Első rész

A legutóbbi találkozónkon egy nagyon fontos témáról beszélgettünk. Emlékeztek rá, hogy mi volt az? Hadd ismételjem meg. A legutóbbi közösségünk témája a következő volt: Isten munkája, Isten természete és Isten Maga. Fontos téma ez számotokra? Melyik része a legfontosabb számotokra? Isten munkája, Isten természete vagy Maga Isten? Melyik érdekel titeket leginkább? Melyik részről szeretnétek leginkább hallani? Tudom, hogy nehéz erre a kérdésre válaszolnotok, mert Isten természete munkájának minden aspektusában látható, és az Ő természete mindig és mindenhol megmutatkozik az Ő munkájában, és tulajdonképpen Magát Istent képviseli; Isten átfogó irányítási tervében Isten munkája, Isten természete és Isten Maga elválaszthatatlan egymástól.

Az Isten munkájáról szóló legutóbbi közösségünk a Bibliából vett beszámolókból állt, amelyek régen történt eseményekről szólnak. Ezek mind olyan történetek voltak, amelyek az emberről és Istenről szólnak, és olyan dolgokról, amelyek az emberrel történtek, ugyanakkor Isten részvételét és kifejeződését is magukban foglalják, ezért ezek a történetek különleges értékkel és jelentőséggel bírnak Isten megismerése szempontjából. Közvetlenül azután, hogy megteremtette az emberiséget, Isten elkezdett foglalkozni és beszélgetni az emberrel, és a természete elkezdett kifejezésre jutni az ember felé. Más szóval, attól kezdve, hogy Isten először foglalkozott az emberiséggel, elkezdte megszakítás nélkül feltárni az ember számára az Ő lényegét, azt, amije van és ami Ő Maga. Függetlenül attól, hogy a korábbi emberek vagy a mai emberek képesek-e látni vagy megérteni, Isten beszél az emberhez és munkálkodik az emberek között, kinyilatkoztatva az Ő természetét és kifejezésre juttatva az Ő lényegét – ez tény, és senki sem tagadhatja. Ez azt is jelenti, hogy Isten természete, Isten lényege, továbbá az, amije van és ami Ő Maga, állandóan kiárad és feltárul, miközben munkálkodik és foglalkozik az emberrel. Soha semmit nem rejtett vagy dugott el az ember elől, hanem ehelyett felfedi és szabadjára engedi saját természetét, anélkül, hogy bármit is visszatartana. Ezért Isten azt reméli, hogy az ember megismerheti Őt és megértheti az Ő természetét és lényegét. Nem kívánja, hogy az ember az Ő természetét és lényegét örök rejtélyként kezelje, és azt sem akarja, hogy az emberiség úgy tekintsen Istenre, mint egy soha meg nem oldható rejtélyre. Az emberiség csak akkor ismerheti az előre vezető utat, és csak akkor tudja elfogadni Isten útmutatását, ha ismeri Istent, és csak egy ilyen emberiség élhet igazán Isten uralma alatt, a fényben, Isten áldásai közepette.

