Isten igazságos természete (Első rész)

Most, hogy már hallottátok az előző közlést Isten hatalmáról, biztos vagyok benne, hogy jó sok szóval fel vagytok szerelkezve ebben a témában. Hogy mennyit tudtok elfogadni, felfogni és megérteni, az mind attól függ, mennyi erőfeszítést szenteltek ennek. Remélem, hogy komolyan tudtok hozzáállni ehhez a témához; felületesen semmiképpen ne fogjatok bele! Nos hát, Isten hatalmának ismerete egyenlő Isten teljességének ismeretével? Azt mondhatná valaki, hogy Isten hatalmának ismeretével kezdődik Magának Istennek, az egyedülállónak a megismerése, és azt is mondhatná, hogy Isten hatalmának ismerete azt jelenti, hogy az ember már belépett Isten Maga, az egyedülálló lényege megismerésének kapuján. Ez a megértés az istenismeret egyik része. Mi tehát a másik rész? Ez a téma, amelyet ma szeretnék közölni: Isten igazságos természete.

Két szakaszt választottam a Bibliából, amelyek segítségével közöljük a mai témát. Az első arról szól, hogyan pusztította el Isten Sodomát Mózes első könyve 19:1-11 és 19:24-25 szerint; a második pedig arról, hogyan szabadította meg Isten Ninivét, amit Jónás könyvének harmadik és negyedik fejezetén kívül a Jónás 1:1-2-ben találunk. Gyanítom, már mind alig várjátok, hogy halljátok a mondanivalómat erről a két szakaszról. Amit mondok, természetesen nem kalandozhat el Maga Isten és az Ő lényege megismerésének témakörétől, de vajon mi áll majd a mai közlés középpontjában? Tudja bármelyikőtök? Isten hatalmáról szóló közlésemnek mely részei ragadták meg a figyelmeteket? Miért mondtam, hogy egyedül Maga Isten az, aki ilyen hatalommal és erővel rendelkezik? Mit akartam megvilágítani, amikor ezt mondtam? Mit szerettem volna, ha megtanultok belőle? Isten hatalma és tekintélye annak egy aspektusa, ahogy az Ő lényege kifejeződik? Ezek részei az Ő lényegének, olyan rész, amely az Ő identitását és státuszát bizonyítja? Ezekből a kérdésekből ítélve meg tudjátok állapítani, hogy mit fogok mondani? Hogy mit szeretnék, ha megértenétek? Gondoljátok ezt át alaposan.

Isten haragja elpusztítja az embert, amiért makacsul szembeszegül Istennel

Először is nézzük meg a Szentírás több részletét, amelyek Sodoma Isten általi elpusztítását írják le.

1Mózes 19:1-11  A két angyal estére Sodomába érkezett, Lót pedig éppen Sodoma kapujában ült. Amint meglátta őket Lót, fölkelt, eléjük ment, és arccal a földre borult. Ezt mondta: Térjetek be, uraim, szolgátok házába, töltsétek itt az éjszakát, mossátok meg a lábatokat! Reggel majd fölkelhettek, és utatokra indulhattok. De ők azt felelték: Nem, hanem itt a szabadban töltjük az éjszakát. Mivel azonban nagyon unszolta őket, betértek hozzá, bementek a házba. Ő pedig lakomát készített nekik, kovásztalan kenyeret süttetett, és ettek. Mielőtt azonban lefeküdtek volna, a város férfiai, a sodomaiak körülvették a házat: ifjak és öregek, az egész nép kivétel nélkül. Bekiáltottak Lótnak, és azt mondták neki: Hol vannak azok a férfiak, akik hozzád jöttek éjszakára? Hozd ki őket hozzánk, hadd háljunk velük! Lót kiment hozzájuk a bejárathoz, de az ajtót bezárta maga mögött, és ezt mondta: Ugyan, barátaim, ne tegyetek rosszat! Van két leányom, akiknek még nem volt dolguk férfival: kihozom őket hozzátok, és tegyetek velük, amit jónak láttok! De ezekkel a férfiakkal ne tegyetek semmit, mivel hajlékomban kerestek oltalmat! De azok így feleltek: Hordd el magad! És azt mondták: Ő az egyetlen jövevény köztünk, és ő akar törvényt szabni? Még jobban elbánunk veled, mint velük! Szorongatni kezdték magát Lótot, és már majdnem betörték az ajtót. De azok a férfiak kinyújtották a kezüket, behúzták Lótot magukhoz a házba, és bezárták az ajtót. Az emberek apraját-nagyját pedig, akik a ház bejárata előtt voltak, vaksággal verték meg, úgyhogy hiába igyekeztek, nem találták meg az ajtót.

1Mózes 19:24-25  Jahve pedig kénköves tüzes esőt bocsátott Sodomára és Gomorára, Jahvétól, az égből. Így pusztította el azokat a városokat és azt az egész környéket, a városok egész lakosságát, sőt a föld növényzetét is.

Ezekből a szakaszokból nem nehéz látni, hogy Sodoma gonoszsága és romlottsága már olyan szintet ért el, amely ember és Isten számára egyaránt gyűlöletes, és hogy ezért Isten szemében a város pusztulást érdemelt. De mi történt a városban, mielőtt elpusztult? Milyen inspirációt meríthetnek az emberek ezekből az eseményekből? Mit mutat az embereknek Isten hozzáállása ezekhez az eseményekhez az Ő természetéről? Hogy megértsük az egész történetet, olvassuk el figyelmesen, amit a Szentírás feljegyzett...

Sodoma romlottsága: dühítő az embernek, felháborító Istennek

Azon az éjszakán Lót Isten két hírnökét fogadta be, és lakomát készített nekik. Vacsora után, mielőtt nyugovóra tértek volna, az egész város népe körülvette Lót lakhelyét, és bekiabáltak hozzá. A Szentírás feljegyzi, hogy ezt mondták: „Hol vannak azok a férfiak, akik hozzád jöttek éjszakára? Hozd ki őket hozzánk, hadd háljunk velük!” Ki mondta ezeket a szavakat? Kinek mondták őket? Ezek voltak Sodoma népének szavai, amelyeket Lót lakhelye előtt ordítoztak, hogy Lót hallja. Milyen érzés ezeket a szavakat hallani? Dühös vagy? Rosszul vagy ezektől a szavaktól? Forr benned a harag? Hát nem a Sátántól bűzlenek ezek a szavak? Érzed belőlük, milyen elvetemültség és sötétség lakozott ebben a városban? Érzékeled ezen emberek viselkedésének a kegyetlenségét és barbárságát a szavaikon keresztül? Érzékeled a romlottságuk mélységét a magatartásukon keresztül? A beszédük tartalmából nem nehéz látni, hogy elvetemült természetük és vad beállítottságuk olyan szintet ért el, amelyet már ők maguk sem tudtak kezelni. Lótot kivéve ebben a városban senki nem különbözött a Sátántól; egy másik ember puszta látványa is kiváltotta ezekből az emberekből azt a vágyat, hogy bántsák és elemésszék őket... Ezek nemcsak a város hátborzongató és rémisztő természetét és az azt körüllengő halált érzékeltetik, hanem annak gonosz és vérengző voltát is.

