Melléklet: Patkányvadászat

Nemrég hallottam egy új dologról. Hallgassátok meg, és gondolkodjatok el, hogyan kapcsolódik ez az emberek viselkedéséhez és beállítottságaihoz, miről szól ez a történet, és milyen problémát szemléltet. Miután néhány kínai ember Amerikába jött, azon túl, hogy látták, hogy az itteni társadalmi környezet és légkör lényegesen különbözik Kínától, volt még valami, amit nagyon érdekesnek találtak. Azt, hogy ebben az országban nemcsak az emberek szabadok, hanem mindenféle élőlény és állat is rendkívül szabad – senki sem bántja őket. Az emberi szabadság természetesen a társadalmi rendszerek terméke. Mi hozza el tehát a szabadságot mindenféle élőlény és állat számára? Ez a társadalmi rendszerekkel függ össze? (Igen.) Azzal függ össze, ahogyan a társadalmi rendszerek és a kormányzati szakpolitikák megóvják és kezelik az egész természeti környezetet. Itt a vadon élő állatok mindenütt jelen vannak és mindenütt láthatók. Láthatunk például vadludakat füvet enni az autópálya melletti réten. Vannak olyan parkok, rétek és erdők, ahol szarvast, medvét vagy farkast, valamint pulykát, fácánt, mindenféle madarat és más vadállatot láthatunk. Mi az emberek első benyomása, amikor ezt látják? (Úgy érzik, hogy a természetet látják.) És milyen érzéseik vannak, amikor a természetet látják? Nem mondják-e azt: „Nézzétek, milyen országuk van. Nemcsak az emberek szabadok, hanem még az állatok is. Jobb lenne állatként reinkarnálódni ezen a helyen, mint Kínában emberként élni, mert itt még az állatok is szabadok, és senki sem bántalmazza őket.” Nincsenek ilyen érzéseik? (De igen.) Azok számára, akik már hosszú ideje itt élnek, ezek a dolgok mindennapossá válnak, és egyáltalán nem szokatlanok. Úgy gondolják, hogy ezek a dolgok nagyon is normálisak. Vannak azonban, akikben néhány aktív gondolat kezd kialakulni, miután megszokták ezt a fajta környezetet: „Ezek az állatok mind olyan szabadok, és senki sem felügyeli őket vagy vigyáz rájuk. Tehát elkaphatom és megehetem őket? Nagyszerű lenne, ha megehetném őket, de ezt nem tehetem válogatás nélkül – hátha a törvény védi őket. Ennek utána kell néznem.” Miután utánanéznek az információknak, látják, hogy a törvény kifejezetten kimondja, hogy a vadon élő állatokat egységesen védi a nemzeti jog, és az emberek nem vadászhatnak rájuk és nem ölhetik meg őket tetszésük szerint. Ha az emberek vadászni akarnak az állatokra, akkor egy államilag kijelölt vadászterületen belül kell megtenniük. Engedélyre is szükségük van, és esetleg díjat kell fizetniük a levadászott állatokért. Röviden: a törvény védi ezeket a vadon élő állatokat, és egyértelmű kikötéseket tartalmaz rájuk vonatkozóan. Vannak, akik képtelenek megérteni a vadon élő állatok védelméről szóló törvényt, és így töprengenek: „Itt vannak ezek a vadon élő csemegék, és a kormány mégsem engedi meg, hogy kedvünkre elkapjuk és megegyük őket. Milyen kár! Kínában senki sem törődik ezzel: »Ha senki sem jelenti, a hatóságok nem vizsgálják ki.« Amíg senki nem tud róla, addig el lehet kapni és meg lehet enni az állatokat. Egy demokratikus országban azonban ezt nem lehet megtenni. Itt törvényi előírások vannak, és nem tehetem mások földjén azt, amit csak akarok. Ezek az állatok azonban mind vadon élnek. Olyan kár, hogy csak nézegetni lehet őket, megenni nem! Ki kell találnom egy megoldást. Hogyan ehetném meg ezt a vadat úgy, hogy senki ne vegye észre, és ne szegjem meg a törvényt?” Vannak, akik kiskaput keresnek, és azt mondják: „Ha csinálok egy ketrecet és teszek bele valami finom ételt, hogy odavonzzam az állatokat, elfogok néhány kisebbet, például vadnyulat, majd keresek egy félreeső helyet, ahol megölöm és megeszem, akkor nem szegem meg a törvényt, ugye? Ezeket a kis állatokat nem védi az állam, és a törvény nem tartalmaz rájuk vonatkozó konkrét kikötéseket. Ha így teszek, akkor vadhúst ehetek, miközben ügyelek, hogy ne szegjem meg a törvényt. A kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad.” Miután ez az ötletük született, összeraknak egy ketrecet, és vadászni kezdenek. Mielőtt két nap eltelne, egy patkány kerül a ketrecbe. Sietve megölik és megeszik, mert úgy érzik, hogy ez már igazi vad! Milyen következtetésre jutnak, miután megették? „A vadállatok meglehetősen ízletesek. Mostantól keresni fogom a módját, hogy többféle vadételt egyek. Nem félek megenni őket, amíg nem szegem meg a törvényt.” A történet itt véget ér.

