b. Azok a módok, ahogyan az antikrisztusok a „szolgálattevő” címmel bánnak

A mai beszélgetés témája az antikrisztusok „szolgálattevő” címhez való hozzáállásának boncolgatása. Most, hogy a „szolgálattevő” cím meghatározásáról szóló beszélgetést befejeztük, a legtöbb ember nem pozitívan értelmezi vajon ezt a címet? Még mindig ellenállást vagy vonakodást éreztek e címmel kapcsolatban? (Nem.) Nos, most nézzük meg azt, hogy az antikrisztusok miként bánnak a „szolgálattevő” címmel, és hogyan viszonyulnak hozzá. Amit az antikrisztusok a legnagyobb becsben tartanak, az a magas pozíció, a nagy tekintély és a teljes hatalom. Amikor egyes igen köznapi, alapvető és alacsonyabb szintű címekről, és más, az emberek által meglehetősen megalázónak tartott címekről van szó, az antikrisztusok komoly ellenállást és hátrányos megkülönböztetést éreznek a szívükben, és különösen a „szolgálattevő” címmel kapcsolatosan érzik ezt. Nem számít, mennyire toleráns és türelmes Isten az emberek e szolgálattevőkként ismert csoportjával szemben, és nem számít, miként magyarázza és értelmezi Isten a „szolgálattevő” címet, az antikrisztusok a szívük mélyén akkor is lenézik ezt a címet. Úgy vélik, hogy ez a cím túlságosan alacsonyrendű, és ha ők maguk szolgálattevők lennének, túlságosan szégyellnék megmutatni magukat. Azt hiszik, hogy abban a pillanatban, hogy ezt a címet adják nekik, az integritásuk, a büszkeségük és a hírnevük megkérdőjeleződik és lekicsinylés tárgya lesz, az értékük zuhanórepülésbe kezd, és többé nincs értelme az életnek. Az antikrisztusok ezért nem fogják elfogadni ezt a „szolgálattevő” címet, bármi is legyen. Ha arra kéred őket, hogy menjenek Isten házába és végezzenek szolgálatot Isten munkájáért, ezt mondják: „A »szolgálattevő« cím túlságosan megalázó, és egyébként sem vagyok hajlandó az lenni. Megsértesz azzal, hogy arra kérsz, legyek szolgálattevő. Nem azért kezdtem istenben hinni, hogy sértegethess engem – azért jöttem, hogy áldásokat kapjak. Különben mivégre mondtam le a családomról, hagytam ott a munkámat és adtam fel a világi kilátásaimat? Nem azért jöttem, hogy szolgálattevő legyek; nem azért jöttem, hogy neked dolgozzak és téged szolgáljalak. Ha azt mondod, legyek szolgálattevő, akkor inkább egyáltalán nem hiszek!” Hát nem ilyen az antikrisztusok hozzáállása? Sőt, olyan antikrisztusok is vannak, akik ezt mondják: „Ha azt mondod, legyek szolgálattevő isten házában, akkor mi értelme annak, hogy hiszek istenben? Mégis mi értelme?” Amikor tehát vállalnak egy munkát, és elfogadnak egy megbízatást vagy feladatot Isten házában, először a következőt akarják megfejteni: „Miután elvállalom ezt a munkát, vajon gyülekezetvezető vagy csapatvezető leszek, vagy csak egy másokat szolgáló és másokért dolgozó csicska?” Mielőtt ezt megfejtik, egyelőre munkához látnak. Ez idő alatt megfigyelik az emberek szavait és kifejezéseit, nyitva tartják a szemüket és a fülüket, és különféle forrásokból információt kérnek. Tudni akarják, hogy ideiglenesen végeznek-e szolgálatot itt, vagy hogy hosszú távon végezhetik-e ezt a munkát, hogy olyan emberek-e, akiket művelhetnek vagy olyanok, akiket csak átmenetileg használnak egy üres hely betöltésére. Ha csak egy üres hely betöltésére használják, és arra kérik őket, hogy mások érdemeiért és mások pozíciójáért, valamint hatalmáért szolgáljanak, akkor biztosan nem fogják megtenni. Nem törődnek azzal, hogy Isten házának szüksége van-e arra, hogy kötelességet végezzenek, illetve, hogy az általuk végzett kötelesség milyen fontos Isten házának munkája számára – nem törődnek ezekkel a dolgokkal. Amint rájönnek, hogy anélkül végeznek itt szolgálatot, hogy hatalmukban állna dirigálni és döntéseket hozni, felületesek lesznek a cselekedeteikben, hanyagolják a kötelességüket, nemtörődöm módon viselkednek és autokratikussá válnak, sőt akár hátat is fordíthatnak a kötelességüknek és bármelyik pillanatban távozhatnak; gyerekjátékként bánnak Isten házának munkájával és a saját kötelességükkel. A mottójuk az életben így hangzik: „Nem fogok a színfalak mögött fáradozni, miközben mások reflektorfényben állnak.” Így vélik: „Én vezetőnek születtem. Azzal az erővel születtem, hogy dirigáljak és döntéseket hozzak. Ha ezt a két dolgot elveszíteném, akkor mégis mi értelme lenne a további életnek? Mi értelme lenne többé az istenhitnek? Miért hiszek istenben? Hát nem azért mondtam le kisebb előnyökről, hogy nagy áldásokban részesüljek? Ha ez a vágy nem teljesülhet, akkor kétségkívül inkább világi irányzatokat követek és lemegyek a pokolba!” Mi az antikrisztusok életelve? „Semmiképp sem hagyom, hogy valaki kihasználjon a csúcsra vezető útján; én vagyok az, aki kihasznál másokat. Ha az