Tizenkettedik tétel: Vissza akarnak vonulni, amikor nincs státuszuk vagy nincs reményük az áldások elnyerésére (Első szakasz)
Az antikrisztusok különféle megnyilvánulásaival kapcsolatos mai beszélgetés a tizenkettedik tételről szól: Vissza akarnak vonulni, amikor nincs státuszuk vagy nincs reményük az áldások elnyerésére. Ez a tétel is az antikrisztusok beállítottságaival foglalkozik, és a konkrét megnyilvánulásaik egyike. Felszínes nézőpontból: egy antikrisztus vissza akar vonulni, ha nincs státusza, és ha nincs reménye az áldások elnyerésére. Miután elveszítette ezt a két dolgot, vissza akar vonulni. A felszínes jelentés nagyon könnyen érthetőnek tűnik – nem látszik nagyon összetettnek vagy elvontnak, de mik itt a konkrét megnyilvánulások? Más szóval: miféle helyzetek késztetnek arra egy antikrisztust, hogy vissza akarjon vonulni egy a státuszát vagy az áldások elnyerésének reményét érintő hatás miatt? Olyasvalami ez, amiről érdemes mélyrehatóan beszélgetni? Ha arra kérnének benneteket, hogy osszatok meg közlést róla, milyen mondanivalótok lenne a konkrét részleteiről és megnyilvánulásairól? Egyesek talán ezt mondanák: „Olyan sokszor beszélgettünk már erről. Az antikrisztusok szeretik a státuszt és a hatalmat, élvezik, amikor magas a presztízsük, és azzal a céllal hisznek, hogy megáldják, megkoronázzák és megjutalmazzák őket. Ha szertefoszlanak és elvesznek ezek a remények, akkor elveszítik az érdeklődésüket az iránt, hogy higgyenek Istenben, és akkor nem akarják többé, hogy legyen hitük.” Ilyen egyszerű lenne az erről szóló közlésetek, mint ez a néhány szó? (Igen.) Ha így állna a helyzet, ha ezt a beszélgetést össze lehetne foglalni ezzel a néhány kijelentéssel, akkor az antikrisztusok megnyilvánulásainak ez az aspektusa nem érdemelne saját részt az antikrisztusok megnyilvánulásairól szóló beszélgetéssorozatunkban, és konkrét természetlényeget sem érintene. Mivel azonban ez a tétel az antikrisztusok lényegével és beállítottságával, valamint a személyes törekvéseikkel és a létezést illető nézőpontjaikkal kapcsolatos, bizonyára sokrétű téma. Akkor hát mi tartozik bele pontosan? Másképpen: mely dolgokkal találkoznak az antikrisztusok, amelyek érintik a státuszukat és az áldások elnyerésére való reményüket? Milyen nézőpontjaik, gondolataik és viszonyulásaik vannak ezeket a dolgokat illetően? Természetesen lesz némi átfedés az ezekről a dolgokról folytatott beszélgetésünk, valamint az antikrisztusok különböző témákkal kapcsolatos nézőpontjairól szóló, korábbi beszélgetéseink között, de a mai beszélgetésünknek más a fókusza, és más szögből közelíti meg a kérdést. Ma konkrétan azokról a megnyilvánulásokról fogunk beszélgetni, amelyek akkor jelentkeznek, amikor az antikrisztusok elveszítik a státuszukat és az áldások elnyerésére való reményüket, és amelyek azt bizonyíthatják, hogy az antikrisztusok törekvése mögött álló nézőpont nem helytálló, és hogy nem igazi az Istenbe vetett hitük; azt is bizonyíthatják ezek a megnyilvánulások, hogy ezeknek az embereknek csakugyan antikrisztusi lényegük van.
