Isten hatalma (II.) Harmadik rész

A hatodik fordulópont: halál

Annyi sürgés-forgás, annyi frusztráció és csalódás, annyi öröm és bánat, annyi lent és fent, és annyi felejthetetlen év után, amikor az ember újra és újra végignézte az évszakok váltakozását, észrevétlenül átlépte az élet fontos útjelző tábláit, és egy szempillantás alatt élete alkonyán találja magát. Az idő nyomai rányomják bélyegüket az egész testre: az ember már nem tudja kihúzni magát, a haja megőszül, az egykor fényes és világos szemei homályosak és zavarosak lesznek, sima, rugalmas bőre pedig ráncos és foltos. Az ember hallása gyengül, fogai meglazulnak és kihullanak, reakciói lomhává válnak, mozgása lelassul... Ezen a ponton az ember már végleg elbúcsúzott ifjúsága szenvedélyes éveitől, és belépett élete alkonyába: az öregkorba. Ezután a halál következik, az emberi élet utolsó fordulópontja.

1) Csak a Teremtő rendelkezik az élet és halál hatalmával az ember felett

Ha valakinek a születését az előző élete rendelte el, akkor a halála ennek a sorsnak a végét jelzi. Ha valakinek a születése a küldetése kezdete ebben az életben, akkor a halála e küldetés végét jelzi. Mivel a Teremtő rögzítette minden egyes ember születésének körülményeit, bizonyos, hogy halálának körülményeit is rögzítette és elrendezte. Más szóval senki sem születik véletlenül, senkinek a halála sem hirtelen, és mind a születés, mind a halál szükségszerűen kapcsolódik az illető előző és jelenlegi életéhez. Hogy milyenek az ember születésének körülményei, és hogy milyenek a halálának körülményei, az a Teremtő által előre meghatározott elemekhez kapcsolódik; ez az ember sorsa, az ember végzete. Mivel egy ember születésére sokféle magyarázat van, szükségszerű, hogy egy ember halálának is meglegyenek a maga különféle sajátos körülményei. Így jött létre az emberiség körében az eltérő élettartam, valamint a halál különböző módjai és időpontjai. Egyesek erősek és egészségesek, mégis fiatalon halnak meg; mások gyengék és betegesek, mégis megélik az öregkort és békésen távoznak. Vannak, akik természetellenes okokból halnak meg, mások természetes módon. Egyesek az otthonuktól távol halnak meg, mások szeretteik körében hunyják le végleg a szemüket. Vannak, akik a levegőben halnak meg, mások a föld alatt. Egyesek vízbe fúlnak, mások katasztrófák során vesznek oda. Van, aki reggel, van, aki éjszaka hal meg... Mindenki fényes születésre, ragyogó életre és dicsőséges halálra vágyik, de senki sem haladhatja meg saját sorsát, senki sem menekülhet a Teremtő szuverenitása elől. Ez az emberi sors. Az emberek mindenféle terveket készíthetnek a jövőjüket illetően, de senki sem tervezheti meg, hogy miként születik meg, sem a világból való távozásának módját és idejét. Bár az emberek mindannyian mindent megtesznek azért, hogy elkerüljék a halál eljövetelét és ellenálljanak annak, mégis, tudtukon kívül, a halál csendesen közeledik. Senki sem tudja, mikor és hogyan fog meghalni, még kevésbé, hogy hol. Nyilvánvalóan nem az ember rendelkezik a legfőbb hatalommal élet és halál felett, sem a természeti világ valamely élőlénye, hanem a Teremtő, aki egyedülálló hatalommal bír. Az emberiség élete és halála nem a természeti világ valamely törvényének a terméke, hanem a Teremtő hatalma szuverenitásának az eredménye.

2) Aki nem ismeri a Teremtő szuverenitását, azt halálfélelem kísérti

Amikor az ember belép az öregkorba, a kihívás, amellyel szembesül, nem a családfenntartás vagy a nagy életcélok felállítása, hanem az, hogy miként búcsúzzon el az életétől, hogyan nézzen szembe élete végével, hogyan tegyen pontot élete mondatának végére. Bár a felszínen úgy tűnik, hogy az emberek kevés figyelmet fordítanak a halálra, senki sem kerülheti el a téma körüljárását, mert senki sem tudja, hogy a halál túlsó oldalán van-e egy másik világ; egy olyan világ, amelyet az emberek nem érzékelnek, nem éreznek, amelyről semmit sem tudnak. Emiatt az emberek félnek szembenézni a halállal, félnek szembesülni vele úgy, ahogyan kellene; ehelyett mindent megtesznek, hogy kerüljék a témát. Így ez minden embert halálfélelemmel tölt el, és az élet eme elkerülhetetlen tényét a titokzatosság fátylával vonja be, tartós árnyékot vetve minden ember szívére.

Amikor az ember érzi, hogy a teste egyre hanyatlik, amikor érzi, hogy közeledik a halálhoz, bizonytalan rettegést, kimondhatatlan félelmet érez. A halálfélelemtől egyre magányosabbnak és tehetetlenebbnek érzi magát, és ilyenkor felteszi magának a kérdést: Honnan jött az ember? Hová tart az ember? Így hal meg az ember, hogy az élete elrohant mellette? Ez az az időszak, amely az ember életének végét jelzi? Végül is mi az élet értelme? Végül is mit ér az élet? A hírnévről és a vagyonról szól? A családalapításról szól?... Függetlenül attól, hogy az ember elgondolkodott-e ezeken a konkrét kérdéseken, függetlenül attól, hogy mennyire fél a haláltól, minden ember szíve mélyén mindig ott él a rejtélyek feltárása iránti vágy, az értetlenség érzése az élettel kapcsolatban, és mindezek közé keveredve a világ iránti szentimentalitás, a vonakodás a távozástól. Talán senki sem tudja világosan megfogalmazni, hogy mi az, amitől az ember fél, mi az, amit az ember keres, mi az, ami miatt szentimentális, és mi az, amit nem szívesen hagy maga mögött...