emberek a hozzájárulásaik alapján kapnak jutalmakat, akkor a lista tetején kell lennem. Csak akkor fogok energikusan dolgozni és mindent beleadni, különben felejtsd el, hogy ráveszel erre. Ha arra kérsz, hogy megerőltessem magam, hogy tanácsot adjak neked, hogy teljes szívvel és lélekkel dolgozzam, de végül, amikor eljön az ideje annak, hogy az embereket a hozzájárulásuk alapján megjutalmazzák, én semmit sem kapok, akkor felejtsd el, hogy arra kérj, hogy dolgozzam értetek, fáradozzam értetek és szolgáljalak titeket!” Vajon nem az antikrisztusok beállítottságának valódi megnyilatkozásai és megnyilvánulásai ezek? Még ha nem is szándékosan próbálják lerázni a „szolgálattevő” címet, a beállítottságuk lényegét tekintve folyamatosan lerázzák és állandóan harcolnak, keményen dolgoznak és azért küzdenek, hogy megszabaduljanak ettől a címtől. Ha egy antikrisztus elvállal valamilyen munkát, és lehetősége van kitűnni és a középpontba kerülni, illetve, ha övé az utolsó szó és döntéseket hoz, vezető válik belőle, pozíciója, befolyása és tekintélye lesz, és lesznek alá rendelt emberek, akkor igen elégedettnek érzi magát. Ha egy napon valaki leleplez egy problémát vele kapcsolatban és megmetszi őt, mondván: „Sok dolog van, amit nem az alapelvek szerint kezelsz, hanem kedved szerint. Ez olyan ember viselkedése, aki pusztán szolgálatot végez; te nem a kötelességed teszed” – az antikrisztus vajon el tudja fogadni ezt? (Nem.) Először az ártatlanságát fogja hangoztatni, magyarázkodik és védekezik, másodszor pedig azonnal idegenkedni fog a „szolgálatot végezni” szavaktól és ellenállást érez majd velük szemben, és egyáltalán nem fogadja el őket. Ezt fogja mondani: „Oly nagy árat fizettem és oly sokat szenvedtem. Korán kezdem a munkát és késő éjjel végzek, nem tudok aludni és elfelejtek enni, és te mégis azt mondod, hogy szolgálatot végzek? Valóban vannak olyan emberek, akik így végeznek szolgálatot? Oly nagy árat fizettem, és mindössze ezt a »szolgálattevő« címet, meghatározást kapom érte. Mégis mire számíthatok hát? Mi értelme hinni istenben? Mi a motiváció? Egy efféle istenben jobb nem hinni!” Elveszíti a lelkesedését. Miután megmetszik őket, az antikrisztusok nemcsak nem hajlandóak elfogadni azt, hanem ellenállást is éreznek és idegenkedni kezdenek, sőt még inkább félreértéseket alkotnak. Amikor ezután dolgoznak és a kötelességüket végzik, megváltozik a hozzáállásuk és ezt gondolják: „Most már szolgálattevő vagyok, nem számít, mit teszek, így amikor ezt a munkát végzem, jobb, ha visszafogom magam, hagyok magamnak egy B-tervet, és nem adok bele mindent. Mindenki azt mondja, hogy isten igazságos, akkor én hogyhogy nem látom? Hogy lenne isten igazságos? Mivel szolgálattevő vagyok, nem számít, mit teszek, úgyhogy mostantól változtatok az istenhitem módján; csupán szolgálatot fogok tenni, és majd meglátjuk, ki fél kitől. Mivel semmiért nem fognak dicsérni, illetve elismerni, amit teszek, akkor legyen így, változtatok az életmódomon és azon, ahogyan a dolgokat teszem. Megteszem, bármire is kérsz, és nem fogok felszólalni, ha vannak ötleteim – aki beszélni akar, megteheti. Ha valaki megmetsz, akkor a felszínen látszólag egyetértek majd vele, ha pedig valaki hibázik a munkájában, még ha észreveszem, akkor sem szólok majd semmit. Ha valaki az alapelvek megértése nélkül cselekszik, nem fogom elmondani neki az alapelveket, akkor sem, ha én értem őket. Csak nézem, amint bolondként cselekszik, hagyom, hogy hibázzon, hogy őt is megmetsszék, ahogyan engem, és meglátom, tudja-e kezelni annak az érzésnek a megízlelését, hogy szolgálattevőként jellemzik. Mivel ti megnehezítettétek a dolgomat, én is bonyolítom a dolgokat számotokra, és nem engedem, hogy könnyű utatok legyen!” Pusztán az, hogy megmetszik és megfegyelmezik őket, az ellenállás ily erős érzelmeit és érzéseit váltja ki belőlük – vajon az igazságot elfogadó hozzáállás ez? (Nem.) Mi a baj a szolgálattevéssel? Rossz dolog szolgálatot végezni Istenért? Sérti a méltóságodat, ha szolgálatot végzel Istenért? Isten vajon nem érdemes arra, hogy szolgálatot végezz Érte? Akkor te mire vagy érdemes, amit Isten megtegyen érted? Miért vagy ilyen érzékeny és ellenálló e szavakkal szemben? A Teremtő megalázkodott, hogy emberré legyen, aki az emberek között él és minden romlott emberi lényt szolgál, olyan emberi lényeket, akik szembeszállnak Vele és elutasítják Őt. Miért nem tudnak akkor az emberek egy kis szolgálatot végezni Isten irányítási terve kedvéért? Mi a baj ennek megtételével? Valami szégyenletes van ebben? Van benne valami kimondhatatlan? Isten alázatosságához és rejtettségéhez képest az emberi lények örökké hitványak és rútak lesznek. Hát nem így van ez?

