B. Nem hajlandóak elismerni, hogy romlott beállítottságuk van

Amikor egy antikrisztust megmetszenek, az nemcsak hogy nem tér meg, hanem elképzeléseket is terjeszt, és nyilvánosan ítélkezik. Ennek első fő oka, hogy nem hajlandó elismerni, hogy rosszat tett. Mi a második oka? Az, hogy egy antikrisztus nem hajlandó elismerni, hogy romlott beállítottsága van. Vajon ez nem súlyosabb és konkrétabb, mint az, hogy nem hajlandó elismerni, ha rosszat tett? A minimális tudás, amellyel mindenkinek rendelkeznie kell, aki elfogadja Isten munkáját, valamint elfogadja Isten ítéletét és fenyítését, először is annak elismerése, hogy az emberek romlottak, megrontotta őket a Sátán, hiányzik belőlük az értelem és az emberi mivolt, nem rendelkeznek az igazsággal, nem ismerik Istent, és olyanok, akik ellenállnak Istennek. Csak az antikrisztusok nem ismerik el soha, hogy túlságosan mélyen romlottak, és hogy a romlott emberek mind a Sátántól valók, és még kevésbé fogják valaha is elismerni, hogy ők maguk ördögök és Sátánok. Különösen olyankor, amikor a legtöbb ember képes elgondolkodni, megismerni önmagát és elfogadni a metszést, az antikrisztusok még azt sem képesek elismerni, hogy van romlott beállítottságuk – ez súlyos probléma. Miért mondom, hogy súlyos? Mivel az antikrisztusok képtelenek elismerni az igazságot, és nem hiszik, hogy Isten szavai az igazság, ezért nem hajlandók szívük mélyéből elfogadni semmit, ami Isten szavaiban áll. Egyesek azt mondják: „Hogy mondhatod, hogy nem hajlandók elfogadni ezt? Elismerték, hogy ők ördögök és Sátánok, hogy Isten ellenségei.” Ez mióta számít beismerésnek? Még egy nem hívő is mondhatja magáról, hogy nem jó ember, de ez vajon úgy tekintendő, hogy az illető elismeri, hogy van romlott beállítottsága? Nem. A romlott beállítottság igazi elismerése azt jelenti, hogy először is tudod, miféle ember vagy. Azt is jelenti, hogy képes vagy különböző mértékben összekötni magadat az Isten által leírt különféle romlott beállítottságokkal, továbbá elismerni a különböző romlott beállítottságokat, amelyeket különféle állapotaidban feltársz. Vajon ezek nem konkrét megnyilvánulások? (De igen.) Egy antikrisztusban azonban nincsenek meg ezek a dolgok, mert ő nem ismeri el Isten szavait – hanem megveti azokat. Ezért van, hogy csak meghallgatják Isten szavait, amelyek leleplezik az emberiség romlott beállítottságait, és ennyi; soha nem gondolkodnak el magukon, nem elemzik magukat, és nem hasonlítják össze magukat ezekkel a szavakkal a szívük mélyén. Más szóval: nem boncolgatják és nem hasonlítják össze különféle megnyilvánulásaikat, szándékaikat, gondolataikat és szemszögeiket Isten e szavai szerint; ezeket egyáltalán nem teszik meg. Mit jelent az, hogy nem teszik meg mindezt? Azt jelenti, hogy számukra ezek az Isten által kimondott szavak egyszerűen a dolgok megfogalmazásának egy módja, egy másik szemszög – ezek csupán az ember beállítottságainak, személyiségének, gyakorlatainak és lényegének másfajta leírásai, és semmiképp nem az ember beállítottságainak meghatározására szolgáló mércék. Ez pontos leírása annak, hogy az antikrisztusok nem tekintik az igazságnak Isten szavát. Az antikrisztusok elméjében csak egy közelítőleges megértés van arról, ahogyan Isten leleplezi az emberiség különféle romlott beállítottságait, de a szívük mélyén sohasem fogadják el ezt. Mivel nem fogadják el, ezért amikor történik velük valami, képesek-e Isten szavai segítségével megfékezni a beállítottságukat, megváltoztatni a gyakorlataikat