jób úgy vélte, hogy ez a kötelessége, és Isten pontosan ezt akarta. Jób soha nem látta Istent, és nem is hallotta, hogy szólt volna valamit, parancsokat vagy tanítást adott volna, vagy utasította volna valamire. A mai szavakkal élve, az, hogy képes volt ilyen tudással rendelkezni Istenről és ilyen hozzáállást tanúsítani, amikor Isten nem is adott neki megvilágosodást, útmutatást vagy gondoskodást az igazsággal kapcsolatban, értékes volt, és az, hogy ilyen dolgokat mutatott, elég volt Istennek, s dicsérte és nagyra becsülte tanúságtételét. Jób soha nem látta Istent, és soha nem hallotta, hogy Isten személyesen mondott volna neki tanításokat, de Isten számára az ő szíve és ő maga sokkal értékesebb volt, mint azok az emberek, akik Isten előtt csak alapos elméletekben tudtak beszélni, akik csak dicsekedni tudtak, és áldozatok felajánlásáról beszéltek, de akiknek soha nem volt igaz tudásuk Istenről, és soha nem félték igazán Istent. Mert Jób szíve tiszta volt, nem rejtőzött el Isten elől, emberi mivolta őszinte és jószívű volt, továbbá szerette az igazságosságot és azt, ami pozitív. Csak egy ilyen szívvel és emberi mivolttal rendelkező ember volt képes követni Isten útját, félni Istent és kerülni a rosszat. Egy ilyen ember képes volt látni Isten szuverenitását, képes volt látni az Ő erejét és hatalmát, valamint képes volt alávetni magát az Ő szuverenitásának és intézkedéseinek. Csak egy ilyen ember tudta igazán dicsőíteni Isten nevét. Azért, mert nem azt nézte, hogy Isten megáldja-e őt, vagy katasztrófával sújtja-e, mivel tudta, hogy mindent Isten keze irányít, és hogy az ember számára az aggódás nem más, mint az ostobaságnak, a tudatlanságnak és a józan ész hiányának a jele, valamint az Isten minden dolgok feletti szuverenitásában való kételkedésnek és az istenfélelem hiányának a jele. Jób tudása pontosan az volt, amit Isten akart. Jóbnak tehát nagyobb elméleti tudása volt Istenről, mint nektek? Mivel abban az időben Istennek kevés munkája és megnyilatkozása volt, nem volt könnyű szert tenni Isten ismeretére. Egy ilyen teljesítmény Jób részéről nem kis teljesítmény volt. Nem tapasztalta meg Isten munkáját, soha nem hallotta Istent beszélni, és nem látta Isten arcát sem. Az, hogy képes volt ilyen módon viszonyulni Istenhez, teljes mértékben emberi mivoltának és személyes törekvésének volt köszönhető, olyan emberi mivoltnak és törekvésnek, amellyel a mai emberek nem rendelkeznek. Ezért abban a korban Isten azt mondta: „Nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen és becsületes ember.” Abban a korban Isten már így értékelte őt, és ilyen következtetésre jutott. Ma mennyivel lenne ez igazabb?

Bár Isten rejtve van az ember elől, az Ő minden dolog feletti tettei elegendőek ahhoz, hogy az ember megismerje Őt

