Melléklet:

Hsziaokang álmai

Ma megint azzal kezdem, hogy egy történetet mesélek. Érdeklődéssel hallgatjátok a történeteket? Nyerhettek valamit a történetekből? A történetekben mindenféle dolgok megesnek, és ezek a dolgok igazságokat tartalmaznak. A történetekben szereplő embereknek bizonyos állapotai, kinyilatkoztatásai, valamint bizonyos szándékai és romlott beállítottságai vannak. Ezek valójában mindenkiben megvannak és mindenkihez kapcsolódnak. Ha megérted és képes vagy felismerni ezeket a dolgokat a történetekben, az azt bizonyítja, hogy van lelki megértésed. Néhányan azt mondják: „Azt mondod, hogy van lelki megértésem. Ez azt jelenti, hogy olyan ember vagyok, aki szereti az igazságot?” Nem feltétlenül: ez két különböző dolog. Vannak, akiknek van lelki megértésük, de nem szeretik az igazságot. Egyszerűen csak megértik, semmi több, és nem az igazság tükrében vizsgálják magukat, illetve nem ültetik gyakorlatba az igazságot. Vannak, akiknek van lelki megértésük, és miután meghallgatják a történeteket, felfedezik, hogy ugyanazokkal a problémákkal küzdenek. Elgondolkodnak, hogyan menjenek be és hogyan változzanak a jövőben – ezek az emberek elérték a kívánt eredményeket. Ma tehát egy történetet fogok mesélni. A téma könnyed – mindenki szívesen fogja hallgatni. Az elmúlt két napban azon gondolkodtam, hogy melyik történet teszi lehetővé, hogy az emberek többsége nyerjen valamit és épüljön, miután meghallgatja, ezen túlmenően az igazság egy aspektusával is mély benyomást tesz rájuk, valamint képessé teszi őket arra, hogy a valósággal hozzák kapcsolatba és az előnyükre fordítsák azáltal, hogy belépnek az igazság egy aspektusába, vagy kijavítanak valamiféle eltérést. Elfelejtettem címet adni a legutóbbi történetnek, amit meséltem, ezért ma címet adunk annak a történetnek. Mit gondoltok, mi legyen a címe? (Különleges ajándékok.) Hagyjuk ki a „különleges” szót: legyen a címe „Ajándékok”. A „különleges” szó itt egy picit furcsán hangzik, és az emberek erre fogják összpontosítani a figyelmüket. Az „Ajándékok” jelentése árnyaltabb. Milyen történetet fogok tehát ma elmesélni? A mai történet címe „Hsziaokang álmai”. A „hsziao” jelentése „kicsi”, ahogyan mindannyian tudjátok. És mi a helyzet a „kang” szóval? („Beosztás”.) Helyes. Ezt a nevet hallva tudnotok kellene, hogy miről fog szólni a történet – közel kell kerülnötök ahhoz, hogy kitaláljátok. Most pedig elkezdem mesélni a történetet.

Hsziaokang lelkes, tanulékony és szorgalmas fiatalember, valamint meglehetősen okos. Imád tanulni, így elsajátít egy s mást a manapság eléggé népszerű számítógépes technológiákból, Isten házában pedig természetesen a videókészítő csapatba osztják be, hogy ott végezze a kötelességét. Amikor a videókészítő csapathoz csatlakozik, Hsziaokang nagyon boldog és büszke. Fiatal és ért bizonyos technológiákhoz, ezért úgy hiszi, hogy a videómunka a szakterülete és egyben a kedvtelése is, és hogy ennek a kötelességnek a végzésével hasznosítani tudja a szakértelmét, valamint a folyamatos tanulás révén fejlődhet is ezen a területen. Ráadásul a legtöbb ember, akivel itt találkozik, szintén fiatal: nagyon tetszik neki az itteni légkör, és élvezi ezt a kötelességet. Minden nap tehát munkával és buzgó tanulással foglalja le magát. Ezért Hsziaokang minden nap korán kel, hogy munkába álljon, és néha késő estig nem pihen. Hsziaokang sok áldozatot hoz a kötelességéért, és bizonyos nehézségeket is elszenved. Természetesen elég sok kapcsolódó szakmai tudást is elsajátít; úgy érzi, hogy minden napot nagyon produktívan tölt el. Hsziaokang gyakran van közösségben, és vesz részt összejöveteleken is a testvéreivel. Úgy érzi, hogy miután idejött, nagyobb fejlődést ért el ahhoz képest, mint amikor még a szülővárosában hitt Istenben, hogy felnőtt, és munkát is vállalhat. Nagyon boldog és elégedett. Amikor eredetileg számítástechnikát tanult, azt remélte, hogy egyszer majd számítógépekkel fog dolgozni, most pedig végre teljesült a vágya, ezért nagyon nagyra értékeli ezt a lehetőséget. Telik az idő, Hsziaokang munkája és beosztása pedig nem változik. Kitart a munkája mellett, és tartja magát ehhez a felelősségéhez és kötelességéhez, és érettebbnek tűnik, mint korábban. Az életbe való belépésben is fejlődött, gyakran van közösségben és imádkozva olvassa Isten szavait a testvéreivel az összejöveteleken, az Istenben való hit iránti érdeklődése pedig egyre erősödik. Az is elmondható, hogy Hsziaokang hite apránként növekszik. Van tehát egy új álma: „Nagyszerű lenne, ha a számítógépes munka során hasznosabb emberré válhatnék!”