és eloszlatni helytelen nézőpontjaikat? Egyáltalán nem. Az antikrisztusok nem fogadják el az igazságot, vagyis nem ismerik el, hogy van romlott beállítottságuk. Vegyük például az arroganciát. Isten szavai, amelyek leleplezik ezt a beállítottságot, ismertetnek néhány módot, ahogyan ez megnyilvánul és feltárul az emberben. Egy olyan ember, aki az igazságra törekszik, és elismeri, hogy Isten szavai az igazság, a saját magatartását és beállítottságát Isten e szavainak fényében teszi mérlegre. Újra meg újra mérlegeli ezeket a dolgokat, majd elismeri: „Arrogáns beállítottságom van. Ezt a beállítottságot tártam fel, amikor így cselekedtem. Ezek a gondolataim, cselekedeteim és hozzáállásaim arrogánsak. Ezek a módok, ahogyan másokkal bánok, ahogyan a munkámat végzem, és ahogyan megközelítem a kötelességemet, arrogánsak.” Hát nem ez az elismerése annak, hogy Isten szavai az igazság? (De igen.) Ő Isten szavait tekinti mércének, és ezzel hasonlítja össze a saját viselkedését; amikor pedig kapcsolatra bukkan, öntudatlanul is elismeri, hogy romlott beállítottsága van, hogy minden igaz, amit Isten mond, és egyáltalán nem hamis. Egyelőre ne menjünk bele abba, hogy képesek-e az emberek Isten szavai segítségével feloldani romlott beállítottságukat, miután elismerték annak létezését. Először beszéljünk csak arról, hogy elismerik-e az emberek, hogy van romlott beállítottságuk. Ami a beismerést illeti, a legtöbb olyan ember, akiben van észszerűség, lelkiismeret és normális gondolkodás, képes megvilágosodást és megvilágítást nyerni Isten szavából, majd öntudatlanul elfogadni Isten szavait és áment mondani rájuk, elismerni, hogy Isten szavai az igazság, ezáltal pedig azt is elismerni, hogy ő egy romlott emberi lény, és hogy romlott beállítottságai vannak, és eljön leborulni Isten előtt. Mihelyt elismerte, hogy van romlott beállítottsága, helyes és megfelelő hozzáállása lesz Istenhez, az igazsághoz, különösen pedig a metszéshez. Vagyis mivel elismeri, hogy romlott beállítottsága van, ezért amikor megmetszik, képes lesz ösztönösen, tudat alatt szívből alávetni magát ennek a metszésnek, és hajlandó lesz azt elfogadni. Még olyan emberek is vannak, akik vágynak rá, hogy mások metszéssel fékezzék és fegyelmezzék meg őket, és teljesen természetesen pozitív érzések alakulnak ki bennük a metszés iránt; pozitív hozzáállással fordulnak felé. Ezek normális emberek. Csak az antikrisztusok az abnormális emberek; az ilyen emberek nem fogadják el Isten szavait, gyakran megvetően prüszkölnek rájuk, és a szívükben ellenállnak nekik, megítélik és kárhoztatják őket. Ezért ugyanolyan hozzáállással fordulnak afelé, amikor Isten leleplezi és jellemzi az ember romlott beállítottságait. Milyen hozzáállás ez? Vegyük például azt, amikor Isten azt mondja, hogy egyes embereknek arrogáns beállítottságuk van, és annak konkrét megnyilvánulásairól beszél. Amikor egy antikrisztus ezekről a konkrét megnyilvánulásokról hall, nem csupán nem hajlandó ezt elfogadni, hanem odáig is elmegy, hogy megveti az Isten által említett konkrét megnyilvánulásokat. Miért teszi ezt? Mert a Sátán logikáját követi, vagyis a Sátán hozzáállását az igazsághoz és a pozitív dolgokhoz. Ezt mondja: „Te ezt arroganciának nevezed, de vajon a rátermett emberek közül ki ne szeretné a feltűnést? A tehetséges vezetők közül ki ne beszélne tekintélyt parancsoló módon? A státusszal rendelkező emberek közül ki ne keresné egy kicsit a feltűnést? Ezek közül egyik sem nagy dolog. A nem hívő világban