Ötödik rész

Jóbról

Miután megtudtuk, hogy Jób hogyan ment keresztül a próbatételeken, a legtöbben valószínűleg szeretnétek több részletet megtudni magáról Jóbról, különösen arról a titokról, melynek révén elnyerte Isten dicséretét. Ma beszéljünk tehát Jóbról!

Jób mindennapi életében látjuk tökéletességét, becsületességét, istenfélelmét és azt, hogy kerüli a rosszat

Ha Jóbról akarunk beszélni, akkor a róla szóló, Isten saját szájából elhangzó értékeléssel kell kezdenünk: „Nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat.”

Először is ismerjük meg Jób tökéletességét és becsületességét.

Mit értetek a „tökéletes” és „becsületes” szavak alatt? Hisztek-e abban, hogy Jób feddhetetlen és tisztességes volt? Ez természetesen a „tökéletes” és a „becsületes” szavak szó szerinti értelmezése és felfogása lenne. A valós élet kontextusa azonban szerves része Jób valódi megértésének – szavak, könyvek és az elmélet önmagukban nem adnak választ. Azzal kezdjük, hogy megvizsgáljuk Jób otthoni életét, azt, hogy milyen volt a normális viselkedése élete során. Ez mesél nekünk az elveiről és életcéljairól, valamint személyiségéről és törekvéseiről. Most olvassuk el Jób könyvéből az 1:3 versének utolsó szavait: „Ez az ember tekintélyesebb volt minden keleti embernél.” Ezek a szavak azt mondják, hogy Jób státusza és tekintélye nagyon magas volt, és bár azt nem tudjuk meg, hogy bőséges vagyona miatt volt-e a legtekintélyesebb keleti ember, vagy azért, mert tökéletes és becsületes volt, és félte Istent, miközben kerülte a rosszat, összességében tudjuk, hogy Jób státusza és tekintélye igen nagyrabecsült volt. A Bibliában leírtak szerint az emberek első benyomása Jóbról az volt, hogy tökéletes volt, hogy félte Istent és kerülte a rosszat, valamint nagy vagyonnal és tiszteletreméltó státusszal rendelkezett. Egy normális ember számára, aki ilyen környezetben és ilyen körülmények között él, Jób étrendje, életminősége és személyes életének különféle aspektusai a legtöbb ember figyelmének középpontjában állnának; ezért tovább kell olvasnunk a Szentírást: „Fiai lakomát szoktak tartani, mindegyik a maga házában és a maga napján. Ilyenkor üzentek három nővérüknek, és őket is meghívták, hogy velük együtt egyenek-igyanak. Amikor azonban a lakoma napjai sorra lejártak, értük küldött Jób, és megszentelte őket úgy, hogy korán reggel fölkelt, és annyi égőáldozatot mutatott be, ahányan voltak. Mert azt gondolta Jób: Hátha vétkeztek a fiaim, és káromolták Istent szívükben. Így szokott tenni Jób minden alkalommal” (Jób 1:4-5). Ez a passzus két dolgot árul el nekünk: az első az, hogy Jób fiai és lányai rendszeresen lakomáztak, sokat ettek és ittak; a második, hogy Jób gyakran mutatott be égőáldozatot, mert gyakran aggódott fiaiért és lányaiért, félt, hogy vétkeztek, hogy a szívükben megtagadták Istent. Ebben két különböző típusú ember élete van leírva. Az első Jób fiai és lányai, akik jólétükben gyakran lakmároztak, pazarul éltek, kedvükre ettek-ittak, és élvezték az anyagi gazdagság nyújtotta magas életminőséget. Ilyen életet élve elkerülhetetlen volt, hogy gyakran vétkeztek és megbántották Istent – mégsem vették fel a szentséget, és nem mutattak be égőáldozatot. Látjátok tehát, hogy a szívükben nem jutott hely Istennek, hogy nem gondoltak Isten kegyeire, és nem féltek attól, hogy megbántják Istent, még kevésbé attól, hogy megtagadják Istent a szívükben. Természetesen nem Jób gyermekein van a hangsúly, hanem azon, hogy mit tett Jób, amikor ilyen dolgokkal szembesült; ez a másik dolog, amit a Jób mindennapi életét és emberi mivoltának lényegét érintő passzus leír. Ahol a Biblia leírja Jób fiainak és lányainak lakomáit, Jóbról nem esik említés; csak azt mondja el, hogy fiai és lányai gyakran ettek-ittak együtt. Más szóval, Jób nem tartott lakomákat, és nem csatlakozott fiaihoz és lányaihoz a pazar étkezéseken. Bár jómódú volt, sok vagyontárgya és szolgája volt, Jób élete nem volt fényűző. Gazdagsága nem késztette arra, hogy elszédítsék a felsőbbrendű életkörülményei, hogy elmerüljön a testi élvezetekben, vagy hogy elfelejtsen égőáldozatokat bemutatni, és mindez még kevésbé vezetett ahhoz, hogy szívében fokozatosan elkerülje Istent. Nyilvánvaló tehát, hogy Jób életstílusa fegyelmezett volt, Isten áldásai miatt nem lett kapzsi vagy hedonista, és nem ragaszkodott az életminőséghez. Ehelyett alázatos és szerény volt, nem hivalkodott, valamint óvatos és körültekintő volt Isten előtt. Gyakran gondolt Isten kegyeire és áldásaira, és állandóan Istent félő szívet ápolt magában. Mindennapi életében Jób gyakran korán kelt, hogy égőáldozatot mutasson be fiaiért és lányaiért. Más szóval, Jób maga nemcsak hogy félte Istent, de remélte, hogy gyermekei is félni fogják Istent, és nem vétkeznek Ellene. Jób szívében nem volt helye az anyagi javainak, és azok nem is helyettesítették az Isten által elfoglalt helyet; akár saját maga, akár gyermekei érdekében, Jób mindennapi cselekedetei mind az istenfélelemhez és a rossz kerüléséhez kapcsolódtak. Jahve Istentől való félelme nemcsak szavakban nyilvánult meg, hanem tettekre is váltotta, és mindennapi életének minden egyes részében tükröződött. Jóbnak ez a tényleges magatartása azt mutatja, hogy őszinte volt, és olyan lényeggel rendelkezett, amely szerette az igazságot és a pozitív dolgokat. Az, hogy Jób gyakran elküldte és megszentelte fiait és lányait, azt jelenti, hogy nem büntette vagy helyeselte gyermekei viselkedését; ehelyett a szívében idegenkedett viselkedésüktől és elítélte őket. Arra a következtetésre jutott, hogy fiainak és lányainak viselkedése nem tetszik Jahve Istennek, ezért gyakran felszólította őket, hogy járuljanak Jahve Isten elé, és vallják meg bűneiket. Jób cselekedetei megmutatják emberi mivoltának egy másik oldalát, ahol soha nem járt egy úton azokkal, akik gyakran vétkeztek és bántották Istent, hanem inkább kerülte és hanyagolta őket. Bár ezek az emberek a fiai és lányai voltak, nem adta fel saját magatartási elveit, mert a saját rokonairól volt szó, és nem egyezett ki az ő bűneikkel a saját érzelmei miatt. Inkább arra buzdította őket, hogy gyónjanak és nyerjék el Jahve Isten elnézését, valamint figyelmeztette őket, hogy ne hagyják el Istent a saját mohó élvezetük kedvéért. Annak alapelvei, ahogy Jób másokkal bánt, elválaszthatatlanok istenfélelmének és a rossz kerülésének alapelveitől. Szerette azt, amit Isten elfogadott, és gyűlölte azt, amit Isten elutasított; szerette azokat, akik szívükben félték Istent, és gyűlölte azokat, akik gonoszságot követtek el vagy vétkeztek Isten ellen. Ez a szeretet és utálat mutatkozott meg mindennapi életében, és ez volt Jób becsületessége, amit Isten szemei láttak. Természetesen ez Jób igazi emberi mivoltának kifejeződése és megélése is a másokkal való kapcsolataiban mindennapi élete során, amiről tanulnunk kell.

