C. Hogyan kezelik az antikrisztusok Krisztus alázatosságát és elrejtettségét?

Sokféle megnyilvánulása van annak, hogy hogyan kezelik az antikrisztusok Krisztus normalitását és gyakorlatiasságát, és épp az imént lepleztünk le néhány konkrét példát. Itt lezárjuk az ezzel az aspektussal kapcsolatos beszélgetésünket. Ami Krisztus egy másik aspektusát illeti – az Ő alázatosságát és elrejtettségét –, itt is az antikrisztusok egyedülálló beállítottság-lényege mutatkozik meg, és ugyanazokkal a lényegi megnyilvánulásokkal és megközelítésekkel rendelkeznek, mint Krisztus normalitásával és gyakorlatiasságával kapcsolatban. Továbbra sem tudják elfogadni ezeket a dolgokat Istentől, illetve nem tudják pozitív dolgokként elfogadni. Ehelyett megvetik, sőt kigúnyolják és kárhoztatják, majd pedig megtagadják azokat. Ez egy három részből álló cselekménysor: először megfigyelik, azután kárhoztatják, végül pedig megtagadják. Ezek mind az antikrisztusok szokásos cselekedetei; az antikrisztusok lényege határozza meg ezeket. Mi az alázatosság és az elrejtettség? Szó szerint véve nem kellene, hogy nehéz legyen megérteni – azt jelenti, hogy valaki nem szeret hivalkodni, nem fitogtatja magát, kerüli a feltűnést, és ismeretlen marad. Ez a megtestesült Isten természetét és Isten valódi személyiségét is érinti. A külsőségek alapján nem kellene, hogy nehéz legyen észrevenni: Krisztusnak nincsenek ambíciói, nem próbálja megkaparintani a hatalmat, nem vágyik hatalomra, nem ejti foglyul az emberek szívét, és nem tanulmányozza a gondolatolvasást sem; Krisztus egyszerűen, egyenesen, világosan beszél, soha nem használ kíváncsiskodó szavakat vagy trükköket, hogy kicsalogassa az emberek valódi gondolatait. Ha az emberek mondani szeretnének valamit, akkor elmondhatják; ha nem, Ő nem kényszeríti őket. Amikor Krisztus leleplezi az emberek romlott beállítottságait és különböző állapotait, nyíltan beszél és világosan rámutat azokra; sőt, Krisztus nagyon egyszerű módon kezeli a dolgokat. Azoknak, akik kapcsolatba kerültek Velem, ez kellene, hogy legyen a benyomásuk: „Te eléggé egyenes vagy, nincsenek világi ügyekre alkalmazott taktikáid sem. Bár van státuszod, úgy tűnik, nem érzed Magad felsőbbrendűnek egyetlen csoportban sem.” Ez a kijelentés csakugyan pontos; nem szeretek a figyelem középpontjában lenni, sem pedig növelni a hírnevemet mások előtt. Ha valóban nem rendelkeznék ezzel a státusszal, és Isten nem tanúskodott volna Rólam, akkor eredendő személyiségem az lenne, hogy a hátsó sorban maradjak, nem kívánnám megmutatni Magam, még ha lennének is különleges képességeim, nem akarnám, hogy mások megtudják, mert ha az emberek megtudnák, követnének Engem, ami kellemetlen és nehezen kezelhető. Ezért, bárhová is megyek, amint az emberek elkezdenek követni, keresem a módját, hogy elküldjem őket. Ha szükséges, megbeszéljük a dolgokat, és ha nem, gyorsan visszaküldöm őket a saját helyükre, hogy tegyék, amit tenniük kell. A romlott emberek számára ez hihetetlen: „Mi emberek annyira szeretünk és támogatunk Téged! Annyira rajongunk Érted! Miért nem fogadod el ezt a szeretetet tőlünk?” Miféle beszéd ez? Elmondtam nektek, amit mondanom kell, tájékoztattalak arról, amiről kell, úgyhogy menjetek és tegyétek, amit tennetek kell, ne keringjetek körülöttem, nem szeretem. Az emberek azt gondolják: „Istenem, miután ilyen nagyszerű munkát végeztél, nem érzel gyakran önelégültséget is? Ennyi követővel nem érzed Magad mindig felsőbbrendűnek