Így telik-múlik az idő, és Hsziaokang továbbra is ugyanazt a kötelességet végzi. Egy alkalommal megnéz egy filmet, amely utána mély hatást gyakorol rá. Miért? A filmben van egy Hsziaokanghoz hasonló korú fiatalember: csodálja ennek a fiatalembernek az alakítását, a színészi játékát, a beszédét és a viselkedését a filmben, és egy kicsit féltékeny is lesz. Miután megnézte a filmet, időnként elképzeli: „Nagyszerű lenne, ha én lennék az a fiatalember a filmben. Minden nap a számítógép előtt ülök, mindenféle videókat készítek és töltök fel, és bármennyire elfoglalt vagy fáradt is vagyok, és bármennyire keményen dolgozom is, még mindig csak egy kulisszák mögötti dolgozó vagyok. Honnan tudhatná bárki is, hogy milyen keményen dolgozunk? Nagyszerű lenne, ha egy nap én is megjelenhetnék a mozivásznon, mint az a fiatal srác a filmben, és többen láthatnának és megismerhetnének!” Hsziaokang újra és újra megnézi ezt a filmet, valamint az összes különböző videót, amelyen a fiatalember szerepel. Minél többet nézi, annál jobban irigyli, és annál jobban vágyakozik a szíve, arra sóvárogva, hogy színész legyen. Így születik meg Hsziaokang új álma. Mi az új álma? „Szeretnék színészetet tanulni, és arra törekedni, hogy megfelelő színvonalú színész legyek, hogy megjelenjek a mozivásznon, hogy olyan kisugárzásom legyen, mint annak a fiatalembernek, és minél többen irigyeljenek és vágyakozzanak arra, hogy olyanok legyenek, mint én.” Ettől kezdve Hsziaokang elkezd dolgozni az álmáért. Szabadidejében Hsziaokang az interneten nézeget mindenféle anyagokat a színészetről. Mindenféle filmet és tévéműsort is megnéz. Egyszerre néz és tanul, miközben arról fantáziál, hogy lehetősége lesz színésszé válni. Továbbra is így telik egyik nap a másik után: Hsziaokang a színészi szakmát tanulja, miközben továbbra is kitart a beosztása mellett. Kitartásának és szorgalmának köszönhetően végül Hsziaokang elsajátítja a színészet bizonyos alapjait. Megtanulja, hogyan kell utánozni, megtanulja, hogyan kell mások előtt beszélni és fellépni, és a legcsekélyebb lámpaláza sincs. Többszöri kérései végül egy lehetőséget nyitnak előtte: van egy film, amelynek a főszerepére egy fiatalembert keresnek. A meghallgatáson a rendező rájön, hogy a külseje, a stílusa és az alapvető színészi képességei megfelelnek a célnak. Ha még egy kicsit gyakorol, akkor sikerülni fog neki. A hír hallatán Hsziaokang rendkívül örül, és azt gondolja magában: „Végre a kulisszák mögül a képernyőre kerülhetek – egy újabb álmom válik valóra!” Hsziaokangot ezután áthelyezik egy filmgyártó csapathoz, hogy a kötelességét végezze.

Miután Hsziaokang átkerül a filmgyártó csapathoz, az új munkakörnyezet frissességgel és vitalitással tölti el. Úgy érzi, hogy minden nap nagyon boldogan telik, nem pedig olyan unalmas, monoton és korlátozott, mint korábban, mert ott él és dolgozik, és sok minden, amivel nap mint nap kapcsolatba kerül, teljesen más, mint a számítógépes munkája. Másik munkakörben, másik világban él. Hsziaokang ezért beleveti magát a filmgyártási munkába. Minden nap azzal foglalja el magát, hogy színészkedik és megtanulja a szövegét, hallgatja a rendező utasításait, és hallgatja, ahogyan a testvérei elemzik a cselekményt. Hsziaokang számára a legnehezebb dolog, hogy belerázódjon a szerepbe, ezért újra és újra memorizálja a szövegét, és folyton a saját karakterén jár az esze: hogyan kellene beszélnie és játszania, hogyan kellene járnia és állnia – még azon is, hogyan kellene ülnie. Mindezt újra meg kell tanulnia. Miután egy ideig folytatja ezt az összetett és változatos munkát, Hsziaokang végül rájön, hogy milyen nehéz színésznek lenni. Minden nap ugyanazt a szöveget kell bemagolnia. Néha tökéletesen fel tudja mondani, de amikor a tényleges előadásra kerül a sor, állandóan hibázik, és újra kell játszania a jelenetet. A rendező gyakran megdorgálja, mert valamelyik játéka vagy szövege nem felel meg a követelményeknek. Ha egymás után több szereplés is rosszul sikerül, akkor megmetszik, presztízst veszít, szenvedést fog elviselni, sőt furcsa pillantásokat és ugratásokat is magára vonz. Mindezzel szembesülve Hsziaokang kissé elkedvetlenedik: „Ha tudtam volna, hogy a mozivásznon játszani ilyen nehéz lesz, akkor nem jöttem volna ide – most azonban eléggé sarokba szorítottam magam. Már itt vagyok, ezért esztelenség lenne, ha feladnám, mielőtt a forgatás véget ér, és ezzel sehogysem tudnék elszámolni. Ez volt az álmom. Meg kell valósítanom, de milyen hosszú út áll előttem? Tudom-e folytatni?” Hsziaokang kezd meginogni. A következő napokban Hsziaokang küzd, hogy megbirkózzon a mindennapi munkájával és életével. Minden nap elviselhetetlenebb, mint az előző, de mégis el kell viselnie, és kényszerítenie kell magát, hogy továbblépjen. Amint jól el lehet képzelni, a továbbiakban Hsziaokangnak biztosan