Tizenkettedik tétel: Vissza akarnak vonulni, amikor nincs státuszuk vagy nincs reményük az áldások elnyerésére (Negyedik szakasz)
IV. Az antikrisztusok viselkedése, amikor nem léptetik elő őket
Van egy másik embertípus is, aki nem törekszik az igazságra. Mivel az ilyesfajta emberek nem törekednek az igazságra, nem végeznek fontos kötelességeket, és ennek következtében ritkán tapasztalják azt, hogy Isten háza megmetszené őket, sosem tapasztalták még, hogy elbocsátanák őket a kötelességükből, és természetesen nagyon ritkán kerül kiigazításra a számukra kijelölt kötelesség. Ha azonban még azután sem léptetik elő őket, hogy már több éve hisznek Istenben, elkezdik gyakran méricskélni, hogy mennyi reményük van arra, hogy áldottak legyenek. Amikor látják Isten szavait, amelyek azt mondják, hogy „akik nem törekednek az igazságra, nem juthatnak üdvösségre”, különösen úgy érzik, hogy nagyon halovány reményük van az áldásokra, és a visszavonuláson kezdenek gondolkodni. Ezek közül az igazságra sosem törekvő emberek közül egyesek rendelkeznek némi ismerettel és erősségekkel, és mivel nem léptették elő őket, elégedetlenséget éreznek és panaszkodni kezdenek; vissza akarnak vonulni, de félnek, hogy el fogják veszíteni az esélyüket az áldásokra, ám ha nem vonulnak vissza, akkor sem léptetik elő őket – úgy érzik, patthelyzetbe kerültek. Mit gondoltok erről a dologról? Noha ezek az emberek nem törekednek az igazságra, némelyikük viszonylag igyekvő és motivált; bármilyen kötelességet végeznek is, mindig hajlandóak megszerezni a releváns szaktudást, mindig azt akarják, hogy léptesse elő őket Isten háza, és vágyódnak arra a napra, amikor majd kitűnhetnek, s ezáltal szert tehetnek az elérni kívánt státuszra és különböző előnyökre. Az efféle emberek a felszínen csendesnek, észrevétlennek, szorgalmasnak és lelkiismeretesnek tűnnek mások társaságában, ám a szívük ambícióval és vággyal teli. Mi a jelmondatuk? A lehetőség a felkészülteknek kedvez. A felszínen teljességgel észrevétlenek maradnak, és nem mutogatják magukat, nem versengenek és nem kapkodnak a dolgok után, a szívükben azonban „nagyra törés” van. Ezért van az, hogy amikor azt látják, hogy valakit előléptetnek, és így vezető vagy dolgozó lesz belőle a gyülekezetben, egy kicsit zaklatottabbnak és csalódottnak érzik magukat. Nem számít, hogy ki az, akit előléptetnek, művelnek vagy fontos szerepbe helyeznek, ez mindig csapásként éri őket. Amikor nagy becsben tartanak, dicsérnek és támogatnak valakit a testvérek, még akkor is féltékenységet és boldogtalanságot éreznek a szívükben, és némelyikük titkon még könnyeket is hullat, és gyakran kérdezi magától: „Vajon mikor fognak nagyra becsülni és kinevezni engem? Mikor fog ismerni engem a fennvaló? Mikor látja meg az erősségeimet, az érdemeimet, az ajándékaimat és a talentumaimat egy vezető? Mikor fognak előléptetni és művelni?” Csüggedést és negativitást éreznek, de nem akarják így folytatni, ezért titkon arra biztatják magukat, hogy ne legyenek negatívak, hogy legyen akaraterejük kitartani, hogy ne rettenjenek vissza az akadályoktól és hogy soha ne adják fel. Gyakran így figyelmeztetik magukat: „Én nagyratörő ember vagyok. Nem szabad hajlandónak lennem arra, hogy átlagos, hétköznapi ember legyek, nem szabad hajlandónak lennem arra, hogy beérjem egy elfoglalt, középszerű élettel. Rendkívülinek kell lennie és nagy eredményeket kell elérnie az istenbe vetett hitemnek. Ha továbbra is ezt a fajta csöndes és átlagos életet élem, az olyan gyáva és fullasztó! Nem lehetek ilyesfajta ember. Kétszer olyan keményen fogok dolgozni, minden pillanatot jól kihasználok, többet olvasom és mondom fel isten szavait, tudásra teszek szert, és többet tanulmányozom ezt a hivatást. Mindent el kell érnem, amit mások meg tudnak tenni, és tudnom kell beszélgetni azokról a dolgokról, amelyekről más emberek is tudnak.” Miután egy darabig keményen dolgoznak, elérkezik a gyülekezeti választás, de őket még mindig nem választják meg. Valahányszor keresi a gyülekezet, hogy kit