Néhányan megkérdezik: „Ez igaz történet, vagy csak kitalált?” Egyelőre ne foglalkozzatok azzal, hogy igaz-e vagy kitalált, és hogy valóban megtörtént-e vagy sem. Csak azon gondolkodjatok el ennek a történetnek az alapján, hogy mi a baj azokkal az emberekkel, akik így cselekednek. Súlyos hiba ilyesmit tenni? Törvénysértésnek számít? Az erkölcsi igazságossággal szembenállónak számít? (Igen.) Az erkölcsi igazságosságba ütközik, az emberi mivoltba, vagy valami másba? Először is mondjátok meg Nekem: dicséretre vagy elítélésre méltó ez a fajta viselkedés? Melyik oldalra álltok? (Elítéljük.) Függetlenül attól, hogy az erkölcsi igazságosságba, a törvénybe vagy az emberi mivoltba ütközik-e, ez a fajta viselkedés mindenképpen rossz, és nem az emberi mivolttal rendelkező emberek viselkedése. Akkor mi ez? Komoly problémát jelent-e az ilyen jellegű beállítottság vagy viselkedés? Hogyan ítélnétek meg ezt a kérdést a saját mércéitek szerint? Gyakori ez a fajta viselkedés a mindennapi életben és az emberek mindenféle csoportjában? (Igen.) Nem mérhetetlenül ravasz vagy gonosz cselekedet, de illetlen, és nem olyan megnyilvánulás, amellyel a normális emberi mivolttal rendelkező embereknek rendelkezniük kellene. Pontosan milyen megnyilvánulás ez? Rajta, minősítsétek. Milyen viselkedés ez? Támogatni kellene? (Nem.) Nem méltó a támogatásra, és nem dicsérik az emberek, ezért el kell ítélni és meg kell vetni. Ez a fajta viselkedés gyakori. Rendszeresen előfordul minden embercsoportnál és a mindennapi életben. Sokszor megfigyelhető, és vannak emberek, akik gyakran tesznek ilyesmit. Nem érdemes-e tehát kiemelni és megvitatni, lehetővé téve ezáltal, hogy minden egyes embernek pontos meghatározása legyen erről a kérdésről, és lehetőleg elhatárolódjon az ilyen viselkedéstől? Nem lenne ez jó? (De igen.) Határozzuk meg tehát – milyen viselkedés ez? Arrogáns? Hajthatatlan? Csalárd? (Nem.) Elvetemült? (Egy kicsit.) Valamennyire ehhez áll közel. Az általatok megtanult és értelmezett szavak között van-e olyan, amelyik képes meghatározni ezt a fajta viselkedést? (Alpári.) Alpári – valamennyire valóban van ilyen jellemzője. Ez a szó tartalmazza ezt a fajta viselkedést és lényeget, de nem foglalja össze teljesen és maradéktalanul. Ez a viselkedés nem tekinthető rosszindulatúnak, mert ha egy patkány megölése rosszindulatú lenne, akkor a patkányok kiirtása negatív dolog lenne. A patkányirtás pozitív dolog: a patkányok ártanak az embereknek, ezért helyes kiirtani őket. De nincs-e különbség a kiirtásuk és az elfogyasztásuk között? (De van.) Hogyan foglalható össze tehát ez a viselkedés? Milyen szavak jutnak az eszetekbe, amelyek ehhez a viselkedéshez kapcsolódnak? (Mocskos.) (Alávaló jellem.) Alávaló jellem, alpári és mocskos. A mindennapi életben milyen szóval szokták összefoglalni az alávaló viselkedést, a nem megfelelő odafigyelést a munkára? (Hitvány.) A „hitvány” szó pontosan és találóan összefoglalja ezt a fajta viselkedést. Miért definiáljuk hitványként? Ha azt mondjuk, hogy alpári, önző vagy mocskos, akkor ez csak egy olyan megnyilvánulás, amelyet a hitvány emberek mutatnak. A „hitvány” sokféle jelentést tartalmaz – alpári, züllött, mocskos, önző, erkölcstelen, nem képes viselkedni, nem nyíltan és átláthatóan, hanem sunyi módon cselekszik, és csak helytelen dolgokat tesz. Ezek a hitvány emberek különböző viselkedési formái és megnyilvánulásai. Ha például egy normális ember meg akar tenni valamit, akkor nyíltan nekilát, ha az helyénvaló – ha pedig törvénybe ütközik, akkor felhagy vele, és nem teszi meg. A hitvány emberek nem ilyenek: ha törik, ha szakad, elérik a céljukat, és stratégiáik vannak a törvény korlátainak ellensúlyozására. Megkerülik a törvényt. Keresik a módját, hogy elérjék a céljaikat, függetlenül attól, hogy ez összhangban van-e az etikával, az erkölccsel vagy az emberi mivolttal, és függetlenül attól, hogy mik a következmények. Mindezek a dolgok nem érdeklik őket, és csak arra törekszenek, hogy a céljaikat minden lehetséges eszközzel elérjék. Ez a „hitványság”. Van-e a hitvány embereknek tisztességük vagy méltóságuk? (Nincs.) Nemes vagy alávaló emberek? (Alávalók.) Milyen értelemben alávalók? (Nincs erkölcsi alapvonala a magatartásuknak.) Így van – az ilyen embereknek nincs alapvonaluk vagy alapelvük a magatartásukban. Nem veszik figyelembe a következményeket, és azt teszik, amit csak akarnak. Nem törődnek a törvénnyel, az erkölccsel, azzal, hogy a lelkiismeretük el tudja-e fogadni a cselekedeteiket, vagy hogy bárki elítéli, megítéli vagy megbélyegzi-e őket. Mindez közömbös a számukra, és nem törődnek vele, amíg hasznot húznak belőle és jól érzik magukat. A cselekvésmódjuk züllött, a gondolkodásuk megvetendő, és mindkettő szégyenletes. Ezt jelenti hitványnak lenni. A „hitvány” szó helyettesíthető-e annak a számos beállítottságnak a megnyilvánulásaival, amelyekről korábban beszéltünk? Ez nem igazán működne. A „hitvány” szó eléggé különleges, tehát a hitvány emberek különleges