Mivel az emberek félnek a haláltól, annyi aggodalmuk van; mivel az emberek félnek a haláltól, annyi mindenük van, amit nem tudnak elengedni. Amikor a halál küszöbén állnak, egyesek ezen vagy azon aggódnak; aggódnak a gyermekeikért, a szeretteikért, a vagyonukért, mintha az aggódással eltörölhetnék a szenvedést és a félelmet, amit a halál hoz, mintha az élőkkel való egyfajta bensőséges kapcsolat fenntartásával megmenekülhetnének a halállal járó tehetetlenségtől és magánytól. Az emberi szív mélyén bizonytalan félelem lakozik, a félelem attól, hogy elszakadunk szeretteinktől, hogy soha többé nem vethetünk pillantást a kék égre, soha többé nem tekinthetünk az anyagi világra. A magányos lélek, aki hozzászokott szerettei társaságához, nem szívesen engedi ezt el, hogy egyedül induljon el egy ismeretlen és szokatlan világba.

3) Aki a hírnév és a haszon hajszolásával tölti az életét, tanácstalanul áll a halállal szemben

A Teremtő szuverenitása és eleve elrendelése miatt egy magányos lélek, aki az abszolút semmiből indult, szülőket és családot kap, lehetőséget arra, hogy az emberi faj tagjává váljon, és lehetőséget arra, hogy megtapasztalja az emberi életet és bejárja az emberi világot; esélyt kap arra is, hogy megtapasztalja a Teremtő szuverenitását, hogy megismerje a Teremtő teremtésének csodáit, és ami ennél is több, lehetőséget kap arra, hogy megismerje a Teremtő hatalmát és megadja magát annak. A legtöbb ember azonban nem ragadja meg igazán ezt a ritka és múló lehetőséget. Az emberek egy életen át minden energiájukkal küzdenek a sors ellen, egész életüket serénykedéssel töltik, a családjukat próbálják eltartani, a presztízs és a haszon kedvéért ide-oda rohangálnak. Az emberek a családi szeretetet, a pénzt, valamint a hírnevet és a nyereséget tartják nagy becsben, és ezeket tekintik a legértékesebb dolgoknak az életben. Minden ember arra panaszkodik, hogy szerencsétlen a sorsa, mégis elméjük hátsó részébe szorítják azokat a kérdéseket, amelyeket a leginkább meg kell érteniük és fel kell fedezniük: miért él az ember, hogyan kellene élnie, és mi az emberi élet értéke és értelme. Egész életüket, bármeddig is tart, azzal töltik, hogy rohangálva hajszolják a hírnevet és a nyereséget, míg fiatalságuk el nem múlik, és ősz hajúak és ráncosak nem lesznek, míg rá nem jönnek, hogy a hírnév és a nyereség nem tudja megállítani az öregedésüket, hogy a pénz nem tudja betölteni a szívük ürességét, és amíg meg nem értik, hogy senki sem menekülhet a születés, az öregedés, a betegség és a halál törvényei elől, és hogy senki sem kerülheti el a sors elrendezéseit. Csak amikor szembesülniük kell az élet végső fordulópontjával, akkor fogják fel igazán, hogy még ha hatalmas gazdagsággal és bőséges vagyonnal is rendelkeznek, még ha kiváltságosak és magas rangúak is, akkor sem menekülhetnek meg a haláltól, és vissza kell térniük eredeti helyzetükbe: magányos lelkek, akiknek nincs semmijük. Amikor az embereknek vannak szüleik, azt hiszik, hogy a szüleik jelentenek mindent; ha az embereknek van vagyonuk, azt gondolják, hogy a pénz a legfőbb támaszuk, hogy ez az az eszköz, amiből élnek; ha az embereknek van státuszuk, akkor erősen ragaszkodnak hozzá, és az életüket is kockáztatnák érte. Amikor az emberek készülnek elengedni ezt a világot, csak akkor döbbennek rá, hogy azok a dolgok, amelyeknek a hajszolásával az életüket töltötték, nem mások, mint múló felhők, amelyekbe nem kapaszkodhatnak, amelyeket nem vihetnek magukkal, amelyek nem menthetik meg őket a haláltól és nem nyújthatnak társaságot vagy vigaszt egy magányos léleknek a visszaúton; és legkevésbé ezek a dolgok menthetik meg az embert, és tehetik lehetővé, hogy felülemelkedjen a halálon. Az anyagi világban elért hírnév és haszon átmeneti elégedettséget, múló örömöt, a jólét hamis érzését nyújtja; miközben az ember eltéved általuk. Így az emberek, miközben békére, kényelemre és a szív nyugalmára sóvárogva az emberiség hatalmas tengerén hánykolódnak, hullámról hullámra elmerülnek. Amikor az embereknek még nem sikerült rájönniük, hogy mely kérdéseket a legfontosabb megérteniük – honnan jönnek, miért vannak életben, hová tartanak és így tovább –, akkor a hírnév és a haszon elcsábítja, félrevezeti és irányítja őket, és visszavonhatatlanul elvesznek. Az idő repül, az évek egy szempillantás alatt elszállnak, és mielőtt az ember észrevenné, már búcsút is intett élete legszebb éveinek. Amikor az emberek már-már búcsút intenek a világnak, fokozatosan eljutnak a felismerésig, hogy a világon minden tovasodródik, hogy nincs erejük többé ragaszkodni bármihez, ami eredetileg az övék volt; ekkor érzik igazán, hogy végső soron pontosan olyanok, mint egy újszülött, síró csecsemő, aki még semmivel sem rendelkezik. Ezen a ponton kénytelenek elkezdeni gondolkodni azon, hogy mi mindent tettek az életükben, hogy mi az érték abban, hogy életben vannak, hogy mi az értelme az életüknek, és az emberek miért jöttek a világra. És pontosan ez az a pont, amikor egyre inkább tudni akarják, hogy valóban van-e következő élet, hogy valóban létezik-e Mennyország, hogy valóban van-e megtorlás... Minél közelebb kerül valaki a halálhoz, annál inkább meg akarja érteni, hogy miről is szól valójában az élet; minél közelebb kerül az ember a halálhoz, annál inkább üresnek tűnik a szíve; minél közelebb kerül az ember a halálhoz, annál tehetetlenebbnek érzi magát; így a halálfélelme napról napra nagyobb lesz. Két oka van annak, hogy a halálhoz közeledve ilyen érzések élednek az emberekben: először is, hamarosan elveszítik a hírnevet és a vagyont, amelytől életük függött, hamarosan maguk mögött hagyják mindazt, amit a szemük lát a világon; másodszor, hamarosan teljesen egyedül szembesülnek egy szokatlan világgal, egy titokzatos, ismeretlen birodalommal, ahová félnek betenni a lábukat, és ahol nincsenek szeretteik és támaszaik. E két okból kifolyólag mindenki, aki szembesül a halállal, nyugtalanságot érez, pánikba esik és soha nem ismert tehetetlenséget érez. Amikor valaki valóban eljut erre a pontra, csak akkor döbben rá, hogy ha egy személy belép ebbe a világba, akkor először azt kell megértenie, hogy honnan jönnek az emberi lények, miért élnek az emberek, ki gyakorol szuverenitást az emberi sors felett, ki gondoskodik az emberi létről és kinek van szuverenitása felette – ez a megértés a tőke, amely segítségével az ember él, és ez az ember túlélésének nélkülözhetetlen alapja. Nem azt kellene először megtanulnia, hogyan tartsa el a családját, vagy hogyan törekedjen hírnévre és nyereségre, nem is azt, hogy miként tűnjön ki a többiek közül egy csoportban, vagy hogyan éljen gazdagabb életet, még kevésbé azt, hogy miként tud felülmúlni másokat és könnyedén versenyezni a különböző versenyeken. Bár a különböző túlélési készségek, amelyek elsajátításával az emberek az életüket töltik, lehetővé teszik számukra a bőséges anyagi jólétet, az ilyen készségek soha nem hoznak igazi vigaszt és stabilitást a szívükbe. Helyette az emberek állandóan elveszítik az irányt miattuk, nehezen tudják kontrollálni magukat és egymás után szalasztják el a lehetőségeket, hogy megtanulják az élet értelmét; ezek rejtett gondokat szülnek az emberekben azzal kapcsolatban, hogyan nézzenek megfelelően szembe a halállal – így megy tönkre az emberek élete. A Teremtő mindenkivel igazságosan bánik, mindenkinek egy életre elegendő lehetőséget ad arra, hogy megtapasztalja és megismerje az Ő szuverenitását, az ember mégis csak a halál közeledtével, amikor annak réme fenyegeti, kezdi meglátni a fényt – és akkor már túl késő!

