Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.
Negyedik rész
Most olvassunk a Szentírásból Jób második megkísértéséről.
3. A Sátán még egyszer megkísérti Jóbot (Jób testén kelések jelennek meg)
a. Az Isten által mondott szavak
Jób 2:3 Erre ezt mondta Jahve a Sátánnak: Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs hozzá fogható a földön. Feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat. Még most is kitartóan feddhetetlen, bár felingereltél ellene, hogy ok nélkül tönkretegyem.
Jób 2:6 Jahve ezt felelte a Sátánnak: A kezedbe adom, csak az életét kíméld meg!
b. A Sátán által mondott szavak
Jób 2:4-5 A Sátán azonban így válaszolt Jahvénak: Bőrért bőrt ad az ember, de az életéért mindent odaad! Nyújtsd csak ki a kezed, és tedd rá csontjaira meg a húsára, majd káromol még Téged!
c. Hogyan küzd meg Jób a próbatétellel
Jób 2:9-10 A felesége ezt mondta neki: Még most is ragaszkodsz ahhoz, hogy feddhetetlen maradj? Átkozd meg Istent, és halj meg! De ő így felelt neki: Úgy beszélsz, mint a bolond asszonyok egyike. Hogyan? Fogadjuk el a jót Isten keze által, a bajt pedig ne fogadjuk el? Mindezek során Jób nem vétkezett az ajkával.
Jób 3:3-4 Vesszen el a nap, amelyen születtem, az éjszaka, mely tudta, hogy fiú fogant! Legyen sötét az a nap, ne törődjék vele Isten odafönt, ne ragyogjon rajta napsugár!
Jób szeretete Isten útja iránt minden mást felülmúl
A Szentírás a következőképpen dokumentálja az Isten és a Sátán között elhangzott szavakat: „Erre ezt mondta Jahve a Sátánnak: Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs hozzá fogható a földön. Feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat. Még most is kitartóan feddhetetlen, bár felingereltél ellene, hogy ok nélkül tönkretegyem” (Jób 2:3). Ebben a beszélgetésben Isten megismétli ugyanazt a kérdést a Sátánnak. Ez a kérdés megmutatja nekünk Jahve Isten igenlő értékelését mindarról, amit Jób az első próbatétel során tanúsított és megélt, és ami nem különbözik attól, ahogyan Isten értékelte Jóbot, mielőtt átesett volna a Sátán általi megkísértésen. Ez azt jelenti, hogy már azelőtt, hogy elérte a megkísértés, Jób tökéletes volt Isten szemében, ezért Isten megvédte őt és családját, valamint megáldotta őt; Isten szemében méltó volt az áldásra. A megkísértés után Jób nem vétkezett az ajkával, mert elveszítette a vagyonát és a gyermekeit, hanem továbbra is dicsőítette Jahve nevét. Tényleges magatartása miatt Isten megdicsérte őt és teljes elismerésben részesítette. Ugyanis Jób szemében az utódai vagy a vagyona nem volt elég ahhoz, hogy megtagadja Istent. Más szóval, Isten helyét a szívében nem lehetett helyettesíteni a gyermekeivel vagy bármilyen tulajdonnal. Jób első megkísértése során megmutatta Istennek, hogy az Iránta érzett szeretete, az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útja iránti szeretete minden mást felülmúl. Pusztán arról van szó, hogy ez a próbatétel azt a tapasztalatot adta Jóbnak, hogy jutalmat kapott Jahve Istentől, illetve, hogy Ő elvette tőle vagyonát és gyermekeit.
Jób számára ez igazi élmény volt, amely tisztára mosta a lelkét; ez volt az élet keresztsége, amely kiteljesítette a létezését, sőt, ez volt a pazar ünnep, amely próbára tette az Isten iránti alávetettségét és félelmét. Ez a megkísértés Jób gazdagságát nincstelenséggé változtatta, és lehetővé tette számára, hogy megtapasztalja, ahogy a Sátán bántalmazza az emberiséget. A szegénysége miatt nem utálta meg a Sátánt; a Sátán aljas tetteiben inkább a Sátán csúfságát és hitványságát látta meg, valamint a Sátán ellenségességét és Isten elárulását, és ez még jobban ösztönözte őt arra, hogy örökké kitartson az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útján. Megesküdött, hogy soha nem hagyja el Istent és nem fordít hátat Isten útjának olyan külső tényezők miatt, mint a vagyon, a gyermekek vagy a család, és soha nem lesz a Sátán, a vagyon vagy bármely ember rabszolgája; Jahve Istenen kívül senki sem lehet az ő Ura vagy Istene. Ezek voltak Jób törekvései. Másrészt Jób szert is tett valamire ebből a megkísértésből: nagy gazdagságot nyert az Isten által rá kiszabott próbatételek közepette.