több szempontból is lesznek problémái. Nagyon vonakodva kezdi végezni a rábízott munkát. Amikor a rendező megmondja neki, hogy mit kell tennie, ő odafigyel, és ennyi. Utána igyekszik mindent megtenni, amit csak tud, de ha valami nem sikerül, akkor nem veszi komolyan a dolgot. Milyen állapotban van Hsziaokang ebben a pillanatban? Minden egyes napja nagyon vonakodva, nagyon negatívan és nagyon passzívan telik, úgy, hogy egyáltalán nem fogadja a szívébe a rendező vagy a testvérei őszinte útmutatását és segítségét. Úgy gondolja: „Én már csak ilyen vagyok, nincs lehetőségem javulni. A képességeimet meghaladóan hajtotok engem. Ha le tudjuk forgatni, akkor csináljuk, ha nem, akkor felejtsük el. Visszamegyek a videókészítő csapatba, hogy ott végezzem a kötelességemet.” Arra gondol, hogy milyen jó volt a videókészítő csapatban dolgozni, amikor mindennap a számítógép előtt ült. Olyan kényelmes és könnyű volt – annyira boldog volt! Az egész énje és az egész világa egy billentyűnyomásnyira volt. Bármit megkaphatott, amit csak akart, csak egy speciális effektet kellett hozzá aktiválnia. Ez a virtuális világ nagyon vonzó Hsziaokang számára. Hsziaokangnak ebben a pillanatban még jobban hiányzik a múltja és az az időszak, amit a videókészítő csapatban töltött a kötelessége végzésével. Így telnek a napok, majd egy éjszaka Hsziaokang nem tud aludni. Miért nem tud aludni? Gondolkodik magában: „Színésznek való vagyok én? Ha nem vagyok színésznek való, akkor azonnal vissza kellene térnem a videókészítő csapatba. A videókészítő csapatban nyugodt és könnyű a kötelesség. Leülök a számítógép elé, és a fél napom csak úgy eltelik, és nem is kell főznöm magamra. Ez a kötelesség nem megerőltető, minden lehetséges a billentyűzetem megérintésével; csak olyan van, amit nem lehet elképzelni, lehetetlen nincs. Manapság színészként minden nap meg kell tanulnom a szövegemet, és újra és újra fel kell mondanom. A teljesítményem mégsem felel meg a követelményeknek. A rendező gyakran szid, és a testvéreim is gyakran kritizálnak. Ez a kötelesség túlságosan megerőltető, sokkal jobb a videókészítő csapatban dolgozni!” Minél többet gondolkodik ezen, annál jobban hiányzik neki. Fél éjszakát forgolódik, képtelen aludni, és csak az éjszaka második felében képes elbóbiskolni, amikor egyszerűen túl fáradt ahhoz, hogy ébren maradjon. Amikor Hsziaokang kora reggel kinyitja a szemét, az első gondolata ez: „Végül is elmenjek vagy ne menjek? Menjek vissza a videókészítő csapatba? Ha itt maradok, nem tudhatom, hogy a forgatás befejezése után egyáltalán úgy fogják-e gondolni, hogy a film megüti a mércét, és ki tudja, mennyi nehézséget kell majd elviselnem addig. Egyszerűen nem vagyok színésznek való! Annak idején pillanatnyi felindulásból és szeszélyből akartam színész lenni, nagyon össze voltam zavarodva! Az a helyzet, hogy egyetlen rossz lépést tettem, most pedig olyan nehéz kezelni a dolgokat, és nincs kivel megbeszélnem ezt a nehézséget. A jelenlegi helyzetem alapján úgy tűnik, hogy nem lesz könnyű jó színésszé válnom, ezért minél hamarabb fel kellene adnom. Azonnal megmondom a rendezőnek, hogy visszamegyek, hogy ne késleltessem a dolgaikat.” Ezután Hsziaokang összeszedi a bátorságát, és ezt mondja a rendezőnek: „Nézd, én nem vagyok színésznek való, de ti mégis engem választottatok. Mi lenne, ha visszaengednétek a videókészítő csapatba?” A rendező azt mondja: „Szó sem lehet róla, már leforgattuk a film felét. Ha színészt cserélünk, az késleltetni fogja a munkánkat, ugye?” Hsziaokang kitart, és azt mondja: „Na és? Cserélj le, akire akarsz, semmi közöm hozzá. Akárhogyan is, el kell engedned. Ha nem engedsz el, semmiféle erőfeszítést nem fogok fektetni a színészkedésbe!” A rendező látja, hogy Hsziaokang mindenképpen távozni akar, és hogy nem fogják tudni befejezni a film forgatását, ezért elengedi.

Hsziaokang végül visszatér a filmgyártó csapatból a videókészítő csapatba. Visszatér a korábbi munkahelyére, amelyet nagyon jól ismer. Megérinti a székét és a számítógépét, és ismerősnek érzi őket. Jobban szereti ezt a helyet. Utána leül: a szék puha, a számítógép pedig készen áll. „Videókat készíteni jobb, ez a kötelesség nem fárasztó. A kulisszák mögötti munkának megvannak az előnyei, senki sem tudja, ha hibázol, és senki nem kritizál. Csak egyből kijavítod, és kész.” Hsziaokang végre felfedezte a kulisszák mögötti munka előnyeit. Milyen a hangulata ebben a pillanatban? Hihetetlenül nyugodt és boldog. Azt gondolja: „Jól döntöttem. Isten adott egy lehetőséget, és megengedte, hogy visszatérjek ehhez a munkához. Megtiszteltetés számomra ez a kiváltság!” Örül, hogy most az egyszer jól döntött. A következő napokban Hsziaokang tartja magát a videókészítő csapat napi munkarendjéhez. Semmi különös nem történik ez idő alatt, és Hsziaokang minden napja hétköznapi módon telik.