ez mind tökéletesen normális, ti meg itt a bolhából elefántot csináltok. Ezenkívül az, ha valaki anélkül cselekszik, hogy megbeszélné másokkal, valóban arroganciának számít-e? Ez tényleg azt jelenti-e, hogy az illető öntörvényű? Irányítsanak a rátermettek, és aki képes kisajátítani a hatalmat, arra lehet mondani, hogy érti a dolgát. Minek kellene mindent megvitatni veletek, hétköznapi emberekkel? Mit tudtok ti? Szóval én nem vagyok arrogáns, csak rátermett, és értem a dolgom. Ezt hívják vezetői képességnek. Ez veleszületett tehetség. Én annyira értek mindenhez, hogy bármit megtehetek. Bármilyen körülmények közt, bármilyen csoportban vagyok, át tudom venni a vezetést – ilyen egy tehetséges ember! A tehetséges embereket nem lenne szabad eltaposni, sem leleplezni, hanem, bármilyen csoportban is vannak, támogatni és magasztalni kell őket, és fontos szerepeket kell rájuk bízni! Mivel ők ügyes, tehetséges, vezetői képességekkel rendelkező emberek, úgy is kell viselkedniük, mint egy vezetőnek, egy főnöknek. Ha mindezt véka alá rejtik, az talán nem színlelés?” Ezzel a nyakatekert érveléssel és ezekkel az eretnekségekkel ítéli el és kárhoztatja azt, hogy Isten leleplezi az arrogáns beállítottságot, így bármit is mondasz, soha nem fogja elismerni a romlott beállítottságok Isten által leírt és meghatározott különféle megnyilvánulásait. Ezt gondolja: „Amit isten mondott, az csak a dolgok egyféle megfogalmazása. Meglehetősen pozitív, ortodox és hagyományos, de nem határozható meg az igazságként. Csak bizonyos emberek számára megfelelő. Például vannak nagyon jámbor emberek, akiknek semmihez nincs tehetségük, nem is túl rátermettek és okosak, ráadásul vezetői képességeik sincsenek. Ha ezeknek nincs megfelelő partnerük, akkor másokkal kell konzultálniuk, amikor cselekszenek, és ha nem teszik, nem bírják el a munkájukat – az ilyen emberre illenek isten szavai.” Az ilyen érvek mind sátáni eretnekségek és téveszmék.

Az antikrisztusok sohasem hiszik, hogy Isten szavai az igazság, ezért valahányszor hallják őket, csak tessék-lássék veszik őket figyelembe; épp olyanok, mint a farizeusok, akik Isten szavai segítségével tartják fenn a látszatot. A szívük mélyén nem fogadják el Isten szavait, és nem teszik életükké és gyakorlásuk céljává. Ezért, amikor egy antikrisztus hibát követ el, és te megmetszed és leleplezed emiatt, nem fogja elismerni, hogy valamit rosszul csinált, és még kevésbé fogja elfogadni, amikor a dologgal kapcsolatban feltárt beállítottsága és lényege miatt metszed meg. Éppúgy, mint ahogy nem hajlandó beismerni, ha valamit rosszul csinált: amikor egy antikrisztus romlott beállítottságot tár fel, mindig lesz valami oka, valami mentsége, valami magyarázata, amivel letagadhatja a romlott beállítottságát. Például, amikor egy bizonyos ügyben arrogáns beállítottságot tár fel, azt mondja, hogy sietett, rosszul válogatta meg a szavait, és egy kicsit felemelte a hangját. Amikor valaki azt mondja, hogy egy másik ügyben csalárd módon, nem pedig nyíltan viselkedett, ő azt feleli, hogy a legtöbb ember gyenge képességű, ezért ha ő elmondaná, hogy mi történik, a többiek nem értenék meg, hanem félreértenék, amit mond, és ezért nem kommunikált nyíltan. Bármilyen romlott beállítottságot is tár fel, mindig talál rá mentséget és magyarázatot. Mindent összevetve, bármilyen romlott beállítottságot is tár fel, bármilyen nyilvánvaló, bármilyen súlyos is az, ő soha nem fogja elismerni, hogy az egy romlott beállítottság. Az antikrisztusok