Jób emberi mivoltának megnyilvánulásai a próbatételei során (Jób tökéletességének, becsületességének, istenfélelmének és a rossz kerülésének megértése a próbatételei során)

Amit fent megosztottunk, azok Jób emberi mivoltának különféle aspektusai, amelyek megmutatkoztak mindennapi életében a kísértések előtt, amelyeket kiállt. Kétségtelen, hogy e különféle megnyilvánulások adnak egy kezdeti megismerést és megértést Jób becsületességéről, istenfélelméről és arról, hogy kerülte a rosszat, valamint természetesen egy kezdeti megerősítést is nyújtanak. Azért mondom, hogy „kezdeti”, mert a legtöbb ember még mindig nem érti igazán Jób személyiségét és azt, hogy milyen mértékben követte az alávetettség és az istenfélelem útját. Ez azt jelenti, hogy a legtöbb ember Jóbról alkotott felfogása nem nyúlik mélyebbre, mint az a némileg kedvező benyomás, amelyet a Biblia két passzusa tartalmaz, idézve az ő szavait: „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve!” és „Fogadjuk el a jót Isten keze által, a bajt pedig ne fogadjuk el?” Ezért nagy szükségünk van arra, hogy megértsük, hogyan élte meg Jób emberi mivoltát, amikor megkapta Isten próbatételeit; így Jób igazi emberi mivolta mindenki számára teljes egészében megmutatkozik.