I. Az antikrisztusok viszonyulása a metszéshez
Először is azt kell megnéznünk, hogy milyen viselkedéseket mutatnak az antikrisztusok, amikor megmetszik őket, hogy miként kezelik az ilyen helyzeteket, milyen viszonyulásaik, gondolataik és nézőpontjaik vannak a metszést illetően, és hogy konkrétan mit mondanak és tesznek – ezeket a dolgokat érdemes boncolgatnunk és elemeznünk. Elég sokat beszélgettünk már a metszéssel kapcsolatos témákról; ez egy gyakori téma, amely mindannyiótok számára ismerős. A legtöbben azután tapasztalnak csak némi átalakulást, hogy már többször megmetszették őket – képesek keresni az igazságot és alapelvek szerint kezelni a dolgokat, amikor a kötelességüket végzik, és csak ekkor újul meg és változik pozitív irányban a hitük. Azt lehet mondani, hogy minden ember szívébe beleég és ott kitörölhetetlen emléket hagy minden alkalom, amikor keményen megmetszik őt. Természetesen az antikrisztusokban is kitörölhetetlen nyomot hagy minden alkalom, amikor keményen megmetszik őket, de miben rejlik a különbség? Az, ahogyan egy antikrisztus ehhez viszonyul, és amilyen különféle megnyilvánulásai vannak ezzel kapcsolatban, csakúgy, mint az ebből a helyzetből eredő gondolatai, nézőpontjai és elgondolásai, mind különböznek egy átlagos emberétől. Amikor az antikrisztusokat megmetszik, az az első dolguk, hogy a szívük mélyén ellenállnak neki és visszautasítják. Küzdenek ellene. És vajon miért van ez? Ez azért van, mert az antikrisztusok természetlényegükből eredően idegenkednek az igazságtól, gyűlölik az igazságot, és egyáltalán nem fogadják el. Természetesen egy antikrisztus a lényege és a beállítottsága miatt nem fogja beismerni a saját hibáját, és nem fogja beismerni a saját romlott beállítottságát. E két tény alapján egy antikrisztusnak a teljes és maradéktalan elutasítás és szembeszegülés lesz a hozzáállása a metszéshez. A szíve mélyéből megveti és ellenáll neki, és a legcsekélyebb jelét sem mutatja az elfogadásnak vagy az alávetettségnek, az őszinte elgondolkozásnak vagy a bűnbánatnak pedig még kevésbé. Amikor egy antikrisztust megmetszenek – függetlenül attól, hogy ki teszi, hogy mire vonatkozik, hogy mennyiben hibáztatható az antikrisztus az adott dologért, hogy mennyire égbekiáltó a hibája, hogy mennyi gonoszságot művel, vagy hogy milyen következményekkel jár a gonoszsága a gyülekezet munkájára nézve –, az antikrisztus semmit sem mérlegel ebből. Egy antikrisztus úgy látja, hogy aki megmetszi őt, az kipécézte vagy csak azért keres hibát benne, hogy kínozza őt. Akár még azt is gondolhatja az antikrisztus, hogy bántalmazzák és megalázzák őt, hogy nem bánnak vele emberként, és hogy lekicsinylik és megvetik őt. Egy antikrisztus a metszést követően soha nem gondolkodik el azon, hogy ténylegesen mi rosszat tett, hogy milyen romlott beállítottságot fedett fel, hogy vajon kereste-e azokat az alapelveket, amelyeket be kellene tartania, hogy az igazságalapelveknek megfelelően cselekedett-e, vagy hogy elvégezte-e a feladatait abban az ügyben, amellyel kapcsolatban megmetszették őt. Nem vizsgálja ezeket a dolgokat, nem gondolkozik el egyiken sem, és átgondolni és megfontolni sem fogja ezeket a kérdéseket. Helyette a saját akarata szerint és forrófejűséggel kezeli a metszést. Valahányszor megmetszenek egy antikrisztust, az telve lesz haraggal, engedetlenséggel és nehezteléssel, és senkinek sem hallgat a tanácsára. Nem hajlandó elfogadni a metszést, és képtelen visszatérni Isten elé, hogy megismerje magát, elgondolkozzon magán és foglalkozzon az alapelveket sértő cselekedeteivel, például azzal, hogy felületes, vagy hogy ámokfutóként végzi a kötelességét, és arra sem használja ki ezt az alkalmat, hogy megoldja a maga romlott beállítottságát. Helyette kifogásokat keres, hogy megvédje és igazolja magát, sőt olyan dolgokat is mond, amelyekkel viszályt szít és felbújt másokat. Röviden: amikor megmetszik az antikrisztusokat, azok az engedetlenség, az elégedetlenség, az ellenállás és a szembeszegülés konkrét megnyilvánulásait mutatják, és panaszok merülnek fel a szívükben. „Olyan magas árat fizettem és annyi munkát végeztem! Noha néhány dologban nem követtem az alapelveket és nem kerestem az igazságot, mindezt nem magamért tettem! Még ha okoztam is némi kárt a gyülekezet munkájában, nem szándékosan tettem! Ki ne követne el hibát? Nem ragadhatjátok ki a hibáimat és metszhettek engem a végtelenségig anélkül, hogy a gyengeségeimre tekintettel lennétek, és hogy törődnétek