A negyedik tétel, az önmaguk felmagasztalása és az önmagukról való bizonyságtétel az antikrisztusok következetes megközelítése. Képesek vagytok tisztán látni a nyilvánvaló eszközöket, megközelítéseket és módszereket, amelyekkel az antikrisztusok önmagukat magasztalják fel és önmagukról tesznek bizonyságot – de fel tudjátok-e ismerni a rejtettebb viselkedésmódokat és megnyilvánulásokat? Amikor olyan nyilvánvaló dolgokról van szó, mint például a nyelv használata arra, hogy önmagukat magasztalják és önmagukról tegyenek bizonyságot, akkor felfeditek ezeket a dolgokat. Láttátok, hogy mások is felfedik, és képesek vagytok őket tisztán látni. De ha nem használnak nyelvet, és csak viselkedésbeli megnyilvánulások vannak, akkor is képesek lesztek tisztán látni őket? Elmondható, hogy a legtöbb ember nem képes erre. Akkor tehát melyek azok a jellemző viselkedésformák, amelyekkel az antikrisztusok önmagukat magasztalják fel és önmagukról tesznek bizonyságot? A viselkedésük minden bizonnyal összhangban van az ember elképzeléseivel, képzelődéseivel, erkölcsével, lelkiismeretével és érzéseivel. Mivel még? (Az emberek helyeslését és imádatát célozza meg.) Helyeslést és imádatot céloz meg: ezt a kimenetelt eredményezi. Ha a kimenetel szempontjából nézzük, akkor ennek a viselkedésnek bizony van félrevezető minősége. E cselekedet a természetének szemszögéből nézve nagyon is céltudatos. Vegyük például, amikor valaki megbetegszik. Ha félre akarja vezetni az embereket, és el akarja érni, hogy nagyra tartsák, akkor vajon emberek előtt veszi be a gyógyszerét, vagy amikor senki sincs a közelben? (Emberek előtt.) Nem áll e mögött szándékosság? Ez azt jelenti, hogy nagyon céltudatos. Mi a tényleges célja azzal, hogy így veszi be a gyógyszert? Ezzel akar elismerést szerezni magának. Azt mondja neked: „Nézd, annyira elfáradtam a kötelességem végzésében, hogy megbetegedtem. Mégsem panaszkodtam, és mégsem ejtettem egyetlen könnycseppet sem. Kezelem a betegségemet, de még mindig kitartok a kötelességem végzése mellett, miközben gyógyszert szedek.” Valójában nem feltétlenül attól lett ez a betegsége, hogy kifárasztotta magát a kötelessége végzésében, vagy azt követően, hogy eljutott az Istenben való hitre. Egyszerűen mindenféle viselkedésmóddal próbál üzenetet közvetíteni az emberek felé, mégpedig azt, hogy elviseli a szenvedést és megfizeti az árat, hogy ebben a környezetben sokat szenvedett, de egyszer sem panaszkodott – mindezzel együtt ilyen aktívan végzi a kötelességét, és rendelkezik az elhatározással, hogy elviselje a szenvedést. Mit üzen ez észrevétlenül az embereknek? Azt, hogy az Isten iránti hűsége megkérdőjelezhetetlen. Azt akarja kifejezni, hogy hűséges, és hajlandó megfizetni az árat. Ez nem önmaga egyfajta burkolt felmagasztalása? Ha lenne józan esze, akkor nem hozná fel ezt a dolgot. Akkor imádkozna Istenhez, amikor senki sincs a közelben. Így fejezné ki az elhatározását, és megpróbálná megismerni önmagát, vagy egyszerűen csak normálisan bevenné a gyógyszerét. Röviden: nem használná ezeket a külső viselkedési formákat arra, hogy tudassa az emberekkel, hogy szenved, hogy hűségesen végzi a kötelességeit, és hogy jutalmat érdemel. Nem táplálná ezeket a szándékokat. Ha azonban különösen hivalkodóan viselkedik, ha azt akarja elérni, hogy az emberek nagyra tartsák és dicsérjék, akkor ez nagyon is céltudatos. És mi a célja? Az, hogy az emberek felé közvetített mondanivalójával elérje azt az eredményt, hogy önmagát magasztalja fel és önmagáról tesz bizonyságot. Ha hűséges, akkor ezt Isten tudni fogja, miért kell hát ezzel dicsekednie másoknak, és miért kell, hogy mindenki más is tudjon róla? Mi a célja azzal, hogy mindenki tudjon róla? Az, hogy az emberek nagyra tartsák. Ha nem ez lenne a célja, akkor szándék nélkül cselekedne, és mások nem látnák, hogy ilyen dolgokat tesz. Ha nagyon céltudatos, akkor mérlegelni fogja a cselekedetei mértékét, nagy felhajtást csap, átgondolja az időpontot és a helyszínt, megvárja, amíg mindenki jelen van, és megkér valakit, hogy hozza el neki a gyógyszerét – és ezt mindenki előtt harsány módon nyilvánítja ki. Ennek nagyon is világos célja van. Ha nem ez lenne a célja, akkor megvárná, amíg senki sincs a közelben, mielőtt beveszi a gyógyszerét. A hajlandóságod, hogy elviseld a szenvedést és megfizesd az árat, az Istennel való kapcsolatodhoz kapcsolódik. Nem kell ezt mások számára világossá és ismertté tenned. Ha világossá teszed mások számára, akkor mit adhatnak neked? Azon kívül, hogy elnyered a szimpátiájukat és a dicséretüket, van-e bármi más, amit nyerhetsz tőlük? Nem, nincs semmi. Amikor a kötelességed végzése során elviselsz némi szenvedést és fizetsz némi árat, akkor egyrészt ezek olyan dolgok, amelyeket meg kell tenned és hajlandó is vagy megtenni, valamint a saját kötelességedet