Jób nem látta Isten arcát, nem hallotta az Isten által mondott szavakat, és még kevésbé tapasztalta meg személyesen Isten munkáját, de istenfélelmét és a próbatételei során tett tanúságtételét mégis mindenki látja, Isten szereti, gyönyörködik benne és dicséri, az emberek pedig irigylik, csodálják, sőt dicsőítést zengenek róla. Semmi nagyszerű vagy rendkívüli nem volt az életében: mint minden hétköznapi ember, ő is átlagos életet élt, napkeltekor elment dolgozni, napnyugtakor pedig hazatért pihenni. A különbség az, hogy életének számos jelentéktelen évtizede alatt betekintést nyert Isten útjába, és felismerte s megértette Isten nagy erejét és szuverenitását, úgy, mint senki más. Nem volt okosabb, mint bármelyik átlagember, az élete nem volt különösebben állhatatos, ráadásul nem is voltak különleges, láthatatlan képességei. Volt viszont őszinte, jószívű és becsületes személyisége, amely szerette a méltányosságot, az igazságot és a pozitív dolgokat – a hétköznapi emberek többsége ezek közül egyikkel sem rendelkezik. Különbséget tett szeretet és gyűlölet között, volt igazságérzete, hajthatatlan és kitartó volt, gondolkodásában pedig aprólékosan ügyelt a részletekre. Így a földön eltöltött jelentéktelen ideje alatt látta mindazon rendkívüli dolgokat, melyeket Isten tett, és látta Isten nagyságát, szentségét és igazságát, látta Isten aggódását, kegyességét és védelmezését az ember iránt, és látta a legfelsőbb Isten tiszteletreméltóságát és hatalmát. Az első ok, amiért Jób képes volt elnyerni ezeket a dolgokat, amelyek túlmutattak minden normális emberen, az volt, hogy tiszta szíve volt, szíve Istené volt és a Teremtő vezette. A második ok a törekvése volt: arra törekedett, hogy feddhetetlen és tökéletes legyen, és olyasvalaki, aki eleget tesz az Ég akaratának, akit szeret Isten, és aki kerüli a rosszat. Jób birtokában volt e dolgoknak és törekedett rájuk, pedig nem látta Istent, és nem hallotta Isten szavait; bár soha nem látta Istent, megismerte azokat az eszközöket, amelyekkel Isten uralkodik minden dolgok felett, és megértette a bölcsességet, amellyel Isten ezt teszi. Bár soha nem hallotta Isten szavait, Jób tudta, hogy ha az ember jutalmat kap vagy elvesznek tőle valamit, az mind Istentől ered. Bár életének évei nem különböztek a hétköznapi emberekétől, nem engedte, hogy életének jelentéktelensége befolyásolja tudását Isten mindenek feletti szuverenitásáról, vagy befolyásolja azt, hogy kövesse az istenfélelem és a rossz kerülésének útját. Az ő szemében a minden dologra vonatkozó törvények tele voltak Isten cselekedeteivel, és Isten szuverenitása az ember életének minden területén látható volt. Nem látta Istent, de képes volt felismerni, hogy Isten tettei mindenütt ott vannak, és a földön töltött, jelentéktelen ideje alatt, életének minden szegletében láthatta és felismerhette Isten rendkívüli és csodálatos tetteit, és láthatta Isten csodálatos elrendezéseit. Isten rejtettsége és hallgatása nem akadályozta Jóbot Isten tetteinek felismerésében, és nem befolyásolta Isten minden dolgok feletti szuverenitásának ismeretét sem. Az élete mindennapi élete során Isten szuverenitásának és elrendezéseinek felismerése volt, aki minden dolgok között rejtve van. Mindennapi életében is hallotta és értette Isten szívének hangját és Isten szavait, aki minden dolog között csendben van, mégis kifejezésre juttatja szíve hangját és szavait azáltal, hogy a minden dologra vonatkozó törvényeket irányítja. Látod tehát, hogy ha az emberekben megvan ugyanaz az emberi mivolt és törekvés, mint Jóbban, akkor ugyanolyan felismerésre és tudásra tehetnek szert, mint Jób, és ugyanolyan megértést és tudást szerezhetnek Isten mindenek feletti szuverenitásáról, mint Jób. Isten nem jelent meg Jóbnak, és nem is beszélt hozzá, de Jób tudott tökéletes és becsületes lenni, félni Istent és kerülni a rosszat. Más szóval, anélkül, hogy Isten megjelent volna az embernek vagy beszélt volna hozzá, Isten minden dolog közötti cselekedetei és minden dolog feletti szuverenitása elegendő ahhoz, hogy az ember tudatára ébredjen Isten létezésének, erejének és hatalmának, és Isten ereje és hatalma elegendő ahhoz, hogy az ember kövesse az istenfélelem és a rossz kerülésének útját. Mivel egy olyan hétköznapi ember, mint Jób, képes volt elérni, hogy félje Istent és kerülje a rosszat, akkor minden hétköznapi embernek, aki követi Istent, szintén képesnek kell erre lennie. Bár ezek a szavak logikus következtetésnek tűnhetnek, nem mond ellent a dolgok törvényeinek. A tények azonban nem feleltek meg a várakozásoknak: úgy tűnik, hogy az istenfélelem és a rossz kerülése Jób, és csakis Jób felségterülete. Az „istenfélelem és a rossz kerülésének” említésekor az emberek azt gondolják, hogy ezt csak Jóbnak kell megtennie, mintha az istenfélelem és a rossz kerülésének útja meg lenne jelölve Jób nevével, és semmi köze nem lenne másokhoz. Ennek oka világos: mivel csak Jóbnak volt olyan személyisége, amely őszinte, jószívű és becsületes, és amely szerette a méltányosságot, az igazságot és a pozitív dolgokat, csak Jób tudta követni az istenfélelem és a rossz kerülésének útját. Bizonyára mindannyian megértettétek az itt leírt következtetéseket: mivel senki sem rendelkezik olyan emberi mivolttal amely őszinte, jószívű és becsületes, és amely szereti a méltányosságot, az igazságot és azt, ami pozitív, senki sem tudja félni Istent és kerülni a rosszat, így az emberek soha nem nyerhetik el Isten örömét, és nem állhatnak meg szilárdan a próbatételek közepette. Ez azt is jelenti, hogy Jób kivételével még mindig minden embert megbéklyóz és tőrbe csal a Sátán; mindannyiukat megvádolja, támadja és bántalmazza. Ők azok, akiket a Sátán megpróbál elnyelni, ők mindannyian nélkülözik a szabadságot, és rabok, akiket foglyul ejtett a Sátán.

