III. Az antikrisztusok viszonyulása az elbocsátásukhoz

Az imént az antikrisztusok két megnyilvánulásáról beszélgettünk: az egyik az, amikor metszéssel szembesülnek, a másik pedig az, amikor kiigazítják a kijelölt kötelességeiket. Az volt a beszélgetésünk középpontjában, hogy milyen hozzáállást tanúsítanak és milyen döntéseket hoznak az antikrisztusok, amikor ilyen dolgok érik őket. Természetesen függetlenül attól, hogy milyen az antikrisztusok szemléletmódja és hozzáállása, amikor megmetszik őket, vagy amikor kiigazítják a kijelölt kötelességeiket, ők mindig összekötik ezt a két dolgot azzal, hogy részesülnek-e majd áldásokban vagy sem. Ha biztosak benne, hogy nem lesznek áldottak, hogy egyáltalán nincs reményük, akkor természetükből adódóan visszavonulnak. A hétköznapi emberek számára, akiknek nincsenek ambícióik és vágyaik, valójában sem a metszés, sem a kijelölt kötelességük kiigazítása nem nagy ügy. Egyik sem lesz rájuk nagy hatással. Nem fosztották meg őket attól a joguktól, hogy kötelességet végezzenek, és nem vették el tőlük a megmentés reményét sem, így a hétköznapi emberek szerint nem szükséges túlreagálni a dolgokat, sem megrémülni vagy megbántódni, vagy esetleg vészforgatókönyveket kezdeni gyártani. Nem így van azonban az antikrisztusok esetében. Ők nagyon súlyosnak látják ezeket a dolgokat, mivel az áldások elnyerésével kötik össze azokat, ami mindenféle lázadó gondolatok és viselkedések felmerüléséhez vezet bennük, ez pedig a visszavonulás és Isten elhagyásának a gondolatához és tervéhez. Az antikrisztusok még akkor is képesek felvetni a visszavonulás gondolatát, amikor ilyen – egyébként rendkívül hétköznapi – dolgok érik őket. Milyen hozzáállása lenne ezért annak, akinek státusza van, és aki fontos munkáért felel Isten házában, amikor elbocsátással néz szembe? Hogyan kezelné, és milyen döntést hozna? Az ilyen dolgok még szemléletesebbek. Az antikrisztusok számára a státusz, a hatalom és a presztízs a legfontosabb érdek, és egyenlőnek látják ezeket a dolgokat a saját életükkel. Ezért van az, hogy amikor elbocsátanak egy antikrisztust, amikor elveszíti a „vezetői” titulusát és nincs többé státusza, ami azt jelenti, hogy elveszíti a hatalmát és a presztízsét, és hogy nem lesz része többé abban a különleges bánásmódban, hogy nagyra tartanák, támogatnák és felnéznének rá, akkor az egy antikrisztusnak, aki számára a státusz és a hatalom maga az élet, teljességgel elfogadhatatlan. Amikor elbocsátanak egy antikrisztust, olyan az első reakciója, mintha villám csapott volna belé, mintha a fejére szakadt volna az égbolt, és mintha összedőlt volna körülötte a világ. Odavan, amibe azelőtt a reménységét vethette, miképpen annak a lehetősége is, hogy a státuszból fakadó összes előnnyel éljen, s ezzel együtt az is, ami arra késztette, hogy ámokfutó módjára rossz dolgokat műveljen. Ez a legelfogadhatatlanabb az antikrisztusok számára. Ez az első gondolatuk: „Most, hogy oda a státuszom, hogy fognak vajon látni engem az emberek? Mit gondolnak majd rólam a szülővárosomból való testvérek? Hogyan lát majd vajon az összes ismerősöm? Vajon továbbra is agyon fognak babusgatni? Még mindig olyan barátságosak lesznek hozzám? Továbbra is mindenben támogatnak majd? Ezután is követni fognak engem? Változatlanul ellátnak majd mindennel, amire szükségem van az életben? Amikor beszélgetek velük, még mindig udvariasok lesznek, és mosollyal üdvözölnek? Hogyan boldogulok majd a státuszom nélkül? Miként járom majd ezután az utamat? Hogyan tudom megvetni a lábam más emberek között? Most, hogy elvesztettem a státuszom, nem azt jelenti vajon ez, hogy kevesebb reményem lesz az áldásra? Hogyan leszek majd képes nagy áldásokat nyerni? Kapok-e majd bármiféle nagyobb jutalmat vagy egy nagy koronát?” Amikor azt gondolják, hogy szertefoszlottak vagy súlyosan megfogyatkoztak az azzal kapcsolatos reményeik, hogy áldottak lesznek, az olyan, mintha fel akarna robbanni a fejük, mintha kalapáccsal ütnék a szívüket, és olyan fájdalmas, mintha késsel vagdosnák őket. Amikor a mennyek országába való belépés áldásának elvesztése vár rájuk, amelyre éjjel-nappal annyira vágytak, az derült égből villámcsapásként érkező, borzasztó hírnek látszik a számukra. Az antikrisztusok számára ugyanaz a státusz hiánya, mint amikor nincs arra reménye az embernek, hogy áldást nyerjen, ezért olyanok lesznek, mint a járkáló hullák: üres burokká válik a testük, amelyből hiányzik a lélek, és nincs, ami vezérelné az életüket. Nincs reményük, nincs mire várakozással tekinteniük. Amikor leleplezéssel és elbocsátással néznek szembe az antikrisztusok, az jut először eszükbe, hogy minden reményüket elveszítették az áldások elnyerését illetően. Nos, vajon ezen a ponton egyszerűen feladják? Hajlandóak alávetni magukat? Kihasználják ezt az alkalmat arra, hogy lemondjanak az áldások utáni