Egyik nap, amikor egy videón dolgozik, Hsziaokang egyszer csak felfedez egy humoros és stílusos fiatalembert egy táncműsorban, aki nagyon jól táncol. Azt gondolja: „Körülbelül velem egyidős; hogy lehet, hogy ő tud táncolni, én meg nem?” Ez ahhoz vezet, hogy Hsziaokang ismét kísértésbe esik. Milyen ötlete támad? (Táncolás.) Hsziaokangnak az az ötlete támad, hogy táncot tanuljon. Újra és újra megnézi a videóklipet és a fiatalember előadását. Majd érdeklődik, hogy hol lehet táncot tanulni, hogyan lehet megtanulni és mik a legalapvetőbb táncok. Gyakran kihasználja azt is, hogy munka közben a számítógépén kényelmesen kereshet tánccal kapcsolatos tananyagokat, videókat és a tanuláshoz szükséges anyagokat. Természetesen keresés közben Hsziaokang nemcsak keres, hanem tanul is azzal, hogy gyakorol. A tánctanulás érdekében Hsziaokang minden nap nagyon korán kel és nagyon későn fekszik. A gimnasztikus táncban szerzett nagyon korlátozott alapjaira építve elkezd hivatalosan is néptáncot tanulni. Minden nap korán kel, hogy nyújtózkodjon és hajlongjon. A tanulás során Hsziaokang rengeteg fizikai fájdalmat visel el, és rengeteg időt áldoz erre, míg végül apró eredményeket ér el. Hsziaokang úgy érzi, hogy végre eljött a lehetősége, hogy táncolhat a színpadon, mert úgy gondolja, hogy a teste egy kicsit rugalmasabb, és hogy képes néhány táncmozdulatra. Emellett utánzás és tanulás révén épphogy csak elsajátította, hogyan kövesse a zene ütemét. Ilyen körülmények között Hsziaokang úgy érzi, itt az ideje, hogy kérje a gyülekezettől a kötelessége megváltoztatását. Ismétlődő kérések után Hsziaokang kívánsága végül teljesül, és csatlakozik egy táncos csapathoz, hogy ő is táncos legyen. Ettől kezdve a többi táncoshoz hasonlóan Hsziaokang is korán kel a reggeli edzéshez és próbálja a táncprogramot, rendszeresen részt vesz az összejöveteleken, beszélget ezekkel az emberekkel és velük együtt elemzi és tervezi a táncprogramot. Minden nap csak ezt a munkát végzi, és amikor vége a napnak, annyira fáradt, hogy a háta és a lábai is fájnak. Minden nap ilyen, akár esik, akár fúj. Amikor elkezdte, Hsziaokang tele volt a tánchoz kapcsolódó kíváncsisággal, de miután megértette és megismerte a táncosok életét és a különböző aspektusaikat, Hsziaokang úgy érzi, hogy a tánc csupán ennyiből áll. Ugyanazt a mozdulatot kell eltáncolni újra és újra, néha kificamítják a bokájukat, néha meghúzzák a derekukat, ahogyan a sérülés veszélye is fennáll. Miközben táncol, arra gondol: „Jaj, ne, a táncosok munkája is nehéz. Mindennap annyira kifárasztom magam, hogy az egész testem bűzlik az izzadságtól. Ez nem olyan könnyű. Nehezebb, mint a videómunka! Nem – ki kell tartanom!” Ezúttal nem adja fel olyan könnyen, és kitart, míg végül eljut a táncműsor főpróbájára, ami után a táncukat elküldik elbírálásra. Milyen hangulatban van Hsziaokang az elbírálás napján? Annyira izgatott és várakozással teli a kemény munkájának az eredményével kapcsolatban, hogy még ebédelni sem tud. Ugye nagyon sok erőfeszítést tett bele? Végül, amikor az eredményeket közzéteszik, a táncuk nem megy át a bírálatok első körén. A hír villámcsapásként éri Hsziaokangot, és a hangulata a mélypontra süllyed. Leroskad egy székre: „Olyan sok időt töltöttünk ezzel a tánccal, és te egyetlen szóval elutasítod? Tudsz egyáltalán bármit a táncról? Alapelvek szerint táncolunk, mindannyian megfizettük az árat, és te csak úgy elutasítod a táncunkat?” Aztán azt gondolja: „A döntés az ő kezében van, és ha nem hagyja jóvá a táncunkat, újra át kell dolgoznunk. Nincs kivel vitatkozni ezen. Semmi mást nem tehetünk, kezdjük tehát elölről.” Azon a napon, amikor a táncukat elutasítják az első bírálati körben, Hsziaokang nem ebédel, és vacsorára is csak vonakodva eszik egy keveset. Szerintetek képes lesz aludni aznap éjjel? (Nem tud aludni.) Megint nem tud aludni. Az agya kavarog: „Miért nem működnek a dolgok, bárhová megyek? Isten nem áldott meg engem. A tánc, amin két hónapja dolgozunk, nem ment át a bírálatok első körén. Nem tudom, mikor megy át a második körön, és nem tudom, mennyi időt kell ráfordítanunk, hogy ez megtörténjen. Mikor állhatok fel a színpadra és léphetek fel hivatalosan? Nincs remény arra, hogy a rivaldafénybe lépjek!” Gondolatai ide-oda járnak. Töpreng és töpreng, és azt gondolja: „A videós munka jobb. Csak odamegyek, leülök, nyomogatom a billentyűzetet, és máris megjelennek a virágok, növények és fák. A madarak akkor szólalnak meg, amikor én szólaltatom meg őket, a lovak akkor futnak, amikor én futtatom meg őket. Ott van minden, amit csak akarok. De a táncban bírálatokon kell átesnünk, és minden nap annyira kifárasztom magam, hogy bűzlöm az izzadságtól. Néha annyira fáradt vagyok, hogy nem tudok rendesen enni vagy aludni, a vége pedig az, hogy a táncunk nem megy át az első bírálati körön. Ez a kötelesség is nehéz. Nem lenne jobb, ha visszamennék a videókészítő csapatba dolgozni?” Gondolkodik és gondolkodik: „De ez olyan szánalmas. Miért ingadozom megint? Nem szabadna így gondolkodnom, aludnom kell!” Kábultan álomba merül. Másnap felkel, és már szinte el is felejtette a dolgot. Folytatja tehát a táncot és a főpróbát. Amikor eljön a második körös elbírálás napja, Hsziaokang ismét ideges. Megkérdezi: „Vajon a táncunk meg fog felelni ezen a bírálaton?” Mindenki azt mondja: „Ki tudja? Ha nem sikerül, akkor az azt bizonyítja, hogy a táncunk nem elég jó, és tovább dolgozunk rajta. Amikor átmegy, akkor hivatalosan is előadjuk és filmre vesszük. Hadd menjen minden a maga útján. Kezeljük ezt a dolgot a helyén.” Hsziaokang azt mondja: „Nem! Ti csak kezeljétek a helyén, de nekem nincs időm erre.” Végül kijönnek a második forduló eredményei, és a táncuk megint nem ment át. Hsziaokang azt mondja: „Nahát, tudtam! Nem könnyű ebben a szakmában sikeresnek lenni! Fiatalok vagyunk, jóképűek és tudunk táncolni. Ezek nem erősségek? Az elbírálók irigyek ránk, mert nem tudnak táncolni, ezért nem engedik át a táncunkat. Úgy tűnik, hogy soha nem fog átmenni. A tánc nem könnyű, visszamegyek.” Aznap éjjel Hsziaokang nagyon nyugodtan alszik, mert elhatározta, hogy másnap összepakol, elmegy, és elbúcsúzik.