Ha az ember szíve ellenséges Istennel, hogyan félheti Istent és kerülheti a rosszat?

Miután a mai embereknek nincs ugyanolyan emberi mivoltuk, mint Jóbnak, milyen a természetlényegük és az Istenhez való hozzáállásuk? Félik Istent? Kerülik a rosszat? Azok, akik nem félik Istent és nem kerülik a rosszat, mindössze három szóval összefoglalhatók: „ők Isten ellenségei.” Ti gyakran mondjátok ezt a három szót, de soha nem ismertétek valódi jelentésüket. Az „ők Isten ellenségei” szavaknak van lényegük: nem azt mondják, hogy Isten tekinti az embert ellenségnek, hanem azt, hogy az ember tekinti Istent ellenségnek. Először is, amikor az emberek elkezdenek hinni Istenben, melyiküknek nincsenek saját céljai, motivációi és ambíciói? Még ha egy részük hisz is Isten létezésében, és látta Isten létezését, az Istenbe vetett hitük továbbra is tartalmazza azokat a motivációkat, az Istenbe vetett hitük végső célja pedig az, hogy megkapják az Ő áldásait és a dolgokat, amiket szeretnének. Az emberek élettapasztalataik során gyakran gondolják magukban: „Feladtam a családomat és a karrieremet Istenért, és Ő mit adott nekem? Összegeznem kell, és meg kell erősítenem: vajon részesültem mostanában áldásokban? Sokat adtam ez idő alatt, sokat futottam és futottam, sokat szenvedtem – Isten vajon adott cserébe bármilyen ígéretet? Emlékezett a jótetteimre? Mi lesz számomra a vég? Megkaphatom Isten áldását?...” Minden ember folyamatosan ilyen számításokat végez a szívében, és olyan igényeket támaszt Istennel szemben, amelyek hordozzák a motivációit, ambícióit és üzleti mentalitását. Ez azt jelenti, hogy szíve mélyén az ember állandóan próbára teszi Istent, állandóan terveket sző Istennel kapcsolatban, állandóan vitatkozik Istennel a saját egyéni sorsa ügyében, és megpróbál nyilatkozatot kicsikarni Istentől, hogy lássa, meg tudja-e adni neki, amit akar, vagy sem. Miközben az ember keresi Istent, nem kezeli Őt Istenként. Az ember mindig is megpróbált alkudozni Istennel, szüntelenül követeléseket támasztva Vele szemben, sőt minden lépésnél nyomást gyakorolva Rá, s megpróbál egy kilométert megszerezni, miután egy centimétert kapott. Miközben az ember alkudozni próbál Istennel, vitatkozik is Vele, sőt vannak olyanok, akik, amikor próbatételek érik őket, vagy bizonyos helyzetekbe kerülnek, gyakran gyengék, negatívak és hanyagok lesznek a munkájukban, és folyton panaszkodnak Istenre. Attól kezdve, hogy az ember először hinni kezdett Istenben, bőségszarunak, svájci bicskának tekintette Őt, magát pedig Isten legnagyobb hitelezőjének tartotta, mintha az Istentől jövő áldások és ígéretek megszerzésére való törekvés eredendő joga és kötelessége lenne, míg Isten felelőssége az ember megvédése, gondozása és ellátása. Ez az „Istenbe vetett hit” alapvető felfogása mindazok részéről, akik hisznek Istenben, és ez az Istenbe vetett hitük fogalmának legmélyebb megértése. Kezdve az ember természetlényegétől, egészen a szubjektív törekvéséig, nincs semmi, ami az istenfélelemhez kapcsolódna. Az ember istenhitének célja semmiképpen sem kapcsolódhat Isten imádásához. Vagyis az ember soha nem gondolkozott azon, és nem is értette meg, hogy az Istenbe vetett hit megköveteli az istenfélelmet és Isten imádását. Ilyen körülmények fényében az ember lényege nyilvánvaló. Mi ez a lényeg? Az, hogy az ember szíve rosszindulatú, árulást és csalást rejt magában, nem szereti a méltányosságot és az igazságot, és azt, ami pozitív, továbbá hitvány és kapzsi. Az ember szíve nem is lehetne zártabb Isten előtt; egyáltalán nem adta azt oda Istennek. Isten soha nem látta az ember igazi szívét, és az ember soha nem imádta Őt. Bármilyen nagy árat fizet is Isten, bármennyi munkát is végez, vagy bármilyen sokat nyújt is az embernek, az ember vak és teljesen közömbös marad mindezzel szemben. Az ember soha nem adta oda a szívét Istennek, csak ő maga akar a szívével törődni, a saját döntéseit meghozni – emögött az rejlik, hogy az ember nem akarja követni az istenfélelem és a rossz kerülésének útját, nem akarja alávetni magát Isten szuverenitásának és rendelkezéseinek, és nem akarja Istenként imádni Istent. Ilyen ma az ember állapota. Most nézzük meg újra Jóbot. Először is, kötött alkut Istennel? Voltak hátsó szándékai, amikor kitartott az istenfélelem és a rossz kerülésének útján? Abban az időben szólt Isten bárkinek is az eljövendő végről? Abban az időben Isten senkinek sem tett ígéretet a végről, és ezzel a háttérrel Jób képes volt félni Istent és kerülni a rosszat. Vajon a mai emberek megállják a helyüket Jóbhoz képest? Túl nagy az egyenlőtlenség; különböző csapatokban játszanak. Bár Jóbnak nem sok tudása volt Istenről, a szívét Istennek adta, és a szíve Istenhez tartozott. Soha nem kötött alkut Istennel, és nem voltak túlzó vágyai vagy követelései Istennel szemben; ehelyett hitte, hogy „Jahve adta, Jahve vette el.” Ez volt az, amit látott és kapott, amikor életének hosszú évei alatt hű maradt az istenfélelem és a rossz kerülésének útjához. Hasonlóképpen elnyerte azt a kimenetelt is, amelyet e szavak jelenítenek meg: „Fogadjuk el a jót Isten keze által, a bajt pedig ne fogadjuk el?” Ez a két mondat volt az, amelyeket élettapasztalatai során az Istennek való alávetettség hozzáállása eredményeként látott és megismert, és ezek voltak legerősebb fegyverei is, amelyekkel győzedelmeskedett a Sátán kísértései során, valamint ezek képezték az alapját annak, hogy szilárdan megálljon az Isten melletti bizonyságtételben. Ezen a ponton szeretetre méltó embernek képzelitek Jóbot? Remélitek, hogy ti is ilyen emberek lesztek? Féltek, hogy át kell élnetek a Sátán kísértéseit? Elhatározzátok, hogy imádkoztok azért, hogy Isten titeket is olyan próbatételeknek tegyen ki, mint Jóbot? Nem fér hozzá kétség, hogy a legtöbb ember nem merne ilyen dolgokért imádkozni. Nyilvánvaló tehát, hogy a ti hitetek szánalmasan csekély; Jóbhoz képest a ti hitetek egyszerűen említésre sem méltó. Ti Isten ellenségei vagytok, nem félitek Istent, képtelenek vagytok szilárdan megállni az Isten melletti bizonyságtételetekben, és képtelenek vagytok győzedelmeskedni a Sátán támadásai, vádjai és kísértései felett. Mi tesz titeket alkalmassá arra, hogy megkapjátok Isten ígéreteit? Miután hallottátok Jób történetét, és megértettétek Istennek az ember megmentésére irányuló szándékát, továbbá az ember üdvösségének értelmét, most van bennetek elég hit ahhoz, hogy elfogadjátok ugyanazokat a próbatételeket, mint Jób? Nem kellene egy kicsit rászánnotok magatokat, hogy az istenfélelem és a rossz kerülésének útját járjátok?