műveljen, léptessen elő és ruházzon fel fontos szereppel, nem őket választják; valahányszor azt gondolják, hogy van reményük az előléptetésre, végül csalódnak, és minden csalódástól levertek és negatívak lesznek. Azt hiszik, nagyon távol áll tőlük az, hogy áldottak legyenek az Istenben való hitükben, ezért felmerül az elméjükben a visszavonulás gondolata. Ám nem hajlandóak visszavonulni, inkább újra keményen akarnak küzdeni és törekedni. Minél keményebben küzdenek és törekszenek, annál inkább vágynak arra, hogy valaki beajánlja őket, hogy elő legyenek léptetve. Egyre inkább érzik ezt a vágyódást, és továbbra is a csalódás az, amit a végén cserébe kapnak, és így kínozza őket a hiúságuk és az áldások utáni vágyuk. Minden csalódás olyan érzést kelt bennük, mintha tűzben égetnék és edzenék őket. Nem kaphatják meg, amit akarnak; vissza akarnak vonulni, de úgy érzik, hogy nem tudnak; nem képesek megragadni, amit meg akarnak ragadni, és nem marad más a számukra, mint a csalódás, a levertség és a vég nélküli várakozás. Vissza akarnak vonulni, de attól félnek, hogy elveszítik a nagy áldásokat, és minél elkeseredettebben akarják megragadni az áldásokat, annál kevésbé képesek megragadni azokat. Ennek eredményeképpen olyan állapotba kerülnek, ahol állandóan az áldásokkal kapcsolatos reményük és a kínzó csalódás között vívódnak, ez pedig nagy szívfájdalmat okoz nekik. De vajon imádkoznak-e Istenhez ezzel a dologgal kapcsolatban? Nem, nem imádkoznak. Ezt gondolják: „Mi haszna lenne az imádkozásnak? A testvérek nem dicsérnek meg, a vezetők pedig nem tartanak nagyra engem, akkor isten vajon kivételt tehetne és fontos szerepet adhatna nekem?” Tudják, hogy ha másokba vetik a reményüket, az csalódást okoz majd nekik, és hogy az sem biztonságos, ha Istenbe vetik az áldásokkal kapcsolatos reményüket. Mivel látták, hogy Isten szavai azt mondják, hogy „akik nem törekednek az igazságra, nem juthatnak üdvösségre”, levertek és csalódottak. Senki sem figyel rájuk a gyülekezetben, és nem látnak semmi reményt. Amikor szembenéznek magukkal még mindig nem látnak semmi reményt az áldások elnyerésére, és ezt gondolják: „Visszavonuljak vagy maradjak? Csakugyan nincs semmi reményem arra, hogy áldott legyek?” Évek telnek el, miközben hezitálnak és újra meg újra megfontolják ezeket a dolgokat, és még mindig nem sikerül nekik eljutniuk oda, hogy előléptessék vagy fontos pozícióba helyezzék őket. Versengeni akarnak a státuszért, de úgy érzik, hogy nem igazán észszerű vagy helyes dolog így tenni, szégyellik, hogy így tegyenek, ám ha nem versengenek a státuszért, akkor mikor fogják valaha is előléptetni és fontos szerepbe helyezni őket? Azokra az emberekre gondolnak, akik velük együtt hisznek Istenben, járnak el összejövetelekre és végeznek kötelességeket. Oly sokukat közülük már előléptettek és fontos szerepeket kaptak, miközben ők maguk nem tudnak fontos szerephez jutni, akármilyen keményen próbálkoznak is, ezért zavarodottságot éreznek és nincs továbbvezető út előttük. Sosem beszélnek és nem vallanak nyíltan senki másnak az elgondolásaikról, az állapotukról, a gondolataikról, a nézeteikről, az elhajlásaikról és a hiányosságaikról – teljességgel elzárkóznak. Úgy tűnik, mintha elég értelmesen beszélnének, és látszólag valamelyest racionálisan cselekszenek, ám a belső ambícióik és vágyaik nagyon intenzívek. Keményen törekszenek és küzdenek, szenvedést állnak ki és árat fizetnek azért, hogy elérjék az ambícióikat és a vágyaikat, és mindent képesek feláldozni az áldásokkal kapcsolatos reményeikért. Amikor azonban nem látják az elérni kívánt eredményt, ellenségességgel és haraggal telnek meg Isten, Isten háza, sőt a gyülekezetben lévő minden ember felé. Mindenkit gyűlölnek amiatt, hogy nem látja, milyen keményen próbálkoznak, hogy nem látja az erősségeiket és a jó oldalukat, és Istent is gyűlölik azért, mert nem ad nekik lehetőségeket, mert nem lépteti elő őket, vagy mert nem ad nekik fontos szerepet. Képesek vajon szeretni a testvéreiket a szívükben megszületett ilyen óriási