Második eset: Neheztelés amiatt, hogy nem mehetnek külföldre

Amikor a kontinentális Kínában munkálkodtam, volt ott egy vezető, aki úgy gondolta, hogy jöhet velünk külföldre, és nagyon boldog volt emiatt. Arra gondolt: „Végre elértem. Végre nagy áldásokat élvezhetek istennel! Korábban nehézséget szenvedtem istennel. Ma végre megkaptam a jutalmam. Megérdemlem. Legalábbis vezető vagyok, sok nyomorúságot megtapasztaltam, úgyhogy amikor ez a jó dolog az utamba kerül, részt kell tudnom venni benne – tudnom kell élvezni ezt a kívánatos dolgot.” Erre gondolt. Miután azonban hosszabb időt töltöttem vele közvetlen közelségben, észrevettem, hogy elvtelen a dolgokban, amelyeket mond és tesz, nincs jó emberi mivolta, az áldottság iránti szándéka és vágya igen erős, és időnként meg kell metszeni. Miután több alkalommal megmetszették, erre gondolt: „Elegem van ebből. A fennvaló átlátott rajtam, és nem említették újra a külföldre menetelt. Úgy tűnik, nincs reményem arra, hogy külföldre menjek.” Folyamatosan ezeket a dolgokat forgatta a szívében. Valójában láttuk, hogy nem olyasvalaki, aki az igazságra törekszik, alapvetően alkalmatlan arra, hogy külföldre menjen, és hogy még ha külföldre menne is, nem lenne képes munkát végezni, úgyhogy nem beszéltünk vele erről. Érezte, hogy nincs reménye arra, hogy külföldre menjen, úgyhogy más terveket kezdett szőni. Egy napon elment, és soha többé nem jött vissza. Csupán egy levelet hagyott, amely így szólt: „Oly sok éven át hittem istenben, és munkálkodtam valamennyit. Ti most külföldre mentek, én azonban nem vagyok alkalmas arra, hogy veletek menjek. Az elkövetkező napokban azzal töltöm majd az időt, hogy kárpótoljam ezért magamat. Isten utál engem, úgyhogy elhagyom Őt. Nem kényszerítem arra, hogy olyan emberre nézzen, akit utál. El fogok rejtőzni.” Úgy hangzott, mintha lenne értelmük ezeknek a szavaknak, és nem lenne nagy gond velük. Azután ezt mondta: „Amióta csak megszülettem, így van ez. Akárkivel is vagyok, csak kihasználnak. A nehézségeket szenvedhetem másokkal, áldásokat azonban nem élvezhetek velük.” Hogy értette ezt? (Úgy vélte, Isten kihasználta őt.) Pontosan erre gondolt. Különösen amikor azt mondta: „Akárkivel is vagyok, mindig csak szenvedhetek, áldásokat pedig nem élvezhetek vele” – erre gondolt: „Oly sok nehézséget szenvedtem és oly sok kockázatot vállaltam veletek együtt, amikor azonban itt az ideje, hogy áldásokat élvezzek veletek, ti nem vagytok hajlandóak.” E szavakat kimondva panaszkodott, és az ügy eredményeképp neheztelés támadt benne. A szájával ezt mondta: „isten utál engem, elhagyom istent, nem kényszerítem arra, hogy utálatot érezzen”, a szívében azonban valójában neheztelt: „Ti külföldre mentek, hogy áldásokat élvezzetek, és meg akartok szabadulni tőlem!” Tényleg ez történt? (Nem.) Akkor mi történt? Úgy gondolta, hogy azért metsszük meg, mert meg akarunk