Ahogy szemtől szemben találta magát egy banda embertelen gonosztevővel, olyan emberekkel, akik tele voltak vad vággyal, hogy emberi lelkeket faljanak fel, mit felelt Lót? A Szentírás szerint: „Ugyan, barátaim, ne tegyetek rosszat! Van két leányom, akiknek még nem volt dolguk férfival: kihozom őket hozzátok, és tegyetek velük, amit jónak láttok! De ezekkel a férfiakkal ne tegyetek semmit, mivel hajlékomban kerestek oltalmat!” Lót ezekkel a szavakkal arra utalt, hogy kész volt lemondani két lányáról, hogy megvédje a hírnököket. Észszerű számítás szerint ezeknek az embereknek bele kellett volna egyezniük Lót feltételeibe, és békén kellett volna hagyniuk a két hírnököt; végül is a hírnökök vadidegenek voltak számukra, olyan emberek, akiknek egyáltalán semmi közük nem volt hozzájuk, és soha nem sértették az érdekeiket. Gonosz természetüktől sarkallva azonban nem hagyták annyiban a dolgot, inkább még fokozták is erőfeszítéseiket. Tessék, egy másik szóváltásuk kétségkívül további betekintést adhat ezeknek az embereknek az igazi, elvetemült természetébe, ugyanakkor pedig azt is lehetővé teszi, hogy az ember felfogja és megértse, miért kívánta Isten elpusztítani ezt a várost.

Mit mondtak hát ezután? Ahogy a Bibliában olvassuk: „Hordd el magad! És azt mondták: Ő az egyetlen jövevény köztünk, és ő akar törvényt szabni? Még jobban elbánunk veled, mint velük! Szorongatni kezdték magát Lótot, és már majdnem betörték az ajtót.” Miért akarták betörni Lót ajtaját? Azért, mert mindenáron kárt akartak tenni a két hírnökben. Mi szél hozta ezeket a hírnököket Sodomába? Odaérkezésük célja az volt, hogy megmentsék Lótot és családját, de a városbeliek tévesen azt gondolták, hogy hivatalos állások betöltésére jöttek. Anélkül, hogy megkérdezték volna a hírnökök érkezésének célját, a városbeliek pusztán találgatásokra alapozták vágyukat, hogy kegyetlenül elbánjanak ezzel a két hírnökkel; bántani akartak két embert, akiknek egyáltalán semmi közük nem volt hozzájuk. Világos, hogy ennek a városnak a népe teljesen elvesztette emberi mivoltát és józan eszét. Őrültségük és vadságuk foka már nem különbözött a Sátán aljas természetétől, amellyel bántja és felfalja az embereket.

Amikor azt követelték, hogy Lót adja ki nekik ezeket az embereket, mit tett Lót? A szövegből megtudjuk, hogy Lót nem adta ki őket. Ismerte Lót Istennek ezt a két hírnökét? Természetesen nem! Akkor miért volt képes megmenteni ezt a két embert? Tudta, miért jöttek? Bár nem ismerte jövetelük célját, azt tudta, hogy Isten szolgái, és ezért befogadta őket a házába. Az, hogy Istennek ezeket a szolgáit az „úr” címmel illethette, azt mutatja, hogy Lót Isten gyakorlott követője volt, nem úgy, mint Sodoma többi lakója. Ezért, amikor Isten hírnökei eljöttek hozzá, saját életét is kockára tette, hogy a házába fogadja ezt a két szolgát; sőt, még két lányát is felajánlotta cserébe azért, hogy ezt a két szolgát megvédhesse. Ez volt Lót igaz cselekedete; ez Lót természetlényegének kézzelfogható kifejeződése volt, és annak is ez volt az oka, hogy Isten elküldte az Ő szolgáit, hogy megmentsék Lótot. Amikor szembe kellett néznie a veszedelemmel, Lót védelmébe vette ezt a két szolgát, semmi mással nem törődve; még a két lányát is megpróbálta elcserélni a szolgák biztonságáért. Lóton kívül volt még bárki más a városban, aki ilyesmit tett volna? Ahogy a tények bizonyítják: nem, nem volt! Tehát mondani sem kell, hogy Sodomában Lótot leszámítva mindenki a pusztítás célpontja volt, nagyon is jogosan – megérdemelték.

Sodoma mindenestül megsemmisül, mert megsértette Isten haragját

Amikor Sodoma lakói látták ezt a két szolgát, nem kérdezték, miért jöttek, és azt sem kérdezte senki, azért jöttek-e, hogy Isten akaratát terjesszék. Épp ellenkezőleg, tömegbe verődtek, és magyarázatra nem is várva, vad kutyák vagy vérszomjas farkasok módjára eljöttek, hogy elkapják ezt a két szolgát. Nézte Isten, ahogy mindez megtörténik? Mit gondolt Isten az Ő szívében erről a fajta emberi viselkedésről, erről a fajta eseményről? Isten meghozta a döntést, hogy elpusztítja ezt a várost; hogy nem fog habozni vagy várni, és nem tanúsít több türelmet. Eljött az Ő napja, így hozzálátott a munkához, amelyet el kívánt végezni. Így ez áll a Mózes első könyve 19:24-25-ben: „Jahve pedig kénköves tüzes esőt bocsátott Sodomára és Gomorára, Jahvétól, az égből. Így pusztította el azokat a városokat és azt az egész környéket, a városok egész lakosságát, sőt a föld növényzetét is.” Ez a két vers mondja el, milyen módszerrel pusztította el Isten ezt a várost és mindazt, amit Isten elpusztított. Először is, a Biblia elbeszéli, hogy Isten tűzzel perzselte fel a várost, és hogy ennek a tűznek a kiterjedése elég volt ahhoz, hogy elpusztítsa az összes embert és mindent, ami a földön nőtt. Vagyis a mennyből aláhulló tűz nemcsak a várost pusztította el, hanem benne az összes embert és élőlényt is, míg egyetlen nyomuk sem maradt. Miután a város elpusztult, a föld ott maradt megfosztva az élőlényektől; nem volt többé élet, sem az életnek bármiféle jele. A városból pusztaság lett, egy üres hely, amelyre halálos csend telepedett. Ezen a helyen többé nem lesznek Isten ellen elkövetett elvetemült tettek, nem lesz több mészárlás vagy vérontás.