is? Nem szeretnél mindig különleges bánásmódot élvezni?” Azt mondom, hogy soha nem éreztem így; soha nem tudatosul Bennem, hogy ennyi követőm van, nem érzem Magam felsőbbrendűnek, és nem érzékelem, hogy milyen magas a rangom. Mondjátok meg Nekem, mennyire lenne eksztatikus állapotban egy normális ember általában a mindennapokban, ha ilyen helyzetben lenne? Tudná-e, hogy mit egyen vagy mit vegyen fel? Nem járna-e egész nap a föld felett? Nem reménykedne-e mindig abban, hogy az emberek követik őt? (De igen.) Különösen azok, akik rendelkeznek bizonyos képességekkel, mindig megtalálják a módját annak, hogy összejöveteleket tartsanak, hogy a beszédek során élvezzék a figyelmet és a tapsot, azt gondolva, hogy ez felülmúlja a húsevés és a borivás örömét. Azon tűnődöm, vajon Én miért nem érzem így? Miért nem érzem, hogy ez jó? Miért nem élvezem ezt az érzést? A zenei világban azokat, akik rendelkeznek némi képességgel, különösen azokat, akik tudnak énekelni és táncolni, istennőknek, isteneknek, a zene királyainak, királynőinek, sőt apáknak, anyáknak és nagyapáknak is nevezik. Ezek nem jó címek. Továbbá, egyesek elégedetlenek, amikor „Hsziao^[a] Vang”-nak vagy „Hsziao Li”-nek hívják őket, mert úgy gondolják, hogy ez csökkenti a rangjukat, ezért keresik a módját, hogy megváltoztassák a rangjukat, hogy az emberek a jövőben királynak vagy királynőnek szólítsák őket. Ez a romlott emberi faj. Egyesek, miután Istenben való hitre jutottak, azt mondják, hogy a hívőknek nem kellene olyan szemtelenül viselkedniük, mint a nem hívőknek, hogy nem kellene őket istennek, királynak vagy királynőnek nevezni, hogy visszafogottnak és alázatosnak kell lenniük. Úgy vélik, hogy egyszerűen Alázatosnak nevezni magukat kissé közönséges, hogy az nem elég kicsiny és szerény, ezért Picinek, Aprónak, Porszemnek, Kicsinek és néhányan még Homokszemnek és Nanométernek is hívják magukat. Nem az igazságra összpontosítanak, hanem a közönségességen töprengenek, olyan nevekkel, mint Gyom, Csíra, sőt, akár Salak, Sár, Trágya és így tovább. E nevek közül egyik kellemetlenebb és alantasabb, mint a másik, de változtathatnak-e bármin is? Úgy látom, hogy az ilyen nevű emberek is nagyon arrogánsak, rosszak, sőt némelyikük gonosz ember. Az így megnevezettek nemhogy nem lettek kisebbek vagy alázatosabbak, hanem szemtelenek, elvetemültek és rosszindulatúak maradtak.

Amikor Isten először lett testté, hogy a földön munkálkodjon, munkája egyszerű és rövid volt, az emberiség megmentése szempontjából azonban nélkülözhetetlen és fontos szakasz volt. Az Úr Jézus azonban keresztre feszítését követően visszatért az életbe, és a mennybe emelkedett, anélkül, hogy újra megjelent volna az emberiségnek. Miért nem jelent meg újra az emberiségnek? Ez Isten alázatossága és elrejtettsége. A normális emberi logika szerint Isten testté lett, és harminchárom és fél éven át szenvedett, tűrve az emberiség elutasítását, rágalmazását, kárhoztatását, bántalmazását és így tovább, miután keresztre feszítették és feltámadt, vissza kellett volna térnie az emberek közé, hogy élvezze győzelmének és dicsőségének gyümölcseit. Még harminchárom és fél évig vagy még tovább kellett volna élnie, élvezve, hogy az emberiség imádja és felnéz Rá, élvezve a megérdemelt státuszt és bánásmódot. Isten azonban nem ezt tette. A munkának ebben a szakaszában Isten halkan és csendben, minden ünnepélyesség nélkül jött el, és az emberekkel ellentétben, akik, valahányszor csak egy kis képességük