Az igazságra törekvő romlott emberek most csupán egy pillanatnyi zaklatottságot érezhetnek, amikor a „szolgálattevő” címet hallják, ez azonban motiváló tényezővé válhat, amely arra ösztönözheti őket, hogy törekedjenek az igazságra, hogy elérjék az Istennek való alávetettséget; nem olyan érzékenyek erre az Isten által az embereknek adott címre. Az antikrisztusokkal azonban nem ez a helyzet. Ők mindig igen szőrszálhasogatóak azokat a címeket illetően, amelyeket Isten az embereknek ad, és a szívükre veszik őket. Nem kell sok ahhoz, hogy egy Isten által szólt mondat sértse az érdekeiket és megbántsa őket, amikor pedig valami Isten által mondott dolog ellentétes az áldások elnyerésére irányuló szándékukkal és vágyukkal, az sérti az önbecsülésüket. Abban a pillanatban, hogy az önbecsülésük és a méltóságuk sérül, megítélik, elutasítják és elárulják Istent; el akarják hagyni Istent, nem hajlandók tovább végezni a kötelességüket, miközben egyszerre átkozzák Istent az igazságtalanságáért és azért, mert nem érez együtt az emberekkel. Egyesek még azt is mondják, hogy túl nehéz Isten kedvére tenni, és hogy semmi sem jó, amit tesznek. Ezek a szavak, vélemények és beállítottságok mind antikrisztusoktól származnak. Amellett, hogy teljességgel hiányzik belőlük az Istennek való alávetettség hozzáállása, olyankor is szőrszálhasogatók, amikor az Isten által mondott különféle dolgokról van szó, valamint hanyagok és közömbösek Isten különböző követelményei iránt. Folyamatosan ellenállnak ennek a „szolgálattevő” címnek, és nem áll szándékukban az elfogadása, illetve az alávetés, és még kevésbé szándékoznak megérteni Isten szándékát. Nem tesznek mást, mint hogy kitartóan igyekeznek levetni ezt a „szolgálattevő” megnevezést és identitást, státuszt és pozíciót, és a legkevésbé sem keresik azt, hogy miként működjenek együtt Istennel az Ő szándékának eleget teendő, illetve, hogy miként érjenek el beállítottságbeli változást, lépjenek be az igazságvalóságba és vessék alá magukat Istennek. Egyáltalán nem törekednek ezekre a pozitív dolgokra, és még amikor szolgálattevőként leleplezik is őket, egyszerre kitör belőlük az általuk érzett méltatlankodás és féktelenség. Milyen komoly lehet ez? Egyes antikrisztusok nyilvános helyeken titokban átkozzák Istent, miközben zárt ajtók mögött hangosan szidalmazzák, mondván: „Isten nem igazságos. Akár ne is hinnék egy ilyen istenben!” Nyíltan dacolnak Istennel és szembeszállnak Vele. Mindössze ez a „szolgálattevő” szó eléri, hogy az antikrisztusok Istennel szembenálló és az igazságtól idegenkedő lényege feltáruljon. Az elvetemült arcukról egészében lehull a lepel a „szolgálattevő” szó előtt, és teljesen lelepleződnek. Pontosan mi lepleződik le? Az, hogy nem azért hisznek Istenben, hogy elfogadják az Ő üdvösségét, illetve, hogy elfogadják az igazságot, és nem is azért hisznek Istenben, mert Isten az igazság, illetve mert Isten a Legfőbb Úr mindenek felett. Inkább azért hisznek Istenben, mert akarnak valamit Tőle. A saját ambícióik és vágyaik kedvéért vetik alá magukat annak, hogy Isten házába jöjjenek. Hiába próbálnak kitűnni a tömegből és áldásokban részesülni a saját eszközeik, erőfeszítéseik, kemény munkájuk és küzdelmeik révén, vagy, ami még jobb, azért, hogy a következő életükben esetleg még nagyobb jutalmat kapjanak. Az ő szemükben a „szolgálattevő” szó ezért örökre valami lealacsonyító és becsmérlő kifejezés, olyasmi, amit sosem tudnak elfogadni. Néhány testvér így gondolja: „Az Istenért végzett szolgálat a mi áldásunk. Jó dolog, tiszteletreméltó dolog.” Az antikrisztusok azonban sosem fogadják el ezt a tényt, és ezt mondják: „Az istenért végzett szolgálat a mi áldásunk? Hogy lehet ilyesmit mondani? Micsoda ostobaság! Hol van ebben az áldás? Hol az öröm? Mit lehet nyerni az istenért végzett szolgálattal? Nyerhetsz vajon pénzt, aranyat vagy kincset a szolgálattevésből? Vagy szerezhetsz házat és autót? Mindenkit kiiktatnak majd, aki szolgálatot végez; vannak vajon olyan szolgálattevők, akik jó emberek? Soha semmit nem fog nyerni az, aki szolgálatot végez.” Nem fogadják el a testvérek által közölt tényt, miszerint „az Istenért végzett szolgálat áldás az emberiség számára”, és ellenállást és ellenszenvet éreznek iránta; bármi mást hallgatnának inkább.

Az antikrisztusok képesek fáradozni bármelyik tisztviselőért vagy bárkiért, aki pozícióval és tekintéllyel bír a világban, szolgálni őt és italt tölteni neki, sőt még azt is elfogadják, hogy szolgálatot tegyenek ezeknek az embereknek, és több mind hajlandóak lesznek arra, hogy megtegyék. Csak akkor válnak vonakodóvá és kelletlenné, lesznek teli panasszal, ellenállással és érzésekkel, amikor az Istenért végzett szolgálatra kerül sor. Miféle teremtmények ezek az emberek? Olyan megnyilvánulások ezek, amelyekkel Isten követőjének rendelkeznie kell? Ezek nyilvánvalóan az antikrisztusok lényegének megnyilvánulásai. Ha egy antikrisztus kimenne a világba, hogy egy polgármestert, tartományi kormányzót vagy tekintélyes politikust szolgáljon, úgy gondolná, ez olyasmi, ami dicsőséget hoz az őseire és büszkeséggel tölti el a családját. Leírhatatlanul boldog lenne; a fellegekben járna. Ha bárki megkérdezné, mivel foglalkozik, ezt mondaná: „A polgármestert szolgálom. A polgármester közeli segítője, a személyi testőre vagyok!” Vagy így szólna: „Az elnök napi szükségleteiről gondoskodom!” Oly büszkén mondaná ezt. Szerinte ez remek munka, és az egész családja osztozna ennek dicsőségében. Éjjel álmodna és boldogan ébredne fel, és nem rejtegetné, mit csinál, bárhová menne is. Miért van ez? Nem látná szégyenletesnek a munkáját; úgy érezné, hogy az tiszteletreméltó, olyan munka, amely a többiek fölé helyezi őt, olyan munka, amely glóriát rajzol a feje fölé. Ám ha egy ilyen ember istenhitre tér, és arra kérik, hogy végezzen szolgálatot Istenért, nem hajlandó megtenni, ellenállást érez, sőt panaszkodik Istenre és átkozza Őt, és arra is képes, hogy elárulja és megtagadja Istent. E két dolgot összevetve láthatjuk, hogy az antikrisztusok antikrisztusok és a Sátán bandájának tagjai. Nem számít, hogyan segítik a Sátánt, és nem számít, milyen piszkos, kimerítő vagy lealacsonyító is ez a munka, ők megtiszteltetésnek tartják. Amikor azonban Istenért tesznek dolgokat az Ő házában, nem számít, mennyire jelentőségteljes, értékes, illetve nemes dolgokat tesznek, vagy hogy mennyire felmagasztalódnak ezek végzése által, mindig úgy vélik, hogy ezek a dolgok nem méltók említésre. Függetlenül attól, hogy milyen nagy áldás és mennyire tiszteletreméltó szolgálatot végezni Istenért és Isten munkájáért, és hogy mily becses lehetőség ez az emberiség számára, annak egyszerűen nem tudnak örülni. Miért van ez? Csupán egyetlen oka van: az antikrisztusok a Sátán bandájának tagjai – a Sátántól valók és élő Sátánok, eredendően ellenségesek Istennel. Ha arra kérik őket, hogy szolgálják Istent és végezzenek szolgálatot Istenért, annak egyszerűen nem tudnak örülni. Bárhogyan is beszélget Isten háza az igazságról az emberekkel, illetve próbálja megértetni az emberekkel Isten szándékát a „szolgálattevő” címmel kapcsolatosan, az antikrisztusok nem tudják elfogadni azt Istentől, illetve nem tudják elfogadni a hozzá kapcsolódó igazságok egyikét sem, annak a ténynek, illetve igazságnak az elfogadására pedig még inkább képtelenek, hogy az, hogy egy teremtett lény szolgálatot végez a Teremtőért, tiszteletreméltó, értékes és jelentőségteljes dolog – ilyen hozzáállást táplálnak az antikrisztusok a „szolgálattevő” cím iránt. Ezzel a címmel, valamint azzal a ténnyel szembesülve, hogy az emberek szolgálatot végeznek Istenért, az antikrisztusok sosem tettek mást, mint azon igyekeztek, hogy megszabaduljanak ettől a címtől és kitérjenek e tény elől, ahelyett, hogy elfogadják a tényt, elfogadják ezt a „szolgálattevő” címet Istentől, majd törekedjenek az igazságra, hallgassanak Isten szavaira, valamint alávessék magukat Istennek és féljék Őt. Az antikrisztusoknak a „szolgálattevő” címet illetően tanúsított megnyilvánulásaiból ítélve azt kell mondanunk, hogy az antikrisztusok a Sátán fajzatai, hogy a Sátán ellenséges erőinek tagjai, és hogy ellenségesek Istennel, az igazsággal és minden pozitív dologgal szemben.