végzed. Másrészt ezek olyan megnyilvánulások, amelyeket teremtett lényként a Teremtő felé mutatnod kell. Miért kellene tehát ezeket nyilvánosságra hoznod? Amikor nyilvánosságra hozod őket, undorítóvá válnak. Milyen természetűvé válik az ilyen viselkedés? Önmagasztalássá és az önmagáról való bizonyságtétellé válik, és mások félrevezetésévé – a természete megváltozik. Egyesek például mindig vakargatják a fejbőrüket mások előtt, és amikor valaki megkérdezi őket erről, azt mondják: „Már több mint tíz napja nem mostam hajat – egymás után találkozom az evangélium potenciális befogadóival. A minap megpróbáltam időt szakítani a hajmosásra, de aztán érdeklődve felkeresett az evangélium egy lehetséges befogadója, és nem tudtam otthagyni.” Valójában szándékosan nem mosnak hajat, hogy azt a benyomást keltsék az emberekben, hogy nagyon elfoglaltak a kötelességeik végzésével. Ezt úgy nevezik, hogy színjáték. Mi a céljuk azzal, hogy színjátékot rendeznek? Az, hogy az emberek nagyra tartsák őket, ennek a viselkedésnek a természete pedig az önmaguk felmagasztalása és az önmagukról való bizonyságtétel. Még egy ilyen apró dolgot sem hagynak ki, ebből is nagy ügyet akarnak csinálni, egyfajta értékes erőforrássá változtatják, amelyet felhasználhatnak arra, hogy kérkedjenek, kielégítsék az ambícióikat és a vágyaikat, és elérjék a céljukat, hogy az emberek nagyra tartsák és imádják őket. Hát nem szégyenletes ez? Szégyenletes és undorító. Honnan származnak mindezek a dolgok? A Sátán romlott természetéből származnak, amelyben színlelés, csalárdság, elvetemültség és ambíciók rejlenek. Az ilyen emberek állandóan az imázsukra, a státuszukra és a hírnevükre gondolnak. Semmit sem engednek el, mindig azt keresik, hogyan lehet ezeket a dolgokat tőkévé, olyan erőforrásokká alakítani, amelyeket arra használhatnak, hogy az emberek nagyra tartsák és imádják őket. Végül, amikor elérik a céljukat, úgy tesznek, mintha nem is érdekelné őket. Ez is egyfajta hamis látszat, belülről pedig valójában titokban ünnepelnek és elégedettek önmagukkal. Ez nem még undorítóbb? Világos, hogy már nagyon magas státuszuk van, hogy mindenki megbecsüli őket, felnéz rájuk, engedelmeskedik nekik és követi őket, de a felszínen mégis úgy tesznek, mintha nem szeretnék a státuszt. Ez még képmutatóbb. Végül mindenkit félrevezetnek, és mindenki azt mondja róluk, hogy mindennemű ambíció nélkül születtek, hogy a tettek emberei. Valójában ezt egy apró próba fel tudja fedni: ha megfosztják őket a státuszuktól, azonnal felhagynak a kötelességeik végzésével. Ilyen gyorsan megtörténik: egy apró dolog felfedi az ambícióikat. Ezek azok a viselkedések és megközelítések, amelyeket a Sátán romlott beállítottsága hoz ki az emberekből, és ezek idézik elő az emberek különböző ocsmány állapotait. Ezekből a megnyilvánulásokból látható, hogy az emberek szeretik a státuszt és helyet akarnak foglalni mások szívében. Birtokolni akarják mások szívét, meg akarnak nyerni másokat, el akarják érni, hogy mások imádják őket, felnézzenek rájuk, sőt kövessék őket, és ezzel Isten pozíciójának a helyére lépjenek mások szívében. Ez a vágy minden emberben születésétől fogva megvan. És mit bizonyít ez? Azt, hogy az emberek életében a Sátán beállítottsága irányít. A romlott emberiség tagjai között senki sincs, aki ne szeretné a státuszt – még a bolondok is tisztviselők akarnak lenni, és még a nehéz felfogásúak is irányítani akarnak másokat. Mindenki szereti a státuszt, mindenki tesz dolgokat a státusz kedvéért és verseng Istennel a státuszért. Mindenkinek vannak ilyen viselkedésformái és megközelítései, valamint ilyen beállítottságai. Amikor tehát leleplezzük az antikrisztusokat, akik önmagukat magasztalják fel és önmagukról tesznek bizonyságot, akkor az összes ember romlott beállítottságát is leleplezzük. Mi a célja ennek a leleplezésének? Az, hogy megértessük az emberekkel, hogy az önmaguk felmagasztalása és az önmagukról való bizonyságtétel ilyen viselkedésmódjai és megnyilvánulásai nem azok, amelyekkel a normális emberi mivoltnak rendelkeznie kellene, hanem bizonyos romlott beállítottságok feltárulásai, és negatív, utálatos dolgok. Nem számít, milyen okos módszereid vannak önmagad felmagasztalására és az önmagadról való bizonyságtételre, és nem számít, mennyire rejtettek a cselekedeteid – ezek egyike sem olyan dolog, amivel a normális emberi mivoltnak rendelkeznie kellene, Isten mindezeket gyűlöli, elítéli és elátkozza. Az embereknek tehát mind félre kellene tenniük ezeket a megközelítéseket. Az önmaga felmagasztalása és az önmagáról való bizonyságtétel nem olyan ösztön, amelyet Isten teremtett az ember számára. Inkább a Sátán romlott beállítottságának egyik legjellemzőbb feltárulása – sőt, a Sátán romlott lényegének egyik legjellemzőbb és legjellegzetesebb beállítottsága és megközelítése.