Az Isten által kimondott és kinyilatkoztatott szavak és természet képviselik az Ő szándékait és az Ő lényegét is. Amikor Isten az emberrel foglalkozik, függetlenül attól, hogy mit mond vagy tesz, vagy milyen természetet tár fel, és függetlenül attól, hogy az ember mit lát Isten lényegéből, tulajdonaiból és lényéből, az mind Isten emberre vonatkozó szándékait képviseli. Függetlenül attól, hogy az ember mennyire képes felismerni, felfogni vagy megérteni, ez mind Isten szándékait képviseli – Isten emberre vonatkozó szándékait. Ez minden kétséget kizáróan így van! Isten emberiségre vonatkozó szándékai azt jelentik, hogy az embereknek Szerinte milyennek kell lenniük, mit kell tenniük, hogyan kell élniük és hogyan kell képesnek lenniük arra, hogy eleget tegyenek Isten szándékainak. Elválaszthatatlanok ezek a dolgok Isten lényegétől? Más szavakkal, Isten ugyanakkor tárja fel az Ő természetét, tulajdonait és lényét, amikor az emberrel szemben követeléseket támaszt. Nincs hamisság, nincs színlelés, nincs eltitkolás és nincs szépítés. Miért van az, hogy az ember mégis képtelen a megismerésre, és miért nem volt képes az ember soha tisztán felismerni Isten természetét? Miért nem ismerte fel az ember soha Isten szándékait? Amit Isten kinyilatkoztat és kiad Magából, az az, amivel Maga Isten rendelkezik és ami Ő Maga; ez az Ő valódi természetének minden darabkája és vetülete – akkor hát miért nem látja az ember? Miért képtelen az ember az alapos megismerésre? Ennek fontos oka van. Mi ez az ok? A teremtés óta az ember soha nem kezelte Istent Istenként. A legkorábbi időkben, bármit is tett Isten az emberrel kapcsolatban – akit éppen csak megteremtett –, az ember úgy kezelte Istent, mint egy társat, olyasvalakit, akire támaszkodhat, és az embernek nem volt tudása vagy megértése Istenről. Ez azt jelenti, hogy az ember nem tudta, hogy amit ez a Lény – akire támaszkodott és akit társának tekintett – kiadott Magából, az Isten lényege, és azt sem tudta, hogy ez a Lény az Egyetlen, aki minden dolgok felett uralkodik. Egyszerűen fogalmazva, az akkori emberek egyáltalán nem ismerték fel Istent. Nem tudták, hogy az eget, a földet és minden dolgot Ő teremtett, és nem tudták, honnan jött, sőt, azt sem, hogy Ő micsoda. Természetesen akkoriban Isten nem követelte meg az embertől, hogy ismerje vagy megértse Őt, vagy hogy megértse mindazt, amit tesz, továbbá hogy ismerje az Ő szándékait, hiszen ezek az emberiség teremtését követő legkorábbi idők voltak. Amikor Isten megkezdte a Törvény Kora munkájának előkészítését, tett néhány dolgot az emberrel, és elkezdett bizonyos követelményeket is támasztani az emberrel szemben, közölve vele, hogyan kell áldozatokat bemutatnia és imádnia Istent. Csak ekkor tett szert az ember néhány egyszerű elképzelésre Istenről, és csak ekkor ismerte meg a különbséget ember és Isten között, valamint azt, hogy Isten az Egyetlen, aki az emberiséget megteremtette. Amikor az ember már tudta, hogy Isten Isten, az ember pedig ember, bizonyos távolság keletkezett közte és Isten között, de Isten mégsem kérte, hogy az embernek nagy tudása vagy mély megértése legyen Róla. Isten tehát az Ő munkájának szakaszai és körülményei alapján különböző követelményeket támaszt az emberrel szemben. Mit láttok ebben? Isten természetének milyen aspektusát érzékelitek? Vajon Isten valóságos? Vajon testhezállóak Isten emberrel szemben támasztott követelményei? Az emberiség Isten általi megteremtését követő legkorábbi időkben, amikor Isten még nem végezte el az emberen a hódítás és a tökéletesítés munkáját, és még nem intézett hozzá túl sok szót, keveset kért az embertől. Függetlenül attól, hogy az ember mit tett és hogyan viselkedett – még ha tett is olyan dolgokat, amelyek sértették Istent – Isten megbocsátott és elnézte ezeket. Azért volt így, mert Isten tudta, hogy mit adott az embernek és mi rejlett az emberben, ezért tudta, hogy milyen szintű követelményeket kell támasztania az emberrel szemben. Még ha a követelményeinek szintje abban az időben nagyon alacsony is volt, ez nem jelenti azt, hogy a természete nem volt nagyszerű, vagy hogy bölcsessége és mindenhatósága csak üres szavak voltak. Az ember számára csak egyetlen módja van annak, hogy megismerje Isten természetét és Magát Istent: ha követi Isten munkájának lépéseit, amely az emberiség irányítására és üdvösségére irányul, és elfogadja azokat a szavakat, amelyeket Isten az emberiségnek mond. Mikor az ember már tudja, hogy Istennek mije van és Ő Maga mi, és ismeri Isten természetét, vajon akkor is kérni fogja Istent, hogy mutassa meg neki az Ő valódi személyét? Nem, az ember nem kérné, és nem is merné kérni, mert miután megértette Isten természetét és azt, hogy mije van és Ő Maga mi, az ember már látta Magát az igaz Istent és az Ő valódi személyét. Ez az elkerülhetetlen kimenetel.

Ahogy Isten munkája és terve szüntelenül haladt előre, és miután Isten megkötötte a szivárvány szövetségét az emberrel annak jeleként, hogy soha többé nem fogja elpusztítani a világot özönvízzel, Istennek egyre sürgetőbb vágya volt, hogy megnyerje azokat, akik egy gondolkodásúak lehetnek Vele. Ugyanígy egyre sürgetőbb vágya volt, hogy megnyerje azokat, akik képesek az Ő akaratát követni a földön, sőt, hogy megnyerjen egy olyan embercsoportot, amely képes kiszabadulni a sötétség erőiből, és amely nem lesz többé a Sátán által megbéklyózva – egy olyan csoportot, amely képes lesz tanúságot tenni Mellette a földön. Egy ilyen embercsoport megnyerése régi vágya volt Istennek, erre várt a teremtés óta. Így, függetlenül attól, hogy Isten özönvízzel elpusztította a világot, vagy hogy szövetséget kötött az emberrel, Isten szándéka, gondolkodásmódja, terve és reményei mind ugyanazok maradtak. Amit tenni akart, amire már jóval a teremtés ideje előtt vágyott, az az volt, hogy megnyerje az emberiségből azokat, akiket meg akart nyerni – egy olyan embercsoportot, amely képes megérteni és megismerni az Ő természetét és képes megérteni az Ő szándékait – egy olyan csoportot, amely képes lesz imádni Őt. Egy ilyen embercsoport valóban képes lenne bizonyságot tenni Mellette, és mondhatjuk, hogy a bizalmasai lennének.