vágyukról, elengedjék a státuszt, készségesen átlagos követővé váljanak, és boldogan végezzenek munkát Istenért, valamint jól végezzék a kötelességüket? (Nem.) Fordulópont lehet ez a számukra? Arra készteti vajon őket e fordulópont, hogy jó irányba és pozitív módon fejlődjenek, vagy pedig arra, hogy rosszabb irányba és negatív módon változzanak? Az antikrisztusok természetlényege alapján nyilvánvaló, hogy az elbocsátásuk semmiképpen nem annak a kezdete lesz, amikor elengedik az áldások utáni vágyukat, vagy elkezdik szeretni és keresni az igazságot. Ehelyett még keményebben dolgozva fognak küzdeni az áldások elnyerésének lehetőségéért és reményéért; ragaszkodni fognak minden lehetőséghez, amelyből áldásuk származhat, amely segíthet nekik a visszatérésben, és képessé teheti őket a státuszuk visszanyerésére. Ezért van az, hogy amikor elbocsátással szembesülnek, akkor a zaklatottság, csalódottság és ellenségesség mellett még foggal-körömmel harcolnak is az ellen, hogy elbocsássák őket, és igyekeznek megfordítani és megváltoztatni a helyzetet. Annak érdekében, hogy megőrizzék a reményüket az áldások elnyerésére és arra, hogy változatlan formában megtartsák a státuszukat, presztízsüket és hatalmukat, teljes erejükből küzdenek. Hogyan küzdenek? Úgy, hogy igazolni próbálják magukat, magyarázatokat adnak, kifogásokkal állnak elő és arról beszélnek, hogy miként tették, amit tettek, mi miatt hibáztak, hogyan maradtak fent egész éjjel, hogy másoknak segítsenek és velük beszélgessenek, és mi okból voltak hanyagok az adott ügyben. Teljességgel tisztázzák és megmagyarázzák az ügy minden részét, hogy mentsék a menthetőt és elkerüljék az elbocsátás szerencsétlenségét.

Milyen kontextusokban és ügyekben hajlamosak leginkább az antikrisztusok levetkőzni az álarcukat és felfedni sátáni természetüket? Akkor, amikor leleplezik és elbocsátják őket, vagyis amikor státuszt veszítenek. Az antikrisztusok elsődleges megnyilvánulása az, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek önmaguk igazolása végett és magyarázkodásba fognak. Akárhogy beszélgetsz is velük az igazságról, ellenállnak, és nem hajlandóak elfogadni, amit mondasz. Amikor azzal szembesülnek, hogy Isten választott népe leleplezi a gonosztetteik összes tényét, egyáltalán nem ismerik be ezeket a dolgokat, attól félve, hogy ha megteszik, bűnösnek bizonyulnak majd abban, amivel vádolják őket, és kitakarítják vagy kizárják őket. Miközben nem hajlandóak beismerni az ellenük felhozott vádakat, még másokra is hárítják a hibáikat és a felelősségüket. Ez a tény elég jól megmutatja, hogy az antikrisztusok soha nem fogadják el az igazságot, nem ismerik el a hibáikat, és nem ismerik igazán magukat, ami pedig még inkább bizonyítja azt, hogy arrogáns és önigazult természetűek, hogy idegenkednek az igazságtól, hogy gyűlölik az igazságot, és hogy egyáltalán nem fogadják el azt, így aztán menthetetlenek. Akikbe szorult egy szemernyi emberi mivolt és némi józan ész, képesek arra, hogy beismerjék és elfogadják a saját hibáikat, a tényekkel szembesülve meghajtsák a fejüket, és megbánást érezzenek az általuk elkövetett gonosz dolgok miatt; az antikrisztusok azonban képtelenek ezekre. Ez azt mutatja, hogy az antikrisztusoknak egyáltalán nincs lelkiismeretük és józan eszük, és hogy teljességgel emberi mivolt nélkül valók. Az antikrisztusok azt, hogy milyen magas vagy alacsony státuszúak, mindig egyenlővé teszik a szívükben azzal, hogy mennyire nagy vagy kicsiny áldásokban lesz részük. Legyen bár szó Isten házáról vagy bármely más csoportról, szerintük az emberek státusza és osztálya épp úgy rangsorolva van, ahogyan a végső kimenetelük; az, hogy milyen magas státuszú valaki, vagy hogy mekkora hatalommal bír Isten házában ebben az életben, megegyezik azzal, hogy mekkora áldásokat, jutalmakat és koronát kap majd az eljövendő világon – ezek a dolgok összekapcsolódnak. Helytálló ez a nézet? Isten soha nem mondta ezt, és semmi hasonlót sem ígért, de egy antikrisztusban ilyen gondolatok merülnek fel. Egyelőre ne menjünk bele abba, hogy mely okokból vannak ilyen gondolataik az antikrisztusoknak. Ami azonban a természetlényegüket illeti: születésüktől fogva megvan bennük a státusz szeretete, és azt is remélik, hogy illusztris státuszuk és magas presztízsük lesz ebben az életben, hogy hatalmat fognak gyakorolni, és mindezt az eljövendő világon is tovább akarják élvezni. No és hogyan fogják elérni mindezt? Az ő elgondolásuk szerint azáltal fogják ezt elérni, hogy megtesznek bizonyos dolgokat, amelyekre képesek, amelyeket meg akarnak tenni és amelyeket szeretnek megtenni, miközben státuszuk, hatalmuk és presztízsük van ebben az életben, azután pedig jövőbeni áldásokra, koronákra és jutalmakra cserélik ezeket a dolgokat. Ez az antikrisztusok világi ügyekre vonatkozó filozófiája, ők így hisznek Istenben, és az Istenbe vetett