Hasznos-e számotokra, ha néhány konkrét példáról beszélgetünk az önmagatok felmagasztalása és az önmagatokról való bizonyságtétel különféle megnyilvánulásainak megértése tekintetében, legyenek azok a beszéd és a cselekvés nyilvánvaló vagy rejtettebb módjai? (Igen, hasznos.) Miben hasznos? Segít az embereknek, hogy tisztán lássák önmagukat és másokat. Ezek az állapotok, megnyilvánulások és feltárulások, amelyekről beszélek, mind olyan dolgok, amelyeket gyakran mutattok, nektek pedig a saját állapototokat összehasonlítás céljából szembe kell állítanotok velük. Meg kell értenetek, hogy pontosan mik vagytok, pontosan mi az az élet, amelytől függtök és amelyre támaszkodtok a túléléshez, pontosan mit tartalmaz ez az élet, pontosan minek a megtételére késztetik ezek a beállítottságok az embereket, valamint hogy minek a megélésére késztetik az embereket. Ezeknek a konkrét viselkedéseknek, megnyilvánulásoknak, megközelítéseknek és beállítottságoknak a megértésén keresztül az emberek fokozatosan képesek boncolgatni és megismerni önmagukat, a saját lényegüket és az Istennel szembeni ellenséges természetüket. Ezáltal képesek elengedni ezeket a megközelítéseket, Isten elé járulni, valóban megfordulni, az igazságnak megfelelően gyakorolni és az igazságot megélni. Néhányan azt mondják: „Az önmagam felmagasztalása és az önmagamról való bizonyságtétel olyan megközelítés, amely nincs összhangban az igazsággal, és amely a Sátántól és az antikrisztusoktól származik. Ezért ha nem mondok vagy teszek semmit, akkor vajon ez nem azt jelenti, hogy nem önmagamat magasztalom, illetve nem önmagamról teszek bizonyságot?” Ez nem így van. Milyen viselkedésmód tehát az, amikor valaki nem önmagát magasztalja fel és nem önmagáról tesz bizonyságot? Ha egy bizonyos dologgal kapcsolatban önmagadat fitogtatod és önmagadról teszel bizonyságot, akkor azt az eredményt éred el, hogy egyesek nagyra fognak tartani és imádni fognak. De ha ugyanazzal a dologgal kapcsolatban felfeded magad és megosztod az önismeretedet, akkor ennek más a természete. Nem így van ez? A mindennapi emberi mivolt része kell, hogy legyen, hogy felfedd magad, hogy az önismeretedről beszélgess. Ez egy pozitív dolog. Az jelenti az Istenről való bizonyságtételt, ha valóban ismered magad, és szabatosan, őszintén és pontosan beszélsz az állapotodról; ha olyan tudásról beszélsz, amely teljes mértékben Isten szavain alapul; ha azok, akik hallgatnak téged, épülnek és a javukra válik; valamint ha bizonyságot teszel Isten munkájáról és dicsőíted Őt. Ha miközben felfeded magad, sokat beszélsz az erősségeidről, arról, hogyan szenvedtél és hogyan fizetted meg az árat, hogyan álltál meg szilárdan a bizonyságtételedben, és ennek eredményeként az emberek nagyra tartanak és imádnak téged, akkor azzal önmagadról teszel bizonyságot. Meg kell tudnod különböztetni ezt a két viselkedést. Ha például elmagyarázod, hogy milyen gyenge és negatív voltál, amikor megpróbáltatásokkal néztél szembe, és hogy imádság és az igazság keresése után végül megértetted Isten szándékát, hitre tettél szert és szilárdan megálltál a bizonyságtételedben, akkor Istent magasztalod fel és Őróla teszel bizonyságot. Ez egyáltalán nem magamutogatás és önmagadról való bizonyságtétel. Ezért az, hogy önmagadat fitogtatod-e és önmagadról teszel-e bizonyságot vagy sem, elsősorban attól függ, hogy a valódi tapasztalataidról beszélsz-e, hogy eléred-e azt a hatást, hogy Istenről teszel bizonyságot. Azt is meg kell vizsgálni, hogy mik a szándékaid és a céljaid, amikor a tapasztalati bizonyságtételedről beszélsz. Ha így teszel, az megkönnyíti majd annak felismerését, hogy milyen magatartást tanúsítasz. Ha helyes szándékkal osztod meg a bizonyságot, akkor az sem igazán probléma, ha az emberek jó véleménnyel vannak rólad és imádnak. Ha rossz a szándékod, az akkor is problémát jelent, ha senki sincs jó véleménnyel rólad vagy nem imád – ha pedig az emberek mégis jó véleménnyel vannak rólad és imádnak, akkor az még inkább probléma. Ezért nem lehet kizárólag az eredményeket nézni annak eldöntése céljából, hogy valaki önmagát magasztalja-e fel és önmagáról tesz-e bizonyságot. Elsősorban a szándékát kell nézned: e két viselkedés közötti különbségtétel helyes módja a szándékokon alapszik. Ha csupán az eredmények alapján próbálod felismerni ezt, akkor hajlamos leszel rá, hogy tévesen vádolj meg jó embereket. Vannak, akik különösen őszinte bizonyságtételt osztanak meg, mások pedig emiatt jó véleménnyel vannak róluk és imádják őket – elmondhatod, hogy ezek az emberek önmagukról tesznek bizonyságot? Nem, nem mondhatod. Ezekkel az emberekkel nincs semmi probléma. A bizonyságtétel, amelyet megosztanak és a kötelesség, amelyet végeznek, mások javát szolgálja, és csak az ostoba és tudatlan emberek, akiknek torz a felfogása, imádnak másokat. A kulcs annak tisztán látásához, hogy az emberek önmagukat magasztalják-e fel és önmagukról tesznek-e bizonyságot vagy sem, az, hogy a beszélő szándékát nézzük. Ha az a szándékod, hogy megmutasd mindenkinek, hogyan tárult fel a romlottságod és hogyan változtál meg, valamint az, hogy ez másoknak is a javára válhasson, akkor a szavaid komolyak és igazak, és összhangban vannak a tényekkel. Az ilyen szándékok helyesek, és ilyenkor nem magadat fitogtatod, nem magadról teszel bizonyságot. Ha mindenkinek megmutatod, hogy valódi tapasztalataid vannak, hogy megváltoztál és birtokában vagy az igazságvalóságnak, és ezzel az a szándékod, hogy nagyra tartsanak és imádjanak, akkor ezek a szándékok helytelenek. Ez magamutogatás és önmagadról való bizonyságtétel. Ha a tapasztalati bizonyságtétel, amelyről beszélsz, hamis, nem valóságos, és az a szándéka, hogy becsapja az embereket, hogy megakadályozza őket abban, hogy meglássák a valódi állapotodat, hogy megakadályozza, hogy a szándékaid, romlottságod, gyengeséged vagy negativitásod mások előtt feltáruljon, akkor az ilyen szavak megtévesztőek és félrevezetőek. Ez hamis bizonyságtétel. Isten becsapása és Isten megszégyenítése. Ez az, amit Isten a leginkább gyűlöl. Világos különbségek vannak ezek között az állapotok között, és mindegyiket a szándék alapján lehet tisztán látni. Ha képes vagy másokat tisztán látni, akkor képes leszel átlátni az állapotaikat, képes leszel magadat is tisztán látni, és átlátni a saját állapotaidon.