féltékenységgel és gyűlölettel? Képesek Istent dicsőíteni? Képesek feladni az ambícióikat és a vágyaikat azért, hogy elfogadják az igazságot, hogy két lábbal állva a földön jól végezzék a kötelességüket, és hogy hétköznapi emberek legyenek? Képesek vajon ilyesfajta elhatározásra? (Nem.) Nem csupán ez az elhatározás nincs meg bennük, hanem még csak a vágy sincs meg arra, hogy bűnbánatot tartsanak. Miután sok éven át így rejtőzködnek, egyre csak erősödik bennük a gyűlölet Isten háza, a testvérek, sőt még Isten iránt is. Mennyire erősödik meg a gyűlöletük? Azt remélik, hogy a testvéreik nem lesznek képesek jól végezni a kötelességeiket, azt remélik, hogy holtpontra jut Isten házának a munkája, és hogy semmivé lesz Isten irányítási terve, sőt még azt is remélik, hogy a nagy vörös sárkány elkapja a testvéreiket. Gyűlölik a testvéreiket, és Istent is gyűlölik. Panaszkodnak, hogy Isten nem igazságos, átkozzák a világot amiatt, hogy nincs szabadítója, és alaposan lelepleződik a démoni ábrázatuk. Az ilyen típusú emberek általában mélyen rejtőzködők, és nagyon jók abban, hogy a felszínen látszatot tartsanak fenn, alázatosnak, szelídnek és szeretetteljesnek tettetve magukat, miközben valójában báránybőrbe bújt farkasok. Soha nem fedik fel a titkos, ártó szándékukat, senki sem képes átlátni rajtuk, és senki sem tudja, hogy valójában milyenek ők vagy mit gondolnak. Azok, akik egy időre kapcsolatba kerülnek velük, képesek meglátni, hogy nagyon féltékeny emberek, hogy folyton versengenek másokkal és magukat tolják a rivaldafénybe, hogy mindenáron felül akarják múlni a többieket, és hogy mindenben, amit csak tesznek, ők akarják elnyerni az első helyezést. Így néznek ki kívülről, de vajon csakugyan ilyenek? Valójában még erősebb az áldások utáni vágyuk; azt remélik, hogy miközben csöndben keményen munkálkodnak, feláldozzák magukat és árat fizetnek, a többiek meglátják majd a jó oldalukat és a munkára való képességeiket, és hogy így fontos szerepet kaphatnak Isten házában. És vajon mi lesz az eredménye annak, ha fontos szerepet kapnak? Az, hogy mindenki nagyra fogja becsülni őket, ők pedig végre megvalósíthatják a nagy törekvésüket; kitűnhetnek a többiek közül, olyasvalakik lehetnek, akiket mindenki nagyra tart és akikre mindenki felnéz, és elmondhatják, hogy megérte sok éven át keményen dolgozni, árat fizetni és igyekezni – ilyen ambíciók és vágyak rejtőznek ezeknek az embereknek a szíve mélyén.
Az efféle emberek nem törekednek az igazságra, mégis mindig azt akarják, hogy léptessék elő őket és adjanak nekik fontos szerepet Isten házában. Azt hiszik a szívükben, hogy minél inkább munkaképes valaki, minél fontosabb pozíciókat kap, és minél inkább előléptetik és megbecsülik Isten házában, annál nagyobb esélye van arra, hogy áldásokban, koronában és jutalmakban részesüljön. Azt hiszik, hogy ha valakinek nincs munkaképessége, vagy ha nincs egy bizonyos erőssége, akkor nincs joga arra, hogy áldott legyen. Azt gondolják, hogy az ember ajándékai, erősségei, képességei, készségei, képzettségének szintje, munkaképessége, sőt, még az emberi mivoltán belüli úgynevezett erősségei és érdemei is, amelyeket a világban értékelnek, így például az az elhatározása, hogy felülmúljon másokat, valamint a hajthatatlan hozzáállása, tőkeként szolgálhat az áldások és jutalmak elnyeréséhez. Miféle norma ez? Olyan norma, amely összhangban van az igazsággal? (Nem.) Nincs összhangban az igazság normáival. Akkor ez vajon nem a Sátán logikája? Nem egy elvetemült kor és az elvetemült világi irányzatok logikája? (De igen.) Abból ítélve, hogy az ilyen emberek milyen logika, módszerek és kritériumok alapján mérik fel a dolgokat, valamint hogy milyen a hozzáállásuk és a megközelítésük ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, úgy tűnik, hogy sosem hallották vagy olvasták Isten szavait, és hogy semmit sem tudnak azokról. Valójában azonban minden egyes nap hallgatják, olvassák és imádkozva olvassák Isten szavait. Akkor hát miért nem változik meg soha a nézőpontjuk? Egy dolog