a hangulatommal és az önbecsülésemmel. Isten háza nem szereti az embereket, és annyira igazságtalan! Azonkívül, egy ilyen kis hiba elkövetése miatt metszetek meg – nem azt jelenti ez vajon, hogy rossz szemmel néztek rám, és ki akartok rekeszteni engem?” Amikor az antikrisztusokat megmetszik, először nem azon jár az eszük, mi rosszat tettek, vagy milyen romlott beállítottságot fedtek fel, hanem azon, hogy vitatkozzanak, magyarázkodjanak és igazolják magukat, miközben feltételezésekbe bocsátkoznak. Milyen feltételezésekbe? „Olyan nagy árat fizettem, miközben a kötelességemet végeztem isten házában, erre most megmetszenek. Úgy tűnik, nincs sok remény arra, hogy áldásokat nyerjek. Lehetséges volna, hogy isten nem akarja megjutalmazni az embereket, ezért ő ezt a módszert alkalmazza, hogy felfedje és kirekessze őket? Miért kellene bármilyen erőfeszítést tennem, ha nincs remény arra, hogy áldásokat nyerjek? Miért kellene nehézségeket viselnem? Ha egyszer nincs remény arra, hogy áldásokat nyerjek, akkor akár azt is megtehetem, hogy egyáltalán nem hiszek! Hát nem az áldások elnyerése az istenben való hit célja? Ha erre nincs remény, akkor miért áldozzam fel magam? Talán egyszerűen fel kellene hagynom a hittel és végeznem kellene vele. Akkor is megmetszhetsz vajon engem, ha nem hiszek? Ha nem hiszek, nem metszhetsz meg.” Az antikrisztusok egyáltalán nem tudják elfogadni Istentől a metszést. Nem képesek megfelelő nézőpontból és hozzáállással elfogadni és engedelmeskedni. Nem képesek ezen keresztül elgondolkozni magukon és megérteni a romlott beállítottságaikat, hogy azután meg lehessen tisztítani azokat. Helyette aljas és szűk látókörű elmével spekulálnak és vizsgálják a megmetszésük célját. Tüzetesen megfigyelik a helyzet alakulását, odafigyelnek arra, hogy milyen hangnemben beszélnek az emberek, megfigyelik, hogyan néznek rájuk, miként szólnak hozzájuk és milyen hozzáállást tanúsítanak a körülöttük lévő emberek, majd mindezek alapján megállapítják, hogy van-e bármi reményük arra, hogy áldottak legyenek, vagy hogy valóban felfedik és kirekesztik-e őket. Egyetlen egyszerű metszés is óriási háborgást és rengeteg gondolkozást vált ki az antikrisztusok szívéből. Valahányszor megmetszik őket, a viszolygás az első reakciójuk, irtóznak tőle, elvetik és küzdenek ellene a szívükben, majd az emberek beszédét és arckifejezését vizsgálgatják, azután pedig feltételezésekbe bocsátkoznak. Elméjüket, gondolataikat és kisstílű ravaszságukat latba vetve figyelik a helyzet alakulását, valamint azt, hogy az őket körülvevők miként néznek rájuk, és hogy a felső vezetők milyen hozzáállást tanúsítanak irányukban. Ezekből a dolgokból ítélik meg, mennyi reményük maradt arra, hogy áldottak legyenek, hogy van-e még rá egy szemernyi reményük, vagy pedig valóban felfedik és kirekesztik őket. Ha sarokba szorítják őket, az antikrisztusok újra elkezdik kutatni Isten szavait, és megpróbálnak biztos alapot, reménysugarat és mentőövet találni Isten szavaiban. Ha a metszést követően vigasztalja és támogatja, valamint szerető szívvel segíti őket valaki, ezektől a dolgoktól úgy érzik, hogy még mindig Isten házának a tagjaként kezelik őket, azt hiszik, hogy még mindig van reményük az áldásra, hogy még mindig erős a reménységük, és elhessegetik maguktól a visszavonulás esetleges gondolatát. Azonban amint a visszájára fordul a helyzet, ők pedig meglátják, hogy megfogyatkozott és odalett számukra az áldás reménye, ez az első reakciójuk: „Ha nem nyerhetek áldásokat, akkor nem fogok többé hinni istenben. Aki szeret istenben hinni, hihet benne, de én mindenesetre nem fogom elfogadni, hogy megmetsszél engem, és semmi sem igaz abból, amit a metszésem közben mondasz nekem. Nem akarom hallani, nem vagyok hajlandó meghallgatni, és nem fogom elfogadni a metszést még akkor sem, ha azt mondod, hogy ez a lehető leghasznosabb dolog az ember számára!” Amikor azt látják, hogy füstbe mennek az áldással kapcsolatos reményeik, amikor azt látják, hogy semmivé lesz és elvész a státusz, amelyre oly régóta törekednek, valamint a mennyek országába való belépéssel kapcsolatos minden álmuk is, nem azon kezdenek gondolkodni, hogy megváltoztassák a törekvésük módját vagy annak céljait, hanem inkább a távozáson és a visszavonuláson; nem akarnak többé Istenben hinni, és azt gondolják, hogy immár semmi reményük arra, hogy áldottak legyenek az Istenben való hitükben. Ha odalesznek az antikrisztusok fantáziái és reményei azokat a