Az antikrisztusok „szolgálattevő” címmel szemben tanúsított hozzáállása az el nem fogadás, az ellenállás, az ellenszenv és az utálat. Nem számít, kitől ered ez a cím, állandóan ellenállást éreznek vele szemben és nem fogadják el, úgy vélik, hogy szolgálattevőnek lenni alantas, és hogy az mindig alantas, bárkinek is végeznek szolgálatot. Szerintük a „szolgálattevő” nem az a meghatározás, amelyet Isten ad az embernek az ember lényege alapján, hanem inkább az ember identitásának és értékének vitatása és megvetése – ez az antikrisztusok fő nézete a „szolgálattevő” címről. Az antikrisztusok Isten szavaihoz való hozzáállásából láthatjuk, hogy Isten szavait nem mércének, illetve az igazságnak tekintik, hanem olyasminek, amit át kell vizsgálniuk és elemezniük kell. Nevezetesen, nem fogadják el Isten szavait az igazság felfogásából, illetve annak az elfogadásából kiindulva, hogy Isten a Teremtő, hanem abból kiindulva közelítik meg Isten szavait, hogy vizsgálódnak, ellenállást éreznek és szembehelyezkednek. Számukra minden Isten által mondott szó, és minden Általa kiejtett mondás vizsgálódás tárgya, és a „szolgálattevő” cím sem kivétel. Erőfeszítést tesznek abba, hogy átvizsgálják a „szolgálattevő” szót és elmélkedjenek róla, Isten szavaiban pedig azt látják, hogy Isten nem jónak, hanem alantasnak, alacsonyabb rendűnek, értéktelennek, valamint olyan embereknek tekinti a szolgálattevőket, akiket Isten nem szeret és akiket Isten utál. Még ha ez is Isten hozzáállása a „szolgálattevő” címhez, van egy összefüggés és van rá oka, amiért ilyen hozzáállást tanúsít – ez az ember lényegén alapszik. Van egy másik tény is, amelyet nem láttak meg: bármennyire utálja és gyűlöli is Isten a romlott emberiséget, Isten soha nem adta fel az emberiség megmentését, és az emberiség megmentését célzó irányítási tervének munkáját sem hagyta abba. Az antikrisztusok nem hiszik ezt a tényt, és nem is ismerik el, illetve nem látják. Csak arra koncentrálnak, hogy mi mondanivalója van Istennek a különféle emberek sorsáról, és különösen a „szolgálattevő” cím tekintetében fölöttébb érzékeny a hozzáállásuk. Nem akarnak szolgálattevők lenni, és nem akarják, hogy Isten szolgálattevőként határozza meg őket, azt pedig még kevésbé, hogy a „szolgálattevő” címet viselve szolgálatot végezzenek Istenért. Ezért van az, hogy amikor antikrisztusok jönnek Isten házába, sok különböző körben érdeklődnek, megkérdezik, hogy ők maguk szolgálattevők-e, Isten szavaiból pedig, és abból, amit az emberek mondanak róluk, őszinte szavakat akarnak hallani és ki akarják deríteni az igazságot – vajon ők szolgálattevők vagy sem? Ha azok, akkor rögtön és azonnal elsétálnak; nem végeznek szolgálatot Istenért, illetve Isten házáért. Ilyen erős a reakciójuk a „szolgálattevő” címmel szemben, és nyilvánvalóvá válik, hogy ami az antikrisztusokat illeti, azok a tételek, amelyeket szüntelenül hajszolni kell, és azok az érdekek, amelyeket soha nem adnak fel, az identitás, a pozíció, a kilátások, a sors és a rendeltetési hely. Az antikrisztusok számára a szolgálattevők foglalják el a legalacsonyabb helyet az emberiség körében, Isten meghatározása szerint. Nem számít, mit mondasz, vagy hogy hány ember fogadja el ezt a tényt és ezt a címet, az antikrisztusok egyáltalán nem fogják elfogadni. Amikor munkát végeznek, csak azt követelik, hogy mások végezzenek szolgálatot értük, hallgassanak rájuk, engedelmeskedjenek nekik és körülöttük forogjanak, maguktól pedig sohasem kívánják meg, hogy együttműködjenek vagy megvitassanak dolgokat másokkal, illetve kikérjék a többiek véleményét, utánanézzenek Isten szándékainak vagy keressék az igazságalapelveket. Ezt gondolják: „Ha együttműködnék és megvitatnám a dolgokat a többiekkel, és az igazságalapelveket keresném, amikor valamit teszek, akkor csúfot űznék magamból és elveszíteném az önállóságomat, az pedig nem szolgálattétel lenne vajon? Nem a színfalak mögött fáradoznék, miközben mások a reflektorfényben állnak? Vajon nem másokról gondoskodnék és másokat szolgálnék?” Ez olyasmi, amit egyáltalán nem akarnak megtenni. Ők csak azt követelik, hogy mások gondoskodjanak róluk, adják meg magukat nekik, hallgassanak rájuk, becsüljék őket, dicsérjék őket nagyon, mindenben tüntessék fel jó színben őket, adjanak teret nekik, szolgálják őket és dolgozzanak nekik, sőt azt követelik, hogy Isten adjon nekik megfelelő jutalmakat és illő koronát aszerint, amit tettek. Még amikor valaki azt említi is, hogy milyen nagy árat fizetett Isten és milyen sokat szenvedett az emberiség üdvösségéért, mennyire megalázkodott és milyen sok mindennel ellátta az emberiséget – amikor az antikrisztusok ezeket a szavakat hallják és ezeket a tényeket látják, közömbösek maradnak és magától értetődőnek veszik