Jób élete során az előző évtizedekben látta Jahve tetteit, és elnyerte Jahve Isten áldásait. Olyan áldások voltak ezek, amelyek miatt roppant kellemetlenül és lekötelezettnek érezte magát, mert úgy vélte, hogy ő nem tett semmit Istenért, Isten mégis ilyen nagy áldásokkal ajándékozta meg, és oly sok kegyelemnek örvendhetett. Ezért gyakran imádkozott a szívében, remélve, hogy törleszthet Istennek, remélve, hogy lesz alkalma bizonyságot tenni Isten tetteiről és nagyságáról, továbbá remélve, hogy Isten próbára teszi alávetettségét, sőt, még a hite is megtisztul, amíg alávetettsége és hite elnyeri Isten jóváhagyását. Amikor aztán Jób próbatétel elé került, úgy hitte, hogy Isten meghallgatta az imáit. Jób mindennél jobban dédelgette ezt a lehetőséget, ezért nem merte félvállról venni, hiszen teljesülhetett élete legnagyobb vágya. E lehetőség érkezése azt jelentette, hogy alávetettségét és istenfélelmét próbára lehetett tenni és meg lehetett tisztítani. Sőt, azt is jelentette, hogy Jóbnak lehetősége nyílt arra, hogy elnyerje Isten jóváhagyását, és ezáltal közelebb kerüljön Istenhez. A próbatétel során ez a hit és törekvés lehetővé tette számára, hogy tökéletesebbé váljon és jobban megértse Isten szándékát. Jób még nagyobb hálát érzett Isten áldásaiért és kegyelméért is, a szívében még nagyobb dicsőítést zúdított Isten tetteire, valamint jobban félte és tisztelte Istent és jobban vágyott Isten szeretetreméltóságára, nagyságára és szentségére. Ebben az időben, bár Isten szemében Jób még mindig olyan ember volt, aki félte Istent és elkerülte a gonoszt, a tapasztalatait tekintve Jób hite és tudása ugrásszerűen fejlődött: a hite erősebb lett, az alávetettsége megszilárdult és istenfélelme elmélyült. Bár ez a próbatétel átformálta Jób lelkét és életét, egy ilyen átalakulás nem elégítette ki Jóbot, és nem is lassította le előrehaladását. Miközben számba vette, hogy mit nyert ebből a próbatételből és mérlegelte saját hiányosságait, csendben imádkozott és várta a következő próbatételt, mert vágyott arra, hogy az Istentől jövő következő próbatétel során fokozódjon hite, alávetettsége és istenfélelme.
Isten megfigyeli az ember legbensőbb gondolatait és mindent, amit az ember mond és tesz. Jób gondolatai eljutottak Jahve Isten fülébe, Isten meghallgatta az imáit, így Isten következő próbatétele a várakozásoknak megfelelően érkezett el Jóbhoz.
A rendkívüli szenvedés közepette Jób igazán felismeri Isten emberiségről való gondoskodását
Jahve Istennek a Sátánhoz intézett kérdéseit követően a Sátán titokban boldog volt, tudta ugyanis, hogy még egyszer megengedi neki, hogy megtámadja azt az embert, aki Isten szemében tökéletes volt – a Sátán számára ez egy ritka lehetőség volt. A Sátán ezt a lehetőséget arra akarta felhasználni, hogy teljesen aláássa Jób meggyőződését, hogy elveszítse Istenbe vetett hitét, így ne félje többé Istent és ne áldja Jahve nevét. Ez lehetőséget adott volna a Sátánnak arra, hogy bárhol és bármikor képes legyen Jóbot a játékszerévé tenni, aki engedelmeskedik az ő parancsának. A Sátán nyom nélkül elrejtette gonosz szándékait, de nem tudta kordában tartani rosszindulatú természetét. Erre az igazságra utal a Jahve Isten szavaira adott válasza, ahogy azt a Szentírás feljegyezte: „A Sátán azonban így válaszolt Jahvénak: Bőrért bőrt ad az ember, de az életéért mindent odaad! Nyújtsd csak ki a kezed, és tedd rá csontjaira meg a húsára, majd káromol még Téged!” (Jób 2:4-5). Ebből az Isten és a Sátán közötti szóváltásból lehetetlen, hogy ne nyerjünk alapvető tudást a Sátán rosszindulatáról, és ne érzékeljük azt. A Sátán eme téveszméit hallva, mindazok, akik szeretik az igazságot és megvetik a gonoszt, kétségtelenül még jobban fogják gyűlölni a Sátán aljasságát és szégyentelenségét, döbbenetet és undort fognak érezni a Sátán téveszméitől, egyúttal mély imákat és őszinte kívánságokat ajánlanak fel Jóbnak, imádkozva, hogy ez a becsületes ember elérje a tökéletességet, azt kívánva, hogy ez az istenfélő és a gonoszt elkerülő ember örökre legyőzze a Sátán kísértéseit és a fényben éljen, Isten vezetése és áldásai közepette; így az ilyen emberek azt is kívánják, hogy Jób igaz cselekedetei örökké buzdítsák és bátorítsák mindazokat, akik az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útját keresik. Bár a Sátán rossz szándéka látható ebben a nyilatkozatban, Isten könnyedén beleegyezett Sátán „kérésébe”, egy feltétellel: „A kezedbe adom, csak az életét kíméld meg!” (Jób 2:6). Mivel a Sátán ezúttal azt kérte, hogy nyújtsa ki a kezét, hogy kárt tehessen Jób húsában és csontjaiban, Isten azt mondta: „csak az életét kíméld meg!” E szavak azt jelentik, hogy Jób testét a Sátánnak adta, de Jób életét megtartotta Isten. A Sátán nem vehette el Jób életét, de ezen kívül bármilyen eszközt vagy módszert bevethetett Jób ellen.
