Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész) Harmadik szakasz

Annak boncolgatása, hogy az antikrisztusok azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek

A mai közlés az antikrisztusok különböző megnyilvánulási módjainak nyolcadik pontjáról szól: azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek. Képesek vagytok megérteni ezt a pontot? Először fontoljátok meg, hogy e pont mely megnyilvánulásait tudjátok megfeleltetni annak, amit értetek. Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek – a szó szerinti jelentés könnyen érthető, de számos olyan állapot és különféle beállítottság van benne, amelyet többféle ember mutat, illetve különféle magatartásformák, amelyeket ezek a különféle beállítottságok jelenítenek meg. Ez nagy téma; a beszélgetés során néhány kisebb sajátosságának a szempontjából kell megközelítenünk. Ha a szó szerinti jelentése szerint akarjuk megmagyarázni ezt a tételt, akkor a szavakat és doktrínákat prédikáló emberek a leggyakrabban azt mondhatják: „Azt jelenti, hogy mindenben hallgatni rájuk. Ráveszik az embereket, hogy figyeljenek rájuk, még akkor is, amikor az, amit mondanak, nem egyezik az igazsággal. Amikor néhány szót és doktrínát prédikálnak, akkor rávesznek másokat, hogy figyeljenek rájuk. Amikor egy szólást mondanak, akkor rávesznek másokat, hogy figyeljenek rájuk. Mindig hajlamosak arra, hogy másoknak parancsokat adjanak, másokra bízzák a munkát és másokat arra kényszerítsenek, hogy hallgassanak rájuk.” Hát nem így fogalmaznak a leggyakrabban, amikor ennek a pontnak a szó szerinti jelentéséről beszélnek egy kicsit? Mit mondanak még? „Azt gondolják, hogy mindenben igazuk van. Rávesznek mindenkit, hogy rájuk hallgasson, és arra kényszerítik az embereket, hogy alávessék magukat a szavaiknak, noha azok nem felelnek meg az igazságnak. Önmagukat tekintik az igazságnak és Istennek, és úgy látják, hogy ha az emberek hallgatnak rájuk, akkor az igazságnak és Istennek vetik alá magukat. Ezt jelenti.” Ha ti beszélnétek erről a témáról, akkor gondoljátok át, hogyan kellene ezt tennetek. Ha azzal kezdenétek, amit személyesen láttatok vagy tapasztaltatok, akkor milyen részletből indulnátok ki? Amint a valóságról beszélünk, nincs mit mondanotok. Akkor a testvérekkel való szokásos beszélgetés során sincs semmi mondanivalótok? Hogyan tudnátok jól végezni a munkátokat beszéd nélkül? Először ennek a megnyilvánulásnak néhány konkrét módjáról és magatartási formájáról beszéljetek egy kicsit. Ezek közül melyeket láttátok már vagy melyeknek voltatok tanúi korábban? Van valami elképzelésetek? (Amikor a kötelességemet végzem, meglehetősen jó ötleteim támadnak, és nagyon szeretném megvalósítani őket. Úgy gondolom, hogy ezek a gondolataim jók és helyesek, és amikor mások kétségeket támasztanak velük kapcsolatban, azt mondom, hogy a dolgot nem szabad halogatni, azonnal el kell intézni. Aztán erőszakkal megteszem, amire elszántam magam. Lehet, hogy mások keresni akarnak, de nem akarok időt hagyni nekik. Azt akarom, hogy az én elképzeléseimnek megfelelően tegyék meg a dolgot.) Ez egy konkrét megnyilvánulás. Ki mondana még egyet? (Egyszer beszélgettem a testvérekkel valakinek az előléptetésről és műveléséről. Valójában már el is határoztam, hogy ezt az embert előléptetem. Úgy éreztem, hogy keresésemmel már a Fennvalóhoz fordultam, és hogy semmi baj azzal, ha előléptetem. Néhány testvér még nem értette túl jól a dolgot én pedig nem beszélgettem arról, hogy miért kellene előléptetnünk azt az embert, hogy mik az alapelvek vagy mi az igazság. Egyszerűen csak erélyesen elmondtam nekik, hogy mi mindenben jó az az ember, és hogy az előléptetése összhangban van az alapelvekkel. Kényszerítettem őket, hogy engedelmeskedjenek nekem, hogy elhiggyék, hogy amit teszek, az helyes.) A problémák egy kategóriájáról, az állapotok egy kategóriájáról beszéltek, amelyek összességében megfelelnek ennek a témának. Úgy tűnik, hogy az igazságról való megértésetek csupán némi szó szerinti megértésig terjed, úgyhogy beszélnem kell erről. Ha nagyjából értenétek ezt a témát, akkor átugranánk rajta és a következőről beszélgetnénk. Úgy tűnik azonban, hogy még nem tehetjük, és a terv szerint beszélgetnünk kell róla.