emberek? Nem azok. Van bennetek valami hitvány? (Igen.) Mik ennek a konkrét megnyilvánulásai? (Előfordul, hogy miután az emberek megmossák az arcukat, az egész pultot vizesen hagyják, és nem törlik fel. Amikor pedig az emberek befejezik az étkezést, nem takarítják fel a rizsszemeket és a zöldséglevest az asztalról. Amikor a ruháik beszennyeződnek, egyszerűen félredobják őket valahova, anélkül, hogy összehajtogatnák. Szerintem ezek is a hitványság megnyilvánulásai.) Valójában mindezek a dolgok a mindennapi élet apró részletei, és a higiénia hiánya nem ugyanaz, mint a tényleges hitványság: az emberi mivolt megéléséhez van köze. Ha valaki nem tesz olyan dolgokat, amelyek mások számára előnyösek, amikor egy csoportban van, és ha valaki nem kapott megfelelő nevelést vagy nem tud viselkedni, az emberek rossz szemmel nézik, mások pedig megvetik, és nem tudja betartani az adott hely szabályait vagy rendszereit, akármerre is jár – ha hiányzik ez a tudatosság, akkor nem hiányzik-e valami az emberi mivoltából? (De igen.) Mi hiányzik? Hiányzik az észszerűség. Az ilyen emberekből nem hiányzik a méltóság? (De igen.) Nincs méltóságuk, nincs tisztességük, és rosszul nevelték őket. Ez a magatartás alapvonalához és a normális emberi mivolt megéléséhez kapcsolódik. Ha valaki még ezeknek a mércéknek sem tud megfelelni, akkor egyáltalán hogyan gyakorolhatná az igazságot? És egyáltalán hogyan dicsőíthetné Istent? Hogyan tudna egyáltalán az igazság alapelvei szerint cselekedni? Nagyon messze van attól, hogy ezek közül bármit is megtegyen. Az ilyen embernek nincs lelkiismerete vagy józan esze – könnyű irányítani őt? Könnyű neki megváltozni? Egyáltalán nem könnyű. Akkor hogyan tud megváltozni? Ez azon múlik, hogy mindenki felügyeli-e, megfékezi-e és ösztönzi-e. Súlyos esetekben mindenkinek fel kell állnia, hogy kritizálja. Mi a célja ennek a kritikának? A támogatása, a segítése abban, hogy megfelelően viselje magát, valamint annak megakadályozása, hogy olyan dolgokat tegyen, amelyek szégyenletesek és ízléstelenek. Pontosan mire utal tehát a hitványság? Mik az elsődleges tünetei és megnyilvánulásai? Nézd meg, hogy az összefoglalóm pontos-e vagy sem. Mivel egyenértékűek a hitvány emberek? Féktelen, rosszul nevelt vadállatokkal egyenlők. Ennek elsődleges megnyilvánulásai az arrogancia, a brutalitás, a féktelenség, a meggondolatlan viselkedés, az igazságot a legkevésbé sem elfogadó magatartás, valamint az, hogy azt tesznek, amit csak a kedvük tartja. Nem hallgatnak senkire. Nem engedik, hogy bárki irányítsa őket. Bárkivel szembe mernek szállni, és nem törődnek senki mással. Mondjátok meg Nekem, súlyosak a hitványság különböző megnyilvánulásai? (Azok.) Legalábbis az arroganciának, az észszerűtlenségnek és a meggondolatlan cselekvésnek ez a beállítottsága nagyon súlyos. Még ha egy ilyen ember látszólag nem is tesz olyan dolgokat, amelyek elítélik Istent vagy ellenállnak Neki, az arrogáns beállítottsága miatt rendkívül valószínű, hogy gonosz dolgokat fog tenni és ellen fog állni Neki. Minden cselekedete a romlott beállítottsága feltárulása. Amikor az ember hitványsága elér egy bizonyos pontot, akkor banditává és ördöggé válik. A banditák és ördögök pedig soha nem fogják elfogadni az igazságot – őket csak elpusztítani lehet.

Értéket képvisel, ha beszélünk erről a történetről? (Igen.) Bár ez a történet nem érinti az ember természetlényegét vagy beállítottságát, az ember viselkedésére vonatkozik, amely nem különbözik annyira az ember lényegétől, illetve nem független tőle. Mi legyen ennek a történetnek a címe? Adjunk neki egy allegorikus címet, amely nem túlságosan egyértelmű. (Patkányvadászat.) A „Patkányvadászat” egész jó. Valaki „teljesen törvényes” módon fogott egy patkányt, és azt mondta: „Mit tehetek? Beszaladt ide, és sajnálom. Ráadásul meg is sérült. Ha visszaszalad, meg fog dögleni, és akkor a többi állat úgyis megeszi, miért ne egyem hát meg én? Ez nem lenne teljesen törvényes?” Azért, hogy megehesse azt a patkányt, kieszelte az összes ilyen kifogást, és kitalálta az összes ilyen indokot, majd tiszta lelkiismerettel megette. Ez hitványság. Nem arról van szó, hogy Amerikában az emberek nem ehetnek húst, úgyhogy nem érdemes ennyit fáradozni és ennyi erőfeszítést tenni egy ilyen dologért. Ez az a fajta dolog, amit a hitvány emberek tesznek. A normális emberek csinálnak ilyesmit? Az emberi mivolttal és tisztességgel rendelkező emberek tesznek ilyet? (Nem.) Miért nem tesznek? Ez a tisztességhez kapcsolódik. Akik természetüknél fogva javíthatatlan tolvajok, azok mindig lopnak, dézsmálnak, és szégyenletes dolgokat tesznek. Hiányzik nekik valami otthon? Nem feltétlenül. Mivel hitványak, lopniuk kell. A lopásra támaszkodva tesznek eleget a saját preferenciáiknak és telhetetlenül kapzsi beállítottságuknak. Megnyugtatja a szívüket, amikor ilyen dolgokat tesznek. Ha nem tennének ilyesmit, zaklatottnak éreznék magukat. Ez a hitványság. Most pedig lezárom a történetet, és áttérek a főtémára.