Miután meghallgatták ezeket a prédikációkat, néhányan még mindig ugyanúgy önmagukat magasztalják fel és önmagukról tesznek bizonyságot, mint korábban. Hogyan kell kezelnetek az ilyen embereket? Lássátok őket tisztán, leplezzétek le őket, és tartsatok távolságot tőlük. Ha a szavaiknak viszonyítási pontként van értékük, akkor átveheted ezeket a szavakat, de ha egyáltalán nincs viszonyítási értékük, akkor hagyd el ezeket, és ne engedd, hogy befolyásoljanak. Ha a szóban forgó emberek vezetők, akkor leplezd le őket, jelentsd őket, hagyd el őket és ne fogadd el a vezetésüket. Így szólj: „Mindig önmagadról teszel bizonyságot és önmagadat magasztalod fel. Mindig eltompítasz, irányítasz és félrevezetsz minket. Mindannyian eltávolodtunk Istentől, és még csak a szívünkben sincs ott Isten – csak te vagy. Most fel fogunk állni és elhagyunk téged.” Így kell cselekednetek. Felügyelnetek kell egymást, felügyelnetek kell magatokat és másokat is. Nem vakartátok-e meg gyakran mások előtt a fejbőrötöket, vagy nem mondtátok-e másoknak, hogy több étkezést kihagytatok, miközben valójában a hátuk mögött rengeteget falatoztatok? Amikor a környezet időnként nem teszi lehetővé, normális, hogy az emberek egy hónapig nem zuhanyoznak, illetve kihagynak egy zuhanyzást vagy egy hajmosást azért, mert túlságosan lefoglalja őket a munka. Ezek mind gyakran előfordulnak. Ez az ár, amelyet az embereknek meg kell fizetniük. Nem nagy ügy – ne csináljatok a bolhából elefántot. Ha valaki tényleg nagyobbnak állítja be az ilyen dolgokat, mint amekkorák valójában, ha szándékosan megvakarja a fejbőrét mások előtt, és azt mondja, hogy már több napja nem mosott hajat, ha szándékosan mások előtt veszi be a gyógyszert, vagy úgy tesz, mintha kimerült és nagyon rossz fizikai állapotban lenne, akkor mindenkinek ki kell állnia, hogy leleplezze és a nemtetszését fejezze ki vele szemben. Így korlátozni lehet ezt a szégyentelen embert. Képmutatóan viselkedik. Színjátékot rendez mások szeme láttára, ugyanakkor megpróbálja elérni, hogy az emberek helyeslésüket fejezzék ki a viselkedésével kapcsolatban, hogy irigykedve, csodálattal és elismeréssel bámulják. Nem csapja-e be az embereket? Ezek a megközelítések ugyanazok, mint amikor a farizeusok Szentírást tartottak a kezükben és az utcasarkokon imádkoztak Istenhez. Nem különböznek tőlük. Amint valaki megemlíti, hogy a farizeusok Szentírással a kezükben az utcasarkokon álltak és szentírásokat olvastak vagy imádkoztak, ezek az emberek azt gondolják: „Ez teljesen szégyentelen. Én nem tennék ilyesmit.” Mégis szándékosan vesznek be gyógyszert vagy vakarják meg a fejbőrüket mások előtt, és nem is sejtik, hogy amit tesznek, annak a természete ugyanaz. Nem képesek ezt átlátni. Később, amikor ilyen dolgokkal találkoztok, meg kell tanulnotok tisztán látni és leleplezni az ilyen embereket, leleplezni minden képmutatásukat – akkor nem mernek majd így cselekedni. Egy kis nyomást kell gyakorolnotok rájuk, és el kell érnetek, hogy úgy gondolják, az ilyen megközelítések, viselkedésmódok és beállítottságok szégyenletesek, és mindenki nagyon is megveti őket. Ha az emberek ennyire megvetik őket, vajon Isten megveti őket? Ő még jobban megveti őket. Te magad eredendően semmi sem vagy. Már így is eléggé szánalmas vagy, még akkor is, ha nem önmagadat magasztalod fel és önmagadról teszel bizonyságot. Ha tehát ennyire szánalmas vagy, és ráadásul önmagadat magasztalod fel és önmagadról teszel bizonyságot, nem fog ez undort kelteni az emberekben? Soha nem végezted hűségesen a kötelességedet, soha nem cselekedtél alapelvek szerint, és semmilyen tekintetben nem teljesítetted Isten követeléseit. Már így is bajban vagy, úgyhogy ha ezen felül önmagadat magasztalod fel és önmagadról teszel bizonyságot, akkor nem lesz-e még durvább a helyzeted? Még távolabb kerülsz majd attól, amit Isten követel, és még nagyobb távolságra kerülsz attól, hogy megüsd az üdvösség eléréséhez szükséges mércét.

Mondd meg Nekem, milyen természetű probléma az, amikor valaki önmagát magasztalja fel és önmagáról tesz bizonyságot? A Sátán oly nagy mértékben megrontotta az embereket: vajon nem abnormális már az emberi mivoltuk és az értelmük? A kötelességeitek végzése során mutattátok-e már annak a megnyilvánulásait, hogy önmagatokat magasztaljátok fel és önmagatokról tesztek bizonyságot? Ki tud erről szólni? (Én mutattam már ilyen megnyilvánulást. Amikor késő estig a kötelességemet végzem, üzenetet küldök az összegyűlt csoportnak, hogy a többiek tudják, még mindig nem alszom, és hogy azt higgyék, képes vagyok elviselni a szenvedést és megfizetni az árat. Ezt már magam is megtettem, és gyakran láttam másokat is így tenni.) Úgy tűnik, rengeteg ilyen ember van, és nem ők vannak kisebbségben. Nem indokolatlan, amikor valaki így cselekszik? Milyen ostobaság ez! Ki akar még mondani valamit? (Én mutattam már ilyen megnyilvánulást. Amikor látom, hogy a gyülekezet munkájában problémák vannak, nekilátok a megoldásuknak. Hamisan azt a benyomást keltem az emberekben, hogy nagyon lelkes vagyok, de legtöbbször valójában nem teszek semmit, miután felszólaltam. A teendőim nem haladnak előre, és nem hatékonyak. Végül a probléma megoldatlan marad és a dolgot nem intézem el. A felületes lelkesedésemet arra