szabadulni tőle, nem pedig azért, mert nem törekszik az igazságra, illetve mert elvtelen abban, amit mond és tesz. Nem értette, hogy problémája van, hanem ezt gondolta: „Elszenvedtem veled a nehézséget, úgyhogy élveznem kell veled az áldásokat. Mindenképp engedned kell, hogy belépjek a királyságba, és hogy a királyság népének egyike legyek. Bármit is teszek, soha nem hagyhatsz el engem.” Vajon nem erre gondolt? (De igen.) Mi a lényege az efféle gondolkodásmódnak? (Ugyanaz a lényege, mint Pál esetében, amikor üzletet akart kötni Istennel a koronáért cserébe.) Így van, ez Pál lényege. Hitt Istenben, követte Istent, nehézséget szenvedett és megfizette az árat, hogy koronát kapjon és áldott legyen. Igaz hite nem volt, és az igazságra sem törekedett, csupán ügyleteket akart lebonyolítani Istennel. Ha az üzlet nem jött össze, nem lett áldott, és úgy érezte, ő húzta a rövidebbet, akkor feldühödött, úgy érezte, az egész dolog veszett ügy, sutba dobta az óvatosságot, és neheztelés támadt a szívében. Ezeket a dolgokat mutatta, amint beszélt. Mit tett azután ez az ember? Ez az ember azután vállalkozni kezdett, és több fiatal hölgy legyeskedett körülötte. Bár nem mondta, hogy nem hisz Istenben, nem tette a kötelességét és nem volt Isten követője. Soha senki nem gondolta volna, hogy feladja a lehetőségét, hogy kövesse Istent, majd elmegy üzletelni, csak azért, mert egy kicsit megmetszették. A dühödt viselkedése és az, ahogyan korábban megnyilvánult, olyan volt, mintha két különböző ember lenne. A természete így leplezte le magát. Korábban pusztán azért nem tette ezt, mert nem adódott megfelelő helyzet. Ez az egyik aspektus. Egy másik aspektus az, hogy elrejtette, ki ő, úgy tett, mintha nem az lenne, aki, és türtőztette magát, hogy ne tegye. Ha valóban jó ember vagy, akkor nem számít, milyen helyzettel találkozol, először szilárdan kell állnod a helyeden, és tudnod kell, ki vagy. Mellesleg, vajon tudnak-e az emberi mivoltot nélkülöző dolgokat és gaztetteket elkövetni olyan emberek, akiknek valóban van némi emberi mivolta? (Nem.) Egyáltalán nem tudnak. Ebből az ügyből nyilvánvaló, hogy az a leglázadóbb dolog, amikor az emberek képtelenek elfogadni az igazságot, és ők a legnagyobb veszélyben vannak. Ha sohasem képesek elfogadni az igazságot, akkor ők álhívők. Ha egy ilyen ember vágya, hogy áldásokban részesüljön, szertefoszlik, akkor el fogja hagyni Istent. Miért van ez? (Azért, mert amire ő törekszik, az az, hogy áldott legyen és élvezze a kegyelmet.) Hisz Istenben, ám nem törekszik az igazságra. Az üdvösség számára dísz és egy hangzatos szó. Amire az ő szíve törekszik, az jutalom, korona és kívánatos dolgok – a százszorosát akarja kapni ebben az életben, az eljövendő világban pedig örök életet. Ha nem kaphatja meg ezeket a dolgokat, akkor nem fog hinni; felszínre tör a valódi arca, és elhagyja Istent. Amiben ő a szívében