Az imént beszéltünk az antikrisztusok megmetszésének hat okáról. Az első az volt, hogy a saját önálló királyságukat építik; a második, hogy alattomos manipulációt alkalmaznak; a harmadik, hogy gyötörnek másokat; a negyedik, hogy a saját fejük után mennek; az ötödik a különleges előjogokban való tobzódás; a hatodik pedig az, hogy rászedik a feletteseiket és beosztottaikat. Van még más is? (Eretnekségek és tévtanok terjesztése a testvérek félrevezetésére.) (Sohasem magasztalják Istent, és nem tesznek bizonyságot Mellette, hanem saját maguk mellett tesznek bizonyságot, valamint szavakat és doktrínákat hangoztatnak, hogy félrevezessék az embereket.) (Megítélik, támadják és gyűlölik azt az embert, akit a Szentlélek használ.) E három dolog közül melyik áll lényegében viszonylag közel a már tárgyalt hat okhoz? (Az, hogy mindig saját magukat magasztalják, és maguk mellett tesznek bizonyságot, Isten mellett pedig soha.) Ez elég komoly természetű dolog. Ezután következik az, hogy támadják és megítélik azt az embert, akit a Szentlélek használ, majd pedig az, hogy tévtanokat terjesztenek az emberek félrevezetésére. Kell, hogy legyenek még más konkrét megnyilvánulásai is az antikrisztusoknak, de ezek többé-kevésbé lefednek mindent, ezért ma nem kell fölösleges részletekbe belemennünk mindegyikkel kapcsolatban. Mai beszélgetésünk középpontjában nem ez áll, hanem az, hogy egy antikrisztus nem fogadja el a metszést, és nem tanúsít bűnbánó hozzáállást sem, amikor valami rosszat követ el, hanem ehelyett elképzeléseket terjeszt, és nyilvánosan ítélkezik Isten fölött. Más szóval, egy antikrisztus metszés utáni hozzáállása, ennek a hozzáállásnak a gyökere, valamint az, hogy valójában mi a beállítottságlényege – ez a legfontosabb pont, amiről beszélgetnünk kell. A többi, amin végigmentünk, kisebb téma, amely valamennyire kapcsolódik ehhez. Mivel korábban már elég részletesen megvitattuk őket, ma csak átfogóan, általánosságban beszéltünk róluk, összegezve az antikrisztusok különféle megnyilvánulásait, amelyekről korábban beszélgettünk. Az antikrisztusok rendelkeznek ezekkel a megnyilvánulásokkal, ezekkel a beállítottságokkal és lényegekkel, és megtették ezeket a fajta dolgokat, ezért meg kell őket metszeni, és el kell őket utasítani. Viszont egy igazi antikrisztus, olyasvalaki, aki egy antikrisztus lényegével rendelkezik, vajon elismerné, hogy ilyen dolgokat tett, vagy hogy ezek a megnyilvánulásai egy antikrisztus megnyilvánulásai? (Nem ismerné el.) Mikor láttad, hogy a Sátán és az ördögök elismernék, hogy szembeszegülnek Istennel? Soha nem fogják beismerni, hogy szembeszegülnek Istennel, és bármilyen hibákat is követtek el, soha nem fogják beismerni, hogy nem volt igazuk. Ezért mai közösségünk témáját kezdjük az antikrisztusok e lényegének szempontjából tárgyalni.

II. Hogyan viselkednek az antikrisztusok, amikor nem fogadják el a metszést?

A. Nem hajlandóak elismerni, hogy rosszat tettek

Bármekkora hibát is követett el egy antikrisztus, bármennyi gonoszat is tett, amikor megmetszik, az első magatartásforma, amelyhez folyamodik, az, hogy teljességgel tagadja, hogy bármi rosszat követett volna el, kétségbeesetten csűrve-csavarva a szót, hogy igazolja magát. Ez azt mutatja, hogy hiányzik belőle a bűnbánó hozzáállás, amikor valami rosszat követ el, amiről az antikrisztusok tizenegyedik megnyilvánulásánál esik szó. Az antikrisztusokban nincs bűnbánó hozzáállás, mit gondolnak hát a szívük mélyén? Miért nincs bennük bűnbánó hozzáállás? (Mert úgy hiszik, hogy semmi rosszat nem tettek.) Így van. Az antikrisztusok egyáltalán nem ismerik be, hogy bármi rosszat tettek volna. Akkor hát képesek-e beismerni azt, hogy ők antikrisztusok? Ez még nehezebb. Ha össze tudsz állítani tényekből egy listát, hogy leleplezz egy antikrisztust, ő vajon képes lesz elfogadni azt? Kétség sem férhet hozzá, hogy még kevésbé lesz képes elfogadni. Az ilyen megnyilvánulásokból láthatjuk, hogy az antikrisztus lényege az Istennek való ellenállásban és az Ő elárulásában áll, beállítottsága pedig az igazságtól való idegenkedés, az igazság gyűlölete, és az igazságszeretet teljes hiánya. Ezért, amikor az antikrisztusokat leleplezik és megmetszik, az első dolog, amit tesznek, az, hogy különféle okokat keresnek védekezésképpen, mindenféle kifogásokat keresnek, hogy megpróbálják kihúzni magukat a csávából, s ezzel megvalósítsák azt a céljukat, hogy kibújjanak a felelősség alól, és elérjék azt a céljukat, hogy megbocsátást nyerjenek. Az antikrisztusok attól félnek leginkább, hogy Isten választott népe átlát rajtuk, egészen a jellemükig, a gyengeségeikig és a hibáikig, az Achilles-sarkukig, a valódi képességükig és munkaképességükig – így aztán minden igyekezetükkel azon vannak, hogy tetszetős csomagolással elfedjék