Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Harmadik rész) Ötödik szakasz
Az evangélium hirdetésének munkájába különböző olyan projektek tartoznak, amelyekhez az embereknek meg kell tanulniuk és el kell sajátítaniuk különböző készségeket és szakmákat; némelyek azonban nem értik Isten szándékát és könnyen tévútra jutnak. Csak a szaktudást és készségeket tanulják anélkül, hogy az igazságból egy jottányit is elfogadnának. Miféle ember az ilyen? (Antikrisztusi beállítottságú ember, aki az adottságokra koncentrál.) Így van. Az ilyen típusú embereket leplezzük le most; az ilyen típusú embereknek antikrisztusi beállítottságuk van, és – súlyos esetekben – maguk is antikrisztusok. Arra akarják használni ezt a lehetőséget, hogy megtanulják ezeket a dolgokat, azután pedig a legeslegjobbak legyenek mindazok között, akik értenek ehhez a szakmához vagy készséghez, a legtanultabbak és legprofibbak akarnak lenni ezen a területen, hogy mások mindenben rájuk hagyatkozzanak és rájuk hallgassanak az igazság gyakorlása helyett, miközben ők vezető szerepet vállalnak ezen a csoporton belül. Ebben rejlik a probléma. Miféle emberek ilyenek? Azok, akik csak tanulni akarnak és fel akarják vértezni magukat mindenféle tudással, tanultsággal és tapasztalattal; akik mindent a képességükre, talentumaikra és adottságaikra hagyatkozva tesznek. Előbb vagy utóbb mindannyian ilyen úton fognak járni. Ez elkerülhetetlen. Ez Pál útja. Bármilyen területen légy is, ha egy kicsit több tudásod és tapasztalatod van, vagy egy kicsit több leckét tanultál meg másoknál, az nem elegendő annak bizonyításához, hogy érted az igazságot, vagy hogy beléptél az igazságvalóságba, és egész biztosan nem azt jelenti, hogy megszerezted az igazságot. Akkor hát mi bizonyítja ezt elegendő mértékben? Az, ha e szakmai készségek elsajátítása során jobb megértést nyersz az ilyesfajta kötelesség végzésére vonatkozó alapelveket, valamint az Isten háza által elvárt normákat illetően. Vannak némelyek, akik annál ellenállóbbá válnak, minél inkább megpróbálod rávenni őket valamilyen szaktudás elsajátítására; azt gondolják, hogy lehetetlen elvégezni a kötelességüket, sőt ezt is mondják: „Az Istenben való hitnek arról kellene szólnia, hogy az ember kiszakad a nem hívő világból, akkor hát miért kell a nem hívő világ készségeit és tudását elsajátítanunk?” Nem akarnak tanulni. Ez restség. Nem tanúsítanak felelős hozzáállást a munkájuk iránt, híján vannak a hűségnek, és semmilyen erőfeszítést nem hajlandóak tenni egy ilyen dologért. A szaktudás és szakmai készségek tanulásának az a célja, hogy jól végezd a kötelességedet. Sok elsajátítandó tudás és a józan ész diktálta dolog van, még, amellyel találkoznod kell. Ez Isten követelménye és megbízatása az ember számára. Éppen ezért nem lesz hiábavaló ezeknek a dolgoknak a megtanulása; mind annak érdekében történik, hogy jól végezd a kötelességedet. Egyesek azt gondolják, hogy miután megtanulták ezeket a készségeket, képesek lesznek megvetni a lábukat Isten házában. Vajon nem jelent problémát az ilyen gondolkodásmód? Ez helytelen nézet. Van bárki is, aki képes ezen az úton járni? Minél nagyobb hatalom, minél nagyobb munkakör, minél nagyobb felelősség adatik az ilyesfajta embereknek, annál nagyobb veszélyben lesznek. Miért lép fel ez a veszély? Természetesen amiatt, hogy romlott és antikrisztusi beállítottságaik vannak. Arra összpontosítva teszik a dolgokat, hogy miként végezzék el a feladatot és cselekedjenek tessék-lássék módon. Nem keresik az alapelveket. Nem értik meg Isten szándékait a kötelességük végzése során, és az igazságalapelvek megértése és felfogása terén sem jutnak előrébb. Nem keresik az alapelveket, és az általuk tanúsított romlottságot, a bennük felmerülő helytelen nézeteket, valamint azokat a rossz állapotokat sem vizsgálják meg és vizsgálják felül, amelyekbe a kötelességük végzése közben kerülnek. Csak a külső gyakorlatokra koncentrálnak, arra figyelnek csak, hogy a kötelességük kapcsán elvárt mindenféle tudást mesterfokon elsajátítsák és azzal felvértezzék magukat. Azt hiszik, hogy bármilyen munkaterületen legyen is valaki, a tudás az első; hogy tudás birtokában megerősödnek majd és megszilárdítják a helyzetüket egy csoporton belül; és hogy bármilyen csoportban legyenek is, a nagy tudással és felsőfokú egyetemi végzettséggel rendelkezőknek magas státuszuk van. Egy kórházban például általában a kórház igazgatója a legjobb a szakma minden aspektusa terén, és neki vannak a legerősebb technikai készségei, az ilyen emberek pedig azt gondolják, hogy Isten házában is ez a helyzet. Helyes, ha valaki így értelmezi a dolgokat? Nem, nem az. Ez szembemegy a mondással, miszerint: „Isten házában az igazság uralkodik.” Az ilyen emberek azt hiszik, hogy Isten házában a tudás uralkodik, hogy akinek