is van, igyekeznek éreztetni a jelenlétüket, Isten nem akarja világgá kürtölni: „Itt vagyok, Én vagyok Maga Isten!” Isten egyetlen ilyen szót sem ejtett ki a Maga érdekében, hanem csendben megszületett egy istállóban. A három bölcset leszámítva, akik eljöttek, hogy imádják Istent, az Úr Jézus Krisztus életének hátralévő része nehézségekkel és szenvedéssel telt, ami csak a keresztre feszítésével ért véget. Isten dicsőséget nyert, és megbocsátotta az ember bűneit – ez azt jelenti, hogy nagy tettet hajtott végre az emberiségért, mivel segített az embereknek megmenekülni a bűntől és a szenvedés tengerétől, és Ő az emberiség Megváltója. Így tehát logikus, hogy Istennek élveznie kellett volna az emberiség imádatát, csodálatát és leborulását. Isten azonban halkan és csendben, szó nélkül távozott. Az elmúlt kétezer év során Isten munkáját folyamatosan terjesztették. E terjesztés folyamata nehézségekkel, vérontással, valamint az egész emberiség kárhoztatásával és rágalmazásával járt. De az emberiség Istenhez való viszonyulásától függetlenül, Ő továbbra is kifejezte az igazságot, és soha nem adta fel az ember megmentésére irányuló munkáját. Sőt, e kétezer év alatt Isten soha nem használt világos szavakat, hogy kinyilvánítsa Önmagát, hogy kimondja: az Úr Jézus az Ő megtestesült, hús-vér teste, és hogy az emberiségnek imádnia kellene, és el kellene fogadnia Őt. Isten csak a legegyszerűbb módszert alkalmazza, elküldi szolgáit, hogy minden nemzetnek, mindenhol hirdessék a mennyek országának evangéliumát, lehetővé téve, hogy minél több ember térjen meg, járuljon Isten elé, fogadja el az Ő üdvösségét, és így elnyerje bűnei bocsánatát. Isten soha nem ejtett egyetlen felesleges szót sem, hogy elmondja, hogy Ő az eljövendő Messiás; hanem tényekkel bizonyította, hogy minden, amit tett, az Magának Istennek a műve, hogy az Úr Jézus üdvössége Isten saját üdvössége, hogy az Úr Jézus megváltotta az egész emberiséget, és hogy Ő Maga Isten. A jelenlegi megtestesülésben Isten ugyanilyen módon és formában jött el az emberek közé. Isten hús-vér testben való eljövetele hatalmas áldás az emberiség számára, hihetetlenül ritka lehetőség, sőt, az emberiség szerencséje. De vajon mit jelent ez Magának Istennek? Ez a legfájdalmasabb dolog. Meg tudjátok-e érteni ezt? Isten lényege Isten. Isten, aki Isten identitásával rendelkezik, természeténél fogva nem arrogáns, hanem hűséges, szent és igazságos. Azáltal, hogy eljött az emberiség közé, szembe kell néznie az ember különféle romlott beállítottságaival, ami azt jelenti, hogy mindazok, akiket meg akar menteni, olyanok, akiket gyűlöl és undorítónak talál. Isten nem rendelkezik arrogáns természettel, nem elvetemült és nem csalárd, Ő a pozitív dolgokat szereti, igazságos és szent, de amivel szembesül, az pontosan egy olyan embercsoport, amely ellentétes és ellenséges az Ő lényegével. Mi az, amiből Isten a legtöbbet ad? A szeretete, türelme, irgalma és toleranciája. Isten szeretete, irgalma és toleranciája az Ő alázatossága és elrejtettsége. A romlott emberiség azt gondolja: „Isten olyan nagyszerű munkát végez, olyan nagy dicsőséget nyer, és annyi minden felett szuverén, akkor miért nem hirdeti és miért nem nyilvánítja ki Önmagát?” Az emberek számára ez pofonegyszerűnek tűnik; amikor jót cselekszenek, tízszeresére nagyítják azt, amikor egy kis jót tesznek, kétszeresére-háromszorosára fújják fel azt, a végtelenségig felnagyítják, és úgy gondolják, hogy minél részletesebben