a hiányosságaikat, problémáikat és romlott beállítottságaikat. Amikor gonosz tetteikről lehull a maszk és lelepleződnek, nem az az első a számukra, hogy elismerjék vagy elfogadják ezt a tényt, vagy hogy a tőlük telhető módon jóvátegyék és kompenzálják a hibáikat, ehelyett különféle módszerekkel állnak elő, hogy elfedjék e hibákat, becsapják és félrevezessék azokat, akik tudomást szereztek a tetteikről, nehogy Isten választott népe meglássa, hogy is állnak valójában a dolgok, nehogy megtudja, milyen ártalmasak voltak addigi cselekedeteik Isten háza számára, s mennyire félbeszakították és megzavarták a gyülekezet munkáját. Természetesen attól félnek a leginkább, hogy a Fennvaló rájön, mert ha egyszer a Fennvaló tud róla, az alapelv szerint fognak velük foglalkozni, mindennek vége lesz a számukra, és bizonyosan elküldik és kirekesztik őket. Így aztán, amikor az antikrisztusok gonosz tettei lelepleződnek, nem azon kezdenek először gondolkodni, hogy hol hibáztak, hol sértettek alapelveket, miért tették, amit tettek, milyen beállítottság irányította őket, mik voltak a szándékaik, mi volt az akkori állapotuk, és hogy az önfejűség miatt vagy a szándékaik torzulása miatt volt-e vajon. Nem ezeket a dolgokat elemzik, és még kevésbé gondolkodnak el rajtuk, hanem helyette azon törik inkább a fejüket, hogy miképpen fedhetnék el a valós tényeket. Ezzel egyidejűleg mindent megtesznek azért, hogy kimagyarázzák és igazolják magukat Isten választott népe előtt, hogy becsapják őket. A súlyos problémákat kis problémáknak, a kis problémákat pedig nemlétezőnek tüntetik fel, blöfföléssel próbálják megúszni a dolgot, hogy Isten házában maradhassanak, felelőtlenül követve el gaztetteket és visszaélve a hatalmukkal, továbbra is félrevezethessék és irányíthassák az embereket, és elérhessék, hogy azok felnézzenek rájuk és azt tegyék, amit ők mondanak, ezáltal pedig kielégülhessenek vad ambícióik és vágyaik. Mit csinálnak valójában az antikrisztusok, az elejétől a végéig? Az antikrisztusok kizárólag azon törik a fejüket, hogy a saját státuszuk és hírnevük érdekében próbáljanak buzgólkodni, mondani és tenni dolgokat, ahelyett hogy Isten elé járulnának imádkozni és beismerni hibáikat és vétkeiket, valamint megismerni saját szándékaikat és romlott beállítottságaikat. Azt sem ismerik be, hogy az általuk elkövetett hibák milyen kárt okoznak a gyülekezet munkájának és a testvéreknek. Ehelyett újra meg újra lázasan kutakodnak a szívük mélyén: „Pontosan hol követtem el hibát? Mikor nem voltam elég óvatos, mikor engedtem, hogy valaki fogást találjon rajtam? Mikor nem tettem elég erőfeszítést, mikor nem gondoltam végig teljesen a dolgokat, lehetővé téve, hogy félremenjen valami, ami aztán kritika alapjául szolgálhat ellenem, vagy amiből kiindulva fogást találhatnak rajtam?” Újra meg újra ezeken a dolgokon gondolkodnak, ezeket mazsolázzák végig, miközben enni és aludni is képtelenek. Egy antikrisztus azonban sohasem gondolkodik el magán, nem ismeri meg magát, még kevésbé imádkozik Istenhez és ismeri be, hogy hibát követett el, és nem kutat válaszok után Isten szava alapján, nem keresi az igazságokat, amelyeket gyakorolnia kellene, sem az igazságalapelveket, amelyeket be kellene tartania, és még kevésbé fordul az igazságot értő testvérekhez, hogy megnyíljon nekik egy közösség alkalmával, és velük együtt keresse az igazságot a problémái megoldásához. Ha valamivel kapcsolatban kérdőre vonják őt, nem keres és nem veti alá magát, hanem minden rendelkezésére álló eszközzel megpróbálja eltussolni a problémáit, gondolván, hogy minél kevesebben tudnak róluk, annál jobb, és hogy a hírnevének és státuszának megőrzése a legjobb stratégia. Ilyen sötét az antikrisztusok szíve, tele vannak lázadó mivolttal és elvetemültséggel, és a legcsekélyebb szándék sincs bennük arra, hogy alávessék magukat Istennek. Az antikrisztusok mindig annak keresik a módját, hogy a hírnevük és státuszuk ne szenvedjen csorbát. Bárki is beszél nekik az igazságról, hogy támogassa őket és segítsen nekik, ők nem fogadják el, mert így gondolkodnak: „Én mindent értek, semmi szükségem a segítségetekre! Még akkor is különb vagyok nálatok, amikor problémáim vannak. Azt hiszitek, a segítségemre tudtok lenni azzal a kevéssel, amit megértetek? Ti aztán alaposan túlbecsülitek a képességeiteket!” Ilyen arrogánsak és önelégültek az antikrisztusok. Rengeteg rosszat tesznek, mégsem hajlandók elismerni, hogy bármiben hibáztak, vagy problémáik vannak. A szívükben túlságosan hajthatatlanok, és egyszerűen nem hallgatnak semmire, amit más mond. Egyedül azt nem tudják félretenni az elméjükben, hogy a cselekedeteik milyen hatással lesznek később a hírnevükre és a státuszukra. Ez aggasztja őket a leginkább, és ez az, amivel a legjobban törődnek.