A nyolcadik tétel az antikrisztusok különböző megnyilvánulásai közül: azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek. Ezen belül egy antikrisztus lényege többféleképpen fejeződik ki. Ez bizonyosan nem egyetlen dolog, egyetlen kifejezés, egyetlen nézet vagy egyetlen kezelési mód: inkább egy beállítottság. Miféle beállítottságról van tehát szó? Többféle módon nyilvánul meg. Az első mód, hogy az ilyen emberek képtelenek bárkivel is együttműködni. Ez egy cselekvési forma? (Nem, ez egy beállítottság.) Így van – ez egy beállítottság kinyilatkoztatása, egy olyan beállítottságé, amelynek lényege az arrogancia és az önelégültség. Az ilyen emberek senkivel sem tudnak együttműködni. Ez az első. A második megnyilvánulási módja az, hogy az a vágyuk és ambíciójuk, hogy irányítsák és meghódítsák az embereket. Ez egy beállítottság? (Igen.) Ez egy cselekvési forma? (Nem.) Különbözik az általatok elmondott dolgoktól? Ti külön eseményekről, külön cselekvési formákról beszéltetek – ezek egyike sem lényeg. Ez a megnyilvánulás nem súlyosabb-e, mint az általatok elmondott dolgok? (De igen.) A gyökérig hatol. A harmadik mód pedig az, hogy megtiltják másoknak, hogy beavatkozzanak, kérdezősködjenek vagy felügyeljék őket bármilyen munkában, amit elvállaltak. Ez egy lényeg? (Igen.) Ezen lényegek mindegyike sokféle magatartást és cselekvési formát tartalmaz. Ez a lényeg ugye megint csak illik a nyolcadik ponthoz? A negyedik mód az, hogy az igazság megtestesítőinek tettetik magukat, amint némi tapasztalatra és tudásra tettek szert, és megtanultak néhány leckét. Ez azt jelenti, hogy ha képesek az igazság egy kis részének a közlésére, akkor úgy gondolnak magukra, mint az igazságvalóság birtokosára, és meg akarják mutatni másoknak, hogy olyasvalakik, akik rendelkeznek az igazsággal – olyasvalakik, akik gyakorolják az igazságot, szeretik az igazságot, és rendelkeznek az igazságvalósággal. Az igazság megtestesítőinek tettetik magukat – hát nem súlyos természetű dolog ez? (De igen.) Megfelel-e ez a megnyilvánulás a nyolcadik pontnak? (Igen.) Megfelel. A nyolcadik pont alapvetően ezen a négy módon nyilvánul meg. Mondjátok vissza őket az elsőtől kezdve. (Az első az, hogy az ilyen emberek képtelenek bárkivel is harmonikusan együttműködni.) A „harmonikusan” az együttműködési képességre utal: az ilyen emberek egyszerűen képtelenek együttműködni bárkivel. Maguk teszik a dolgokat, egyedül cselekednek; az „egyedül” az első megnyilvánulás meghatározó jellemzője. Most nézzük a másodikat. (Vágy és ambíció van bennük arra, hogy irányítsák és meghódítsák az embereket.) Ez komoly megnyilvánulás-e? (Igen, az.) Nos, mi a második megnyilvánulás meghatározó jellemzője? Írjátok le egy szóval. (Elvetemült.) Az „elvetemült” egy melléknév: a beállítottságukat írja le. A szó az „irányítás” kell, hogy legyen. Az „irányítás” egy cselekvés – olyan, amely az ilyen beállítottságból fakad. És most a harmadik megnyilvánulás. (Megtiltják másoknak, hogy beavatkozzanak, kérdezősködjenek, vagy felügyeljék őket bármilyen munkában, amit elvállaltak.) Ez nem olyan beállítottság-e, amely közös az antikrisztusokban? (De igen.) Ez egy olyan jellegzetes beállítottság, amely az antikrisztusokra jellemző. Van-e egy találó szó, amely összefoglalja ezt a megnyilvánulást? Igen: „ellenállás”. Bárki jön, ellenállnak nekik: és felejtsétek el, hogy elfogadnák a testvérek és az átlagemberek felügyeletét és kérdezősködését – még Isten vizsgálatát sem fogadják el. Hát nem ellenállás ez? (De igen.) És a negyedik megnyilvánulás. (Az igazság megtestesítőinek tettetik magukat, amint némi tapasztalatra és tudásra tettek szert, és megtanultak néhány leckét.) Ezt egy találó szóval foglaljuk össze: „tettetnek”. A tettetés komolyabb, mint a megtévesztés. A nyolcadik ponthoz kapcsolódó alapvető, jellemző viselkedésmódok, cselekvési formák és beállítottságok mind megtalálhatók e négy megnyilvánuláson belül. Az első megnyilvánulás meghatározó jellemzője az „egyedül”. Nem működnek együtt senkivel, hanem egymagukban akarnak cselekedni. Nem figyelnek senkire, csak magukra, és azt akarják, hogy mások csak rájuk figyeljenek, senki másra. Megszoksz, vagy megszöksz. A második megnyilvánulás meghatározó jellemzője az „irányítás”. Irányítani akarják az embereket, és különféle eszközöket használnak fel arra, hogy irányítsanak téged, a gondolataidat, a cselekvési formáidat, a szívedet és a nézeteidet. Nem közlik veled az igazságot. Nem értetik meg veled az igazság alapelveit, és nem értetik meg veled Isten szándékait. A saját hasznukra akarnak irányítani, hogy beszélj helyettük, dolgokat tegyél értük, dolgozz értük, magasztald fel őket és tegyél mellettük bizonyságot. Úgy akarnak irányítani, mint a rabszolgájukat, a bábjukat. A harmadik megnyilvánulás meghatározó jellemzője az „ellenállás”. Ez azt jelenti, hogy mindennek ellenállnak – mindennek, ami a munkájuk és beszédük tisztán látását vagy felügyeletét jelentheti, vagy fenyegetheti ezeket; teljes mértékben ellenállnak és szembehelyezkednek ezekkel. A negyedik megnyilvánulás meghatározó jellemzője a „tettetés” – minek tettetik magukat? Az igazság megtestesítőinek tettetik magukat. Ez azt jelenti, hogy megkövetelik az emberektől, hogy emlékezzenek arra, amit mondanak és amit tesznek, sőt, még jegyzeteket is készítsenek ezekről. Azt mondják: „Hogyan is lenne elég, ha csak fejben jegyzeteltek? Le kell írnotok a füzeteitekbe. Egyikőtök sem érti, amit mondok – ez nagyon mély dolog!” Mit gondolnak a szavaikról? Hogy azok az igazság. Innentől kezdve egyenként fogunk beszélni róluk.