hitükben ezt a szemléletmódot képviselik. Gondolataiknak, nézeteiknek és annak, ahogy Istenben hisznek, egyáltalán semmi köze sincs Isten szavaihoz és ígéreteihez – teljességgel függetlenek egymástól. Mondjátok meg Nekem, nincs valami gond ezeknek az antikrisztusoknak a fejével? Hát nem végtelenül elvetemültek? Semmiről sem vesznek tudomást, és semmit sem hajlandóak elfogadni abból, amit Isten szavai mondanak, és úgy vélik, helyes az, ahogy gondolkodnak és ahogy Istenben hisznek, gyönyörűségüket lelik ebben, jól érzik és nagyra tartják magukat. Nem keresik az igazságot, és nem járnak utána, hogy Isten szavai mondanak-e ilyen dolgokat, vagy Isten tett-e ilyen ígéreteket. Az antikrisztusok magától értetődőnek tartják, hogy születésüknél fogva okosabbak másoknál, eredendően bölcsek, jó képességűek és igen tehetségesek; úgy érzik, őket kell kiemelni a többiek közül, nekik kell lenniük a főnököknek, másoknak fel kell nézniük rájuk, nekik kell a hatalmat gyakorolniuk, uralkodniuk a többiek felett, mintha minden Istenben hívőt ők irányítanának, és mindenki azért lenne ott, hogy ők vezessék. Ezeket a dolgokat akarják elérni ebben az életben. Azonkívül az eljövendő világon is olyan áldásokat akarnak elnyerni, amelyeket mások nem tudnak, és ezt magától értetődőnek tartják. Nem válnak meglehetősen szégyentelenné az antikrisztusok attól, hogy ilyen gondolataik és nézeteik vannak? Nem süketek kissé az észérvekre? Milyen alapon gondolkodsz így? Milyen alapon akarod mások nagyrabecsülését élvezni? Milyen alapon akarsz másokat irányítani? Milyen alapon akarsz magadnak hatalmat és magas pozíciót az emberek között? Előre meghatározta Isten ezeket a dolgokat, vagy birtokában vagy az igazságnak és az emberi mivoltnak? Talán mindössze azért vagy alkalmas arra, hogy érvényt szerezz a státuszodnak és vezess másokat, mert van némi képzettséged és ismereted, és mivel némileg magas vagy és jól nézel ki? Feljogosít ez arra, hogy parancsokat osztogass? Feljogosít arra, hogy más embereket irányíts? Hol mondja ezt Isten a szavaiban: „Vonzó vagy, vannak erősségeid és ajándékaid, ezért aztán vezetned kell másokat, és állandó státuszodnak kell lennie”? Adott neked Isten ilyen hatalmat? Eleve elrendelte ezt Isten? Nem. Amikor a testvérek vezetővé vagy dolgozóvá választanak téged, akkor státuszt adnak neked? Olyan áldás ez, amelyet kiérdemelsz ebben az életben? Egyesek úgy értelmezik azt, ha élvezhetik ezeket a dolgokat, mintha százszor annyit kaptak volna ebben az életben, és azt gondolják, hogy ha van státuszuk és hatalmuk, ha parancsokat osztogathatnak és sokakat irányíthatnak, akkor követők hada kell, hogy körülvegye őket, és akárhová is mennek, mindig lesznek, akik szolgálatot tesznek nekik és körülöttük forgolódnak. Milyen alapon akarod ezeket a dolgokat élvezni? A testvérek azért választanak téged vezetővé, hogy végezhesd ezt a kötelességet; nem azért, hogy félre tudd vezetni az embereket, hogy nagyra becsüljenek és felnézzenek rád a testvérek, és még kevésbé azért, hogy hatalmat gyakorolhass és élvezhesd a státuszból fakadó előnyöket, hanem azért, hogy a munkarendezéseknek és az igazságalapelveknek megfelelően végezhesd a kötelességedet. Azonkívül, Isten nem rendelte el előre, hogy akit vezetővé választanak a testvérek, azt ne lehessen elbocsátani. Úgy gondolod, hogy olyasvalaki vagy, akit használ a Szentlélek? Úgy gondolod, hogy senki sem bocsáthat el téged? Mi hát a baj azzal, ha elbocsátanak? Ha nem zárnak ki, akkor az azért van, mert megsajnáltak és esélyt adnak neked a bűnbánatra, de még mindig nem vagy elégedett. Miről vitatkozol? Ha vissza akarsz vonulni és nem hiszel többé Istenben, mert szertefoszlottak az áldások elnyerésével kapcsolatos reményeid, akkor gyerünk, vonulj csak vissza! Azt gondolod, hogy nem tud boldogulni nélküled Isten háza? Azt, hogy nélküled megszűnik forogni a föld? Azt, hogy nélküled nem mehet végbe Isten házának a munkája? Nos, akkor rosszul gondolod! Senkinek az elvesztése miatt nem szűnik meg forogni a föld, sem felkelni a nap – egyedül Isten nélkülözhetetlen, emberi lény nincs ilyen – az egyház munkája a szokásos módon folytatódik. Ha bárki is azt gondolja, hogy nem boldogul nélküle az egyház, és hogy nem boldogul nélküle Isten háza, az vajon nem antikrisztus? Hozzászoktál a státuszból fakadó előnyök élvezéséhez, nem igaz? Hozzászoktál annak élvezéséhez, hogy felnéznek rád, nagyra tartanak és hízelegnek neked mások, ugye? Mi jogosít fel arra, hogy élvezd, amint mások felnéznek rád? Mi jogosít fel arra, hogy mások mosollyal köszöntsenek? Azt is akarod talán, hogy meghajoljanak előtted és imádjanak téged az emberek? Ha igen, az nem azt jelenti, hogy teljességgel szégyentelen vagy? Vannak egyesek, akik, amikor elbocsátják őket a kötelességükből, jobban felzaklatják magukat és szenvednek, mintha meghalt volna egy