ezeket. Miként értelmezik az antikrisztusok ezeket a dolgokat? Ezt mondják: „istennek mindent meg kell tennie az emberért, és a legjobbat kell adnia az embernek, áldásokkal és kegyelemmel, valamint békével és örömmel kell megajándékoznia az embert. Ezt mind fel kell ajánlania az embernek; ez a kötelessége. Amikor pedig az emberek lemondanak dolgokról, feláldozzák magukat és árat fizetnek istenért, amikor mindent felajánlanak istenért, jutalmakat, sőt valami még jobbat kell kapniuk istentől. Hát nem tisztességes ügylet ez? Egyenlő csere? Miről kellene beszélni? Milyen érdeme van istennek? Miért nem láttam én isten egyetlen érdemét sem? Isten adományoz dolgokat az embernek, nos akkor nem természetes, hogy az ember megérdemli, hogy részesüljön belőlük? Az emberek megfizették az árát!” Nem hiszik, hogy mindezek a dolgok, amelyeket Isten az emberért tesz, a legnagyobb kegyelmet jelentik az ember számára; nem hálásak és nem gondolkodnak azon, hogy viszonozzák Istennek. Ehelyett az általuk fizetett árat arra a gyönyörű rendeltetési helyre akarják cserélni, amelyet Isten az emberiségnek ígért, és magától értetődő módon azt hiszik, hogy helyénvaló áldásokra vágyniuk és mindezeket a szándékokat dédelgetniük, és így bárhogyan is nézzük, Istennek nem lenne szabad a szolgálattevőivé tennie az embereket. Azt hiszik, hogy az embereknek méltóságuk és integritásuk van, és ha olyan embereket, akikben ilyen nagy szeretet van, és akik tudnak adakozni, akik fel tudják áldozni magukat és le tudnak mondani dolgokról, arra kényszerítenek, hogy szolgálatot végezzenek Istenért, akkor súlyosan megalázzák őket, és túlságosan igazságtalanul bánnak velük. Az antikrisztusok számára mindezek az Isten által tett dolgok említésre sem méltók. Inkább végtelenül felnagyítják azokat a dolgokat, amelyeket ők maguk tesznek, még ha az valami egészen kis dolog is, és tőkeként kezelik ezeket a dolgokat, hogy áldásokban részesüljenek.

Egyesek soha semmit nem csinálnak jól, amikor a kötelességüket végzik a gyülekezetben. Ha a testvérek nem fogadják el az általuk tett dolgokat, az általuk biztosított képességeket és tehetséget, illetve az általuk ajánlott ötleteket és javaslatokat, akkor nem hajlandóak tovább dolgozni, fel akarnak hagyni a kötelességükkel és elsétálni – el akarják hagyni Istent. Ha arra kéred őket, hogy működjenek együtt valakivel, nem fogják megtenni, ha pedig azt kéred, hogy minden tőlük telhetőt tegyenek meg a kötelességük végzésében, azt sem fogják megtenni. Csak parancsokat osztogatnak jobbra-balra, rávesznek másokat, hogy rájuk hallgassanak, és elérik, hogy az emberek kiszolgálják őket, a szolgálattevőik legyenek, és a saját kötelességeik végzése helyett őket szolgálják Isten házában. Ha pedig nem kapják meg ezt a fajta bánásmódot, vagy ha elveszítik ezt a fajta bánásmódot, ezt a bánásmódot, hogy mások kiszolgálják őket, értük dolgozzanak és kövessék a parancsaikat, akkor abba akarják hagyni és elsétálni; azt hiszik, hogy Isten nem igazságos, a szívük teli van panasszal és haraggal Istennel szemben, a testvérek iránt gyűlöletet táplálnak, és senki sem tud segíteni rajtuk. Senkivel sem tudnak harmonikusan együttműködni, és senkivel sem tudnak egyenlő alapon társulni. A másokkal való társulásra vonatkozó szabályaik szerint csakis ők lehetnek azok, akik mások felett állnak, amikor beszélnek és cselekednek, figyelik, amint mások mindent megtesznek értük, és az általuk kiejtett összes parancsot és mottót követik; senki sem méltó arra, hogy együttműködjön velük, és senki sem alkalmas arra, hogy egyenlő alapon társuljon velük. Ha valaki haverként vagy átlagos testvérként bánik velük, és úgy beszél hozzájuk, vitatja meg velük a munkát és beszélget velük a megértésről, mintha egyenrangúak lennének, akkor ezt szörnyű sértésnek, és az integritásukkal szembeni óriási provokációnak tekintik. A szívükben gyűlölik az ilyen embereket és ellenséges érzelmeket táplálnak velük szemben, és keresni fogják a lehetőséget, hogy megtorolják mindazokat, akik egyenlő félként bánnak velük és akik nem veszik komolyan őket. Hát nem ezt teszik az antikrisztusok? Ez az a hierarchikus nézőpont, amelyet az antikrisztusok felfednek, amikor a másokkal való társulásról van szó. Ez persze arra a valódi véleményre és hozzáállásra vonatkozik, amelyet az antikrisztusok a „szolgálattevő” címmel szemben táplálnak. Még egy olyan címet sem tudnak elfogadni, amelyet Isten ad az emberiségnek, akkor vajon mások elítélését, leleplezését és értékelését el tudják fogadni? Ezek elfogadására még kevésbé képesek. Egyrészt ellenséges érzelmeket és ellenállást táplálnak a „szolgálattevő” cím és annak lényege iránt, másrészt azonban fáradhatatlanul húznak be még több embert, és vonják be őket, hogy