Ma folytassuk Isten nyomon követését és kövessük munkájának lépéseit, hogy feltárhassuk Isten gondolatait és elképzeléseit, és mindazon különböző részleteket, amelyeknek közük van Istenhez, és amelyek mind „le voltak zárva” nagyon hosszú ideig. Ezen dolgokon keresztül megismerjük Isten természetét, megértjük Isten lényegét, beengedjük Istent a szívünkbe, és lassan mindannyian közelebb kerülünk Istenhez, csökkentve az Istentől való távolságunkat.

A múltkor részben arról beszéltünk, hogy Isten miért kötött szövetséget az emberrel. Ezúttal a Szentírás alábbi passzusairól fogunk közösséget vállalni. Kezdjük azzal, hogy olvasunk a Szentírásból.

A. Ábrahám

1. Isten megígéri, hogy ad egy fiúgyermeket Ábrahámnak

1Mózes 17:15-17  Azután ezt mondta Isten Ábrahámnak: Szárajt, a feleségedet ne nevezd többé Szárajnak, hanem Sára legyen a neve! Mert megáldom őt, sőt fiút adok neked általa; megáldom őt, és népek támadnak belőle, népek királyai származnak tőle. Ábrahám ekkor arcra borult, de nevetett, ezt gondolta ugyanis magában: Százesztendős embernek lehet-e gyermeke? Vagy Sára kilencvenéves létére szülhet-e?

1Mózes 17:21-22  De szövetségre csak Izsákkal lépek, akit Sára egy esztendő múlva szül neked. Miután Isten mindezeket elmondta, eltávozott Ábrahámtól.