Miután megkapta Isten engedélyét, a Sátán rohant Jóbhoz és kinyújtotta a kezét, hogy megbetegítse a bőrét, fájdalmas kelések keletkeztek az egész testén és Jób fájdalmat érzett a bőrén. Jób dicsőítette Jahve Isten csodálatosságát és szentségét, ami még vérlázítóbbá tette a Sátán arcátlanságát. Mivel örömét lelte abban, hogy fájdalmat okoz az embernek, a Sátán kinyújtotta a kezét és Jób húsába karmolt, amitől a fájó kelések elgennyesedtek. Jób azonnal példátlan fájdalmat és kínt érzett a testén, és nem tudta megállni, hogy ne dörzsölje magát tetőtől talpig a kezével, mintha ez enyhítené a lelkére mért csapást, amelyet a testét ért fájdalom idézett elő. Rájött, hogy Isten mellette van és figyeli őt, és mindent megtett, hogy megacélozza magát. Még egyszer letérdelt a földre, és így szólt: „Belenézel az ember szívébe, megfigyeled nyomorúságát; miért érdekel Téged a gyengesége? Dicsértessék Jahve Isten neve.” A Sátán látta Jób elviselhetetlen fájdalmát, de nem látta, hogy Jób elhagyta volna Jahve Isten nevét. Ezért sietve kinyújtotta a kezét, hogy megkínozza Jób csontjait, elszántan szaggatta őt végtagról végtagra. Egy pillanatig Jób példátlan kínt érzett; olyan volt, mintha a húsát leszakították volna a csontjairól, és mintha a csontjait darabonként szétzúzták volna. E kínzó gyötrelemtől úgy gondolta, jobb lenne meghalni... Fájdalomtűrő képessége elérte a határát... Kiáltani akart, tépni akarta a bőrét, hogy enyhítse a fájdalmat, de visszatartotta a sikolyait és nem tépte a bőrét, mert nem akarta, hogy a Sátán meglássa gyengeségét. Jób tehát még egyszer letérdelt, de ezúttal nem érezte Jahve Isten jelenlétét. Tudta, hogy Jahve Isten gyakran előtte és mögötte van, illetve mindkét oldalán. Fájdalmai alatt azonban Isten egyszer sem figyelt; eltakarta arcát és elrejtőzött, mert az ember megteremtésének nem az volt az értelme, hogy szenvedést hozzon az emberre. Jób ekkor sírt és mindent megtett, hogy elviselje ezt a fizikai gyötrelmet, de nem tudta többé visszatartani magát attól, hogy hálát adjon Istennek: „Az ember az első csapásra elesik, gyenge és erőtlen, fiatal és tudatlan – miért akarnál Te olyan gondoskodó és gyengéd lenni vele? Lesújtasz rám, de Neked fáj. Mi az az emberben, ami megérdemli a Te gondoskodásodat és aggodalmadat?” Jób imái eljutottak Isten fülébe, Isten pedig hallgatott és csak figyelt, anélkül, hogy egy hangot is adott volna... Miután a Sátán eredménytelenül próbálkozott minden trükkel, csendben távozott, de ezzel még nem értek véget Isten Jóbra kiszabott próbatételei. Mivel Isten ereje, amely Jóbban megmutatkozott, nem került nyilvánosságra, Jób története nem ért véget a Sátán visszavonulásával. Ahogy más szereplők is beléptek, még látványosabb jelenetek következtek.
Jób istenfélelmének és a rossz elkerülésének másik megnyilvánulása, hogy Isten nevét magasztalja mindenben
Jób elszenvedte a Sátán pusztítását, mégsem hagyta el Jahve Isten nevét. A felesége volt az első, aki előlépett, és a Sátán szerepét emberi szemmel látható formában eljátszva megtámadta Jóbot. Az eredeti szöveg így írja le: „A felesége ezt mondta neki: Még most is ragaszkodsz ahhoz, hogy feddhetetlen maradj? Átkozd meg Istent, és halj meg!” (Jób 2:9). Ezeket a szavakat a Sátán mondta emberi alakban. Támadás és vádaskodás volt, egyúttal csábítás, kísértés és rágalmazás. Miután a Sátán kudarcot vallott Jób testének megtámadásában, közvetlenül Jób tisztességét támadta meg, ezzel akarta elérni, hogy Jób feladja tisztességét, megtagadja Istent és ne éljen tovább. Szintén így akarta a Sátán megkísérteni Jóbot ilyen szavakkal: ha Jób elhagyná Jahve nevét, akkor nem kellene ilyen kínokat elviselnie; megszabadulhatna a test gyötrelmeitől. Felesége tanácsával szembesülve Jób megdorgálta őt, mondván, „Úgy beszélsz, mint a bolond asszonyok egyike. Hogyan? Fogadjuk el a jót Isten keze által, a bajt pedig ne fogadjuk el?” (Jób 2:10). Jób már régóta ismerte ezeket a szavakat, de ezúttal bebizonyosodott Jób tudásának igazsága.