teszik ezt, annál jobb. Ezek a dolgok azonban nem tartoznak Isten lényegéhez. Függetlenül attól, hogy Isten mit tesz, nincs abban semmi az emberek úgynevezett „üzleteiből”; Isten nem akar semmit sem kérni, nem „hajhássza a jutalmat”, ahogyan az emberek nevezik. Isten nem vágyik státuszra, mint a romlott emberiség, Ő nem mondja azt: „Én vagyok az Isten, azt teszek, amit akarok, és bármit is teszek, emlékeznetek kell a jóságomra, szívetekre kell vennetek, amit teszek, és mindig emlékeznetek kell Rám.” Istennek pontosan ez a fajta lényege nincs meg; nincsenek ambíciói, nem rendelkezik a romlott emberiség arrogáns beállítottságával, és nem nyilvánítja ki Önmagát. Egyesek azt mondják: „Ha nem nyilvánítod ki Önmagad, honnan tudhatják az emberek, hogy Te vagy Isten? Hogyan láthatják, hogy Isten státuszával rendelkezel?” Ez szükségtelen; ez az, amit Isten lényege képes elérni. Isten rendelkezik Isten lényegével; bármennyire is alázatos és elrejtett, bármennyire is titokban munkálkodik, bármennyire is irgalmas és toleráns az emberiséggel szemben, szavainak, munkájának, cselekedeteinek, és így tovább, az emberekre gyakorolt végső hatása az, hogy a teremtett emberek elfogadják a Teremtő szuverenitását, meghajolnak a Teremtő előtt és imádják Őt, valamint készségesen alávetik magukat a Teremtő szuverenitásának és rendelkezéseinek. Ezt Isten lényege határozza meg. És pontosan ez az, amit az antikrisztusok nem tudnak elérni. Ambícióik és vágyaik vannak, valamint arrogáns, ádáz és elvetemült beállítottságaik, hiányzik belőlük az igazság, és ennek ellenére birtokolni és irányítani akarják az embereket, és arra akarják kényszeríteni őket, hogy alávessék magukat nekik, és imádják őket. Lényegük alapján ítélve, vajon nem elvetemültek-e az antikrisztusok? Az antikrisztusok versengenek Istennel az Ő választott népéért, vajon Isten is versengeni fog velük? Istennek megvan-e ez a lényege? Vajon Isten úgy nyeri el a teremtett emberek imádatát és alávetettségét, hogy verseng azokért? (Nem.) Hogyan nyeri el? A teremtett lényeket Isten alkotta; csak a Teremtő tudja, hogy az emberiségnek mire van szüksége, mit kellene birtokolnia, és hogyan kellene élnie. Tegyük fel például, hogy egy ember épít egy gépet. Csak a feltalálója ismeri a hibáit és hiányosságait, és csak ő tudja, hogyan kell megjavítani, bárki, aki megkísérli elkészíteni a gép hamisítványát, az nem tudja. Hasonlóképpen, az emberiséget Isten teremtette; csak Isten tudja, mire van szüksége az embereknek, csak Isten tudja megmenteni az emberiséget, és csak Isten tudja a romlott embereket igaz emberekké változtatni. Isten mindezt nem az Ő hatalmával teszi, nem azzal, hogy kinyilvánítja Önmagát, hogy igazolja Önmagát, sem pedig azzal, hogy elnyomja, félrevezeti vagy irányítja az embereket, Isten nem használja ezeket az eszközöket és módszereket, ezt csak a Sátán és az antikrisztusok teszik.

Ennyi beszélgetés után milyen megértésetek van Isten alázatosságáról és elrejtettségéről? Mi Isten alázatossága és elrejtettsége? Vajon az elrejtettség az Ő identitásának szándékos eltitkolása, lényegének és valódi körülményeinek szándékos elrejtése? (Nem.) Az alázatosság valami mesterséges és színlelt dolog? Önkorlátozás? Megjátszás? (Nem.) Egyesek azt mondják: „Te vagy a megtestesült Isten, hogyan viselhet ilyen nemes státuszú valaki ilyen közönséges ruhát?” Azt mondom, hogy Én csak egy hétköznapi ember vagyok, aki hétköznapi életet él; minden hétköznapi Rajtam, akkor