Mielőtt a főtémáról beszélnék, először is gondolkodjunk el az utolsó beszélgetésünk tartalmán. Az Isten választott népe által végzett kötelességek hat fő kategóriába sorolhatók. Az első kategória megvitatását, amely az evangélium hirdetésének kötelességét végző emberekről szól, már befejeztük. A második kategóriába azok tartoznak, akik az egyház különböző szintjein vezetői és dolgozói kötelességeket végeznek. Ennek a kategóriának a tagjai alapvetően két fő típusra oszthatók, és legutóbb az egyik típusról, nevezetesen az antikrisztusokról beszéltünk. Hogyan járnak el az antikrisztusok, milyen megnyilvánulásaik vannak, és milyen dolgokat tesznek, amelyek antikrisztusként jellemezhetik őket – osztályoztuk az antikrisztusoknak ezeket a megnyilvánulásait és beállítottságait. Melyek voltak ezek a konkrétumok? (Első tétel: Megpróbálják megnyerni az emberek szívét. Második tétel: Támadják és kizárják a másként gondolkodókat. Harmadik tétel: Kizárják és támadják azokat, akik az igazságra törekednek. Negyedik tétel: Önmagukat magasztalják fel, és önmagukról tesznek bizonyságot. Ötödik tétel: Félrevezetik, behúzzák, fenyegetik, és irányítják az embereket.) Legutóbb öt tételt foglaltunk össze, és mindegyiket feljegyeztétek. Most jegyezzétek fel a következőket. Hatodik tétel: Ravasz módokon viselkednek, szeszélyesek és zsarnokiak, sohasem beszélgetnek másokkal, és kényszerítenek másokat, hogy engedelmeskedjenek nekik. Hetedik tétel: Elvetemültek, alattomosak és csalárdak. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek. Kilencedik tétel: Csak azért teszik a kötelességüket, hogy megkülönböztessék magukat, és saját érdekeiket és ambícióikat táplálják; soha nem veszik figyelembe Isten házának érdekeit, sőt el is árulják ezeket az érdekeket, személyes dicsőségre cserélve őket. Tizedik tétel: Megvetik az igazságot, szemtelenül semmibe veszik az alapelveket, és figyelmen kívül hagyják Isten házának intézkedéseit. Tizenegyedik tétel: Nem fogadják el a metszést, és nem tanúsítanak bűnbánó hozzáállást sem, amikor valami rosszat követnek el, hanem ehelyett elképzeléseket terjesztenek és nyilvánosan ítélkeznek Isten fölött. Tizenkettedik tétel: Vissza akarnak vonulni, amikor nincs státuszuk vagy nincs reményük az áldások elnyerésére. Tizenharmadik tétel: Irányítják a gyülekezet pénzügyeit, és irányítják az emberek szívét is. Tizennegyedik tétel: Isten házát saját személyes birodalmukként kezelik. Tizenötödik tétel: Nem hisznek Isten létezésében, és tagadják Krisztus lényegét. Összesen 15 tétel van, és ezek mind az antikrisztusok különböző megnyilvánulásait boncolgatják és leplezik le. Ez a 15 tétel alapvetően összefoglalja az antikrisztusok különböző viselkedésformáit, megnyilvánulásait és beállítottságait. Némelyikük a felszínen magatartásformának tűnik, azonban e magatartások mögött az antikrisztusok beállítottságának mögöttes lényege rejlik. Szó szerinti jelentésüket tekintve nem könnyű-e megérteni ezt a 15 tételt? Mindegyik nyelvezete közérthető. Egyfelől könnyen érthetőek, másrészt pedig az, amit mindegyikük összefoglal, az ember megnyilvánulásaira, feltárulásaira és lényegére vonatkozik. Minden tétel egyfajta beállítottság: nem múló magatartás vagy gondolat. Mi az a beállítottság? Hogyan lehet megmagyarázni, hogy mi az a beállítottság? A beállítottság az, amikor – függetlenül attól, hogy az ember merre jár – a gondolatai, eszméi, cselekvési alapelvei, tevékenységi módszerei és az általa követett cél nem változnak az idő és a földrajzi hely változásával együtt. Ha egy személy cselekvési módja eltűnik, amint a környezete megváltozik, akkor ez nem a romlott beállítottság megnyilvánulása, hanem inkább egy múló magatartás. Mire utal a valódi beállítottság? (Bármikor és bárhol képes uralni egy személyt.) Így van. Időtől és helytől függetlenül, feltételes korlátozások és befolyások nélkül képes uralni egy személy szavait és cselekedeteit. Ez a lényeg. A lényeg az a dolog, amelyre valaki támaszkodik a túléléshez. Nem változik az idő, a hely vagy más külső tényezők változásával. Ez az ember lényege. Néhányan azt mondják: „Többé-kevésbé megvan bennem az antikrisztus e 15 megnyilvánulása, amelyeket összefoglaltál, de nem törekszem a státuszra és nem születtem ambíciókkal. Emellett most sem vállalok semmilyen felelősséget. Nem vagyok vezető vagy dolgozó, és nem szeretek reflektorfényben lenni, így az antikrisztus természetlényege irreleváns számomra, nemde? Ha irreleváns, akkor vajon nem úgy van, hogy nem szükséges hallgatnom ezeket a beszélgetéseket, illetve magamat összehasonlítás céljából hozzájuk viszonyítani?” Így állnak a dolgok? (Nem.) Akkor hogyan kell megközelíteni az antikrisztusoknak ezeket a megnyilvánulásait? Hogyan kell megközelíteni azokat az igazságokat, amelyekről ezekkel a megnyilvánulásokkal kapcsolatban beszélgetünk? Meg kell érteni az igazságot, és magunkra kell ismerni ezekben a beszélgetésekben. Utána meg kell találni a helyes utat, és el kell jutni az alapelvek birtoklásáig a kötelességünk végzése és Isten szolgálata során. Csak így lehet elszakadni az antikrisztusok útjától és elindulni a tökéletessé válás útján. Ha az antikrisztusoknak ezeket a megnyilvánulásait magatokhoz tudjátok kapcsolni, akkor ez figyelmeztetés, emlékeztetés, leleplezés és ítélet lesz a számotokra. Ha nem tudjátok őket magatokhoz kapcsolni, de képesek vagytok érzékelni, hogy nektek is vannak hasonló állapotaitok, akkor meg kell próbálnotok jobban elgondolkodni és megismerni magatokat, valamint keresni az igazságot, hogy feloldjátok ezeket az állapotokat. Így fokozatosan levethetitek a romlott beállítottságaitokat is, és elkerülhetitek, hogy az antikrisztusok útján járjatok.