családtagjuk. Mindent felhánytorgatnak és vitatkoznak Isten házával, mintha senki más nem vezethetné a gyülekezetet, mintha mind ez idáig egyedül ők támogatták volna a gyülekezet munkáját – ez nagy hiba. Isten szavainak köszönhető, hogy Isten választott népe nem hagyja el Istent, és azért járnak összejövetelekre és élnek gyülekezeti életet, mert hisznek Istenben, és igaz hitük van Benne. Nem úgy van, hogy azért áll szilárdan és jár rendesen összejövetelekre Isten választott népe, mert ezek az emberek megértették az igazságot, és jól öntözték őket. A gyülekezetvezetőket időről időre leváltják, sok hamis vezetőt és hamis dolgozót elbocsátanak, Isten választott népe pedig a megszokott módon eljár az összejövetelekre, és eszi és issza Isten szavait – ennek egyáltalán semmi köze ezekhez a hamis vezetőkhöz és hamis dolgozókhoz. Mi értelme ilyen érvekkel előállni? Nem csupa olyan érvvel állsz csak elő, amelyek abszurdak és zavarosak? Ha igazán birtokában vagy az igazságvalóságnak, és Isten választott népének az életbe való belépéssel kapcsolatos sok problémáját megoldottad, akkor Isten választott népének tagjai tudni fogják ezt a szívükben; ha nem vagy birtokában az igazságvalóságnak, és nem tudsz az igazságról beszélgetni problémák megoldása végett, akkor semmi köze hozzád a gyülekezeti munka normális fejlődésének. Annyi hamis vezető és hamis dolgozó van, akik, amikor elbocsátják őket, egyre csak kifogásokat keresnek, mintha olyan sokkal járultak volna hozzá a gyülekezethez, miközben igazából semmilyen valóságos munkát nem végeztek, és nem az ő fenntartó munkájuk révén lett megőrizve a gyülekezeti élet normális rendje; Isten választott népe nélkülük is normálisan folytatja az összejövetelekre járást és a szokásos módon végzi a kötelességeit. Ha nem vagy birtokában az igazságvalóságnak, és nem tudsz semmilyen valóságos munkát végezni, akkor el kell bocsátani téged, hogy ezentúl ne befolyásolhasd és ne hátráltathasd sem a gyülekezeti munkát, sem Isten választott népének az életbe való belépését. Isten háza nem fog egy hozzád hasonló hamis vezetőt vagy hamis dolgozót használni – azt gondoltad, hogy Isten házának nem áll hatalmában elbocsátani téged? Annyira elszúrtad a munkádat, akkora gondot és olyan nagy veszteségeket okoztál a gyülekezet munkájának, annyi aggodalmat okoztál a Fennvalónak, annyira problémás használni téged, és olyan nagy undort, irtózatot és utálatot éreznek emiatt az emberek! Olyan ostoba, tudatlan és makacs vagy, és még azt sem érdemled meg, hogy megmetszenek, így aztán ki akar rúgni téged Isten háza, azonnal ki akar iktatni téged, és le akarja zárni ezt az ügyet. Te pedig még mindig azt akarod, hogy adjon neked még egy esélyt a Fennvaló arra, hogy vezető maradj? Felejtsd el! Ami a lelkiismeret és józan ész nélkül való, gonoszságokat elkövető és zavarásokat okozó hamis vezetőket és antikrisztusokat illeti: ha egyszer kiiktatják őket, örökre ki lesznek iktatva. Ha tudsz valóságos munkát végezni, akkor használva leszel; ha nem tudsz valóságos munkát végezni, valamint gonoszságokat követsz el és zavarásokat okozol, akkor azonnal ki leszel iktatva – ez Isten házának az emberek használatára vonatkozó alapelve. Némely antikrisztusok nem engednek és ezt mondják: „Azért bocsátasz el engem, mert nem végeztem valóságos munkát – miért nem adsz nekem esélyt a bűnbánatra?” Nem kicsavart érvelés ez? Elbocsátanak, mert rengeteg gonoszságot elkövettél, és csak azután bocsátanak el, miután már sokszor megmetszettek és még mindig nem vagy hajlandó bűnbánatot tartani; milyen más érvekkel tudsz hát előhozakodni? Hírnévre, nyereségre és státuszra törekedtél, és nem végeztél valóságos munkát, leállásra kényszerítetted a gyülekezeti munkát, és annyi probléma felgyülemlett, de te nem kezelted őket – mennyit kellett aggódnia miattad a Fennvalónak? Miközben a Fennvaló támogatott és segített téged a munkádban, te fű alatt tettél dolgokat, sok olyan dolgot tettél a Fennvaló háta mögött, amelyek sértették az alapelveket, és amelyeket látni sem jó, az Istennek szánt felajánlásokat önkényesen elköltve annyi mindent vettél, amit nem kellett volna, annyi kárt okoztál Isten háza érdekeinek, és olyan nagy katasztrófát hoztál a gyülekezeti munkára! Miért nem beszélsz soha ezekről a gonosz cselekedetekről? Amikor el akar bocsátani téged Isten háza, teljes szégyentelenséggel ezt mondod: „Tudnátok nekem még egy esélyt adni?” Azért adjon talán még egy esélyt neked Isten háza, hogy tovább folytasd az ámokfutásodat rossz dolgokat művelve? Hát nem vagy híján mindennemű szégyenérzetnek, hogy még egy esélyt kérsz Isten házától? Vajon adhatnak neked még egy esélyt, amikor egyáltalán nem ismered a saját természetedet, és még kevésbé van megbánás a szívedben? Az ilyen emberek nem ismernek szégyent, halottak a szégyen számára, és gonosz emberek és antikrisztusok!