Ne legyenek kétségeid Isten próbatételeit illetően

Miután a próbatételei végét követően tanúságtételt kapott Jóbtól, Isten elhatározta, hogy megnyeri emberek egy csoportját – vagy többet is –, akik olyanok, mint Jób, de azt is elhatározta, hogy soha többé nem engedi meg a Sátánnak, hogy megtámadjon vagy bántalmazzon bárki mást azokkal az eszközökkel, amelyekkel Jóbot megkísértette, megtámadta és bántalmazta, fogadást kötve Istennel; Isten nem engedte, hogy a Sátán valaha is újra ilyen dolgokat tegyen az emberrel, aki gyenge, ostoba és tudatlan – épp elég volt, hogy megkísértette Jóbot! Az, hogy nem engedi meg a Sátánnak, hogy úgy éljen vissza az emberekkel, ahogyan csak akar, az Isten kegyelme. Istennek elég volt, hogy Jób elszenvedte a Sátán kísértését és bántalmazását. Isten nem engedte meg a Sátánnak, hogy valaha is újra ilyesmit tegyen, mivel az Istent követő emberek életét és mindenét Isten irányítja és vezényli, a Sátánnak pedig nincs joga tetszés szerint manipulálni Isten kiválasztottjait – ezzel a ponttal tisztában kell lennetek! Isten törődik az ember gyengeségével, és megérti ostobaságát és tudatlanságát. Bár ahhoz, hogy az ember teljesen megszabadulhasson, Istennek át kell őt adnia a Sátánnak, Isten nem hajlandó újra látni, ahogy a Sátán bolondot csinál az emberből és bántalmazza, továbbá nem akarja, hogy az ember mindig szenvedjen. Az embert Isten teremtette, és az, hogy mindent Isten irányít és rendez el az emberrel kapcsolatban, tökéletesen természetes és indokolt; ez Isten felelőssége, és ez az a hatalom, amellyel Isten mindent irányít! Isten nem engedi meg a Sátánnak, hogy tetszése szerint bántalmazza az embert és rosszul bánjon vele, nem engedi meg a Sátánnak, hogy különböző eszközökkel tévútra vezesse az embert, sőt, nem engedi meg a Sátánnak, hogy beavatkozzon Isten ember feletti szuverenitásába, ahogy azt sem engedi meg a Sátánnak, hogy eltiporja és elpusztítsa azokat a törvényeket, amelyekkel Isten mindent irányít, nem is beszélve Isten emberiséget irányító és megmentő, nagyszerű munkájáról! Azok, akiket Isten meg akar menteni, és azok, akik képesek tanúságot tenni Isten mellett, Isten hatezer éves irányítási tervének magját és kikristályosodását jelentik, valamint hatezer éves munkája során tett erőfeszítéseinek árát. Hogy is adhatná át Isten ezeket az embereket könnyelműen a Sátánnak?