Amikor a felesége azt tanácsolta neki, hogy átkozza meg Istent és haljon meg, azt úgy értette, hogy „Ha a te Istened így bánik veled, miért nem átkozod meg Őt? Minek élsz még mindig? A te Istened olyan igazságtalan veled, mégis azt mondod: »áldott legyen Jahve neve!« Hogyan hozhat rád katasztrófát, amikor áldod az Ő nevét? Siess és hagyd el Isten nevét, és ne kövesd Őt többé. Akkor véget érnek a bajok.” Ebben a pillanatban megszületett az a bizonyságtétel, amelyet Isten látni akart Jóbban. Egyetlen hétköznapi ember sem tudott ilyen bizonyságot tenni, és a Biblia egyetlen történetében sem olvashatunk róla – de Isten már jóval azelőtt látta ezt, hogy Jób kimondta volna ezeket a szavakat. Isten csupán arra akarta felhasználni ezt a lehetőséget, hogy Jób bebizonyíthassa mindenkinek, hogy Istennek van igaza. A felesége tanácsával szembesülve Jób nemcsak hogy nem adta fel tisztességét és nem tagadta meg Istent, hanem még ezt is mondta a feleségének: „Fogadjuk el a jót Isten keze által, a bajt pedig ne fogadjuk el?” Vajon nagy súlya van ezeknek a szavaknak? Itt csak egyetlen tény van, amely képes bizonyítani e szavak súlyát. E szavaknak az a súlya, hogy Isten jóváhagyta őket a szívében, Isten ezekre vágyott, ezeket akarta hallani, és ezek azok az eredmények, melyeket Isten látni kívánt; egyúttal ezek a szavak jelentik Jób bizonyságtételének a velejét. Ezáltal Jób tökéletessége, becsületessége, istenfélelme és az, hogy elkerüli a rosszat, bizonyítást nyert. Jób értéke abban rejlett, hogy amikor megkísértették, és még akkor is, amikor egész testét fájó kelések borították, amikor a legnagyobb kínokat viselte el, továbbá amikor felesége és rokonai tanácsot adtak neki, ő mégis ilyen szavakat mondott. Másképp fogalmazva, szíve mélyén hitte, hogy bármilyen kísértés, bármilyen súlyos megpróbáltatás vagy gyötrelem érné, vagy akár meghalna, nem tagadná meg Istent, és nem utasítaná el az istenfélelem és a rossz kerülésének útját. Látod tehát, hogy Isten a legfontosabb helyet foglalta el a szívében, és csak Isten volt az ő szívében. Emiatt olvashatunk róla ilyen leírásokat a Szentírásban: Mindezek során Jób nem vétkezett az ajkával. Nemcsak ajkával nem vétkezett, de szívében sem panaszkodott Istenre. Nem mondott bántó szavakat Istenről, és nem vétkezett Isten ellen. Nemcsak a szája áldotta Isten nevét, hanem a szívében is áldotta Isten nevét; a szája és a szíve egy volt. Ez volt az igazi Jób, akit Isten látott, és ez volt az oka annak, hogy Isten nagyra becsülte Jóbot.