I. Annak boncolgatása, hogy az antikrisztusok képtelenek bárkivel is együttműködni

Az első pont, hogy az antikrisztusok képtelenek bárkivel is együttműködni. Ez az első megnyilvánulása annak, hogy az antikrisztusok azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek. Senkivel sem tudnak együttműködni – ez a „senki” mindenkire vonatkozik. Akár összeegyeztethető a személyiségük valaki máséval, akár nem, és bármilyenek is a körülmények, egyszerűen nem képesek együttműködni. Ez nem a romlottság hétköznapi megnyilvánulásáról szól – ez a természetükben rejlő probléma. Egyesek azt mondják: „Vannak bizonyos emberek, akiknek a személyisége nem kompatibilis az enyémmel, és emiatt nem tudok velük együttműködni.” Ez nem egyszerűen személyiségek kérdése, hanem a romlott beállítottság kérdése. A romlott beállítottság az antikrisztusi beállítottsággal egyenlő, de ez nem jelenti, hogy az embernek antikrisztusi lényege van. Ha valaki képes az igazság keresésére, és képes engedelmeskedni annak, amit mások mondanak (legyenek azok bárkik), amíg az megfelel az igazságnak, nem lesz-e könnyű az adott embernek harmonikus együttműködést elérni másokkal? (De igen.) Azoknak az embereknek, akik alá tudják vetni magukat az igazságnak, könnyű együttműködni másokkal. Azok, akik nem tudják alávetni magukat az igazságnak, senkivel nem képesek együttműködni. Vannak például olyan emberek, akik meglehetősen arrogánsak és önelégültek. A legkevésbé sem fogadják el az igazságot, és senkivel sem képesek harmonikusan együttműködni. Nos, ez komoly probléma: antikrisztusi természetük van, és nem képesek alávetni magukat az igazságnak vagy Istennek. Az emberek beállítottsága romlott: ha képesek elfogadni az igazságot, akkor könnyű lesz számukra megmenekülni; de ha antikrisztusi természetük van és nem képesek elfogadni az igazságot, akkor bajban vannak – nem lesz könnyű megmenekülniük. Sok antikrisztus elsősorban azért fedetett fel, mert képtelenek bárkivel is együttműködni, és mindig diktatórikusan cselekednek. Ez egy romlott beállítottság megnyilvánulása, vagy egy antikrisztus természetlényege? Képtelen bárkivel együttműködni – milyen probléma ez? Mi köze van ahhoz, hogy mások csak neki vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek? Ha világosan akarjuk ezt a pontot közölni, akkor láthatjátok, hogy egy antikrisztus természetlényegével rendelkezők képtelenek bárkivel is együttműködni, hogy bárkivel is működnek együtt, elválnak az útjaik, sőt keserű riválisokká válnak. A felszínen úgy tűnhet, hogy egyes antikrisztusoknak vannak segítőik vagy társaik, de valójában amikor valami történik, akkor bármennyire is igazuk van másoknak, az antikrisztusok soha nem hallgatják meg, amit mondani akarnak. Még csak figyelembe sem veszik, nemhogy megbeszélnék vagy közösséget vállalnának róla. Egyáltalán nem figyelnek oda, mintha mások akár ott sem lennének. Amikor az antikrisztusok meghallgatják mások mondanivalóját, akkor csupán látszatcselekvést végeznek, vagy előadnak egy színjátékot, hogy mások a tanúi lehessenek. De amikor aztán eljön a végső döntés ideje, akkor az antikrisztusoké az utolsó szó. Ha bárki más beszél, csak a levegőt vesztegeti, egyáltalán nem számít. Ha például két ember felelős valamiért, és az egyikükben megvan az antikrisztus lényege, akkor mi mutatkozik meg ebben az emberben? Bármiről van szó, ő és csakis ő az, aki elindítja a dolgot, aki felteszi a kérdéseket, aki elrendezi a dolgokat és aki megoldást talál. És a legtöbbször teljes tudatlanságban tartják a társukat. Mi a társuk az ő szemükben? Nem a helyettesük, hanem egyszerűen csak kirakatbábu. Az antikrisztus szemében a társuk egyszerűen nem létezik. Amikor valamilyen probléma merül fel, az antikrisztus átgondolja, és ha már eldöntötte, hogyan kell cselekedni, mindenkit tájékoztat arról, hogy ezt így kell csinálni, és ezt senki sem kérdőjelezheti meg. Mi a lényege a másokkal való együttműködésének? Alapvetően az, hogy az övé a végső szó, hogy soha nem vitatja meg a problémákat senki mással, egyedül vállalja a felelősséget a munkáért és a társait kirakatbábuvá változtatja. Mindig egyedül cselekszik és soha senkivel nem működik együtt. Soha nem beszéli meg a munkáját és nem kommunikál róla senki mással. Gyakran egyedül hozza meg a döntéseket és egyedül foglalkozik a problémákkal, és sok dologban a többiek csak utólag tudják meg, hogyan végezte el vagy kezelte a dolgokat. Mások azt mondják neki: „Minden problémát velünk kell megbeszélni. Mikor kezelted ezt az embert? Hogyan kezelted? Hogyhogy nem tudtunk róla?” Nem ad magyarázatot, és nem is figyel. Számára a társainak semmi haszna, csak díszletek vagy kirakatbábuk. Amikor valami történik, átgondolja, saját maga dönt, és úgy cselekszik, ahogyan csak akar. Bármennyi ember van körülötte, mintha ezek az emberek nem is lennének ott. Az antikrisztus számára akár levegő is lehetnének. Ezt figyelembe véve van-e valamilyen valóságos aspektusa a másokkal való együttműködésének? Egyáltalán nem. Csak látszatcselekvést végez és szerepet játszik. Mások azt mondják neki: „Miért nem vállalsz közösséget mindenki mással, amikor problémával találkozol?” Ő erre azt feleli: „Mit tudnak ők? Én vagyok a csapatvezető. Az én dolgom, hogy döntsek.” A többiek azt mondják: „És miért nem vállaltál közösséget a társaddal?” Azt feleli: „Megmondtam neki, és nem volt véleménye.” Kifogásként használja fel, hogy másoknak nincs véleményük vagy hogy nem tudnak önállóan gondolkodni. Így elfedi azt a tényt, hogy csak a saját fejét követi. És ezt a legcsekélyebb önvizsgálat sem követi. Az ilyen ember számára lehetetlen lenne elfogadni az igazságot. Ez a probléma az antikrisztus természetével kapcsolatos.