Senki sem akadályozhatja meg a munkát, amelyről Isten úgy dönt, hogy elvégzi

Nos, mindannyian hallottátok Ábrahám történetét, ugye? Isten kiválasztotta őt, miután az özönvíz elpusztította a világot. Ábrahámnak hívták, és amikor százéves volt, felesége, Sára pedig kilencven, Isten ígéretet tett neki. Milyen ígéretet tett neki Isten? Isten azt ígérte, amire a Szentírás utal: „Mert megáldom őt, sőt fiút adok neked általa.” Mi állt Isten ígéretének hátterében, miszerint fiút ad neki? A Szentírás a következőket közli: „Ábrahám ekkor arcra borult, de nevetett, ezt gondolta ugyanis magában: Százesztendős embernek lehet-e gyermeke? Vagy Sára kilencvenéves létére szülhet-e?” Más szóval, ez az idős házaspár túl öreg volt ahhoz, hogy gyermekük szülessen. És mit tett Ábrahám, miután Isten ígéretet tett neki? Nevetve arcra borult, és azt mondta magában: „Százesztendős embernek lehet-e gyermeke?” Ábrahám azt hitte, hogy ez lehetetlen – vagyis azt hitte, hogy Isten ígérete nem több, mint egy tréfa. Az ember szemszögéből nézve ez olyasmi, ami az ember számára elérhetetlen, és szintúgy elérhetetlen és lehetetlen Isten számára. Ábrahám számára talán nevetséges volt: „Isten megteremtette az embert, de úgy tűnik, valamiért nem tudja, hogy egy ilyen idős ember képtelen gyermeket világra hozni; Isten azt hiszi, lehetővé teheti, hogy gyermeket hozzunk a világra, azt mondja, hogy fiút ad nekem – ez bizony lehetetlen!” Ábrahám tehát arcra borult, és nevetve azt gondolta magában: „Ez lehetetlen – Isten tréfál velem, ez nem lehet igaz!” Nem vette komolyan Isten szavait. Milyen ember volt hát Ábrahám Isten szemében? (Igaz.) Hol volt leszögezve, hogy ő egy igaz ember? Azt gondoljátok, hogy mindazok, akiket Isten megszólít, igazak és tökéletesek, hogy ők mind olyan emberek, akik Isten mellett járnak. Előírásokhoz tartjátok magatokat! Világosan kell látnotok, hogy amikor Isten meghatároz valakit, akkor azt nem önkényesen teszi. Isten itt nem azt mondta, hogy Ábrahám igaz volt. Isten szívében minden ember megmérésére vannak mércék. Bár Isten nem mondta meg, hogy Ábrahám milyen ember, a viselkedését tekintve milyen volt Ábrahám Istenbe vetett hite? Kicsit elvont volt? Vagy nagy hite volt? Nem, nem volt! A nevetése és a gondolatai megmutatták, ki ő, így a ti meggyőződésetek, miszerint igaz ember volt, csak a képzeletetek szüleménye, az előírások vak alkalmazása és felelőtlen megítélés. Látta Isten Ábrahám nevetését és apró arckifejezéseit? Tudott róluk? Tudott. De vajon módosítaná Isten azt, amit elhatározott? Nem! Amikor Isten eltervezte és elhatározta, hogy ezt az embert választja, akkor az úgy is lett. Sem az ember gondolatai, sem a viselkedése nem befolyásolná vagy akadályozná Istent a legcsekélyebb mértékben sem; Isten nem változtatná meg önkényesen a tervét, és nem változtatná meg vagy borítaná fel a tervét hirtelen felbuzdulásból az ember viselkedése miatt, még akkor sem, ha az tudatlanságból fakad. Mi áll 1Mózes 17:21-22 passzusában? „De szövetségre csak Izsákkal lépek, akit Sára egy esztendő múlva szül neked. Miután Isten mindezeket elmondta, eltávozott Ábrahámtól.” Isten a legcsekélyebb figyelmet sem fordította arra, hogy Ábrahám mit gondol vagy mond. Miért hagyta figyelmen kívül? Azért, mert abban az időben Isten nem kérte, hogy az embernek nagy hite legyen, vagy hogy nagy tudása legyen Istenről, továbbá hogy képes legyen megérteni, amit Isten tett és mondott. Ezért nem kérte, hogy az ember teljesen értse meg, hogy mit szándékozik tenni, hogy kiket akar kiválasztani, vagy tetteinek mik az alapelvei, mert az ember érettsége egyszerűen nem volt elégséges. Akkoriban bármit is tett Ábrahám, és bárhogyan is viselkedett, Isten azt normálisnak tekintette. Nem ítélte el vagy dorgálta meg, hanem csupán azt mondta: „Sára egy esztendő múlva megszüli neked Izsákot.” Miután kihirdette ezeket a szavakat, Isten számára lépésről lépésre valóra vált ez a dolog; Isten szemében már megvalósult az, amit a terve szerint el kellett érnie. Miután elvégezte az ezzel kapcsolatos előkészületeket, Isten eltávozott. Amit az ember tesz vagy gondol, amit az ember ért, az ember tervei – mindezeknek semmi közük Istenhez. Minden Isten terve szerint halad, az Isten által meghatározott időben és szakaszok szerint. Ilyen Isten munkájának alapelve. Isten nem avatkozik bele abba, amit az ember gondol vagy tud, de nem is mond le a tervéről vagy hagyja el a munkáját csak azért, mert az ember nem hiszi vagy nem érti. A tények tehát Isten terve és gondolatai szerint valósulnak meg. Pontosan ezt látjuk a Bibliában: Isten elérte, hogy Izsák az Általa meghatározott időben megszülessen. A tények vajon azt bizonyítják, hogy az ember viselkedése és magatartása akadályozta Isten munkáját? Nem akadályozták Isten munkáját! Az ember kishitűsége Isten iránt, az Istenről alkotott elképzelései és képzelgései befolyásolták Isten munkáját? Nem, nem befolyásolták! A legkevésbé sem! Isten irányítási tervét nem befolyásolja semmilyen ember, dolog vagy környezet. Minden, amit Ő elhatároz, időben és az Ő terve szerint fog megtörténni és megvalósulni, és az Ő munkájába senki sem avatkozhat be. Isten figyelmen kívül hagyja az ember ostobaságának és tudatlanságának bizonyos aspektusait, sőt az ember Vele szembeni ellenállásának és elképzeléseinek bizonyos aspektusait is, és ettől függetlenül elvégzi a munkát, amelyet el kell végeznie. Ez Isten természete, és ez az Ő mindenhatóságának a tükröződése.

2. Ábrahám felajánlja Izsákot

1Mózes 22:2-3  Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked! Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki.

1Mózes 22:9-10  Amikor eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mondott neki, oltárt épített ott Ábrahám, elrendezte rajta a fadarabokat, megkötözte a fiát, Izsákot, és föltette az oltárra a fadarabok tetejére. De amint kinyújtotta Ábrahám a kezét, és megfogta a kést, hogy levágja a fiát.

Isten irányítási munkája és az emberiség üdvösségére irányuló munkája akkor veszi kezdetét, amikor Ábrahám feláldozza Izsákot

Miután fiút adott Ábrahámnak, beteljesedtek azok a szavak, amelyeket Isten Ábrahámnak mondott. Ez nem azt jelenti, hogy Isten terve itt véget ért; éppen ellenkezőleg, Isten csodálatos terve az emberiség irányítására és üdvösségére még csak most kezdődött, és az, hogy Ábrahámot megáldotta egy fiúval, az Ő átfogó irányítási tervének csupán bevezetése volt. Abban a pillanatban ki tudta, hogy Isten harca a Sátánnal csendben elkezdődött, amikor Ábrahám felajánlotta Izsákot?