Némely vezetők és dolgozók egyáltalán semmi valóságos munkát nem tudnak végezni, még azután sem, hogy a Fennvaló egy ideig vezette és segítette őket. Még az általános ügyekkel kapcsolatos munkát sem képesek jól kezelni, ami azt mutatja, hogy nagyon hiányosak a képességeik. A Fennvalónak rendszeres vizsgálatokat és ellenőrzéseket is tartania kell a munka minden aspektusára kiterjedően, és arra kell kérnie a testvéreket, hogy haladéktalanul jelentsenek bármilyen problémát; a Fennvalónak ezenkívül átvilágítást is kell végeznie, valamint útmutatással kell szolgálnia és beszélgetnie kell a munka összes aspektusára vonatkozó alapelvekről. Miután a Fennvaló befejezte az alapelvekről való beszélgetést, némelyek még mindig nem tudják, hogyan tegyék a dolgokat, és rosszul teszik azokat, sőt egyesek meggondolatlanul cselekednek; bármilyen munkát végeznek is, sosem kérnek tanácsot a Fennvalótól, sosem jelentenek problémákat a Fennvalónak, hanem helyette csak fű alatt teszik a dolgokat – milyen probléma ez? Mi ezeknek az embereknek a természete? Szeretik az igazságot? Érdemes művelni őket? Megérdemlik még, hogy vezetők és dolgozók legyenek? Először is: nem kutakodnak mielőtt tennének valamit; másodszor: nem tesznek jelentést, miközben megteszik az adott dolgot; harmadszor pedig: nem adnak visszajelzést, miután megtették. Olyan gyalázatosan cselekszenek, és még mindig nem akarják, hogy elbocsássák őket, és nem engednek, miután megtörtént az elbocsátásuk – ugye, hogy nem lehet segíteni ezeken az embereken? Mondd meg Nekem, hát nem teljességgel szégyentelen és süket minden észérvre a legtöbb ember, akin már nem lehet segíteni? Semmit sem tesznek jól, lusták és elmerülnek a kényelemben; amikor valamilyen munkát végeznek, csak a szájuk jár és parancsokat osztogatnak, de a beszéden kívül semmi mást nem csinálnak. Soha nem felügyelik, nem vizsgálják meg és nem ellenőrzik a munkát, ellenszenvet és neheztelést éreznek mindenki iránt, aki megteszi ezeket a dolgokat, és szenvedésnek akarják kitenni az ilyen embert – hát nem tipikus antikrisztusok ezek? Ez az antikrisztusok gyalázatossága; nem tudják magukról, hogy micsodák, nagyon gyalázatosan cselekszenek, és még mindig áldottak akarnak lenni, még mindig a fensőbbségért versengenek Isten házával és a Fennvalóval, és még mindig vitatkozni akarnak – hát nem a halállal cimborálnak, amikor ezt teszik? Amikor az efféle söpredékeket elbocsátják, nagyon dühösek és önfejűek. Valóban szégyenérzet nélkül valók, és egy szemernyi józan ész sem szorult beléjük! A kötelességük végzése során meggondolatlanul cselekednek, valamint akadályozzák és megzavarják a gyülekezet munkáját, amikor pedig elbocsátják őket, nem csak hogy nem hajlandók elismerni a saját hibáikat, hanem még másokra is hárítják a felelősséget, és keresnek valakit, aki elviszi helyettük a balhét, ezt mondván: „Ő csinálta ezt a dolgot, és nem csak én vagyok felelős azért a másikért. Mindenki együtt beszélte meg azt a dolgot, és nem én voltam az, aki az élére állt.” Egyáltalán nem vállalnak felelősséget, mintha felelősségvállalás esetén elítélnék és kiiktatnák őket, és minden reményük teljesen elveszne arra, hogy áldást nyerjenek. Éppen ezért inkább meghalnának, mintsem elismerjék a hibáikat és bevallanák, hogy közvetlenül ők a felelősök, ehelyett mindenáron másokra hárítják át a felelősséget. A gondolkodásmódjukból ítélve egészen a legvégsőkig harcolni fognak Isten ellen! Olyan emberek ezek, akik elfogadják az igazságot? Olyan emberek ezek, akik elfogadják Isten ítéletét és fenyítését? Ha valaki képes így harcolni Isten háza ellen, az azt mutatja, hogy valami komoly baj van a beállítottságával. Ami a hibáikhoz való hozzáállásukat illeti: legelőször is, nem keresik az igazságot, másodszor pedig nem gondolkoznak el magukon; azonkívül áthárítják a felelősséget, és amikor egy bizonyos módon jellemzi őket Isten háza és elbocsátja őket a kötelességükből, akkor harcolnak Isten háza ellen, és amerre csak járnak, mindenhol a panaszaikat és a negativitásukat terjesztik, megpróbálva elnyerni Isten választott népének az együttérzését. Hisznek Istenben, mégis szembe mernek szegülni Vele – hát nem a halállal cimborálnak? Ezeknél az embereknél igazán süket fülekre talál minden észérv! Mi történik tehát, ha elbocsátják őket a kötelességükből, és