Miért akarta Isten ennyire gyökerestül felperzselni ezt a várost? Mit láttok itt? Valóban végig bírná nézni Isten, hogy az emberiség és a természet, az Ő saját teremtményei így elpusztuljanak? Ha képes vagy meglátni Jahve Isten haragját a mennyből lesújtó tűzből, akkor nem nehéz belátni, milyen nagy volt az Ő dühe, abból ítélve, hogy mik voltak az Ő pusztításának célpontjai, és milyen mértékben semmisült meg ez a város. Amikor Isten megvet egy várost, lesújt arra büntetésével. Amikor Isten undorodik egy várostól, ismételt figyelmeztetéseket küld, hogy az emberek tudomására hozza haragját. Amikor azonban Isten úgy dönt, hogy véget vet egy városnak, és elpusztítja – vagyis amikor az Ő haragja és fensége szenvedett sérelmet –, akkor nem küld több büntetést vagy figyelmeztetést. Ehelyett minden további nélkül elpusztítja a várost. Nyomtalanul eltünteti a föld színéről. Ez Isten igazságos természete.

A város Istennel szembeni ismételt ellenséges magatartását és ellenállását követően Isten teljesen megsemmisíti Sodomát

Most, hogy már van egy általános megértésünk Isten igazságos természetéről, újra Sodoma városára irányíthatjuk figyelmünket – arra a helyre, amelyet Isten a bűn városának látott. Azáltal, hogy megértjük ennek a városnak a lényegét, azt is megérthetjük, miért akarta Isten elpusztítani, és miért pusztította el ennyire teljes mértékben. Ebből megismerhetjük Isten igazságos természetét.

Emberi szempontból Sodoma olyan város volt, amely képes volt tökéletesen kielégíteni az ember vágyát és az ember elvetemültségét. Csábító és elbűvölő volt, zenével és tánccal éjszakáról éjszakára, gazdagsága lenyűgözte és megőrjítette az embereket. Elvetemültsége kikezdte az emberek szívét, és romlottságba bűvölte őket. Olyan város volt ez, ahol elszabadultak a tisztátalan és gonosz szellemek; csordultig volt bűnnel és gyilkossággal, a levegőt pedig véres, rothadó bűz töltötte meg. Olyan város volt ez, amelytől megfagy az ember ereiben a vér, olyan város, amelytől az ember borzadva menekül. Ebben a városban senki – sem férfi, sem nő, sem fiatal, sem öreg – nem kereste az igaz utat; senki nem vágyakozott a fényre, és nem sóvárgott arra, hogy maga mögött hagyja a bűnt. A Sátán irányítása alatt, a Sátán romlottságában és csalárdságában éltek. Elvesztették emberi mivoltukat, elvesztették józan eszüket, és szem elől vesztették az emberi létezés eredeti célját. Az Istennel szembeni ellenállás számtalan gonosz cselekedetét követték el; elutasították az Ő útmutatását és szembeszegültek az Ő akaratával. Ezeket az embereket, a várost és benne minden élőlényt gonosz cselekedeteik sodorták lépésről lépésre lefelé a pusztulás útján.

Bár ez a két szakasz nem jegyez fel minden részletet a sodomaiak romlottságának mértékéről, hanem Isten két szolgájával szembeni viselkedésüket jegyzi fel, miután az utóbbiak a városba érkeztek, van egy egyszerű tény, amely felfedi, hogy Sodoma népe mennyire romlott és elvetemült volt, és mennyire ellenszegült Istennek. Ezzel a város népének igazi arca és lényege is lelepleződik. Ezek az emberek nemcsak nem voltak hajlandók elfogadni Isten figyelmeztetéseit, de az Ő büntetésétől sem féltek. Épp ellenkezőleg, megvetették Isten haragját. Vakon ellenszegültek Istennek. Bármit is tett Ő, bárhogyan is tette, aljas természetük csak erősödött, és ismételten szembeszegültek Istennel. A sodomaiak ellenségesek voltak Isten létezésével, az Ő eljövetelével, az Ő büntetésével, de még inkább az Ő figyelmeztetéseivel szemben. Rendkívül arrogánsak voltak. Bántottak és elemésztettek mindenkit, akit csak lehetett, és Isten szolgáival sem bántak másként. A Sodoma népe által elkövetett összes gonosz cselekedetet tekintve az, hogy ártani akartak Isten szolgáinak, csak a jéghegy csúcsa volt, és az így feltáruló gonosz természetük valójában nem volt több, mint csepp a hatalmas tengerben. Ezért döntött úgy Isten, hogy tűzzel pusztítja el őket. Isten nem özönvizet használt a város elpusztítására, nem is hurrikánt, földrengést, cunamit vagy bármilyen más módszert. Mit jelentett az, hogy Isten tűzzel pusztította el ezt a várost? A város teljes megsemmisítését jelentette; azt jelentette, hogy a város nyomtalanul eltűnt a föld színéről, és megszűnt létezni. Itt az „elpusztítás” nem csupán arra utal, hogy eltűnt a város formája, felépítése vagy külső megjelenése; azt is jelenti, hogy a városban lévő emberek lelke megszűnt létezni, mert nyomtalanul ki lettek irtva. Egyszerűen fogalmazva a városhoz kötődő valamennyi ember, esemény és dolog megsemmisült. Ennek a városnak a lakói számára nem lesz következő élet vagy reinkarnáció; Isten mindörökre kigyomlálta őket az Ő teremtett világának emberiségéből. A tűz használata a bűn végét jelentette ezen a helyen, és hogy a bűn meg lett ott fékezve; ez a bűn megszűnik létezni és terjedni. Azt jelentette, hogy a Sátán elvetemültsége elveszítette táptalaját és a temetőt is, amely lakó- és élőhelyet biztosított számára. Az Isten és a Sátán közötti háborúban, ha Isten tüzet használ, az az Ő győzelmének bélyege, amellyel megjelöli a Sátánt. Sodoma pusztulása nagy ballépés a Sátán arra irányuló törekvésében, hogy az emberek megrontása és felfalása által szegüljön szembe Istennel, ugyanakkor az emberiség fejlődésében egy olyan korszak megalázó jele, amikor az ember elutasította Isten útmutatását, és átadta magát a bűnnek. Továbbá Isten igazságos természetének igaz megnyilvánulását örökíti meg.