Az emberek gyakran aggódnak és félnek Isten próbatételeitől, pedig mindenkor a Sátán kelepcéjében élnek, olyan veszélyes területen, ahol a Sátán támadja és bántalmazza őket – mégsem ismerik a félelmet, és nyugodtak. Mi történik itt? Az ember Istenbe vetett hite csak azokra a dolgokra korlátozódik, amelyeket lát. A legcsekélyebb mértékben sem tudja értékelni Isten ember iránti szeretetét és aggodalmát, vagy az ember iránti gyengédségét és figyelmességét. De ha egy kis izgalomról és félelemről van szó Isten próbatételei, ítélete és fenyítése, valamint fensége és haragja miatt, az ember a legkevésbé sem érti Isten fáradságos szándékait. A próbatételek említésekor az emberek úgy érzik, hogy Istennek hátsó szándékai vannak, egyesek még azt is hiszik, hogy Isten gonosz terveket sző, nem is sejtve, hogy Isten valójában mit fog tenni velük; így, miközben alávetettséget kiáltanak Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, mindent megtesznek, hogy ellenálljanak és szembeszálljanak Isten ember feletti szuverenitásával és az emberrel kapcsolatos intézkedéseivel, mivel azt hiszik, hogy ha nem vigyáznak, Isten félrevezeti őket, és hogy ha nem tartják kézben saját sorsukat, akkor Isten elveheti tőlük mindazt, amijük van, és akár az életük is közvetlen veszélyben lehet. Az ember a Sátán táborában van, de soha nem aggódik amiatt, hogy a Sátán bántalmazza, továbbá a Sátán bántalmazza, de soha nem fél attól, hogy a Sátán fogságba ejti. Folyton azt mondja, hogy elfogadja Isten üdvösségét, de soha nem bízik Istenben, és soha nem hiszi, hogy Isten valóban megmenti az embert a Sátán karmaiból. Ha az ember, Jóbhoz hasonlóan, képes alávetni magát Isten vezénylésének és intézkedéseinek, és képes egész lényét Isten kezébe adni, akkor nem ugyanaz lesz az ember sorsa, mint Jóbnak: Isten áldásainak elnyerése? Ha az ember képes elfogadni Isten szuverenitását és alávetni magát neki, akkor mit veszíthet? Ezért azt javaslom, legyetek óvatosak a tetteitekben, és óvatosak mindazzal szemben, ami rátok vár. Ne legyetek meggondolatlanok vagy impulzívak, és ne bánjatok Istennel és az Általa számotokra elrendezett emberekkel, ügyekkel és tárgyakkal forrófejűen vagy természetességetek szerint, illetve képzeletetek és elképzeléseitek szerint; óvatosnak kell lennetek tetteitekben, és többet kell imádkoznotok és keresnetek, hogy ne szítsátok fel Isten haragját. Emlékezzetek erre!

Ezután megnézzük, hogy érezte magát Jób a próbatételeit követően.

5. Jób a próbatételeit követően

Jób 42:7-9  Miután Jahve mindezeket elmondta Jóbnak, így szólt Jahve a témáni Elífázhoz: Haragra indultam ellened és két barátod ellen, mert nem beszéltetek Rólam olyan helyesen, mint Jób, az Én szolgám. Azért vegyetek hét bikát meg hét kost, menjetek el az Én szolgámhoz, Jóbhoz, és mutassatok be égőáldozatot magatokért! Jób pedig, az Én szolgám, imádkozzék értetek! Mert csak őt vagyok hajlandó meghallgatni, hogy meg ne szégyenítselek benneteket, hiszen nem beszéltetek Rólam olyan helyesen, mint az Én szolgám, Jób. El is ment a témáni Elífáz, a súahi Bildád és a naámi Cófár, és aszerint jártak el, ahogyan megparancsolta nekik Jahve: és Jahve is elfogadta Jóbot.

Jób 42:10  Jahve pedig jóra fordította Jób sorsát, miután Jób imádkozott barátaiért, és kétszeresen visszaadta Jahve Jóbnak mindazt, amije volt.