tudása és tapasztalata van, aki elég rangidős, és akinek elegendő tőkéje van, annak szilárd pozíciója lesz Isten házában, és mindenkinek rá kell hallgatnia. Nem téves vajon ez a nézőpont? Némelyek talán a saját tudtukon kívül gondolkodnak és cselekednek így; erre törekszenek, és meglehet, hogy egy nap végül a falnak ütköznek. Miért ütközhetnek a falnak? Megértheti önmagát valaki, aki nem szereti az igazságot, nem törekszik az igazságra és teljességgel figyelmen kívül hagyja az igazságot? (Nem.) És miközben nem értik önmagukat az ilyen emberek, már sok tudással felvértezték magukat, fizettek némi árat Isten házának és teljesítettek némi hozzájárulást – mit kovácsoltak ezekből maguknak? Tőkét kovácsoltak. És mi számukra ez a tőke? Az igazsággyakorlásuk nyilvántartása és annak a bizonyítéka, hogy bementek az igazságvalóságba és értik az igazságot. Ilyen tőkét kovácsoltak ezekből a dolgokból. A szívében minden ember jó és pozitív dolognak tekinti az igazság megértését és az igazságvalóságba történő belépést. Ez persze az ilyen emberek szemében is így igaz. Szerencsétlenségükre azonban összetévesztették a tudást az igazsággal. Ráadásul még jó érzéseik is vannak e tévedést illetően. Ez a veszély jele. Miféle ember cselekedne így? Azok az emberek cselekednének így, akiknek nincs lelki megértésük, akaratlanul a rossz útra lépve ezzel. Amikor pedig már rajta vannak, nem fogod tudni visszahúzni őket onnan. Ha beszélgetsz velük az igazságról, rámutatsz az állapotukra és leleplezed őket, nem fogják érteni és nem lesznek képesek ezt összefüggésbe hozni magukkal. Ez a lelki megértés súlyos hiánya. Az ilyen emberek természetszerűleg igazságként kezelik a tudásukat, a tapasztalatukat és az általuk megtanult leckéket. És amint igazságnak veszik ezeket a dolgokat, óhatatlanul előáll egy bizonyos helyzet. Ez elkerülhetetlen. Tegyük fel, hogy Isten mond egy dolgot, az ilyesfajta emberek pedig mondanak egy másikat – bizonyosan eltérőek lennének a nézőpontjaik. Vajon kinek a nézőpontját tartják helyesnek az ilyesfajta emberek? A saját nézőpontjukat hiszik helyesnek. Képesek lesznek akkor alávetni magukat Istennek? (Nem.) Akkor hát mit csinálnak? Ragaszkodnak a saját nézőpontjukhoz és cáfolják, amit Isten mondott. Azzal, hogy így cselekednek, vajon nem az igazság megtestesítőjeként kezelik magukat? (De igen.) Akár egy buddhista, azt gondolják magukról, hogy végre sikert értek el önmaguk művelése terén; ahogy tagadják Istent, másokat rábírnak, hogy velük bánjanak Istenként, és azt gondolják, hogy az igazság megtestesítőjévé váltak. Mennyire abszurd ez! Mondjuk például, hogy valaki különösen profi egy bizonyos tudás-vagy munkaterületen. Én, aki laikus vagyok azon a területen, kérdéseket teszek fel neki ezzel a területtel kapcsolatban, de amikor így teszek, ő elkezd felvágni. Miféle ember az ilyen? Mondjátok meg Nekem, rosszul teszem vajon, hogy kérdéseket teszek fel neki? (Nem.) No és miért teszek fel neki kérdéseket? Azért, mert bizonyos dolgok a munkához és a szakmákhoz kapcsolódnak, és mivel én nem értek hozzájuk, meg kell kérdeznem valaki mást. Azonkívül azt is tudom, hogy neki van tapasztalata és érti ezeket a dolgokat. Teljességgel helyénvaló, hogy kérdéseket teszek fel neki. Helyes a szándékom és a megközelítésem? (Igen.) Nem kellene, hogy bármi baj legyen ezzel, igaz? Hogyan kellene akkor helyesen kezelnie ezt a dolgot a megkérdezett személynek? Mindent el kellene mondania Nekem, amit ért. És azután hogyan kellene gondolkodnia róla? Mi a helyes gondolkodás ezzel kapcsolatban? És mi a helytelen? Hogyan gondolkodna róla egy normális, racionális ember? És hogyan gondolkodna róla valaki, akinek antikrisztusi beállítottsága van? Egyesek ezt mondják, amikor meghallják, hogy nem értek valamit: „Ó, te ezt nem érted! Nem tudod, milyen nehéz volt megcsinálnunk! Nem tudod ezt, és nem érted!” Ahogy beszélnek, elkezdenek felvágni. És mit jelez ez a felvágás? Azt, hogy probléma van. Ezek az emberek általában igen kifinomultak és jámborak, de vajon miért kezdenek el hirtelen felvágni? (Az igazságnak tekintik magukat, mivel értenek egy kevéske ismeretet és van egy kevés tapasztalatuk.) Így van. Amikor korábban mások tettek fel nekik kérdést, nem gondolták, hogy ez nagy ügy. Amikor azonban Én teszek fel nekik egy kérdést, ezt gondolják: „Hát nem te vagy az igazság? Nem kellene mindent értened? Hogy lehet az, hogy nem értesz egy ilyen dolgot? Ha nem érted ezt, akkor fölötted állok.” Egy kicsit fel akarnak vágni. Avagy nem ezt gondolják? (De igen.) Nem megtisztelve érzik magukat, hanem helyette egyfajta sátáni beállítottság tör elő belőlük. Hirtelen mégiscsak oly hatalmasnak érzik magukat a föld és az ég között! Nem tévedés ez vajon? Nem tökfilkók ezek az emberek? (De igen.) Én is így gondolom. Csak egy tökfilkó