Hsziaokang kívánsága mindenesetre végül ismét teljesül, és visszatér a videókészítő csapathoz, ahol ismét a számítógépe előtt ül. Elmélázik a múltból ismerős érzéseken, és azt gondolja: „Arra születtem, hogy a kulisszák mögött dolgozzam. Csak megénekeletlen hős lehetek, nincs esélyem ebben az életben színpadra állni vagy híresnek lenni. Egyszerűen jól fogok viselkedni, és továbbra is a billentyűzetet nyomogatom. Ez a kötelességem, úgyhogy csak ezt a munkát fogom végezni.” Ezután a sok csereberélés után megnyugodott. Második álma szertefoszlott és beteljesületlen maradt. Hsziaokang „szorgalmas és tanulékony”, „lelkes és ambiciózus” ember – valószínűnek tartjátok, hogy ennyire készséges lesz a számítógép előtt ülni és ilyen unalmas munkát végezni? Nem, valószínűleg nem.

Hsziaokang mostanában az éneklés megszállottja lett. Hogy tud ilyen gyorsan változni? Miért lett ennek a megszállottja, miért nem tud távol maradni a színpadtól? Valami rejtőzik a szívében. Ezúttal nem kér meggondolatlanul kötelességváltást; csupán minden nap anyagokat keres és gyakorolja a hangképzést és az éneklést. Gyakran addig gyakorol, amíg be nem reked, néha addig, amíg meg sem tud szólalni. Hsziaokang még így sem csügged, mert ezúttal stratégiát váltott. Azt mondja: „Ezúttal nem változtathatok a kötelességemen anélkül, hogy átlátnám a tényleges helyzetet. Nagyon óvatosnak kell lennem, különben az emberek ki fognak gúnyolni. Mit fognak rólam gondolni, ha mindig változtatom a kötelességemet? Le fognak nézni. Ezúttal addig kell gyakorolnom, amíg úgy nem gondolom, hogy sztárénekes lehetek, olyan jó, mint a gyülekezet énekesei, aztán jelentkezem az énekes csapatba.” Minden nap erőfeszítéseket tesz, hogy így gyakoroljon, szabadidejében és a munkahelyén is fáradhatatlanul képzi magát. Egy nap, amikor Hsziaokang dolgozik, a csapatvezetője hirtelen megszólítja: „Hsziaokang, milyen munkát végzel? Ha még egyszer ilyen felületes leszel, és nem teszed oda magad, akkor nem végezheted többé ezt a kötelességet.” Hsziaokang azt mondja: „Nem csináltam semmit.” Ekkor mindenki köré gyűlik, és azt mondják: „Hsziaokang, mi történt? Ó, mekkora hibát követtél el! A Fennvaló már annyiszor kijavította ezt a fajta hibát, hogyan eshettél még mindig bele? Azért hibázol folyton és késlelteted a fontos dolgokat, mert minden nap gyakorlod az éneklést, és nem koncentrálsz a videószerkesztésre. Ha még egyszer ilyen hibát követsz el, a gyülekezet ki fog zárni. Nem akar majd többé téged, és mi mindannyian elutasítunk!” Hsziaokang tovább magyarázkodik: „Nem szándékosan tettem. Mostantól óvatos leszek, adjatok még egy esélyt! Ne zárjatok ki, könyörgök, ne zárjatok ki! Istenem, ments meg!” Amikor ezt kiáltja, érzi, hogy egy nagy kéz megveregeti a vállát, és azt mondja: „Hsziaokang, ébredj fel! Ébredj fel, Hsziaokang!” Mi folyik itt? (Álmodik.) Álmodik. A szemei csukva vannak és kába, a kezei a levegőbe kapaszkodnak és kaparásznak. Mindenki azon tűnődik, hogy mi történt, aztán látják, hogy Hsziaokang a billentyűzete fölé borulva alszik. Egy testvér megpaskolja, és néhány bökdösés után Hsziaokang végre felébred. Amikor magához tér, azt mondja: „Ó, micsoda ijedtség, már majdnem kizártak.” „Miért?” Hsziaokang elgondolkodik, és látja, hogy semmi sem történt. Kiderül, hogy végül csak egy álom volt, egy álom riasztotta fel. Ezzel vége a „Hsziaokang álmai” című történetnek.

Milyen problémáról szól ez a történet? Arról a tényről, hogy az álmok és a valóság gyakran ellentmondanak egymásnak. Az emberek sokszor azt gondolják, hogy az álmaik jogosak, de nem tudják, hogy az álmok és a valóság egyáltalán nem ugyanaz a dolog. Az álmok csupán a vágyálmaid, csupán az átmeneti érdeklődésed. Az álmok legtöbbször az emberek preferenciái, ambíciói és vágyai, amelyek a törekvéseik céljává válnak. Az emberek álmai teljesen ellentmondásban vannak a valósággal. Ha az embereknek túl sok álmuk van, akkor milyen hibákat követnek el gyakran? Figyelmen kívül hagyják az előttük álló munkát, amelyet abban a pillanatban kellene végezniük. Figyelmen kívül hagyják a valóságot. Félretolják a kötelességeket, amelyeket el kellene végezniük, a munkát, amelyet be kellene fejezniük, és azokat az elkötelezettségeket és felelősségeket, amelyeket éppen teljesíteniük kellene. Nem fogják ezeket a dolgokat komolyan venni, csak tovább