hisz, az nem Isten munkája, sem pedig az Isten által kifejezett igazságok, amire pedig törekszik, az nem az üdvösség, arról nem is beszélve, hogy jól végezze a teremtett lényi kötelességét; hanem inkább ugyanaz, mint amire Pál törekedett – hogy legyen gazdagon áldott, bírjon nagy hatalommal, viseljen nagy koronát, és legyen Istennel egy szinten. Ezek az ő ambíciói és vágyai. Ezért aztán minden olyan alkalommal, amikor valami előny vagy kívánatos dolog akad Isten házában, küzd, hogy megkaparintsa, a képesítéseik és a rangidősségük szerint kezdi rangsorolni az embereket, és így töpreng: „Alkalmas vagyok. Részesülnöm kell ebből. Harcolnom kell, hogy megszerezzem.” A legelső helyre sorolja magát Isten házában, majd azt gondolja, hogy úgy illendő, hogy élvezze Isten házának ezeket az előnyeit. A külföldre menetel ügyében például az illető első gondolata az volt, hogy részt kell, hogy vehessen benne, hogy az emberek többsége nem olyan jó, mint ő, nem szenvedett oly sok nehézséget, mint ő, nem olyan alkalmas, mint ő, nem hisz oly sok éve Istenben, mint ő, és nem olyan hosszú ideje vezető, mint ő. Minden kifogást és értékelési módszert felhasznált, hogy rangsorolja magát. Bárhogyan is rangsorolta az embereket, mindig magát helyezte legelőre és azok sorába, akik alkalmasak. Végül úgy érezte, hogy úgy illik, hogy ő élvezze ezt a bánásmódot. Abban a pillanatban, hogy nem kapta meg ezt, illetve abban a pillanatban, amikor az áldottságáról és az őt érdeklő dolgok elnyeréséről alkotott ábrándja összetört, tett valamit ellene, feldühödött és vitázott Istennel, ahelyett, hogy alávetette volna magát és kereste volna az igazságot. Világos, hogy a szíve már tele volt ezekkel a dolgokkal, amelyekre törekedett, és ez kellően mutatja azt, hogy azok a dolgok, amelyekre törekedett, teljességgel összeférhetetlenek az igazsággal. Bármennyi munkát végzett is, a célja és a szándéka nem volt más, mint hogy koronát szerezzen – ahogyan Pál célja és szándéka is ez volt –, szorosan ragaszkodott ehhez, és sosem adta fel. Bárhogyan is közölték vele az igazságot, bárhogyan metszették meg, leplezték le és boncolgatták, akkor is makacsul ragaszkodott abbéli szándékához, hogy áldott legyen, és nem engedte el. Amikor nem kapta meg Isten jóváhagyását, és látta, hogy az áldás utáni vágya szertefoszlik, negatívvá vált és visszavonult, elhagyta a kötelességét és elmenekült. Nem teljesítette igazán a kötelességét, és nem tett jó szolgálatot a királyság evangéliumának terjesztésében, ez pedig teljességgel feltárja, hogy nem volt igaz hite Istenben, nem vetette igazán alá magát, és egy jottányi valódi tapasztalati tanúságtétellel sem rendelkezett – csupán báránybőrbe bújt farkas volt, amely a juhnyájban ólálkodott. Végül aztán teljesen felfedték és kiiktatták ezt az embert, aki velejéig álhívő volt, a hívőként való élete pedig véget ért. Ez az egyik eset.