Amikor az Isten által a mennyből küldött tűz hamuvá égette Sodomát, ez azt jelentette, hogy a „Sodoma” nevű város ezek után megszűnt létezni, épp úgy, mint minden, ami a városban volt. Isten felindulása elpusztította, elpárolgott Isten haragjában és fenségében. Isten igazságos természete miatt érte utol Sodomát jogos büntetése és megérdemelt vége. Sodoma létezésének vége a város elvetemültségének volt köszönhető, valamint Isten azon vágyának, hogy rá se kelljen többé néznie erre a városra vagy bármely lakójára vagy bármiféle életre, amely a városon belül nőtt. Isten „vágya, hogy rá se kelljen néznie többé a városra”, az Ő haragja és az Ő fensége. Isten azért perzselte fel a várost, mert annak bűne és gonoszsága miatt Ő haragot, undort és utálatot érzett iránta, és azt kívánta, bár soha többé ne látná azt, sem a benne lévő emberek vagy élőlények bármelyikét. Mihelyt a város lángjai lelohadtak, és csak hamu maradt utánuk, a város valóban megszűnt létezni Isten szemében; még az Ő emlékezetéből is eltűnt, kitörlődött. Ez azt jelenti, hogy a mennyből küldött tűz nemcsak Sodoma egész városát pusztította el, és nemcsak a városban lévő embereket pusztította el, akik annyira tele voltak bűnnel, és nemcsak mindazt a városon belül, amit bemocskolt a bűn; hanem mindezeken túlmenően a tűz az emberiség elvetemültségének és Istennel szembeni ellenállásának emlékét is elpusztította. Ez volt Isten célja azzal, hogy porig égette a várost.

Ez az emberiség a végletekig megromlott. Ezek az emberek nem tudták, ki Isten, és honnan jöttek ők maguk. Ha megemlítetted nekik Istent, támadással, gyalázkodással és istenkáromlással válaszoltak. Még akkor is, amikor Isten szolgái eljöttek, hogy terjesszék az Ő figyelmeztetését, ezek a romlott emberek nem csupán a megbánás semmi jelét nem mutatták és nem hagyták el bűnös magatartásukat, hanem épp ellenkezőleg, szégyentelenül rátámadtak Isten szolgáira. Amit kifejeztek és felfedtek, az Isten iránt rendkívül ellenséges természetlényegük volt. Láthatjuk, hogy ezeknek a romlott embereknek az Istennel szembeni ellenállása több volt, mint romlott beállítottságuk kinyilatkoztatása, mint ahogy több volt, mint egyszeri gyalázkodás vagy gúnyolódás, amely pusztán az igazság megértésének hiányából fakadt. Aljas viselkedésüket nem az ostobaság vagy a tudatlanság okozta; nem azért cselekedtek így, mert megtévesztés áldozatai lettek, és semmiképpen nem azért, mert valaki félrevezette őket. Magatartásuk elérte az Istennel való égbekiáltóan szégyentelen szembeszegülés, ellenkezés és szájaskodás szintjét. Kétség sem fért hozzá, hogy ez a fajta emberi magatartás feldühíti majd Istent, és feldühíti az Ő természetét – a természetet, amelyet nem szabad megsérteni. Ezért Isten nyíltan és közvetlenül szabadította rájuk haragját és fenségét; ez az Ő igazságos természetének igazi kinyilatkoztatása volt. Amikor egy bűntől túlcsorduló várossal került szembe, Isten a lehető leggyorsabban kívánta azt elpusztítani, hogy a lehető legteljesebb mértékben kiirtsa annak lakóit és azok összes bűnét, hogy elérje, hogy ennek a városnak a népe megszűnjön létezni, és megakadályozza, hogy ezen a helyen tovább sokasodjon a bűn. Ennek a leggyorsabb és legtökéletesebb módja a város tűzzel való felégetése volt. Isten hozzáállását Sodoma népéhez nem az elfordulás vagy a semmibevétel jellemezte. Ehelyett Ő a haragját, fenségét és hatalmát használta arra, hogy megbüntesse, lesújtsa és gyökerestül elpusztítsa ezeket az embereket. Irántuk tanúsított hozzáállása nemcsak fizikai elpusztításukat, hanem a lélek elpusztítását, az örök kiirtást is magában foglalta. Ez az igazi tartalma annak, mit ért Isten azalatt, hogy „megszűnik létezni”.

Bár Isten haragja az ember előtt rejtett és ismeretlen, mégsem tűr sérelmet

Isten bánásmódja az emberiség egészével, bármilyen ostoba és tudatlan is az emberiség, elsősorban az irgalomra és hosszútűrésre épül. Az Ő haragja azonban az idő és az események legnagyobb részében rejtve marad, és ismeretlen az ember előtt. Ebből következik, hogy az embernek nehéz meglátnia, amint Isten kifejezi az Ő haragját, és szintén nehéz az Ő haragját megértenie. Így aztán az ember nem veszi komolyan Isten haragját. Amikor az ember Isten ember iránti hosszútűrésének és megbocsátásának végső munkájával és lépésével szembesül – vagyis amikor Isten irgalmának utolsó megnyilvánulása és az Ő végső figyelmeztetése elérkezik az emberiség számára –, ha az emberek továbbra is ugyanazokkal a módszerekkel szegülnek szembe Istennel, és nem tesznek semmiféle erőfeszítést, hogy bűnbánatot tartsanak, jó útra térjenek és elfogadják az Ő irgalmát, akkor Isten többé nem ajándékozza meg őket hosszútűrésével és türelmével. Ellenkezőleg, Isten ezúttal visszavonja az Ő irgalmát. Ezt követően Ő már csak a haragját bocsátja ki. Ő különböző módokon tudja kifejezni haragját, ahogy az embereket is különböző módszerekkel tudja megbüntetni és elpusztítani.