elveszítik a státuszukat? Nem zárták ki őket, és nem fosztották meg őket az élethez való joguktól; bűnbánatot tarthatnak, újrakezdhetik, és ismét talpra állhatnak azon a területen, ahol elbuktak és elestek. Az antikrisztusok még egy ilyen egyszerű dolgot sem tudnak elfogadni – ezek az emberek valóban menthetetlenek! Persze vannak antikrisztusok, akik, amikor elbocsátják őket, látszólag vonakodva engedelmeskednek, és nem viselkednek túlságosan csüggedten, valamint ellenkezést sem mutatnak, de azt jelenti ez vajon, hogy elfogadják az igazságot és alávetik magukat Istennek? Nem, nem azt jelenti. Az antikrisztusoknak antikrisztusi beállítottságuk és lényegük van, és ez különbözteti meg őket a normális emberektől. Noha külsőleg semmit sem mondanak az elbocsátásukat követően, a szívükben továbbra is ellenállnak. Nem ismerik be a hibáikat, és bármennyi idő teljen is el, sosem lesznek képesek igazán megismerni magukat. Ez már régen bizonyítást nyert. Van más valami is az antikrisztusokkal kapcsolatban, ami sosem változik meg: bárhol tegyenek is dolgokat, különbözőek akarnak lenni, és azt akarják, hogy mások felnézzenek rájuk és becsüljék őket; még ha nincs is jogszerű gyülekezetvezetői vagy csoportvezetői posztjuk vagy titulusuk, rang és értékesség terén akkor is fölébe akarnak kerekedni a többieknek. Függetlenül attól, hogy el tudják-e végezni a munkát, vagy hogy miféle emberi mivoltuk vagy élettapasztalatuk van, mindenféle módot kieszelnek és mindenütt keresik a lehetőséget arra, hogy felvághassanak, hogy biztosítsák maguknak az emberek jóindulatát, hogy megnyerjék maguknak az emberek szívét, és hogy elcsábítsák és félrevezessék az embereket, azért, hogy azután elnyerjék a megbecsülésüket. Vajon mit akarnak az antikrisztusok, hogy mit csodáljanak bennük az emberek? Még ha el is bocsátották őket, azt gondolják, hogy „a fogatlan oroszlán is erősebb a kisegérnél”, és hogy továbbra is sasként szállhatnak a csirkék fölött. Nem az antikrisztusok arroganciája és önelégültsége ez vajon, és nem ebben rejlik-e a különbözőségük? Nem tudnak megbékélni azzal a gondolattal, hogy státusz nélkül valók, átlagos hívők és hétköznapi emberek legyenek, hogy két lábbal a földön állva egyszerűen jól végezzék a kötelességüket, hogy megmaradjanak a helyükön, vagy hogy csak jó munkát végezzenek, hűségesnek bizonyuljanak és megtegyék, ami tőlük telik a rájuk eső munkában. Messze nem tudják megelégíteni őket ezek a dolgok. Nem hajlandóak ilyesfajta emberek lenni, vagy ilyesfajta dolgokat tenni. Mi a „fő törekvésük”? Az, hogy nagyra becsüljék őket, hogy felnézzenek rájuk, és hogy hatalmuk legyen. Így aztán, még ha névleg nincs is konkrét titulusuk, a maguk érdekében fognak törekedni, magukért fognak szót emelni és magukat fogják igazolni; mindent megtesznek, amit csak tudnak a magamutogatás végett, attól félve, hogy nem veszik észre őket az emberek, vagy hogy senki sem fog figyelmet fordítani rájuk. Kapva-kapnak minden alkalmon, amikor ismertebbé válhatnak, növelhetik a presztízsüket, több emberrel megláttathatják az ajándékaikat és erősségeiket, valamint megmutathatják, hogy felsőbbrendűek másoknál. Az antikrisztusok mindeközben bármekkora árat készek megfizetni a hivalkodás és önmaguk dicsérete érdekében, hogy mindenkivel elhitessék: ők akkor is felette állnak az átlagembereknek, ha nem vezetők és nincs státuszuk. Az antikrisztusok ekkor érik el a céljukat. Nem hajlandóak hétköznapi emberek, átlagemberek lenni; hatalmat és presztízst akarnak, és fölébe akarnak kerekedni a többieknek. Némelyek ezt mondják: „Ez felfoghatatlan. Mi haszna annak, ha státusza, presztízse és hatalma van az embernek?” A józan ésszel bíró emberek számára haszontalan dolog a hatalom és a státusz, és nem olyasmi, amire törekedniük kellene. Az antikrisztusok számára azonban, akikben ott ég az ambíció, létfontosságú a státusz, a hatalom és a presztízs; senki sem tudja megváltoztatni a nézőpontjukat, és senki sem tudja megváltoztatni azt, ahogyan élnek, sem a létezésük céljait – ez az antikrisztusok természetlényege. Éppen ezért, ha olyasvalakit látsz, aki proaktív módon végzi a kötelességét és – ha van neki – megóvja a státuszát, státusz híján pedig minden tőle telhetőt meg akar tenni a saját hírneve megóvása végett – az ilyen ember menthetetlen, és ízig-vérig antikrisztus.