Az emberek egész életüket a pénz, a hírnév és a haszon hajszolásával töltik; ezekbe a szalmaszálakba kapaszkodnak, azt gondolva, hogy ezek jelentik az egyetlen támaszt, mintha ezek birtokában a halál alól felmentve élhetnének tovább. De csak akkor veszik észre, hogy ezek a dolgok milyen távol állnak tőlük, milyen gyengék a halállal szemben, milyen könnyen összetörnek, milyen magányosak és tehetetlenek és nincs hová fordulniuk, amikor közel a vég. Rájönnek, hogy az életet nem lehet pénzzel, hírnévvel vagy haszonnal megvásárolni, hogy bármennyire is gazdag valaki, bármennyire is magas pozícióban van, a halállal szemben mindenki egyformán szegény és jelentéktelen. Rájönnek, hogy a pénzen nem lehet életet vásárolni, hogy a hírnév és a haszon nem törölheti el a halált, hogy sem pénz, sem hírnév, sem haszon nem hosszabbíthatja meg az ember életét egyetlen perccel, egyetlen másodperccel sem. Minél inkább így éreznek az emberek, annál jobban vágynak arra, hogy tovább éljenek; minél inkább így éreznek az emberek, annál jobban rettegnek a halál közeledtétől. Csak ezen a ponton ismerik fel igazán, hogy az életük nem az övék, nem ők irányítják, és hogy az embernek nincs beleszólása abba, hogy él-e vagy hal – mindez kívül esik az ember irányításán.

4) Hódolj be a Teremtő uralmának, és nézz szembe nyugodtan a halállal!

Abban a pillanatban, amikor az ember megszületik, egy magányos lélek megkezdi a földi élet megtapasztalását, a Teremtő hatalmának megtapasztalását, azt, amit a Teremtő rendezett el számára. Mondanom sem kell, hogy az ember – a lélek – számára ez egy kiváló lehetőség arra, hogy megismerje a Teremtő szuverenitását, megismerje és személyesen megtapasztalja az Ő hatalmát. Az emberek a sors törvényei szerint élik az életüket, amelyeket a Teremtő fektetett le számukra, és egyetlen józan, lelkiismeretes ember számára sem nehéz dolog, hogy élete évtizedei során megbékéljen a Teremtő szuverenitásával és megismerje az Ő hatalmát. Ezért minden embernek nagyon könnyen fel kellene ismernie saját, több évtizedes élettapasztalatai révén, hogy minden emberi sors előre elrendeltetett, és könnyen meg kellene értenie vagy össze kellene foglalnia, hogy mit jelent életben lenni. Ahogy az ember elsajátítja ezeket az életleckéket, fokozatosan megérti, honnan ered az élet, felfogja, mire van igazán szüksége a szívnek, mi vezet az élet igazi útjára, és mi kell legyen az emberi élet küldetése és célja. Az ember fokozatosan fel fogja ismerni, hogy ha nem imádja a Teremtőt, ha nem hódol be az Ő uralmának, akkor amikor eljön a halállal való szembenézés ideje – amikor a lelke újra szembe fog nézni a Teremtővel –, akkor a szíve határtalan félelemmel és nyugtalansággal lesz telve. Ha valaki már több évtizede a világon van, de mégsem érti, honnan ered az emberi élet, és nem ismeri fel, hogy kinek a tenyerén nyugszik az ember sorsa, akkor nem csoda, hogy nem lesz képes nyugodtan szembenézni a halállal. Aki az emberi élet több évtizedes megtapasztalása során megismerte a Teremtő szuverenitását, az helyesen értékeli az élet értelmét és értékét. Az ilyen embernek mélyreható tudása van az élet céljáról, valódi tapasztalattal és megértéssel rendelkezik a Teremtő szuverenitásáról, és ezen túlmenően képes alávetni magát a Teremtő hatalmának. Az ilyen ember megérti annak jelentését, hogy a Teremtő miért teremtette az emberiséget, megérti, hogy az embernek imádnia kell a Teremtőt, továbbá hogy minden, amit az ember birtokol, a Teremtőtől származik, és egy nap, a nem túl távoli jövőben visszatér Hozzá. Az ilyen ember megérti, hogy a Teremtő rendezi el az ember születését, és szuverenitása van az ember halála felett, továbbá hogy mind az életet, mind a halált a Teremtő hatalma előre elrendelte. Ha tehát valaki valóban megérti ezeket a dolgokat, akkor természetesen nyugodtan szembe tud majd nézni a halállal, nyugodtan félre tudja tenni minden külsődleges dolgát, boldogan elfogadja és aláveti magát mindannak, ami utána következik, és ahelyett, hogy vakon rettegne tőle és harcolna ellene, üdvözölni fogja az élet utolsó fordulópontját, amelyet úgy ahogy van, a Teremtő rendezett el. Ha valaki lehetőségként tekint az életre, hogy megtapasztalja a Teremtő szuverenitását, és megismerje az Ő hatalmát, ha valaki ritka lehetőségként tekint az életére, hogy végrehajtsa kötelességét teremtett emberi lényként és betöltse küldetését, akkor biztosan helyes életszemlélettel rendelkezik majd, biztosan a Teremtő által megáldott és vezérelt életet él, biztosan a Teremtő fényében jár, biztosan megismeri a Teremtő szuverenitását, biztosan megadja magát az Ő uralmának, és biztosan tanúja lesz az Ő csodálatos tetteinek, tanúja az Ő hatalmának. Mondanom sem kell, hogy az ilyen embert a Teremtő biztosan szeretni fogja és elfogadja, és csak az ilyen ember képes nyugodtan viszonyulni a halálhoz és örömmel fogadni az élet utolsó fordulópontját. Az egyik ember, aki nyilvánvalóan így viszonyult a halálhoz, Jób volt. Jób olyan helyzetben volt, hogy boldogan fogadta élete utolsó fordulópontját, és miután életútját zökkenőmentesen lezárta és teljesítette küldetését az életben, visszatért a Teremtő oldalára.