szolgálatot végezzenek értük, szolgálják őket, segítsék őket és engedelmeskedjenek nekik. Hát nem megvetendő ez? Az ilyen emberek lényege elvetemült, és ez tökéletesen igaz. Arra vágynak, hogy irányítsanak másokat. Ők maguk nyilvánvalóan értéktelenek és semmihez sem értenek; csupán hulladékok Isten házában, nincs normális emberi mivoltuk, és képtelenek normálisan társulni másokkal, arról nem is beszélve, hogy lenne normális józan eszük. Egyáltalán nem értik az igazságot, nem világosodtak meg az igazsággal kapcsolatban, csupán egy kevés szaktudás és néhány készség van a birtokukban, és semmilyen kötelességet nem tudnak jól végezni. Ennek ellenére mégsem viselkednek jól és meg akarják ragadni a hatalmat, amikor pedig nem tudják megragadni a hatalmat, úgy érzik, végük van, és erre gondolnak: „Biztos, hogy szolgálatot végeztem, amikor korábban azokat a dolgokat tettem. Nem vagyok hajlandó szolgálatot végezni. Jobb, ha igyekszem és most elmegyek, mielőtt túl sok erőfeszítést teszek, illetve túl sokat veszítek.” Ilyen elgondolásuk van. Folyton ilyen elhatározást tesznek és ilyen döntésre jutnak; bármikor elhagyhatják a hitet és távozhatnak, bármelyik pillanatban feladhatják a kötelességüket és megszökhetnek, visszatérhetnek a Sátán ölelésébe és társai lehetnek a gonoszságban. Vannak ilyen emberek? (Igen.) Amikor a szakmai munka valamelyik aspektusáról van szó, lehet, hogy értenek egy keveset, teljesen tudatlanok azonban azoknak az igazságalapelveknek a tekintetében, amelyeket a szakmai munka adott aspektusához fel kell fogniuk; amikor ismeretek vagy adottságok aspektusáról van szó, lehet, hogy birtokukban van némelyik, ám ami a kötelességük végzéséhez megértendő igazságalapelveket illeti, ismét teljesen tudatlanok, a felfogásuk pedig torz. Nem tudnak harmonikusan együttműködni másokkal, és amikor együtt beszélgetnek, nem beszélnek a többiekkel azonos nyelven. Mire alkalmasak ezek az emberek? Ha valóban van lelkiismeretük és józan eszük, akkor képesek lesznek helyesen bánni másokkal, amikor pedig az emberek olyasmit mondanak, ami helyes és ami egyezik az igazsággal, képesek lesznek elfogadni azt, készségesen alávetik magukat és képesek lesznek fellázadni a testük ellen. Nem lenne szabad folyton azt akarniuk, hogy kiemelkedjenek a tömegből, vezessenek és irányítsanak másokat, hanem el kellene engedniük abbéli ambíciójukat és vágyukat, hogy túlszárnyaljanak másokat, és hajlandónak kellene lenniük a legjelentéktelenebbnek lenni az emberek között, akkor is, ha ez szolgálattevéssel jár – minden tőlük telhetőt meg kellene tenniük. Ők maguk hétköznapi emberek, ezért vissza kellene térniük a hétköznapi emberek pozíciójába, legjobb képességeik szerint tenni a kötelességeiket és józan módon viselkedniük. Az ilyen emberek képesek lesznek szilárdan állni a végén. Ha nem ezt az utat választják, hanem nagyszerűnek és nemesnek vélik magukat, ha senki sem érhet és nem juthat el hozzájuk, és ha helyi zsarnokok, kényurak akarnak lenni és az antikrisztusok útját akarják követni, akkor az a végzetük, hogy gonosz emberek legyenek. Ha nem hajlandóak a legjelentéktelenebb embernek lenni, teljesen ismeretlennek, illetve a rivaldafénytől távol lenni, vagy mindent beleadni, akkor biztosan antikrisztusok és nem üdvözülhetnek – ez veszélyes számukra. Ha egy ilyen ember el tud gondolkodni önmagán, van öntudata, elfogadja Isten szuverenitását és intézkedéseit, elfoglalja a neki megfelelő pozíciót, hétköznapi ember tud lenni és többé nem játssza meg magát, akkor lesz esélye az üdvösség elérésére. Ha folyton hatalmaskodó és oktalan akarsz lenni, és befolyásos alaknak akarod mutatni magad, akkor az hiábavaló. Isten háza teli van Isten választott népével, és nem számít, milyen félelmetes, ádáz vagy gonosz vagy, hasztalan. Isten háza nem küzdőtér, ha tehát harcolni akarsz, akkor menj, és tedd a világ küzdőterén. Isten házában senki sem akar harcolni veled; senkit sem érdekel, illetve nincs rá szabadideje. Isten háza olyan hely, amely az igazságot hirdeti, amely segít az embereknek megérteni az igazságot és gyakorlatba ültetni az igazságot. Ha nem tudod gyakorolni az igazságot, akkor azt nehéz kezelni, és csak azt mutatja, hogy nem tartozol ide. Ha mindig harcolni akarsz, mindig ádáz akarsz lenni, mindig könyörtelen akarsz lenni, és mindig hatalmaskodó és oktalan akarsz lenni, akkor a gyülekezet nem a neked megfelelő hely. Isten házában a legtöbb ember szereti az igazságot; követni akarja Istent és életet akar nyerni, és nem élvezi azt, hogy intrikába keveredik és ördögökkel harcol. Csak az antikrisztusok élvezik a mindenfelé vagdalkozó harcot, valamint a hatalomért és a nyereségért való versengést, és ezért nem tudnak az antikrisztusok szilárdan állni Isten házában.