Amikor Jób meghallotta, hogy vagyonát ellopták, hogy fiai és lányai életüket vesztették, és hogy szolgáit megölték, a következőképpen reagált: „Jób ekkor fölállt, megszaggatta köntösét, és megnyírta a fejét. Azután a földre esve leborult” (Jób 1:20). Ezek a szavak egy tényt árulnak el nekünk: Jób a hír hallatán nem esett pánikba, nem sírt, nem hibáztatta a szolgákat, akik a hírt közölték vele, még kevésbé vizsgálta meg a bűntény helyszínét, hogy kivizsgálja és ellenőrizze a részleteket, és kiderítse, mi történt valójában. Nem mutatott semmilyen fájdalmat vagy sajnálkozást a vagyona elvesztése miatt, és nem tört ki könnyekben a gyermekei és szerettei elvesztése miatt sem. Éppen ellenkezőleg, megszaggatta a köntösét, megnyírta a fejét, a földre borult és imádkozott. Jób cselekedetei nem hasonlítanak egyetlen hétköznapi emberéhez sem. Sok embert összezavarnak, és arra késztetik őket, hogy szívükben megróják Jóbot „hidegvérűségéért”. A vagyonuk hirtelen elvesztésekor a normális emberek összetörtnek vagy kétségbeesettnek tűnnek – vagy egyesek akár mély búskomorságba is eshetnek. Ennek az az oka, hogy az emberek szívében a vagyon egy élet erőfeszítéseit képviseli – erre épül a túlélésük, ez a remény, ami életben tartja őket; a vagyon elvesztése azt jelenti, hogy erőfeszítéseik hiábavalóak voltak, hogy nincs számukra remény, sőt, nincs jövőjük. Ez minden normális ember hozzáállása a tulajdonához és az ahhoz való szoros kapcsolatához, illetve ez a tulajdon fontossága is az emberek szemében. Mint ilyen, az emberek nagy többsége összezavarodik Jóbnak a tulajdona elvesztéséhez való közömbös hozzáállása miatt. Ma eloszlatjuk a zavart, amit ezek az emberek éreztek, és elmagyarázzuk, mi zajlott le Jób szívében.

A józan ész azt diktálja, hogy Jóbnak, aki ilyen bőséges vagyont kapott Istentől, szégyenkeznie kellene Isten előtt e vagyon elvesztése miatt, mivel nem vigyázott rá, nem gondoskodott róla; nem ragaszkodott az Istentől kapott vagyonhoz. Így amikor megtudta, hogy ellopták a tulajdonát, az első reakciója az kellett volna legyen, hogy elmegy a bűntény helyszínére, és leltárt készít mindenről, ami elveszett, majd megvallja Istennek, hogy ismét részesülhessen Isten áldásaiból. Jób azonban nem így tett, és természetesen megvoltak a maga okai arra, hogy ne így cselekedjen. Jób a szívében mélyen hitt abban, hogy mindazt, amije volt, Isten adományozta neki, és nem a saját munkájának eredménye volt. Így nem úgy tekintett ezekre az áldásokra, mint amiből tőkét kell kovácsolni, hanem túlélésének alapelveit rögzítették, hogy minden erejével kitartson az úton, amelyet fenn kell tartani. Nagyra becsülte Isten áldásait, és hálát adott értük, de nem volt szerelmes az áldásokba, és nem is törekedett többre. Ilyen volt a vagyonhoz való hozzáállása. Nem is tett azért semmit, hogy áldásokat nyerjen, nem aggasztotta vagy bántotta Isten áldásainak hiánya vagy elvesztése; nem is lett vadul, mámorosan boldog Isten áldásai miatt, és nem hagyta figyelmen kívül Isten útját, s nem is felejtette el Isten kegyelmét a gyakran élvezett áldások miatt. Jóbnak a tulajdonához való hozzáállása megmutatja az embereknek igazi emberi mivoltát: először is, Jób nem volt kapzsi ember, és kis igényű volt az anyagi élet terén. Másodszor, Jób soha nem aggódott vagy félt attól, hogy Isten elveszi tőle mindazt, amije volt – ez az Istennek való alávetettség hozzáállása volt a szívében; vagyis nem voltak követelései vagy panaszai azzal kapcsolatban, hogy Isten mikor és mit vesz el tőle, és nem kérdezte az okát, csak igyekezett alávetni magát Isten intézkedéseinek. Harmadszor, soha nem hitte, hogy vagyona a saját munkájából származik, hanem úgy vélte, hogy Isten adományozta neki. Ez volt Jób Istenbe vetett hite és meggyőződésének jele. Világossá teszi Jób emberi mivoltát és igazi mindennapi törekvését ez a három pontból álló összefoglaló? Jób emberi mivolta és törekvése szerves részét képezte higgadt viselkedésének, amikor szembesült vagyona elvesztésével. Éppen a mindennapi törekvése miatt volt Jóbnak az Istentől kapott próbatételek során elég érettsége és meggyőződése ahhoz, hogy kimondja, „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve!” Ezek a szavak nem egyik napról a másikra születtek, és nem olyasvalamik voltak, amiket Jób csak úgy szeszélyből kiagyalt. Ezeket látta és ezekre tett szert sok évnyi élettapasztalat során. Vajon nem nagyon is valóságos Jób alávetettsége összehasonlítva mindazokkal, akik csak Isten áldásait keresik, és attól félnek, hogy Isten elveszi tőlük, és akik gyűlölik ezt és panaszkodnak miatta? Jób vajon nem rendelkezik nagy őszinteséggel és becsületességgel mindazokhoz képest, akik hisznek abban, hogy van Isten, de soha nem hitték, hogy Isten szuverenitást gyakorol mindenek felett?