gondolkodik így. Hiszen nem egy keveset értenek csupán ebből a területből? Sok minden van, amit nem tudnak az emberek; kellene, hogy legyen egy kis önismeretük. Egyesek tudnak egy keveset az anyagokról, és puszta tapintás után elég jól meg tudják határozni az anyag típusát. Ha megdicséred őket, ezt mondván: „Látom, ismered az anyagokat”, így felelnek: „Így van. Te nem tudnád ezt, mivel nem tanultál róla. Én tanultam róla, nagyobb szakértő vagyok ezen a téren nálad. Nem nézlek le téged, hanem csak többet kell tanulnod.” Hát nem visszataszító ez? Vannak azután olyan emberek is, akik szoktak főzni, és elkezdenek hencegni vele, hogy hányféle ételt el tudnak készíteni és mennyiféle fogást meg tudnak főzni. Egyesek felcserként dolgoztak egy rövid ideig vidéken. Amikor a testvérük elkap egy enyhébb betegséget és masszázsért, akupunktúrás kezelésért vagy köpölyözésért fordul hozzájuk, és megkérdezi tőlük, hogy attól meggyógyulhatnak-e, ők így felelnek: „Azt gondolod, hogy ez ilyen könnyen kezelhető? Nem érted a dolgot. Mi, akik az orvosszakmában dolgozunk, mind tudjuk, milyen bonyolult az emberi test. Isten rejtélyes módon teremtette meg az embert. Éppen ezért a körülményektől függ, hogy alkalmazható-e az akupunktúra vagy a köpölyözés.” Valójában ők maguk is nagyon keveset tudnak. Semmilyen egészségi állapotot nem képesek világosan elmagyarázni, és nem sok betegséget tudnak kezelni. A hírnevük megőrzése végett azonban mégiscsak megjátsszák magukat, színlelnek, és úgy tesznek, mintha szakértők lennének. Ezeknek a különböző típusú embereknek a megnyilvánulásai azt mutatják, hogy a romlott emberek mindegyikének sátáni beállítottsága és antikrisztusi beállítottsága van. Sőt még ennél súlyosabb esetek is vannak, amikor a végsőkig álcázzák és tettetik magukat az emberek. Függetlenül attól, hogy mások dicsérik-e őket, sötét gondolatot dédelgetnek magukban. Mi ez a gondolat? „Soha nem fogom hagyni, hogy bárki is megismerje az igazi kilétemet és az igazi képességeimet.” Ha például csak mezítlábas doktorok, folyton azon igyekeznek, hogy híres orvosnak gondolják őket a többiek, és sosem akarják, hogy bárki is megtudja róluk, hogy mezítlábas doktorok, illetve hogy tudnak-e ténylegesen betegségeket kezelni vagy sem. Félnek attól, hogy a többiek megismerik a helyzetük igazságát. És vajon meddig mennek el a színlelésben? Addig, hogy aki csak kapcsolatba kerül velük, mind azt gondolja róluk, hogy sosem követnek el hibát, és hogy nincsenek hiányosságaik; hogy mindenben profik, amit csak megtanultak, és hogy mindent meg tudnak csinálni, amire másoknak szükségük van. Ha megkérdezik őket, hogy tudnak-e főzni, azt mondják, hogy tudnak. Ha azt kérdezik tőlük, hogy el tudnak-e készíteni egy mandzsu-han bankettet, arra is igennel válaszolnak, miközben magukban ezt gondolják: „Ezt nem tudom megcsinálni.” Ám amikor aztán fel is kérik rá őket, kifogással állnak elő és visszautasítják. Hát nem becsapás ez? Úgy tesznek, mintha mindent tudnának, mintha mindent meg tudnának csinálni, mintha mindenre képesek lennének – hát nem tökfilkók? De függetlenül attól, hogy tökfilkók-e, vagy hogy van-e egy kevés képességük, pár készségük vagy adottságuk, mi az az egy dolog, ami közös az antikrisztusokban? Az azutáni vágyuk, hogy úgy tegyenek, mintha mindent értenének, mintha ők lennének az igazság. Noha közvetlenül nem állítják, hogy ők lennének az igazság, úgy akarnak tenni, mintha ők lennének minden pozitív dolog valósága, mintha mindent meg tudnának csinálni. Nem azt sugallják akkor ezzel, hogy ők az igazság megtestesítői? Úgy hiszik, hogy ők az igazság megtestesítői, hogy minden, amit mondanak, helytálló, és hogy az az igazság.
Vannak némelyek, akiket különleges feladattal bíz meg a Fennvaló. Amikor megtudják, ezt gondolják magukban: „A fennvaló rám bízta ezt a feladatot, úgyhogy emiatt nagyobb lett a hatalmam. Most már lesz alkalmam megmutatni a talentumaimat és a hatalmamat. Megláttatom majd az alattam levőkkel, hogy mennyire félelmetes vagyok.” Amikor a testvérekkel érintkeznek, parancsolgatnak nekik, ezt mondván: „Menjetek és végezzétek el ezt!” Amikor megkérdezik tőlük, hogy hogyan végezzék el, ezt mondják: „Elvégzitek vagy sem? Ha nem, akkor majd adok én nektek! Ez a fennvaló parancsa. Megengedhetitek magatoknak, hogy megsértsétek azzal, hogy akadályozzátok? Amikor elszámoltathatóságot keres a fennvaló, ki engedheti meg magának, hogy ilyen felelősséget vállaljon?” A testvérek így felelnek: „Egyszerűen csak szeretnénk rájönni erre és alapelveket keresni az elvégzéséhez ahelyett, hogy csak úgy találomra látnánk neki és bármelyik, általunk megfelelőnek talált megközelítést alkalmaznánk. Mindent az alapelvek szerint kell elvégezni. Függetlenül az adott dologtól vagy attól, hogy az mennyire sürgős vagy fontos, illetve hogy