biztos: akárhogy hallgatják vagy olvassák is Isten szavait, sosem lesznek biztosak a szívükben afelől, hogy Isten szavai jelentik az igazságot, valamint a kritériumot minden dolog megméréséhez; nem értik meg és nem fogadják el szívből ezt a tényt. Ezért van az, hogy bármennyire abszurd és eltorzult a kilátásuk, örökké ragaszkodnak hozzá, és bármennyire helyesek is Isten szavai, ők elvetik és elítélik azokat. Ez az antikrisztusok ádáz természete. Amint nem kapnak meg egy fontos szerepet, és nem teljesülnek a kívánságaik és az ambícióik, fel lesz fedve a patás lábuk, megmutatkozik ádáz természetük, és tagadni akarják Isten létezését. Valójában még azelőtt, hogy tagadnák Isten létezését, azt tagadják, hogy Isten szavai jelentik az igazságot. Pontosan amiatt képesek ily módon ellenségesek lenni Istennel, és azon gondolkodni, hogy megtagadják, elárulják és elvessék Istent, valamint elhagyják Isten házát, amikor a sok számítás, cselszövés és kemény munka után még mindig nem helyezik őket fontos pozícióba, mivel a természetlényegük tagadja az igazságot és azt is, hogy minden dolog megmérésénél Isten szavai tekintendők a kritériumnak. Noha nem úgy tűnik, mintha harcolnának másokkal a hatalomért és a nyereségért, vagy a maguk útját járnák, illetve nyíltan megalapítanák a maguk független királyságát vagy ők irányítanák a saját státuszukat, a természetlényegükből látható, hogy ízig-vérig antikrisztusok. Azt gondolják, hogy minden törekvésük helyes, és bármit mondjanak is Isten szavai, szerintük azok nem érdemesek az említésre vagy a meghallgatásra, és bizonyosan nem érdemesek a felhasználásra. Miféle teremtmények az efféle emberek? Egyáltalán semmi hatással nincsenek rájuk Isten szavai; nem hatják meg őket, nem érintik meg a szívüket és nincs számukra vonzerejük. Akkor hát mit értékelnek? Az emberek ajándékait, talentumait, képességeit, tudását és stratégiáit, valamint a saját ambíciókat, illetve nagyszabású terveiket és vállalkozásaikat. Ők ezeket a dolgokat értékelik. Micsodák mindezek a dolgok? Olyan dolgok, amelyeket értékel Isten? Nem. Ezek olyan dolgok, amelyeket a romlott emberi lények tisztelnek és becsülnek, valamint olyan dolgok, amelyeket a Sátán becsül és imád. Szöges ellentétben állnak Isten útjával, az Ő szavaival és azzal, amit megkövetel azoktól, akiket megment. Csakhogy az ilyen emberek sosem gondoltak még bele, hogy ezek a dolgok a Sátántól vannak, hogy elvetemültek, és hogy szembemennek az igazsággal. Inkább nagyra becsülik mindezeket a dolgokat, szilárdan és határozottan ragaszkodnak hozzájuk, valamint minden másnál feljebbvalónak tekintik őket, és ezek veszik át náluk az igazságra törekvés, valamint az igazság elfogadásának helyét. Hát nem felháborítóan lázadó ez? Végül pedig mi lesz az egyedüli kimenetele a felháborítóan lázadó mivoltuknak és annak, hogy ennyire észszerűtlenek? Az, hogy ezek az emberek menthetetlenek lesznek, és soha senki sem tudja majd megváltoztatni őket. Ezek erre a fajta kimenetelre vannak rendelve. Mondjátok meg Nekem, hát nem olyan emberek ezek, akik csak titokban erőt gyűjtenek és kivárják, míg eljön az idejük? Azt az alapelvet követik, miszerint az igazi aranynak előbb-utóbb fel kell csillannia, hogy meg kell tanulniuk titokban erőt gyűjteni, kivárni az idejüket és megvárni a megfelelő alkalmat, közben pedig előkészületeket tenni és tervezgetni a jövőjüket, a vágyaikat és az álmaikat. Annak alapján, hogy milyen alapelveket követnek, hogy melyek a túlélésük alapelvei, hogy milyen célokra törekednek, és hogy mi után vágyódnak a belső lényegükben, ezek az emberek ízig-vérig antikrisztusok. Egyesek ezt mondják: „De az antikrisztusok nem saját, független királyságokat alapítanak, és nem státuszért harcolnak?” Nos, vajon képesek az ilyen emberek arra, hogy független királyságot alapítsanak, miután hatalomhoz jutottak? Képesek kínozni az embereket? (Igen.) Hatalomra kerülve képesek lennének vajon az igazságalapelveknek megfelelően tenni a dolgokat? Képesek lennének az igazságra törekedni? Képesek lennének