Jób 42:12  Jahve pedig jobban megáldotta Jóbot azután, mint azelőtt. Lett neki tizennégyezer juha, hatezer tevéje, ezer igás ökre és ezer szamara.

Jób 42:17  Öregen halt meg Jób, az élettel betelve.

Isten megbecsüléssel tekint azokra, akik félik Istent és kerülik a rosszat, míg alantasnak látja azokat, akik ostobák

Jób 42:7-9-ben Isten azt mondja, hogy Jób az Ő szolgája. Az, hogy a „szolga” kifejezést használja Jóbra, azt mutatja, hogy Jób mennyire fontos az Ő szívében; bár Isten nem valamilyen megbecsültebb elnevezéssel illette Jóbot, ez a megjelölés nem befolyásolta Jób fontosságát Isten szívében. A „szolga” itt egy becenév, amit Isten adott Jóbnak. Az, hogy Isten többször utal arra, hogy a „szolgám, Jób”, megmutatja, hogy mennyire elégedett volt Jóbbal. Bár Isten nem beszélt a „szolga” szó mögött megbúvó jelentésről, a Szentírás e passzusában elhangzó szavaiból tudható, hogy miként határozta meg Isten a „szolga” szót. Isten először azt mondta a témáni Elífáznak: „Haragra indultam ellened és két barátod ellen, mert nem beszéltetek Rólam olyan helyesen, mint Jób, az Én szolgám.” E szavak kimondása az első alkalom, amikor Isten nyíltan elmondta az embereknek, hogy elfogadja mindazt, amit Jób Isten próbatételei után mondott és tett, illetve az első alkalom, amikor nyíltan megerősítette mindannak a pontosságát és helyességét, amit Jób tett és mondott. Isten haragudott Elífázra és a többiekre helytelen, abszurd diskurzusuk miatt, mert Jóbhoz hasonlóan ők sem láthatták Isten megjelenését, és nem hallhatták életükben az Ő szavait, pedig Jóbnak pontos ismerete volt Istenről, míg ők csak vakon találgathattak Vele kapcsolatban, szembemenve Isten szándékaival, mindazzal, amit csináltak, és kiváltva az Ő idegenkedését irántuk. Következésképpen, miközben elfogadta mindazt, amit Jób tett és mondott, Isten haragra gerjedt a többiekkel szemben, mert nemcsak hogy nem látta bennük az istenfélelem valóságát, de nem is hallott semmit az istenfélelemről mindabban, amit mondtak. Így Isten az alábbi követeléseket támasztotta velük szemben: „Azért vegyetek hét bikát meg hét kost, menjetek el az Én szolgámhoz, Jóbhoz, és mutassatok be égőáldozatot magatokért! Jób pedig, az Én szolgám, imádkozzék értetek! Mert csak őt vagyok hajlandó meghallgatni, hogy meg ne szégyenítselek benneteket.” Ebben a passzusban Isten azt mondja Elífáznak és a többieknek, hogy tegyenek valamit, amivel jóvátehetik bűneiket, mert ostobaságuk Jahve Isten elleni bűn volt, ezért égőáldozatot kellett bemutatniuk, hogy helyrehozzák hibáikat. Égőáldozatokat gyakran ajánlanak fel Istennek, de ami szokatlan ezekben az égőáldozatokban, az az, hogy Jóbnak lettek felajánlva. Jóbot azért fogadta el Isten, mert a próbatételei során bizonyságot tett Isten mellett. Eközben Jób e barátai lelepleződtek Jób próbatételeinek idején; ostobaságuk miatt Isten elítélte őket, felszították Isten haragját, és Istennek meg kell őket büntetnie – azzal, hogy égőáldozatot mutatnak be Jób előtt –, ami után Jób imádkozott értük, hogy eloszlassa Isten rájuk szabott büntetését és irántuk érzett haragját. Isten szándéka az volt, hogy szégyent hozzon rájuk, mert nem félték Istent és nem kerülték a rosszat, valamint elítélték Jób tisztességét. Egyrészt Isten azt mondta nekik, hogy az ő tetteiket nem fogadja el, de nagymértékben elfogadja Jóbot, és örömét leli benne; másrészt Isten azt mondta nekik, hogy ha Isten elfogadja az embert, akkor az ember felemelkedik Istenhez, hogy Isten utálja az embert ostobasága miatt, ezzel megsérti Őt, valamint Isten szemében alantas és hitvány az ember. Ezeket a meghatározásokat adta Isten a kétféle embertípusról, így áll hozzá Isten e kétféle embertípushoz, és így fogalmazza meg Isten e kétféle embertípus értékét és helyzetét. Bár Isten Jóbot a szolgájának nevezte, Isten szemében ez a szolga szeretett volt, és felruházta őt azzal a hatalommal, hogy imádkozzon másokért, és megbocsássa nekik a hibáikat. Ez a szolga képes volt közvetlenül beszélni Istennel és közvetlenül Isten elé állni, továbbá státusza magasabb és tiszteletreméltóbb volt, mint másoké. Ez az Isten által mondott „szolga” szó valódi jelentése. Jób azért kapta meg ezt a különleges megtiszteltetést, mert félte Istent és kerülte a rosszat, másokat pedig azért nem nevezett Isten szolgának, mert ők nem félték Istent és nem kerülték a rosszat. Isten e két, egymástól jelentősen eltérő viszonyulása jelenti az Ő hozzáállását a két embertípushoz: azokat, akik félik Istent és kerülik a rosszat, Isten elfogadja, és értékesek az Ő szemében, míg azokat, akik ostobák, nem félik Istent, képtelenek kerülni a rosszat, és nem képesek elnyerni Isten kegyeit, Isten gyakran gyűlöli és elítéli, és alantasak az Ő szemében.