követik az álmaikat, állandóan rohannak és keményen dolgoznak, hogy megvalósítsák őket, és rengeteg értelmetlen dolgot csinálnak. Ily módon nemcsak, hogy nem fogják megfelelően végezni a kötelességeiket, de a gyülekezet munkáját is késleltethetik és megzavarhatják. Sokan nem értik az igazságot, és nem is törekednek az igazságra. Hogyan állnak a kötelesség végzéséhez? Úgy kezelik, mint egyfajta munkát, egyfajta kedvtelést vagy érdeklődési kört. Nem úgy kezelik, mint küldetést, Istentől kapott feladatot, vagy felelősséget, amelyet teljesíteniük kell. Még kevésbé igyekeznek megérteni az igazságot vagy Isten szándékait a kötelességük végzése során, hogy jól végezzék a kötelességeiket és beteljesítsék Isten megbízatását. Ezért vannak olyanok, akik, amint egy kis nehézséget viselnek el a kötelességeik végzése során, vonakodóvá válnak és menekülni akarnak. Amikor nehézségekbe ütköznek vagy kudarcot szenvednek, akkor meghátrálnak, és ismét menekülni akarnak. Nem keresik az igazságot; csak a menekülésen jár az eszük. Olyanok, mint a teknősök: ha valami rosszul sül el, egyszerűen elrejtőznek a páncéljukba, majd megvárják, amíg a probléma elmúlik, mielőtt újra előbújnak. Sok ilyen ember van. Konkrétan olyanok is vannak, akik, amikor arra kérik őket, hogy vállaljanak felelősséget bizonyos munkáért, nem gondolkodnak azon, hogyan tudnák felajánlani a hűségüket, vagy hogyan tudnák ezt a kötelességet elvégezni és jól dolgozni. Inkább azon gondolkodnak, hogyan bújhatnak ki a felelősség alól, hogyan kerülhetik el, hogy megmetsszék őket, hogyan kerülhetik el a felelősségvállalást és hogyan úszhatják meg sértetlenül, amikor problémák vagy hibák merülnek fel. Először a saját menekülési útvonalukat tartják szem előtt, és azt, hogyan elégíthetik ki saját preferenciáikat és érdekeiket, nem pedig azt, hogyan végezzék jól a kötelességüket, és hogyan ajánlják fel a hűségüket. Vajon az ilyen emberek elnyerhetik az igazságot? Nem tesznek erőfeszítést az igazsággal kapcsolatban, és nem ültetik gyakorlatba az igazságot, amikor a kötelességeik végzéséről van szó. Számukra a szomszéd füve mindig zöldebb. Ma ezt akarják csinálni, holnap azt akarják csinálni, és azt gondolják, hogy mindenki más kötelességei jobbak és könnyebbek, mint a sajátjuk. És mégsem tesznek erőfeszítést az igazsággal kapcsolatban. Nem gondolkodnak azon, hogy milyen problémák vannak ezekkel az elgondolásaikkal, és nem keresik az igazságot a problémák megoldására. Mindig azon jár az eszük, hogy mikor valósulnak meg a saját álmaik, ki áll a reflektorfényben, ki kap elismerést a Fennvalótól, ki végez munkát anélkül, hogy megmetszenék, és kit léptetnek elő. Ilyesmivel vannak tele a gondolataik. Vajon azok az emberek, akik mindig ezeken a dolgokon gondolkodnak, képesek-e megfelelő színvonalon végezni a kötelességeiket? Ezt soha nem tudják elérni. Milyen emberek végzik tehát így a kötelességeiket? Az ilyen emberek az igazságra törekednek-e? Először is egy dolog biztos: az ilyen emberek nem törekednek az igazságra. Arra törekednek, hogy élvezzenek néhány áldást, híresek legyenek és Isten házában a reflektorfénybe lépjenek, pontosan úgy, mint amikor a társadalomban boldogultak. Lényegüket tekintve milyen emberek ők? Álhívők. Az álhívők úgy végzik a kötelességeiket Isten házában, mintha a külvilágban végeznék a munkájukat. Az érdekli őket, hogy ki kap előléptetést, ki lesz csapatvezető, kiből válik gyülekezetvezető, kit dicsér mindenki a munkájáért, kit magasztalnak és emlegetnek. Ezek a dolgok érdeklik őket. Pontosan úgy, mint egy cégnél: ki kap előléptetést, ki kap fizetésemelést, ki kapja a vezető dicséretét és ki barátkozik a vezetővel – az emberek ezekkel a dolgokkal törődnek. Ha Isten házában is ezeket a dolgokat keresik és egész nap ezekkel vannak elfoglalva, akkor nem ugyanolyanok-e, mint a nem hívők? Lényegében ők is nem hívők; tipikus álhívők. Bármilyen kötelességet is végeznek, csak felületesen végzik a munkát és cselekednek. Bármilyen prédikációkat is hallanak, akkor sem fogják elfogadni az igazságot, és még kevésbé fogják az igazságot gyakorlatba ültetni. Sok éven át hittek Istenben anélkül, hogy bármilyen változáson mentek volna keresztül, és akárhány évig is végzik a kötelességüket, nem lesznek képesek a hűségüket felajánlani. Nincs igazi hitük Istenben, nincs hűségük, – ők álhívők.