Istent nem érdekli, ha az ember ostoba – Ő csak azt kéri, hogy legyen igaz

Ezután nézzük meg, mit tett Isten Ábrahámmal. Az 1Mózes 22:2-ben Isten a következő parancsot adta Ábrahámnak: „Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked!” Isten világosan fogalmazott: azt mondta Ábrahámnak, hogy adja oda egyetlen fiát, Izsákot, akit szeretett, égőáldozatul. Mai szemmel nézve Isten parancsa még mindig ellenkezik az ember elképzeléseivel? Igen! Mindaz, amit Isten akkoriban tett, teljesen ellentétes az ember elképzeléseivel; az ember számára felfoghatatlan. Az emberek a következőképpen képzelik el: amikor egy embernek nem volt hite, és lehetetlennek gondolta, Isten adott neki egy fiút, majd miután lett egy fia, Isten azt kérte, hogy áldozza fel. Hát nem teljesen hihetetlen ez? Mit akart Isten csinálni valójában? Mi volt Isten tényleges szándéka? Feltétel nélkül adott Ábrahámnak egy fiút, ugyanakkor azt kérte, hogy Ábrahám hozzon egy feltétel nélküli áldozatot. Vajon túlzás volt ez? Egy harmadik fél szemszögéből ez nemcsak túlzás volt, hanem némiképp „ok nélküli bajkeverés” is. De maga Ábrahám nem hitte, hogy Isten túl sokat kér. Bár volt néhány, aprócska saját véleménye erről, és bár kissé gyanakvó volt Istennel szemben, mégis hajlandó volt meghozni az áldozatot. Ezen a ponton mit látsz, ami azt bizonyítja, hogy Ábrahám hajlandó volt felajánlani a fiát? Mit mondanak ezek a mondatok? Az eredeti szöveg a következőről számol be: „Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki” (1Mózes 22:3). „Amikor eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mondott neki, oltárt épített ott Ábrahám, elrendezte rajta a fadarabokat, megkötözte a fiát, Izsákot, és föltette az oltárra a fadarabok tetejére. De amint kinyújtotta Ábrahám a kezét, és megfogta a kést, hogy levágja a fiát” (1Mózes 22:9-10). Amikor Ábrahám kinyújtotta a kezét és kést ragadott, hogy megölje a fiát, Isten vajon látta a cselekedeteit? Látta. Az egész folyamat – az elejétől kezdve, amikor Isten azt kérte Ábrahámtól, hogy áldozza fel Izsákot, egészen addig, amikor Ábrahám valóban felemelte a kést, hogy megölje a fiát – megmutatta Istennek Ábrahám szívét, és függetlenül korábbi ostobaságától, tudatlanságától és attól, hogy félreértette Istent, abban az időben Ábrahám szíve Isten iránt igaz és őszinte volt; valóban és őszintén vissza akarta adni Istennek Izsákot, a Tőle kapott fiát. Isten alávetettséget látott Ábrahámban, éppen azt az alávetettséget, amelyre vágyott.

Isten sok mindent tesz, ami az ember számára érthetetlen, sőt hihetetlen. Amikor Isten vezényelni akar valakit, ez a vezénylés gyakran nem felel meg az ember elképzeléseinek, és érthetetlen számára, de éppen ez a meg nem felelés és érthetetlenség a próbatétel Isten részéről és ez az ember megmérettetése. Ábrahám eközben képes volt alávetettséget tanúsítani Istennek, ami a legalapvetőbb feltétele volt annak, hogy eleget tudjon tenni Isten követelményének. Isten csak akkor érzett igazán megnyugvást és jóváhagyást az emberiség iránt – Ábrahám iránt, akit kiválasztott –, amikor Ábrahám képes volt alávetni magát Isten követelményének és felajánlotta Izsákot. Csak ekkor volt Isten biztos abban, hogy ez az ember, akit kiválasztott, olyan nélkülözhetetlen vezető, aki vállalni tudja az Ő ígéretét és későbbi irányítási tervét. Bár ez csak egy próbatétel és megmérettetés volt, Isten elégtételt érzett, érezte az ember Iránta érzett szeretetét, és úgy megvigasztalta Őt az ember, mint még soha. Abban a pillanatban, amikor Ábrahám felemelte a kését, hogy megölje Izsákot, Isten megállította őt? Isten nem engedte, hogy Ábrahám feláldozza Izsákot, mivel Istennek egyszerűen nem állt szándékában elvenni Izsák életét. Isten tehát éppen időben megállította Ábrahámot. Isten számára Ábrahám alávetettsége már kiállta a próbát, amit tett, az elegendő volt, és Isten már látta, hogy mi lesz a kimenetele annak, amit tenni szándékozik. Vajon ez a kimenetel kielégítő volt Isten számára? Elmondható, hogy ez a kimenetel kielégítő volt Isten számára, Isten ezt akarta, és erre vágyott. Igaz ez? Bár Isten különböző környezetekben, különböző módokon tesz próbára minden egyes embert, Ábrahámban meglátta, amit akart, látta, hogy Ábrahám szíve igaz, alávetettsége pedig feltétel nélküli. Isten pontosan erre a „feltétel nélküliségre” vágyott. Egyes emberek gyakran mondják: „Én már felajánlottam ezt, már lemondtam arról – miért nem elégedett velem Isten még mindig? Miért tesz ki engem folyton próbatételeknek? Miért tesz állandóan próbára?” Ez egy tényt jelez: Isten nem látta a szívedet és nem nyerte el a szívedet. Ez azt jelenti, hogy nem látta azt a fajta igaz szívet, amilyen Ábrahámnak volt, amikor képes volt felemelni a kését, hogy saját kezűleg megölje a fiát és felajánlja Istennek. Nem látta a feltétel nélküli alávetettségedet Őneki, és nem vigasztaltad meg Őt. Természetes tehát, hogy Isten folyton próbára tesz téged. Nem így van ez? Ami ezt a témát illeti, hagyjuk ennyiben. Most az „Isten ígérete Ábrahámnak” című részt fogjuk elolvasni.