Annak boncolgatása, hogy az antikrisztusok hogyan magasztalják fel önmagukat, és hogyan tesznek bizonyságot önmagukról

A mai közlés az antikrisztusok különféle megnyilvánulásainak negyedik tételéről szól: felmagasztalják önmagukat és önmagukról tesznek bizonyságot. Felmagasztalják önmagukat és önmagukról tesznek bizonyságot, magamutogatók, megpróbálják elérni, hogy az emberek nagyra tartsák és imádják őket – a romlott emberiség ezekre a dolgokra képes. Az emberek ösztönösen így reagálnak, amikor a sátáni természetük irányítja őket – ez az egész romlott emberiségre jellemző. Általában hogyan szokták az emberek felmagasztalni önmagukat, és hogyan tesznek önmagukról bizonyságot? Hogyan érik el azt a célt, hogy az emberek nagyra tartsák és imádják őket? Bizonyságot tesznek arról, hogy mennyi munkát végeztek, mennyit szenvedtek, mennyire feláldozták magukat és milyen árat fizettek. Azáltal magasztalják fel önmagukat, hogy a tőkéjükről beszélnek, ami magasabb, szilárdabb, biztosabb helyet biztosít számukra az emberek gondolkodásában, hogy még többen értékeljék, tartsák nagyra, csodálják, sőt imádják őket, felnézzenek rájuk és kövessék őket. E cél elérése érdekében az emberek sok olyan dolgot tesznek, amelyek a felszínen Istenről tesznek bizonyságot, de lényegében önmagukat magasztalják fel és önmagukról tesznek bizonyságot. Vajon észszerű így cselekedni? Túl vannak a racionalitás hatáskörén, és nem szégyellik magukat, vagyis szemérmetlenül tesznek bizonyságot arról, hogy mit tettek Istenért és mennyit szenvedtek Érte. Még fitogtatják is az ajándékaikat, tehetségüket, tapasztalataikat, különleges képességeiket, a világi ügyekhez használt ügyes módszereiket, az emberekkel való játszadozásuk eszközeit és egyebeket. Az önmaguk felmagasztalásának és önmagukról való bizonyságtételnek az a módszere, hogy önmagukat fitogtatják és másokat lekicsinyelnek. Emellett álcázzák és hamis színben tüntetik fel magukat: elrejtve gyengeségeiket, hiányosságaikat és elégtelenségeiket az emberek elől, hogy mindig csak a ragyogó oldalukat lássák. Még azt sem merik elmondani másoknak, amikor negatívak; nincs bátorságuk megnyílni és beszélgetni velük, ha pedig valami rosszat tesznek, minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy elrejtsék és eltussolják azt. Soha nem említik meg, hogy a kötelességük végzése közben milyen kárt okoztak a gyülekezet munkájában. Amikor azonban valamilyen kisebb hozzájárulást tettek, vagy valamilyen apró sikert értek el, egyből kérkednek vele. Alig várják, hogy az egész világ megtudja, milyen rátermettek, milyen komoly képességekkel rendelkeznek, milyen kivételesek és mennyivel jobbak az átlagembereknél. Ez nem egyik módja önmaguk felmagasztalásának és az önmagukról tett bizonyságnak? Önmaga felmagasztalása és az önmagáról tett bizonyság olyasvalami, amit egy lelkiismerettel és józan ésszel rendelkező ember tesz? Nem. Tehát milyen beállítottságot fednek fel általában az emberek, amikor így tesznek? Arroganciát. Ez az egyik legfőbb feltárt beállítottság, amelyet a csalárdság követ, ami azt jelenti, hogy mindent megtesznek, hogy mások nagyra becsüljék őket. A szavaik teljesen átgondoltak és egyértelműen motivációkat és cselszövéseket tartalmaznak – felvágnak, de ezt a tényt el akarják rejteni. Az általuk mondottak eredménye az, hogy azt éreztetik az emberekkel, hogy jobbak másoknál, hogy senki sem egyenlő velük, hogy mindenki más alacsonyabb rendű náluk. És ezt az eredményt nem alattomos eszközökkel érik-e el? Milyen beállítottság áll az ilyen eszközök mögött? És vannak az elvetemültségnek elemei benne? (Vannak.) Ez egyfajta elvetemült beállítottság. Látható, hogy ezeket az általuk alkalmazott eszközöket csalárd beállítottság irányítja – miért mondom tehát, hogy ez elvetemült? Mi köze van ennek az elvetemültséghez? Mit gondoltok: nyíltan beszélhetnek-e a céljaikról, amikor felmagasztalják önmagukat és önmagukról tesznek bizonyságot? Nem. A szívük mélyén azonban mindig van egy vágy, és amit mondanak és tesznek, ennek a vágynak a beteljesítését segíti elő, a szavaik és cselekedeteik céljait és motivációit pedig a legnagyobb titokban tartják. E célok elérése érdekében például félrevezetést vagy valamiféle homályos taktikákat alkalmaznak. Az ilyen titkolózás nem fondorlatos természetű? Az ilyen fondorlatosság vajon nem nevezhető elvetemültnek? (De igen.) Valóban elvetemültnek nevezhető, és mélyebbre hatol, mint a csalárdság. Egy bizonyos megközelítést vagy módszert használnak a céljaik elérésére. Ez a beállítottság a csalárdság. Ugyanakkor a szívük mélyén rejlő ambíció és vágy, hogy az emberek kövessék őket, felnézzenek rájuk és imádják őket, gyakran arra készteti őket, hogy felmagasztalják önmagukat és önmagukról tegyenek bizonyságot, mégpedig gátlástalanul és szégyentelenül. Mi ez a beállítottság? Ez már felér az elvetemültséggel. Az elvetemültség több, mint a közönséges szűklátókörűség, vagy a csalárdság és a hazugság. Ha valaki képes a közönséges romlottságból az elvetemültség szintjére emelkedni, az nem azt jelenti, hogy mélyebben romlott? (De igen.) Akkor írjátok le az elvetemültség szintjét – mi a megfelelő megfogalmazás? Miért emelkedik egy ember a közönséges romlottságból az elvetemültség szintjére? Képesek vagytok világosan látni ezt a kérdést? Mi a különbség a csalárdság és az elvetemültség között? Az elvetemültség és a csalárdság a megnyilvánulási módjukat tekintve szorosan összefüggenek, de az elvetemültség súlyosabb – ez a végletekig vitt csalárdság. Ha valakiről azt mondják, hogy elvetemült beállítottságú, akkor ez az ember nem hétköznapi módon csalárd, mivel az átlagos csalárdság jelenthet csupán annyit, hogy megszokásból hazudik vagy nem túl becsületes a cselekedeteiben – az elvetemültség viszont súlyosabb, és mélyebb szinten rejlik, mint a csalárdság. Az elvetemült beállítottságú ember csalárdsága nagyobb és súlyosabb, mint az átlagemberé – az eszközei és módszerei, valamint a tettei mögötti ármánykodás is ravaszabb és titokzatosabb, és a legtöbb ember nem lát át ezeken. Ezt jelenti az elvetemültség.