Hogyan kell magyarázni és gyakorolni az „együttműködés” fogalmát? (A dolgok megvitatása, amikor felmerülnek.) Igen, ez az egyik módja a gyakorlásának. És még? (Az ember gyengeségeinek ellensúlyozása a másik erősségeivel, egymást felügyelve.) Ez teljesen illik rá: az ilyen módon való gyakorlás harmonikus együttműködés. Van még más is? Kikérni a másik véleményét, amikor dolgok történnek – ez nem együttműködés? (De igen.) Ha az egyik ember közli a véleményét, majd a másik is a sajátját, és végül csak az első ember közléséhez tartják magukat, akkor minek ez a látszatcselekvés? Ez nem együttműködés: ez nincs összhangban az alapelvekkel és nem hozza meg az együttműködés eredményeit. Ha csak beszélsz és beszélsz, mint egy gépfegyver, ha nem adsz lehetőséget másoknak, akik beszélni szeretnének, és ha nem hallgatsz meg másokat még azután sem, hogy minden ötletedet elmondtad, akkor az megbeszélés-e? Közlés-e? Csak látszatcselekvés – nem együttműködés. Akkor mi az együttműködés? Az, amikor – miután elmondtad az elképzeléseidet és döntéseidet – képes vagy kikérni a másik véleményeit és nézeteit, majd összehasonlítani a saját állításaidat és nézeteidet az övéivel, úgy, hogy néhány ember közösen tisztánlátást gyakorol velük kapcsolatban és keresi az alapelveket, ezáltal pedig közös megértésre jutnak és meghatározzák a gyakorlás helyes útját. Ezt jelenti megvitatni és közösségben lenni – ezt jelenti az „együttműködés”. Vannak, akik vezetőként nem látnak át valamilyen dolgot, de addig nem vitatják meg másokkal, amíg ki nem merülnek a lehetőségeik. Ekkor azt mondják a csoportnak: „Nem tudom autokratikusan kezelni ezt a dolgot: mindenkivel harmonikusan együtt kell működnöm. Hagyom, hogy mindannyian kifejtsétek a véleményeteket róla, hogy megbeszéljük, hogy eldöntsük, hogyan kell helyesen cselekednünk.” Miután mindenki megszólalt és elmondta a véleményét, megkérdezik a vezetőt, hogy mit gondol róla. Azt mondja: „Amit mindenki akar, az ugyanaz, mint amit én akarok – én is erre gondoltam. Kezdettől fogva ezt terveztem, ezzel a megbeszéléssel pedig garantált az egyhangúság.” Őszinte-e ez a megjegyzés? Van egy árnyoldala. Egyáltalán nem látja át a dolgot, és a mondanivalójával az a szándéka, hogy félrevezessen és becsapjon másokat: az a célja vele, hogy az emberek megbecsüljék. Az, hogy mindenki véleményét kikéri, csak formaság, amivel azt akarja elérni, hogy mindenki azt mondja, hogy ő nem diktatórikus vagy önkényeskedő. Ezt a módszert alkalmazza a dolgok elfedésére, hogy elkerülje ezt a címkét. Valójában miközben mindenki beszél, ő egyáltalán nem figyel és egyáltalán nem szívleli meg, amit mondanak. Abban sem őszinte, hogy mindenkit hagy beszélni. Látszatra engedi, hogy mindenki közösséget vállaljon és megbeszélje a dolgokat, de valójában csak azért engedi, hogy mindenki beszéljen, hogy megtalálja azt a módszert, amely összhangban van a saját szándékaival. Amikor pedig meghatározta a megfelelő módszert a dolog megközelítésére, akkor rákényszeríti az embereket, hogy fogadják el, amit tenni szándékozik, akár helyes az, akár nem, és mindenkivel elhiteti, hogy az ő módszere a helyes, hogy mindenki ezt akarja. Végül pedig erőszakkal hajtja végre. Ezt neveznéd te együttműködésnek? Nem – akkor minek neveznéd? Diktatórikusan viselkedik. Akár igaza van, akár nincs, azt akarja, hogy övé legyen az egyetlen, utolsó szó. Ráadásul ha valami történik és nem látja át, akkor a többieket szólaltatja meg először. Miután a többiek szóltak, összefoglalja a véleményüket és keres bennük egy olyan módszert, ami tetszik neki, amit megfelelőnek talál, és mindenkivel elfogadtatja. Az együttműködés látszatát kelti, ami azt eredményezi, hogy továbbra is úgy cselekszik, ahogyan akar – továbbra is övé az egyetlen és utolsó szó. Hibát talál és beleköt mindenbe, amit a többiek mondanak, kommentál és meghatározza a hangnemet, majd mindezt egyetlen teljes, pontos állítássá szintetizálja, amellyel meghozza a döntését és mindenkinek megmutatja, hogy ő emelkedettebb, mint a többiek. Kívülről úgy tűnik, mintha mindenki mondanivalóját meghallgatta volna, és valóban mindenkit hagy beszélni. Tény azonban, hogy a döntést végül egyedül ő hozza meg. A döntés valójában mindenki meglátásaiból és nézeteiből áll, csak ő foglalja össze őket kicsit teljesebb és pontosabb formában. Vannak, akik ezt nem látják át, és ezért úgy hiszik, hogy ő az, aki emelkedett. Mi a jellege annak, amikor így cselekszik? Nem rendkívüli ravaszság? Összefoglalja mindenki mondanivalóját és a sajátjaként állítja be, hogy az emberek hódoljanak és engedelmeskedjenek neki, végül pedig mindenki úgy cselekszik, ahogyan ő akarja. Ez harmonikus együttműködés lenne? Ez arrogancia és önelégültség, diktatúra – minden érdemet kisajátít. Az ilyen emberek rendkívül álságosak, rendkívül arrogánsak és önelégültek a másokkal való együttműködésben, az emberek pedig ezt meg fogják látni, ha elég időt kapnak. Néhányan azt mondják: „Azt mondod, hogy senkivel sem tudok együttműködni – nos, nekem van társam! Ő jól együttműködik velem: oda megy, ahová én megyek, azt teszi, amit én teszek: oda megy, ahová én küldöm, azt teszi, amit én mondok, és úgy, ahogyan én akarom.” Ezt jelenti az együttműködés? Nem. Ezt inasnak hívják. Egy inas teljesíti, amit mondasz neki – ez együttműködés? Egyértelmű, hogy az illető egy lakáj, akinek nincsenek ötletei, nézetei, még kevésbé saját véleménye. Ezen túlmenően pedig úgy gondolkodik, mint aki embereknek akar megfelelni. Nem aprólékos semmiben, amit tesz, hanem felületesen látszatcselekvést végez, és nem tartja fenn Isten házának érdekeit. Milyen célt szolgálhat az ilyen együttműködés? Akárkivel is működik együtt, az illető csak a parancsait teljesíti, és mindig lakáj marad. Arra hallgat, amit mások