3. Isten ígérete Ábrahámnak

1Mózes 22:16-18  Magamra esküszöm, így szól Jahve, hogy mivel így tettél, és nem tagadtad meg Tőlem a fiadat, a te egyetlenedet, azért gazdagon megáldalak, és úgy megszaporítom utódaidat, hogy annyian lesznek, mint égen a csillag, vagy mint a homokszemek a tengerparton. A te utódod birtokolni fogja ellenségei kapuját, és a te utódod által nyer áldást a föld minden népe, mert hallgattál szavamra.

Ez egy teljes terjedelmű beszámoló arról, hogy Isten megáldotta Ábrahámot. Bár rövid, tartalma gazdag: tartalmazza Isten Ábrahámnak adott ajándékának okát és hátterét, valamint azt, hogy mit adott Ábrahámnak. Átitatja az az öröm és izgalom, amellyel Isten kimondta ezeket a szavakat, valamint az a sürgető vágy, hogy megnyerje azokat, akik képesek meghallgatni a szavait. Ebben meglátjuk Isten féltését és gyengédségét azok iránt, akik alávetik magukat az Ő szavainak és követik parancsait. Így azt is látjuk, hogy milyen árat fizet azért, hogy megnyerjen embereket, és milyen gondossággal és megfontoltan nyeri meg őket. Sőt, ez a passzus, amely tartalmazza a „Magamra esküszöm” szavakat, erőteljesen érzékelteti velünk azt a keserűséget és fájdalmat, amelyet Isten és egyedül Isten hordoz Magában az Ő irányítási tervének e munkája mögött. Ez egy elgondolkodtató passzus, amely különleges jelentőséggel bírt az utána következők számára, és messzemenő hatással volt rájuk.