miért ne viselhetnék hétköznapi ruhákat? Egyesek azt mondják: „Te vagy Krisztus, a megtestesült Isten. A státuszod nemes – ne becsüld alá Magad.” Kérdem Én, mi az, hogy alábecsülni? Nem értékelem túl, és nem is becsülöm le Magam; az vagyok, aki vagyok, azt teszem, amit tennem kell, és azt mondom, amit mondanom kell – mi a baj ezzel? Sem a túlértékelés, sem a lebecsülés nem helyes; a túlértékelés arrogancia, a lebecsülés pedig képmutatás és csalárdság. Egyesek azt mondják: „A megtestesült Istennek olyan viselkedéssel kellene rendelkeznie, mint egy hírességnek, a beszédednek és viselkedésednek pedig elegánsnak kellene lennie. Nézd meg a társadalomban a befolyásos nők frizuráját, öltözékét és sminkjét, ők a státusszal rendelkező emberek, ők azok, akiket nagyra becsülnek az emberek!” Kérdem Én, mi a státusz? Mit számít, hogy az emberek felnéznek-e Rám? Nem érdekel; ha felnézel Rám, ezt undorítónak és visszatetszőnek találom. Semmiképpen sem szabad felnézned Rám. Mások azt mondják: „Nézd azokat a női vállalkozókat a társadalomban, olyan nemesen és elegánsan öltözködnek. Első pillantásra láthatod, hogy erős, vezető személyiségek – miért nem tanulsz tőlük?” Miért kellene olyasmit tanulnom, amit nem szeretek? A koromnak megfelelő ruhákat viselek, miért kellene megjátszanom Magam? Miért kellene tanulnom másoktól? Én Én vagyok, kinek játsszam meg Magam? Hát nem megtévesztés az? Mondjátok meg Nekem, milyen hasonlatossággal, megjelenéssel, beszéddel és viselkedéssel kellene rendelkeznie a megtestesült Istennek, hogy az megfeleljen az Ő identitásának? Vannak-e erre vonatkozó normáitok? Biztosan vannak, különben nem így tekintenétek Krisztusra. Nekem megvannak a Magam normái – vajon az Én normáim túlmutatnak-e az igazságalapelveken? (Nem.) Miért van az, hogy egyeseknek mindig elképzeléseik vannak bármiről, amit viselek vagy eszem, állandóan summáznak és ítélkeznek Felettem – hát nem undorító ez? Miért látnak Engem így? Az ő szemükben bármit is tesz Krisztus, az rossz, minden negatív, mindig valami gyanús dolog történik azzal. Milyen elvetemültnek kell lenniük! Isten különböző identitásainak, különböző perspektíváinak e sorozatából ítélve – Isten Lelkétől, Magának Istennek a lényegétől a megtestesült Isten emberi mivoltáig –, Isten lényegében nincs arrogancia, sem pedig a Sátán ambíciói és vágyai, és még kevésbé az ember úgynevezett státuszvágya. Magának Istennek a lényegén kívül a legmarkánsabb jellemzője annak, amit Ő birtokol, Isten Lelkétől kezdve az Ő megtestesült, hús-vér testéig, az az alázatossága és az elrejtettsége. Ez az alázatosság nem színlelt, ez az elrejtettség nem szándékos kikerülés; ez Isten lényege, ez Maga Isten. Akár a szellemi birodalomban van Isten, akár emberi testet öltött, az Ő lényege nem változik. Ha valaki ez alapján nem látja, hogy a megtestesült Krisztus rendelkezik Isten lényegével, miféle ember az? Nincs lelki megértése, álhívő. Ha Isten alázatosságának és elrejtettségének lényegét nézik, az emberek azt gondolják: „Nem tűnik úgy, hogy Istennek olyan nagy hatalma lenne. Azt mondani, hogy Isten mindenható, nem tűnik túl hihetőnek, biztosabb azt mondani, hogy Isten hatalmas. És ha nincs olyan nagy hatalma, hogyan gyakorolhatna szuverenitást az emberiség felett? Ha soha nem mutatja Isten státuszát és identitását, le tudja-e győzni a Sátánt? Azt mondják, hogy Isten bölcs – vajon a bölcsesség mindent eldönthet? Melyik a hatalmasabb, a bölcsesség vagy a mindenhatóság? Vajon