Az antikrisztusok az elbocsátásuk előtt és után, amikor még mindig nem sikerült státuszra szert tenniük, valamint sorozatos erőfeszítéseik ellenére a vágyott hatalomra és presztízsre sem, nem fogják elengedni a státuszt, sem az áldások utáni vágyukat. Nem teszik félre ezeket a dolgokat, és nem fordulnak meg, hogy az igazságra törekedjenek, vagy hogy két lábbal a földön járva és jó magaviselettel jól végezzék a kötelességüket. Sosem fognak igazán bűnbánatot tartani amiatt, amit rosszul tettek, ehelyett újra meg újra mérlegelik a dolgokat, valahogy így: „Vajon lesz arra bármi reményem, hogy a jövőben státuszt kapjak? Státusz nélkül van arra bármi reményem, hogy áldott legyek? Teljesül majd az áldások utáni vágyam? Milyen rangú vagyok isten házában, a gyülekezetben? Hol állok a hierarchiában?” Amikor arra jutnak, hogy nincs nagy presztízsük az egyházban, hogy az emberek többsége kedvezőtlenül tekint rájuk, sőt sokan tanító célzattal negatív példaként emlegetik őket, úgy érzik, hogy teljességgel romokba dőlt a gyülekezeten belül a presztízsük, hogy nem élvezik a többség támogatását, hogy az emberek többsége vélhetően nem fogja ismét elismerni őket, és hogy lényegében semmi reményük nincs arra, hogy áldást nyerjenek. Amikor látják mindezt, amikor a mérlegelésük eredményeképpen eljutnak ezekre a következtetésekre, még mindig nem az lesz a gondolatuk és hozzáállásuk, hogy letegyék a szándékaikat és vágyaikat és igazán megtérjenek Istenhez, vagy hogy teljesen elkötelezzék magukat az Istenért végzett munka mellett és hűségesen végezzék a kötelességüket. Nem ez jár ilyenkor a fejükben – hanem akkor micsoda? „Ha nem fogom elérni a céljaimat, és nem lesz státuszom isten házában, a gyülekezetben, akkor miért haladjak továbbra is ezen a zsákutcába torkolló úton? Az embernek javára tud válni a helyváltoztatás. Talán nekem is tényleg jóra fordulnak a dolgaim, ha máshová megyek. Miért ne szabadulnék erről a helyről, ahol összetörték a szívemet? Miért ne hagynám magam mögött ezt a helyet, ahol nem tudom beteljesíteni a törekvéseimet, ahol nehéz elérnem a törekvéseimet?” Amikor ezeken gondolkodik egy antikrisztus, az nem azt jelenti vajon, hogy a gyülekezet elhagyására készül? Ti azt szeretnétek, hogy menjenek vagy hogy maradjanak az ilyen emberek? Vajon rá kell beszélni őket a maradásra? (Nem kell rábeszélni őket, ők pedig akkor sem maradnának, ha az emberek győzködni próbálnák őket.) Senki sem tudja rábírni őket a maradásra – ez igaz. Mi ennek az oka? Mindent egybevetve, az antikrisztusok nem szeretik az igazságot, ezért csak fájdalmat okozna nekik, ha Isten házában maradnának. Olyan lenne ez, mint ha megpróbálnátok elérni, hogy egy prostituált, egy utcanő, segítsen a férjének, tanítsa a gyermekeit, legyen erkölcsös asszony, jó feleség és szerető édesanya. Meg tudná tenni ezeket? (Nem.) Ez természet kérdése. Ha tehát azt látod, hogy egy antikrisztus vissza akar vonulni, akkor bármit teszel is, ne próbáld meggyőzni az ellenkezőjéről, hacsak nem áll fenn az a bizonyos helyzet, amelyben ezt mondja: „Habár antikrisztus vagyok, szeretnék munkát végezni isten házáért. Rá fogom kényszeríteni magam, hogy semmi gonoszságot ne műveljek, és fel fogok lázadni a Sátán ellen.” Ilyen esetben talán el kell hessegetnünk az illetőt, mint a legyet? (Nem.) Ilyen esetben hagyhatjuk, hogy a maguk természetes medrében folyjanak a dolgok, de van egy követendő eljárás: több embernek kell felügyelnie és figyelnie a szóban forgó antikrisztust, és ha a gond első jele felmerül, például gonoszságot akar elkövetni, akkor gyorsan ki kell tisztítani. Ha nem tudja elviselni azt, hogy felügyelik és figyelik őt mások, és ha úgy érzi, hogy rosszul bánnak vele, és nem hajlandó munkát végezni, akkor hogyan kell bánni egy ilyen emberrel? Segítened kell őt az útján és ezt kell mondanod: „Tehetséges vagy, és ki kellene menned a nem hívő világba és megvalósítanod a nagy terveidet. Túl nagy hal vagy ebbe a tóba, a gyülekezet nem megfelelő a számodra. Itt nem tárhatod ki a szárnyaidat; ez a munka nem méltó a tehetségedre. Ha visszatérsz a világba, akkor talán elő fognak léptetni, sok pénzt keresel és meggazdagodsz. Még az is lehet, hogy híresség leszel!” Gyorsan biztasd távozásra az illetőt. Ha gazdagságra és státuszra törekszik, valamint a státuszból fakadó előnyökre vágyik, akkor hagyd visszamenni a világba, hogy ott dolgozzon, keressen pénzt, legyen tisztviselő és élvezze a testi életet. Egyesek azt kérdezhetik, hogy nem szívtelenség-e így kezelni az antikrisztusokat. Valójában, ha nem mondasz nekik ilyen dolgokat, akkor ezt fogják gondolni a szívükben: „Hmm, egyik nap előléptetnek, a másikon meg elbocsátanak. Státuszt adtak, de mégis figyelnek, felügyelnek és megmetszenek – micsoda fájdalom ez! Nem nehéz efféle státuszt