jutalmakat, áldásokat és koronákat illetően, amelyeket el akartak nyerni, amikor hinni kezdtek Istenben, akkor eltűnik a motivációjuk arra, hogy higgyenek Istenben, ahogyan arra is, hogy feláldozzák magukat Istenért és hogy végezzék a kötelességüket. Ha oda a motivációjuk, nem akarnak többé a gyülekezetben maradni, nem akarnak tovább így vergődni, hanem fel akarják adni a kötelességüket és el akarják hagyni a gyülekezetet. Minden antikrisztus ezen gondolkozik, amikor megmetszik, és teljességgel lelepleződik a természetlényegük. Összességében nézve, az antikrisztusok soha nem fogadják el az igazságot, sem azzal, amit mondanak, sem azzal, amit tesznek. Milyen beállítottság az igazság nem elfogadása? Nem az igazságtól való idegenkedés? De igen, pontosan az. A metszést mint egyszerű cselekvést önmagában véve elég könnyű elfogadni. Először is, nincs rosszindulat abban, aki a metszést végzi; másodszor, abból ítélve, hogy milyen dolgokban metszik meg az antikrisztusokat, bizonyosan tudható, hogy szembementek Isten háza rendezéseivel és az igazságalapelvekkel, és hogy volt valamilyen hiba vagy mulasztás a munkájukban, amely akadályozást és zavarást okozott a gyülekezeti munkában. Emberi akaratuk megrontása, a romlott beállítottságuk és amiatt metszik meg őket, mert – az igazságalapelvek megértése híján – önkényesen cselekednek. Ez egy teljesen normális dolog. Szerte az egész világon minden nagy szervezetnek és minden csoportnak vagy vállalatnak megvannak a maga szabályai és előírásai, és aki megsérti ezeket a szabályokat és előírásokat, azt meg kell büntetni és meg kell zabolázni. Ez tökéletesen normális, és tökéletesen helyénvaló. Egy antikrisztus azonban úgy látja, amikor mások helyénvaló módon megzabolázzák őt a szabályok és előírások megszegése miatt, hogy azok csak megnehezítik a dolgát, gyötrik, hibát keresnek benne és gondot okoznak neki. Vajon ez az igazságot elfogadó hozzáállás? Nyilvánvalóan nem az. Az igazságot elfogadó hozzáállás nélkül lehetséges vajon, hogy egy ilyen ember ne kövessen el hibákat és ne okozzon akadályozásokat és zavarásokat, amikor a kötelességét végzi? Biztosan nem. Alkalmas az ilyen ember egy kötelesség végzésére? Szigorúan véve, nem az. Nem valószínű, hogy egy ilyen ember bármilyen feladatban kompetens legyen.
A kötelesség végzése olyan lehetőség, amelyet azért biztosít Isten az Ő választott népének, hogy képezhessék magukat, de az emberek nem tudják ezt megbecsülni. Helyette dührohamot kapnak, amikor megmetszik őket; küzdenek és háborognak ellene; makacsok és ingerültek. Mintha csak szentek lennének, akik még sosem követtek el hibát. A romlott emberek közül ki nem szokott hibázni? Hibázni teljesen normális dolog. Isten háza egyszerűen csak szóban fog megmetszeni téged, nem fog emiatt felelősségre vonni vagy elítélni, megátkozni pedig még kevésbé. Ez a metszés néha elég kemény lehet, élesen és kellemetlenül hangozhatnak a szavak, és sérthetik az érzéseidet. Azokat, akik Isten háza pénzügyeiben vagy berendezéseiben okoztak károkat, pénzbírsággal vagy jóvátétel kérésével fogja fegyelmezni Isten háza – ez keménynek számít vagy helyénvalónak tekinthető? Nem kérnek arra, hogy kétszeres jóvátételt adj, és nem is zsarolnak, hanem csak ugyanazt az összeget kell visszafizetned. Ez nagyon is helyénvaló, nem igaz? Ez sokkal enyhébb a világ néhány országában kirótt bírságoknál. Egyes városokban már azért is súlyosan megbüntetnek, ha a földre köpsz, vagy ha eldobsz egy papírfecnit. Szembe tudnál szegülni ezzel, vagy meg tudnád tagadni a bírság kifizetését? Ha megtagadnád, jó eséllyel börtönbe kerülnél, és még ennél is keményebb jogi büntetések sújtanának. Ilyen a rendszer. Egyesek nem értik ezt, és túl keménynek tartják, hogy Isten háza így metszi meg az embereket, az emberek ilyesfajta megzabolázását pedig túlságosan drákóinak. Ha egy kissé keményebben metszik meg az ilyen embereket, ami sérti a büszkeségüket és felébreszti bennük a sátáni természetet, akkor úgy érzik, hogy ez elviselhetetlen, és nem igazodik az elképzeléseikhez. Mivel ez Isten háza, azt hiszik, hogy nem így kellene bánni az emberekkel, és hogy Isten házának mindenkor elnézést és türelmet kellene gyakorolnia, és hagynia kellene, hogy az emberek önkényesen cselekedhessenek, és azt tehessék, amit csak akarnak. Azt gondolják, hogy amit az emberek tesznek, az mind jó, és Istennek emlékeznie kellene rá. Észszerű dolog ez? (Nem.) Milyen természetlényegük van ezeknek az embereknek? Valóban