gyakran hazudnak, egyvalamit mondanak az emberek szemébe és másvalamit a hátuk mögött, és senki nem tudja, senki nem képes megállapítani, hogy mikor mondanak igazat, és mikor hazudnak. Azt azonban soha nem fogják beismerni, hogy ők csalárd emberek, nem pedig becsületesek. Épp ellenkezőleg, gyakran igazolják magukat és magyarázkodnak, hogy ők mennyire jámbor emberek, és milyen rendkívül őszinték másokkal, és amikor valaki másnak nehézségei vannak, ők mennyire szeretnének puszta szívjóságból segíteni neki. Az antikrisztusok nemcsak hogy nem ismerik el, hogy van romlott beállítottságuk, hanem mindig igyekszenek tisztára mosni magukat, dicsekszenek, hogy ők mennyire jó és kedves emberek. Nemcsak hogy nem ismerik el, hogy van romlott beállítottságuk, hanem egyúttal azzal is dicsekszenek, hogy mennyire jól tudnak emberekkel dolgozni, mennyire jól megy nekik az emberek támogatásának megszerzése és az emberek szívének megnyerése. Azzal dicsekszenek, hogy mennyire rátermettek és milyen jó stratégák, amikor emberek között kell cselekedni és beszélni, hogy senki nem tud föléjük kerekedni és felülmúlni őket, hogy az ő munkájukhoz senki nem ért náluk jobban. Amikor egy antikrisztus fizet egy kevés árat, tud fennkölt doktrínákról és elméletekről prédikálni, és egy rövid ideig csinál valamit, ami félrevezet másokat, és ami miatt a legtöbb ember nagyra tartja őt, akkor máris azt gondolja, hogy sikeresen elrejtette romlott beállítottságát, és sikerült rávennie az embereket, hogy szemet hunyjanak romlott beállítottsága fölött. Tehát az antikrisztusok e megnyilvánulásai alapján, és a romlott beállítottságukkal szemben táplált ilyesfajta megértés és hozzáállás alapján, az első reakciójuk az lesz, amikor megmetszik őket, hogy szembeszegülnek vele és ellenállnak neki, és mindent megtesznek, hogy tisztára mossák a nevüket. Annak tetejébe, hogy nem hajlandók elismerni a gyülekezet munkájának okozott veszteségeket, még azt a romlott beállítottságot sem hajlandók elismerni, amelyet ebben az ügyben felfedtek, sem a hibát, amelyet romlott beállítottságuktól hajtva elkövettek. Az antikrisztusoknak ezt a megnyilvánulását és lényegét tekintetbe véve vajon lehetséges számukra a beállítottság változásának elérése? (Nem.)

Találkoztam olyan antikrisztusokkal, akik hibákat követnek el a munkájuk során, akik lusták, nem végzik a munkájukat, és konkrét feladatokat hanyagolnak el, miközben továbbra is ugráltatnak másokat, felelőtlenül visszaéléseket követnek el, és a saját fejük után mennek. Amikor az ilyen antikrisztusokat megmetszik mindezért, látszatra nagyon együttműködőnek tűnnek, a színfalak mögött azonban egyáltalán nem tanúsítanak megbánást. Megtéretlen hozzáállásukból ítélve távolról sem fogadták el a metszést. A metszés el nem fogadásából ítélve soha nem vizsgálták meg, hogy a romlott beállítottság milyen feltárulásaival rendelkeznek. Ehelyett, miután megmetszik őket, továbbra is azt teszik, ami jólesik nekik: a saját fejük után mennek, alattomos manipulációt alkalmaznak, rászedik a feletteseiket és beosztottaikat, a saját önálló királyságukat építik, és tobzódnak a különleges előjogokban, a legcsekélyebb változás nélkül. Miért nem változnak kicsit sem? Pontosan azért, mert az antikrisztusok távolról sem ismerik el, hogy van romlott beállítottságuk, és az igazságot sem fogadják el; ezért lecsapnak a lehetőségre, hogy nagy hatalomhoz jussanak, aztán mindent kihozzanak ebből a hatalomból, és kihasználják ezt az időt, hogy azt tegyék, amit