ki ad rá megbízást: az alapelvek betartása változhatatlan igazság. Ez a kötelességünk, és felelősségteljesnek kell lennünk. Az alapelvek keresése az, amit Isten megkövetel tőlünk. Mi csak felelősségteljes hozzáállással keresünk és a dolog tisztázását kérjük. Nincs ezzel semmi gond. Tisztáznod kell számunkra ezt a dolgot.” Ők azonban így felelnek: „Mit lehetne még elmondani erről a dologról? Lehet-e téves az, amit a fennvaló mondott? Igyekezzetek és végezzétek el!” Mire a testvérek így felelnek: „Mivel a Fennvaló mondta ezt, természetesen haladéktalanul el fogjuk végezni. Te viszont el tudnád mondani nekünk világosan, hogy miként kellene elvégezni? Vannak konkrét szabályok és utasítások?” Ők ezt mondják: „Csináljátok, ahogy jónak látjátok. A fennvalótól származó utasítások nem voltak annyira részletesek. Találjátok ki magatok!” Miféle ember az ilyen? Feledkezzünk most el egy pillanatra arról, hogy milyen indítékkal vagy fő okból teszik ezt; vizsgáljuk meg helyette először a beállítottságukat. Jó ez a megközelítésük? (Nem.) Hogyan tudtak egy ilyen megközelítéssel előállni? Normális megközelítés ez? (Nem, nem az.) Nem normális. A mentális állapotukkal vagy a beállítottságukkal van itt probléma? (A beállítottságukkal.) Így van, a beállítottságuk problémás. Van egy kifejezés, amely így hangzik: „kivárják az idejüket”. Azt jelenti, hogy a múltban sosem volt igazi lehetőségük a hatalmukra építeni, most azonban, hogy ilyen lehetőség kínálkozik, megragadják és ürügyként használják fel a cselekvésre. Miféle beállítottság ez? Bármilyen kötelességet kapsz is a Fennvalótól, a cselekedeteid alapelvei nem változhatnak meg. Amikor egy munkát vagy feladatot bíz rád a Fennvaló, az mindössze megbízatásként adatik neked. Azonkívül kötelességed is elvégezni. Ám azután, hogy megkaptad a Fennvalótól a megbízatást és elvállaltad a munkát, állíthatod-e azt magadról, hogy az igazság teljhatalmú nagykövete és szakértője vagy? Hatalmadban áll-e immár, hogy úgy parancsolgass másoknak, ahogy csak szeretnél? Meg van-e engedve, hogy egyszerűen csak kövesd a hajlamaidat, és a saját preferenciáid szerint és a magad módján úgy cselekedj, ahogy tetszik? Van bármi különbség aközött, amikor a Fennvaló közvetlenül bíz meg téged valaminek az elvégzésével, és aközött, amikor a szokásos kötelességedet végzed, ahogyan azt egyébként is tennéd? Nincs különbség; mindkettő a kötelességed. Mivel mindkettő a kötelességed, megváltoztak-e a dolgok végzésére vonatkozó alapelvek? Nem, nem változtak meg. Éppen ezért, függetlenül attól, hogy kitől kapod a kötelességedet, ugyanaz a kötelességed lényege és természete. Mit akarok mondani ezzel? Azt jelenti ez, hogy az alapelvek szerint kell cselekedned, akármilyen kötelességet végzel is éppen. Nem azt jelenti, hogy csak mert a Fennvaló közvetlenül bízott meg valaminek az elvégzésével, akárhogyan elvégezheted, ahogy csak tetszik, és hogy bármit tégy is, az helyes és indokolt lesz. Még ha vannak is képességeid, letérhetsz-e vajon az igazságalapelvek keresésének útjáról? Még mindig romlott emberi lény vagy. Nem váltál istenné; nem tartozol különleges csoportba. Te még mindig te vagy, és mindig is ember leszel. A Bibliában sok ember van, akiket személyesen hívott el Isten: Mózes, Nóé, Ábrahám, Jób és sokan mások. Olyanok is sokan vannak, akik beszéltek Istennel, azonban senki sem gondolta magát különleges embernek vagy egy különleges csoport tagjának közülük. Némelyikük személyesen látta Istent lángnyelvek között megjelenni, mások a saját fülükkel hallották Isten kijelentését, egyesek Isten szavait közvetítő hírnököket hallottak, míg megint mások személyesen kaptak próbatételeket Istentől. És volt-e közöttük bárki is, akire Isten a hétköznapi emberektől különbözőként tekintett? (Nem.) Nem, Isten ezt nem így látja. Ám ha te így értelmezed ezt, és folyton különleges emberként tekintesz magadra, akkor miféle beállítottságod van? (Antikrisztusi beállítottságom.) Ez valóban antikrisztusi beállítottság, ami rémisztő! Még ha a fejedre tenné is a kezét Isten, és hatalmat adna neked arra, hogy isteni erővel megtámogatva csodákat tégy vagy elvégezz bizonyos feladatokat, akkor is mindig csak ember maradnál; nem válhatnál az igazság megtestesítőjévé. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy sosem leszel arra jogosult, hogy Isten nevét használva szembemenj az igazsággal és úgy cselekedj, ahogy tetszik – ez az arkangyal viselkedése. Isten időnként különleges módszereket és különleges csatornákat használva bíz meg bizonyos embereket különleges feladatok teljesítésével, különleges munka elvégzésével, illetve különleges események vagy feladatok közvetítésével. Azért van ez, mert Isten hisz abban, hogy ezek az emberek képesek elvállalni egy ilyen feladatot, képesek elvégezni az Istentől rájuk bízott munkát, hogy méltók Isten bizalmára – de semmi több. Még ha személyesen kaptak is megbízatást Magától Istentől, hallottak kijelentést Isten szájából, vagy beszéltek Istennel, akkor sem lesznek semmilyen tekintetben különbözőek egy hétköznapi embertől, és sajátos vagy magasabb rendű teremtett lénnyé sem lesznek felemelve közönséges teremtett lényből. Ez sosem fog megtörténni. Éppen ezért nem változhatnak át az igazság megtestesítőivé az emberiség körében, Isten házában, akármilyen különlegesek legyenek is bizonyos dolgaik, így a talentumaik, identitásuk, státuszuk, tapasztalatuk vagy az általuk megtanult leckék. Ha valaki önkényesen ilyennek tetteti magát, akkor az az illető kétségkívül antikrisztus. Noha egyesek alkalmanként ilyen beállítottságot mutatnak, attól még elfogadhatják az igazságot és bűnbánatot tarthatnak. Az ilyen embereknek antikrisztusi beállítottságuk van, és antikrisztusi úton járnak, de még mindig van reményük a megmenekülésre. Ha azonban valaki következetesen úgy tesz, mintha az igazság megtestesítője lenne, folyamatosan azt hiszi, hogy igaza van, és nem hajlandó bűnbánatot tartani, akkor az egy valódi antikrisztus. Aki antikrisztus, az egy jottányit sem fogad el az igazságból. Még ha fel is fedik és ki is rekesztik, akkor sem képes megismerni magát, és igazi megbánásra sem képes. Egyes vezetőknek és dolgozóknak csak antikrisztusi beállítottságuk van. Ugyanazon alapelvek szerint cselekednek és ugyanazon utakat választják, mint egy antikrisztus. A racionalitásnak is híján vannak, és nem értik az igazságot, nincsenek tisztában a cselekedeteik természetével és következményeivel, valamint vakmerőn cselekednek. Ami azonban elválasztja őket az antikrisztusoktól, az az, hogy némelyikük még mindig képes elfogadni valamit abból, amit mondok. Még mindig képesek ösztönözni őket a szavaim és figyelmeztetésként szolgálni számukra. Noha antikrisztusi beállítottságuk van, még mindig el tudnak fogadni valamennyit az igazságból; el tudnak fogadni némi metszést, képesek igazán megbánást érezni és valamennyire bűnbánatot tartani. Ez különbözteti meg őket az antikrisztusoktól. Ezek olyan emberek, akiknek mindössze antikrisztusi beállítottságuk van. Van valami közös abban, amikor antikrisztusi természetlényege, illetve amikor antikrisztusi beállítottsága van valakinek. A kettő alapvetően ugyanaz, mivel az antikrisztusok és az antikrisztusi beállítottságú emberek közös vonása, hogy mindkettőjüknek antikrisztusi beállítottságuk van. Azonban némelyek közülük el tudják fogadni az igazságot és igazi megbánást képesek mutatni. Az ilyen ember nem antikrisztus, hanem inkább olyasvalaki, akinek antikrisztusi beállítottsága van. Ez a különbség az antikrisztusok és az antikrisztusi beállítottságú emberek között. Aki egy szemernyi igazságot sem képes elfogadni, és híján van az igazi megbánásnak, az valódi antikrisztus. Aki pedig el tudja fogadni az igazságot, és érez igazi megbánást, az egy antikrisztusi beállítottságú ember, és meg lehet menteni. Világosan meg kell tudnotok különböztetni egymástól ezt a két embertípust, és nem szabad vak jellemzésekbe bocsátkoznotok. Ti melyik típusba tartoztok? Némelyek ezt mondják talán: „Vajon miért érzem úgy, mintha ugyanolyan lennék, mint egy antikrisztus? Úgy tűnik, semmi különbség nincsen.” Helytálló ez az érzés, nincs nyilvánvaló különbség. Ha képes vagy elfogadni az igazságot és igazi megbánást tanúsítani, akkor ez az egyetlen különbség; ez az emberi mivolt tekintetében is különbség. Vagyis az antikrisztus gonosz ember, az antikrisztusi beállítottságú ember ezzel szemben nem gonosz, hanem csupán romlott beállítottsága van. Ez az egyetlen különbség. A romlott beállítottságaikban nincs különbség, egyformák ebben a tekintetben, ez egy közös tulajdonságuk, amely mindannyiukra jellemző. Az, ahogyan Isten szavai feltárják a romlott emberiség különféle állapotait, teljességgel pontos, és a legkevésbé sem tér el a valóságtól. Amikor Isten választott népe Isten szavait olvassa, mind ugyanúgy éreznek; mindannyiuknak ugyanaz a megértésük, mindössze a tapasztalataik mélységében különböznek. Mindannyian felismerik a saját arroganciájukat és józan eszük hiányát. Mind képesek rájönni, hogy tömérdek romlott beállítottságuk van, hogy igen mélyen megrontotta a Sátán az emberiséget, és hogy nem könnyű Istennek megmentenie az emberiséget. Noha sok minden elhangzott már, még mindig van mit mondani. Mindannyian felismerik, hogy szegény és szánalmas, vak és tudatlan az emberiség. Mind tudatában vannak annak, hogy a Sátán az, aki ennyire mélyen megrontotta az emberiséget, hogy az emberiség romlottságának és elvetemültségének fő oka abban rejlik, hogy a Sátán megrontotta és irányítja az emberiséget. Az emberiség, miután a Sátán megrontotta, megfertőződött a Sátán