5) Jób az élete törekvései és eredményei révén nyugodtan néz szembe a halállal

A Szentírás azt írja Jóbról: „Öregen halt meg Jób, az élettel betelve” (Jób 42:17). Ez azt jelenti, hogy amikor Jób eltávozott, nem bánkódott, nem érzett fájdalmat, hanem természetes módon távozott ebből a világból. Mint azt mindenki tudja, Jób istenfélő ember volt, és kerülte a gonoszt, amíg csak élt. Isten dicsérte tetteit, mások pedig megemlékeztek róluk, és elmondható, hogy élete mindenki másét felülmúló értékkel és jelentőséggel bírt. Jób élvezte Isten áldásait, aki igaznak nevezte őt a földön, ugyanakkor próbára is tette őt Isten, és megkísértette a Sátán. Jób tanúságot tett Isten mellett, és kiérdemelte, hogy Ő igaz embernek nevezze. Az Isten általi megmérettetése utáni évtizedekben még értékesebb, értelmesebb, megalapozottabb és békésebb életet élt, mint azelőtt. Igazságos tettei miatt Isten próbára tette őt, és szintén igazságos tettei miatt Isten megjelent neki, és közvetlenül szólt hozzá. Így a megpróbáltatásait követő években Jób konkrétabban megértette és értékelte az élet értékét, mélyebb megértésre jutott a Teremtő szuverenitásáról, valamint pontosabb és határozottabb ismeretekre tett szert arról, hogy a Teremtő hogyan adja és veszi el áldásait. Jób könyve feljegyzi, hogy Jahve Isten még nagyobb áldásokkal ajándékozta meg Jóbot, mint korábban, és ezáltal Jób még jobb helyzetbe került, hogy megismerje a Teremtő szuverenitását, és nyugodtan nézzen szembe a halállal. Így amikor Jób megöregedett és szembenézett a halállal, bizonyára nem aggódott a vagyona miatt. Nem voltak gondjai, nem volt mit sajnálnia, és természetesen nem félt a haláltól sem, hiszen egész életében az istenfélelem és a gonoszság elkerülésének útján járt. Nem volt oka aggódni saját elmúlása miatt. Ma hány ember tudna úgy cselekedni, ahogyan Jób cselekedett, amikor szembesült saját halálával? Miért nem képes senki ilyen egyszerű külső magatartást tanúsítani? Ennek egyetlen oka van: Jób úgy élte az életét, hogy szubjektív módon törekedett az Isten szuverenitásában való hitre, annak elismerésére és arra, hogy alávesse magát neki, és ezzel a hittel, felismeréssel és alávetettséggel élte át életének fontos fordulópontjait, élte le utolsó éveit, és üdvözölte élete utolsó fordulópontját. Függetlenül attól, amit Jób megtapasztalt, az ő törekvései és életcéljai nem fájdalmasak, hanem boldogok voltak. Nemcsak a Teremtőtől kapott áldás vagy elismerés miatt volt boldog, hanem ami ennél is fontosabb, a törekvései és életcéljai miatt, a Teremtő szuverenitásának egyre jobb ismerete és valódi megértése miatt, amelyre az istenfélelem és a gonosz elkerülése révén jutott, továbbá a Teremtő szuverenitásának alanyaként Isten csodálatos tetteiről szerzett személyes tapasztalatai, valamint az ember és Isten érintkezésének, ismeretségének és kölcsönös megértésének gyengéd, de felejthetetlen élményei és emlékei miatt. Jób boldog volt a Teremtő szándékainak ismeretéből fakadó vigasz és öröm miatt, és a félelem miatt, amely azután ébredt benne, hogy meglátta, hogy Ő nagyszerű, csodálatos, szeretetreméltó és hűséges. Jób képes volt szenvedés nélkül szembenézni a halállal, mert tudta, hogy a halálban visszatér a Teremtő oldalára. Az életben elért törekvései és nyereségei tették lehetővé számára, hogy nyugodtan nézzen szembe a halállal, lehetővé tették számára, hogy nyugodtan nézzen szembe azzal a kilátással, hogy a Teremtő visszaveszi az életét, sőt mi több, lehetővé tették számára, hogy szeplőtelenül és gondtalanul álljon a Teremtő elé. Vajon elérhetik az emberek manapság azt a fajta boldogságot, amelynek Jób a birtokában volt? Rendelkeztek az ehhez szükséges feltételekkel? Mivel manapság az emberek rendelkeznek ezekkel a feltételekkel, miért nem tudnak olyan boldogan élni, mint Jób? Miért nem tudnak megszabadulni a halálfélelem okozta szenvedéstől? Egyesek, amikor szembesülnek a halállal, kontrollálatlanul bevizelnek; mások reszketnek, elájulnak, ostorozzák az Eget és az embereket egyaránt; néhányan még jajonganak és sírnak is. Ezek semmiképpen sem természetes reakciók, amelyek hirtelen fellépnek, a halál közeledtekor. Az emberek főként azért viselkednek ilyen kínosan, mert szívük mélyén félnek a haláltól, mivel nem ismerik egyértelműen és nem értékelik Isten szuverenitását és az Ő rendelkezéseit, még kevésbé vetik alá igazán magukat ezeknek. Az emberek azért reagálnak így, mert nem akarnak mást, mint mindent maguk intézni és irányítani, uralni saját sorsukat, életüket és halálukat. Nem csoda tehát, hogy az emberek soha nem tudnak szabadulni a halálfélelemtől.