csak akarnak, hogy minden tőlük telhető rosszat megtegyenek, megzavarják Isten házának munkáját, és aláássák Isten házának normális rendjét. Miközben mindenféle anyagi javakban részesülnek Isten házának jóvoltából, ők maguk egyáltalán semmi jót nem tesznek. Azt leszámítva, hogy végeznek némi látszatmunkát, suttyomban mit csinálnak? Összejöveteleket hívnak össze, szavakat és doktrínákat hirdetnek, sőt, akár oda nem tartozó ügyekbe is beleártják magukat – ezen kívül csak ugráltatnak másokat. Nem végeznek el semmit a Fennvaló által számukra kijelölt konkrét munkából, és nem jelennek meg személyesen, hogy részletes eligazítást, felügyeletet vagy útmutatást nyújtsanak. Egyszerűen csak felülről utasítgatják az embereket, néha-néha pedig, ha már tényleg nincs más választásuk, megjelennek a munka helyszínén, hogy elintézzenek néhány dolgot, és kiosszanak néhány utasítást. Ez csak a lelkesedés ideiglenes fitogtatása, és nem sokkal ezután nyomuk is vész. Amikor előléptetnek vagy kijelölnek valakit egy pozícióra, senki nem mondhatja, hogy az illető nem jó, és nem fogalmazhat meg ellenvéleményt, az antikrisztusok pedig sohasem fogják ellenőrizni vagy felügyelni az illető munkáját. Bármilyen rossz dolgokat tesz is az általuk előléptetett vagy kijelölt személy, ők senki másnak nem engedik meg, hogy leleplezze az illetőt, senki nem bocsáthatja el, és senki nem tehet róla bejelentést. Aki mégiscsak jelenti az illetőt, az attól kezdve az antikrisztus ellensége lesz. Bármekkora veszteségeket is okoz az általuk használt személy a gyülekezet munkájának, és bármekkora zavarokat is okoz benne, az antikrisztusok minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy megvédjék az illetőt, és ha ez nem sikerül, akkor gyorsan elhatárolódnak tőle, és hamar elhárítják magukról a felelősséget. Bármit is tesznek az antikrisztusok, akár az emberek szeme előtt, akár a hátuk mögött, teljesen hiányzik belőlük az istenfélő szív. Ők álhívők, démonok, eleven Sátánok, és ennek ellenére szégyentelenül pozíciót akarnak betölteni, és élvezni a státusz előnyeit; paraziták ők, akik Isten házán élősködnek. Még olyanok is akadnak, akik, miután megmetszették őket, és látják, hogy nem tarthatják meg a státuszukat, elbátortalanodnak, csalódottak és levertek lesznek. Miért érzik magukat levertnek? Miért bátortalanodnak el? Azért, mert nem tarthatják meg a státuszukat, a lehetőségüket, hogy különleges előjogokat élvezzenek, odalett a különleges bánásmód, amelyben részesültek, többé senki nem tartja nagyra őket, és a hatalommal való játszadozásuk napjai véget értek. Mostantól mindent maguknak kell csinálniuk – nem lesz többé lehetőségük arra, hogy csak álldogáljanak, és parancsokat osztogassanak. Nem azért feldúltak és mardossa őket az önvád, mert romlott beállítottságuk kedvezőtlen következményeket vont maga után; hanem azért feldúltak, azért potyognak a könnyeik, és azért érzik úgy, hogy elvesztettek valamit, mert nem élvezhetik többé a státusz előnyeit. Még olyanok is akadnak, akik, miután elbocsátották őket, szégyentelenül újra meg újra még egy esélyt követelnek. Mondjátok meg Nekem, lehet-e az ilyen embereknek még egy esélyt adni? Vajon mit akarnak kezdeni azzal az eséllyel? A gyülekezetből élni, potyázni, felelőtlenül cselekedni. Ha adnának nekik még egy esélyt, vajon megismernék-e saját romlott beállítottságukat? Képesek lennének-e megismerni önmagukat? (Nem.) Ha kaphatnának még egy esélyt, nyernének-e egy kis szégyenérzetet? Megváltozna-e a