Miben más, amikor egy antikrisztus felmagasztalja önmagát és önmagáról tesz bizonyságot, mint amikor egy átlagember teszi ugyanezt? Az átlagember gyakran dicsekszik és kérkedik, hogy az emberek nagyra tartsák, és ilyen beállítottságai és állapotai nyilvánulnak meg – miben különbözik tehát az, ahogyan egy antikrisztus magasztalja fel önmagát és tesz önmagáról bizonyságot attól, ahogyan az átlagemberek teszik ugyanezt? Miben rejlik a különbség? Ezzel tisztában kell lenned – ne soroljunk minden olyan megnyilvánulást az antikrisztusok kategóriája alá, amikor valaki időnként felmagasztalja önmagát vagy dicsekszik. Ez nem fogalomzavar? (De igen.) Akkor hogyan lehet ezt a dolgot világosan megkülönböztetni? Miben rejlik a különbség? Ha ezt világosan meg tudod fogalmazni, akkor alaposan megértheted, hogy mi az antikrisztus lényege. Próbáld meg. (Az antikrisztus módszere sokkal alattomosabb: olyan eszközöket használ, amelyek nagyon is helyénvalónak tűnnek, hogy félrevezesse az embereket. Úgy tűnik, hogy helyes dologról beszél, de mielőtt észrevennéd, önmagát kezdi felmagasztalni és önmagáról kezd bizonyságot tenni, anélkül, hogy bárki észrevenné. Az eszközei viszonylag alattomosak.) Viszonylag alattomos eszközök – ez alapján lehet megkülönböztetni őket, ahogyan felmagasztalják önmagukat és önmagukról tesznek bizonyságot. Van még valami? Mondd meg Nekem, mi a különbség egy olyan ember természete között, aki tudatosan magasztalja fel önmagát és önmagáról tesz bizonyságot, és egy olyan között, aki öntudatlanul teszi ugyanezt? (A szándékok különbözőek.) Nem ebben rejlik a különbség? (De igen.) Amikor egy romlott beállítottságú átlagember önmagát magasztalja és hivalkodik, csupán az a célja, hogy kérkedjen. Miután kérkedett, akkor vége a dolognak, és nem érdekli, hogy mások sokra vagy kevésre tartják. A szándéka nem túl egyértelmű: ez csupán egy beállítottság, ami irányítja, a beállítottság feltárulása. Ennyi az egész. Könnyű megváltoztatni ezt a fajta beállítottságot? Ha a szóban forgó ember az igazságra törekszik, akkor képes lesz fokozatosan megváltozni, amikor megtapasztalja, hogy megmetszik, megítélik és megfenyítik. Fokozatosan egyre több lesz a szégyenérzete és a racionalitása, és egyre kevésbé fogja ezt a fajta viselkedést tanúsítani. El fogja ítélni ezt a fajta viselkedést – önmérsékletet fog tanúsítani és visszafogja magát. Ezt jelenti, amikor valaki öntudatlanul magasztalja fel önmagát és tesz bizonyságot önmagáról. Bár a beállítottság ugyanaz, amikor valaki tudatosan magasztalja fel önmagát és tesz bizonyságot önmagáról, illetve amikor öntudatlanul teszi, a kettő természete eltér. Miben különbözik a természetük? Amikor valaki tudatosan magasztalja fel önmagát és tesz bizonyságot önmagáról, akkor szándékosan teszi. Azok az emberek, akik ezt teszik, nem véletlenül beszélnek – minden alkalommal, amikor önmagukat magasztalják fel és önmagukról tesznek bizonyságot, bizonyos szándékokkal és rejtett célokkal teszik, és a cselekedetük mögött sátáni ambíciók és vágyak vannak. A felszínen ez ugyanolyan megnyilvánulásnak tűnik. Az emberek mindkét esetben önmagukat magasztalják fel és önmagukról tesznek bizonyságot, de hogyan határozza meg Isten azt, amikor valaki öntudatlanul önmagát magasztalja fel és önmagáról tesz bizonyságot? A romlott beállítottság feltárulásaként. És hogyan határozza meg Isten azt, amikor valaki tudatosan magasztalja fel önmagát és tesz bizonyságot önmagáról? Úgy, hogy az illető félre akarja vezetni az embereket – el akarja érni, hogy az emberek nagyra tartsák, imádják, felnézzenek rá, majd kövessék. A cselekedete a természeténél fogva félrevezető. Amint tehát az a szándéka, hogy félrevezesse és uralja az embereket, hogy kövessék és imádják őt, beszéde és cselekedetei során olyan eszközöket és módszereket alkalmaz, amelyek könnyen félrevezethetik és megtéveszthetik azokat, akik nem értik az igazságot és akik nem rendelkeznek mély alappal. Az ilyen embereknek nem csak a tisztánlátása hiányzik – éppen ellenkezőleg: azt gondolják, hogy amit ez az ember mond, az helyes, hogy fel kell nézniük rá és nagyra kell tartaniuk, idővel pedig imádni, sőt követni fogják. A mindennapi életben nagyon gyakori jelenség, amikor úgy tűnik, hogy valaki eléggé jól megérti a hallott prédikációt, de később, amikor valami történik vele, nem tudja, hogyan oldja meg. Isten elé járul, és keres – ez azonban eredménytelen marad, és végül a vezetőjéhez kell fordulnia, hogy