embereket vinni Isten elé? (Nem.) Mi történne, ha az ilyen emberek fontos pozíciót kapnának? Olyan embereket léptetnének elő, akik ajándékokkal rendelkeznek, jól fogalmaznak és értelmesek, függetlenül attól, hogy azok el tudnák-e végezni a munkát; olyan embereket léptetnének elő, akik hozzájuk hasonlók, miközben azokat a megfelelő embereket, akiknek van lelki megértésük, akik törekednek az igazságra és becsületesek, nem engednék feljebb emelkedni. Amikor bekövetkezik ez a fajta szituáció, azzal vajon nem lepleződik le az emberek antikrisztusi lényege? Nem válik nagyon nyilvánvalóvá? Vannak némelyek, akik nem értették igazán, amikor először azt mondtam, hogy antikrisztusok mindazok, akik vissza akarnak vonulni, amikor nem kapnak fontos szerepet és nincs reményük az áldásokra. Most viszont már látjátok, hogy antikrisztusok? (Igen.)
Vannak némelyek, akik, amikor elbocsátják őket a vezetői pozíciójukból, és meghallják, amint a Fennvaló azt mondja, hogy nem fogják többé művelni és használni őket, hihetetlen szomorúságot éreznek és keserűen sírnak, mintha csak kiiktatták volna őket – milyen probléma ez? Vajon a kiiktatásukat jelenti az, hogy nem művelik vagy nem használják őket többé? Azt jelenti, hogy nem nyerhetnek üdvösséget? Ennyire fontos számukra a hírnév, a nyereség és a státusz? Ha olyanok, akik törekednek az igazságra, akkor el kell gondolkozniuk magukon, amikor elveszítik a hírnevüket, a nyereségüket és a státuszukat, és valódi megbánást kell érezniük; az igazságra törekvés útját kell választaniuk, új életet kell kezdeniük, és nem szabad annyira felzaklatniuk magukat vagy olyan sokat sírniuk. Ha tudják a szívükben, hogy azért bocsátotta el őket Isten háza, mert nem végeznek igazi munkát és nem törekednek az igazságra, és hallják, amint azt mondja Isten háza, hogy nem fogják újra előléptetni vagy használni őket, akkor szégyenkezniük kell amiatt, hogy tartoznak Istennek, és hogy cserben hagyták Istent; tudniuk kell, hogy nem érdemlik meg azt, hogy Isten használja őket, és ily módon úgy tekinthetők, mint akiknek van egy szemernyi józan eszük. Ők azonban negatívvá és zaklatottá válnak, amikor meghallják, hogy Isten háza nem fogja újra művelni vagy használni őket, és ez azt mutatja, hogy hírnévre, nyereségre és státuszra törekednek, és hogy nem az igazságra törekvő emberek. Ennyire erős az áldások utáni vágyuk, és ennyire nagyra tartják a státuszt, és nem végeznek tényleges munkát, ezért el kell bocsátani őket, nekik pedig el kell gondolkozniuk a saját romlott beállítottságaikon, és meg kell érteniük azokat. Tudniuk kell, hogy rossz utat követnek, hogy az antikrisztus útján járnak, amikor státuszra, hírnévre és nyereségre törekednek, hogy nem csupán nem ismeri el őket Isten, hanem az Ő természetét is megsértik, valamint, hogy ha mindenféle gonoszságot követnek el, akkor meg is fogja büntetni őket Isten. Nincs nektek is ilyen problémátok? Ti nem lennétek boldogtalanok, ha azt mondanám, hogy nincs lelki megértésetek? (De igen.) Vannak némelyek, akik, amikor egy felsőbb szintű vezető azt mondja róluk, hogy nincs lelki megértésük, úgy érzik ennek hallatán, hogy képtelenek megérteni az igazságot, hogy Isten biztosan nem akarja őket, hogy nincs reményük az áldásokra; ám annak ellenére, hogy szomorúságot éreznek, mégis képesek normálisan végezni a kötelességüket – az ilyen embereknek van egy kevés józan eszük. Egyesek negatívvá válnak és nem kívánják többé a kötelességüket végezni, amikor azt hallják, hogy valaki azt mondja róluk, hogy nincs lelki megértésük. Ezt gondolják: „Azt mondod, hogy nincs lelki megértésem – nem azt jelenti ez, hogy nincs reményem arra, hogy áldott legyek? Ha egyszer nem fogok áldásokat nyerni a jövőben, minek higgyek még mindig? Nem fogom elfogadni azt, hogy szolgálatot kelljen végeznem. Ki gürcölne érted, ha semmit nem kap cserébe? Nem vagyok ilyen ostoba!” Van az ilyen embereknek lelkiismeretük és józan eszük? Olyan sok kegyelmet élveznek Isten részéről, és mégsem tudják viszonozni, sőt még szolgálatot sem