jellemük? Ha lenne még egy esélyük, elkezdenék-e az igazságalapelvek szerint csinálni a dolgokat, és nem próbálnák-e többé a saját önálló királyságukat építeni? (Nem.) Ezek közül semmit nem tennének – hát nem végük van? Ha megmetszenének benneteket, és olyan súlyos ügyről lenne szó, hogy a Fennvalónak nem lenne más választása, mint elbocsátani benneteket, mit gondolnátok? (Azt, hogy engem valóban el kell bocsátani, mert olyan elvetemült a természetem, annyi tettemmel megsértettem az alapelveket és ellenálltam Istennek, annyi gonoszságot követtem el, és annyi veszteséget okoztam a gyülekezet munkájának. Engem el kell bocsátani.) Egy olyan ember, akiben van józan ész, először is elgondolkozna önmagán: „Mit tettem valójában ez idő alatt? Miért metszettek meg? Vajon az, hogy megmetszettek ezek miatt a dolgok miatt, és amit az az ember mondott, miközben megmetszett, valóban úgy van? Hogyan fogadjam el mindezt? Hogyan közelítsem meg ezt a metszést?” Ezután megvizsgálná, hogy mit tett valójában, hogy a cselekedeteit torzította-e emberi akarat, volt-e bennük lelkiismeret és észszerűség, hogy amit tett, igazodott-e az igazságalapelvekhez, a tetteiből mennyi igazodott Isten követelményeihez, és mennyit tett a saját akarata szerint. Egy józan ésszel rendelkező ember ezeket a szempontokat vizsgálná meg, nem pedig azon aggodalmaskodna, hogy elveszítette-e a státuszát, méltányosan bánt-e vele Isten háza, mit fognak gondolni róla az emberek, ha nem lesz státusza, illetve hogy milyen kilátásai és milyen rendeltetési helye lesz. Egy józan ésszel rendelkező ember nem aggodalmaskodna ilyesmik miatt.

Mennyire szégyentelenek egyes antikrisztusok? Ha ezeknek az antikrisztusoknak az elbocsátása után a testvérek többé nem olyan alázatosak velük szemben, ha többé nem olyan kedvesek és barátságosak, hanem ridegek és semmibe veszik őket, ezek az antikrisztusok nem tűrik ezt. Miért olyan kényesek ezekre a dolgokra, miközben a saját romlott beállítottságukkal kapcsolatban nem ilyen érzékenyek? Vajon ez a természetük része? Van bennük méltóság? Van bennük szégyenérzet? (Nincs.) Az emberi mivolt két legbecsesebb vonása a szégyenérzet és az egyenesség. Egy antikrisztusban nyoma sincs egyiknek sem. Az antikrisztusok szégyentelenek, és bármennyi romlott beállítottságot is tárnak fel, bármennyi gonoszságot is követnek el, egyáltalán semmit sem éreznek, nincs bennük bűntudat, de azért szeretnének jó sokáig maradni Isten házában és élősködni rajta. Miután megmetszették és leleplezték őket, miután elbocsátották őket, és nincs többé státuszuk, még mindig azt akarják, hogy a testvérek alázatos, udvarias tisztelettel forduljanak feléjük. Hát nem észszerűtlen ez? Az antikrisztusoknak ez a megnyilvánulása visszataszítóan hangzik számotokra? (Igen.) Mindenkit a veszteség érzése tölt el, amikor megmetszik, főleg, ha el is bocsátják, és elveszíti a státuszát. Érzi, hogy kínos helyzetbe került, megszégyenült mások előtt, és túlságosan zavarban van ahhoz, hogy mások szemébe nézzen. Viszont egy olyan ember, aki ismeri a szégyent, nem fog nyakatekert érveket ontani magából. Mit jelent az, hogy nem ont magából nyakatekert érveket? Azt jelenti, hogy képes mindent helyesen kezelni anélkül, hogy nyakatekert módon gondolkodna és beszélne dolgokról. Ehelyett becsületesen elismeri mindazt, amit rosszul csinált, és tisztességesen, észszerűen kezeli a dolgot. Mit jelent az, hogy tisztességesen és észszerűen? Azt jelenti, hogy mivel valamiért megmetszettek téged, bizonyára