emberek ők? Finomabban fogalmazva: Sátánok és ördögök. Durvábban fogalmazva: állatok. Az emberek nem ismerik a viselkedési szabályokat, nagyon hitványak, valamint lusták is, a pihenést szeretők és a kemény munkától idegenkedők, és ámokfutást rendezve rossz dolgokat akarnak tenni. A legnyugtalanítóbb az az egészben, hogy azok közül, akik kötelességet végeznek Isten házában, sokan állandóan magukkal szeretnék hozni a szekuláris világ világi ügyletekre vonatkozó filozófiáit, módszereit és gonosz irányzatait. Még abba is energiát fektetnek, hogy kutassák, megtanulják és utánozzák ezeket a dolgokat, és ennek eredményeképpen káoszt és felfordulást okozzanak Isten házának némelyik munkájában. Ez mindenki számára elviselhetetlen, és még néhány, a hitben új testvér is azt mondja, hogy ezek az emberek nem kegyesek, hogy a cselekedeteik világi trendeket követnek és egyáltalán nem olyanok, mint egy keresztény ember cselekedetei – még ezek az új hívők sem tudják elfogadni ezeknek az embereknek a cselekedeteit. Ezek az emberek csekély árat fizetnek, kevés lelkesedés van bennük, valamint igen kicsi lendület és jóakarat; az általuk megtanult nonszensz dolgokat magukkal hozzák Isten házába, és azokat alkalmazzák a kötelességükre és a munkájukra, amivel azután akadályozásokat és megzavarásokat okoznak a gyülekezet munkájában, végül pedig megmetszik őket. Egyesek nem értik ezt: „Nem azt mondja Isten, hogy emlékezni fog az emberek jótetteire? Akkor engem miért metszenek meg a kötelességem végzése miatt? Miért nem értem ezt? Hogyan teljesednek be Isten szavai? Lehetséges volna, hogy mind üres és hangzatos szavak csupán?” Akkor miért nem gondolkozol el azon, hogy vajon a cselekedeteid olyan jótettek-e, amelyekre érdemes emlékezni? Mit követel tőled Isten? Az általad végrehajtott kötelesség, az általad elvégzett munka és az általad közölt elgondolások és javaslatok megfelelnek vajon a szentekre vonatkozó illemszabályoknak? Összhangban vannak-e az Isten háza által elvárt normákkal? Gondoltál-e Isten bizonyságtételére és Isten nevére? Figyelembe vetted-e Isten házának jó hírét? Figyelembe vetted-e a szentekre vonatkozó illemszabályokat? Elismered-e, hogy keresztény vagy? Ezek egyikén sem gondolkodtál el, akkor hát mit csináltál valójában? Érdemesek-e a cselekedeteid arra, hogy emlékezzenek rájuk? Felforgattad a gyülekezet munkáját, és Isten háza csak megmetszett téged anélkül, hogy visszavonta volna a kötelességvégzésre való jogosultságodat. Ez a legnagyobb szeretet, a legigazabb szeretet. És te mégis bosszús vagy. Van rá okod? Rendkívül észszerűtlen vagy!
Vannak emberek, akik még csupán két-három éve hisznek Istenben, és a cselekedeteik, az, ahogyan beszélnek és nevetnek, valamint az általuk felfedett nézőpontok, sőt még a másokkal történő beszélgetésük közben megfigyelhető arckifejezéseik és mozdulataik is kellemetlenek és azt mutatják, hogy ők teljes mértékben álhívők és nem hívők. Ezeket az embereket meg kell zabolázni, meg kell metszeni és szabályokat kell lefektetni a számukra, hogy megtudják, mi a normális emberi mivolt, mik a szentekre vonatkozó illemszabályok, és hogy milyennek kell lennie egy kereszténynek, hogy azután megtanulják, miként viseljék magukat, és hogy emberi hasonlatosságuk lehessen. Vannak némelyek, akik nyolc vagy tíz éve vagy talán még régebben hisznek Istenben, de a gondolataik és nézőpontjaik, a szavaik és a cselekedeteik, valamint annak alapján ítélve, hogy miként kezelik a dolgokat, és hogy milyen elgondolásokkal állnak elő, amikor különböző dolgok érik őket, világos, hogy teljes mértékben nem hívők és álhívők. Ezek az emberek igen sok prédikációt meghallgattak, és van némi tapasztalatuk és rálátásuk; elég sokszor érintkeznek a testvéreikkel, és minden bizonnyal megvan a maguk hétköznapi beszédmódja, de a többségük mégis képtelen bizonyságot tenni, és amikor beszélnek és kifejezik a nézeteiket, a dolgokat túlságosan leegyszerűsítő nyelvezetet használnak, és semmit sem tudnak világosan elmagyarázni. Igazán szegényesek, szánalmasok és vakok – világosan látható, hogy egészen szánalomra méltó arcot vágnak. Amikor az ilyen emberek kötelességet végeznek és egy kis felelősséget vállalnak, mindig meg lesznek metszve. Ez elkerülhetetlen. Miért lesznek megmetszve? Azért, mert a cselekedeteik túlságosan sértik az igazságalapelveket; még a normális emberek lelkiismeretét és értelmét sem tudják elérni, és úgy beszélnek és cselekednek, mint a nem hívők; olyan, mintha