Jób racionalitása

Jób tényleges tapasztalatai, valamint becsületes és őszinte emberi mivolta azt jelentette, hogy a legészszerűbb ítéletet és döntéseket hozta, amikor elvesztette vagyonát és gyermekeit. Az ilyen észszerű döntések elválaszthatatlanok voltak mindennapi törekvéseitől és Isten tetteitől, amelyeket mindennapi élete során megismert. Jób őszintesége képessé tette őt arra, hogy elhiggye, hogy Jahve keze gyakorol szuverenitást minden dolgok felett; a hite lehetővé tette, hogy ismerje Jahve Isten minden dolgok feletti szuverenitásának tényét; tudása hajlandóvá és képessé tette őt arra, hogy alávesse magát Jahve Isten szuverenitásának és intézkedéseinek; alávetettsége lehetővé tette számára, hogy egyre igazabb legyen Jahve Istentől való félelmében; félelme által egyre valóságosabban tudta kerülni a rosszat; végül Jób tökéletessé vált, mert félte Istent és kerülte a rosszat; tökéletessége bölccsé tette őt, és a legnagyobb racionalitással ajándékozta meg.

Hogyan kell értenünk ezt a szót, hogy „racionális”? Szó szerinti értelmezésben azt jelenti, hogy az ember józan ésszel, logikusan és értelmesen gondolkodik, józan beszéddel, cselekedetekkel és ítélőképességgel rendelkezik, valamint egészséges és szabályos erkölcsi normái vannak. Jób racionalitása azonban nem magyarázható meg ilyen könnyen. Amikor itt azt mondjuk, hogy Jób a legnagyobb racionalitás birtokában volt, akkor ezt emberi mivoltával és az Isten előtti viselkedésével összefüggésben mondjuk. Mivel Jób őszinte volt, képes volt hinni Isten szuverenitásában és alávetni magát annak, ami olyan tudást adott neki, amely mások számára elérhetetlen volt, és ez a tudás képessé tette arra, hogy pontosabban felismerje, megítélje és meghatározza azt, ami vele történt, ami pedig lehetővé tette számára, hogy pontosabban és éleslátóbban válassza meg, hogy mit tegyen, és mihez tartsa magát. Ez azt jelenti, hogy a szavai, viselkedése, a tettei mögött álló alapelvek és a kódex, amely szerint cselekedett, szabályosak, világosak és konkrétak voltak, és nem voltak vakok, impulzívak vagy érzelmesek. Tudta, hogyan kell kezelni, bármi történt is vele, tudta, hogyan kell kiegyensúlyozni és kezelni az összetett események közötti összefüggéseket, tudta, hogyan kell ragaszkodni ahhoz az úthoz, amelyhez ragaszkodni kell, továbbá tudta ezenfelül, hogyan kell kezelni azt, hogy Jahve Isten ad és elvesz. Ez volt Jób racionalitása. Pontosan azért mondta Jób, hogy „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve”, mert ilyen racionalitással volt felvértezve, amikor elvesztette vagyonát, fiait és lányait.

Amikor Jób hatalmas testi fájdalmakkal, illetve rokonai és barátai ellenvetéseivel nézett szembe, és amikor szembesült a halállal, a tényleges magatartása ismét megmutatta valódi arcát minden embernek.

Jób valódi arca: igaz, tiszta és hamisság nélküli

Olvassuk el Jób 2:7-8-at: „A Sátán eltávozott Jahve színe elől, és megverte Jóbot rosszindulatú fekélyekkel tetőtől talpig. Jób fogott egy cserépdarabot, azzal vakarta magát, és hamuba ült.” Ez Jób viselkedésének leírása, amikor fájdalmas kelések jelentek meg a testén. Ekkor Jób leült a hamuba, közben tűrte a fájdalmat. Senki sem kezelte, és senki sem segített neki enyhíteni teste fájdalmát; ehelyett egy cseréppel kaparta le a fájó keléseket. Felületesen nézve ez csupán egy fázisa volt Jób gyötrelmének, és semmi köze Jób emberi mivoltához és istenfélelméhez, hiszen Jób nem szólt szavakkal, hogy kifejezésre juttassa akkori kedélyállapotát és nézeteit. Jób cselekedetei és magatartása mégis emberi mivoltának valódi kifejeződései. Az előző fejezet feljegyzéseiben azt olvastuk, hogy Jób volt a legnagyobb a keleti emberek közül. Ez a második fejezetből való passzus pedig azt mutatja meg nekünk, hogy ez a nagy keleti férfiú igazából fogott egy cserepet és vakarta magát, miközben a hamuban ült. Nincs nyilvánvaló ellentét e két leírás között? Ez az ellentét megmutatja Jób igazi énjét: tekintélyes helyzete és státusza ellenére soha nem szerette ezeket a dolgokat, és nem is törődött velük; nem törődött azzal, hogy mások milyennek látják a helyzetét, és az sem érdekelte, hogy tettei vagy viselkedése negatív hatással vannak-e a helyzetére; nem élvezte a státuszából fakadó előnyöket, és nem élvezte a dicsőséget sem, amely a státuszával és helyzetével járt. Őt csak az érdekelte, hogy Jahve Isten szemében milyen értéket képvisel és milyen jelentőséggel bír az élete. Jób igazi énje volt az ő lényege: nem szerette a hírnevet és a vagyont, és nem a hírnévért és a vagyonért élt; igaz volt, tiszta és hamisság nélküli.