őt kérdezze a dologról és megoldást kérjen tőle. Minden alkalommal, amikor valami történik vele, a vezetőjét akarja megkérni, hogy oldja meg. Ez olyan, mint amikor az ópiumszívás függőséggé és mintává válik egyes emberek számára, és idővel nem képesek tovább élni anélkül, hogy csinálnák. Így amikor antikrisztusok felmagasztalják önmagukat és önmagukról tesznek bizonyságot, ez észrevétlenül egyfajta kábítószerré válik azok számára, akik éretlenek, nem látnak tisztán, ostobák és tudatlanok. Ha bármi történik velük, az antikrisztushoz fordulnak, és őt kérdezik: ha pedig az antikrisztus nem ad ki parancsot, akkor semmit sem mernek tenni – még akkor sem, ha már mindenki befejezte a beszélgetést és egyetértésre jutott a dologban. Félnek az antikrisztus akarata ellen fordulni, és attól, hogy elnyomják őket, ezért minden dologban csak akkor mernek cselekedni, ha az antikrisztus már megszólalt. Még akkor sem mernek dönteni, vagy kezelni a dolgot, amikor világosan megértették az igazság alapelveit, inkább megvárják a végső ítélettel és döntéssel a „mestert”, akit csodálnak. Ha a mesterük nem mond semmit, akkor az, aki a dolgot kezeli, bizonytalannak érzi magát azzal kapcsolatban, hogy mit kellene tennie. Nem mérgezték-e meg ezeket az embereket? (De igen.) Ezt jelenti, hogy megmérgezték őket. Ahhoz, hogy ilyen mélyen meg legyenek mérgezve, mennyi munkát kell az antikrisztusnak elvégeznie, és mennyi mérget kell az antikrisztusnak csepegtetnie beléjük? Ha az antikrisztus gyakran boncolgatná és megismerné önmagát, ha gyakran kiteregetné a gyengeségeit, a hibáit és a vétkeit, hogy az emberek láthassák, vajon akkor is mindenki így imádná őt? Egyáltalán nem. Úgy tűnik, hogy az antikrisztus jelentős erőfeszítéseket tesz, hogy felmagasztalja önmagát és önmagáról tegyen bizonyságot, és ezért ért el ilyen „sikert”. Ez az eredmény, amit akar. Nélküle senki sem tudná, hogyan végezze megfelelően a kötelességeit, és mindenki teljesen tanácstalan lenne. Nyilvánvaló, hogy az antikrisztus, miközben irányítja ezeket az embereket, titokban sokat mérgezi őket és nagy erőfeszítéseket tesz! Ha csak néhány szót szólna, akkor is így korlátozná-e ezeket az embereket? Egyáltalán nem. Amikor az antikrisztusnak sikerül elérnie célját, hogy az emberek minden dologban imádják, felnézzenek és hallgassanak rá, akkor nem tett-e sok olyan dolgot és nem mondott-e sok olyan szót, amellyel önmagát magasztalja fel és önmagáról tesz bizonyságot? Milyen eredményt ér el ezzel? Azt, hogy az emberek eltévednének és nem tudnának tovább élni nélküle – mintha nélküle az ég leszakadna és a föld nem forogna tovább, az Istenben való hitnek nem lenne értéke és értelme, a prédikációk hallgatása pedig haszontalan lenne. Azt is eléri, hogy az emberek úgy érzik, hogy van némi remény az életükben, amikor az antikrisztus jelen van, és minden reményüket elveszítenék, ha az antikrisztus meghalna. Nem ejtette-e foglyul ezeket az embereket a Sátán? (De igen.) És az ilyen emberek nem ezt érdemlik-e? (De igen.) Miért mondjuk, hogy ezt érdemlik? Isten az, akiben hiszel. Akkor miért imádod és követed az antikrisztusokat, miért engeded, hogy mindenben korlátozzanak és irányítsanak? Emellett függetlenül attól, hogy milyen kötelességet végeznek, Isten háza egyértelmű alapelvekkel és szabályokkal látta el az embereket. Ha van egy nehézség, amit valaki nem tud önállóan megoldani, akkor olyasvalakihez kell fordulnia, aki érti az igazságot – komolyabb dolgokban pedig a Fennvalóhoz kell fordulnia. De te nemhogy nem keresed az igazságot, hanem éppen ellenkezőleg, embereket imádsz és felnézel rájuk – elhiszed, amit ezek az antikrisztusok mondanak. Ily módon a Sátán szolgájává váltál – nem csak önmagadat hibáztathatod? Nem érdemled meg ezt? Önmaga felmagasztalása és az önmagáról történő bizonyságtétel minden antikrisztusra jellemző magatartás és megnyilvánulás – az egyik leggyakoribb megnyilvánulás. Mi a fő jellemzője annak, ahogyan az antikrisztusok önmagukat magasztalják fel és önmagukról tesznek bizonyságot? Miben különbözik attól, ahogyan az átlagember magasztalja fel önmagát és tesz bizonyságot önmagáról? Abban, hogy az antikrisztusoknak megvan a maguk szándéka, amikor így tesznek, és egyáltalán nem öntudatlanul cselekednek. Ellenkezőleg: szándékokat, vágyakat és ambíciókat dédelgetnek: elgondolni is rettenetes, mik a következményei, hogy ilyen módon tesznek bizonyságot önmagukról – képesek félrevezetni és irányítani az embereket.

