Isten hallgat, és soha nem jelent meg nekünk, de munkája soha nem állt le. Áttekinti az egész földet, mindent irányít, és látja az ember minden szavát és tettét. Irányítását kimért léptekkel és az Ő terve szerint, csendben és drámai hatás nélkül végzi, léptei mégis egyenként egyre közelebb haladnak az emberiséghez, és ítélőszéke villámgyorsan felállításra kerül a világegyetemben, ezután pedig trónja azonnal leereszkedik közénk. Micsoda fenséges jelenet ez, micsoda impozáns és ünnepélyes tabló! Mint egy galamb, és mint egy üvöltő oroszlán, úgy érkezik a Lélek közénk. Ő a bölcsesség, Ő az igazságosság és a fenség; lopakodva jön közénk, hatalmat gyakorolva, szeretettel és irgalommal telve. Senki nincs tisztában érkezésével, senki sem üdvözli érkezését, és mi több, senki sem tudja mindazt, amit tenni készül. Az ember élete ugyanúgy megy tovább, mint eddig, a szíve nem változik, és a napok a szokásos módon telnek. Isten köztünk él, egy olyan emberként, mint a többi ember, a legjelentéktelenebb követők egyikeként és egy közönséges hívőként. Neki megvannak a saját törekvései, a saját céljai; mi több, olyan isteni mivolttal rendelkezik, amivel a hétköznapi emberek nem rendelkeznek. Senki sem vette észre isteni mivoltjának meglétét, és senki sem érzékelte a különbséget az Ő esszenciája és az embereké között. Együtt élünk Vele, korlátlanul és félelem nélkül, mert a mi szemünkben Ő csak egy jelentéktelen hívő. Minden mozdulatunkat figyeli, és minden gondolatunk és eszménk feltárul Előtte. Senki sem érdeklődik az Ő létezése iránt, senki sem képzel semmit az Ő funkciójáról, sőt mi több, senkinek sincs a leghalványabb gyanúja sem kilétét illetően. Mi csak folytatjuk a saját törekvéseinket, mintha Neki semmi köze nem lenne hozzánk...

Véletlenül a Szentlélek „Rajta keresztül” fejez ki egy bekezdésnyi beszédet, és bár nagyon váratlannak érződik, mégis felismerjük, hogy ez egy Istentől származó kijelentés, és készségesen elfogadjuk azt Istentől. Ez azért van, mert függetlenül attól, hogy ki fejezi ki ezeket a szavakat, amíg a Szentlélektől jönnek, el kell fogadnunk őket, és nem tagadhatjuk meg. A következő kijelentés jöhet rajtam vagy rajtad vagy valaki máson keresztül. Bárki is legyen az, minden Isten kegyelme. De bárki is legyen az, nem szabad imádnunk ezt a személyt, mert bármi is legyen, ez a személy nem lehet Isten, és mi semmiképpen sem választanánk egy ilyen hétköznapi személyt Istenünknek. A mi Istenünk oly nagy és tiszteletreméltó; hogyan állhatna egy ilyen jelentéktelen személy az Ő helyére? Mi több, mi arra várunk, hogy Isten eljöjjön, és visszavigyen minket a mennyek országába, így vajon hogyan lehet, hogy valaki, aki ilyen jelentéktelen, alkalmas legyen egy ilyen fontos és nehéz feladatra? Ha az Úr újra eljön, annak fehér felhőn kell történnie, hogy az egész sokaság láthassa. Milyen dicsőséges lesz az! Hogyan lehetséges, hogy el tud rejtőzni észrevétlenül egy csoport hétköznapi ember között?