akarnak végezni. Az ilyen embereknek végük van. Még csak arra sem képesek, hogy mindvégig szolgálatot végezzenek, és nincs igaz hitük Istenben; ők álhívők. Ha őszinte a szívük Isten felé, és ha van igaz hitük Istenben, akkor nem számít, miként értékelik őket; ez csupán képessé teszi őket arra, hogy még inkább igazán és pontosan megismerjék magukat – helyesen kell megközelíteniük ezt a dolgot, és nem hagyhatják, hogy hatással legyen arra, ahogyan Istent követik és a kötelességüket végzik. Még ha nem is képesek áldásokat nyerni, akkor is hajlandóknak kell lenniük arra, hogy mindvégig zokszó nélkül szolgálatot végezzenek Istenért, és ki kell szolgáltatniuk magukat Isten minden dologra kiterjedő vezénylésének – csakis ekkor lesznek lelkiismerettel és józan ésszel bíró emberek. Isten kezében van az, hogy valaki áldásokat nyer vagy szerencsétlenséget szenved, Isten szuverén efölött és Ő rendezi ezt, és az nem olyasvalami, amit az emberek kérhetnek vagy amiért megdolgozhatnak. Ez inkább attól függ, hogy képes-e az illető engedelmeskedni Isten szavainak, elfogadni az igazságot és Isten követelményeinek megfelelően, jól végezni a kötelességét – Isten minden embernek megfizet a cselekedetei szerint. Ha valakiben van ennyi komolyság, és minden erejét beleadja az általa elvégzendő kötelezettség megvalósításába, akkor az elég, és el fogja nyerni Isten jóváhagyását és áldását. Ezzel szemben, ha valaki nem végzi megfelelő színvonalon a kötelességét, és még mindenféle gonoszságot is elkövet, de mégis szeretne áldásokat kapni Istentől, akkor így cselekedve nincs vajon híján a józan észnek? Ha úgy érzed, hogy eddig nem végezted elég jól a dolgod, hogy sok erőfeszítést tettél, de még mindig nem vagy képes az alapelvekkel kezelni a dolgokat, és hogy tartozol Istennek, de Ő mégis megáld téged és kegyelmet mutat feléd, az nem azt jelenti vajon, hogy Isten jóindulattal van irántad? Ha Isten meg kíván áldani téged, akkor az olyasvalami, amit senki nem vehet el. Te talán azt gondolod, hogy eddig nem végezted valami jól a dolgod, de amikor Isten értékel, Ő azt mondja, hogy komoly szándékú vagy, és mindent beleadtál, és kegyelmet szeretne mutatni feléd és meg szeretne áldani téged. Semmi sem helytelen, amit Isten tesz, és neked dicsérned kell az Ő igazságosságát. Nem számít, mit tesz Isten, az mindig helyes, és még ha elképzeléseket táplálsz is magadban azzal kapcsolatban, amit Isten tesz, ha azt hiszed, hogy az nincs tekintettel az emberi érzésekre, valamint ha az nincs ínyedre, akkor is dicsérned kell Istent. Miért kellene így tenned? Nem tudod az okát, igaz? Ezt valójában nagyon könnyű megmagyarázni: azért, mert Isten Isten, te pedig ember vagy; Ő a Teremtő, te pedig teremtett lény vagy. Nem vagy feljogosítva annak megkövetelésére, hogy Isten egy bizonyos módon cselekedjen vagy egy bizonyos módon kezeljen téged, miközben Isten fel van jogosítva arra, hogy követeléseket támasszon veled szemben. Áldások, kegyelem, jutalmak, koronák – Istentől függ, hogy miként és kinek adatnak mindezek a dolgok. Miért Istentől függ? Ezek a dolgok Istenhez tartoznak; nem az ember és Isten közös tulajdonában lévő dolgok, hogy egyenlően osztozhatnának rajtuk. Istenhez tartoznak, Isten pedig azoknak adja őket, akiknek megígéri. Ha Isten nem ígéri, hogy neked adja őket, attól még alá kell, hogy vesd Neki magad. Ha emiatt nem hiszel többé Istenben, az milyen problémákat fog megoldani? Akkor nem leszel többé teremtett lény? Kibújhatsz Isten szuverenitása alól? Istennek továbbra is megmarad a szuverenitása minden dolog fölött, és ez egy megváltoztathatatlan tény. Isten kiléte, státusza és lényege sosem tekinthető egyenlőnek az ember kilétével, státuszával és lényegével, és megváltozni sem fognak soha ezek a dolgok – Isten örökké Isten lesz, az ember pedig örökké ember. Ha valaki képes ezt megérteni, akkor mit kell tennie? Alá kell vetnie magát Isten szuverenitásának és rendezéseinek – ez a legracionálisabb módja a dolgok intézésének, azonkívül pedig nem választható semmilyen