Isten hatalmat ad Jóbnak

Jób imádkozott a barátaiért, majd Jób imái miatt Isten később nem úgy bánt velük, ahogy az ostobaságukhoz illett volna – nem büntette meg őket, és nem alkalmazott semmiféle megtorlást. Miért volt ez így? Azért, mert Isten szolgája, Jób értük mondott imái eljutottak Isten fülébe; Isten megbocsátott nekik, mert elfogadta Jób imáit. Mit látunk ebben? Amikor Isten megáld valakit, sokféle jutalmat ad neki, és nem csak anyagiakat: Isten hatalmat is ad neki, feljogosítja arra, hogy imádkozzon másokért, Isten pedig elfelejti és elnézi azoknak az embereknek a vétkeit, mert meghallgatja ezeket az imákat. Ezt a hatalmat adta Isten Jóbnak. Jób imái révén – hogy megszakítsa elítélésüket – Jahve Isten szégyent hozott ezekre az ostoba emberekre, ami természetesen az Ő különleges büntetése volt Elífáz és a többiek számára.

Jóbot ismét megáldja Isten, a Sátán pedig soha többé nem vádolja meg

Jahve Isten kijelentései között szerepelnek azok a szavak, miszerint „nem beszéltetek Rólam olyan helyesen, mint az Én szolgám, Jób”. Mit is mondott Jób? Azt, amiről korábban beszéltünk, valamint a Jób könyvében található sok oldalnyi szót, melyekről feljegyezték, hogy Jób szájából hangzottak el. E számos oldalon Jób egyszer sem fogalmazott meg panaszt vagy kétséget Istennel kapcsolatban. Egyszerűen csak várja a kimenetelt. Ez a várakozás az ő alávetett hozzáállása, melynek eredményeként, és az Istennek mondott szavai következtében Isten elfogadta Jóbot. Amikor próbatételeket élt át és nehézségeket szenvedett el, Isten mellette volt, és bár nehézségeit nem enyhítette Isten jelenléte, Isten látta, amit látni akart, és hallotta, amit hallani akart. Jób minden egyes cselekedete és szava eljutott Isten szemébe és fülébe; Isten hallotta és látta – ez tény. Jób tudása Istenről és a szívében lévő, Istennel kapcsolatos akkori gondolatai abban az időszakban valójában nem voltak olyan konkrétak, mint a mai embereké, de az idő összefüggésében Isten mégis felismerte mindazt, amit Jób mondott, mert a viselkedése és a szívében lévő gondolatai, valamint az, amit kifejezésre juttatott és feltárt, elegendő volt az Ő követelményeihez. Az idő alatt, amíg Jób próbatételeknek volt kitéve, azok a cselekedetek, melyeket a szívében kigondolt és elhatározott, olyan eredményt mutattak Istennek, ami megelégítette Őt, és ezután Isten megszakította Jób próbatételeit, Jób felülkerekedett a gondjain, próbatételei véget értek, és soha többé nem történtek meg újra. Mivel Jób már ki volt téve próbatételeknek, és szilárdan megállt ezekben a próbatételekben, továbbá teljesen győzedelmeskedett a Sátán felett, Isten megadta neki a jól megérdemelt áldásokat. A Jób 42:10, 12-ben leírtak szerint Jób ismét megáldatott, és még több áldásban részesült, mint az első alkalommal. Ezúttal a Sátán visszavonult, többé nem mondott és nem tett semmit, és ettől kezdve többé nem zavarta s nem támadta meg Jóbot, továbbá nem vádaskodott többé Jób Istentől kapott áldásai miatt.