egy nem hívőt béreltek volna fel, hogy jöjjön és végezze Isten házának a munkáját. Akkor hát milyen minőségű munkát produkálnak ezek az emberek a kötelességeik végzésekor? Milyen értéke van? Van bennük bármi alávetettség? Nincs vajon túl sok problémájuk, és nem csak akadályozásokat és megzavarásokat okoznak? (De igen.) Akkor hát nem kell vajon megmetszeni ezeket az embereket? (De igen.) Némelyek forgatókönyveket írnak a keresztény életről, arról, hogy miként megy keresztül a főhős üldöztetésen, nyomorúságon és különböző helyzeteken, és hogy miként tapasztalja meg Isten szavait. Végig az látható azonban a történetben, hogy a főhős szinte sohasem imádkozik, és amikor néha szembesül valamivel, azt sem tudja, mit mondjon imádságban. Korábban egyesek mindig ugyanazt a régi szöveget írták le imáról imára; így imádkozott a főhős, amikor találkozott valamivel: „Ó, Istenem! Annyira fel vagyok dúlva! Annyira nagyon, olyan borzasztóan nyomorult vagyok! Kérlek, vezess és világosíts meg engem!” Ehhez hasonló közhelyes szavakat írtak csupán, de egy másik eseménnyel szembesülve, egy másik helyzetben és egy másik lelkiállapotban már nem tudta a főhős, hogy miként imádkozzon, és nem volt mondandója. Azon gondolkozom, hogy ha ezek az emberek úgy ábrázolják a főhőseiket, mint akik nem imádkoznak, amikor problémákba ütköznek, akkor nekik maguknak szokásuk-e vajon imádkozni? Ha nem imádkoznak, amikor találkoznak valamivel, akkor mire támaszkodnak a mindennapi életükben és a kötelességük végzése során? Miről gondolkodnak? Ott van-e Isten a szívükben? (Nincs ott Isten a szívükben. A saját gondolataikra és ajándékaikra hagyatkozva teszik a dolgokat.) Ennek eredményeképpen aztán meg lesznek metszve. Mit gondoltok, hogyan fogom értékelni ezt a kérdést? Az ilyesfajta embereket meg kell metszeni. Ezek az emberek, akik nem haladnak előre, akiknek van elméjük, de nincs szívük, évek óta hívők már, de még sincs semmi fogalmuk arról, hogy mit mondjanak imádságban, amikor problémával találkoznak; nincs mit mondaniuk Istennek, azt sem tudják, miként avassák a bizalmukba Istent, és nem beszélgetnek szívből jövő módon Istennel. Isten az, Aki a legközelebb áll hozzád, Aki a leginkább méltó arra, hogy bízz Benne és Rá hagyatkozz, és még sincs egyáltalán semmi mondanivalód Neki – akkor kinek tartod meg a legbensőbb gondolataidat? Akárki legyen is az, ha nincs mit mondanod Istennek, akkor miféle ember vagy? Nem olyan ember vagy talán, aki a leginkább híján van az emberi mivoltnak? Ha semmi nem szól a forgatókönyvben a főhős emberi mivoltáról, hívő életéről, arról, hogy miként tapasztalja meg Isten szavait, és így tovább, ha olyan az egész forgatókönyv, mint egy üres csigaház, akkor mit akarsz megmutatni az embereknek a megfilmesítésével? Mi haszna van annak, hogy megírod azt a forgatókönyvet? Isten mellett tanúskodsz vele vagy pedig a birtokodban lévő kevéske tudás és képzettség mellett? Az Isten melletti bizonyságtételnek az a legjobb konkrét bizonyítéka, ahogyan imádkozik és keres egy ember, és ahogyan átalakulnak az elgondolásai, hozzáállásai, nézőpontjai és az Istennel kapcsolatos gondolatai, amikor éri valami, vagy amikor nehézségekbe ütközik. Sajnos némelyek egyáltalán nem értik ezt. Több éve hisznek, de még mindig nem tudják, miként imádkozzanak – nem csoda, hogy még mindig nem jutottak előrébb. Nem fejlődtek a szakmai készségeik, és az életbe való belépésük terén sem haladtak előre. Nem kell vajon megmetszeni az ilyen embereket? Van tehát egy előzménye az emberek megmetszésének. Ha nem vagy hajlandó elfogadni a metszést, vagy ha nem metszenek meg téged, veszélyes lesz ennek a következménye és a kimeneteled. Szerencsés vagy, hogy vannak, akik most megmetszenek és megfegyelmeznek. Az antikrisztusok nem tudják elfogadni ezt a csodálatos, hasznos dolgot. Azt gondolják, hogy amikor megmetszik őket, az azt jelenti, hogy nekik befellegzett, hogy nincs többé remény a számukra, hogy már látják is, hogy mi lesz a kimenetelük. Szerintük azt mutatja a megmetszésük, hogy többé nem értékelik őket, hogy már nem a Fennvaló kedvencei, és hogy valószínűleg ki lesznek rekesztve. Azután elveszítik a motivációjukat a hitben, tervezgetni kezdik, hogy kimennek a világba és sok pénzt keresnek, hogy világi irányzatokat követnek, hogy esznek, isznak és vigadoznak, és kezd fény derülni a terveikre. Ez veszélybe sodorja őket, és a következő lépésben már odáig jutnak, hogy átlépik a küszöböt és elmennek Isten házából.