Az emberek sok félreértése Jóbbal kapcsolatban
A Jóbot ért megpróbáltatások nem az Isten által küldött hírnökök művei voltak, és nem is Isten saját keze okozta azokat, hanem személyesen a Sátán, Isten ellensége. Következésképpen Jóbot mélységesen megviselte a megpróbáltatások mértéke. Mégis, ebben a pillanatban Jób fenntartás nélkül megmutatta a szívében lévő mindennapi tudását Istenről, mindennapi cselekedeteinek alapelveit és Istenhez való hozzáállását – ez az igazság. Ha Jóbot nem kísértették volna meg, ha Isten nem szabott volna ki próbatételeket Jóbra, amikor Jób azt mondta, hogy „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve”, azt mondanád, hogy Jób képmutató; Isten annyi vagyont adott neki, hogy ő nyilván áldotta Jahve nevét. Ha Jób, mielőtt próbatételeknek lett volna kitéve, azt mondta volna, „Fogadjuk el a jót Isten keze által, a bajt pedig ne fogadjuk el?” azt mondanád, hogy Jób túlzott, és hogy nem hagyná el Isten nevét, mivel gyakran megáldotta őt Isten keze. Azt mondanád, hogy ha Isten katasztrófát hozott volna rá, akkor biztosan elhagyta volna Isten nevét. Mégis, amikor Jób olyan körülmények között találta magát, amelyekre senki se vágyna, illetve amelyeket nem kívánna látni, olyan körülmények között, amelyek bekövetkeztét senki sem kívánná, amelyektől rettegnének, olyan körülmények között, amelyeket még Isten sem bírna nézni, Jób ezek ellenére képes volt megőrizni tisztességét: „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve”, és „Fogadjuk el a jót Isten keze által, a bajt pedig ne fogadjuk el?” Jób akkori viselkedésével szembesülve mindazoknak, akik szeretnek hangzatos szavakat szólni, és akik szeretnek szavakat és doktrínákat mondani, elakad a szava. Akik csak beszédben magasztalják Isten nevét, de soha nem fogadták el Isten próbatételeit, azok elítéltetnek a tisztesség alapján, amelyhez Jób szilárdan ragaszkodott, akik pedig soha nem hitték, hogy az ember képes szilárdan kitartani Isten útján, azok Jób tanúságtétele alapján ítéltetnek el. Jób e megpróbáltatások során tanúsított magatartásával és az általa elmondott szavakkal szembesülve egyesek összezavarodnak, mások irigykednek, megint mások kételkednek, sőt egyesek közömbösnek tűnnek, felhúzzák az orrukat Jób tanúságtételén, mert nemcsak a próbatételek során Jóbot ért kínokat látják és a Jób által elmondott szavakat olvassák, hanem az emberi „gyengeséget” is látják, amelyet Jób mutatott, amikor a próbatételek utolérték. Azt hiszik, ez a „gyengeség” az állítólagos tökéletlenség Jób tökéletességében; hiba egy olyan emberben, aki Isten szemében tökéletes volt. Vagyis azt hiszik, hogy akik tökéletesek, azok hibátlanok, folt és szenny nélküliek, nincsenek gyengeségeik, nem ismerik a fájdalmat, soha nem érzik magukat boldogtalannak vagy levertnek, és nincs bennük gyűlölet vagy bármilyen külsőleg szélsőséges viselkedésmód; ennek következtében az emberek zöme nem hiszi, hogy Jób valóban tökéletes volt. Az emberek a próbatételek során tanúsított viselkedése nagy részét nem helyeslik. Például amikor Jób elvesztette vagyonát és gyermekeit, nem tört ki könnyekben, ahogyan azt az emberek elképzelnék. Az „illem hiánya” miatt az emberek azt gondolják, hogy rideg volt, mert nem ejtett könnyeket és nem mutatott szeretetet családja iránt. Ez az emberek első rossz benyomása Jóbról. Az ezutáni viselkedését még zavarba ejtőbbnek találják: azt, hogy „megszaggatta köntösét” az emberek úgy értelmezték, hogy Jób nem tisztelte Istent, azt pedig, hogy „megnyírta a fejét” tévesen Jób istenkáromlásának és Istennel szembeni ellenállásának hitték. Jób szavain kívül, miszerint „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve”, az emberek semmit nem vesznek észre Jóbban az Isten által dicsért becsületességből; így a nagy többség által Jóbról alkotott értékelés nem más, mint értetlenség, félreértés, kétely, elítélés és csak elméleti helyeslés. Egyikük sem képes igazán megérteni és értékelni Jahve Isten szavait, miszerint Jób tökéletes és becsületes ember volt, aki félte Istent és kerülte a rosszat.
A Jóbról alkotott fenti benyomásaik alapján az embereknek további kétségeik vannak Jób igaz mivoltát illetően, mivel cselekedetei és a Szentírásban feljegyzett magatartása nem volt olyan földrengetően megindító, mint ahogy azt az emberek képzelték volna. Nemcsak, hogy nem hajtott végre nagy hőstetteket, de még egy cserepet is fogott, és a hamuban ülve vakarta magát. Ez a cselekedet is megdöbbenti az embereket, és arra sarkallja őket, hogy kételkedjenek Jób igaz mivoltában, sőt tagadják azt, mert miközben Jób vakarta magát, nem imádkozott és nem tett ígéreteket Istennek; sőt, azt sem látták, hogy fájdalmas könnyeket hullajtott volna. Ebben az időben az emberek csak Jób gyengeségét látják, semmi mást, ezért még akkor is, amikor azt hallják Jób szájából, hogy „Fogadjuk el a jót Isten keze által, a bajt pedig ne fogadjuk el?”, az teljesen hidegen hagyja őket, vagy pedig bizonytalanok, és még mindig képtelenek Jób igazságát meglátni a szavaiban. Jób a próbatételeinek gyötrelmei során azt az alapvető benyomást adta az embereknek, hogy nem volt sem megalázkodó, sem arrogáns. Az emberek nem látják a viselkedése mögött lévő történetet, amely a szíve mélyén játszódott le, és nem látják a szívében az istenfélelmet, sem ragaszkodását a rossz kerülése útjának alapelvéhez. Higgadtsága miatt az emberek azt gondolják, hogy tökéletessége és becsületessége csak üres szavak, hogy istenfélelme csak szóbeszéd; a külsőleg megmutatkozó „gyengesége” mindeközben mély benyomást tesz rájuk, és „új perspektívát”, sőt „új felfogást” ad nekik azzal az emberrel kapcsolatban, akit Isten tökéletesnek és becsületesnek nevez. Az ilyen „új perspektíva” és „új felfogás” bebizonyosodik, amikor Jób kinyitotta a száját és megátkozta születése napját.