Van olyan ember, aki hihetetlenül érzékeny az afféle dolgokra, mint az identitás, a pozíció és a státusz, és aki különösen a „szolgálattevő” címmel szemben érez óriási ellenállást és ellenszenvet, és egyáltalán nem tudja elfogadni azt – az ilyen emberek antikrisztusok. Nemcsak nem törekednek az igazságra és idegenkednek az igazságtól, hanem attól is idegenkednek, hogy „szolgálattevőnek” szólítsák őket. Azoknak, akik idegenkednek a „szolgálattevő” elnevezéstől, valójában az igazságra kellene törekedniük – ha képesek lennének törekedni az igazságra, vajon akkor nem vetették volna le a „szolgálattevő” címet? De pontosan ez a probléma. Mivel rendkívül idegenkednek az igazságtól, soha nem fognak az arra való törekvés és annak gyakorlása útján járni. Ezért van az, hogy Isten irányítási tervének munkájában ők örökre a szolgálattevő szerepét fogják játszani. Az antikrisztusok számára persze az, hogy szolgálattevőként cselekedhetnek Isten irányítási tervében, még mindig áldás; lehetőség számukra, hogy lássák a Teremtő tetteit, hallják, amint a Teremtő kifejezi az igazságot és megosztja a legbensőbb gondolatait az emberiséggel, valamint méltányolják a Teremtő bölcsességét és mindenható tetteit. Nem rossz dolog számukra a Teremtő szolgálattevőinek lenni, és akár képesek felfogni, akár nem, Isten szolgálattevőinek lenni és szolgálatot végezni Isten házában olyasvalami kell legyen, amire ezek az antikrisztusok és a Sátán társai mindig emlékezni fognak, még ha Isten munkája később véget is ér. Az antikrisztusok a romlott emberiség Istennel való szembeszállásának teljes folyamata során tudtukon kívül szolgálatot végeznek Isten irányítási tervéért, és ez az aprócska érték minden egyes antikrisztus létezésében – ez tény. Az antikrisztusok hozzájárulása az, hogy lehetővé teszik Isten választott népe számára, hogy a negatív oldalról megkülönböztessék és felismerjék az antikrisztusokat. Akár hajlandóak elfogadni ezt a tényt, akár nem, és függetlenül attól, hogy készségesek, örülnek és boldogok-e, hogy szolgálattevők lehetnek, mindenesetre megéri szolgálattevőként szolgálatot végezni Isten munkájáért és vállalni ezt a szerepet – Isten ezzel felemeli őket. Egyesek ezt kérdezik: „Isten az antikrisztusokat is felmagasztalja?” Mi a baj ezzel? Teremtett lények; hát nem tudja őket Isten felmagasztalni? Amit mondok, igaz. Nos, hogy érzik magukat az antikrisztusok, amikor ezeket a szavakat hallják? Nem kellene azzal próbálkozniuk, hogy hibákat keresnek, és némi vigaszt kellene nyerniük. Legalábbis bizonyos erőfeszítéssel hozzájárultak Isten irányítási tervének nagyszerű ügyéhez. Függetlenül attól, hogy készségesen tették-e ezt, illetve, hogy aktívan vagy passzívan tették-e, mindenesetre Isten ezzel felmagasztalta őket, és örömmel el kell fogadniuk ezt és nem szabad ellenállniuk neki. Ha az antikrisztusok fel tudnak lázadni az őseik ellen, fel tudnak lázadni a Sátán ellen, valamint törekednek az igazságra és törekednek arra, hogy alávessék magukat a Teremtőnek, akkor mondjátok meg Nekem, vajon Isten boldog lesz? (Igen, az lesz.) Ez Isten választott népe számára is szerencsés, és nekik is örülniük kell – ez jó dolog. Akár tartható ez a tény, akár nem, mindenesetre, ha az antikrisztusok irányt tudnak váltani és képesek a bűnbánat útját járni, akkor az természetesen jó dolog. Nos, miért mondom, hogy ez szerencsés Isten választott népe számára? Ha egy antikrisztus készségesen végezne szolgálatot, vajon nem lenne eggyel kevesebb csapás Isten házában? Ha eggyel kevesebb ördög, eggyel kevesebb rendbontó és bajkeverő lenne közöttetek, nem lennének vajon sokkal nyugalmasabbak a napjaitok? Ebből a szemszögből nézve – ha az antikrisztusok valóban hajlandóak lennének szolgálatot végezni, akkor ez is egy ünneplésre érdemes jó dolog lenne. Bátorítanotok és segítenetek kell őket, nem pedig teljesen elbocsátani. Ha jók a szándékaitok és engeditek, hogy maradjanak, a szolgálattevésük azonban több bajjal jár, mint amennyit ér és katasztrófához vezet, akkor az alapelvek szerint kell bánni velük. Vajon nem jó módja ez a dolgok intézésének? (De igen.)

Van egy másik fajta ember is, akiről érdemes említést tenni. Vannak, akik képesek szenvedni és árat fizetni a kötelességük végzése folyamán, időnként pedig engedelmeskedni, alávetni is képesek magukat, illetve az alapelvek szerint tudják kezelni a dolgokat. A szubjektív vágyuk az, hogy az igazságra való törekvés útját járják, mindig alá tudják vetni magukat bárminek, amit a Fennvaló vagy a gyülekezet elrendez, és mindig képesek időben teljesíteni a feladatokat. Nem okoznak bomlasztásokat és zavarásokat Isten házában, az általuk végzett munka és az általuk vállalt kötelesség pedig sok hasznot és előnyt hoz a testvéreknek. Kívülről – bár semmi gonoszságot nem tettek, nem akadályoznak, illetve nem zavarnak, és nem tűnnek gonosz embereknek, olyasmit tesznek, amit a hétköznapi emberek nem tudnak és nem csinálnak, mégpedig azt, hogy élvezettel ápolják a befolyásukat és megalapítják a saját független királyságukat. Amikor valamilyen feladatot osztanak rájuk, abban a pillanatban, hogy ők lesznek az adott feladat felügyelői, hozzákezdhetnek a saját független királyságuk megalapításához, és önkéntelenül elkezdhetik ápolni a hatalmukat és a kapcsolataikat a befolyási körükön belül. E körön belül mindenkit teljesen és egészen megnyernek, az emberek pedig hangosan dicsérnek és igen csodálnak mindent, amit tesznek, mindent, amit mondanak, és az árat, amelyet megfizetnek. Az irányítási körüket a saját kis családjuknak tekintik Isten családján belül. Kívülről úgy tűnnek, mint akik képesek árat fizetni, szenvedni és felelősséget viselni – úgy tűnik, nincs gond. A kritikus pillanatokban azonban képesek elárulni Isten házának érdekeit. A saját tekintélyük és a csúcson elfoglalt helyük megőrzése, valamint a gyülekezetbeli abszolút pozíciójuk, méltóságuk és hatalmuk megőrzése érdekében senkit sem sértenek, illetve nem bántanak meg. Még ha valaki árt is Isten háza érdekeinek vagy elárulja azokat, és még ha valaki zavarja vagy tönkreteszi is Isten házának munkáját, akkor sem vizsgálják meg a dolgot, ügyet sem vetnek rá, és el tudják tűrni. Amíg az illető az ő pozíciójukat nem fenyegeti és továbbra is az ő szolgálatukban munkálkodik a befolyási körükön belül, akkor rendben van – ez a legmagasabb mércéjük. Nem számít, milyen zavarásokat okoz az illető, ők nem látják, nem veszik észre, és nem metszik meg, illetve nem feddik meg az illetőt, még kevésbé foglalkoznak vele. Az ilyen emberek veszélyes elemek. Az átlagember számára nehezen felismerhetőek, és talán semmi rendellenest nem tudsz észrevenni bennük, amikor nincs pozíciójuk. Amint azonban pozícióhoz jutnak, teljesen lelepleződik a természetlényegük. És pontosan mi lepleződik le? Az, hogy az általuk megfizetett árnak és minden általuk tett dolognak célja van; nem annak érdekében teszik ezeket a dolgokat, hogy őrizzék Isten házának érdekeit, nem teszik igazán a kötelességüket, és nem azért teszik mindezeket a dolgokat, hogy Isten lássa, hanem azért, hogy az emberek lássák. Mások tekintetét, szemét és figyelmét akarják vonzani, és még ennél is inkább félre akarják vezetni az emberek szívét, hogy azok felnézzenek rájuk, csodálják és dicsérjék őket. Ezért nem foglalkoznak azzal, hogy Isten miként látja őket, illetve miként bánik velük; ha Isten azt mondja, hogy csak azért vannak ott, hogy szolgálatot végezzenek, akkor közömbösek. Ameddig az emberek képesek a lábuk előtt térdelni és meg tudnak hajolni előttük, az rendben van. Ezek az emberek veszélyes elemek, és nem ugyanolyan gondolkodásúak, mint Isten és Isten háza, a szívük pedig nem ugyanolyan, mint Isten választott népéé, akik őszintén törekednek az igazságra. Saját maguknak ápolnak befolyást, és befolyást ápolnak a Sátán számára is. A különféle megnyilvánulásaikból ítélve az általuk végzett kötelesség, és minden, amit tesznek, mind arra szolgál, hogy kérkedjenek és hízelegjenek másoknak, amennyire csak tőlük telik.