Vannak, akik félnek a felelősségvállalástól, miközben a kötelességüket végzik. Ha a gyülekezet feladatot ad nekik, akkor először mérlegelni fogják, hogy a feladat megköveteli-e, hogy felelősséget vállaljanak, és ha igen, akkor nem fogadják el. A kötelességük végzésének feltételei a következők: először is, lazsálós munkáról legyen szó; másodszor ne legyen mozgalmas vagy fárasztó; harmadszor pedig bármit is tesznek, nem vállalnak semmilyen felelősséget. Egyedül ilyen kötelességet vállalnak el. Miféle ember ez? Nem sikamlós, csalárd ember? A legkisebb felelősséget sem akarja vállalni. Még attól is fél, hogy a levelek betörik a koponyáját, amikor leesnek a fáról. Milyen kötelességet tud egy ilyen ember végezni? Mi haszna lehet Isten házában? Isten házának munkája a Sátán elleni küzdelem munkájával, valamint a királyság evangéliumának terjesztésével kapcsolatos. Melyik kötelesség nem jár felelősséggel? Azt mondanátok, hogy vezetőnek lenni felelősséggel jár? Nem annál nagyobb-e a felelősségük, és nem kell-e annál inkább felelősséget vállalniuk? Függetlenül attól, hogy az evangéliumot hirdeted, bizonyságot teszel, vagy videókat készítesz és így tovább – bármilyen munkát végzel –, mindaddig, amíg az igazságalapelvekhez kapcsolódik, felelősséggel jár. Ha a kötelességed végzése híján van az alapelveknek, az ki fog hatni Isten házának munkájára. Ha pedig félsz a felelősségvállalástól, akkor semmilyen kötelességet nem tudsz végezni. Vajon az, aki fél felelősséget vállalni a kötelessége végzésében, az gyáva, vagy a beállítottságával van baj? Képesnek kell lenned különbséget tenni. Valójában ez nem gyávaság kérdése. Ha ez az ember a gazdagságra hajtana vagy a saját érdekében tenne valamit, hogyan lehet ennyire bátor? Bármilyen kockázatot vállalna. De amikor a gyülekezetért, Isten házáért tesz dolgokat, akkor egyáltalán nem vállal kockázatot. Az ilyen emberek önzőek és aljasak, mind közül a legalattomosabbak. Aki nem vállal felelősséget a kötelesség végzésében, az a legkevésbé sem őszinte Istenhez – a hűségéről nem is beszélve. Miféle ember mer felelősséget vállalni? Miféle ember az, akinek van bátorsága súlyos terhet viselni? Olyasvalaki, aki vállalja a vezetést, aki bátran megy előre a legkritikusabb pillanatban Isten házának munkájában, aki nem fél súlyos felelősséget viselni és nagy nehézséget elviselni, amikor a legfontosabb és döntő jelentőségű munkát látja. Ez olyasvalaki, aki hűséges Istenhez, aki Krisztus jó katonája. Vajon mindenki, aki fél felelősséget vállalni a kötelességében, azért tesz így, mert nem érti az igazságot? Nem: ez az emberi mivoltukkal kapcsolatos probléma. Nincs igazságérzetük, illetve felelősségérzetük, önző és hitvány emberek, nem igaz szívű istenhívők, és a legkevésbé sem fogadják el az igazságot. Emiatt nem lehet megmenteni őket. Az Istenben hívőknek nagy árat kell fizetniük azért, hogy elnyerjék az igazságot, és sok akadályba ütköznek, amikor gyakorolni akarják. El kell hagyniuk dolgokat, fel kell hagyniuk hús-vér testi érdekeikkel és el kell viselniük némi szenvedést. Csak ekkor lesznek képesek az igazságot gyakorlatba ültetni. Gyakorolhatja-e tehát az igazságot, aki fél a felelősségvállalástól? Biztosan nem gyakorolhatja az igazságot, nemhogy képes lenne elnyerni. Fél az igazság gyakorlásától, attól, hogy érdekeinek veszteséget okoz. Fél a megaláztatástól, a becsmérléstől és az ítélettől, és nem meri gyakorolni az igazságot. Következésképpen elnyerni sem tudja, és akárhány évig is hisz Istenben, nem tudja elérni az Ő üdvösségét. Azoknak, akik Isten házában kötelességet végezhetnek, olyan embereknek kell lenniük, akiknek a gyülekezet munkáját illetően van teherérzetük, akik felelősséget vállalnak, akik az igazság alapelveit fenntartják, valamint akik képesek szenvedni és megfizetni az árat. Ha valakinek ezeken a területeken hiányosságai vannak, akkor alkalmatlan a kötelesség végzésére, és nem rendelkezik a kötelességvégzés feltételeivel. Sokan vannak, akik félnek felelősséget vállalni a kötelességvégzésben. Félelmük három fő módon nyilvánul meg. Az első, hogy olyan kötelességeket választanak, amelyek nem igényelnek felelősségvállalást. Ha egy gyülekezetvezető beosztja őket egy kötelesség végzésére, először megkérdezik, hogy kell-e felelősséget vállalniuk érte. Ha igen, akkor nem vállalják el. Ha a kötelesség nem követeli meg tőlük, hogy felelősséget vállaljanak és felelősek legyenek érte, akkor vonakodva elfogadják, de továbbra is utána kell nézniük, hogy a munka fárasztó vagy zavaró-e, és annak ellenére, hogy vonakodva elfogadják a kötelességet, nem motiváltak abban, hogy jól végezzék azt – szívesebben maradnak felületesek. Kényelem, kevés fáradozás és semmi testi nehézség – ez az alapelvük. A második, hogy ha nehézség éri őket vagy problémával találkoznak, az első dolguk, hogy jelentik egy vezetőnek, hogy a vezető kezelje és oldja meg, azt remélve, hogy így megőrizhetik a nyugalmukat. Nem érdekli őket, hogy a vezető hogyan kezeli a problémát, és nem is törődnek vele – amíg ők maguk nem vállalnak felelősséget, addig minden rendben van a számukra. Hűséges-e Istenhez az ilyen kötelességvégzés? Ezt hárításnak, kötelességmulasztásnak, trükközésnek nevezik. Ez mind csak beszéd: nem tesznek semmi valóságosat. Azt mondják magukban: „Ha ezt a dolgot nekem kell elintéznem, mi van, ha a végén hibát követek el? Amikor megvizsgálják, hogy ki a hibás, nem engem fognak elővenni? Vajon először nem engem fog terhelni a felelősség?” Ez az, ami miatt aggódnak. De te vajon hiszel abban, hogy Isten mindent átvizsgál? Mindenki követ el hibákat. Isten látja, ha valakinek, akinek a szándéka helyes, nincs tapasztalata és korábban nem foglalkozott valamilyen dologgal, de a legjobb tudása szerint járt el. Hinned kell, hogy Isten mindent és az ember szívét is átvizsgálja. Ha valaki még ebben sem hisz, az nem álhívő? Mi jelentősége lehet annak, hogy egy ilyen ember kötelességet végez? Ugye nem igazán számít, hogy végzi-e ezt a