6) Csak a Teremtő szuverenitásának elfogadásával lehet visszatérni az Ő oldalára

Ha az embernek nincs egyértelmű tudása és tapasztalata Isten szuverenitásáról és az Ő intézkedéseiről, akkor a sorsról és a halálról való tudása szükségszerűen zavaros lesz. Az emberek nem látják tisztán, hogy minden Isten tenyerén nyugszik, nem ismerik fel, hogy minden Isten irányítása és szuverenitása alatt áll, nem jönnek rá, hogy az ember nem tudja lerázni magáról ezt a szuverenitást vagy elszökni előle. Ezért, amikor eljön az idő, hogy szembenézzenek a halállal, utolsó szavaiknak, aggodalmaskodásuknak és sajnálkozásuknak se vége, se hossza. Annyi teher nehezedik rájuk, annyi vonakodás, annyi zavarodottság. Ez okozza azt, hogy félnek a haláltól. Bárki számára, aki erre a világra születik, a születés szükségszerű, a halál pedig elkerülhetetlen; senki sem emelkedhet a dolgok ezen menete fölé. Ha valaki fájdalommentesen szeretne távozni ebből a világból, ha azt akarja, hogy vonakodás és aggodalom nélkül nézhessen szembe az élet utolsó fordulópontjával, annak egyetlen módja, ha nem marad benne megbánás. És az egyetlen módja annak, hogy megbánás nélkül távozzon, az a Teremtő szuverenitásának és hatalmának ismerete, és az, hogy alávesse magát ezeknek. Csak így lehet távol maradni az emberi viszálytól, a gonosztól, a Sátán rabságától, és csak így lehet olyan életet élni, mint Jób: a Teremtő által vezérelt és megáldott életet, szabad és felszabadult, értékkel és értelemmel bíró, őszinte és nyílt szívű életet. Az ember csak így vetheti alá magát Jóbhoz hasonlóan a Teremtő által kiszabott megpróbáltatásoknak és nélkülözésnek, illetve a Teremtő vezényléseinek és intézkedéseinek. Az ember csak így imádhatja egész életében a Teremtőt, és nyerheti el az Ő elismerését, ahogy Jób, és hallhatja a hangját, láthatja Őt megjelenni. Csak így lehet boldogan élni és meghalni, mint Jób, fájdalom, aggodalom és megbánás nélkül. Csak így lehet fényben élni, mint Jób, és az élet minden egyes fordulópontján fényben áthaladni, zökkenőmentesen fejezni be az utat a fényben, sikeresen teljesíteni a küldetést – megtapasztalni, megtanulni és megismerni teremtett lényként a Teremtő szuverenitását –, majd eltávozni a fényben, és örökkön örökké a Teremtő oldalán állni teremtett emberi lényként, Általa elismerve.

Ne hagyd ki a lehetőséget, hogy megismerd a Teremtő szuverenitását!

A fent leírt hat fordulópont a Teremtő által meghatározott döntő fontosságú fázis, amelyeken minden normális embernek át kell haladnia élete során. Emberi szemszögből nézve e fordulópontok mindegyike valóságos, egyiket sem lehet megkerülni, és mindegyik kapcsolatban áll a Teremtő eleve elrendelésével és szuverenitásával. Egy emberi lény számára tehát e fordulópontok mindegyike fontos ellenőrzőpont, és most mindannyian azzal a komoly kérdéssel szembesültök, hogy miként lehet mindegyiken sikeresen áthaladni.

Az a néhány évtized, amiből egy emberi élet áll, nem hosszú és nem is rövid. A születés és a nagykorúvá válás közötti mintegy húsz év egy szempillantás alatt eltelik, és bár az ember életének ezen szakaszában már felnőttnek számít, az ebben a korosztályban élők szinte semmit sem tudnak az emberi életről és az emberi sorsról. Ahogy egyre több tapasztalatot szereznek, fokozatosan belépnek a középkorba. A harmincas és negyvenes éveikben járó emberek már szereznek némi kezdeti tapasztalatot az életről és a sorsról, de az ezekről a dolgokról alkotott elképzeléseik még mindig nagyon homályosak. Csak negyvenéves korukban kezdik egyesek megérteni az emberiséget és a világegyetemet, amelyet Isten teremtett, és kezdik felfogni, miről szól az emberi élet, miről szól az emberi sors. Egyesek, bár régóta Isten követői és már középkorúak, még mindig nem rendelkeznek Isten szuverenitásának pontos ismeretével és meghatározásával, még kevésbé valós alávetettséggel. Vannak, akiket semmi más nem érdekel, mint az áldások megszerzésére való törekvés, és bár sok éven át éltek, a legkevésbé sem ismerik vagy értik a Teremtő szuverenitásának tényét az emberi sors felett, és még a legkisebb lépést sem tették meg az Isten vezényléseinek és elrendelésének történő engedelmesség gyakorlati leckéjében. Az ilyen emberek teljesen ostobák, és hiábavalóan élik az életüket.