Bármennyi rosszat is tesz egy antikrisztus, bármilyen helytelen dolgokat is követ el, legyen szó az Istennek tett felajánlások eltulajdonításáról, eltékozlásáról vagy nem rendeltetésszerű felhasználásáról, vagy legyen szó a gyülekezet munkájának megszakításáról, megzavarásáról, feje tetejére állításáról és Isten haragjának kihívásáról, ő mindig nyugodt, összeszedett és teljesen rendíthetetlen marad. Bármiféle gonoszságot is követ el egy antikrisztus, és az bármiféle következményeket is von maga után, ő soha nem járul azonnal Isten elé, hogy megvallja a bűneit és megtérjen, és nem járul a testvérek elé azzal a hozzáállással, hogy lecsupaszítja magát és megnyílik, hogy beismerje rossz tetteit, megismerje vétkeit és romlottságát, és megbánja gonosz tetteit. Ehelyett inkább különféle mentségeken töri a fejét, hogy kibújjon a felelősség alól, és másokra hárítsa azt, így helyreállítva saját jó hírét és státuszát. Ő nem a gyülekezet munkájával törődik, hanem azzal, hogy az ő hírnevét és státuszát éri-e bármilyen sérülés vagy hatás. Egyáltalán nem elmélkedik rajta és nem gondolkodik el azon, hogy miként tehetné jóvá a vétkei által Isten házának okozott veszteségeket, és nem próbálja meg törleszteni Istennel szembeni adósságát. Vagyis soha nem ismeri el, hogy ő képes bármi rosszat tenni, vagy hogy hibázott. Az antikrisztusok szívében a hibák kezdeményező módon történő beismerése és a tényekről adott becsületes beszámoló egyenértékű az alkalmatlansággal és ostobasággal. Ha gonosz tetteiket felfedezik és leleplezik, az antikrisztusok csak egy pillanatnyi, gondatlanságból elkövetett hibát ismernek be, azt soha, hogy ők maguk megszegték a kötelességüket és felelőtlenül jártak el, a felelősséget pedig megkísérlik másra hárítani, hogy ne essen rajtuk szégyenfolt. Ilyenkor az antikrisztusok nem azzal törődnek, hogyan tegyék jóvá az Isten házának okozott veszteségeket, miként nyíljanak meg, ismerjék be hibáikat, és számoljanak el mindezzel Isten választott népének. Azzal törődnek, hogy módot találjanak arra, hogy a súlyos problémákat kis problémáknak, a kis problémákat pedig nem létezőnek tüntessék fel. Objektív okokat hoznak fel, hogy mások megértsék őket és együttérezzenek velük. Mindent latba vetnek annak érdekében, hogy helyreállítsák hírnevüket mások elméjében, hogy minimumra csökkentsék vétkeik rendkívül negatív hatását önmagukra, hogy a Fennvalóra ne tegyenek rossz benyomást, valamint hogy a Fennvaló soha ne számoltassa el, ne bocsássa el őket, ne vizsgálja ki a helyzetet, és ne foglalkozzon velük. Hogy helyreállítsák hírnevüket és státuszukat, és hogy a saját érdekeik ne sérüljenek, az antikrisztusok bármennyi szenvedést hajlandóak eltűrni, és minden elképzelhető módszert kieszelnek a nehézségek megoldására. Az antikrisztusoknak a vétkük vagy hibájuk legelejétől kezdve soha nem áll szándékukban felelősséget vállalni helytelen cselekedeteikért, soha nem áll szándékukban beismerni a helytelen cselekedeteik mögött álló indítékokat, szándékokat és romlott beállítottságokat, közösséget vállalni azokról, leleplezni és boncolgatni azokat; az pedig végképp soha nem áll szándékukban, hogy jóvátegyék a gyülekezet munkájában tett kárt és az Isten választott népe életbe való belépésének okozott veszteséget. Ezért bármilyen szemszögből is nézed a dolgot, az antikrisztusok olyan emberek, akik makacsul elutasítják rossz tetteik beismerését, és inkább meghalnának, semhogy megtérjenek. Az antikrisztusok szégyentelenek és vastag bőrűek, a megváltás minden reménye nélkül, és nem mások, mint eleven Sátánok. Bármekkorák is az általuk a gyülekezetben elkövetett hibák, ők kidüllesztik a mellüket és fenn hordják az orrukat, mindez teljesen hidegen hagyja őket, azt hiszik, hogy ők semmi rosszat nem tettek, és a legcsekélyebb szándék sincs bennük a megtérésre. Soha egy könnycseppet sem ejtenek az általuk elkövetett rossz tettek miatt, és soha nem gyötri őket emiatt a bánat vagy az önvád. Ezzel szemben nagyon is nagy fájdalmat és bánatot okoz nekik az, ha óvatlanul leleplezik magukat, ezáltal lehetővé téve, hogy az emberek többsége meglássa igazi arcukat és elutasítsa őket. Miután hibákat követtek el, és cselekedeteik bajt hoztak Isten választott népére, és kárt tettek a gyülekezet munkájában, nem azt szolgálja minden szavuk és minden tettük, hogy jóvátegyék ezeket a hibákat, vagy orvosolják a veszteségeket, hanem a maguk szándékait dédelgetik, és mindenféle elképzelhető módot kiagyalnak, hogy megvédjék, megjátsszák és előadják magukat. Céljuk az, hogy minél többen úgy lássák, hogy nem szándékosan tették, csak egy pillanatra nem figyeltek oda, hogy elnyerhessék a többiek bocsánatát, és azok felszólaljanak az érdekükben, ők pedig elnyerjék Isten választott népének bizalmát és támogatását, és ezáltal elérjék céljukat, a teljes visszatérést.