Ha egy antikrisztusnak státusza és hatalma van Isten házában, ha lépten-nyomon előnyt és tőkét tud kovácsolni magának, ha felnéznek rá és hízelegnek neki az emberek, és ha azt gondolja, hogy elérhető közelségben lévőnek látszanak az áldások, a jutalmak és egy szép rendeltetési hely is, akkor a felszínen úgy tűnik, mintha túlcsordulóan telve lenne az Istenbe, Isten szavaiba és az emberiségnek tett ígéreteibe, valamint Isten háza munkájába és kilátásaiba vetett hittel. Ha azonban megmetszik az antikrisztusokat, és ha fenyegetés éri az áldások utáni vágyukat, akkor gyanakvás és félreértés támad bennük Isten irányában. Egy szempillantás alatt eltűnik a látszólag túlcsorduló hitük, és sehol sem lehet azt megtalálni. Ahhoz is alig tudják összeszedni az erejüket, hogy járjanak vagy beszéljenek, elveszítik az érdeklődésüket a kötelességük végzése iránt, és elveszítik minden lelkesedésüket, szeretetüket és hitüket. Még az egykor volt kevéske jóakaratukat is elvesztik, és senkivel sem törődnek, aki velük beszél. Egy pillanat alatt teljesen más emberré válnak. Fel vannak fedve, nem igaz? Amikor egy ilyen ember ragaszkodik az áldással kapcsolatos reményeihez, úgy tűnik, mintha határtalan energiája lenne, és mintha hűséges volna Istenhez. Képes korán felkelni és késő estig dolgozni, valamint szenvedni és árat fizetni. Ám ha elveszíti az áldások elnyerésével kapcsolatos reményét, olyan lesz, mint egy leeresztett léggömb. Meg akarja változtatni a terveit, másik utat akar találni, és fel akarja adni az Istenbe vetett hitét. Kedvét veszti, csalódik Istenben, és telve lesz sérelmekkel. Vajon olyasvalakinek a kifejeződése ez, aki törekszik az igazságra és szereti az igazságot; olyasvalakié, akinek van emberi mivolta és feddhetetlensége? (Nem.) Az ilyen ember veszélyben van. Amikor ilyen emberrel találkoztok, ha képes szolgálatot tenni az illető, akkor legyetek hozzá gyöngédek, amikor megmetszitek, és találjatok kellemesen hangzó szavakat, amelyekkel megdicséritek. Hízelegjetek neki és fújjátok fel, mint egy léggömböt, és akkor fél méterrel a föld fölött fog járni a boldogságtól. Ilyen dolgokat mondhatsz: „Annyira áldott vagy, csillog a szemed, és látom, hogy határtalan az energiád, és biztosan fontos támasz leszel Isten házában. Soha nem lehet meg nélküled Isten királysága, és nélküled veszteséget szenvedne Isten házának a munkája. Van azonban egy aprócska hibád. Egy kevéske erőfeszítéssel leküzdheted, és ha ezt kijavítod, minden nagyszerű lesz, és akkor bizonyosan a tiéd lesz a legnagyobb korona.” Amikor egy ilyen ember valami rosszat tesz, szemtől-szembe megmetszheted. Hogyan kell ezt megtenned? Csak mondd ezt: „Te olyan okos vagy. Hogyan követhettél el egy ilyen alapvető hibát? Ennek nem kellett volna megtörténnie! Neked van a legjobb képességed, te vagy a legképzettebb a csoportunkban, és te vagy a legnagyobb presztízsű közöttünk. Nem neked kellett volna egy ilyen hibát elkövetned – milyen kínos! Ügyelj rá, hogy ne kövess el újra ilyen hibát, mert ha mégis, azzal biztosan megbántod Istent. Ha újra megteszed, az ártani fog a hírnevednek. Nem a többiek előtt mondom ezt neked – titokban tudatom veled, hogy a testvérekben ne alakuljanak ki elképzelések veled kapcsolatban. Csak azt próbálom biztosítani, hogy ne veszítsd el a jó híred, és figyelembe veszem az érzéseidet, igaz? Látod milyen szeretetteljes Isten háza?” Ezek után ezt mondja az illető: „Igen.” „Akkor most mi legyen?” – kérdezed, mire ő így felel: „Folytatom a jó munkát!” Mit gondolsz erről a bánásmódról? Az ilyen ember csak áldásokat akar nyerni a munkavégzéssel, soha nem az igazságalapelveket keresi a szavaiban és a cselekedeteiben, és egyáltalán nem fogadja el az igazságot. Soha nem gondolkodik el azon, hogy vajon azt kell-e mondania, amit mond, vagy hogy azt kell-e tennie, amit tesz; a cselekedetei következményeit sem mérlegeli, továbbá nem imádkozik, nem töpreng, nem keres és nem beszélget. Csupán a saját elgondolásai szerint teszi a dolgokat, azt teszi, amit éppen akar. Amikor valaki olyat tesz vagy mond, amivel megsérti az illető büszkeségét vagy az érdekeit, ha leleplezi a hibáit vagy a problémáit, vagy észszerű javaslatot tesz neki, akkor az ilyen ember füstölög dühében, neheztelni kezd, és bosszút akar állni, súlyosabb esetben pedig fel akarja adni a hitét és jelenteni akarja a gyülekezetet a nagy vörös sárkánynak. Van egy módunk az ilyen emberek kezelésére, éspedig az, hogy nem metsszük meg, hanem helyette dédelgetjük őket.