használom, hogy becsapjam az embereket, és elfedjem annak tényét, hogy nem az igazságot gyakorlom.) Üres szavakat beszélsz, nagyokat mondasz, és nem teszel valódi lépéseket. Engeded, hogy az emberek lássák a lendületedet, mintha az igazságot gyakorolnád. Amikor azonban eljön az idő, hogy tegyél valamit, nem állsz bele komolyan, két lábbal a földön, és csak szlogeneket harsogsz. Végül az történik, hogy nagy lendülettel belefogsz, aztán szépen lecseng az egész – az ügyet pedig befejezetlenül hagyod. Az ilyen megnyilvánulás is félrevezető. A jövőben pedig, amikor valami hasonló történik veled, vajon tisztán látsz majd ebben a kérdésben? (Most már valamennyire tudok tisztán látni.) Akkor van iránya az irányváltásodnak? Ha ismét ilyesmi történik veled, két lépést tehetsz: Az első lépés annak megítélése, hogy valóban el tudod-e intézni az adott dolgot. Ha igen, akkor komolyan és gyakorlatiasan kell hozzáfognod. A második lépés, hogy imádkozol Isten előtt és arra kéred, hogy vezessen ebben a dologban. Amikor pedig cselekszel, el kell fogadnod mindenki felügyeletét, miközben megvan benned az elhatározás, hogy kiveszed a részed a munkából és mindenkivel együttműködsz a feladat elvégzésén. Ha megtanulod lépésről lépésre csinálni a dolgokat és megtanulsz gyakorlatiasan dolgozni, akkor meg fogod oldani ezt a problémát. Ha mindig üres szavakat szajkózol, nagyokat mondasz, hangoskodsz, csak felszínesen csinálod a dolgokat és egyáltalán nem vagy gyakorlatias, akkor gazember vagy. Mivel képes vagy meglátni, hogy probléma van a gyülekezet munkájában, és képes vagy javaslatot tenni arra, hogyan kellene megoldani a problémát, ez azt bizonyítja, hogy rendelkezhetsz potenciállal és megvan a munkaképességed ahhoz, hogy az adott dolgot megoldd. Csakhogy probléma van a beállítottságoddal – elhamarkodottan cselekszel, nem vagy hajlandó megfizetni az árat, és csak üres jelszavak skandálására összpontosítasz. Amint felfedezel egy problémát, először nézd meg, hogy meg tudod-e oldani. Ha igen, akkor vállald fel a feladatot, és vidd végig. Oldd meg a problémát, végezd el, teljesítsd a felelősségedet, és adj róla számot Istennek. Ezt jelenti, hogy elvégzed a kötelességeidet, gyakorlatiasan cselekszel és viselkedsz. Ha nem tudod megoldani ezt a problémát, akkor jelentsd a vezetődnek, és nézzétek meg, ki a legalkalmasabb arra, hogy az adott dolgot kezelje. Mindenekelőtt teljesítened kell a felelősségedet. Ha így teszel, akkor kitartottál a kötelességed mellett, és megálltad a helyedet. Miután felfedezted a problémát, ha nem tudod megoldani, de jelenteni tudod, akkor teljesítetted az első felelősségedet. Ha úgy érzed, hogy ezt a kötelességet neked kell elvégezned és képes vagy a feladatra, akkor kérd a testvéreid segítségét. Először az alapelvekről beszélgessetek, és állítsatok össze egy tervet, majd összhangban működjetek együtt a dolog teljesítésén. Ez a második felelősséged. Ha mindkét felelősséget fel tudod vállalni, akkor jól végezted a kötelességeidet, és megfelelő színvonalú teremtett lény leszel. Az emberek kötelességei nem állnak másból, mint ebből a két aspektusból. Ha fel tudod vállalni azokat a dolgokat, amelyeket látsz és amelyekre képes vagy, ha jól végzed a kötelességeidet, akkor összhangban vagy Isten szándékaival.

Vannak-e egyéb megnyilvánulásai annak, amikor valaki önmagát magasztalja fel és önmagáról tesz bizonyságot? (Nekem nemrég volt egy ilyen megnyilvánulásom. Amikor a kötelességeimet végeztem, egész nap mindenféle dologgal voltam elfoglalva, és volt néhány probléma a gyülekezetben, amelyet nem oldottam meg a gyakorlatban, hanem csak felületesen kezeltem. Néhányan azonban látták, hogy minden nap elfoglalt vagyok a kötelességem végzésével, ezért nagyra tartottak és csodáltak. Vajon ez a viselkedés nem tartalmazza-e annak elemeit, amikor önmagamat magasztalom fel és önmagamról teszek bizonyságot? Nem látom tisztán ezt a dolgot, és mindig egy kicsit korlátoltnak érzem magam.) Ez azt jelenti, hogy önmagadról teszel bizonyságot? Ha lefoglal a kötelességeid teljesítése, képes vagy elviselni a szenvedést és nem panaszkodsz, Isten választottai pedig nagyra tartanak és csodálnak, akkor ez normális, és nem azért van, mert önmagadról teszel bizonyságot. Csupán a kötelességeid végzésével vagy elfoglalva. Nem vagy magamutogató, nem fitogtatod magad, és nem hencegsz folyton a szenvedéssel kapcsolatos tapasztalataiddal, így ez nem függ össze azzal, hogy önmagadról teszel bizonyságot. Sok ember azonban a felszínen elfoglaltnak tűnik, amikor a kötelességeit végzi, holott valójában a munkája nem vezetett semmilyen eredményre és nem oldott meg semmilyen problémát. Vajon Isten helyesli-e azokat az embereket, akik ilyen dolgokkal foglalják el magukat? Ha egész nap olyan egyszerű problémákkal vagy elfoglalva, amelyeket az igazságot értő és az alapelveket felfogó emberek két óra alatt megoldhatnának, és úgy érzed, hogy eléggé kimerültél és sokat szenvedtél, akkor vajon nem csak a semmivel foglalatoskodsz, nem csak céltalanul rohangálsz? Elnyerheted-e Isten helyeslését azzal, hogy így végzed a kötelességeidet? (Nem.) Túlságosan eredménytelenül dolgozol! Ezzel a dologgal kapcsolatban meg kell keresned az igazság alapelveit. Néha az embereknek sok dolguk van és valóban