És mégis ez a hétköznapi ember az, aki az emberek között rejtőzködve végzi a megmentésünk új művét. Nem ad magyarázatot, és nem mondja el nekünk, hogy miért jött, hanem egyszerűen csak végzi a munkát, amelyet kimért léptekkel és terve szerint szándékozik elvégezni. Szavai és kijelentései egyre gyakoribbá válnak. A vigasztalástól, a buzdítástól, az emlékeztetéstől és a figyelmeztetéstől a szemrehányásig és a fegyelmezésig; a szelíd és enyhe hangnemtől a heves és fenséges szavakig – mindez irgalmat ad az embernek és borzongást ébreszt benne. Minden, amit mond, a mélyen bennünk rejtőző titkokat találja el; szavai szúrják a szívünket, csípik a lelkünket, és elviselhetetlen szégyennel tölt el bennünket, alig tudjuk, hová bújjunk. Elkezdünk azon tűnődni, hogy vajon az Isten ennek az embernek a szívében valóban szeret-e minket, és hogy pontosan mire készül. Talán csak akkor lehet részünk az elragadtatásban, ha elszenvedjük ezeket a szenvedéseket? Fejünkben számolgatunk... az eljövendő rendeltetési helyről és jövőbeli sorsunkról. Mégis, mint korábban, egyikünk sem hiszi el, hogy Isten már testet öltött, hogy közöttünk munkálkodjon. Annak ellenére, hogy oly hosszú időn keresztül kísért minket, annak ellenére, hogy már annyi szót mondott szemtől szembe velünk, továbbra sem vagyunk hajlandók elfogadni egy ilyen közönséges embert jövőnk Istenének, és még kevésbé vagyunk hajlandók jövőnk és sorsunk irányítását erre a jelentéktelen személyre bízni. Tőle élvezzük az élő víz kimeríthetetlen utánpótlását, és Általa szemtől szemben élünk Istennel. De mi csak az Úr Jézus mennyei kegyelméért vagyunk hálásak, és soha nem törődtünk ennek az istenséggel bíró, közönséges embernek az érzéseivel. Ő mégis, mint azelőtt, alázatosan a testbe rejtőzve végzi a munkáját, kifejezést adva szíve mélyének, mintha érzéketlen lenne az emberiség elutasítására, mintha örökké megbocsátaná az ember gyermetegségét és tudatlanságát, és örökké eltűrné az ember Iránta tanúsított tiszteletlen hozzáállását.

Számunkra ismeretlenül, ez a jelentéktelen ember vezetett minket Isten munkájának egyik lépésétől a másikig. Számtalan megpróbáltatáson megyünk keresztül, számtalan fenyítést viselünk el, és a halál próbára tesz bennünket. Megismerjük Isten igazságos és fenséges természetét, élvezzük szeretetét és irgalmát is, értékelni fogjuk Isten nagy hatalmát és bölcsességét, meglátjuk Isten szeretetreméltóságát, és meglátjuk Isten buzgó szándékát, hogy megmentse az embert. E hétköznapi ember szavaiból megismerjük Isten természetét és lényegét, megértjük Isten szándékait, megismerjük az ember természetlényegét, és meglátjuk az üdvösséghez és a tökéletességhez vezető utat. Szavai miatt „meghalunk”, és „újjászületünk”; szavai vigaszt nyújtanak nekünk, ugyanakkor szavai nyomán bűntudat és az eladósodottság érzése is gyötör bennünket; szavai örömet és békét, de végtelen fájdalmat is hoznak. Néha olyanok vagyunk kezében, mint a levágni való bárányok; néha olyanok vagyunk, mint a szeme fénye, és élvezzük gyengéd szeretetét; néha olyanok vagyunk, mint az ellenségei, és tekintete alatt haragja hamuvá változtat minket. Mi vagyunk az Általa megmentett emberi faj, mi vagyunk a szemében a férgek, és mi vagyunk az elveszett bárányok, akiket éjjel-nappal meg akar találni. Ő irgalmas hozzánk, megvet és felemel minket, vigasztal, buzdít, vezet és megvilágosít minket, fenyít és fegyelmez, sőt, átkoz minket. Éjjel és nappal nem szűnik meg aggódni értünk, éjjel és nappal védelmez és gondoskodik rólunk, soha nem hagy el minket, hanem szívének vérét ontja értünk, és minden árat megfizet értünk. E kis és hétköznapi hús-vér test kijelentéseiben élveztük Isten teljességét, és láttuk azt a rendeltetési helyet, amelyet Isten nekünk ajándékozott. Ennek ellenére a hiúság még mindig gondot kavar a szívünkben, és még mindig nem vagyunk hajlandóak aktívan elfogadni egy ilyen személyt Istenünknek. Bár annyi mannát adott nekünk, annyi mindent, amit élvezhetünk, mindezek egyike sem veheti át az Úr helyét a szívünkben. Csak nagy vonakodással tiszteljük ennek a személynek a különleges identitását és státuszát. Amíg nem nyitja ki a száját, hogy arra kérjen bennünket, ismerjük el, hogy Ő az Isten, addig mi sem vesszük magunkra, hogy elismerjük Őt, mint a hamarosan érkező, de mégis régóta közöttünk munkálkodó Istent.