mérgével, és ezáltal a Sátán beállítottsága alakult ki benne, és elveszítette a normális emberi lények racionalitását, lelkiismeretét és józan eszét. Az embereknek nem volt meg többé az a képességük, hogy különbséget tegyenek helyes és helytelen között. Ha Isten nem szabott volna meg törvényeket az emberiség számára, az emberek nem tudnák, hogy helyes vagy helytelen-e megütni vagy megölni valakit, lopni vagy paráználkodni. Azt hinnék, hogy jogosak a cselekedeteik, és hogy így kell cselekedniük. Miután azonban Isten törvényeket és parancsolatokat hirdetett ki, az emberek megtudták, hogy ilyen dolgokat tenni bűn; egy kissé normálisabb lett a racionalitásuk. Persze ez csak a legfelületesebb szintű racionalitás volt, amely természetszerűleg jobban elmélyült, amint megértették az igazságot. No már most, ha az emberek a továbbiakban képesek különböző igazságokat megérteni, megismerni magukat, megtalálni a megfelelő helyüket és pontosan felmérni saját képességük, észlelésük és az igazság felfogására való képességük mértékét, valamint ha arra is képesek, hogy az igazságot használják normaként és Isten szavaira hagyatkozva jöjjenek rá olyan dolgokra, mint például hogy a romlott emberi lények Isten irányában tanúsított különböző hozzáállásai közül melyek pozitívak és melyek nem, illetve melyek elképzelések és képzelődések, és melyek felelnek meg az igazságnak, akkor még normálisabbá válik a racionalitásuk. Éppen ezért csakis az igazság adhat új életet az embereknek. Ha azonban tudással vértezed fel magad, bizonyos gyakorlatokat hangsúlyozol és folyton felvágsz, mindig mutogatod magad, és egyre csak fitogtatod azt a homályos, jelentéktelen kis tudást vagy tanultságot, és nem törekszel az igazságra, akkor vajon képes leszel elnyerni ezt az új életet? Nem, ez hiú ábránd volna. Nemcsak hogy nem fogod elnyerni, hanem még az üdvösség lehetőségét is elveszíted, ez pedig nagyon veszélyes!
Mindannyian sok prédikációt hallottatok az igazságról, és most többé-kevésbé rendelkeztek tisztánlátással a különféle emberek irányában. Habár a gonosz embereket és a rossz embereket fel tudjátok ismerni, a hamis vezetőket és az antikrisztusokat még mindig nem tudjátok. Isten háza most fokozatosan kitisztítja a gyülekezetből mindazokat, akik az igazság legkisebb részét sem fogadják el, akik még mindig vakmerőn cselekszenek, és akik megzavarják és bomlasztják Isten házának a munkáját. Ez azt mutatja, hogy Isten munkája elért ebbe a szakaszba, és Isten választott népe kezd felébredni. Amikor a múltban kapcsolatba kerültem bizonyos emberekkel, mindig úgy éreztem, hogy egyfajta „szag” árad belőlük. Miféle szag? Olyan volt, mint a fenevadak és vadállatok szaga, akik már azelőtt felborzolják a szőrüket és üvöltenek, mielőtt közel menne hozzájuk az ember. Az emberi lények is mutatnak bizonyos, az állatokéhoz hasonló viselkedésformákat. Miből erednek ezek a viselkedésformák? A romlott sátáni beállítottságokból erednek, amelyekkel az emberek rendelkeznek. Mit értek „szag” alatt? Azt értem alatta, hogy nem látsz őszinteséget, amikor a szemükbe nézel; helyette üres, tétova tekintetekkel találkozol. Úgy érzik, hogy nem képesek felmérni téged, ezért vándorol ide-oda a tekintetük, amikor rád néznek. Az általuk mondott szavakban sem fedezhetsz fel semmi nyíltságot, mivel nincs ilyen bennük ott mélyen. Mire gondolok, amikor azt mondom, hogy nincs bennük nyíltság? Arra gondolok, hogy bárkivel érintkezzenek is, védőgát van bennük ott mélyen. Ez a védőgát a tekintetükből, a hangvételükből és a beszédmódjukból is érzékelhető. Ez az ő szaguk; az az érzése támad tőle az embernek, hogy noha sok prédikációt hallottak, még mindig nem értik az igazságot, és az üdvösség útjára sem léptek rá. Akárhogy beszélgetsz is velük az igazságról vagy tárod fel az emberiség romlott beállítottságát; akármilyen őszintén bánsz velük, gondoskodsz róluk, pásztorolod vagy segíted őket, nem érdemled ki vele az őszinte hozzáállásukat. Mi rejlik hát bennük? Védekezés, kételkedés – ezek a leggyakoribbak; azonkívül van egyfajta önvédelem is, valamint a vágy azután, hogy mindig nagyra tartsák őket. Éppen ezért a szavaik, a tekintetük, az arckifejezéseik mind valami meglehetősen természetellenes dolgot fednek fel. Vagyis az, amit a szemükből és az arckifejezésükből érzékelsz, eltér attól, amit mélyen legbelül gondolnak. Röviden: akár félénk az illető, akár óvatos, akár nehézségekkel küzd belül, ha nem látod a nyíltságát, az nem problémás vajon? (De igen.) Ez valóban probléma. És honnan lehet ezt megmondani? A viselkedésükből vagy abból, ahogyan beszélnek. Nem mondják el, hogy mi jár a fejükben, hanem inkább olyan szavakat választanak, amelyeket helyénvalónak gondolnak, és olyan dolgokról beszélgetnek veled, amelyeken már elgondolkodtak. Ez a nem hívők önvédelmi