Jób elválasztja egymástól a szeretetet és a gyűlöletet

Jób emberi mivoltának egy másik oldalát mutatja be a közte és a felesége közötti párbeszéd: „A felesége ezt mondta neki: Még most is ragaszkodsz ahhoz, hogy feddhetetlen maradj? Átkozd meg Istent, és halj meg! De ő így felelt neki: Úgy beszélsz, mint a bolond asszonyok egyike. Hogyan? Fogadjuk el a jót Isten keze által, a bajt pedig ne fogadjuk el?” (Jób 2:9-10). Jób felesége, látva az elszenvedett kínokat, megpróbált tanácsokat adni Jóbnak, hogy segítsen neki szabadulni a gyötrelmektől, de „jó szándékai” nem nyerték el Jób tetszését, hanem inkább felszították haragját, mert felesége tagadta az ő Jahve Istenbe vetett hitét és a Neki való alávetettséget, továbbá tagadta Jahve Isten létezését is. Ez elviselhetetlen volt Jób számára, hiszen soha nem engedte meg magának, hogy bármi olyat tegyen, ami Istennel szembeszegült volna vagy bántotta volna Őt, egyebekről nem is beszélve. Hogyan maradhatott volna közömbös, amikor látta, hogy mások Istent káromló és sértő szavakat mondanak? Ezért nevezte a feleségét „bolond asszonynak”. Jób hozzáállása a feleségéhez a harag és a gyűlölet volt, valamint a szemrehányás és a megfeddés. Ez Jób emberi mivoltának természetes kifejeződése volt – különbséget téve szeretet és gyűlölet között –, és hűen tükrözte becsületes emberi mivoltát. Jób olyan igazságérzettel rendelkezett, amely gyűlölte a gonoszság irányzatait és árját, utálta, elítélte és elutasította az abszurd eretnekséget, a nevetséges érveket és a röhejes állításokat, és igazságérzete lehetővé tette számára, hogy kitartson saját, helyénvaló elvei és álláspontja mellett, amikor a tömegek elutasították, a hozzá közel állók pedig elhagyták őt.

Jób jószívűsége és őszintesége

Mivelhogy Jób magatartásából láthatjuk emberi mivolta különböző aspektusainak kifejeződését, mit látunk Jób emberi mivoltából, amikor kinyitotta száját, hogy megátkozza születése napját? Ezt a témát fogjuk az alábbiakban megosztani.

Korábban már beszéltem arról, hogy miből fakadt, hogy Jób megátkozta születése napját. Ti mit láttok ebben? Ha Jób keményszívű és szeretet nélküli lenne, ha hideg, érzelemmentes és emberségétől megfosztott lenne, akkor tekintettel lehetett volna Isten szándékaira? Megvethette volna saját születése napját azért, mert törődött Isten szívével? Más szóval, ha Jób keményszívű és emberségétől megfosztott lenne, vajon elkeseríthette volna őt Isten fájdalma? Lehet, hogy azért átkozta meg születése napját, mert megbántotta Istent? A válasz: egyáltalán nem! Mivel jószívű volt, Jób törődött Isten szívével; mivel törődött Isten szívével, Jób érzékelte Isten fájdalmát; mivel jószívű volt, Isten fájdalmának érzékelése miatt nagyobb kínokat szenvedett el; mivel érzékelte Isten fájdalmát, gyűlölni kezdte születése napját, ezért megátkozta azt. Kívülállók számára Jób próbatételek alatt tanúsított egész viselkedése példaértékű. Egyedül születése napjának megátkozása rajzol kérdőjelet tökéletessége és becsületessége fölé, illetve ad más értékelést. Valójában ez volt Jób emberi mivolta lényegének legigazabb kifejeződése. Emberi mivoltának lényege nem volt elrejtve vagy becsomagolva, és nem dolgozta meg valaki más. Amikor megátkozta születése napját, megmutatta a szíve mélyén rejlő jószívűséget és őszinteséget; olyan volt, mint egy forrás, amelynek vize olyan tiszta és átlátszó, hogy feltárja a mélyét.

Miután mindezt megtudtuk Jóbról, a legtöbb embernek kétségtelenül elég pontos és objektív értékítélete lesz Jób emberi mivoltának lényegéről. Emellett mélyreható, gyakorlatias és fejlettebb megértéssel és megbecsüléssel kellene rendelkezniük Jób tökéletességéről és becsületességéről, ahogyan arról Isten beszélt. Remélhetőleg ez a megértés és megbecsülés segíteni fog az embereknek elindulni az istenfélelem és a rossz kerülésének útján.

Az összefüggés Isten munkájának céljai között és aközött, hogy átadta Jóbot a Sátánnak

Bár a legtöbb ember ma már elismeri, hogy Jób tökéletes és becsületes volt, valamint félte Istent és kerülte a rosszat, ez a felismerés nem ad nekik nagyobb megértést Isten szándékairól. Miközben irigylik Jób emberi mivoltát és törekvését, a következő kérdést teszik fel Istennek: Jób olyan tökéletes és becsületes volt, az emberek annyira imádják őt, akkor hát miért adta át őt Isten a Sátánnak, és miért vetette alá ennyi gyötrelemnek? Ilyen kérdések bizonyára sok ember szívében léteznek – vagy inkább sok ember szívében ez a kétely a kérdés. Mivel ez a kérdés oly sok embert összezavart, ki kell bontanunk, és megfelelően el kell magyaráznunk.