mondanak, és azt teszi, amire mások utasítják. Ez nem együttműködés. Mi az együttműködés? Képesnek kell lennetek megbeszélni egymással a dolgokat, kifejteni a nézeteiteket és a véleményeiteket; ki kell egészítenetek és felügyelnetek kell egymást. Keresnetek és kérdezősködnötök kell egymástól és figyelmeztetnetek kell egymást. Ezt jelenti a harmonikus együttműködés. Tegyük fel például, hogy valamit a saját akaratod szerint kezeltél, és valaki azt mondja: „Rosszul csináltad, teljesen az alapelvekkel ellentétesen. Miért kezelted úgy, ahogyan akartad, anélkül, hogy az igazságot kerested volna?” Erre azt mondod: „Így van – örülök, hogy figyelmeztettél! Ha nem tetted volna, az katasztrófát jelentett volna!” Ezt jelenti egymás figyelmeztetése. Mi akkor az egymás felügyelete? Mindenki romlott beállítottságú, és lehet, hogy felületesen végzi a kötelességét, csak a saját státuszát és büszkeségét védve, nem pedig Isten házának érdekeit. Ilyen állapotok minden emberben vannak. Ha megtudod, hogy valakinek problémája van, kezdeményezned kell, hogy beszélgess vele, emlékeztetve, hogy az alapelvek szerint végezze a kötelességét, miközben ezt saját magadra nézve is figyelmeztetésként kezeled. Ez a kölcsönös felügyelet. Milyen funkciót szolgál a kölcsönös felügyelet? A célja, hogy megvédje Isten házának érdekeit, valamint hogy megakadályozza az embereket abban, hogy rossz útra térjenek. Az együttműködésnek egymás figyelmeztetésén és egymás felügyeletén kívül van egy másik funkciója is: egymás megkérdezése. Amikor például egy emberrel akarsz foglalkozni, beszélgetned kell a társaddal és kérdezősködnöd kell nála: „Ilyennel még nem találkoztam. Nem tudom, hogyan kezeljem. Mi a jó módszer a kezelésére? Egyszerűen nem tudom megoldani!” Azt mondja: „Már korábban is kezeltem ilyen problémákat. Az akkori kontextus kicsit más volt, mint ennek az embernek az esetében: ha ugyanúgy kezelnénk ezt a dolgot, az egy kicsit olyan lenne, mintha szabályokat követnénk. Most sem tudom, hogyan lehetne ezt jól kezelni.” Azt mondod: „Van egy ötletem, amit szeretnék megbeszélni veled. Ez a személy gonosznak tűnik, ha a jellemét nézzük, de egyelőre nem lehetünk biztosak benne. Viszont munkát végezni, azt tud, úgyhogy egyelőre hagyjuk, hogy csinálja. Ha nem tud munkát végezni és továbbra is zavarja és akadályozza a dolgokat, akkor majd foglalkozunk vele.” Ezt meghallja, és azt mondja: „Ez jó módszer. Óvatos megközelítés és teljesen összhangban van az alapelvekkel. Ezzel nem nyomjuk el, és nem is adunk teret az egyéni haragnak. Kezeljük tehát így.” Megbeszélés útján ketten egyetértésre jutottatok. Az így végzett munka zökkenőmentesen folyik. Tegyük fel, hogy ti ketten nem működtök együtt és nem beszélitek meg a dolgokat, és amikor a társad nem tudja, hogyan kezeljen valamit, akkor rád hárítja, és azt gondolja: „Kezeld úgy, ahogyan neked tetszik. Ha bármi rosszul sül el, az mindenesetre a te felelősséged lesz, semmiképpen nem fogok osztozni benne.” Látod, hogy a társad a felelősségvállalástól való vonakodásból cselekszik, mégsem mutatsz erre rá neki, hanem meggondolatlanul, a saját akaratod szerint cselekszel, és azt gondolod: „Nem akarod vállalni a felelősséget? Hagyni akarod, hogy én kezeljem? Rendben, akkor én majd kezelem – kizárom az illetőt.” Ti ketten nem gondolkodtok egyformán. Mindkettőtöknek megvan a saját nézőpontja – és ennek eredményeképpen az ügyet gondatlanul, az alapelveket megsértve kezelitek, és önkényesen kitakarítotok egy munkavégzésre alkalmas személyt. Ez lenne a harmonikus együttműködés? A harmonikus együttműködés az egyetlen módja a pozitív eredmények elérésének. Ha az egyik ember nem vállal felelősséget, a másik pedig önkényesen cselekszik, az ugyanaz, mintha nem működnének együtt. Mindketten a saját akaratukból cselekednek. Hogyan lehetne megfelelő színvonalú az ilyen kötelességvégzés?

Ha az együttműködés során valami felmerül, akkor érdeklődni kell egymásnál és meg kell beszélni a dolgokat egymással. Képesek-e az antikrisztusok ilyen gyakorlatra? Az antikrisztusok képtelenek bárkivel is együttműködni; mindig egyeduralom felállítására vágynak. Ennek a megnyilvánulásnak a jellemzője az „egyedül”. Miért használjuk az „egyedül” szót ennek a leírására? Mert mielőtt cselekednének, nem járulnak Isten elé imádságban, az igazság alapelveit sem keresik, még kevésbé keresnek valakit, akivel közösséget vállalnának, és akitől megkérdeznék: „Ez a megfelelő irány? Mit írnak elő a munkarendek? Hogyan kell az ilyesmit kezelni?” Soha nem vitatják meg a dolgokat, és soha nem próbálnak konszenzusra jutni a kollégáikkal és a társaikkal – csak egyedül mérlegelik a dolgokat és tervezgetnek, a saját terveiken és intézkedéseiken dolgoznak. Isten házának munkarendjeit csupán felületesen átolvasva azt hiszik, hogy megértették őket, majd vakon megszervezik a munkát. Mire pedig mások tudomást szereznek erről, a munkát már el is rendezték. Lehetetlen, hogy bárki is előzetesen a saját szájukból hallja a nézeteiket vagy véleményeiket, mivel soha senkivel nem közlik a bennük rejlő gondolatokat és nézeteket. Valaki megkérdezheti: „Nincsenek minden vezetőnek és dolgozónak társai?” Lehet, hogy névlegesen van társuk, de amikor a munkára kerül a sor, már nincs – egyedül csinálják a dolgokat. Bár a vezetőknek és a dolgozóknak vannak társaik, és mindenkinek, aki bármilyen kötelességet végez, vannak társai, az antikrisztusok úgy hiszik, hogy ők jó képességűek és jobbak, mint az átlagemberek, ezért az átlagemberek nem méltóak arra, hogy a társaik legyenek, és mindannyian alacsonyabb rendűek náluk. Ezért szeretnek az antikrisztusok mindenről dönteni, és nem szeretik megbeszélni a dolgokat senki mással. Úgy gondolják, hogy ha így tesznek, akkor alkalmatlan semmirekellőnek tűnnek. Miféle