találnom, és ha nem hinnék istenben, a világban mostanra gazdag lennék, feljebb léptem volna a társadalmi ranglétrán, és már legalább városi szintű vezető lennék. Hivatalnoknak születtem. Bármit teszek is odakint a világban, kitűnök vele; mindent jól csinálok, bármelyik iparágban nevet tudok szerezni magamnak, és vállalkozó szellemű vagyok.” Még ha nem is mondasz nekik ilyeneket, ők akkor is efféléket fognak mondani, és neked ezért kell gyorsan kellemesen csengő szavakat mondanod, olyanokat, amilyeneket hallani akarnak, és arra biztatni őket, hogy gyorsan hagyják el a gyülekezetet – ez mindenkinek a javára válik. Az antikrisztusok státuszra, hatalomra és presztízsre törekednek; nem akarnak hétköznapi emberek lenni, hanem inkább fölébe akarnak kerekedni a többieknek, mígnem végül lerombolják a hírnevüket és a rangjukat, és megátkozza őket Isten. Nos, ti hajlandók vagytok-e arra, hogy hétköznapi emberek legyetek? (Igen.) Hétköznapi embernek lenni valójában értelmes dolog. Nem hírnévre és nyereségre törekedni, hanem helyette beérni a valóságos élettel, békességben és örömben, rendíthetetlen szívvel élni – ez a helyes út az életben. Ha valaki folyton felsőbbrendű akar lenni és fölébe akar kerekedni a többieknek, akkor az egyenlő azzal, mintha tűzön süttetné magát és a húsdarálóba gyömöszölné magát: csak keresi a bajt. Miért vannak ilyen érzéseik egyeseknek? Talán jó dolog mások fölébe kerekedni? (Nem, nem az.) Nem jó dolog. Az antikrisztusok mégis mindenáron ezt az utat akarják választani. Bármit tesztek is, ne kövessétek ezt az utat!

Amikor egy hétköznapi, romlott ember nincs még megalapozva az Istenbe vetett hitében, amikor még nem alakult ki benne igaz hit Istenben, akkor kicsiny a hite és az érettsége. Amikor egy ilyen ember kedvezőtlen fordulattal néz szembe, kevésre fogja tartani magát, és azt fogja gondolni, hogy Isten nem szereti, és hogy Isten utálja őt. Amikor azt látja, hogy úton-útfélen falba ütközik és kudarcot vall, s hogy nem képes eleget tenni Istennek, akkor elbátortalanodik; némi gyengeséget és negativitást is meg fog tapasztalni, és néha olyan gondolatok is megfordulnak a fejében, hogy elhagyja a gyülekezetet. De ez nem ugyanaz, mint amikor ellenszegülő valaki. Ez az a fajta gondolat, amely akkor támad valakiben, amikor csüggedt és elkeseredett, és ez teljesen más dolog, mint egy antikrisztus visszavonulása. Amikor egy antikrisztus vissza akar vonulni, inkább meghalna, mintsem bűnbánatot tartson, de amikor egy hétköznapi romlott ember elbátortalanodik és a gyülekezet elhagyásán gondolkozik, akkor mások segítségével és másokkal beszélgetve, valamint a saját, aktív együttműködése révén, illetve imádkozással és kereséssel, továbbá ha olvassa Isten szavait, akkor Isten szavai fokozatosan hatással lehetnek rá, megváltoztathatják őt és azt is, hogy menjen vagy maradjon, továbbá a döntését és a gondolkozását is. Ugyanakkor Isten szavai abban is segíthetnek neki, hogy fokozatosan bűnbánat, pozitív hozzáállás alakuljon ki benne, és eltökéltség a kitartáshoz, képessé téve őt arra, hogy fokozatosan megerősödjön. Ez az egyik megnyilvánulása egy normális ember életbe való belépése folyamatának. Egy antikrisztus azonban a végsőkig keservesen harcolni fog. Sosem fog bűnbánatot tartani, és inkább meghalna, mintsem, hogy beismerje a tévedését, megismerje önmagát és feladja az áldások utáni vágyát. A legcsekélyebb mértékben sincs birtokában az életbe való belépésnek. Egy ilyen embernek tehát, aki nem hajlandó munkát végezni, vagy aki nem végzi azt jól, egyszerűen javasold azt, hogy hagyja el a gyülekezetet. Ez bölcs döntés, és a legbölcsebb módja egy ilyen ügy kezelésének. Még ha nem is tanácsolsz neki ilyet, vajon képes leszel arra, hogy maradásra bírd? Meg tudod változtatni a törekvésének módját vagy a nézőpontját? Sosem leszel képes megváltoztatni ezeket a dolgokat. Vannak némelyek, akiket maradásra ösztönöz, segít és támogat Isten háza, mivel az általuk felfedett negativitás, gyengeség és romlott beállítottság minden hétköznapi romlott ember közös jellemzője, és a normalitás körébe esik. Az Isten szavairól való beszélgetés, valamint mások segítsége és támogatása által fokozatosan megerősödhetnek, érettségre tehetnek szert, fejlődhet az Istenbe vetett hitük és komolyan végezhetik a kötelességüket. Az ilyesfajta embert támogatnunk kell és maradásra kell ösztönöznünk. Az antikrisztusokat azonban, akik nem szeretnének munkát végezni, vagy nem jól végzik a munkát, távozásra biztasd, mivel már jóval azelőtt el szerettek volna menni, hogy te ezt tanácsoltad volna nekik, esetleg bármely pillanatban a távozás szélén állnak. Ezek azok a különböző megnyilvánulások és gondolatok, amelyek az antikrisztusoknál jelentkeznek, amikor elbocsátással szembesülnek, és vissza szeretnének vonulni.