Ha az emberi élet periódusait az emberek élettapasztalata és az emberi sorsról szerzett tudásuk szintje szerint osztjuk fel, akkor nagyjából három szakaszt kapunk. Az első szakasz az ifjúság, amely a születés és a középkor közötti éveket jelenti, vagyis a születéstől harmincéves korig. A második szakasz az érés, a középkorúságtól az öregkorig, vagy harminctól hatvanéves korig. A harmadik szakasz pedig az ember érett korszaka, amely az öregkor kezdetével, hatvanéves korban kezdődik, és addig tart, amíg az ember el nem távozik a világból. Más szóval, a születéstől a középkorúságig a legtöbb ember tudása a sorsról és az életről mások elképzeléseinek utánzására korlátozódik, és szinte semmilyen valódi, gyakorlati tartalommal nem rendelkezik. Ebben az időszakban az ember életszemlélete valamint a másokkal való interakcióinak módjai meglehetősen felszínesek és naivak. Ez a fiatalkori időszak. Csak miután az ember megízlelte az élet minden örömét és bánatát, akkor érti meg igazán a sorsot, és – tudat alatt, a szíve mélyén – fokozatosan elkezdi értékelni a sors visszafordíthatatlanságát, és lassan rájön, hogy a Teremtő emberi sors feletti szuverenitása valóban létezik. Ez az ember érési időszaka. Az ember akkor lép be az érett korszakába, amikor felhagy a sors elleni küzdelemmel, és már nem hajlandó többé viszályba keveredni, hanem ismeri a sorsát az életben, aláveti magát az Ég akaratának, összegzi az életben elért eredményeit és hibáit, és várja a Teremtő ítéletét az életéről. Figyelembe véve a különböző tapasztalatokat és nyereségeket, amelyeket az emberek e három időszak alatt megszereznek, normális körülmények között az embernek nincs túl nagy esélye arra, hogy megismerje a Teremtő szuverenitását. Ha valaki hatvanéves koráig él, akkor körülbelül csak harminc éve van arra, hogy megismerje Isten szuverenitását; ha valaki hosszabb időt szeretne, az csak úgy lehetséges, ha az élete elég hosszú ideig tart, ha képes egy évszázadig élni. Tehát azt mondom, hogy az emberi lét normális törvényei szerint, bár nagyon hosszú folyamat az, amikor az ember először találkozik a Teremtő szuverenitása megismerésének témakörével, egészen addig az időpontig, amikor képes felismerni e szuverenitás tényét, onnan pedig addig a pontig, amikor képes alávetni magát neki, ha ténylegesen megszámoljuk az éveket, nem több, mint harminc vagy negyven év az, amely alatt az embernek van esélye arra, hogy elnyerje ezeket a jutalmakat. És az embereket gyakran elragadják a vágyaik és az áldások megszerzésére irányuló ambícióik, így nem ismerik fel, hogy hol van az emberi élet lényege, és nem értik meg, milyen fontos megismerni a Teremtő szuverenitását. Az ilyen emberek nem becsülik meg azt az értékes lehetőséget, hogy belépjenek az emberi világba, hogy megtapasztalják az emberi életet és a Teremtő szuverenitását, és nem ismerik fel, hogy milyen értékes egy teremtett lény számára, hogy megkapja a Teremtő személyes útmutatását. Ezért azt mondom, hogy azok, akik azt akarják, hogy Isten munkája gyorsan véget érjen, akik azt kívánják, hogy Isten minél hamarabb rendezze el az ember végét, hogy azonnal megpillanthassák az Ő valódi személyét, és minél hamarabb áldásokat nyerjenek – ők bűnösök a legrosszabb engedetlenségben, és a végletekig ostobák. Eközben a bölcs emberek, a legnagyobb szellemi éleslátással rendelkezők azok, akik korlátozott idejükben meg akarják ragadni azt az egyedülálló lehetőséget, hogy megismerjék a Teremtő szuverenitását. Ez a két különböző vágy két nagyon különböző szemléletet és törekvést mutat: azok, akik az áldásokat keresik, önzőek és alantasak, és nem veszik figyelembe Isten szándékait, soha nem törekszenek arra, hogy megismerjék Isten szuverenitását, soha nem kívánják alávetni magukat neki, hanem egyszerűen csak úgy akarnak élni, ahogy nekik tetszik. Ők könnyelmű elfajzottak, és ez az az embertípus, amely el fog pusztulni. Azok, akik igyekeznek megismerni Istent, képesek félretenni vágyaikat, hajlandóak alávetni magukat Isten szuverenitásának és Isten elrendelésének, és igyekeznek olyan emberekké válni, akik alávetik magukat Isten hatalmának, és eleget tesznek Isten szándékainak. Az ilyen emberek a fényben és Isten áldásai közepette élnek, és Isten biztosan meg fogja őket dicsérni. Bármi is legyen, az emberi döntés haszontalan, és az embereknek nincs beleszólásuk abba, hogy Isten munkája mennyi ideig tart. Jobb, ha az emberek átadják magukat Isten irgalmának, és alávetik magukat az Ő szuverenitásának. Ha nem adod át magadat az Ő irgalmának, mit tehetsz? Vajon Isten elszenved bármi veszteséget emiatt? Ha nem adod át magad az Ő irgalmának, hanem megpróbálsz te magad irányítani, akkor ostoba döntést hozol, és végül te leszel az, aki veszteséget szenved. Az emberek számára csak akkor lesz remény, ha minél hamarabb együttműködnek Istennel, ha sietnek elfogadni az Ő vezényléseit, megismerik az Ő hatalmát, és megértik mindazt, amit értük tett. Csak így nem lesz hiábavaló az életük, és csak így érik el az üdvösséget.