Az, hogy Isten tűzzel pusztította el Sodoma városát, az Ő leggyorsabb módszere arra, hogy gyökerestül megsemmisítsen egy emberiséget vagy bármi egyebet. A sodomaiak elégetése nem csupán fizikai testük elpusztítása volt, hanem inkább a szellemük, a lelkük és a testük teljes egészének elpusztítása, biztosítva, hogy a városbeliek megszűnjenek létezni mind az anyagi világban, mind abban a világban, amely az ember számára láthatatlan. Ez az egyik módja annak, ahogyan Isten felfedi és kifejezi az Ő haragját. A kinyilatkoztatásnak és kifejezésnek ez a módja Isten haragja lényegének egyik aspektusa, ahogy természetesen Isten igazságos természetének kinyilatkoztatása is. Amikor Isten elküldi az Ő haragját, többé nem nyilvánít ki irgalmat vagy szeretetteljes jóságot, és nem mutat többet türelméből vagy hosszútűréséből; nincs olyan személy, dolog vagy ok, amely rávehetné Őt arra, hogy tovább tűrjön, adja meg újra irgalmát, ajándékozza oda hosszútűrését még egyszer. Ezek helyett Isten pillanatnyi habozás nélkül kibocsátja haragját és fenségét, és megteszi, amire vágyik. Mindezt gyorsan és tisztán, saját kívánságainak megfelelően hajtja végre. Így küldi el Isten az Ő haragját és fenségét, amelyet embernek megsértenie nem szabad, és ez egyúttal az Ő igazságos természete egyik aspektusának kifejeződése. Amikor az emberek tanúi lesznek annak, hogy Isten törődést és szeretetet mutat az ember iránt, nem képesek érzékelni az Ő haragját, látni az Ő fenségét vagy érezni az Ő türelmetlenségét a sértés iránt. Ezek miatt az emberek mindig azt hitték tévesen, hogy Isten igazságos természete kizárólag irgalomból, hosszútűrésből és szeretetből áll. Amikor azonban azt látja valaki, hogy Isten elpusztít egy várost vagy gyűlöl egy emberiséget, az Ő dühe az ember elpusztításában és az Ő fensége lehetővé teszik, hogy az emberek megpillantsák az Ő igazságos természetének másik oldalát is, ami Isten türelmetlensége a sértéssel szemben. Isten természete, amely sérelmet nem tűr, meghaladja minden teremtett lény képzeletét, a teremtetlen lények közül pedig senki nem képes beleavatkozni vagy befolyásolni azt; még kevésbé lehet utánozni vagy megszemélyesíteni. Így Isten természetének ez az aspektusa az, amelyet az emberiségnek a legjobban kellene ismernie. Csak Maga Isten rendelkezik ezzel a fajta természettel, és egyedül Magában Istenben van meg ez a fajta természet. Isten azért rendelkezik ezzel a fajta igazságos természettel, mert gyűlöli a gonoszságot, a sötétséget, a lázadó mivoltot és a Sátán elvetemült tetteit – az emberiség megrontását és felfalását –, mert Ő gyűlöl minden bűnös, Neki ellenszegülő cselekedetet, valamint az Ő szent és makulátlan lényege miatt. Ezért nem tűri Ő, hogy bármely teremtett vagy teremtetlen lény nyíltan szembeszegüljön vagy vetélkedjen Vele. Még egy olyan egyénnek is, aki felé Ő egyszer már irgalmat mutatott, vagy akit Ő kiválasztott, csak provokálnia kell az Ő természetét és vétenie az Ő türelmének és hosszútűrésének alapelvei ellen, és Isten máris szemernyi irgalom vagy habozás nélkül rászabadítja és feltárja igazságos, sérelmet nem tűrő természetét.

Isten haragja a biztosítéka az igazságosság összes erőinek és minden pozitív dolognak

Azáltal, hogy megérted Isten beszédének, gondolatainak és cselekedeteinek e példáit, képes vagy megérteni Isten igazságos természetét, azt a természetet, amely nem tűri, hogy az ember megsértse? Röviden, bármennyit is érthet belőle az ember, ez Maga Isten természetének az egyik aspektusa, amely egyedül Rá jellemző. Isten türelmetlensége a sértéssel szemben az Ő egyedülálló lényege; Isten haragja az Ő egyedülálló természete, Isten fensége az Ő egyedülálló lényege. Az alapelv Isten haragja mögött az Ő identitásának és státuszának megjelenítése, amellyel kizárólag Ő rendelkezik. Mondani sem kell, hogy ez az alapelv Magának az egyedülálló Istennek a lényegét is szimbolizálja. Isten természete az Ő eredendő lényege, amely egyáltalán nem változik az idő múlásával, és a földrajzi hely változásai sem módosítják. Az Ő eredendő természete az Ő benső lényege. Bárkin végzi is el munkáját, az Ő lényege nem változik, sem az Ő igazságos természete. Amikor valaki megharagítja Istent, Isten az Ő eredendő természetét küldi ki; ekkor az Ő haragja mögötti alapelv nem változik, sem az Ő egyedülálló identitása és státusza. Ő nem azért gerjed haragra, mert az Ő lényegében változás állt be, vagy mert az Ő természetéből különböző elemek támadnak fel, hanem mert az ember ellenállása Vele szemben megsérti az Ő természetét. Az ember égbekiáltó provokációja Istennel szemben komoly kihívás Isten saját identitására és státuszára nézve. Isten nézőpontjából, amikor az ember kihívást intéz Hozzá, az ember megkérdőjelezi Őt és kísérti az Ő haragját. Amikor az ember szembeszegül Istennel, amikor az ember kétségbe vonja Istent, amikor az ember folyamatosan kísérti Isten haragját – ez pedig olyankor történik, amikor elszabadul a bűn –, Isten haragja természetes módon feltárul és megjelenik. Ezért amikor Isten kifejezésre juttatja haragját, az azt szimbolizálja, hogy minden elvetemült erő megszűnik létezni, és azt szimbolizálja, hogy minden ellenséges erő el fog pusztulni. Ez Isten igazságos természetének és Isten haragjának egyedülálló volta. Amikor Isten méltóságát és szentségét megkérdőjelezik, amikor az igazságosság erői akadályoztatva vannak, és az ember számára láthatatlanok, akkor Isten elküldi az Ő haragját. Isten lényege miatt mindazon erők a földön, amelyek megkérdőjelezik Istent, szembeszegülnek Vele és vetélkednek Vele, elvetemültek, romlottak és igazságtalanok; a Sátántól erednek, és hozzá tartoznak. Mivel Isten igazságos, a fényből való és makulátlanul szent, ezért minden elvetemült, romlott és a Sátánhoz tartozó dolog semmivé lesz, amikor Isten haragja elszabadul.