Ez nem egyedi eset volt. Nem ő volt az egyetlen ember, aki elbotlott, és akit felfedtek a külföldre menetel dolga révén. Az imént említett példa egy férfiről szólt, de volt egy másik is, aki nő volt. A terv eredetileg itt is az volt, hogy a nő velünk jöhet külföldre. Amikor ez történt, belül nagyon boldog volt, elkezdett tervezni és készülni a dologra, végül azonban különböző okok miatt nem tudott menni. Akkoriban nem tájékoztatták, mivel túlságosan veszélyes volt a helyzet. Egyszer aztán a munkatársak számára tartott megbeszélésen jutott tudomására a döntés. Elemezzétek ezt: mi lehet az eredménye, amikor a nő megtudja? (Ha valaki normális ember módjára gondolkodna, akkor valószínűleg nem lenne túl heves reakciója, miután megtudja. Arra gondolna, hogy azért nem mehet külföldre, mert túl veszélyes a helyzet, és képes lenne helyesen kezelni az ügyet. Ha azonban ez a nő szerezne tudomást róla, lehet, hogy feldühödne, és megpróbálna vitázni Istennel.) Így van; valamelyest felfogtátok az efféle emberek jellemét. Az efféle emberek ilyenek – függetlenül attól, hogy miről van szó, nem fogják a rövidebbet húzni, hanem inkább hasznot húznak. Mindenben túl kell szárnyalniuk mindenki mást, és mindenki másnál jobbnak kell lenniük. Mindenben a legjobbnak kell lenniük, minden kívánatos dolgot meg kell kapniuk, és elfogadhatatlan számukra, hogy ne részesüljenek valamiből. Miután a nő megtudta ezt a dolgot, azonnal feldühödött, és hisztizve fetrengett a földön. Megmutatta démoni oldalát, kioktatta a munkatársait és rájuk zúdította a dühét. Honnan származott a dühe? Úgy tűnt, mintha a testvérekre lenne mérges, de valójában kire volt mérges? (Istenre volt mérges.) Ez történt. Aztán mi volt az oka a dühének? Hol volt a gyökere? (Ott, hogy nem teljesültek a vágyai.) Arról van szó, hogy nem jutott hozzá egy kívánatos dologhoz és nem érte el a célját. Ezúttal nem járt sikerrel a haszonszerzésben, hanem mások jutottak hozzá az előnyhöz, ő pedig nem tudott részt venni, úgyhogy dühös volt; nem tudott tovább színlelni, szíve összes elégedetlenségét és neheztelését kieresztette és szabadjára engedte. A múltban mindig neki kellett az elsőnek lennie, aki megtudja, mit csinál a Fennvaló. Folyton a Fennvalóval akart kapcsolatban állni, a testvérekkel pedig nem érintkezett. Folyton magas rangú személyiségként kezelte magát, nem pedig átlagos tagként, így tehát úgy vélte, hogy ezúttal is neki kell külföldre mennie, ha senki másnak nem is, de neki igen. Ő volt az első számú jelölt, és övé kell legyen az öröm, hogy ilyen bánásmódban részesül. A szíve valójában ezt gondolta. Most azt látta, hogy nem lesz meg az az öröme, hogy ilyen bánásmódban részesüljön, az évek során elszenvedett nehézség mind hiábavaló volt; semmi sem jutott neki abból a státuszból, amelyet fáradságosan elért, sem a bánásmódból, amelyet akart. Mindezek semmivé foszlottak ebben a pillanatban. Hihetetlen módon nem tudott kicsalni egy ilyen nagyságrendű kívánatos dolgot; hihetetlen módon mellőzték, így hát úgy gondolta, hogy nem foglal el kiemelt helyet Isten szívében, hanem csak átlagember. A védelmi vonal teljesen összeomlott a szívében, és többé nem színlelt és nem palástolt dolgokat. Elkezdett hisztizni, kiabálni az emberekre, kiereszteni a gőzt, feldühödni és leleplezni azt, ami természetes volt számára, anélkül, hogy