Senki sem változtathatja meg azt a tényt, hogy Isten szuverenitással rendelkezik az emberi sors felett

Miután meghallgattátok mindazt, amit az imént mondtam, megváltozott a sorsról alkotott elképzelésetek? Hogyan értelmezitek Isten emberi sors feletti szuverenitásának tényét? Egyszerűen fogalmazva, Isten hatalma alatt minden ember aktívan vagy passzívan elfogadja az Ő szuverenitását és az Ő rendelkezéseit, és bármennyire is küzd valaki élete során, bármennyi görbe úton is jár, végül visszatér a sors pályájára, amelyet a Teremtő jelölt ki számára. Ez a Teremtő hatalmának felülmúlhatatlansága, és az a mód, ahogyan az Ő hatalma irányítja és kormányozza a világegyetemet. Ez a felülmúlhatatlanság, az irányításnak és kormányzásnak ez a formája felelős azokért a törvényekért, amelyek minden dolog életét meghatározzák, amelyek lehetővé teszik az emberek számára, hogy újra és újra újjászülessenek beavatkozás nélkül, illetve amelyektől a világ rendszeresen forog és halad előre, napról napra, évről évre. Tanúi voltatok mindezen tényeknek, és megértitek őket, akár felületesen, akár mélyen, megértésetek mélysége pedig az igazságról szerzett tapasztalataitoktól és ismereteitektől, valamint az Istenről való tudásotoktól függ. Hogy mennyire ismered az igazságvalóságot, mennyit tapasztaltál Isten szavaiból, milyen jól ismered Isten lényegét és természetét – mindezek jelzik, hogy milyen mélyen érted Isten szuverenitását és intézkedéseit. Vajon Isten szuverenitásának és intézkedéseinek léte függ attól, hogy az emberek alávetik-e magukat nekik? Azt a tényt, hogy Isten rendelkezik e hatalommal, vajon az határozza meg, hogy az emberiség aláveti-e magát neki? Isten hatalma a körülményektől függetlenül létezik. Minden helyzetben Isten diktál és rendez minden emberi sorsot és minden dolgot az Ő gondolatai és vágyai szerint. Az emberi változás eredményeként ez nem fog megváltozni; független az ember akaratától, nem változtatható meg az idő, a tér és a földrajz semmilyen változása által, mert Isten hatalma az Ő valódi lényege. Az, hogy az ember képes-e megismerni és elfogadni Isten szuverenitását, és képes-e alávetni magát neki – e megfontolások egyike sem változtat a legcsekélyebb mértékben sem Isten emberi sors feletti szuverenitásának tényén. Ez azt jelenti, hogy bárhogyan is viszonyul az ember Isten szuverenitásához, az egyszerűen nem változtathatja meg azt a tényt, hogy Istennek szuverenitása van az emberi sors és minden dolog felett. Még ha te nem is veted alá magad Isten szuverenitásának, Ő akkor is irányítja a sorsodat; még ha nem is ismered a szuverenitását, az Ő hatalma akkor is létezik. Isten hatalma és az emberi sors feletti szuverenitásának ténye független az emberi akarattól, és nem változik az ember preferenciái és döntései szerint. Isten hatalma mindenütt, minden órában, minden pillanatban jelen van. Az Ég és a föld elmúlik, de az Ő hatalma soha nem múlik el, mert Ő Maga Isten, Ő egyedülálló hatalommal rendelkezik, és az Ő hatalmát nem korlátozzák vagy gátolják emberek, események vagy dolgok, sem tér vagy földrajz. Isten mindenkor gyakorolja hatalmát, megmutatja erejét, folytatja irányítási munkáját, ahogyan mindig is tette; mindenkor mindent irányít, mindenről gondoskodik, mindent levezényel – ahogyan mindig is tette. Ezen senki sem változtathat. Ez tény; ez a változatlan igazság ősidők óta!

A megfelelő hozzáállás és gyakorlat annak, aki alá akarja vetni magát Isten hatalmának

Milyen hozzáállással kellene most az embernek megismernie és megközelítenie Isten hatalmát és az emberi sors feletti szuverenitásának tényét? Ez egy valós probléma, amellyel minden ember szembesül. Amikor valós életproblémákkal szembesülsz, hogyan kellene ismerned és értened Isten hatalmát és szuverenitását? Amikor szembesülsz ezekkel a problémákkal, és nem tudod, hogyan értsd, kezeld és tapasztald meg őket, milyen hozzáállást kellene magadévá tenned, hogy megmutasd, megvan benned a szándék és a vágy, hogy alávesd magad Isten szuverenitásának és elrendeléseinek, valamint ennek az alávetettségnek a valódisága is? Először meg kell tanulnod várni; aztán meg kell tanulnod keresni; majd meg kell tanulnod alávetni magad. A „várakozás” azt jelenti, hogy várod Isten idejét, várod azokat az embereket, eseményeket és dolgokat, amelyeket Ő rendezett el számodra, várod, hogy az Ő szándékai fokozatosan feltáruljanak számodra. A „keresés” azt jelenti, hogy megvizsgálod és megérted Isten gondos szándékait az Általa vezényelt embereken, eseményeken és dolgokon keresztül, megérted a hozzájuk kapcsolódó igazságokat, megérted, hogy az embereknek mit kell teljesíteniük és milyen utakat kell követniük, megérted, hogy Isten milyen eredményeket akar elérni az emberekben és milyen teljesítményeket akar véghez vinni bennük. Az „alávetés” természetesen arra utal, hogy elfogadod az Isten által vezényelt embereket, eseményeket és dolgokat, elfogadod az Ő szuverenitását, és azon keresztül megtapasztalod, hogyan gyakorol szuverenitást a Teremtő az ember sorsa felett, hogyan látja el az embert az Ő életével, hogyan munkálja az igazságot az emberben. Minden Isten elrendezése és szuverenitása alatt álló dolog engedelmeskedik a természeti törvényeknek, és ha elhatározod, hogy hagyod, hogy mindent Isten rendezzen el és minden felett Ő gyakoroljon szuverenitást számodra, akkor meg kell tanulnod várni, meg kell tanulnod keresni, és meg kell tanulnod alávetni magad. Ez az a hozzáállás, amelyet minden embernek el kellene sajátítania, aki alá akarja vetni magát Isten hatalmának, és ez az a legalapvetőbb tulajdonság is, amellyel minden embernek rendelkeznie kellene, aki el akarja fogadni Isten szuverenitását és rendelkezéseit. Ahhoz, hogy ilyen hozzáállással rendelkezzetek, hogy ilyen tulajdonsággal rendelkezzetek, keményebben kell dolgoznotok. Csak akkor léphettek be az igazi valóságba.