Minden, amit Isten tesz, az szükséges, és rendkívüli jelentőséggel bír, mert mindaz, amit Ő végez az emberben, az Ő irányításával és az emberiség megmentésével függ össze. Természetesen az a munka sem más, amit Isten Jóbban végzett, noha Jób tökéletes és becsületes volt Isten szemében. Más szóval, függetlenül attól, hogy mit tesz Isten, vagy milyen eszközökkel teszi azt, tekintet nélkül az árra, tekintet nélkül az Ő célkitűzésére, cselekedeteinek szándéka nem változik. Az Ő szándéka az, hogy Isten szavait, valamint emberekkel szembeni követelményeit és szándékait beledolgozza az emberbe; más szóval, hogy Isten az Ő lépéseivel összhangban bedolgozza az emberbe mindazt, amit Ő pozitívnak tart, ezáltal képessé téve az embert, hogy megértse Isten szívét, felfogja Isten lényegét, és lehetővé tegye az ember számára, hogy alávesse magát Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, így megengedve azt, hogy az ember Isten félelmére jusson és kerülje a rosszat – mindez Isten szándékának egyik szempontja mindabban, amit Ő tesz. A másik szempont az, hogy – mivel a Sátán Isten munkájában az ellenpont és a szolgálat tárgya – az ember gyakran a Sátánnak adatik; Isten ezt a módot használja, hogy az emberek megláthassák a Sátán kísértéseiben és támadásaiban a Sátán elvetemültségét, csúfságát és hitványságát, elérve azt, hogy az emberek gyűlöljék a Sátánt és képesek legyenek ismerni és felismerni azt, ami negatív. Ez a folyamat lehetővé teszi, hogy fokozatosan kiszabadítsák magukat a Sátán irányítása, vádjai, zavarása és támadásai alól, mindaddig, amíg – Isten szavainak, Istenről való ismeretüknek és a Neki való alávetettségüknek, valamint Istenbe vetett hitüknek és Istentől való félelmüknek köszönhetően – győzedelmeskednek a Sátán támadásai és vádjai felett; csak ekkor lesz igaz, hogy teljesen megszabadultak a Sátán hatalma alól. Az emberek megszabadulása azt jelenti, hogy a Sátán legyőzetett, azt jelenti, hogy többé már nem ennivalók a Sátán szájában – ahelyett, hogy lenyelte volna őket a Sátán, inkább lemondott róluk. Ez azért van, mert az ilyen emberek erényesek, mert van hitük, alávetik magukat Istennek és félik Őt, és mert teljesen szakítanak a Sátánnal. Szégyent hoznak a Sátánra, gyávává teszik a Sátánt, és teljes mértékben legyőzik a Sátánt. Meggyőződésük Isten követésében, a Neki való alávetettségük és az Iránta tanúsított félelmük legyőzi a Sátánt, és arra késztetik a Sátánt, hogy teljesen lemondjon róluk. Csak az ilyen embereket nyerte meg Isten igazán, és ez Isten végső célja az ember üdvözítésében. Ha az ember meg akar menekülni, és azt akarja, hogy Isten teljesen megnyerje őt, akkor mindazoknak, akik Istent követik, a Sátántól jövő kisebb és nagyobb kísértésekkel és támadásokkal kell szembenézniük. Azok, akik kikerülnek ezekből a kísértésekből és támadásokból, és képesek teljesen legyőzni a Sátánt, azok, akiket Isten megmentett. Ez azt jelenti, hogy azok, akiket Isten megmentett, azok, akik átmentek Isten próbatételein, és akiket a Sátán számtalanszor megkísértett és megtámadott. Azok, akiket Isten megmentett, megértik Isten szándékait és követelményeit, és képesek alávetni magukat Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, és nem hagyják el Isten félelmének és a rossz kerülésének útját a Sátán kísértései közepette. Azok, akiket Isten megmentett, becsületesek, jószívűek, különbséget tesznek a szeretet és gyűlölet között, van igazságérzetük és racionálisak, és képesek törődni Istennel és kincsként őrizni mindazt, ami Istentől való. Az ilyen embereket nem kötözi meg a Sátán, nem kémkedik utánuk, nem vádolja vagy bántalmazza őket; ők teljesen szabadok, teljesen fel lettek szabadítva és el lettek engedve. Jób pontosan egy ilyen szabad ember volt, és pontosan ez a jelentősége annak, hogy Isten miért adta őt oda a Sátánnak.

Jóbot bántalmazta a Sátán, de örök szabadságot és felszabadulást is nyert, továbbá jogot szerzett arra, hogy soha többé ne legyen kitéve a Sátán rontásának, bántalmazásának és vádjainak, hanem szabadon és terhek nélkül éljen Isten tekintetének fényében, Isten áldásai közepette. Ezt a jogot senki sem vehette el, nem pusztíthatta el és nem ragadhatta el. Ezt Jób megkapta a hitéért, elszántságáért, Istennek való alávetettségéért és istenfélelméért cserébe; Jób élete árával fizette meg, hogy örömöt és boldogságot nyerjen a földön, és elnyerje a jogot és felhatalmazást – ami tökéletesen természetes és indokolt –, hogy zavartalanul imádja a Teremtőt Isten igaz teremtett lényeként a földön. Ez volt egyben a Jób által elszenvedett megkísértések legnagyobb végeredménye is.