elfoglaltak, ami normális – néha viszont nincs sok dolguk, és mégis elfoglaltak. Mi ennek az oka? Az egyik ok az, hogy a munkád nincs észszerűen megtervezve és elrendezve. Meg kell ragadnod a munka kulcsfontosságú kötelességeit. Észszerűen meg kell tervezned és el kell rendezned őket, és hatékonyabban kell végezned a kötelességeidet. A céltalan rohangálást és a hiábavaló foglalatosságot Isten nem fogja helyeselni. A másik helyzet az, amikor az a szándékod, hogy az emberek azt higgyék, hogy elfoglalt vagy. Ezzel az eszközzel és hamis látszattal csapod be a többieket. Amikor összegyűlnek, egyes vezetők és dolgozók nem oldják meg a tényleges problémákat. Ehelyett értelmetlen megjegyzéseket tesznek, megállás nélkül eltérnek a témától, és folyamatosan beszélnek anélkül, hogy a lényegre térnének. Az ilyen elfoglaltságot – amikor valaki nem törekszik sem hatékonyságra, sem előrehaladásra – a semmivel való foglalatoskodásnak nevezik. És miféle hozzáállás ez? Ez csupán látszatkeltés a munkában. Felületesség, időpocsékolás, a végén pedig az illető még mindig azt gondolja: „Nem számít, mit gondolnak mások, vagy mit gondol Isten. Amíg a lelkiismeretem tiszta, addig rendben leszek. Legalább nem tétlenkedem, legalább nem ingyen kapok ebédet.” A felszínen úgy tűnhet, hogy nem tétlenkedsz, nem ingyen kapod az ebédet, hogy minden nap vagy részt veszel az összejöveteleken vagy végzed a kötelességedet, és hogy minden, amit teszel, a gyülekezeti munkához kapcsolódik. Ám valójában legbelül tudod, hogy amit teszel, az egyáltalán nem hasznos vagy értékes, és hogy csupán látszatot keltesz. Ez problémás. Mennyire jól végzed tehát a kötelességedet? Nagyon jól tudod, hogy problémád van, de nem keresed az igazságot, hogy megoldd. Ez felületesség, érzéketlenség és hajthatatlanság. Mi a következménye annak, ha felületes és halogató vagy, amikor a kötelességeidet végzed? Biztosan nem fogod elnyerni Isten helyeslését, mert nem alapelvek szerint és nem hatékonyan cselekszel. Amikor így végzed a kötelességedet, az csupán munkavégzés. Ha megmetszenek és megsegítenek, de mégsem tartasz bűnbánatot, sőt panaszkodsz, negatív vagy és lankadsz a munka közben, akkor nincs más választás: ki kell rekeszteni téged. Ha tehát nem törekszel az igazságra, hogy megoldd a felületesség problémáját, akkor nem számít, mennyi ideig végzed a kötelességeidet. Nem lesz semmi haszna, és nem fogod megütni a kötelességed hűséges végzésére vonatkozó mércéket. Érdemes elgondolkodni ezen a problémán. Isten megköveteli, hogy az emberek alapelvek szerint cselekedjenek, hogy az igazságot gyakorolják, és hogy becsületesek legyenek. Ha valaki be tud lépni ezekbe az igazságokba, akkor eredményeket fog elérni a kötelességei végzése során, és legalábbis képes lesz alapelvek szerint cselekedni. Itt rejlik az emberi hatékonyság növelésének alapja és kulcsa. Ha valaki nem rendelkezik az igazság alapelveivel, akkor nem számít, milyen serényen végzi a feladatait. Nem számít, hogy naponta mennyit dolgozik – nem fog valódi eredményeket látni. Amikor megítéli, hogy az emberek hűségesen végzik-e a kötelességeiket, Isten nem azt nézi, hogy mennyi ideig végzik a kötelességeiket, hanem a gyakorlati eredményeiket és a munkájuk hatékonyságát, valamint azt, hogy az alapelvek szerint és az igazságnak megfelelően cselekednek-e. Egyszerűen fogalmazva: azt nézi, hogy az embereknek van-e igaz tapasztalati bizonyságtételük és életbe való belépésük a kötelességeik végzése során. Ha az embereknek nincs semennyi igazságvalóságuk, akkor csak munkások, de ha képesek az igazságot gyakorolni és alapelvek szerint cselekedni, akkor ez annak a jele, hogy Isten népeként végrehajtják a kötelességeiket. Ezen az összehasonlításon keresztül megérthető, hogy csak azok Isten népe, akik megfelelő színvonalúak a kötelességeik végzésében. Akik nem megfelelő színvonalúak a kötelességeikben, akik mindig felületesek, azok munkások. Ha valaki képes eljutni az igazság megértéséhez és alapelvek szerint cselekedni, akkor semmilyen kötelesség végzése nem jelent majd problémát számára. Ha egy ideig tapogatózik, végül oly módon fogja végezni a kötelességét, ami megfelelő színvonalú. Ami azokat illeti, akiknek a képességei túl gyengék vagy akik mindig felületesek, azoknak nehéz lesz megfelelniük az elvárásoknak, és a kötelességeik végzése nem más, mint munkavégzés. Ami a zavaros fejű embereket, a tökfilkókat és a gyenge emberi mivoltú embereket illeti, akik nem végeznek tényleges munkát, nem fogadják el az igazságot, bárhogy is beszélgetnek velük róla, és továbbra is meggondolatlanul cselekednek, velük kapcsolatban nincs más választás: ki kell őket rekeszteni, és hagyni kell, hogy úgy higgyenek Istenben, ahogyan akarnak. Ha valaki tehát nem alapelvek szerint végzi a kötelességét, céltalanul rohangál és napról napra a semmivel foglalja el magát, akkor gyorsan el kell kezdenie keresni az igazságot, hogy ezt megoldja, és alapelvek szerint kell cselekednie. Képesnek kell lennie arra, hogy mindennap normálisan végezze a kötelességét, és ne legyen már attól elégedett, ha sokáig dolgozott. Fontosnak kell tartania a hatékonyságot és a késztermék létrehozását. Csak az ilyen emberek azok, akiket Isten jóváhagy, és akik hűségesen végzik a kötelességeiket.