Egyes antikrisztusok, miután megmetszették őket, nem gondolkodnak el magukon, hogy megértsék, miért metszették meg őket, és megtalálják, valójában hol hibáztak a leleplezett ügyben, és hogyan tegyék azt jóvá a továbbiakban. Ehelyett kihasználják a metszést, arról beszélgetnek másokkal, hogy ők bizony elfogadták a metszést, tanultak belőle, képesek voltak alávetni magukat, és miután közelebbi érintkezésbe kerültek a Fennvalóval, elnyerték annak elismerését. Ugyanakkor ezek az antikrisztusok azáltal, hogy a metszés elfogadásáról vállalnak közösséget, azért is hoznak létre egy látszatot, hogy elterjesszék saját elégedetlenségüket és elképzeléseiket a Fennvalóval kapcsolatban, azt a benyomást hagyva hátra az emberekben, hogy a Fennvaló nem alapelvek mentén metszi meg az embereket, hanem véletlenszerűen, ráadásul nem együttérző, nincs tekintettel az emberek érzéseire és az emberi gyarlóságokra, de ők mindennek ellenére mégis teljesen alávetették magukat, és így is képesek voltak a lehető legjobbat adni a rájuk eső munkában, nem lettek negatívak, gyengék vagy ellenállók, és nem adták fel a kötelességüket. Amikor egy antikrisztus mindezeket mondja, ettől az emberek nemcsak hogy nem fogják alávetni magukat az igazságnak és készségesen elfogadni a metszést, hanem épp ellenkezőleg, elképzeléseik és véleményeik támadnak Istenről, és őrizkedni fognak Tőle, miközben az antikrisztus irányában irigység, csodálat és tisztelet alakul ki bennük. Mihelyt ez a két eredmény létrejött, az emberek nagyon fontos dolgok fölött kezdenek elsiklani: hogy milyen vétket követett el az antikrisztus, miben cselekedett helytelenül, valamint a fölött a tény fölött, hogy az antikrisztus veszteségeket okozott a gyülekezet munkájának és Isten házának, mert a munkája során alkalmatlannak bizonyult, és felelőtlenül gazságokat követett el. Ez az antikrisztus egyik taktikája: hamis ellenvádat emelni és ezzel félrevezetni másokat. Azt a tényt sohasem említi, hogy azért okozott olyan sok bajt Isten háza munkájának és oly nagy veszteségeket a testvérek életében, mert hanyagul végezte a kötelességét, mert ostoba és tudatlan volt, mert a saját önálló királyságát próbálta felépíteni. Ezeket a dolgokat sohasem ismeri be és nem boncolgatja, sohasem tesz említést e dolgok igaz voltáról, sohasem említi az elbocsátása vagy a megmetszése okát. Csakis arról beszél, hogy miként metszette meg őt a Fennvaló, milyen könyörtelen volt a Fennvaló metszése, milyen szigorúan beszélt vele a Fennvaló, és hogy ő mennyit sírt, hogy bűnbakot csináltak belőle, és mennyit szenvedett, de ettől még kitartott, mint mindig, és továbbra is rendületlenül végezte a kötelességét. A kezdetétől a végéig valaha is felmerül-e az antikrisztusban bármilyen halovány formában egy olyan hozzáállás, amellyel elismerné saját rossz tettét? Nem merül fel. Amikor ostoba és tudatlan emberek hallanak erről, akik nem ismerik a valós helyzetet, és nem értik az igazságot, ezt gondolják magukban: „A Fennvalónak nincsenek alapelvei, amelyek szerint megmetszi az embereket. Bármennyire jól is teljesít valaki a munkájában, bármennyire is megfizeti az árat, őt is ugyanúgy megmetszi, utána pedig nem mutathat gyengeséget, csak alá kell vetnie magát.” Egy antikrisztus ilyen közlése és félrevezetése után, aki jelentős erőfeszítést fektet a dolgok végzésébe, az elért eredmény abban áll, hogy félreértéseket és őrizkedést kelt az emberek szívében Istennel szemben; így az emberek, amikor megmetszik őket, több ellenszenvet és ellenállást éreznek, ahelyett hogy képesek lennének jobban megérteni Isten szívét, vagy örömmel alávetni magukat a metszésnek és elfogadni azt, majd pedig megismerni saját romlott beállítottságukat, ostobaságukat és tudatlanságukat, és megtudni, kik is ők valójában. Ennek az antikrisztusnak a közlése során elhangzik bárhol is, hogy miben hibázott? Mutat valaha is egy morzsányi olyan hozzáállást, hogy beismerné a rossz tettét? A legkevésbé sem. Az egész folyamat során sohasem ismeri el a saját hibáját. Hallottatok már valaha olyan antikrisztusról, aki, miután elbocsátották, beismerte, hogy az általa elkövetett hiba veszteséget okozott Isten házának? (Nem.) Ha ez az ember antikrisztus lenne, nem ismerné be. Beszéltünk már korábban néhány antikrisztusról, például arról a „női vezetőről” és néhány más jól ismert antikrisztusról, akiknek a cselekedetei több tízezres veszteséghez vezettek Isten felajánlásaiban, de végső soron soha nem ismerték el, hogy bármi rosszat tettek volna. Egy árva szót nem szóltak arról, hogy miben hibáztak, ehelyett semmi mást nem tettek, mint arról panaszkodtak, hogy mások miként nem dolgoztak együtt velük. Az összes felelősséget, hibát, vádat mások vállára pakolták, míg minden jó