taktikája. Valahányszor éri őket valami, tüskés gombóccá húzzák össze magukat, akár egy sündisznó, hogy megvédjék magukat. Az igazságukat, a képességeiket és a talentumaikat, az általuk elkövetett hibákat, a zavarodottságukat – de még a csalárdságukat és a képmutatásukat is – mind burokban tartják és elrejtik a külvilág szeme elől, még az Én szemem elől is. Nagy erőfeszítéseket tesznek azért, hogy fedezzék és álcázzák, valamint hogy megóvják magukat. Honnan erednek ezek a dolgok? Azután sajátította el az emberiség ezeket a dolgokat, hogy megrontotta őket a Sátán. Kezdetben, miután Isten megteremtette Ádámot és Évát, az Édenkertbe vezette őket, hogy ott éljenek; elmondta nekik, hogy mely gyümölcsöket ehetik meg a fákról, és melyeket nem. Mezítelenül és szégyenérzet nélkül álltak Isten előtt. És mit gondoltak erről? Azt gondolták, hogy ilyennek teremtette őket Isten, hogy olyan dolgaik vannak, amelyeket Isten adott nekik, és hogy nem szükséges elbújniuk Isten elől – eszükbe sem jutott ilyet tenni. Így aztán bárhogy jelentek is meg Isten előtt, mindig nyíltszívűek voltak. Őszinteséget lehetett látni a szemükben; nem emeltek védőfalat vagy védőgátat Istennel szemben a szívük mélyén. Nem kellett megvédeniük magukat Isten előtt, mivel tudták a szívük mélyén, hogy Isten nem jelent fenyegetést rájuk nézve; teljes mértékben biztonságban voltak. Isten csak óvja, szereti és a keblén hordozza őket; Isten sosem ártana nekik – ez volt a legalapvetőbb és legszilárdabb gondolatuk ott legbelül. És mikor kezdett ez megváltozni? (Akkor, amikor megették a jó és a gonosz tudása fájának a gyümölcsét.) A jó és a gonosz tudásának fájáról enni valójában szimbolikus dolog. Azt jelentette, hogy attól a pillanattól fogva, amikor a Sátán először csábította el Évát, apránként egyre inkább elcsábította mindkettejüket, így bűnöket követtek el, rossz dolgokat tettek és a rossz úton jártak; azután pedig beléjük hatolt a Sátán mérge. Nem sokkal később már gyakran elrejtőztek Isten érkezése előtt, mert nem akarták, hogy Isten megtalálja őket. Miért tettek ilyet? Úgy érezték, hogy távol vannak Istentől. És miért alakult ki ez a távolság? Azért, mert valami megváltozott bennük odabent. A Sátán bizonyos gondolatokat és nézeteket adott nekik; egyfajta életet adott nekik, ami miatt aztán kétségbe vonták Istent és óvakodni kezdtek Tőle. Abban a pillanatban eszükbe jutott az is, hogy vajon nem fogja-e kinevetni őket Isten, ha meglátja, hogy meztelenek. Honnan eredt ez a gondolat? (A Sátántól.) Miért nem gondolkodtak így azelőtt, hogy elcsábította volna őket a Sátán? Akkor még az Istentől kapott legősibb élet volt bennük; nem féltek attól, hogy Isten kinevetné őket, és ilyen gondolataik sem voltak. Miután azonban elcsábította őket a Sátán, kezdett minden megváltozni. Először ezt gondolták: „Nincs rajtunk semmi. Nem fog vajon kinevetni bennünket Isten? Vajon azt jelenti ez, hogy szégyentelenek vagyunk?” Kérdések sora vetődött fel az elméjükben. És amint felvetődtek ezek a gondolatok, nem tudtak másként tenni, csak elrejtőzni Isten elől. Bizonyosan ezt gondolták magukban: „Mikor jön Isten? Mitévő legyek, ha eljön? Gyorsan el kell rejtőznöm!” Szükségét érezték, hogy állandóan bujkáljanak. Ez vajon romlott beállítottság? (Igen.) A Sátán csábítása ennek a romlott beállítottságnak a gyökere. Amikor védekeztek Istennel szemben és elrejtőztek Előle, akkor vajon még mindig bíztak Benne a szívük mélyén? Még mindig hajlandóak lettek volna Rá hagyatkozni? (Nem.) Mi maradt meg tehát? (A védekezés.) Egyedül a védekezés és a gyanakvás maradt meg, valamint a távolságtartás, a félelem és a kételkedés – ezek jelentek meg bennük. Még ezt is gondolták: „Vajon képes lenne bántani minket Isten? Mezítelenek vagyunk, és semmink sincs, amivel megvédhetnénk magunkat. Képes lenne lesújtani ránk Isten? Képes lenne megölni bennünket?” Az sosem jutott az eszükbe, hogy Istentől kapták az életüket, és hogy Ő biztosan nem ölné meg őket ilyen könnyedén. Elhomályosult az elméjük, és összezavarodtak. A Sátán mindmáig folytatja az emberiség megrontását; az emberiség Istennel szembeni hozzáállása meglátható az emberek szemében, és sosem változott meg. Odalett az őszinteség, odalett a valódi hit, bizalom és Istenre hagyatkozás. Miben rejlik ennek a gyökere? (A Sátán megrontásában.) Így van, a Sátán megrontásában rejlik. A Sátán borzasztó nagy kárt tett az emberiségben! Noha az emberek azt gondolhatják, hogy mielőtt a Sátán megrontotta az emberiséget, elég jó idők jártak, valójában nem volt olyan jó dolguk az embereknek akkoriban, mint amilyen dolguk a megmentésüket, az igazság megértését és Isten megismerését követően van. Ha választhatnátok, melyik forgatókönyvet választanátok ezek közül? (A megmentés utáni időt.) Valójában egyiket sem helyes választaniuk az