Amikor az emberek még nincsenek megmentve, az életüket gyakran megzavarja a Sátán, sőt, még irányítja is azt. Más szóval, a még meg nem váltott emberek a Sátán foglyai, nincs szabadságuk, a Sátán nem mondott le róluk, nem alkalmasak és nem jogosultak arra, hogy imádják Istent, valamint a Sátán szorosan üldözi és kegyetlenül támadja őket. Az ilyen embereknek nincs említésre méltó boldogságuk, joguk a normális létezéshez, sőt még méltóságuk sincs. Csak akkor leszel megmentve és akkor leszel szabad, ha felállsz és harcolsz a Sátánnal, fegyverként használva Istenbe vetett hitedet, Istennek való alávetettségedet és istenfélelmedet, amikkel élet-halál harcot vívsz a Sátánnal, hogy teljesen legyőzd és elérd, hogy sarkon forduljon s gyáva legyen, amikor csak meglát téged, és teljesen felhagyjon az ellened irányuló támadásaival és vádaskodásával. Ha elhatározod, hogy teljesen szakítasz a Sátánnal, de nem vagy felszerelkezve hatékony fegyverekkel a Sátán legyőzéséhez, akkor továbbra is veszélyben leszel. Ahogy telik az idő, amikor már annyira megkínzott téged a Sátán, hogy egy cseppnyi erő sem maradt benned, de még mindig képtelen vagy tanúságot tenni, még mindig nem szabadultál meg teljesen a Sátán vádjaitól és az ellened irányuló támadásaitól, akkor csekély reményed lesz az üdvösségre. A végén, amikor Isten munkájának befejezését kihirdetik, te még mindig a Sátán markában leszel, képtelen leszel kiszabadulni, így soha nem lesz esélyed vagy reményed. A következmény tehát az, hogy az ilyen emberek teljesen a Sátán fogságában lesznek.

Fogadd el Isten próbáit, győzd le a Sátán kísértéseit, és engedd meg Istennek, hogy elnyerje egész lényedet

Istennek az ember felé irányuló maradandó gondoskodása és támogató munkája során elmondja a szándékainak és az emberrel szemben támasztott követelményeinek teljességét, és megmutatja tetteit, természetét, és azt, hogy Ő mivel rendelkezik és mi Ő az ember számára. A cél az, hogy az embert érettséggel ruházza fel, és lehetővé tegye, hogy az ember különböző igazságokat nyerjen Istentől, miközben követi Őt; igazságokat, amelyek Istentől az embernek adott fegyverek a Sátán elleni harchoz. Ily módon felvértezve az embernek Isten próbatételeivel kell szembenéznie. Istennek sok eszköze és útja van arra, hogy megpróbálja az embert, ám ezek mindegyike igényli Isten ellenségének, a Sátánnak az „együttműködését”. Ez azt jelenti, hogy Isten, miután az embernek adta a Sátán elleni csatához szükséges fegyvereket, átadja az embert a Sátánnak, és megengedi, hogy a Sátán „megpróbálja” az ember érettségét. Ha az ember ki tud törni a Sátán csatarendjéből, ha meg tud menekülni és életben marad, amikor a Sátán bekeríti, akkor az ember átment a teszten. Azonban ha az embernek nem sikerül elhagynia a Sátán csatarendjét, és behódol a Sátánnak, akkor nem fog átmenni a próbán. Az ember bármely aspektusát vizsgálja is Isten, vizsgálatának kritériuma az, hogy az ember megáll-e szilárdan a bizonyságtételében, amikor a Sátán megtámadja, továbbá az, hogy elhagyta-e Istent, megadta-e magát és behódolt-e a Sátánnak, amikor a Sátán tőrbe csalta. Elmondhatjuk, hogy az, hogy az embert meg lehet-e menteni vagy sem, attól függ, hogy felül tud-e kerekedni a Sátánon és le tudja-e győzni, és hogy elnyerheti-e a szabadságot vagy sem, az attól függ, hogy képes-e egyedül felemelni azokat a fegyvereket, amelyeket Istentől kapott a Sátán kötelékeinek legyőzéséhez, elérve, hogy a Sátán minden reményét elveszítve békén hagyja őt. Ha a Sátán felhagy a reménnyel és lemond valakiről, az azt jelenti, hogy a Sátán soha többé nem fogja megpróbálni elvenni ezt a személyt Istentől, soha többé nem fogja vádolni és zavarni az illetőt, soha többé nem fogja önkényesen gyötörni és támadni őt; Isten csakis ilyen embert fog igazán megnyerni. Ez a teljes folyamat, amely által Isten megnyeri az embereket.