másik út. Ha nem veted alá magad, akkor lázadó vagy, és ha dacos vagy és vitatkozol, akkor felháborítóan lázadó vagy, és el kellene téged pusztítani. Ha képes vagy alávetni magad Isten szuverenitásának és rendezéseinek, az azt mutatja, hogy van józan eszed; ezzel a hozzáállással kell rendelkezniük az embereknek, és csakis ilyen hozzáállásuk kellene, hogy legyen a teremtett lényeknek. Mondjuk például, hogy van egy kis macskád vagy kutyád – vajon fel van jogosítva az a macska vagy kutya annak megkövetelésére, hogy különféle finom ételeket vagy szórakoztató játékokat vásárolj neki? Létezik-e olyan macska vagy kutya, amelyik annyira értelem nélkül való, hogy követeléseket támasszon a gazdájával szemben? (Nem.) És van-e olyan kutya, amely úgy döntene, hogy nem marad többé a gazdájával, miután azt látja, hogy másvalaki házánál jobb élete van egy kutyának, mint neki? (Nincs.) A kutyák természetes ösztöne, hogy ezt gondolják: „A gazdám kosztot és kvártélyt ad nekem, úgyhogy vigyáznom kell a házra a gazdámért. Még ha nem is ad ételt a gazdám, vagy ha nem valami finom ételt kapok tőle, akkor is vigyáznom kell a házára.” A kutyának nincs egyéb, nem helyénvaló, a státuszát meghaladó gondolata. Akár jó hozzá a gazdája, akár nem, a kutya nagyon boldog, valahányszor hazatér a gazda; egyfolytában csóválja a farkát, és nem is lehetne boldogabb. Függetlenül attól, hogy tetszik-e a gazdájának vagy sem, vagy hogy vesz-e neki finom ennivalót, a kutya mindig ugyanúgy cselekszik a gazdája irányában, és mindig vigyáz a házára. Ebből ítélve nem rosszabbak-e vajon az emberek a kutyáknál? (De igen.) Az emberek folyton követeléseket támasztanak Istennel szemben, és mindig lázadnak Ellene. Mi ennek a problémának a gyökere? Az, hogy az embereknek romlott beállítottságaik vannak, nem tudnak megmaradni a teremtett lények helyén, így elveszítik az ösztöneiket és Sátánokká lesznek; ösztöneik sátáni ösztönné válnak, amely arra sarkallja őket, hogy szegüljenek szembe Istennel, vessék el az igazságot, cselekedjenek gonoszul és ne vessék alá magukat Istennek. Hogyan állíthatók helyre az emberi ösztöneik? El kell érni náluk, hogy legyen lelkiismeretük és józan eszük, hogy azokat a dolgokat tegyék, amelyeket egy embernek tennie kell, és hogy azt a kötelességet végezzék, amelyet végezniük kell. Olyan ez, ahogyan a kutya őrzi a házat, és ahogyan a macska elkapja az egereket – akárhogy bánik is velük a gazdájuk, minden erejükkel azon vannak, hogy elvégezzék ezeket a dolgokat, belevetik magukat ezekbe a feladatokba, valamint a helyükön maradnak és maximálisan követik az ösztöneiket, ezért aztán szeretik őket a gazdáik. Ha ez az embereknek is sikerülne, akkor Istennek nem kellene elmondania mindezeket a szavakat, vagy kimondania mindezeket az igazságokat. Az emberek mélységesen romlottak, híján vannak a józan észnek és a lelkiismeretnek, és alacsony szintű az integritásuk; romlott beállítottságaik folyton gondot okoznak, feltárulnak bennük, befolyásolják a döntéseiket és a gondolkodásukat, Isten elleni lázadásra késztetik és képtelenné teszik őket arra, hogy alávessék magukat Neki, továbbá oda vezetnek, hogy mindig saját, szubjektív kívánságaik, elgondolásaik és preferenciáik lesznek, valamint hogy sosem képes átvenni bennük az uralmat és sosem tud az életükké válni az igazság. Mindezek miatt kell Istennek megítélnie, megpróbálnia és a szavaival finomítania őket – azért, hogy meg lehessen menteni őket. Másfelől az antikrisztusok mindig negatív szerepeket játszanak az emberek körében. Ízig-vérig démonok és Sátánok; nem csupán az igazságot nem fogadják el, hanem azt sem ismerik be, hogy romlott beállítottságaik vannak, azonkívül pedig erőszakosan telhetetlenek, áldásokat, koronát és jutalmakat akarnak nyerni Istentől. Milyen messzire mennek el a küzdelmükben? Egészen a teljes szégyentelenségig és észszerűtlenségig. Ha azután, hogy mindenféle gonosz dolgokat műveltek, felfedik és kiiktatják őket, neheztelnek a szívükben. Megátkozzák Istent, megátkozzák a vezetőket és a dolgozókat, valamint gyűlölik a gyülekezetet és minden igaz hívőt. Ez teljességgel felfedi a gonosz emberek és antikrisztusok mindegyikének a rút ábrázatát.