kötelességet vagy sem? Fél a felelősségvállalástól és kibújik a felelősség alól. Amikor valami történik, nem próbál azonnal kitalálni valamit a probléma kezelésére, hanem először felhívja és értesíti a vezetőt. Természetesen vannak, akik megpróbálják maguk kezelni a problémát, miközben értesítik a vezetőt, de vannak, akik nem tesznek így, és az első dolguk, hogy felhívják a vezetőt, a hívás után pedig csak passzívan várnak az utasításokra. Amikor a vezető utasítja őket, hogy tegyenek meg egy lépést, akkor megteszik. Ha a vezető arra utasítja őket, hogy tegyenek valamit, akkor megteszik. Ha a vezető nem mond semmit vagy nem ad utasításokat, akkor nem tesznek semmit, csak halogatnak. Ha senki nem sarkallja őket vagy felügyeli őket, akkor egyáltalán nem végeznek semmilyen munkát. Mondd meg Nekem, kötelességet végez-e az ilyen ember? Még ha munkát végez is, nincs benne hűség! Van még egy fajta megnyilvánulása az ember felelősségvállalástól való félelmének a kötelesség végzése során. Amikor a kötelességüket végzik, egyes emberek csak egy kis felszínes, egyszerű munkát végeznek, olyan munkát, amely nem jár felelősségvállalással. Az olyan munkát, amely nehézségekkel és felelősségvállalással jár, másokra zúdítják, ha pedig valami rosszul sül el, akkor rájuk hárítják a felelősséget, saját magukat pedig távol tartják a bajtól. Amikor a gyülekezetvezetők látják, hogy felelőtlenek, türelmesen felajánlják a segítségüket vagy megmetszik őket, hogy képesek legyenek felelősséget vállalni. Ők azonban még mindig nem akarnak, és azt gondolják: „Ezt a kötelességet nehéz elvégezni. Felelősséget kell vállalnom, amikor a dolgok rosszul sülnek el, és még az is lehet, hogy kitakarítanak és kiiktatnak, és az a véget jelenti számomra.” Miféle hozzáállás ez? Ha nincs felelősségérzetük a kötelességük végzése során, hogyan tudják jól végezni a kötelességüket? Akik nem áldozzák fel magukat őszintén Istenért, nem tudnak jól végezni semmilyen kötelességet. Azok pedig, akik félnek a felelősségvállalástól, csak késleltetni fogják a dolgokat, amikor a kötelességüket végzik. Az ilyen emberek nem becsületesek és megbízhatók; csak azért végzik a kötelességüket, hogy enni kapjanak. Az ilyen „koldusokat” ki kell-e vetni? Igen. Isten háza nem akar ilyen embereket. Ez a három megnyilvánulása azoknak az embereknek, akik félnek felelősséget vállalni a kötelességük végzésében. Azok, akik félnek felelősséget vállalni a kötelességükben, még a hűséges munkás szintjét sem érhetik el, és nem alkalmasak kötelességvégzésre. Vannak, akiket a kötelességükhöz való ilyen hozzáállásuk miatt vetnek ki. Lehet, hogy még most sem értik az okot és még mindig panaszkodnak. Azt mondják: „Izzó lelkesedéssel végeztem a kötelességemet, akkor miért dobtak ki ilyen ridegen?” Még most sem értik. Akik nem értik az igazságot, azok az egész életüket úgy töltik, hogy képtelenek megérteni, miért vetették ki őket. Kifogásokat keresnek maguknak és folyton védekeznek. Így gondolkodnak: „Az emberek ösztönösen óvják magukat, és így is kell tenniük. Ki ne vigyázna egy kicsit saját magára? Ki ne gondolna egy kicsit saját magára? Kinek ne kellene menekülési útvonalat nyitva tartania saját magának?” Ha mindig megóvod magad, amikor valami történik veled, és menekülési útvonalat, hátsó ajtót hagysz magadnak, akkor gyakorlatba ülteted-e az igazságot? Ez nem az igazság gyakorlása – ez alattomosság. Te most Isten házában végzed a kötelességedet. Mi a kötelességvégzés első alapelve? Az, hogy először is teljes szívvel, fáradságot nem kímélve kell végezned a kötelességet, és meg kell óvnod Isten házának érdekeit. Ez egy igazságalapelv, amelyet gyakorlatba kell ültetned. Ha úgy óvod magad, hogy menekülési útvonalat hagysz magadnak, egy hátsó ajtót, akkor a nem hívők által követett gyakorlásra vonatkozó alapelveket és a legmagasztosabb filozófiájukat követed. Mindenben először önmagára van tekintettel, a saját érdekeit helyezi mindenek elé, nem gondol másokra, nincs kapcsolata Isten házának érdekeivel és mások érdekeivel, először a saját érdekeire gondol, utána pedig egy menekülési útvonalon gondolkodik – hát nem pont ilyen egy nem hívő? Pontosan ilyen egy nem hívő. Az ilyen ember nem alkalmas kötelességvégzésre. Mindig vannak olyan emberek, mint a történetben szereplő Hsziaokang – ő egy tipikus példa. Semmit sem képes gyakorlatiasan csinálni. Bármit is tesz, próbálja megúszni a vesződséget. Még egy kis nehézséget vagy frusztrációt sem akar elszenvedni. A testének nyugodtnak kell lennie. Rendszeres időközönként kell tudnia enni és aludni, és a szél nem fújhat rá, sem a nap nem égetheti meg. Ráadásul semmilyen felelősséget nem vállal a munkájáért. Amit csinál, annak olyasminek kell lennie, amit szeret, amiben jó, amit mélységesen szívesen csinál. Ha nem azt csinálja, amit akar, akkor a legcsekélyebb engedelmességgel sem rendelkezik. Állandóan meggondolja magát és bizonytalan. Soha nem elkötelezett az iránt, amit tesz – mindig csak fél lábbal van benne, a másikkal pedig kint. Amikor szenved, vissza akar vonulni. Nem tudja elviselni, hogy megmetszik. Nem lehet vele szemben magas követelményeket támasztani. Nem képes szenvedni. Amit tesz, az teljesen a saját érdekétől és a saját tervétől függ – egy cseppnyi engedelmesség sincs benne. Ha az ilyen ember nem képes az igazságot keresni és önvizsgálatot tartani, akkor ezeket a gyakorlatokat és romlott beállítottságokat nehéz megváltoztatni. A legkevesebb, hogy az Istenben hívőként való kötelességvégzés egy kis őszinteséget igényel. Szerintetek ezek az emberek őszinték? Amikor komoly erőfeszítésre van szükség, akkor meghunyászkodnak. Egy jottányi őszinteséggel sem rendelkeznek. Ez nagyon zavaró és nehezen kezelhető. Úgy érzik, hogy nagyszerűek, és még akkor is úgy érzik, hogy igazságtalanok voltak velük, amikor elbocsátják vagy megmetszik őket. Nagyon zavaró, ha az emberek nem keresik az igazságot vagy nem lépnek be az igazságvalóságba. Ennyit erről a témáról – térjünk rá a lényegre.