Az imént beszélgettünk arról, hogy az antikrisztusok mindig az áldásnyerés reményével összefüggésben látják azt, ha megmetszik őket. Ez a hozzáállás és nézet helytelen és veszélyes. Amikor valaki rámutat egy antikrisztus hibáira vagy problémáira, az úgy érzi, hogy elveszett a reménye az áldások elnyerésére; és amikor metszésben, fegyelmezésben vagy dorgálásban részesül, ugyancsak úgy érzi, hogy elveszett a reménye az áldások elnyerésére. Amint nem úgy megy valami, ahogy azt ő akarja, vagy nem igazodik az elképzeléseihez, amint leleplezik és megmetszik őt, csapást mérve ezzel az önbecsülésére, mindjárt arra terelődnek a gondolatai, hogy vajon elveszett-e a reménye az áldások elnyerésére. Nem túlságos érzékenység ez a részéről? Nem túlságosan erősen vágyik az áldások elnyerésére? Mondjátok meg Nekem, vajon nem szánalmasak az ilyen emberek? (De igen.) Csakugyan szánalmasak! És milyen értelemben szánalmasak? Az, hogy képes-e valaki áldásokat nyerni, összefügg vajon azzal, hogy megmetszik? (Nem.) Ez két külön dolog. Akkor hát miért érzik úgy az antikrisztusok, hogy elveszett a reményük az áldások elnyerésére, ha megmetszik őket? Nem a törekvésükhöz van ennek köze? Mire törekednek? (Arra, hogy áldásokat nyerjenek.) Soha nem engedik el azt a vágyukat és szándékukat, hogy áldásokat nyerjenek. Az Istenben való hitük kezdetétől fogva az a szándékuk, hogy áldásokat nyerjenek, és habár tömérdek prédikációt hallgattak, soha nem fogadták el az igazságot. Soha nem adták fel azt a vágyukat és szándékukat, hogy áldásokat nyerjenek. Nem igazították ki és nem változtatták meg az istenhittel kapcsolatos nézeteiket, és nem lett megtisztítva a kötelességvégzésük mögötti szándék. Mindig mindent úgy tesznek, hogy közben ragaszkodnak az áldások elnyerésének reményéhez és szándékához, végül pedig, amikor szertefoszlani látszanak az áldások elnyerésével kapcsolatos reményeik, dühösen kikelnek magukból, keserűn panaszkodnak, végül pedig felfedik az Istennel kapcsolatos kételyeik rútságát és az igazság tagadását. Nem a halállal cimborálnak ezek az emberek? Ez az elkerülhetetlen következménye annak, ha az antikrisztusok a legkevésbé sem fogadják el az igazságot, sem azt, amikor megmetszik őket. Isten munkájának megtapasztalása során Isten választott népének minden tagja megtudhatja, hogy Isten ítélete, fenyítése és metszése az Ő szeretetét és áldásait jelenti – ám az antikrisztusok azt hiszik, hogy ezt csak úgy mondják az emberek, és nem hiszik el, hogy ez az igazság. Így aztán nem úgy tekintenek a metszésekre, mint leckékre, amelyekből tanulhatnak, az igazságot sem keresik és magukon sem gondolkoznak el. Éppen ellenkezőleg: azt hiszik, hogy a metszés emberi akaratból történik, hogy emberi szándékokkal terhelt, akaratlagos kínzás, és bizonyosan nem Istentől való. Úgy döntenek, hogy ellenállnak neki és nem veszik figyelembe, sőt, még tanulmányozzák is, hogy miért bánna így velük valaki. Egyáltalán nem vetik alá magukat. A kötelességük végrehajtása során történő minden dolgot az áldások és jutalmak elnyerésével kötnek össze, és az életük legfontosabb törekvéseként, valamint az Istenben való hitük legfőbb és legmagasabb rendű céljaként tekintenek az áldások elnyerésére. Egész életükön át ragaszkodnak az áldásnyerés szándékához, akárhogy beszélget is az igazságról Isten háza, és nem engedik el ezt a szándékot, azt gondolván, hogy ha nem az áldások elnyeréséért hisz valaki Istenben, az idiótaság és ostobaság, valamint nagy veszteség. Azt hiszik, hogy mindenki át lett verve, aki feladja az áldások elnyerésének szándékát, hogy csak egy ostoba tenne ilyet, és hogy a metszés elfogadása idiotizmusról és hozzá nem értésről tanúskodik, okos ember pedig nem tenne ilyet. Ilyen egy antikrisztus gondolkodása és logikája. Amikor tehát megmetszenek egy antikrisztust, az erős ellenállást tanúsít a szívében, de a szofisztikáltság és a színlelés mestere; a legkevésbé sem fogadja el az igazságot, és nem is veti magát alá. Helyette telve van engedetlenséggel és daccal, ami óhatatlanul ahhoz vezet, hogy szembehelyezkedik Istennel, ítéletet mond Isten felett és hadakozik Isten ellen – végül pedig felfedik és kirekesztik őt.