Jób tanúságtétele figyelmeztetés és megvilágosodás a későbbi nemzedékek számára

Azzal egyidejűleg, hogy megértik a folyamatot, melynek során Isten teljesen megnyer valakit, az emberek meg fogják érteni annak céljait és jelentőségét is, hogy Isten átadta Jóbot a Sátánnak. Az embereket már nem zavarja Jób kínszenvedése, és átértékelik annak jelentőségét. Már nem aggódnak amiatt, hogy vajon ők maguk is ugyanolyan kísértésnek lesznek-e kitéve, mint Jób, és már nem ellenzik és nem utasítják el Isten próbatételeinek eljövetelét. Jób hite, alávetettsége és a Sátán legyőzéséről tett bizonyságtétele hatalmas segítséget és bátorítást jelent az emberek számára. Jóbban látják a reményt saját üdvösségükre, és látják, hogy a hit, az Istennek való alávetettség és az istenfélelem által teljes mértékben le lehet győzni a Sátánt, és felül lehet rajta kerekedni. Látják, hogy amíg alávetik magukat Isten szuverenitásába és intézkedéseibe, és amíg megvan bennük az elszántság és a hit, hogy nem hagyják el Istent, miután mindent elveszítettek, addig képesek szégyent és vereséget hozni a Sátánra, és látják, hogy csak elszántságra és kitartásra van szükségük, hogy szilárdan megálljanak bizonyságtételükben – még ha ez életük elvesztésével is jár –, hogy a Sátán megijedjen és sietve visszavonuljon. Jób bizonyságtétele figyelmeztetés a későbbi nemzedékek számára, és ez a figyelmeztetés azt mondja nekik, hogy ha nem győzik le a Sátánt, akkor soha nem lesznek képesek megszabadulni a Sátán vádaskodásától és zavarásaitól, és soha nem lesznek képesek megszabadulni a Sátán bántalmazásától és támadásaitól sem. Jób bizonyságtétele megvilágosította a későbbi nemzedékeket. Ez a megvilágosodás megtanítja az embereket arra, hogy csak akkor lesznek képesek félni Istent és kerülni a rosszat, ha tökéletesek és becsületesek; megtanítja őket arra, hogy csak akkor tudnak erős és hangos tanúbizonyságot tenni Isten mellett, ha félik Istent és kerülik a rosszat; csak akkor nem irányíthatja őket a Sátán, és csak akkor élhetnek Isten vezetése és védelme alatt, ha erős és hangos tanúbizonyságot tesznek Isten mellett – csak akkor lesznek valóban megszabadítva. Jób személyiségét és életének törekvését mindenkinek, aki az üdvösségre törekszik, követnie kellene. Az, amit egész életében megélt, és a próbatételei során tanúsított magatartása értékes kincs mindazok számára, akik az istenfélelem és a rossz kerülésének útját követik.

Jób bizonyságtétele vigaszt hoz Istennek

Ha most azt mondom nektek, hogy Jób egy kedves ember, lehet, hogy nem fogjátok tudni értékelni e szavak értelmét, és lehet, hogy nem fogjátok megérteni az érzést amögött, amiért mindezen dolgokról beszéltem; de várjatok addig a napig, amikor megtapasztaljátok Jób próbatételeit vagy ahhoz hasonlókat, amikor átmentek a csapásokon, amikor megtapasztaljátok a próbatételeket, amelyeket Isten személyesen nektek rendezett el, amikor mindeneteket odaadjátok, és elviselitek a megaláztatást és a nehézségeket annak érdekében, hogy legyőzzétek a Sátánt és tanúságot tegyetek Isten mellett a kísértések közepette – akkor fogjátok tudni értékelni e szavaim értelmét. Akkor úgy fogod érezni, hogy messze alábbvaló vagy Jóbnál, érezni fogod, hogy Jób milyen kedves, és méltó arra, hogy kövesd. Amikor az az idő eljön, fel fogod ismerni, milyen fontosak azok a klasszikus szavak, amelyeket Jób mondott annak, aki romlott és aki ezekben az időkben él, és fel fogod ismerni, hogy milyen nehéz a mai embereknek elérni azt, amit Jób elért. Amikor úgy érzed, hogy nehéz, értékelni fogod, hogy Isten szíve mennyire aggódik és szorong, értékelni fogod, hogy milyen magas az ár, melyet Isten fizetett az ilyen emberek elnyeréséért, és milyen értékes az, amit Isten tesz és áldoz az emberiségért. Most, hogy hallottátok ezeket a szavakat, pontosan értitek és helyesen ítélítek meg Jóbot? A szemetekben Jób valóban tökéletes és becsületes ember volt, aki félte Istent és kerülte a rosszat? Azt hiszem, hogy a legtöbb ember minden bizonnyal azt fogja mondani, hogy igen. Mert a tényeket, amelyeket Jób megcselekedett és kinyilatkoztatott, nem tagadhatja se ember, se a Sátán. Ezek a legerősebb bizonyítékai annak, hogy Jób diadalt aratott a Sátán felett. Ez a bizonyíték Jób személyében jött létre, és ez volt az első bizonyságtétel, amelyet Isten megkapott. Így amikor Jób győzedelmeskedett a Sátán kísértéseiben, és bizonyságot tett Isten mellett, Isten reményt látott Jóbban, és Jób megvigasztalta az Ő szívét. A teremtés óta egészen Jób idejéig ez volt az első alkalom, amikor Isten valóban megtapasztalta, hogy mi a vigasz, és mit jelent az, hogy az ember megvigasztalja. Ez volt az első alkalom, hogy igazi tanúságtételt látott és nyert, amelyet Mellette tettek.

A portion of the Hungarian Bible verses in this audio are from the Hungarian Revised New Translation Bible (Translated in 1975, revised in 1990 and 2014) © Hungarian Bible Society 1975, 1990, 2014. Used by permission of the Hungarian Bible Society.