Manapság sokan vannak, akik Istent követik és a saját kötelességeiket végzik, egy részük azonban soha nem törekedett az igazságra, és amikor a kötelességeiket végzik, mindig meggondolatlanul és a saját kívánságaik szerint cselekednek – azt tesznek, amit akarnak. Nem követnek el nagy hibákat, de állandóan elkövetnek apró hibákat, különösen abban, hogy minden nap elfoglaltnak tűnnek, holott valójában alig kezeltek bármilyen érdemi ügyet és csak az idejüket vesztegetik. Azt is mondhatnánk, hogy csak azért végzik a munkájukat, hogy boldoguljanak. Vajon nincsenek veszélyben az ilyen emberek? Milyen következményekkel jár, ha valaki mindig ilyen tiszteletlen hozzáállással közelít a kötelességeihez és Isten megbízatásához? Ha valaki eredménytelenül dolgozik, és felmentik a kötelességei alól, az enyhe következmény – ha valaki különféle gonosz tetteket követ el, akkor ki kell takarítani, és Isten az ilyen embert átadja a Sátánnak. Mit jelent az, hogy átadja a Sátánnak? Azt jelenti, hogy Isten nem fog többé vigyázni rá, hogy Isten nem fogja megmenteni, hogy rossz úton kezd majd járni, és hogy büntetést fog kapni. Ugye érted ezt? Eljött az idő, amikor Isten feltárja az embereket – ha átmenetileg nem a helyes úton jársz, akkor Isten kihasználja a gyakorlati környezetet, hogy lehetőséget adjon arra, hogy felismerd a problémáidat. Ha azonban már tudod, hogy Isten adott egy kis időt a gondolkodásra, hogy Isten ad egy végső lehetőséget, és ha ekkor sem fordulsz vissza – ha továbbra is makacsul, felületesen végzed a kötelességedet, akkor Isten cselekedni fog. Amikor Istennek szándékában állt elpusztítani Ninive városát, vajon azonnal megtette? Nem. Mi volt Isten első lépése, amikor cselekedett? Először szólt Jónásnak, és konkrétan elmondta neki, hogyan fog lezajlani az egész folyamat, és hogy mik a szándékai. Ezt követően Jónás elment Ninivébe, végigjárta a várost és azt hirdette: „Még negyven nap, és elpusztul Ninive!” (Jónás 3:4). Ez az üzenet mindenki fülébe eljutott: férfiak és nők, fiatalok és idősek, mindenféle társadalmi rétegből származó emberek hallottak róla – minden háztartás számára ismert volt, és még a királyuk is hallotta a hírt. Miért cselekedett így Isten? Ha ezt a dolgot megvizsgáljuk, akkor láthatjuk, hogy akár megmenti, akár felfedi, akár megbünteti az embereket, az emberekkel való bánásmódjainak vannak eljárásmódjai és alapelvei. Nem hirtelen szeszélyből cselekszik, nem pusztít el valakit azonnal, amikor nem tetszik Neki a kinézete. Ehelyett engedi, hogy elteljen egy kis idő. Mi a célja azzal, hogy engedi eltelni ezt az időt? (Hogy hagyja az embereket megtérni.) Az, hogy tudassa Ninive népével, hogy mit fog tenni, hogy lehetővé tegye számukra, hogy elgondolkodjanak és apránként megértsék a szándékait, és fokozatosan elkezdjenek visszafordulni. Van egy folyamat, amely során az emberek ezt felismerik – ez a negyven nap az az idő, amit Isten adott az embereknek, hogy visszaforduljanak. Ha negyven nap után még mindig nem fordultak vissza és nem vallották meg Neki a bűneiket, akkor Isten véghezviszi a dolgot, ahogyan mondta is, hogy meg fogja tenni. Ez azért van, mert Isten komolyan gondolja, amit mond, és amit mond, az meg is fog történni – nincs hamisság ezekben a szavakban. Mi volt tehát Ninive népének reakciója, amikor megkapták a hírt? Azonnal zsákruhát öltöttek és hamuba ültek? Nem – megvolt ennek a maga folyamata. Kezdetben az emberek talán kételkedtek: „Isten el fog minket pusztítani; tényleg ezt mondta? Mit tettünk?” Ezután az összes háztartás tájékoztatta egymást erről a dologról, és közösen megbeszélték. Úgy érezték, hogy válsághoz érkeztek, hogy az élet és halál válaszútján állnak. Mit kellene tehát tenniük? Vallják meg bűneiket és térjenek meg, vagy legyenek szkeptikusak és álljanak ellen? Ha igazán a szkepticizmust és az ellenállást választották volna, annak az lett volna a következménye, hogy negyven nap után elpusztulnak, de ha megvallották volna a bűneiket és visszafordultak volna, akkor továbbra is életben maradhattak volna. Miután ezt a kérdést különböző szinteken napokig vitatták, a polgárok egy apró kisebbsége képes volt a bűneiket megvalló és visszaforduló hozzáállásra. Képesek voltak hódolattal leborulni, áldozatokat bemutatni, jó viselkedésformákat és megnyilvánulásokat tanúsítani. De volt egy kulcsfontosságú személyiség, aki megmentette a várost – ki volt ő? Ninive királya. Megparancsolta az egész országnak – a királytól a legalacsonyabb közemberig –, hogy öltsön zsákruhát és üljön hamuba, vallja meg a bűneit és térjen meg Jahve Isten előtt. Egy ilyen parancs kiadása után mert volna bárki is a városban ellenszegülni? Egy királynak ilyen hatalma van. Ha arra használta volna a hatalmát, amivel rendelkezett, hogy rossz dolgokat tegyen, akkor az ország népe nagy katasztrófát szenvedett volna el; ehelyett azonban arra használta ezt a hatalmat, hogy jó dolgokat tegyen, hogy hódoljon Isten előtt és visszaforduljon Hozzá – a város pedig megmaradt, az egész ország népe megmenekült, és reményük volt a feloldozásra. Vajon nem ennek a királynak egyetlen gondolata döntötte ezt el? Ha azt mondta volna: „Függetlenül attól, hogy hajlandók vagytok-e megtérni, én nem fogom megtenni – magatokra maradtatok. Én nem hiszek az ilyesmiben és nem tettem semmi gonoszat. Ráadásul státuszom is van – mit tehetne velem Isten? Eltávolíthat a trónról? Ha a város elpusztul, hát legyen. Ezek nélkül a közemberek nélkül is király maradok, ahogyan eddig is voltam!” Mi lett volna, ha ilyen elképzelése, ilyen gondolatmenete lett volna? Akkor sokkal kevesebb közember menekült volna meg, és Isten végül talán szelektíven hozta volna ki azokat az embereket, akik hajlandóak voltak megtérni. Miután kihozta őket, a várossal együtt elpusztította volna azokat, akik inkább meghaltak volna, minthogy megtérjenek – és természetesen a király is köztük lett volna. Azok pedig, akik hajlandóak voltak megtérni, tovább élhettek volna, miután Isten kivezette őket a városból. De a legjobb az volt ebben, hogy Ninive királya képes volt az élre állni, zsákruhát öltött és hamuba ült: azt is el tudta mondani a város egyszerű embereinek, mind a nőknek, mind a férfiaknak, mind a fiataloknak, mind az öregeknek – bárkik voltak, bármilyen magas rangú hivatalnokok vagy bármilyen alacsony rangú parasztok – az arisztokratáktól az egyszerű polgárokig, hogy mindannyiuknak zsákruhát kell ölteniük és hamuba kell ülniük, valamint hódolattal le kell térdelniük Jahve Isten előtt, le kell borulniuk és meg kell vallaniuk bűneiket, ki kell fejezniük, hogy vissza akarnak fordulni, el kell fordulniuk a gonosz útjuktól, el kell hagyniuk a kezükben lévő gonoszságot, meg kell térniük Istenhez, és imádkozniuk kell, hogy ne pusztítsa el őket. Ninive királya élen járt azzal, hogy megtért és megvallotta bűneit Istennek – ezzel pedig megmentette a város egész lakosságát, és vele együtt sokan jól jártak. Azzal, hogy az élére állt ennek, a hatalma értékessé vált. Az, hogy ez a király arra vezette a népét, hogy visszaforduljon Isten elé, olyasvalami, amire Isten emlékszik.