Az ember az őszintesége és alávetettsége miatt nyeri el Isten áldásait

Nagy volt az Isten által Ábrahámnak adott áldás, amelyről itt olvasunk? Milyen nagy volt? Van itt egy kulcsfontosságú mondat: „És a te utódod által nyer áldást a föld minden népe.” Ez a mondat azt mutatja, hogy Ábrahám olyan áldásokat kapott, amilyeneket sem előtte, sem utána senki más. Amikor Isten kérésének megfelelően Ábrahám visszaadta egyetlen fiát – egyetlen, szeretett fiát – Istennek (itt nem használhatjuk a „felajánlotta” szót; azt kell mondanunk, hogy visszaadta a fiát Istennek), Isten nemcsak hogy nem engedte meg Ábrahámnak, hogy felajánlja Izsákot, de még meg is áldotta őt. Milyen ígérettel áldotta meg Ábrahámot? Azzal az ígérettel áldotta őt meg, hogy megsokszorozza utódait. És mennyivel fogja megsokszorozni? A Szentírás a következő adatot közli: „mint égen a csillag, vagy mint a homokszemek a tengerparton. A te utódod birtokolni fogja ellenségei kapuját, és a te utódod által nyer áldást a föld minden népe”. Milyen összefüggésben mondta ki Isten ezeket a szavakat? Vagyis hogyan kapta meg Ábrahám Isten áldásait? Úgy kapta meg őket, ahogy Isten mondja a Szentírásban: „mert hallgattál szavamra”. Vagyis mivel Ábrahám betartotta Isten parancsát, a legkisebb zokszó nélkül megtett mindent, amit Isten mondott, kért és parancsolt, Isten ilyen ígéretet tett neki. Van egy döntő mondat ebben az ígéretben, amely Isten akkori gondolatait érinti. Láttátok? Lehet, hogy nem sok figyelmet fordítottatok Isten e szavaira: „Magamra esküszöm.” Azt jelentik, hogy amikor Isten kimondta ezeket a szavakat, akkor önmagára esküdött. Mire esküsznek az emberek, amikor esküt tesznek? Az égre esküsznek, vagyis esküt tesznek Istennek és Istenre esküsznek. Az emberek talán nem nagyon értik azt a jelenséget, amellyel Isten önmagára esküdött, de képesek lesztek megérteni, ha megadom nektek a helyes magyarázatot. Egy olyan emberrel szembesülve, aki csak a szavait hallotta, de a szívét nem értette, Isten ismét magányosnak és tanácstalannak érezte magát. Kétségbeesésében – és mondhatjuk, hogy tudat alatt – Isten valami nagyon természetes dolgot tett: a szívére tette a kezét, és önmagát szólította meg, amikor Ábrahámnak ezt az ígéretet tette, és ebből az ember azt hallotta, hogy Isten azt mondja: „Magamra esküszöm.” Isten cselekedetein keresztül magadra gondolhatsz. Amikor a szívedre teszed a kezed, és magadhoz beszélsz, világos elképzelésed van arról, hogy mit mondasz? Őszinte a hozzáállásod? Nyíltan, a szívedből szólsz? Itt tehát azt látjuk, hogy amikor Isten Ábrahámhoz beszélt, komoly és őszinte volt. Ugyanakkor, amikor Ábrahámhoz beszélt és megáldotta őt, Isten Önmagához is beszélt. Így szólt Magához: megáldom Ábrahámot, és oly sok utódja lesz, mint égen a csillag, és oly bőséges, mint homokszemek a tengerparton, mert engedelmeskedett szavaimnak, és Én őt választottam. Amikor Isten azt mondta: „Magamra esküszöm”, Isten elhatározta, hogy Ábrahámmal megteremti Izráel választott népét, majd ezt a népet rohamléptekkel viszi előre az Ő munkájával. Ez azt jelenti, hogy Isten Ábrahám leszármazottaival viseltetné Isten irányításának munkáját, illetve Isten munkája és az Isten által kifejezésre juttatott munka Ábrahámmal kezdődne, majd Ábrahám leszármazottaiban folytatódna, így valósulna meg Isten kívánsága, hogy megmentse az embert. Mit szóltok, hát nem áldott dolog ez? Az ember számára nincs ennél nagyobb áldás; mondhatjuk, hogy ez a legáldásosabb dolog. Az Ábrahám által elnyert áldás nem utódainak megsokszorozódása volt, hanem az, hogy Isten véghez vitte irányítását, megbízatását és munkáját Ábrahám leszármazottaiban. Ez azt jelenti, hogy az Ábrahám által elnyert áldások nem ideiglenesek voltak, hanem Isten irányítási tervének előrehaladtával folytatódtak. Amikor Isten beszélt, amikor Isten megesküdött Magára, már elhatározásra jutott. Igaz volt ennek az elhatározásnak a folyamata? Valós volt? Isten elhatározta, hogy attól kezdve az Ő erőfeszítéseit, az árat, amit fizetett, azt, amije van és ami Ő Maga, mindenét, sőt az életét is, Ábrahámnak és Ábrahám leszármazottainak adja. Isten azt is elhatározta, hogy ezt az embercsoportot követően kinyilvánítja tetteit, és lehetővé teszi, hogy az emberek meglássák bölcsességét, hatalmát és erejét.

Isten változatlan szándéka, hogy megnyerje azokat, akik ismerik Istent és tanúságot tudnak tenni Mellette

Ugyanakkor, amikor Isten Önmagához beszélt, Ábrahámhoz is szólt, de azon kívül, hogy hallotta az áldásokat, amelyeket Isten adott neki, vajon abban a pillanatban képes volt Ábrahám megérteni Isten minden szavának valódi szándékát? Nem volt rá képes! Abban a pillanatban tehát, amikor Isten Önmagára esküdött, a szíve még mindig magányos és szomorú volt. Még mindig nem volt egyetlen ember sem, aki képes lett volna megérteni vagy felfogni azt, ami az Ő szándékában állt és amit tervezett. Abban a pillanatban senki – Ábrahámot is beleértve – sem volt képes bizalmasan beszélni Vele, még kevésbé volt képes bárki is együttműködni Vele abban a munkában, amelyet végeznie kellett. A felszínen Isten megnyerte Ábrahámot, egy embert, aki tudott engedelmeskedni a szavainak. Valójában azonban ennek az embernek a tudása Istenről alig volt több a semminél. Bár Isten megáldotta Ábrahámot, Isten szíve még mindig nem volt elégedett. Mit jelent az, hogy Isten nem volt elégedett? Azt jelenti, hogy az Ő irányítása még csak most kezdődött, azt jelenti, hogy az emberek, akiket meg akart nyerni, akiket látni vágyott, akiket szeretett, még mindig távol voltak Tőle; időre volt szüksége, várnia kellett, türelmesnek kellett lennie. Mert abban az időben Magán Istenen kívül senki sem tudta, mire van szüksége, mit szeretne megszerezni vagy mire vágyik. Így tehát, miközben Isten nagyon izgatott volt, egyúttal nehéz volt a szíve. Mégsem állította meg lépteit, hanem tervezte a következő lépést, amit meg kell tennie.