nézőpont ez? Miféle beállítottság ez? Arrogáns beállítottság? Úgy gondolják, hogy másokkal együttműködni és megbeszélni dolgokat, érdeklődni és kérdezni tőlük méltatlan és megalázó, az önbecsülésük megsértése. Ezért pedig, hogy megóvják az önbecsülésüket, nem engednek átláthatóságot semmiben, amit tesznek, és nem is beszélnek róla másoknak, nemhogy megbeszélnék velük. Úgy gondolják, hogy ha másokkal megbeszélik a dolgokat, azzal alkalmatlannak mutatják magukat; hogy ha mindig kikérik mások véleményét, az azt jelenti, hogy ostobák és képtelenek önállóan gondolkodni; hogy ha másokkal együttműködnek egy feladat elvégzésében vagy valamilyen probléma megoldásában, haszontalannak tűnnek. Ez vajon nem az ő arrogáns és abszurd mentalitásuk? Nem a romlott beállítottságuk? A bennük lévő arrogancia és önelégültség túlságosan is nyilvánvaló: elvesztettek minden normális emberi értelmet, és nincs minden rendben a fejükben. Mindig úgy gondolják, hogy vannak képességeik, egyedül is be tudnak fejezni dolgokat és nincs szükségük arra, hogy másokkal együttműködjenek. Mivel ilyen romlott beállítottságaik vannak, képtelenek a harmonikus együttműködés elérésére. Úgy hiszik, hogy a másokkal folytatott együttműködés a saját hatalmuk felhígulását és széttöredezését jelenti, hogy ha a munkát megosztják másokkal, akkor a saját hatalmuk csökken és nem dönthetnek mindenről saját maguk, vagyis nincs valóságos hatalmuk, ami óriási veszteség a számukra. Így aztán bármi történjék is velük, ha úgy hiszik, hogy értik és tudják, hogyan lehet megfelelően kezelni, akkor nem beszélik meg senki mással, és ők döntenek el mindent. Inkább hibáznak, mint hogy másokat beavassanak. Inkább tévednek, mint hogy megosszák a hatalmat valaki mással, és inkább az elbocsátást részesítik előnyben, mint hogy hagyják, hogy mások beavatkozzanak a munkájukba. Ilyen egy antikrisztus. Inkább árt Isten háza érdekeinek, inkább kockára teszi Isten háza érdekeit, minthogy a hatalmát bárki mással megossza. Azt gondolja, hogy amikor munkát végez vagy valamilyen dolgot kezel, az nem kötelességvégzés, hanem lehetőség arra, hogy megmutassa önmagát és kitűnjön mások közül, lehetőség arra, hogy hatalmat gyakoroljon. Ezért bár azt mondja, hogy harmonikusan együttműködik másokkal, és ha felmerül egy dolog, akkor közösen megbeszéli másokkal, az igazság az, hogy a szíve mélyén nem hajlandó lemondani a hatalmáról vagy a státuszáról. Úgy gondolja, hogy amíg megért néhány doktrínát, és saját maga is képes elvégezni a dolgokat, addig nincs szüksége arra, hogy bárki mással együttműködjön. Úgy gondolja, hogy egyedül kell végrehajtania és elvégeznie a dolgot, és hogy csak ez teszi kompetenssé. Helyes ez a nézet? Nem tudja, hogy ha megszegi az alapelveket, akkor nem teszi a kötelességeit, nem képes Isten megbízatását végrehajtani, és pusztán csak munkát végez. Ahelyett, hogy az igazság alapelveit keresné, amikor a kötelességét végzi, a gondolatai és szándékai szerint gyakorolja a hatalmat, hivalkodik és kérkedik magával. Bárki is legyen a társa és bármit is tegyen az illető, ő soha nem akarja megbeszélni a dolgokat, mindig egyedül akar cselekedni és mindig övé kell, hogy legyen az utolsó szó. Nyilvánvalóan a hatalommal játszik és a hatalmat használja ki, hogy megtegyen dolgokat. Az antikrisztusok mind szeretik a hatalmat, és amikor státuszuk van, akkor még több hatalmat akarnak. Amikor hatalommal rendelkeznek, az antikrisztusok hajlamosak arra használni a státuszukat, hogy felvágjanak és kérkedjenek magukkal, hogy ezáltal mások felnézzenek rájuk és elérjék azon céljukat, hogy kitűnjenek a tömegből. Az antikrisztusok így ragaszkodnak a hatalomhoz és a státuszhoz, és soha, de soha nem mondanak le a hatalmukról. Bármilyen kötelességet is végeznek, bármilyen szaktudás területét is foglalja az magában, azt tettetik, hogy értenek hozzá, még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy nem. És ha valaki azzal vádolja őket, hogy nem értik, és csak tettetnek, azt mondják: „Ha csak most kezdem is tanulni, jobban fogom érteni, mint te. Csak meg kell keresni néhány forrást a neten, ugye?” Ilyen arrogánsak és önelégültek az antikrisztusok. Mindent egyszerű dolognak tekintenek, és teljes egészében bele mernének vágni egyedül. Ennek eredményeként pedig amikor a Fennvaló ellenőrzi a munkát és megkérdezi, hogy áll a dolog, azt mondják, hogy többé-kevésbé el van intézve. Az az igazság, hogy mindvégig egyedül tették a dolgokat, nem beszéltek meg semmit senkivel – mindent maguk döntöttek el. Ha megkérdezed tőlük: „Vannak-e alapelvek abban, ahogyan cselekszel?”, egy egész sor elméletet fognak elővenni, hogy bebizonyítsák, hogy amit tesznek, az helyes és összhangban van az alapelvekkel. A valóságban a gondolkodásuk eltorzult és téves. Egyáltalán nem beszélték meg a dolgokat másokkal, hanem mindig ők mondták ki az utolsó szót, ők maguk hozták meg a döntéseket. Az egy személy által hozott döntések legtöbbször szükségszerűen tartalmaznak eltéréseket, tehát milyen beállítottság ez, hogy azt gondolják, igazuk van és precízek? Nyilvánvalóan arrogáns beállítottság. Arrogáns beállítottságuk van, és ezért diktatórikusak – ezért randalíroznak és tesznek rossz dolgokat. Ez autokrácia – monopólium. Ez az antikrisztusok beállítottsága. Soha senkivel nem hajlandóak együttműködni, hanem ezt feleslegesnek, szükségtelennek tartják. Mindig azt gondolják, hogy jobbak másoknál, hogy senki más nem hasonlítható hozzájuk. Ezért van az, hogy az antikrisztusok a szívük mélyén nem kívánnak és nem akarnak másokkal együttműködni. Azt akarják, hogy az történjen, amit ők mondanak: monopóliumot akarnak. Csak akkor éreznek örömöt – csak akkor tudják demonstrálni felsőbbrendűségüket, elérve, hogy mások lenyűgözve érezzék magukat és imádják őket.