foglalkozott volna azzal, hogy mások mit mondanak vagy hogyan látják azt. Ezután egy csapathoz küldték kötelességet végezni. Miközben a kötelességét tette, sok rossz dolgot követett el, a csapatban lévő testvérek pedig végül együtt írtak egy levelet, amelyben azt követelték, hogy zárják ki őt. Mi volt az oka annak, hogy kizárták? A testvérek arról számoltak be, hogy az általa elkövetett gonoszság egyetlen mondattal jellemezhető: olyan sok, hogy le sem lehet írni mindet! Más szóval, túl sok gonoszságot tett, az általa elkövetett dolgok természete pedig túl súlyos – csupán egy-két mondattal nem lehetett világosan kifejezni, és csupán egy-két történetben sem lehetett elmesélni. Számtalan gonosz dolgot követett el, és ez dühítette az embereket, úgyhogy a gyülekezet kizárta őt. Az általa tett gonoszságokat nem azelőtt követte el, mielőtt a külföldre menetel ügye felmerült, miért volt tehát képes ezekre annak felmerülését követően? Azért, mert a külföldre utazás kérdése nem a kívánságai szerint alakult. Világos, hogy az általa tett gonoszságok, illetve az általa felfedett rútság egyfajta bosszú és az indulatai kiélése volt, amit pusztán az okozott, hogy nem kapta meg ezt a kívánatos dolgot. Mondjátok meg Nekem, hogy még ha nem is ért sok igazságot, vajon képes-e efféle megnyilvánulásokra egy olyan ember, aki valóban törekszik az igazságra és akinek van emberi mivolta, amikor ilyen helyzettel találkozik? Képes-e ilyen dolgokat felfedni? Senki, akiben van egy kis emberi mivolt, egy kevés lelkiismeret és egy kevés szégyenérzet, nem fog ilyesmiket tenni, hanem türtőzteti magát. Bár a szíve nem boldog, nem elégedett és egy kicsit megbántódott, arra gondol, hogy ő csak egy átlagember, hogy nem szabad harcolnia azért, hogy megkapja ezt a dolgot, hogy azoknak, akik Istenben hisznek, az igazságra kell törekedniük, mindenben alá kell vetniük magukat Isten vezényléseinek, hogy nem lehet választási lehetőségük, és hogy az emberek teremtett lények, és semmilyen módon nem lenyűgözőek. Pár napig szomorú lesz, de aztán fátylat rá. Továbbra is hinni fog, ahogyan kell, nem tesz gonoszságot és nem áll bosszút az ügy miatt, és nem is fog szitkozódni miatta. Ezzel szemben azok, akik nem törekednek az igazságra és akiknek a jelleme rettenetes, mindössze egy ilyen apró ügy kapcsán képesek mindezeket a gonosztetteket kinyilvánítani, amit korábban sosem tettek. Ez magyarázatot ad a problémára. Magyarázatot ad az efféle emberek emberi mivoltának lényegére, és magyarázatot ad az efféle emberek valódi törekvéseire, nevezetesen arra, hogy az ügy feltárulása kapcsán teljesen fény derül az igazi arcukra. Először is a lényegük teljességgel ugyanaz, mint egy antikrisztusé. Másodszor sosem törekedtek az igazságra, és soha nem kezelték magukat az üdvösség tárgyaként, valamint nem vetették alá magukat Isten vezényléseinek és elrendezéseinek. Nem törekednek az Istennek való alávetettségre; csak a státuszra és az élvezetekre törekednek, csak arra, hogy jól bánjanak velük, valamint csak azon igyekeznek, hogy Istennel azonos szinten legyenek. Bármit is élvez Isten, ők is élvezik. Ily módon nem a semmiért követik Istent. Ezekre a dolgokra törekednek ők. Ez az efféle emberek természetlényege; ez az igazi arcuk és a szívük belső összképe. Ez az ügy vetett véget húsz évnyi hitnek e nő számára – az egész elúszott.