dologért, helyes eljárásért és minden jó döntésért ők aratták le a dicsőséget. Az incidensek folyamán mindvégig, jóllehet ők voltak a legfelső szintű felelősök, azt állították, hogy minden hibát mások követtek el. Ha ez így van, akkor mit csináltak ők ezalatt? Az antikrisztusok okoznak veszteségeket Isten házának, és ezért másoknak kell viselniük a felelősséget. Amikor azonban a legcsekélyebb eredményről van szó, az antikrisztusok rögtön ott teremnek, mondván, hogy ez nekik köszönhető, és nem nyugszanak, amíg a gyülekezet minden egyes tagjának, sőt, még nem hívőknek is a tudomására nem hozzák. Ha a legkisebb hibát is elkövetik, gyorsan keresnek egy bűnbakot, akire rátolhatják a felelősséget. A súlyos problémákat kis problémáknak, a kis problémákat pedig nem létezőnek tüntetik fel, és megpróbálnak minden ügyet csírájában elfojtani. Azért teszik ezt, hogy senki ne szerezzen róla tudomást, mindenki a lehető leghamarabb elfelejtse az egészet, és senki ne tudja, mi történt valójában, ők pedig azonnal visszanyerhessék mások megbecsülését, és mielőbb helyreállítsák eredeti státuszukat és hatalmukat. Ha egy antikrisztus valami rosszat tett, bármilyen gyakorlatiasan és találóan metszik is meg őket mások, ők ellenállnak, ellenszegülnek, és egyáltalán nem elfogadóak; sőt, még ha tanúk vagy bizonyítékok állnak rendelkezésre, ők akkor is makacsul megtagadják a hibáik beismerését, és nem ismerik el, nem fogadják el azt a szívükben. Az antikrisztus így beszél: „Még ha ebben tévedtem is, mások is a részesei voltak. Őket miért nem metszik meg, miért csak engem? Miért én vagyok az egyetlen, akinek a számonkérhetőségét vizsgálják, nem pedig bárki más?” Bármennyire is összhangban van a metszés az igazsággal és a valósággal, ő úgy érzi, hogy igaztalanul vádolták meg, sérelem éri őt, ővele nem lenne szabad így bánni azok után, hogy ilyen sokat szenvedett és ilyen sok árat fizetett, és egyetlen apró hiba miatt nem lenne szabad így nekiesni. Azt hiszi, nem kellene elfogadnia ezt a fajta metszést. Ha egy átlagos testvér metszi meg, ő azonnal visszavág és ellenáll, jelenetet rendez és megmutatja forrófejűségét, sőt, akár még odáig is fajulhat a dolog, hogy kezet emel a testvérre. Ha a Fennvaló metszi meg, akkor nagy duzzogva csendben marad, de a bensőjében hihetetlenül sértve érzi magát. Elégedetlen és kelletlen, és gyakran elferdített érveket hangoztat: „Gondolom, a balszerencsémnek köszönhető, hogy tudomást szereztetek erről. Valójában sok mindenféle rendű és rangú vezető és testvér olyan szörnyűségeket művelt, amikről ti nem is tudtok, de persze én akadtam horogra. Ilyen balszerencsés vagyok!” Akárhogy is metszi meg őt a Fennvaló vagy a testvérek, ő egyszerűen nem képes ebben a formában elfogadni, nem tudja elismerni az igazságot a dologgal kapcsolatban és vállalni a felelősséget. Mintha belehalna, ha beismerné a felelősségét és azt, hogy mi történt valójában. Soha nem fogja elismerni, hogy valami rosszat követett el, hogy ő a felelős a dologért, és még kevésbé azt, hogy ez nagy veszteséget okozott Isten házának. Nem ilyen egy antikrisztus beállítottsága? (De igen.) Ez az antikrisztus beállítottsága.

Miután az antikrisztust megmetszik, amiért valami rosszat tett, ő nem fogadja el, és nem veti alá magát szíve mélyéből, nem érti meg ennek alapján az igazságot és az igazságalapelveket, amelyeket be kellene tartania, és azt sem ismeri el, hogy ő is képes rosszat tenni. Elsődleges jellemzője, hogy nem hagyja magát meggyőzni, nem fogad el semmit, nem ismer el semmit. Az antikrisztusok főleg azért viselkednek így, mert azt hiszik, hogy ők tökéletes emberek, és nem képesek hibázni. Szerintük az téved, aki azzal vádolja őket, hogy hibáztak – ő az, akinek helytelen a nézőpontja, és aki más perspektívából és alapállásból szemléli a dolgot. Az antikrisztusok úgy gondolják, hogy aki megmetszi őket, azért teszi, mert még nem látta az erősségeiket, megnehezíti az életüket, hibát keres bennük, és szándékosan őket pécézi ki. Hát nem ilyen egy antikrisztus beállítottsága? (De igen.) Egy antikrisztus nem fogadja el, hogy ilyesmiért megmetszik, és nem lesz benne bűnbánat, főleg mert soha nem látta magát olyasvalakiként, aki képes hibázni – azt hiszi, ő tökéletes, és ő az egyetlen, aki képtelen hibázni. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy határozottan hiszi, hogy ő igazságos, ő egy szent. Ha valóban elismerné, hogy ő romlott ember, akkor azt is el kellene ismernie, hogy van benne romlottság, hogy képes rosszul csinálni dolgokat, és hogy mivel ember, mindenképpen hibázik néha. Egyesek egész jámbornak tűnnek, de van valami az emberi mivoltukban, amit az emberek az elképzeléseik szerint erősségnek tartanak, ez pedig a versenyszellem és a rendkívüli lelkesedés aziránt, hogy túltegyenek másokon. Ezeknek az embereknek kitűnő önkontrolljuk van, és rendkívül magasra teszik a lécet önmagukkal szemben. Nagyon szigorúak magukkal szemben; mindenben, amit tesznek, a tökéletességet és a legjobb teljesítményt követelik meg, és a legcsekélyebb hiányosságot vagy figyelmetlenséget sem tűrik el. Ugyanakkor tudat alatt azt hiszik, hogy ők nem hibázhatnak, mert mindenben, amit tesznek, hihetetlenül gondosak, kiválóan át tudják gondolni a dolgokat, és ezt rendkívüli alapossággal meg is teszik; mindent hibátlanul végeznek, minden dolgot alaposan és tökéletesen átgondolva. Ennek következtében úgy hiszik, ők soha nem tévednek. Amikor megmetszik őket, azt a tényt a legnehezebb elfogadniuk, hogy ők is követhetnek el hibát. Ezért van az, hogy az ilyen emberek nem tudják, hogyan kell elgondolkodni önmagukon, és soha nem is tesznek így. A versenyszellemet és a buzgóságot, hogy túltegyenek másokon, emberi mivoltuk pozitív vonásainak tekintik, és úgy igazodnak ezekhez, mint valami igazságalapelvekhez; úgy gondolják, hogy ha ezen alapelvek mentén végzik a dolgokat és teszik a kötelességüket, akkor soha nem követnek el hibát, és még ha be is csúszik egy-egy baklövés, úgy látják, ez csak nézőpont kérdése, hiszen az emberek szemlélete különböző, és úgy gondolják, ez biztosan nem jelenti azt, hogy amit ők tettek, az helytelen volt. Ezért nem számít, ki metszi meg őket, és a metszés, illetve a leleplezett dolog megfelel-e a tényeknek – ők nem fogadják el. Ha kiderül, hogy valóban valami rosszat tettek, vajon el fogják ismerni? (Nem fogják.) Nem fogják elismerni, hanem azonnal elhallgatnak, és ők lesznek az utolsók, akik valaha is szóba hozzák a dolgot. Soha, de soha nem fogják többé megemlíteni. Ha egy antikrisztus találkozik valakivel, aki hibákat vagy hiányosságokat leplez le az ő munkájában, és látja, hogy nem tud ez elől elrejtőzni, akkor úgy tesz, mintha továbbra is elszántan keresné, ki követte el a hibát, és váratlanul, sok-sok keresés után egyszer csak kiderül, hogy ő volt a felelős. Ha valaki ezt mondja: „Te csináltad, nem pedig valaki más, csak megfeledkeztél róla” – hogyan reagálna erre egy antikrisztus? Egy normális embernek mit kellene tennie ilyen körülmények között? Egy normális embernek, akiben van szégyenérzet, el kellene pirulnia, zavarba kellene jönnie, kínosan kellene éreznie magát, és azonnal be kellene ismernie: „Tényleg elfelejtettem. Én tettem, az én hibám volt. Találjuk ki gyorsan, hogyan lehetne jóvátenni ezt és rendbe hozni a dolgokat, hogy a hibának ne legyen folytatása!” Akiben van szégyenérzet, lelkiismeret és értelem, az rögtön elismerné a hibáját, majd megoldaná és kijavítaná. Az antikrisztus azonban szégyentelen; mihelyt valaki felfedezi, hogy ő követte el a hibát, mihelyt valaki leleplezi őt és tudomást szerez a dologról, ő rögtön hangnemet vált, és különféle módszereket gondol ki, hogy ne kelljen beismernie a hibáját, ne kelljen elfogadnia, hogy ő követte el a hibát – szemtelenül hazudozik és érvel a maga védelmében. Ezt a környezetében mindenki kellemetlennek és kínosnak érzi, az antikrisztus azonban nem érez semmit. A súlyos problémákat kis problémáknak, a kis problémákat pedig nem létezőnek tünteti fel, majd soha többé nem hozza szóba a dolgot. Ebben a dologban feltárult az ostobasága, ezért ő sokak füle hallatára, nyíltan letagadja a hibáját és hazudik, igyekezve kibújni a felelősség alól, miközben arcizma sem rándul, és nem ég le a bőr a képéről. Van az antikrisztusokban szégyenérzet? (Nincs.)

Amikor egyes antikrisztusokat elbocsátanak, azok tele vannak sérelmekkel, veszteségként élik meg, hogy nincs többé státuszuk, senki nem tartja nagyra és nem ugrálja körül őket, és többé nem élvezhetik a státusz előnyeit. Úgy érzik, hogy a sok ár, amit megfizettek, és a sok múltbeli szenvedés mind nem érte meg, és a szívük megtelik az igazságtalan bánásmód érzésével. Viszont egy szikrányi bűntudatot sem tapasztalnak a megnyilvánulásaik miatt, amelyeket a metszés során mutattak, vagy épp a hiba miatt, amelyet elkövettek. Úgy érzik, ez nem tisztességes, a szívük tele van sérelmekkel és panaszokkal, valamint félreértésekkel Istennel szemben. Nemcsak hogy nem hajlandóak elismerni a hibájukat, és nem tervezik a hiba jóvátételét, a metszés vagy az elbocsátás elfogadását, hanem épp ellenkezőleg így gondolkodnak: „Isten nem igazságos. Akármennyit is szenvedett valaki, akármekkora igazságtalanság történt is vele, nincs, akinek elmondhatná. Ez olyan fájdalmas! Még istenre sem lehet hagyatkozni. Nincs senkim, akire támaszkodhatnék. Ha ezek után még továbbra is fogok kötelességet végezni isten házában, rendkívül óvatosan fogok eljárni, hiszen senkiben nem lehet megbízni.” Tele vannak