embereknek; az emberek nem választhatnak. Ezt Isten rendeli el, ez az emberiség sorsa. Habár az első emberek bíztak Istenben és ráhagyatkoztak Istenre azelőtt, hogy megrontotta volna őket a Sátán, az igazságot nem értették, és nem tudták, hogy kicsoda Isten. Napjainkban legalább van fogalmuk erről az embereknek; tudják, hogy az emberiség Istentől származik, hogy ők teremtett lények, és hogy Isten a Teremtőjük. Tudják, hogy Isten mindent az irányítása alatt tart. Az akkori emberek azonban nem értették ezeket a dolgokat. Meglehetősen egyszerűek voltak, ami azt jelenti, hogy nem féltek attól, hogy Isten meglátja vagy kineveti őket, és mindenért Istenhez fordultak. Ennyire egyszerű volt a hitük. De vajon tudták, hogy kicsoda Isten? Nem. Éppen ezért az egész munka, amelyet Isten elvégzett, óriási értékkel és nagy jelentőséggel bír az emberiség számára. Az egész jó. Meglehetősen szomorúnak érzitek magatokat, amikor az emberiség Isten elleni lázadásának a történetéről beszélünk? Az emberiség és Isten között egykor fennálló bensőséges kapcsolat nagyon távolivá lett. Isten őszintén óvja és szereti az emberiséget, ám az emberek kételkednek Istenben; elrejtőznek Előle és eltávolodnak Tőle, sőt ellenségként tekintenek Rá. Valóban nagy bánatot okoz ennek a kimondása. Ugyanakkor csakis a Sátánra irányíthatjuk a gyűlöletünket; a Sátán az, aki ilyen borzalmasan megrontotta az emberiséget. Habár a Sátán ennyire megrontotta az emberiséget, Istennek megvan rá a módja, hogy megmentse őket. Akármilyen zavart kelt is a Sátán, az nem lesz kihatással Istennek az emberiséget megmentő munkájára. Ez Isten mindenhatósága, Isten hatalma.
Az antikrisztusok az igazság megtestesítőinek tettetik magukat, amint szert tettek némi tapasztalatra és tudásra, illetve megtanultak néhány leckét. Többé-kevésbé eleget beszélgettünk már erről a témáról. Milyen információt nyertetek belőle? Milyen igazságokat értetek? (Nem a tudást kell értékelnünk.) Ez az egyik aspektus. Vannak mások is? (Az emberiség soha nem az igazság, és nem szabad Istennek tettetnie magát.) Ha valaki az igazságnak tetteti magát, az önmagában véve sem pozitív dolog. Az igazság nem olyasvalami, aminek bárki is tettethetné magát, hanem Isten lényege. Isten ellát téged némi igazsággal – ha pedig valaki nyer egy kevés igazságot, az máris elég jó. Némelyek mégis az igazság megtestesítői akarnak lenni. Ez lehetetlen. Az efféle állítások teljességgel megalapozatlanok. Azonkívül ha üdvösséget akarnak nyerni az emberek az Istenben való hit által, akkor meg kell tanulniuk két lábbal a földön járva viselni magukat, nem pedig tökéletességre törekedni. Noha létezik a „tökéletesség” szó, az, hogy teremtett emberi lények tökéletessé váljanak, tarthatatlan elképzelés. A tökéletesség egyedül Istenben található meg. Ki tökéletes a romlottsággal teli emberi lények közül? Minden hibátlan, amit Isten teremt. Ezt nevezzük „tökéletességnek”. Gondolj a tenger halaira, az ég madaraira és a földön kószáló szárnyasokra és vadakra – mind tökéletesek. Találni-e közöttük olyat, amelyik ne lenne jó? Ott van azután az a biológiai lánc is, amelyet az összes élőlény alkot – milyen tökéletes az egész! A romlott emberi lények nem tudnak mást tenni, mint pusztítást okozni benne, s ezzel tökéletlenné, hibássá és hiányossá tenni. Milyen önző és megvetendő dolog! Amit Isten teremt, az mind jó. A fákon mindenféle formájú levelek nőnek; a kis és nagy állatok mindenféle alakot öltenek, és mindnek megvan a maga funkciója. Isten sokat törődik az emberiséggel, a Sátán által megrontott emberiség azonban nem volt képes vigyázni a dolgokra. Helyette tönkretette a dolgokat és eltékozolta Isten gondos szándékát. Az emberi lények nem tartották becsben mindezt, hanem nagy erőkkel rombolták azt, a végletekig elherdálva és tönkretéve minden erőforrást. Mi ennek az eredménye? Mi a végső kimenetel? Learatják, amit vetettek! Tönkre lett téve a környezet, felborult a tápláléklánc, szennyezett a levegő és szennyezett a víz is. Nem maradt több természetes élelmiszer; még tiszta ivóvíz sincsen. Ezért aztán a Sátántól megrontott emberi lények körében nem létezik a „tökéletesség” fogalma. Bárki, aki az igazságra törekvés zászlaja alatt azt állítja magáról, hogy tökéletes, vagy hogy a tökéletességet keresi, az alaptalan dolgot állít – ez egy megtévesztő, félrevezető hazugság. És az ilyen romlott emberi lények mégis az igazság megtestesítőinek szeretnék tettetni magukat! Annyi rossz dolgot tettek, és mégis azt gondolják, hogy az igazság megtestesítőinek tettethetik magukat! Nem azt jelenti ez, hogy változhatatlan a sátáni természetük? (De igen.) Egyáltalán nincsenek az igazság birtokában, és mégis az igazság megtestesítőinek szeretnék tettetni magukat – mennyire szégyentelenek ezek a sátánfajzatok!
2019. november 20.