probléma van azzal, amit tettél – most ne foglalkozzunk azzal, hogy milyen romlott beállítottságod van, mondjuk csak azt, hogy ha ebben az ügyben elrontottál valamit, akkor bizonyára felelősség terhel téged ezért; és mivel felelősség terhel, vállalnod kell azt, és el kell ismerned, hogy te voltál. Miután ezt elismerted, meg kell vizsgálnod magadat, és fel kell tenned a kérdést: „Milyen romlott beállítottságot tártam fel ebben? Ha nem romlott beállítottság vezérelt, akkor az emberi akarat torzította el a cselekedeteimet? Az ostobaság okozta mindezt? Van ennek bármi köze a törekvésemhez, az úthoz, amelyen járok?” Ha valaki képes ilyen módon önvizsgálatot tartani, arra mondjuk, hogy van benne észszerűség, ismeri a szégyent, tisztességes, objektív, tényszerű módon szemléli a dolgokat. Pontosan ez hiányzik az antikrisztusokból. Nekik, amikor megmetszik őket, ez az első gondolatuk: „Hogy metszhettél meg ilyen könyörtelenül egy olyan méltóságteljes vezetőt, mint én, ennyi ember előtt, miközben még a szégyenletes titkomat is leleplezted? Hol a vezetői presztízsem? Vajon nem semmisítetted meg, amikor megmetszettél? Ki fog ezek után hallgatni rám? Ha senki nem hallgat rám, hogyan lehet státuszom vezetőként? Akkor nem csak névleges vezető leszek? Hogy fogom akkor élvezni a státusz előnyeit? Többé nem élvezhetem majd a testvérek által felajánlott dolgokat!” Helyes ez az elgondolás? Összhangban van az igazsággal? Igazolható? (Nem.) Ez az, amikor valaki híján van a józan észnek, és ontja magából a nyakatekert érveket. Mit értesz presztízs alatt? Mi egy vezető? Csak nem vagy mentes a romlottságtól? Mit értesz az alatt, hogy „leleplezik a szégyenletes titkodat”? Mi a te szégyenletes titkod? A romlott beállítottságod. A romlott beállítottságod ugyanolyan, mint bárki másé – ez a te szégyenletes titkod. Semmiben nem vagy más, nem vagy felsőbbrendű másokhoz képest. Isten háza csak meglátta, hogy van némi képességed, és el tudsz végezni egy kis munkát, ezért léptetett elő és művelt ki téged, és adott neked különleges terhet, hogy egy kicsivel többet vállalj. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy mihelyt státuszhoz jutsz, többé nincs romlott beállítottságod. Az antikrisztusok mégis belekapaszkodnak ebbe, és ezt mondják: „Most, hogy van státuszom, nem lenne szabad megmetszened, főleg nem ennyi ember előtt, mert így nagyon sokan megtudhatják, mi a helyzet velem valójában.” Nem nyakatekert érvelés ez? Hol alkalmazható ez a megközelítés? Odakinn a társadalomban, amikor támogatsz valakit, hízelegned kell neki, mintha tökéletes lenne, és a tökéletesség képét kell megalkotnod róla, a legcsekélyebb hiba nélkül. Nem megtévesztő ez? Tenne ilyesmit Isten háza? (Nem.) Ezt a Sátán teszi, és ezt követelik meg az antikrisztusok. A Sátánból hiányzik az észszerűség, és az antikrisztusok ebben a tekintetben hasonlóképpen híján vannak a józan észnek. És ez nem elég, hanem még nyakatekert érvekkel is előhozakodnak, és túlzott követeléseket támasztanak. Hogy a státuszukat megvédjék, arra kérik a Fennvalót, hogy ügyeljen arra, hogyan metszik meg őket, milyen alkalommal teszik, és milyen hangnemet használnak velük szemben. Szükséges ez? Te is romlott emberi lény vagy, és olyasmiért metszenek meg, ami valóságos és igaz – mi szükség arra, hogy egy bizonyos módon tegyék? Ha támogatnának, az nem okozna kárt a testvéreknek? Gonosz ember létedre valóban támogatni kell, védelmezni a státuszodat, hogy aztán felelőtlenül visszaéléseket követhess