védekezéssel és félreértésekkel Isten iránt. Miféle beállítottság ez? Bármennyi dolgot is rontottak el, bármekkora veszteségeket is okoztak a gyülekezet munkájának, bármennyire is veszélybe sodorták a gyülekezet munkáját, ők úgy gondolják, mindezek fölött egyszerűen szemet lehet hunyni, és a maguk részéről nem vállalnak semmiféle felelősséget és nem ismernek el semmiféle hibát. Ehelyett ha van egy szikrányi sérelmük, vagy bármilyen csekély, értéktelen ár, amit megfizettek, azt óriásira fújják fel, miközben azt hiszik, hogy Isten háza cserben hagyta, Isten pedig igaztalanul vádolta meg őket. Az a veszteség pedig, amelyet a hibájuk Isten házának okozott, szerintük teljesen elhanyagolható. Ezt gondolják: „Nem kell ezt számolgatni és ezzel vesződni. Ki nevezné ezt egyáltalán veszteségnek? Különben is, melyik vezető nem tékozolja el a felajánlások egy részét? Hogy lennék én az egyetlen? Melyik vezető nem okoz soha veszteséget isten házának? Mik is az istennek tett felajánlások? Az a pénz mindenkié. Ha mások költhetnek belőle, én miért nem? Mások tékozolhatják, én meg nem? Ha az isten házának okozott veszteségekről beszélünk, nos, mások sokkal több veszteséget okoznak, mint én. Miért én vagyok az egyetlen, akit szigorúan megmetszenek és elbocsátanak? Ami azt illeti, hogy nem az alapelveknek megfelelően cselekszünk, hanem felelőtlenül visszaéléseket követünk el, egyesek ebben a tekintetben sokkal rosszabbak nálam. Akkor őket miért nem bocsátják el, amikor megmetszik őket? Ami az ár megfizetését illeti, én nagyobb árat fizettem, mint a legtöbben. Ami az őszinteséget illeti, kinek az őszintesége mérhető az enyémhez? No és a prédikációk? Én több prédikációt tartottam, mint bárki a többiek közül. Ami pedig az igazság megértését illeti, ki ért annyit belőle, mint én? Ami a fennvaló általi metszés elfogadását illeti, ki fogadja el azt jobban, mint én? Ami a lemondást illeti, ki mondott le többről, mint én? Ami a testvéreknek való segítségnyújtást és a problémáik megoldását illeti, ki tesz többet e téren, mint én? Ami a gyülekezeti sürgölődést és munkát illeti, senki nem veheti fel velem a versenyt. Ha azt nézzük, kire szavaznak a testvérek, ki mellé állnak, kit támogatnak, ki kap nálam több szavazatot?” Látod, ilyen összehasonlításokat tesznek az antikrisztusok. Amikor csak metszéssel állnak szemben, az antikrisztusok csak a kapcsolódó ügyekről beszélnek. Ha elismernéd az összes hibát, amit elkövettél, és az összes igazságalapelvet, amit megszegtél, ha el tudnád fogadni a metszést és alá tudnád vetni magad neki, ha attól kezdve az alapelvek szerint cselekednél, és mindent megtennél, hogy jóvátedd a gyülekezet munkájának okozott veszteségeket, akkor Isten háza vajon tovább foglalkozna a problémáiddal? Elítélne? A pokolra vetne? Van bármi szükség arra, hogy ilyen sok erőfeszítést fektess a magyarázkodásba és a mentségek keresésébe? Van bármi szükség arra, hogy folyamatosan ilyen körmönfont módon panaszkodj a sérelmeidről? Lehetséges volna, hogy neked valóban nincs romlott beállítottságod, és képtelen vagy hibázni? Miután ilyen sok prédikációt meghallgattál, még mindig fogalmad sincs, hogy miféle szerzet vagy valójában? Egy kis metszés után sértve érzed magad – ha semmi gonoszat nem tennél, ki lenne hajlandó, ki akarna megmetszeni téged? Továbbá, ha nem lennél vezető, aki felelősséget visel, ki lenne hajlandó megmetszeni téged? Isten megadja az embereknek a szabad választás jogát, megengedi, hogy a gyülekezet életét éljék, és ami azt illeti, hogy ki milyen útra lép és mire törekszik, az kinek-kinek a maga dolga. Ebbe senki nem szól bele. Most azonban, ha vezetőként, felügyelőként Isten házában hibát követsz el, akkor az ezáltal Isten házának okozott veszteség már nem holmi apróság, és ha valami rosszat mondasz, akkor ennek hatása Isten választott népére szintén nem holmi apróság, mert az általad hordozott felelősség különbözik egy átlagember felelősségétől. Ezért tökéletesen normális, ha a Fennvaló megmetsz téged. Vajon a Fennvaló megtenné ezt, ha nem lenne ilyen státuszod, és nem vállaltad volna fel ezt a felelősséget? Hány átlagos hívőt metszett már meg a Fennvaló? Mivel nagy felelősséget viselsz, és a munkaköröd szintén nagyon kiterjedt, ezért amikor hibázol, annak nagyon súlyos a hatása, ezért bizonyos, hogy meg fognak metszeni. Ez teljesen normális. Ha még a metszést sem vagy képes elfogadni, akkor vajon alkalmas vagy rá, hogy vezető legyél? Nem vagy alkalmas rá, nem vagy alkalmas arra, hogy a testvérek megválasszanak – méltatlan vagy erre! Amikor hibázol, még arra sincs bátorságod, hogy vállald érte a felelősséget, hogy elismerd. Még ennyi józan ész sincs benned – akkor hogy lehetnél vezető? Alkalmatlan és méltatlan vagy erre!