Az antikrisztusok különböző megnyilvánulásai közül a tizenkettedik tétel a következő: Vissza akarnak vonulni, amikor nincs státuszuk vagy nincs reményük az áldások elnyerésére. Egyszerű megfogalmazással fogunk beszélgetni arról, hogy mit jelent a visszavonulás. A visszavonulás szó szerinti jelentése: egyik helyről egy másikra visszavonulni – ezt nevezik „visszavonulásnak”. Mindig vannak némelyek Isten házában az igazságot nem szeretők között, akik önként elhagyják a gyülekezetet és a testvéreket, mivel idegenkednek attól, hogy összejövetelekre járjanak és prédikációkat hallgassanak, és nem hajlandóak a kötelességüket végezni – ezt nevezik „visszavonulásnak”. Ez a szó szerinti értelemben vett visszavonulás. Amikor azonban igazán visszavonultként lesz meghatározva valaki Isten szemében, ott valójában nem arról van csupán szó, hogy az illető elhagyta az Ő házát, hogy nem látják őt többé, vagy hogy kihúzták őt a gyülekezeti névjegyzékből. A helyzet az, hogy ha valaki soha nem olvassa Isten szavait, akkor az attól függetlenül, hogy mekkora hite van, és hogy Istenben hívő embernek tartja-e önmagát, azt bizonyítja, hogy nem ismeri el a szívében, hogy Isten létezik, és azt sem, hogy az Ő szava az igazság. Isten szerint az ilyen ember már visszavonult, és nem számít többé az Ő háza tagjának. A visszavonult emberek egyik fajtájának azok tekinthetők, akik nem olvassák Isten szavait. Az ilyen emberek egy másik fajtáját azok jelentik, akik soha nem vesznek részt a gyülekezeti életben, és akik soha nem vesznek részt a gyülekezeti élettel kapcsolatos tevékenységekben, így például abban, amikor himnuszokat énekelnek, imádkozva olvassák Isten szavait, valamint a személyes tapasztalati megértésükről beszélgetnek a testvérek. Isten úgy látja ezeket az embereket, mint akik már visszavonultak. Van még egy fajtájuk: azok, akik megtagadják a kötelességek végzését. Bármilyen kérést intéz is feléjük, bármilyen munkát és bármely kötelességet végeztetne is velük Isten háza, legyen szó kis vagy nagy dologról, akár egy olyan egyszerű dologról, mint az, hogy alkalmanként adjanak tovább egy üzenetet, ők nem akarják elvégezni. Ők, akik azt hangoztatják magukról, hogy hisznek Istenben, még olyan feladatokat sem tudnak elvégezni, amelyek elvégzéséhez akár egy nem hívő segítségét is lehetne kérni. Ez az igazság elfogadásának a megtagadása és egy kötelesség elvégzésének a megtagadása. Akárhogy buzdítják is őket a testvérek, megtagadják és nem fogadják el; amikor úgy rendezi a gyülekezet, hogy végezzenek el valamilyen kötelességet, figyelmen kívül hagyják és tömérdek kifogást felhozva utasítják vissza. Olyan emberek ezek, akik megtagadják a kötelességek elvégzését. Isten szemében az ilyen emberek már visszavonultak. A visszavonulásuk nem arról szól, hogy Isten háza kitakarította őket vagy kihúzta őket a névjegyzékéből, hanem arról, hogy nekik maguknak nincs igaz hitük – nem ismerik el magukról, hogy Istenben hívő emberek lennének. Aki csak beleillik e három kategória valamelyikébe, olyasvalaki, aki már visszavonult. Pontos ez a definíció? (Igen.) Ha nem olvasod Isten szavait, vajon Istenben hívő embernek számítasz? Ha nem élsz gyülekezeti életet, ha nem érintkezel vagy nem elegyedsz a testvéreiddel, akkor vajon hívőnek számítasz? A legkevésbé sem. Azonkívül, ha megtagadod a kötelességed elvégzését, sőt még teremtett lényként sem teljesíted a kötelezettségeidet, akkor az még súlyosabb dolog. Ez a három embertípus az, akiket úgy lát Isten, mint akik már visszavonultak. Nem arról van szó, hogy ki lettek zárva vagy takarítva Isten házából, hanem önszántukból vonultak vissza és önszántukból adták fel. A viselkedésük teljes mértékben elárulja, hogy nem szeretik és nem fogadják el az igazságot, és hogy klasszikus példái az olyan embereknek, akik mindössze jól akarnak lakni kenyérrel és csak áldásokat remélnek.
2020. október 17.