Bár Isten haragjának túláradása az Ő igazságos természete kifejeződésének egyik aspektusa, Isten haragja a célpontját tekintve semmiképpen nem válogatás nélküli, és az elvszerűséget sem nélkülözi. Épp ellenkezőleg, Isten egyáltalán nem hirtelen haragú, és nem nyilvánítja ki egykönnyen haragját és fenségét. Továbbá Isten haragja meglehetősen kontrollált és kimért; egyáltalán nem hasonlítható ahhoz, ahogy az ember haragra szokott lobbanni, vagy kiadja a dühét. A Biblia sok beszélgetést örökít meg ember és Isten között. A beszélgetésekben részt vevő egyes emberek közül néhánynak a szavai sekélyesek, tudatlanok és gyerekesek voltak, Isten mégsem sújtotta le és nem is ítélte el őket. Különösen Jób próbatétele során hogyan bánt Jahve Isten Jób három barátjával és a többiekkel, miután hallotta, miket mondtak Jóbnak? Elítélte őket? Dühöngött ellenük? Semmi ilyesmit nem tett! Ehelyett azt mondta Jóbnak, hogy könyörögjön és imádkozzon értük, és Maga Isten sem vette a szívére a hibáikat. Ezek az esetek mind azt az elsődleges hozzáállást képviselik, amellyel Isten az emberiséget kezeli, bármilyen romlott és tudatlan is az. Ezért amikor Isten haragja elszabadul, az semmiképpen nem az Ő hangulatának kifejeződése, és nem is annak egy módja, hogy Ő kiadja magából az érzéseit. Az ember téves megértésével szemben Isten haragja nem holmi teljes dühkitörés. Isten nem azért szabadítja el haragját, mert nem képes kezelni a saját rosszkedvét, vagy mert a dühe elérte a forráspontot, és ki kell adnia Magából. Ellenkezőleg, az Ő haragja az Ő igazságos természetének megnyilvánulása és hiteles kifejeződése, és az Ő szent lényegének szimbolikus kinyilatkoztatása. Isten harag, és nem tűri el, ha megsértik – ez azonban nem jelenti azt, hogy Isten haragja nem tesz különbséget az okok között, vagy hogy nem elvek alapján működik; az elvszerűtlen, véletlenszerű dühkitörésekre, az olyasfajta dühre, amely nem tesz különbséget az okok között, kizárólag a romlott emberiség tart igényt. Mihelyt egy ember státuszra tesz szert, gyakran nehezére esik uralni a hangulatát, így aztán örömmel kap az alkalmon, hogy kifejezze elégedetlenségét és kiadja magából érzelmeit; gyakran gurul dühbe látható ok nélkül, hogy felfedje rátermettségét és mások tudomására hozza, hogy az ő státusza és identitása különbözik az átlagemberekétől. Természetesen a státusszal nem rendelkező romlott emberek is gyakran elveszítik az irányítást maguk fölött. Haragjukat gyakran magánérdekeik sérelme okozza. Hogy megvédjék saját státuszukat és méltóságukat, gyakran adják ki magukból érzelmeiket, és tárják fel arrogáns természetüket. Az ember azért lobban haragra és adja ki magából az érzéseit, hogy megvédje és fenntartsa a bűn létezését, és ezek a cselekedetek adnak módot arra, hogy az ember kifejezze elégedetlenségét; csordultig vannak tisztátalanságokkal, cselszövéssel és ármánykodással, az ember romlottságával és elvetemültségével, és mindennél inkább csordultig vannak az ember féktelen ambícióival és vágyaival. Amikor az igazságosság összecsap a gonoszsággal, az ember haragja nem lobban fel az igazságosság léte védelmében; épp ellenkezőleg, amikor az igazságosság erőit fenyegetik, üldözik és támadják, az ember hozzáállása a félrenézés, a kitérés vagy a visszahőkölés. Amikor azonban az elvetemültség erőivel áll szemben, az ember hozzáállása alkalmazkodó, hajbókoló. Ezért amikor az ember kiadja magából az indulatait, az az elvetemültség erőinek biztosít kiutat, a testi ember fékezhetetlen, megállíthatatlan elvetemült viselkedését juttatja kifejezésre. Amikor azonban Isten elküldi haragját, megfékez minden elvetemült erőt, gátat szab minden bűnnek, amely árt az embernek, felfed, elkülönít és átokkal sújt minden ellenséges erőt, amely akadályozza Isten munkáját, miközben a Sátán összes bűntársát, aki ellenszegül Istennek, megbünteti és gyökerestül kiirtja. A helyükön Isten munkája akadálytalanul halad majd előre, Isten irányítási terve lépésről lépésre továbbfejlődik az ütemterv szerint, Isten választott népét pedig nem fogja többé megzavarni és félrevezetni a Sátán, miközben azok, akik Istent követik, Isten vezetésében és ellátásában részesülnek, nyugodt és békés környezetben. Isten haragja biztosíték, amely minden elvetemült erőt megakadályoz abban, hogy sokasodjon és elszabaduljon, és olyan biztosíték is, amely megvédi minden igazságos és pozitív dolog létezését és terjedését, és örökké őrzi azokat az elnyomástól és felforgatástól.

Látjátok Isten haragjának lényegét Sodoma elpusztításában? Keveredik még valami az Ő dühébe? Isten dühe tiszta? Emberi szavakkal élve, Isten haragja hamisítatlan? Van bármiféle megtévesztés az Ő haragja mögött? Van benne valami összeesküvés? Vannak kimondhatatlan titkok? Elmondhatom nektek komolyan és ünnepélyesen: Isten haragjának nincs olyan része, amely kételkedésre vezethetne bárkit. Az Ő haragja tiszta, hamisítatlan harag, amely nem rejt egyéb szándékokat vagy célokat. Az Ő haragja mögötti okok tiszták, gáncs nélküliek és kritikán felül állók. Ez az Ő szent lényegének egy természetes feltárulása és megnyilvánulása; olyasmi, amivel a teremtett lények közül senki nem rendelkezik. Isten egyedülálló igazságos természetének része, ugyanakkor megdöbbentő különbség a Teremtő és a teremtett lények lényege között.