uralkodhat-e a bölcsesség a mindenhatóságon? Befolyásolhatja-e a bölcsesség a mindenhatóságot?” Az emberek elgondolkodnak ezen, de nem látnak át rajta, és nem értik meg. Vannak, akik kételyeket hordoznak a szívükben, majd fokozatosan megemésztik azokat, folyamatosan keresik és próbálják megérteni ezt a dolgot a tapasztalataikon keresztül, és öntudatlanul is szert tesznek némi érzékelhető tudásra. Csak az antikrisztusok azok, akik, miután kétségbe vonják Isten lényegének mindezen aspektusait, mindezeket a megnyilvánulásokat és az Ő cselekedeteit, nemcsak hogy nem értik meg, hogy ez Isten alázatossága és elrejtettsége, hogy ez az, ami szeretetre méltó Istenben, hanem éppen ellenkezőleg, még több kétségre tesznek szert Istennel kapcsolatban, és még súlyosabban kárhoztatják Istent. Kétségbe vonják Isten mindenek feletti szuverenitását, kétségbe vonják, hogy Isten képes legyőzni a Sátánt, kétségbe vonják, hogy Isten meg tudja menteni az emberiséget, kétségbe vonják, hogy Isten hatezer éves irányítási terve sikeresen véghez vihető, és még inkább kétségbe vonják azt, hogy Isten az Ő megdicsőülésével emberek sokaságának fogja felfedni Magát. Mit tesznek, miután kétségbe vonják ezeket a dolgokat? Megtagadják őket. Így az antikrisztusok azt mondják: „Krisztus alázatossága és elrejtettsége semmit sem jelent, sem dicsőítésre, sem pedig dicséretre nem méltó, és nem isten lényege. Az ilyen alázatosság és elrejtettség nem olyasmi, amivel isten rendelkezik; krisztus alázatossága és elrejtettsége az ő tehetetlenségének megnyilvánulása. A világban, amennyiben valakinek van egy kis státusza, királlyá, márkivá vagy császárrá koronázzák. Krisztus megalapította az ő királyságát, és oly sok követője van, miközben az evangéliumi munka terjedése virágzik – nem azt jelenti-e ez, hogy krisztus hatalma növekszik? A tettei alapján ítélve azonban nem áll szándékában növelni a hatalmát, sem pedig ilyen hatalmat birtokolni. Mintha nem lenne meg a képessége, hogy birtokolja ezt a hatalmat, hogy birtokolja krisztus királyságát. Akkor nyerhetek-e áldást azáltal, hogy követem őt? Válhatok-e a következő kor urává? Uralkodhatok-e a nemzetek és népek sokasága felett? Elpusztíthatja-e ő ezt a régi világot, ezt a romlott emberiséget? Ha krisztus hétköznapi megjelenését nézzük, hogyan tud nagy dolgokat véghezvinni?” Az antikrisztusok szívében mindig felmerülnek ilyen kétségek. Krisztus alázatossága és elrejtettsége olyan dolgok, amelyeket minden romlott ember, különösen az antikrisztusok, képtelenek elfogadni, elismerni és meglátni; az antikrisztusok Isten alázatosságát és elrejtettségét az Isten identitásában és lényegében való kételkedésük bizonyítékának tekintik, bizonyítéknak és eszköznek arra, hogy megtagadják Isten hatalmát, megtagadva így Isten identitását és lényegét, illetve Krisztus lényegét is. Miután megtagadják Krisztus lényegét, az antikrisztusok a saját hatáskörükben irgalom, könyörület és félelem nélkül kezdenek fellépni Isten választott népe ellen, ugyanakkor a legcsekélyebb mértékben sem tagadják meg és vonják kétségbe saját képességeiket, készségeiket és ambícióikat. Befolyási körükön belül, azon a területen belül, ahol cselekedni tudnak, az antikrisztusok kinyújtják karmaikat, irányítják azokat, akiket irányítani tudnak, és félrevezetik azokat, akiket félre tudnak vezetni; teljesen figyelmen kívül hagyják Krisztust és Istent, teljes mértékben szakítanak Istennel, Krisztussal és Isten házával.