Jób élete második felét Isten áldásai közepette tölti

Bár az akkori áldásai csak juhokra, marhákra, tevékre, anyagi javakra és hasonlókra korlátozódtak, Isten a szívében sokkal több áldást akart adni Jóbnak. Feljegyezték akkoriban, hogy Isten milyen örökkévaló ígéreteket kívánt tenni Jóbnak? Jóbnak adott áldásaiban Isten nem említette vagy érintette Jób végkimenetelét, és függetlenül attól, hogy Jób milyen jelentőséget vagy pozíciót töltött be Isten szívében, áldásait tekintve Isten összességében nagyon mértéktartó volt. Isten nem közölte Jób végkimenetelét. Mit jelent ez? Abban az időben, amikor Isten terve még nem jutott el az ember végkimenetelének kihirdetéséig, a terv még nem lépett be Isten munkájának végső szakaszába, Isten nem tett említést a végkimenetelről, csupán anyagi áldásokkal ajándékozta meg az embert. Ez azt jelenti, hogy Jób életének második fele Isten áldásai közepette telt el, és ebben különbözött a többi embertől – de hozzájuk hasonlóan megöregedett, és mint minden normális ember esetében, számára is eljött a nap, amikor búcsút vett a világtól. Ez így van feljegyezve: „Öregen halt meg Jób, az élettel betelve” (Jób 42:17). Mit jelent itt az, hogy „az élettel betelve halt meg”? Abban a korban, mielőtt Isten kihirdette az emberek végét, Isten meghatározott egy várható élettartamot Jób számára, és amikor elérte azt a kort, megengedte Jóbnak, hogy természetes módon távozzon ebből a világból. Jób második áldásától kezdve egészen a haláláig Isten nem szabott ki rá több nehézséget. Isten számára Jób halála természetes és szükséges is volt; nagyon normális volt, nem pedig ítélet vagy kárhozat. Amíg élt, Jób imádta és félte Istent; azzal kapcsolatban, hogy milyen véget ért a halála után, Isten nem szólt semmit, s nem is nyilatkozott erről. Istenben nagy az illemtudás, amikor valamit mond és tesz, továbbá szavainak és cselekedeteinek tartalma és alapelvei összhangban vannak munkájának szakaszával és azzal az időszakkal, amelyben munkálkodik. Miféle véget ért egy olyan ember Isten szívében, mint Jób? Isten vajon jutott valamilyen döntésre a szívében? Persze, hogy jutott! Csakhogy ezt az ember nem tudta; Isten nem akarta elmondani az embernek, és nem is állt szándékában elmondani. Így, felületesen szólva, Jób az élettel betelve halt meg, s ilyen volt Jób élete.

Az ár, amelyet Jób élete során megélt

Jób értékes életet élt? Miben rejlett az érték? Miért mondják, hogy értékes életet élt? Mi volt az ő értéke az ember számára? Az ember szempontjából ő képviselte az emberiséget, akit Isten meg akar menteni, azzal, hogy a Sátán és a világ népe előtt hangzatos bizonyságot tett Isten mellett. Teljesítette a kötelességet, amelyet egy teremtett lénynek teljesítenie kellett, példát mutatott és példaképként szolgált mindazok számára, akiket Isten meg akar menteni, lehetővé téve hogy lássák az emberek, hogy Istenre támaszkodva teljes mértékben lehetséges győzedelmeskedni a Sátán felett. Mi volt Jób értéke Isten számára? Isten számára Jób életének értéke abban rejlett, hogy képes volt félni Istent, imádni Istent, bizonyságot tenni Isten tetteiről és dicsérni Isten tetteit, ami vigaszt és valami örömöt hozott Istennek; Isten számára Jób életének értéke abban is rejlett, hogy halála előtt Jób próbatételeket élt át, győzedelmeskedett a Sátán felett, valamint a Sátán és a világ népe előtt hangos bizonyságot tett Isten mellett, így Isten dicsőséget szerzett az emberiség körében, ami megvigasztalta az Ő szívét, és lehetővé tette, hogy buzgó szíve meglássa a kimenetelt és a reményt. Az ő bizonyságtétele precedenst teremtett arra, hogy az ember képes szilárdan megállni az Isten melletti bizonyságtételében, és képes megszégyeníteni a Sátánt Isten nevében, Isten emberiséget irányító munkájában. Nem ez hát Jób életének értéke? Jób vigaszt hozott Isten szívének, ízelítőt adott Istennek a dicsőség elnyerésének öröméből, és csodálatos kezdetet biztosított Isten irányítási tervének. Ettől kezdve Jób neve lett a jelképe annak, hogy Isten elnyerte a dicsőséget, és Jób neve lett annak a jele, hogy az emberiség győzedelmeskedett a Sátán felett. Amit Jób életében megélt, valamint a Sátán felett aratott figyelemre méltó győzelmét Isten örökre megbecsüli, az eljövendő nemzedékek pedig tisztelni és követni fogják tökéletességét, becsületességét és istenfélelmét. Isten örökké becsülni fogja őt, mint egy hibátlan, fényes gyöngyöt, így ő az ember megbecsülésére is méltó!

A portion of the Hungarian Bible verses in this audio are from the Hungarian Revised New Translation Bible (Translated in 1975, revised in 1990 and 2014) © Hungarian Bible Society 1975, 1990, 2014. Used by permission of the Hungarian Bible Society.