Bár az elszenvedett kínok mértéke elképzelhetetlen és felfoghatatlan minden ember számára, ő nem szólt eretnek szavakat, hanem csak saját eszközeivel enyhítette testének fájdalmát. Amint azt a Szentírás feljegyezte, így szólt: „Vesszen el a nap, amelyen születtem, az éjszaka, mely tudta, hogy fiú fogant!” (Jób 3:3). Talán senki sem tartotta fontosnak ezeket a szavakat, talán vannak, akik odafigyeltek rájuk. Véleményetek szerint azt jelentik, hogy Jób szembefordult Istennel? Istenre panaszkodnak? Tudom, hogy sokan közületek rendelkeznek bizonyos elképzelésekkel e Jób által mondott szavakról, és úgy vélik, hogy ha Jób tökéletes és becsületes volt, akkor nem kellett volna gyengeséget vagy bánatot mutatnia, hanem pozitívan kellett volna szembenéznie a Sátán minden támadásával, sőt mosolyogva kellett volna fogadnia a Sátán kísértéseit. A legcsekélyebb reakciót sem kellett volna mutatnia a Sátán által okozott testi gyötrelmekre, és a szívében lévő érzelmek egyikét sem kellett volna kimutatnia. Sőt, azt is kérnie kellett volna, hogy Isten tegye még keményebbé ezeket a próbatételeket. Ezt kell mutatnia és ennek kell birtokában lennie annak, aki rendíthetetlen, és aki valóban féli Istent és elkerüli a rosszat. E rendkívüli gyötrelmek közepette Jób csak a születése napját átkozta. Nem panaszkodott Istenre, még kevésbé állt szándékában szembeszállni Istennel. Ezt sokkal könnyebb mondani, mint megtenni, hiszen az ókortól napjainkig senki sem élt át ilyen megkísértéseket, és senki sem szenvedett el olyasmit, mint Jób. Vajon miért nem volt még senki kitéve olyan kísértésnek, mint Jób? Azért, mert Isten meglátása szerint senki sem képes ilyen felelősséget vagy megbízatást elbírni, senki sem tudna úgy cselekedni, ahogy Jób, sőt – születése napjának megátkozását leszámítva – még mindig nem tudná senki sem elhagyni Isten nevét, és továbbra is áldani Jahve Isten nevét, ahogyan Jób tette, amikor ilyen gyötrelem érte. Meg tudná ezt tenni valaki? Amikor ezt mondjuk Jóbról, akkor dicsérjük a viselkedését? Igaz ember volt, és képes volt ilyen bizonyságot tenni Isten mellett, és képes volt arra, hogy a Sátán fejét a tenyerébe hajtva menekülésre bírja úgy, hogy soha többé ne jöjjön Isten elé megvádolni őt – mi hát a baj azzal, ha dicsérjük őt? Lehet, hogy nektek magasabbak a mércéitek, mint Istennek? Lehet, hogy még Jóbnál is jobban viselkednétek, amikor próbatételek érnek titeket? Isten dicsérte Jóbot – milyen ellenvetéseitek lehetnének?
Jób azért átkozza meg születése napját, mert nem akar fájdalmat okozni Istennek
Gyakran mondom, hogy Isten az emberek szívébe néz, míg az emberek a külsőt nézik. Mivel Isten az emberek szívébe néz, megérti lényegüket, míg az emberek a külsejük alapján határozzák meg mások lényegét. Amikor Jób kinyitotta a száját és megátkozta születése napját, ez a cselekedet megdöbbentette az összes szellemi személyiséget, beleértve Jób három barátját is. Az ember Istentől származik, és hálásnak kell lennie az életéért és a testéért, valamint a születése napjáért, amiket Isten ajándékozott neki, és nem kellene átkoznia őket. Ez olyasvalami, amit az átlagemberek meg tudnak érteni és el tudnak képzelni. Mindenkinek, aki követi Istent, ez a megértés szent és sérthetetlen, és olyan igazság, amely soha nem változhat meg. Jób viszont megszegte a szabályokat: megátkozta születése napját. Ez egy olyan cselekedet, amelyet az átlagemberek tiltott területre lépésnek tekintenek. Jób nemcsak az emberek megértésére és együttérzésére nem jogosult, de Isten bocsánatára sem. Ugyanakkor még többen kezdenek kételkedni Jób igazságában, mert úgy tűnt, hogy Isten iránta tanúsított kegye önhitté tette Jóbot; olyan merész és vakmerő lett, hogy nemhogy nem köszönte meg Istennek, hogy életében megáldotta és gondoskodott róla, de még születése napját is pusztulásra kárhoztatta. Mi ez, ha nem szembeszegülés Istennel? Az ilyen felszínes dolgok bizonyítékot szolgáltatnak az embereknek arra, hogy elítéljék Jób e cselekedetét, de ki tudhatja, valójában mit gondolt Jób akkoriban? Ki tudhatja, miért cselekedett így Jób? Csak Isten és maga Jób ismeri a belül zajló történetet és az okokat.