Az antikrisztusok pontosan azért képtelenek beismerni, hogy hibáztak, mert az antikrisztusok lényegével rendelkeznek, és amikor megmetszik őket, ezért nem hajlandóak vállalni a felelősséget és az igazságalapelveket keresni. Tekintve, hogy nem hajlandóak megtenni ezeket a dolgokat, és nem hajlandóak elismerni, ha hibáztak, vajon képesek gyakorlatba ültetni az igazságot? Képesek végrehajtani Isten házának munkarendjét? Egyáltalán nem. Ezért, amikor egy antikrisztus a vezető, még ha nem számítjuk, hogy a saját vállalkozásával foglalkozik, akkor is lehetetlen, hogy bármi olyasmit csináljon, ami javára van Isten háza munkájának, és soha semmit nem az igazságalapelvek szerint fog tenni, és sohasem Isten házának munkarendjével összhangban fogja végezni a munkáját. Akár egy apró hibáért metszik meg az antikrisztust, akár egy súlyos baklövésért, amely nagy veszteségeket okoz a gyülekezet munkájának, ő képtelen elismerni a tévedését, és nem tudja elismerni, hogy ezen a téren vétkezett és tartozik Istennek. Épp ellenkezőleg, bármikor inkább meghalna, semhogy beismerje, hogy bármi köze volt az ezáltal okozott veszteségekhez, és nem ismeri el, hogy őt terheli az elsődleges felelősség, hogy a cselekedetei helytelenek voltak, hogy rossz utat választott, illetve nem ismeri be hibáját, hogy készakarva gonoszságot követett el, noha nagyon is tudatában volt az igazságnak, és még kevésbé azt, hogy ebben a dologban olyan felelősség terheli őt, amely alól nem lehet kibújni. Nem fogja beismerni, hogy helytelen szándékok vezették a cselekedeteit, hogy senkivel nem volt képes együttműködni, hogy szeszélyesen és önfejűen cselekedett, hogy csak úgy átadta magát a státusz előnyeinek, viszont a kötelességében hanyag volt, és veszteségeket okozott Isten háza munkájának. Ehelyett, miután hibát követett el, lépten-nyomon azt magyarázza, hogy ő mennyit szenvedett, hogy még börtönbe is került, de soha nem lett júdássá, hogy mekkora árat fizetett, és milyen nagyszerű hozzájárulásokkal gazdagította Isten házának munkáját. Mindenfelé ezeket terjeszti és hirdeti. Azon kívül, hogy a saját hozzájárulásait és az általa fizetett árat reklámozza, még azt is terjeszti, hogy Isten háza helytelenül és méltánytalanul bánt vele és metszette meg őt. Nemcsak hiányzik belőle a bűnbánó hozzáállás, de ráadásul még minden adandó alkalommal ítélkezik is Isten fölött és afölött, hogy miként bánt vele Isten háza. Ha egyre többen elhiszik a szavait, ha egyre többen próbálnak a védelmére kelni, ha egyre többen elismerik és elfogadják az árat, amelyet ő Isten házáért fizetett, és elhiszik, hogy Isten háza méltánytalanul járt el, és igazságtalanul bánt az antikrisztussal, akkor az antikrisztus elérte a célját. E cselekedetekben soha nem inog meg, és még kevésbé fékezi magát. Nincs Istent félő szíve, és még kevésbé megtérési szándéka. Miután valami rosszat tesz, nemcsak nem hajlandó elismerni, hanem épp ellenkezőleg, megpróbál kibújni a felelősség alól, és ugyanakkor elkezd jobban aggódni a jövőbeli rendeltetési helye miatt. Amikor egy antikrisztus látja, hogy a rendeltetési helye veszélyben forog, vagy hallja, hogy Isten háza többé nem műveli a magafajta embereket, a szíve mélyén még több gyűlöletet érez azokkal az emberekkel szemben, akik megmetszették és leleplezték, és akik miatt megszégyenült. Az antikrisztus a metszés egész folyamata során egyáltalán nem tér meg. Ha valóban megtudja, hogy a státusza és rendeltetési helye többé nem lesz biztonságban, hogy a vágyai és ambíciói sohasem teljesülnek majd be, akkor kimutatja a foga fehérjét, és titokban elkezdi terjeszteni a saját elképzeléseit és negativitását. Ítéletet mond azokról a testvérekről vagy felsőbb szintű vezetőkről, akik megmetszették, és szintén ítéletet mond arról és megtámadja azt az embert, akit a Szentlélek használ, mondván, hogy annak nem volt oka megmetszeni őt, és egyáltalán nem engedte neki, hogy megőrizze a megbecsültségét. Egyszerűen észszerűtlen. Az ilyesfajta ember nem képes megérteni az igazságot, a legkevésbé sem lehet istenfélő szíve, akármennyi prédikációt is hallgat meg; még a lelkiismeret és értelem sem lehet meg benne, amivel rendelkeznie kellene, akárhány éve is hisz Istenben. Valóban szánalmas és utálatos! Attól a pillanattól kezdve, hogy egy antikrisztust szigorúan megmetszenek, amiért felelőtlenül visszaéléseket követett el, ő sohasem ismeri be, hogy bármi rosszat tett, és az igazságtalan bánásmód érzése tölti el őt, miközben panaszkodik Isten házára és ítéletet mond arról, amiért méltánytalanul bánt vele, végül pedig nyíltan terjeszteni kezdi a saját elképzeléseit, kimutatva a foga fehérjét és Isten háza ellen szónokolva, legvégül pedig kiközösítik. Van-e az antikrisztus magatartásában egy szikrányi normális emberi mivolt e szakaszok bármelyikében? No és lelkiismeret és értelem? Van benne egyáltalán bármilyen megnyilvánulása az igazság és a pozitív dolgok szeretetének? Van benne egy szikrányi istenfélő szív? Nem, ezek közül egyik sincs meg. Egy antikrisztus rendkívül utálatos, szégyentelen és teljesen észszerűtlen! Amikor már nem élvezheti többé a státusz előnyeit, reménytelennek könyveli el magát, és felelőtlenül kezd cselekedni. Bármilyen alkalmatlan is a munkájára, és bármilyen hiányos a munkaképessége, akkor is élvezni akarja a státusz előnyeit és mások megbecsülését. A státuszt és a hírnevet fontosabbnak tartja az életénél, és bármilyen nagy hibát is követ el, egyáltalán nem érez bűntudatot. Ember ez egyáltalán? Inkább báránybőrbe bújt farkas. Külsőre egy ember bőrét viseli, és úgy néz ki, mint egy ember, de a belseje egyáltalán nem emberi. Igazán gyűlöletes – gyomorforgató és utálatos!