Hadd mondjak egy példát. Elgondolkodhattok azon, hogy ez a fajta megnyilvánulás és beállítottság összefüggésben van-e önmaguk felmagasztalásával és az önmagukról történő bizonyságtétellel. Volt egyszer egy vezető, aki két vagy három évig végzett gyülekezeti munkát egy bizonyos helyen. Vándorolt a gyülekezetek között, majd végül ott eresztett gyökeret. Mit jelent az, hogy gyökeret eresztett? Azt jelenti, hogy a legtöbb ember ismerte és nagyra becsülte, és hogy viszonylag ismert volt ezen a helyen. Amint az emberek meglátták, üdvözölték, felajánlották neki a helyüket, és finom ételekkel kínálták. Nem voltak ellenvélemények, és nem voltak olyanok, akik ellene szegültek volna – mindenki elég jól ismerte ezt a vezetőt, és legbelül mindannyian meglehetősen helyeselték, ahogyan a dolgokat intézte, és elfogadták a vezetését. Nem lehet tudni, hogy a vezető mennyi munkát végzett ott, mennyit beszélt, vagy miről beszélt – ezek a részletek nem ismertek, de a lényeg, hogy a legtöbb ember meglehetősen helyeselte a vezetését. Miután eltelt egy kis idő, a vezető azt mondta: „Az itteni testvérek mind engedelmesek és alávetettek – a gyülekezetben minden tekintetben jól mennek a dolgok. Sajnos van egy dolog, ami nem teljesen kielégítő, mégpedig az, hogy az itteni környezet borzalmas. Ha a környezet megfelelő lenne, akkor egy kellemes, napsütéses napon elmennénk egy nagy parkba egy nagy összejövetelre több ezer emberrel, és egy mikrofon és nagy hangszórók segítségével közzétennénk az igazságot, és még több embert rávennénk, hogy higgyenek istenben. Nem hozna-e gyümölcsöt akkor a munkánk?” Miután ezt meghallgatták, mindenki „áment” mondott és helyeselte a dolgot. Mondd meg Nekem, van-e valami probléma a „közzétennénk az igazságot” kifejezéssel? (Van.) Mi a probléma? (A vezető Istenként kezelte magát.) Mindannyian felismertétek, hogy ezzel probléma van, de a zavarodott emberek, akik ott voltak, nem. Még „ámennel” is válaszoltak erre a mondatra! Vajon az igazságot ez a vezető teszi közzé? Ki ő? Közönséges vezető; néhány évig dolgozott, aztán elkezdte azt gondolni, hogy mindenki másnál felsőbbrendű, elfelejtette, hogy ki is ő, és még az igazságot is ki akarta mondani – túl nagy falat lenne az neki. Mit bizonyít ez? Azt bizonyítja, hogy nem tudta, ki ő, és nem tudta, milyen kötelességet végez. Mivel ilyen beállítottsága van, vajon a szokásos munkájának vagy beszédének bármely része összhangban van-e az igazsággal? Szokásos munkája és beszéde minden bizonnyal tele van zavaros és ördögi szavakkal, és egyáltalán nem tudja elérni azt az eredményt, hogy ellássa és öntözze a gyülekezetet. Nem tudja, mi az igazság, azt pedig még kevésbé, hogy mit jelent az igazságot kimondani. Miután csupán két-három évig dolgozott valahol, úgy érezte, hogy van egy kis presztízse és tőkéje, ekkor pedig elfelejtette, hogy ki is ő – meglehetősen jól érezte magát a bőrében, és ki akarta mondani az igazságot. Hát nem undorító az ilyen tévhit? Honnan ered ez a tévhit? Mentális rendellenességben szenvedett, vagy ez egy pillanatnyi felindulás volt? Végzett egy kis munkát, a helyi gyülekezetben senki sem ellenezte, és úgy tűnt, minden simán megy neki, ezért azt hitte, hogy minden az ő munkájának az eredménye, és hirtelen úgy érezte, hogy az ő érdeme. Azt gondolta: „Ha én ilyen jelentős munkát tudok végezni, akkor vajon nem vagyok isten? Ha pedig isten vagyok, akkor most szörnyen elnyomnak – ha a külső környezet jobb lenne, akkor kimondhatnám az igazságot!” Ez a gondolat hirtelen pattant ki a fejéből. Nincs valami baj a fejével? (De van.) Valami baj van a fejével. Nem hiányzik-e belőle a józan ész? Vajon a Sátánok és az antikrisztusok tettei és szavai bírhatnak-e a normális emberi mivolt észszerűségével? Egyáltalán nem. Ez a vezető végzett egy kis munkát és elért néhány eredményt, majd hirtelen elfelejtette, hogy ő ember. Nincs-e összefüggésben a beállítottságaival, hogy képes ilyen esztelen szavakat szólni? (De igen.) Hogyan függ össze? A beállítottságai alapján, hajlandó-e követővé válni? Tudja-e, hogy ő csak egy közönséges követője Istennek? Egyáltalán nem. Azt hiszi, hogy az ő státusza és identitása rendkívül tiszteletreméltó és mindenki másnál magasabb rendű. Nem ismerős-e nektek ez a fajta viselkedés és ennek természete? Miért vettetett le a Sátán a mélybe? (Egyenrangú akart lenni Istennel.) Azért, mert egyenrangú akart lenni Istennel. Mivel a Sátán nem ismerte a helyét a világegyetemben, nem tudta, ki ő és nem ismerte a saját mértékét, amikor Isten megengedte a Sátánnak, hogy Vele egy helyen járjon, a Sátán azt kezdte gondolni, hogy ő Isten. Meg akarta tenni azokat a dolgokat, amelyeket Isten tett, képviselni akarta Őt, helyettesíteni akarta, és tagadni akarta a létezését, ennek eredményeként pedig levettetett a mélybe. Az antikrisztusok ugyanezt teszik: cselekedeteik természete ugyanaz, és ugyanonnan származnak, mint a Sátán. Egy antikrisztus számára egy ilyen megnyilvánulás nem alkalmi feltárulás vagy egy szeszély eredménye, hanem teljes mértékben a sátáni természet uralma és a sátáni beállítottság természetes feltárulása. Milyen természetű annak a vezetőnek a megnyilvánulása, akiről az imént beszéltem? (Antikrisztusi.) Miért beszélünk erről a megnyilvánulásról az önmaga felmagasztalása és az önmagáról történő bizonyságtétel tárgyában? Hogyan kapcsolódik ennek a megnyilvánulásnak a természete ahhoz, hogy valaki önmagát magasztalja fel és önmagáról tesz bizonyságot? Milyen természetűek voltak az általa kimondott szavak: „közzétenni az igazságot”? Miért mondom, hogy ezek a szavak kapcsolatban állnak azzal, hogy önmagát magasztalja fel és önmagáról tesz bizonyságot? (A vezető úgy hitte, hogy képes ellátni az igazsággal az embereket.) Erre gondolt. Amikor ilyeneket mondott, az emberek, akik hallották, azt gondolták: „Nagyon lenyűgöző modorod van, és milyen hangon tudsz beszélni! Vajon nem ez az a hang, amelyen Isten szólna? Vajon nem ilyen lenyűgöző modorral és törekvéssel rendelkezne Isten?” Vajon nem érte el ez a vezető azt a célt, hogy önmagát magasztalja fel és önmagáról tegyen bizonyságot? Elérte, hogy az emberekben öntudatlanul is a tisztelet, az imádat és a csodálat érzései alakuljanak ki iránta. Nem ez volt-e a helyzet? (De igen.) Ez az antikrisztus ocsmány megjelenése: ez egy antikrisztus, aki burkoltan felmagasztalja önmagát és önmagáról tesz bizonyságot.