Amikor a Sátán kinyújtotta kezét, hogy kínozza Jób csontjait, Jób a karmai közé zuhant, és nem volt módja menekülni, sem ereje ellenállni. Teste és lelke hatalmas fájdalmat szenvedett el, és ez a fájdalom mélyen tudatosította benne a testben élő ember jelentéktelenségét, gyarlóságát és erőtlenségét. Ugyanakkor mély megbecsülést és megértést is nyert arról, hogy miért akar Isten gondoskodni az emberiségről és vigyázni rá. A Sátán karmai között Jób rájött, hogy a húsból és vérből való ember valójában annyira erőtlen és gyenge! Amikor térdre esett és Istenhez imádkozott, úgy érezte, mintha Isten eltakarta volna az arcát és elrejtőzött volna, mert Isten teljesen a Sátán kezébe adta őt. Ugyanakkor Isten is sírt érte, sőt, gyászolta őt; Istennek fájt az ő fájdalma, és bántotta, hogy bántják őt... Jób érezte Isten fájdalmát, és azt is, hogy mennyire elviselhetetlen volt ez Isten számára... Jób nem akart több bánatot okozni Istennek, és azt sem akarta, hogy Isten sírjon érte, még kevésbé akarta látni, hogy fájdalmat okoz Istennek. Ebben a pillanatban Jób csak arra vágyott, hogy megszabaduljon a testétől, hogy ne viselje tovább e test okozta fájdalmat, mert akkor Isten nem gyötrődne tovább az ő fájdalma miatt – de nem tudott, és nemcsak a test fájdalmát kellett elviselnie, hanem azt a kínt is, hogy nem akarja Istent felzaklatni. Ez a két fájdalom – egyik a testből, másik a lélekből – szívfacsaró, gyomorszorító fájdalmat okozott Jóbnak, és éreztette vele, hogy a húsból és vérből való ember korlátai milyen csalódottságot és tehetetlenséget okozhatnak. E körülmények között egyre hevesebben vágyott Istenre, és még erősebben irtózott a Sátántól. Ebben az időben Jób jobban szerette volna, ha soha nem születik meg az emberek világába, bár ne is létezne inkább, minthogy azt lássa, hogy Isten könnyeket hullajt vagy fájdalmat érez miatta. Elkezdte mélyen gyűlölni a testét, elkezdett idegenkedni önmagától, a születése napjától, sőt mindentől, ami őhozzá kötődött. Nem akarta, hogy többé szóba kerüljön a születése napja, vagy bármi, aminek köze van ahhoz, ezért kinyitotta a száját, és elátkozta születése napját: „Vesszen el a nap, amelyen születtem, az éjszaka, mely tudta, hogy fiú fogant! Legyen sötét az a nap, ne törődjék vele Isten odafönt, ne ragyogjon rajta napsugár!” (Jób 3:3-4). Jób szavaiból kiderül, hogy irtózik önmagától: „Vesszen el a nap, amelyen születtem, az éjszaka, mely tudta, hogy fiú fogant”, valamint vádolja és adósnak érzi magát, amiért fájdalmat okozott Istennek: „Legyen sötét az a nap, ne törődjék vele Isten odafönt, ne ragyogjon rajta napsugár!” Ez a két passzus a végső kifejeződése annak, ahogy Jób akkoriban érezte magát, és teljes mértékben bizonyítja mindenkinek Jób tökéletességét és becsületességét. Ugyanakkor, ahogy Jób kívánta, az Isten iránti hite és alávetettsége, valamint istenfélelme valóban erősödött. Természetesen ez az erősödés pontosan az a hatás, amelyre Isten számított.