Miről is beszélgetünk elsősorban a hogyan kezelik az antikrisztusok Krisztus alázatosságát és elrejtettségét című tétel kapcsán? Isten alázatossága és elrejtettsége – amit az embereknek meg kellene érteniük – az antikrisztusok szemében a legkedvezőbb feltétel ahhoz, hogy azt tegyenek, amit csak akarnak, és független királyságot alapítsanak Isten házában. Isten el van rejtve a hús-vér testben, és a munkának ezen utolsó napokbeli szakasza formailag különbözik a Kegyelem Korabeli szakasztól. Bár Isten ebben a szakaszban nem visz véghez jeleket és csodákat, sokkal több szót, számtalanszor több szót mond. Függetlenül attól, hogyan munkálkodik Isten, ha testet ölt, akkor a munkájának végrehajtása hatalmas megaláztatással jár. Csak egy ilyen, isteni lényeggel rendelkező Isten tud igazán megalázkodni és elrejtőzni hétköznapi emberré válva, hogy elvégezze a munkáját, mivel rendelkezik az alázatosság és az elrejtettség lényegével. Ezzel ellentétben a Sátán teljes mértékben képtelen erre. Milyen hús-vér testet viselne a Sátán, hogy az emberek között munkálkodjon? Először is, impozáns megjelenésű, illetve ádáz, csalárd és elvetemült lenne; aztán különböző stratégiákat és technikákat kellene mesterien alkalmaznia a különféle csalárd trükkök mellett, hogy játszadozzon az emberekkel és manipulálja őket: meglehetősen könyörtelennek és rosszindulatúnak kell lennie. Folyamatosan láthatóvá kell tennie magát az emberek között, és mindenütt a figyelem középpontjába kell kerülnie, félve attól, hogy talán valaki nem ismeri meg, és mindig arra kell törekednie, hogy növelje a hírnevét, és népszerűsítse magát. Akkor lesz elégedett, ha az emberek végül királynak vagy császárnak nevezik őt. Amit Isten tesz, az pontosan az ellenkezője annak, amit a Sátán tesz. Isten folyamatosan türelmet gyakorol és rejtőzködik, és miközben ezt teszi, a Teremtő irgalmát és szerető kedvességét felhasználva belemunkálja az Ő szavait és életét az emberekbe, hogy azok megértsék az igazságot, megmeneküljenek, valamint normális emberi mivolttal és normális emberi élettel rendelkező igaz teremtett lényekké váljanak. Bár amit Isten tesz, az felbecsülhetetlen értékű az emberiség számára, Isten mégis saját felelősségének tekinti azt. Ezért Ő személyesen testté lett, és fáradhatatlanul gondoskodik az emberekről, segíti, támogatja, megvilágosítja és megvilágítja őket, akár egy anya vagy egy apa. Természetesen meg is fenyíti, meg is ítéli és fegyelmezi is az embereket, figyelve amint napról napra változnak, naponta normális gyülekezeti életet élnek, és napról napra növekednek az életben. Így minden, amit Isten tesz, az a pozitív dolgok valósága. Az emberiség körében az emberek dicsérik az Isten által megfizetett árakat, az Ő hatalmas erejét és dicsőségét, de Isten szavaiban mikor mondta Ő valaha is az embereknek: „Ezt meg azt tettem az emberiségért, annyi áldozatot hoztam, az embereknek dicsérniük és dicsőíteniük kell Engem”? Istennek vannak-e ilyen követelései az emberiséggel szemben? Nincsenek. Ez Maga Isten. Isten soha nem szabott feltételeket, hogy üzleteljen az emberekkel, mondván: „Közétek küldtem Krisztust, jól kell bánnotok Vele, hallgatnotok kell a szavaira, alá kell vetnetek magatokat Neki, és követnetek kell Őt. Ne okozzatok megzavarásokat vagy bomlasztásokat, tegyétek azt, amit Ő mond nektek, úgy, ahogyan Ő mondja, hogy tegyétek, és amikor minden beteljesedik, mindannyian elismerésben részesültök majd.” Mondott Isten valaha is ilyet? Vajon ez Isten szándéka? Nem, éppen ellenkezőleg, az antikrisztusok azok, akik mindig különböző eszközökkel próbálnak elcsábítani, korlátozni, irányítani és uralni mindent az emberekkel kapcsolatban, hogy rávegyék őket arra, hogy elhagyják Istent, és eléjük járuljanak. Az antikrisztusok azok, akik, valahányszor valami aprócska tettet hajtanak végre, mindenütt hirdetik és bejelentik azt. Az antikrisztusok nemcsak hogy nem képesek megérteni, elfogadni, dicsőíteni és magasztalni Isten alázatosságát és elrejtettségét, hanem megvetik és káromolják is azt. Ezt az antikrisztusok beállítottság-lényege határozza meg.

Ma annak három megnyilvánulásáról beszélgettünk, hogy az antikrisztusok hogyan tagadják Krisztus lényegét. Zárjuk itt le az ezzel kapcsolatos beszélgetésünket. Van-e valamilyen kérdésetek? (Nincs.) Rendben, viszontlátásra!

2020. november 21.

Lábjegyzet:

a. A kínai nyelvet beszélők a náluk fiatalabb személy vezetékneve elé odateszik a „Hsziao” szót.