Az üdvösség elérésének első lépése, hogy elfogadod Istent egyedüli Legfőbb Uradnak

Az Isten hatalmára vonatkozó igazságok olyan igazságok, amelyeket minden embernek komolyan kell vennie, meg kell tapasztalnia és meg kell értenie a szívével; mert ezek az igazságok hatással vannak minden ember életére; minden ember múltjára, jelenére és jövőjére; azokra a döntő fordulópontokra, amelyeken minden embernek át kell haladnia az életben; az ember Isten szuverenitásáról való tudására és arra a hozzáállására, amellyel viszonyulnia kell Isten hatalmához; és természetesen minden ember végső rendeltetési helyére. Ezért egy életen át tartó energiát igényel, hogy megismerd és megértsd ezeket. Amikor egyenesen Isten hatalmára tekintesz, amikor elfogadod az Ő szuverenitását, akkor fokozatosan felismered és megérted Isten hatalma létezésének igazságát. De ha soha nem ismered fel Isten hatalmát, és soha nem fogadod el a szuverenitását, akkor nem számít, hány évig élsz, a legcsekélyebb tudást sem fogod megszerezni Isten szuverenitásáról. Ha nem ismered és nem érted meg igazán Isten hatalmát, akkor, amikor az út végére érsz, még ha évtizedekig hittél is Istenben, akkor sem fogsz tudni semmit felmutatni az életedből, és természetesen a legkevésbé sem fogod ismerni Isten emberi sors feletti szuverenitását. Hát nem nagyon szomorú dolog ez? Tehát, függetlenül attól, hogy milyen messzire jutottál az életben, függetlenül attól, hogy hány éves vagy most, függetlenül attól, hogy milyen hosszú lesz a hátralévő utad, először fel kell ismerned Isten hatalmát, és komolyan kell venned, valamint el kell fogadnod azt a tényt, hogy Isten a te egyedülálló Legfőbb Urad. Az Isten emberi sors feletti szuverenitásával kapcsolatos eme igazságok világos, pontos ismerete és megértése mindenki számára kötelező lecke; ez a kulcsa az emberi élet megismerésének és az igazság elérésének. Továbbá ez az Istent ismerő élet és az istenismeret alapvető leckéje, amellyel mindenkinek nap mint nap szembe kell néznie, és amely elől senki sem térhet ki. Ha valaki rövidebb utat szeretne választani e cél eléréséhez, akkor most mondom neked, hogy ez lehetetlen! Ha el akarsz szökni Isten szuverenitása elől, az még kevésbé lehetséges! Isten az ember egyetlen Ura, Isten az emberi sors egyetlen, Legfőbb Ura, ezért lehetetlen, hogy az ember maga gyakoroljon szuverenitást a saját sorsa felett, lehetetlen, hogy kilépjen belőle. Lehetnek bármilyen nagyszerűek az ember képességei, nem tudja befolyásolni – még kevésbé vezényelni, elrendezni, irányítani vagy megváltoztatni – mások sorsát. Csak az egyedülálló Isten Maga gyakorol szuverenitást az emberrel kapcsolatos minden dolog felett. Mivel csak az egyedülálló Isten Maga rendelkezik azzal az egyedülálló hatalommal, amely szuverenitással bír az emberi sors felett, kizárólag a Teremtő az ember egyedülálló Legfőbb Ura. Isten hatalma nemcsak a teremtett emberiség felett rendelkezik szuverenitással, hanem a nem teremtett lények felett is, amelyeket az ember nem láthat, a csillagok felett, a világűr felett. Ez vitathatatlan tény, egy valóban létező tény, amelyet semmilyen ember vagy dolog nem változtathat meg. Ha valamelyikőtök még mindig elégedetlen a dolgok jelenlegi állásával, és azt hiszi, hogy rendelkezik valamilyen különleges készséggel vagy képességgel, és még mindig azt gondolja, hogy valamilyen szerencsével megváltoztathatja jelenlegi körülményeit, vagy más módon megmenekülhet tőlük; ha megpróbálod megváltoztatni saját sorsodat emberi erőfeszítéssel, hogy ezáltal megkülönböztesd magadat a társaidtól, és hírnevet és vagyont szerezz; akkor azt mondom neked, hogy magadnak nehezíted meg a dolgokat, csak a bajt keresed, a saját sírodat ásod! Egy nap, előbb vagy utóbb, rá fogsz jönni, hogy rosszul döntöttél, és az erőfeszítéseid kárba vesztek. Az ambíciód, a sors elleni küzdeni akarásod és saját pökhendi viselkedésed olyan útra fog vezetni, ahonnan nincs visszaút, és ezért keserves árat fogsz fizetni. Bár jelenleg még nem látod a következmények súlyosságát, ahogy egyre mélyebben megtapasztalod és értékeled azt az igazságot, hogy Isten az ember sorsának Legfőbb Ura, lassan rá fogsz jönni arra, hogy miről beszélek ma, és annak valódi következményeire. Az, hogy valóban van-e szíved és lelked, és olyan ember vagy-e, aki szereti az igazságot, attól függ, hogy milyen magatartást tanúsítasz Isten szuverenitásával és az igazsággal szemben. Természetesen ez határozza meg, hogy valóban megismerheted-e és megértheted-e Isten hatalmát. Ha soha életedben nem érezted Isten szuverenitását és az Ő intézkedéseit, még kevésbé ismerted fel és fogadtad el Isten hatalmát, akkor teljesen értéktelen leszel, és az általad választott út és a döntésed miatt Isten kétségkívül visszautasít majd. De azok, akik Isten munkájában el tudják fogadni az Ő próbatételét, el tudják fogadni az Ő szuverenitását, alá tudják vetni magukat az Ő hatalmának, és fokozatosan valódi tapasztalatot szereznek az Ő szavairól, azok elérték Isten hatalmának valódi ismeretét, szuverenitásának valódi értékelését; ők valóban behódoltak a Teremtőnek. Csak az ilyen emberek fognak valóban üdvözülni. Mivel megismerték Isten szuverenitását és elfogadták azt, pontos, valós értékelésük és alávetettségük van azt a tényt illetően, hogy Isten szuverén az emberi sors felett. Amikor szembenéznek a halállal, Jóbhoz hasonlóan elméjüket nem rémíti meg a halál, és mindenben alávetik magukat Isten vezényléseinek és intézkedéseinek, egyéni döntés és egyéni kívánság nélkül. Csak az ilyen ember lesz képes visszatérni a Teremtő oldalára igazi teremtett emberi lényként.

2013. december 17.

The Hungarian Bible verses found in this audio are from the Hungarian Revised New Translation Bible (Translated in 1975, revised in 1990 and 2014) © Hungarian Bible Society 1975, 1990, 2014. Used by permission of the Hungarian Bible Society.