Isten folytatja kijelentéseit különböző módszereket és nézőpontokat alkalmazva, hogy figyelmeztessen minket arra, hogy mit kell tennünk, miközben a szívéből szól hozzánk. Szavai életerőt hordoznak, megmutatják nekünk az utat, amelyen járnunk kell, és lehetővé teszik számunkra, hogy megértsük, mi az igazság. Elkezdenek vonzani bennünket a szavai, elkezdünk a hangnemére és beszédmódjára összpontosítani, és tudat alatt elkezdünk érdeklődni ennek a feltűnésmentes személynek a legbelsőbb érzései iránt. Szívének vérét köpi ki, amikor értünk dolgozik, miattunk veszíti el az álmát és az étvágyát, miattunk sír, értünk sóhajtozik, értünk nyög betegségben, értünk szenved megaláztatást a mi rendeltetési helyünkért és üdvösségünkért, és a mi érzéketlenségünk és lázadó mivoltunk könnyeket és vért csal ki a szívéből. A létezésnek és a birtoklásnak ez a módja nem tartozik egyetlen közönséges emberhez sem, és nem is birtokolhatja vagy érheti el egyetlen romlott emberi lény sem. Olyan toleranciát és türelmet tanúsít, amivel egyetlen hétköznapi ember sem rendelkezik, és szeretete nem olyasmi, amivel akár egyetlen teremtett lény is rendelkezne. Rajta kívül senki sem ismerheti minden gondolatunkat, vagy nem képes ilyen tisztán és teljes mértékben megismerni természetünket és lényegünket, vagy megítélni az emberiség lázadását és romlottságát, vagy így beszélni hozzánk és így dolgozni rajtunk, a mennyei Isten nevében. Rajta kívül senki sincs felruházva Isten tekintélyével, bölcsességével és méltóságával; Isten természete és az, amije Istennek van és ami Isten Maga, a maga teljességében Benne jelenik meg. Rajta kívül senki sem mutathat nekünk utat vagy hozhat világosságot. Rajta kívül senki sem tudja feltárni azokat a titkokat, amelyeket Isten a teremtés óta a mai napig nem fedett fel. Rajta kívül senki sem menthet meg minket a Sátán rabságából és saját romlott beállítottságunktól. Ő Istent képviseli. Ő fejezi ki Isten szíve mélyét, Isten intéseit és Isten ítéletének szavait az egész emberiség felé. Ő egy új kort, egy új korszakot kezdett el, egy új eget és földet, valamint új művet vezetett be, és reményt hozott nekünk, véget vetve a bizonytalanságban élt életünknek, lehetővé téve, hogy egész lényünk teljes világosságban lássa az üdvösséghez vezető utat. Meghódította egész lényünket és megnyerte szívünket. Ettől a pillanattól kezdve szívünk öntudatra ébredt, és lelkünk mintha újjáéledt volna: Ez a hétköznapi, jelentéktelen ember, aki közöttünk él, és akit sokáig elutasítottunk – vajon nem az Úr Jézus, aki mindig a gondolatainkban van, ébren vagy álmunkban, és aki után éjjel és nappal vágyakozunk? Ő az! Tényleg Ő az! Ő a mi Istenünk! Ő az igazság, az út és az élet! Ő tett minket képessé arra, hogy újra éljünk és meglássuk a világosságot, és megállította szívünk vándorlását. Visszatértünk Isten otthonába, visszatértünk a trónja elé, szemtől szembe állunk Vele, tanúi vagyunk az arcának, és megláttuk az előttünk álló utat. Ezúttal a szívünket teljesen meghódította; többé nem kételkedünk abban, hogy ki Ő, nem állunk ellen többé a munkájának és szavának, és térdre borulunk Előtte. Semmi mást nem kívánunk inkább, minthogy életünk hátralévő részében Isten nyomdokain haladjunk, tökéletesek legyünk Általa, megháláljuk a kegyelmét, megháláljuk irántunk való szeretetét, és engedelmeskedjünk vezetésének és intézkedéseinek, és működjünk együtt a munkájával, és tegyünk meg mindent, amit csak tudunk, hogy teljesítsük, amit ránk bízott.

(Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. 4. függelék: Szemlélni Isten megjelenését ítéletében és fenyítésében)