Az antikrisztusok végezhetnek némi szolgálatot Isten házában és Isten irányítási tervének munkájában, egy ponton pedig akár jó szolgálattevők is lehetnek. Az általuk járt út, valamint az általuk választott célok és irány, valamint a pozíció és a hatalom iránti vágyuk, és a bennük lakozó hírnév és nyereség utáni sóvárgás miatt azonban soha nem tudják lerázni a „szolgálattevő” címet, nem képesek megérteni az igazságot, nem tudják felfogni, mi az igazságvalóság, illetve nem tudnak belépni abba, képtelenek gyakorolni az igazságot, képtelenek a valódi alávetettség elérésére, és képtelenek eljutni az istenfélelemre. Az ilyen emberek veszélyes elemek. Mélyreható filozófiáik vannak a világi ügyekre vonatkozóan, igen okos módon viselkednek és foglalkoznak a világgal, különös figyelmet fordítanak arra, hogy miként beszélnek és hogyan fogalmaznak, amikor másokhoz szólnak, és azokat a módszereket is szorosan szemmel tartják, amelyek segítségével emberekkel társulnak. Bár a felszínen talán nem tűnnek álnoknak és gonosznak, a szívüket elvetemült eszmék, gondolatok és nézetek, sőt az igazsággal kapcsolatos elképzelések és félreértések, valamint Isten megértésének elmulasztása tölti meg. Bár az emberek nem látják, mi a gonosz ezekben az emberekben, illetve nem látják, hogy ezek gonosz emberek, mivel a lényegük oly elvetemült, és mivel soha nem tudják a kötelességüket az igazságalapelvekkel összhangban végezni, illetve nem tudnak az igazságra való törekvés útján járni, és elérni az Istennek való igazi alávetettséget, végül örökre képtelenek levetni ezt a „szolgálattevő” címet. Ezek az emberek még alattomosabbak és még inkább képesek félrevezetni másokat, mint a nyilvánvaló antikrisztusok és gonosz emberek. Kívülről úgy tűnik, hogy nincs véleményük a „szolgálattevő” címről és nem foglalnak állást vele kapcsolatban, ellenállást pedig még kevésbé éreznek vele szemben. A helyzet azonban az, hogy a lényegükből ítélve, még ha szolgálatot végeznek is Istenért, akkor is dédelgetnek szándékokat és célokat; nem végeznek szolgálatot feltétel nélkül, és nem azért teszik azt, hogy elnyerjék az igazságot. Mivel ezek az emberek belül elvetemültek és ravaszok, másoknak nem könnyű felismerniük őket. A természetlényegük, a gondolataik, a nézeteik és az általuk járt út csak kulcsfontosságú dolgokban és kritikus időpontokban tárul fel. Ahogyan ez folytatódik – ha ezek az emberek ezt a fajta törekvést választják és amellett döntenek, hogy ilyen úton járnak, akkor elképzelhetjük, hogy az efféle emberek nem lesznek képesek elérni az üdvösséget. Az Isten háza által beléjük vetett bizalmat, valamint Isten munkájának lehetőségét arra használják fel, hogy a saját előnyeikért mesterkedjenek, hogy irányítsák és gyötörjék az embereket, valamint, hogy kielégítsék a saját ambícióikat és vágyaikat. Végül nem nyerik el az igazságot, hanem felfedik őket amiatt, mert mindenféle gonoszságot tettek. Amikor felfedik őket, világossá válik, hogy ezek az emberek nem törekednek az igazságra, és hogy nem azért hisznek Istenben, hogy az igazságra törekedjenek és elérjék az üdvösséget. Miután meghallgatták Isten szavait, valamint a mindenféle embert érintő leleplezését – ha ezek az emberek következetesen a világgal való bánásmód alapelveit, eszközeit és módszereit alkalmazzák a kötelességük végzéséhez, akkor csak egy végkimenetel lehetséges: a szolgálattevő szerepét kell felvenniük Isten irányítási munkájában, és végül fel kell fedni és ki kell iktatni őket – ez tény. Nektek magatoknak volt korábban tapasztalatotok ilyen emberekkel? Amikor felfedik és kizárják őket, egyes antikrisztusok sereg nélküli parancsnokokká válnak. A gonoszság, amit tettek, túl sok és túl nagy, a testvérek pedig visszariadnak tőlük és elhagyják őket. Van egy másfajta ember is, akinek, amikor felfedik, és amikor a gyülekezet elítéli és elutasítja, sok cinkosa és segítője van, akik kiállnak mellette, felveszik a harcot érte és zúgolódnak Isten ellen. Az ilyen emberek vajon nem még inkább képesek félrevezetni másokat? Ezek az emberek még veszélyesebbek. Ami azt illeti, hogy az antikrisztusok miként bánnak a „szolgálattevő” címmel, valamint, hogy milyen mögöttes gyakorlatokat, eszméket és megnyilvánulásokat mutatnak, egyelőre itt befejezzük a beszélgetésünket.