el a beosztottaid körében, és a saját önálló királyságodat építsd? Méltányos lenne ez a testvérekkel szemben? Ezt jelenti felelősséget mutatni irántuk? Így nem lehet irántuk felelősséget mutatni. Tehát ha egy antikrisztus így viselkedik, így gondolkodik, és ilyen követelésekkel áll elő, az pusztán annyit jelent, hogy nyakatekert érveket ont magából, és szándékosan bajt kever, mert nincs benne semmi szégyenérzet. Amikor megmetszik azért, mert valamit rosszul csinált, az antikrisztus nem ismeri el, hogy romlott beállítottsága van, és nem is vizsgálja meg, hogy milyen romlott beállítottság eredményezte, hogy ezt tegyék. Miután egy csomó nyakatekert érvet felsorolt, nemcsak hogy nem hajlandó megvizsgálni magát, de még ellenintézkedéseken is töri a fejét. „Ki jelentette ezt be? Ki szivárogtatta ezt ki a fennvalónak? Ki jelentette a vezetőknek, hogy én ezt tettem? Ki kell derítenem, ki volt az, és móresre kell tanítanom. Le kell őt teremtenem az összejöveteleken, és meg kell mutatnom neki, milyen félelmetes vagyok.” Amikor megmetszik őt, az antikrisztus minden tőle telhetőt megtesz, hogy megvédje magát és kiutat találjon, és így gondolkodik: „Ezúttal óvatlan voltam, és hagytam, hogy a titok kiderüljön. Ezért legközelebb mindent meg kell tennem, hogy ez ne történhessen meg újra, és más megközelítéssel kell próbálkoznom, hogy megvezessem a fennvalót és az alám rendelt testvéreket, hogy egyikük se jöjjön rá. Amikor valamit jól csinálok, gyorsan elő kell lépnem és be kell zsebelnem az elismerést, amikor azonban hibázom, hamar valaki másra kell hárítanom a felelősséget.” Hát nem szégyentelen dolog ez? Rendkívül szégyentelen! Amikor egy normális embert megmetszenek, ő a szíve mélyén beismeri önmaga előtt: „Rossz vagyok – romlott beállítottságom van. Nincs erről mit beszélni. El kell gondolkodnom magamon.” Csendben elhatározza, hogy ha újra hasonló helyzetbe kerül, aszerint fog cselekedni, amit Isten megkövetel. Akár képes ezt elérni, akár nem, mindenesetre, amikor megmetszik, ő ezt racionális módon elfogadja a szívében, a racionalitása azt súgja neki, hogy valamit tényleg elrontott, és mivel romlott beállítottsága van, el kell ezt ismernie. Ő szívében ellenállás nélkül aláveti magát, és még ha egy kicsit sértve is érzi magát, az uralkodó hozzáállását pozitivitás jellemzi. Képes elgondolkodni magán, lelkifurdalást érezni és elhatározni, hogy a jövőben arra törekszik majd, hogy ebben az ügyben többé ne kövesse el ugyanezt a hibát. Egy antikrisztus azonban nemcsak hogy lelkifurdalást nem érez, de még ellenállást is tanúsít a szívében, és nemcsak hogy képtelen elengedni a gonoszságot, amit művel, hanem újabb, előre vezető utat keres, hogy továbbra is felelőtlenül követhessen el visszaéléseket, és folytathassa gonosz viselkedését. Amikor megmetszik, nem vizsgálja meg saját romlott beállítottságát, rossz tettei forrását, a szándékait, sem a különféle állapotokat és nézőpontokat, amelyek feltámadtak benne, amikor romlott beállítottsága feltárult. Sohasem vizsgálja meg ezeket a dolgokat, nem elmélkedik rajtuk, és nem is fogadja el, ha valaki más javaslatokat tesz vagy tanácsot ad ezekkel kapcsolatban, vagy leleplezi őket. Ehelyett inkább fokozott igyekezettel kutat különféle módok, eszközök és taktikák után, hogy rászedje a feletteseit és a beosztottait, hogy megvédhesse a státuszát. Fokozza erőfeszítéseit, hogy zavarokat okozzon Isten házában, és arra használja a státuszát, hogy gonoszat tegyen. Ezek valóban reménytelenek!