Függetlenül attól, hogy mások előtt vagy a hátuk mögött haragszik meg valaki, mindenki haragjának más a szándéka és célja. Talán a presztízsüket építik, talán saját érdekeiket védik, az imázsukat tartják fenn, vagy egy megalázó helyzetet próbálnak elkerülni. Néhányan önuralmat gyakorolnak haragjukban, mások meggondolatlanabbak, és engedik, hogy dühük fellobbanjon, amikor csak akarják, a legkisebb önmérséklet nélkül. Röviden: az ember haragja romlott beállítottságából ered. Bármi is a célja, a testből és a természetből való; semmi köze az igazságossághoz vagy igazságtalansághoz, mert az ember természetlényegében semmi nem felel meg az igazságnak. Ezért a romlott emberiség temperamentumát és Isten haragját nem lehet egy napon említeni. A Sátán által megrontott ember viselkedése kivétel nélkül mindig a romlottság fenntartásának vágyával kezdődik, és valójában a romlottságon alapul; ezért van az, hogy az ember haragja nem említhető egy napon Isten haragjával, bármennyire is helyénvalónak tűnik elméletben az ember haragja. Amikor Isten elküldi dühét, az elvetemült erők megállásra kényszerülnek és az elvetemült dolgok elpusztulnak, míg az igazságos és pozitív dolgok Isten gondviselésében és védelmében részesülnek, és folytatódhatnak. Isten azért küldi el haragját, mert igazságtalan, negatív és elvetemült dolgok akadályozzák, zavarják vagy teszik tönkre az igazságos és pozitív dolgok normális tevékenységét és fejlődését. Isten haragjának célja nem saját státuszának és identitásának védelme, hanem az igazságos, pozitív, szép és jó dolgok létezésének, az emberiség normális túlélési törvényeinek és szabályainak védelme. Ez Isten haragjának legmélyebb oka. Isten dühe az Ő természetének nagyon is helyénvaló, természetes és igaz kinyilatkoztatása. Az Ő dühében nincsenek hátsó szándékok, nincs csalárdság vagy cselszövés, még kevésbé vágyak, ravaszság, rosszindulat, erőszak, elvetemültség vagy a romlott emberiség bármely más közös vonása. Mielőtt Isten elküldi az Ő dühét, Ő már mindennek a lényegét tisztán és teljes mértékben észlelte, és már megfogalmazta pontos, világos definícióit és következtetéseit. Így Isten célkitűzése mindenben, amit tesz, kristálytiszta, éppúgy, mint az Ő hozzáállása. Ő nem zavaros fejű, vak, megfontolatlan vagy gondatlan, és semmiképpen sem elvtelen. Ez Isten haragjának gyakorlati aspektusa, és Isten haragjának e gyakorlati aspektusa miatt érte el normális létezését az emberiség. Isten haragja nélkül az emberiség abnormális életkörülmények közé süllyedne, és minden igazságos, szép és jó dolog elpusztulna és megszűnne létezni. Isten haragja nélkül a teremtett lények létezésének törvényeit és szabályait megszegnék, sőt fenekestül felforgatnák. Az ember megteremtése óta Isten folyamatosan használja az Ő igazságos természetét az emberiség normális létezésének biztosítására és fenntartására. Minthogy az Ő igazságos természete haragot és fenséget foglal magában, minden elvetemült ember, dolog és tárgy, valamint minden, ami megzavarja és károsítja az emberiség normális létezését, büntetésben részesül, visszaszorul és megsemmisül az Ő haragjának eredményeként. Az elmúlt évezredek során Isten folyamatosan használta az Ő igazságos természetét, hogy lesújtson és elpusztítson mindenféle tisztátalan ördögöt és gonosz szellemet, amely szembeszegül Istennel és a Sátán cinkosaként és talpnyalójaként cselekszik Istennek az emberiséget irányító munkájában. Így Isten munkája az ember üdvösségéért mindig is az Ő terve szerint haladt. Vagyis mondhatjuk, hogy Isten haragjának létezése miatt nem pusztultak el soha a legigazabb ügyek az emberiség körében.

Most, hogy van már megértésetek Isten haragjának lényegéről, biztosan még jobb megértéssel rendelkeztek arról, hogyan ismerjétek fel a Sátán elvetemültségét!

Bár a Sátán emberségesnek, igazságosnak és erényesnek tűnik, a Sátán lényege kegyetlen és elvetemült

A Sátán az emberek megtévesztése révén építi saját hírnevét, és gyakran az igazság élharcosaként és szerepmodelljeként tünteti fel magát. Az igazság védelmének hamis ürügyén árt az embereknek, felfalja a lelküket, és mindenféle eszközzel eltompítja, félrevezeti és felingerli az embert. Célja az, hogy az ember jóváhagyja és elfogadja az ő elvetemült magatartását, hogy az ember csatlakozzon hozzá az Isten hatalmával és szuverenitásával szembeni ellenállásban. Amikor azonban valaki átlát a cselszövésein és ármánykodásain, meglátja ezek mögött az ő ocsmány arcát, és amikor valaki többé nem hajlandó hagyni, hogy a Sátán megtapossa, elbolondítsa, nem akar többé a rabszolgája lenni, nem akar vele együtt bűnhődni és elpusztulni, akkor a Sátán lecseréli korábbi szentnek tűnő arcát, letépi hamis maszkját, hogy felfedje igazi énjét, amely elvetemült, aljas, rút és könyörtelen. Semmit nem szeretne jobban, mint kiirtani mindazokat, akik nem hajlandók követni őt, és akik ellenszegülnek elvetemült erőinek. Ezen a ponton a Sátán többé nem képes megbízható úriember ábrázatát ölteni; ehelyett a báránybőr alatt feltárul ronda és ördögi valódi énje. Mihelyt a Sátán cselszövései napvilágra kerülnek, és igazi énje lelepleződik, dühbe gurul, és felfedi barbárságát. Ezek után csak fokozódik a vágya arra, hogy embereknek ártson és felfalja őket. Az ember igazságra való ráébredése feldühíti, és hatalmas gyűlölet és bosszúvágy támad benne az ember ellen, amiért az vágyakozni merészel a szabadságra, a fényre és a börtönéből való szabadulásra. Dühének célja elvetemültségének megvédelmezése és fenntartása, és ez egyúttal kegyetlen természetének hiteles kinyilatkoztatása is.