Van-e valami haszna számotokra annak, ha ilyen részletességgel beszélgetünk az antikrisztusok önmaguk felmagasztalásának és önmagukról történő bizonyságtételének tartalmáról? Újra és újra így beszélgetünk, példákat hozunk fel, történeteket mesélünk, különböző eszközöket és kifejezéseket használunk, hogy leírjuk és meghatározzuk – ha az emberek még mindig nem értik meg, akkor igazán nincs lelki megértésük: az ilyen emberek menthetetlenek. Mi a célja az ilyen részletességű közléseknek? Biztosítani, hogy miután az emberek meghallják ezeket a szavakat, ne doktrínákból, ne szó szerinti jelentésből és ne egy bizonyos kifejezésből álljon az, amit megértenek és elfogadnak, hanem a dolgok menetére vonatkozó igazságból, valamint néhány olyan igazságból és alapelvből, amelyek az emberek lényegéhez, létéhez és életéhez kapcsolódnak. Ha ezeket a mondásokat vagy ezeket a példákat, amelyekről beszéltem, össze tudjátok hasonlítani a tényleges állapototokkal vagy a saját életetekben feltárt dolgokkal, akkor képesek vagytok megérteni az igazságot és lelki megértéssel rendelkező emberek vagytok. Ezek összehasonlítása minden egyes megbeszélt példa és ügy összekötését jelenti a saját álapotoddal, valamint az igazság minden egyes megbeszélt aspektusának az összekötését a saját állapotoddal és a saját kinyilatkoztatásaiddal. Ha tudod, hogyan kösd össze ezeket a dolgokat és alkalmazd ezt, akkor van lelki megértésed, van reményed az igazságvalóságba való belépéshez, és megértheted az igazságot. Ha bármi is hangzik el, de nem érted, ha nem tudod ezeket a dolgokat önmagadhoz kapcsolni, ha úgy érzed, hogy bármit is hallasz, annak semmi köze ahhoz, amit feltársz és a saját természetlényegedhez, és ha nem találod az összefüggést, akkor teljesen tudatlan vagy, és semmit sem tudsz az eszedbe vésni – nincs lelki megértésed. Az ilyen emberek, akiknek nincs lelki megértésük, csak arra jók, hogy munkát végezzenek, és nem tudnak belépni az igazságvalóságba. Azoknak az embereknek, akik el akarják érni az üdvösséget, be kell lépniük az igazságvalóságba – az igazságvalóságba való belépéshez pedig meg kell érteni ezeket a szavakat, meg kell érteni ezeket a történeteket és körülményeket, amelyekről beszéltem, és azt is meg kell érteni, hogy mi minden egyes dolog, minden egyes feltárulás és minden egyes embertípus, valamint az ő megnyilvánulásaiknak és állapotaiknak a lényege, és képessé kell válniuk arra, hogy önmagukat mindezekkel összevessék. Csak így tudják megérteni az igazságot; ha nem jutnak el erre a pontra, akkor nem tudják megérteni. Ez ahhoz hasonló, mint amikor az emberek csirkéket nevelnek – ha valaki fél évig nevel egy csirkét, és az még mindig nem tojik tojást, mondhatjuk-e, hogy ez a csirke nem tojik? (Nem.) Ha a gazda három éve tartja ezt a csirkét, gabonával és zöldségekkel eteti, de bármit is eszik, még mindig nem tojik, akkor mondhatjuk-e, hogy ez a csirke nem tojik? (Igen.) Amikor tehát emberekről van szó, néhányan közülük nem értik meg, függetlenül attól, hogy milyen prédikációkat hallgatnak, és függetlenül attól, hogyan beszéltek nekik az igazságról. Ez olyan ember, akinek nincs lelki megértése. Van egy másik típusú ember: az a fajta, aki megérti, amit hallott, de nem ülteti gyakorlatba és nem fordul vissza. Az ilyen típusú ember menthetetlen, ugyanolyan, mint a Szodoma városából származó emberek – pusztulásra ítéltetett. Az antikrisztusok is ebbe az emberkategóriába tartoznak: nem fognak visszafordulni, bármennyit is beszélsz az igazságról. Csupán hajthatatlan beállítottság ez? (Nem.) Olyan természetlényegük van, amely ellentétes Istennel és ellenséges az igazsággal – az ilyen ember számára kizárt, hogy megértse az igazságot. Ellenséggé teszi az igazságot, szembeszáll az igazsággal és Istennel, ellenséges a pozitív dolgokkal szemben, ezért amikor az igazságról beszélsz, nem igazságként kezeli azt, hanem egyfajta elméletként, tudományként vagy doktrínaként. Miután meghallgatja a közlést, a szívében felszerelkezik vele, hogy utána felvághasson, valamint hogy a saját érdekeit, státuszát, hírnevét és hasznát szolgálja. Ez a célja. Bárhogyan is beszélsz az igazságról és bármilyen példákat vitatsz is meg, nem tudod megváltoztatni – nem tudod megfordítani a szándékait vagy megváltoztatni azt, ahogyan cselekszik. Olyasvalaki ő, aki nem az igazságra törekszik. Azokat az embereket, akik nem fogadják el és nem gyakorolják az igazságot, miután meghallották, nem tudja megváltoztatni az igazság, és Isten nem fogja megmenteni az ilyen embereket. Az ilyeneket lényegében úgy lehet jellemezni, mint az igazsággal szemben ellenséges embereket, pontosabban antikrisztusokat. Ez a különbség az antikrisztusok és az átlagemberek között.

The Hungarian Bible verses found in this audio are from the Hungarian Revised New Translation Bible (Translated in 1975, revised in 1990 and 2014) © Hungarian Bible Society 1975, 1990, 2014. Used by permission of the Hungarian Bible Society.