Mit láttok Isten Ábrahámnak tett ígéretében? Isten nagy áldásokban részesítette Ábrahámot, egyszerűen azért, mert engedelmeskedett Isten szavainak. Bár a felszínen ez normálisnak és magától értetődőnek tűnik, Isten szívét látjuk benne: Isten különösen nagyra becsüli az ember Iránta tanúsított alávetettségét, és nagyra értékeli az ember Iránta való megértését és őszinteségét. Mennyire becsüli Isten ezt az őszinteséget? Talán nem értitek, milyen nagyra becsüli, és talán nincs is senki, aki felfogja ezt. Isten adott Ábrahámnak egy fiút, és amikor az a fiú felnőtt, Isten megkérte Ábrahámot, hogy ajánlja fel a fiát Istennek. Ábrahám szó szerint követte Isten parancsát, engedelmeskedett Isten szavának, az őszintesége pedig meghatotta Istent, és nagyra értékelte azt. Milyen nagyra értékelte Isten? És miért értékelte nagyra? Abban az időben, amikor senki sem értette Isten szavait, illetve nem értette a szívét, Ábrahám olyasmit tett, ami megrázta az eget és megrengette a földet, ez pedig példátlan elégedettséggel töltötte el Istent, illetve azzal az örömmel, hogy megnyert valakit, aki képes volt alávetni magát az Ő szavainak. Ez az elégedettség és öröm egy olyan teremtett lénytől származott, akit Isten a saját kezével készített. Ez volt az első „áldozat”, amelyet az ember felajánlott Istennek, és amelyet Ő a legbecsesebbnek tartott, amióta csak megteremtette az embert. Isten nehéz időket élt át, amíg erre az áldozatra várt, és úgy kezelte, mint az Általa teremtett ember első legfontosabb ajándékát. Ez megmutatta Istennek erőfeszítései és az Általa fizetett ár első gyümölcsét, és lehetővé tette Számára, hogy meglássa az emberiségben rejlő reményt. Ezután Isten még jobban vágyott egy ilyen emberekből álló csoportra, akik társaságot nyújtanak Neki, őszintén bánnak Vele és őszintén törődnek Vele. Isten még abban is reménykedett, hogy Ábrahám tovább él, mert azt kívánta, hogy egy olyan szív kísérje Őt és legyen Vele, mint Ábrahámé, miközben Ő folytatja az irányítást. Bármit is akart Isten, az csak egy kívánság volt, egy elképzelés – hisz Ábrahám csupán egy ember volt, aki képes volt alávetni magát Neki, és a legcsekélyebb megértéssel vagy ismerettel sem rendelkezett Istenről. Ábrahám olyasvalaki volt, aki messze elmaradt Isten emberrel szemben támasztott követelményeitől, amelyek a következők: Isten ismerete, az Isten melletti tanúságtétel képessége és az Istennel való egylelkűség. Ábrahám tehát nem tudott Istennel tartani. Abban, hogy Ábrahám felajánlotta Izsákot, Isten látta Ábrahám őszinteségét és alávetettségét, illetve azt, hogy kiállta Isten próbáját. Bár Isten elfogadta őszinteségét és alávetettségét, ő mégsem volt méltó arra, hogy Isten bizalmasa legyen, hogy olyasvalaki legyen, aki ismeri és érti Istent, valamint olyasvalaki, aki tisztában van Isten természetével; távol állt attól, hogy egy szív és egy lélek legyen Istennel és kövesse Isten akaratát. Isten a szíve mélyén tehát még mindig magányos és nyugtalan volt. Minél magányosabb és nyugtalanabb lett Isten, annál inkább szüksége volt arra, hogy mihamarabb folytassa az irányítását és képes legyen kiválasztani és megnyerni egy embercsoportot, hogy mielőbb végrehajtsa irányítási tervét és beteljesítse az akaratát. Ez volt Isten buzgó szándéka, és ez a kezdetektől fogva a mai napig változatlan maradt. Amióta csak a kezdetekkor megteremtette az embert, Isten vágyott egy csapat győztesre, egy olyan embercsoportra, amely képes megérteni, megismerni és felfogni az Ő természetét, és amely Vele fog tartani. Isten e szándéka soha nem változott meg. Bármeddig is kell még várnia, bármilyen nehéz is az Előtte álló út, és bármilyen messze is vannak a vágyott célok, Isten soha nem változtatta meg és nem adta fel az emberrel kapcsolatos elvárásait. Most, hogy ezt elmondtam, rájöttetek valamire Isten szándékából? Lehet, hogy amire rájöttetek, az nem túl mélyreható, de majd fokozatosan leesik a tantusz!

The Hungarian Bible verses found in this audio are from the Hungarian Revised New Translation Bible (Translated in 1975, revised in 1990 and 2014) © Hungarian Bible Society 1975, 1990, 2014. Used by permission of the Hungarian Bible Society.