A Sátán magatartása mindenben leleplezi elvetemült természetét. Minden elvetemült tett közül, amelyet a Sátán az emberen véghezvitt – korai erőfeszítéseitől kezdve, hogy félrevezesse az embert, hogy kövesse őt, az ember kizsákmányolásán keresztül, amellyel belerángatja az embert elvetemült tetteibe, egészen bosszúvágyáig az ember iránt, miután igazi vonásai napvilágra kerültek, az ember pedig felismerte azokat és elhagyta őt –, ezen cselekedetek között nincs, amely ne leplezné le a Sátán elvetemült lényegét, és amely ne bizonyítaná azt a tényt, hogy a Sátánnak semmiféle kapcsolata nincs pozitív dolgokkal, viszont minden elvetemült dolognak ő a forrása. Minden egyes cselekedete az elvetemültségét biztosítja, elvetemült tetteinek folyamatosságát tartja fenn, szembemegy az igazságos és pozitív dolgokkal, és tönkreteszi az emberiség normális létezésének törvényeit és szabályait. A Sátán ezen cselekedetei ellenségesek Istennel szemben, és Isten haragja elpusztítja őket. Bár a Sátánnak is megvan a maga dühe, az ő dühe pusztán egy módja annak, hogy szabad utat adjon elvetemült természetének. A Sátán azért olyan ádáz és dühös, mert kimondhatatlan cselszövései napvilágra kerültek; ármánykodásait nem ússza meg egykönnyen szárazon; letörték és meggátolták féktelen ambícióját és vágyát, hogy Isten helyébe lépjen és Istenként cselekedjen; célja, hogy az egész emberiséget irányítása alá vonja, most megsemmisült, és soha többé nem valósulhat meg. Ami megakadályozta, hogy a Sátán cselszövései gyümölcsöt hozzanak, és ami rövidre zárta a Sátán elvetemültségének terjedését és ámokfutását, az az, hogy Isten időről időre ismételten megidézi az Ő haragját. Ezért van az, hogy a Sátán egyszerre gyűlöli és féli Isten haragját. Valahányszor Isten haragja lesújt, nemcsak felfedi a Sátán valódi, hitvány külsejét, hanem egyúttal napvilágra hozza a Sátán elvetemült vágyait is, és ennek folyamán feltárulnak a Sátán emberiség elleni dühének okai. A Sátán dühének kitörése az ő elvetemült természetének igaz kinyilatkoztatása és cselszövéseinek napvilágra kerülése. Természetesen a Sátán minden egyes feldühödése elvetemült dolgok pusztulásának és pozitív dolgok védelmének és folyamatosságának hírnöke; azt az igazságot hirdeti, hogy Isten haragja nem szenvedhet sérelmet!

Isten igazságos természetének megismerésében az ember nem támaszkodhat a tapasztalatra és a képzeletre

Amikor Isten ítéletével és fenyítésével találod szemben magad, azt mondod-e majd, hogy Isten szava szennyezett? Azt mondod-e, hogy Isten dühe mögött egy történet áll, és hogy az eltorzult? Fogod-e gyalázni Istent, mondván: nem biztos, hogy az Ő természete teljesen igazságos? Amikor Isten minden egyes cselekedetével foglalkozol, először is abban kell bizonyosnak lenned, hogy Isten igazságos természete mentes minden más elemtől, szent és makulátlan. Ezen cselekedetek közé tartozik az, amikor Isten lesújtja, megbünteti és elpusztítja az emberiséget. Istennek kivétel nélkül minden cselekedete szigorúan megfelel az Ő eredendő természetének és az Ő tervének, és semmit nem tartalmaz az emberiség tudásából, hagyományából és filozófiájából. Isten minden egyes cselekedete az Ő természetének és lényegének kifejeződése, amely nem kapcsolódik semmihez, ami a romlott emberiséghez tartozik. Az emberiségnek van egy olyan elképzelése, hogy csak Isten emberiség iránti szeretete, irgalma és hosszútűrése hibátlan, hamisítatlan és szent, és senki nem tud arról, hogy Isten dühe és haragja szintén torzítatlan; továbbá senki nem vett még fontolóra olyan kérdéseket, mint hogy Isten miért nem tűr el semmilyen sérelmet, vagy hogy miért olyan nagy az Ő dühe. Ellenkezőleg, egyesek összetévesztik Isten haragját a romlott emberiségre jellemző rossz temperamentummal, és Isten felindulását ugyanolyan dühként értelmezik félre, mint amilyen a romlott emberiség dühe. Még azzal a hibás feltételezéssel is élnek, hogy Isten dühe épp olyan, mint az emberiség romlott beállítottságának természetes feltárulása, és hogy Isten haragjának kibocsátása épp olyan, mint a romlott emberek haragja, amikor valami kedvezőtlen helyzettel kerülnek szembe, és azt hiszik, Isten haragjának kibocsátása az Ő hangulatának kifejeződése. Mostani közlésünk után remélem, hogy egyikőtöknek sem lesznek többé téves fogalmai, képzelgései vagy spekulációi Isten igazságos természetével kapcsolatban. Remélem, hogy miután hallottátok az Én szavaimat, igaz felismerés lehet majd a szívetekben Isten igazságos természetének haragjáról, hogy félre tudtok tenni minden korábbi csalóka megértést Isten haragjáról, és hogy meg tudjátok változtatni saját téves hiedelmeiteket és nézeteiteket Isten haragjának lényegéről. Továbbá remélem, hogy szívetekben pontos meghatározással fogtok rendelkezni Isten természetéről, hogy nem lesznek többé kétségeitek Isten igazságos természetével kapcsolatban, és hogy nem fogtok emberi gondolkodásmódot vagy elképzeléseket ráerőltetni Isten igaz természetére. Isten igazságos természete Isten saját igaz lényege. Nem olyasmi, amit az ember ír vagy formál. Az Ő igazságos természete az Ő igazságos természete, és semmiféle kapcsolatban vagy összeköttetésben nem áll egyetlen teremtett lénnyel sem. Maga Isten Maga Isten. Ő soha nem fog teremtett lénnyé válni, és még ha a teremtett lények egyikévé válik is, az Ő eredendő természete és lényege nem változik. Ezért Isten ismerete nem ugyanaz, mint egy tárgy ismerete; Isten ismerete nem azt jelenti, hogy valamit ízekre szedünk, és nem is ugyanaz, mint megérteni egy személyt. Ha az ember azzal a koncepciójával vagy módszerével próbálja megismerni Istent, amellyel megismer egy tárgyat vagy megért egy személyt, akkor soha nem lesz képes eljutni Isten ismeretére. Isten ismerete nem a tapasztalaton vagy a képzeleten alapul, ezért soha nem erőltetheted rá Istenre a tapasztalatodat vagy a képzeletedet; legyen bármilyen gazdag a tapasztalatod vagy a képzeleted, akkor is behatárolt. Sőt, mi több: a képzeleted nem tényeknek felel meg, még kevésbé az igazságnak, és nem összeegyeztethető Isten igazi természetével és lényegével. Ha a képzeletedre hagyatkozol, hogy megértsd Isten lényegét, soha nem fog sikerülni. Ez az egyetlen út: fogadj el mindent, ami Istentől jön, majd fokozatosan tapasztald meg és értsd meg. Eljön a nap, amikor Isten megvilágosít téged, hogy valóban megértsd és megismerd Őt, amiért együttműködsz Vele, és amiért éhezed és szomjazod az igazságot. És ezzel zárjuk is le beszélgetésünknek ezt a részét.

The Hungarian Bible verses found in this audio are from the Hungarian Revised New Translation Bible (Translated in 1975, revised in 1990 and 2014) © Hungarian Bible Society 1975, 1990, 2014. Used by permission of the Hungarian Bible Society.