Jób legyőzi a Sátánt és igaz emberré válik Isten szemében
Amikor Jób először ment keresztül a próbatételén, megfosztatott minden vagyonától és minden gyermekétől, de emiatt nem roskadt össze, és nem mondott semmi olyat, ami sértette volna Istent. Felülemelkedett a Sátán kísértésein, és felülemelkedett anyagi javain, utódain, és azon a próbatételen, hogy elveszítette minden külsődleges dolgát, ami azt jelenti, hogy képes volt alávetni magát Isten megvonásának, és képes volt hálát adni és dicsérni Istent azért, amit Isten tett. Ilyen volt Jób viselkedése a Sátán első kísértése alatt, és ilyen volt Jób bizonyságtétele is az Istentől kapott első próbatétel során. A második próbatételben a Sátán kinyújtotta kezét, hogy sanyargassa Jóbot, és bár Jób nagyobb fájdalmat élt át, mint amit valaha is érzett, a tanúságtétele mégis elég volt ahhoz, hogy az emberek megdöbbenjenek. Jób az állhatatosságát, hitét és Istennek való alávetettségét, valamint istenfélelmét használta fel arra, hogy még egyszer legyőzze a Sátánt, és a viselkedését és a bizonyságtételét Isten ismét jóváhagyta és elfogadta. E kísértés során Jób a tényleges viselkedését használta fel arra, hogy közölje a Sátánnal, hogy a test fájdalma nem változtathatja meg az Istenbe vetett hitét és alávetettségét, és nem veheti el az Istenhez való ragaszkodását és istenfélő szívét; nem tagadja meg Istent, és nem adja fel saját tökéletességét és becsületességét, mert szembenézett a halállal. Jób tántoríthatatlan elszántsága gyávává tette a Sátánt, hite tétovává és rémültté tette a Sátánt, az erő, amellyel élet-halál harcát vívta a Sátánnal, mély gyűlöletet és haragot keltett a Sátánban; tökéletessége és becsületessége miatt a Sátán semmit nem tudott többé tenni ellene, így a Sátán felhagyott a Jób elleni támadásokkal, és feladta a Jób elleni vádakat, amelyeket Jahve Isten elé terjesztett. Ez azt jelentette, hogy Jób legyőzte a világot, legyőzte a testet, legyőzte a Sátánt és legyőzte a halált; teljesen és tökéletesen Istenhez tartozó ember volt. E két próbatétel során Jób szilárdan megállt tanúságtételében, ténylegesen megélte tökéletességét és becsületességét, és kiszélesítette Istent félő és a rosszat kerülő életelveinek körét. Miután Jób keresztülment ezen a két próbatételen, gazdagabb tapasztalat született meg benne, és ez a tapasztalat érettebbé és edzettebbé tette őt, erősebbé és nagyobb meggyőződésűvé, valamint biztosabbá ama tisztesség helyességében és méltóságában, amelyhez szilárdan ragaszkodott. A Jahve Istentől kapott próbatételek révén Jób mélyen megértette és átérezte az Isten emberrel való törődését, és lehetővé tette számára, hogy megérezze Isten szeretetének értékességét, ettől kezdve pedig istenfélelme kiegészült az Isten iránti figyelemmel és szeretettel. A Jahve Istentől kapott próbatételek nemhogy nem idegenítették el Tőle Jóbot, hanem közelebb hozták a szívét Istenhez. Amikor a Jób által elszenvedett testi fájdalom elérte a tetőpontját, a Jahve Isten részéről érzett aggodalom nem hagyott számára más választást, mint hogy megátkozza születése napját. Ez a magatartás nem volt régóta tervezett, hanem az Isten iránti figyelem és szeretet szívből jövő, természetes megnyilatkozása volt, egy természetes megnyilatkozás, amely az Isten iránti figyelemből és szeretetből fakadt. Ez azt jelenti, hogy mivel utálta önmagát, és nem akarta és nem bírta elviselni, hogy gyötri Istent, ezért figyelme és szeretete elérte az önzetlenség pontját. Ekkor Jób az Isten iránt régóta meglévő imádatát és vágyakozását, valamint Isten iránti odaadását a figyelem és a szeretet szintjére emelte. Ugyanakkor az Istenbe vetett hitét, alávetettségét és istenfélelmét is a figyelem és a szeretet szintjére emelte. Nem engedte meg magának, hogy bármi olyat tegyen, ami kárt okozna Istennek, nem engedett meg magának olyan magatartást, ami bántaná Istent, és nem engedte meg magának, hogy saját okai miatt szomorúságot, bánatot vagy akár boldogtalanságot hozzon Istenre. Bár Isten szemében Jób még mindig ugyanaz a Jób volt, mint korábban, Jób hite, alávetettsége és istenfélelme teljes megelégedettséget és örömöt hozott Istennek. Ekkor Jób elérte azt a tökéletességet, amelyet Isten elvárt tőle; olyasvalakivé vált, aki valóban méltó arra, hogy Isten szemében „tökéletesnek és becsületesnek” neveztessen. Igaz cselekedetei lehetővé tették, hogy legyőzze a Sátánt, és szilárdan megálljon Isten melletti tanúságtételében. Így az ő igaz tettei is tökéletesítették őt, és lehetővé tették, hogy életének értéke felemelkedjen és magasabbra kerüljön, továbbá az első olyan emberré tették őt, akit a Sátán többé nem támadhat meg és nem kísérthet meg. Mivel Jób igaz volt, a Sátán megvádolta és megkísértette; mivel Jób igaz volt, átadták a Sátánnak; és mivel Jób igaz volt, felülkerekedett a Sátánon, legyőzte őt és szilárdan megállt tanúságtételében. Ezentúl Jób lett az első ember, akit soha többé nem adtak át a Sátánnak, ő valóban Isten trónja elé lépett, és a világosságban, Isten áldásai alatt élt, a Sátán kémkedése és sanyargatása nélkül... Igaz emberré vált Isten szemében; szabaddá vált...
A portion of the Hungarian Bible verses in this audio are from the Hungarian Revised New Translation Bible (Translated in 1975, revised in 1990 and 2014) © Hungarian Bible Society 1975, 1990, 2014. Used by permission of the Hungarian Bible Society.