Van ennek egy másik része is, mégpedig az, hogy az antikrisztusok mindig abszolút hatalomra vágynak; arra, hogy övék legyen az egyedüli és utolsó szó. Beállítottságuknak ez az aspektusa arra is képtelenné teszi őket, hogy másokkal együttműködjenek. Ha megkérdezed tőlük, hogy hajlandóak-e együttműködni, azt mondják, hogy igen, de amikor eljön a cselekvés ideje, nem képesek rá. Ez a beállítottságuk. Miért nem képesek rá? Ha, mondjuk, egy antikrisztus lenne a csapatvezető-helyettes és valaki más a csapatvezető, akkor az az antikrisztus természetlényegével rendelkező ember helyettesből csapatvezetővé válna, és a csapatvezető lenne a helyettese. Helyet cserélnének. Hogyan érné ezt el? Sokféle módszerük van. A módszereik egyik eleme, hogy kihasználják azokat az alkalmakat, amikor a testvérek előtt tesznek dolgokat – amikor a legtöbb ember láthatja őket –, hogy sokat beszéljenek és cselekedjenek, hogy kérkedjenek, hogy az embereket rávegyék arra, hogy megbecsüljék őket és elismerjék: ők sokkal jobbak a csapatvezetőnél és felülmúlták a csapatvezetőt. Idővel pedig a testvérek eljutnak oda, hogy azt mondják, hogy a csapatvezető nem olyan jó, mint a csapatvezető-helyettes. Az antikrisztus ezt nagy örömmel hallja. Azt gondolja: „Végre elismerik, hogy jobb vagyok a csapatvezetőnél. Elértem a célomat.” Normális körülmények között milyen felelősségeknek és kötelezettségeknek kell eleget tennie egy csapatvezető-helyettesnek? Együtt kell működnie a csapatvezetővel a gyülekezet által szervezett munka elvégzésében és megvalósításában. A csapatvezető elé kell vinnie dolgokat, ösztönöznie és felügyelnie kell őt – és a dolgokat megbeszélve vele együtt kell cselekednie. A csapatvezetőnek kell betöltenie az elsődleges vezető szerepét. A csapatvezető-helyettesnek támogatnia kell őt, és együtt kell működnie vele abban, hogy minden munkaprojektet jól kezeljenek. Amellett, hogy nem szabad szabotálnia a dolgokat, mindent a csapatvezetővel együttműködésben kell csinálnia, hogy az elvégzendő munkát jól végezzék el. Ha a csapatvezető cselekedetei megszegik az alapelveket, akkor a csapatvezető-helyettesnek fel kell ezt vetnie, segítenie kell neki és ki kell javítania a hibát. Mindazt pedig, amit a csapatvezető helyesen és jól végez, ami összhangban van az igazság alapelveivel, a csapatvezető-helyettesnek támogatnia kell, közre kell működnie benne, és mindent bele kell adnia annak szolgálatába. Egy szívűnek és egy gondolkodásúnak kell lennie a csapatvezetővel, hogy jól végezze a munkát. Ha probléma merül fel, vagy ha problémát találnak, kettejüknek beszélniük kell a megoldásról. Előfordul, hogy két dolgot kell egyszerre megcsinálni. Miután ketten átbeszélték, mindkettőjüknek külön-külön kell jól elvégezniük a saját munkájukat. Ez az együttműködés – a harmonikus együttműködés. Vajon az antikrisztusok így működnek együtt másokkal? Egyáltalán nem. Ha egy antikrisztus csapatvezető-helyettesként szolgál, akkor azon kezd gondolkodni, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy helyet cseréljen a csapatvezetővel, hogy a csapatvezetőből helyettes, a helyettesből pedig csapatvezető váljon, és ezáltal átvegye az irányítást. Megparancsolja a csapatvezetőnek, hogy ezt és ezt tegye, mindenkinek megmutatva ezzel, hogy sokkal jobb a csapatvezetőnél, hogy alkalmas a csapatvezetői pozícióra. Így a többiek körében nő a presztízse, utána pedig természetesen őt választják csapatvezetőnek. Szándékosan tesz róla, hogy a csapatvezető butának tűnjön és presztízsveszteséget szenvedjen, hogy a többiek lenézzék. Aztán a szavaival kigúnyolja és kifigurázza, leleplezi és leszólja a csapatvezetőt. A kettőjük közötti különbség apránként egyre nagyobb lesz, az emberek szívében elfoglalt helyük pedig egyre jobban eltér egymástól. Az antikrisztus így végül csapatvezető lesz – a saját oldalára állította az embereket. Ilyen beállítottsággal, mint az övé, képes vajon harmonikusan együttműködni másokkal? Nem. Bárhol is legyen, ő akar a főszereplő lenni, monopolhelyzetben akar lenni, a saját kezében akarja tartani a hatalmat. Bármi legyen is a beosztásod, vezető vagy helyettes, nagy vagy kicsi, a státusz és a hatalom, ahogyan ő látja, előbb-utóbb egyedül az övé kell, hogy legyen. Bárki is legyen, aki vele együtt végez kötelességet vagy dolgozik vele bármilyen projekten, vagy akár vitatkozik vele egy kérdésről, ő magányos ember marad, aki egyedül cselekszik. Nem működik együtt senkivel. Senkinek sem lehet ugyanolyan tekintélye vagy titulusa, mint neki, sem ugyanolyan képessége vagy hírneve. Amint valaki felülmúlná és veszélyeztetné a státuszát, bármilyen rendelkezésére álló eszközzel megpróbálja megfordítani a helyzetet. Amikor például mindenki egy dolog megbeszélésén vesz részt, és a megbeszélés már majdnem eredményre vezetett, ő egy pillanat alatt megérti és tudja, hogy mit kell tenni. Azt mondja: „Tényleg olyan nehéz ezt elintézni? Még mindig ilyen megbeszélésre van szükség? Semmi sem fog működni abból, amit mondtok!” És felajánl egy újszerű elméletet vagy egy magasröptű ötletet, amire senki sem gondolt, végül mindenkinek a nézetét megcáfolva. Amikor ez megtörtént, akkor az emberek azt fogják gondolni: „Ő aztán magas szinten van. Hogyhogy erre nem gondoltunk? Mi csak tudatlan csőcselék vagyunk. Ez nem jó – szükségünk van rád a kormánynál!” Ezt az eredményt akarja az antikrisztus; mindig magasröptű ötleteket szajkóz, hogy egyedinek tűnjön és elnyerje mások megbecsülését. És milyen benyomása lesz végül róla az embereknek? Hogy az eszméi túlmutatnak az átlagemberek eszméin, hogy emelkedettebbek az átlagemberek eszméinél. Mennyire emelkedettek? Ha nincs ott, akkor a csoport nem tud döntést hozni vagy bármit véglegesíteni, ezért meg kell várnia, hogy odajöjjön és mondjon valamit. Amint ez megtörtént, mindenki csodálja, és ha megtévesztő is, amit mond, akkor is mindenki azt mondja, hogy emelkedett. Ezzel nem vezeti félre vajon az embereket? Miért nem tud tehát senkivel sem együttműködni? Úgy érzi: „Az emberekkel való együttműködés azt jelenti, hogy egy szintre helyezem magam velük. Két tigris elfoglalhatja ugyanazt a hegyet? A hegynek csak egy királya lehet, és ezt a királyságot az kapja meg, aki meg tudja tartani – erre pedig egy olyan rátermett ember képes, mint én. Egyikőtök sem túlságosan okos. Gyenge a képességetek és félénkek vagytok. És tegyük hozzá, hogy nem csaltatok vagy tettetek bolonddá embereket a világban – csak mások tettek bolonddá titeket. Egyedül én vagyok alkalmas arra, hogy itt vezető legyek!” Nála így a rossz dolgok jó dolgokká változnak. Ezeket a rossz dolgait fitogtatja – nem szégyentelen ez? Miért mondja ezeket a dolgokat? És mi tehát a célja annak, hogy így viselkedik? Az, hogy ő legyen a vezető, hogy megbecsült helye legyen, függetlenül attól, hogy milyen nagy csoportban van. Nem ez a szándéka? (De igen.) Mindenféle módszert kitalál tehát, hogy mindenkit lekicsinyeljen, lealacsonyítson és kigúnyoljon, majd előáll a saját jól hangzó elképzeléseivel, hogy mindenkit meggyőzzön és mindenkit rávegyen, hogy azt tegye, amit ő mond. Ez lenne az együttműködés? Nem. Akkor mi? Ez egybevág a nyolcadik ponttal, amiről beszélünk: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek. Ez az együttműködéshez kapcsolódik. Vajon az antikrisztusok – bármit is tesznek, a beszédükben vagy a cselekedeteikben – tudják-e másokkal együttműködve végezni a kötelességüket? (Nem.) Nem működnek együtt, hanem csak követelik, hogy mások alkalmazkodjanak az ő állításaikhoz és cselekedeteikhez. Képesek tehát tanácsot elfogadni másoktól? Bizonyosan nem. Bármilyen tanácsot is adnak nekik mások, teljesen közömbösek iránta. Nem kérdeznek részleteket vagy indokokat és nem kérdezik meg, hogyan kellene valójában kezelni a dolgokat, még kevésbé keresik az igazság alapelveit. Ami még rosszabb, hogy még akkor sem kérdeznek Engem, amikor előttük állok – levegőnek néznek. Megkérdezem tőlük, hogy van-e valamilyen problémájuk, és ők nemet mondanak. Nyilvánvalóan nem tudják, hogy mit tegyenek valamivel kapcsolatban, ami éppen történt, mégsem kérdeznek Engem, pedig ott állok előttük. Tudnak-e vajon bárki mással együttműködni? Senki sem alkalmas arra, hogy a társuk legyen, csak a rabszolgájuk és inasuk. Nem így van? Néhányuknak lehetnek partnereik, de ezek a partnereik valójában az inasaik, pont mint a bábuk. Azt mondják: „Menj ide!”, és a társuk megteszi. „Menj oda!”, és a társuk megteszi. A társuk annyit tud, amennyit tudatnak vele, amit pedig nem tudatnak vele, azt nem is meri megkérdezni. A dolgok úgy vannak, ahogyan ők mondják. Lehet, hogy valaki azt mondja nekik: „Ez nem lesz így jó. Vannak dolgok, amelyekért nem lehetsz egyedül felelős. Találnod kell valakit, akivel együttműködhetsz – valakit, aki felügyel. Ráadásul volt néhány munka, amit a múltban nem kezeltél túl jól. Találnod kell valakit, akinek megfelelő a képessége, aki képes elvégezni a munkát, aki együttműködik veled, és segít neked – meg kell védened a gyülekezet munkáját és Isten házának érdekeit!” Mit fognak erre mondani? „Ha elbocsátod a társamat, akkor nincs más, aki alkalmas lenne arra, hogy együttműködjön velem.” Mit is mondanak ezzel? Azt, hogy nem lesz társuk, vagy azt, hogy nem találnak ilyen inast és rabszolgát? Attól félnek, hogy nem találnak majd ilyen rabszolgát vagy inast, ilyen „társat”, aki csak az ő parancsaikat teljesíti. Szerintetek hogyan kellene megoldani ezt az általuk támasztott kihívást? Mondhatnád: „Ó, nem találsz partnert? Akkor nincs szükség arra, hogy ezen a projekten dolgozz – majd megcsinálja valaki, akinek van társa.” Ezzel talán nem oldódik meg a probléma? Ha senki sem alkalmas arra, hogy együttműködjön veled, és senki sem tud veled együttműködni, akkor miféle szerzet vagy te? Szörnyeteg vagy, egy szörnyszülött. Akiknek igazán van értelmük, azok legalább képesek együttműködni az átlagemberekkel, kivéve a túl gyenge képességűekkel. Ez nem működne. Az első dolog, amit az értelmes embereknek meg kell tanulniuk: együttműködni másokkal a kötelességük végzése során. Képesnek kell lenniük bárkivel együttműködni, kivéve, ha az illető gyengeelméjű vagy ördög, amely esetben nincs mód arra, hogy együttműködjenek vele. Nagyon fontos dolog, hogy az ember a legtöbb emberrel képes legyen együttműködni – ez a józan ész jele.

Lépjen kapcsolatba velünk Messengeren