Mondjátok meg Nekem, hol kellene most lennie ennek a két embernek? A gyülekezetben vagy valahol máshol? (A nem hívő világban.) Miért mondjátok ezt? Hogyan jutottatok erre a döntésre? Mire alapozzátok a szavaitokat? (Arra, hogy álhívők, az Istenbe vetett hitüknek pedig nem az a törekvés a célja, hogy a teremtett lényi kötelességüket tegyék. Az ilyen emberek a végén nem tudnak szilárdan megállni a hitükben, és csak a világba térhetnek vissza.) A végén nem tudnak szilárdan megállni a hitükben, de ez még nem a vég. Akkor hogy lehet az, hogy eltűntek? Azt kell megnézned, hogy belül mit gondoltak. Amikor valamilyen tevékenység folyt a szívükben, csak efféle dolgokat tudtak tenni, és csak efféle döntéseket tudtak hozni. Milyen módon elemezték és mérték fel ezt a dolgot, ami egy ilyen út választására vezette őket? A szívükben erre gondoltak: „Ennyi éven át hittem istenben, és sok nehézséget szenvedtem. Mindig is arra a napra vágyakoztam, amikor nevet szerezhetek magamnak. Azzal, hogy a fennvalóval vagyok, nevet szerezhetek magamnak és megmutathatom magam. Most végre van lehetőségem külföldre menni. Ez óriási! Olyasmi, amire gondolni sem mertem soha, mielőtt istenben hittem volna. Ez ugyanaz, mintha koronát szereznék az istenbe vetett hittel, de úgy tűnik, hogy nem leszek részese ennek a nagy kívánatos dolognak. Nem kaphatom meg. Korábban úgy véltem, hogy biztos helyem van isten szívében, de most látom, hogy nem ez a helyzet. Úgy tűnik, semmiféle kívánatos dolgot nem tudok szerezni isten követéséből. Amikor egy ilyen nagy dologra került sor, mint a külföldre menetel, rám nem gondoltak, így hát nincs-e még kisebb esélye annak, hogy a jövőben koronát kapjak? Nem biztos, hogy ki fogja megkapni, és úgy néz ki, hogy nincs remény arra, hogy én legyek az.” Hajlandóak voltak-e vajon továbbra is követni Istent, amikor azt gondolták, hogy nincs remény? Korábban mi volt a céljuk a nehézség elszenvedésével és azzal, hogy árat fizettek? Csak amiatt a nagy remény miatt, azok miatt a szívükben dédelgetett apró eszmék miatt történt, hogy úgy viselkedtek és úgy nyilvánultak meg. Most, hogy a reményeik szertefoszlottak és az eszméik hiábavalóak, tudnak-e tovább hinni? Megelégednek-e vajon továbbra is azzal, hogy Isten házában maradnak és teszik a kötelességüket? Hajlandóak tudnak-e lenni arra, hogy nem nyernek semmit és alávetik magukat Isten vezényléseinek és elrendezéseinek? Az antikrisztusok ambíciói és vágyai olyan nagyok, hogy egyáltalán nem lesznek hajlandóak ezt az eredményt elfogadni az erőfeszítéseikért és az általuk fizetett árért. Ők arról álmodnak, hogy az általuk fizetett ár és az erőfeszítéseik koronát és kívánatos dolgokat teremnek nekik cserébe, hogy bármilyen kívánatos dolgokat kínál is Isten háza, nekik részesülniük kell abból – az rendben van, ha mások nem részesülnek, de nekik muszáj. Az ilyen erős ambíciókkal és mohósággal bíró emberek vajon képesek anélkül tenni a kötelességüket, hogy bármit is kapnának cserébe, illetve anélkül erőfeszítést tenni, hogy bármit is kapnának cserébe? Egyáltalán nem képesek ezt megvalósítani. Egyesek ezt mondják: „Hadd törekedjenek az igazságra. Miután sok igazságot meghallgattak, vajon nem lesznek képesek megvalósítani?” Vannak mások, akik ezt mondják: „Ha Isten megfenyíti és megítéli őket, az vajon nem fog változtatni rajtuk?” Erről van szó? Isten nem fenyíti és nem ítéli meg az ilyen embereket, és nem menti meg az ilyen embereket. Pontosan az efféle embereket fogja kiiktatni. Miben különbözik az, amit Én mondtam, attól, amit ti mondtatok az imént? Vajon az a szívük valódi tevékenysége, amit ti mondtatok? Az efféle emberek lényegének megnyilvánulása az? (Nem.) Akkor mi az, amit ti mondtatok? (Érzések és üres elméletek.) Annak a természete, amit ti mondtatok, egy kicsit az elemzés és a felmérés felé hajlik, és az elméleti alapú felmérésüket és meghatározásukat jelenti. Nem az igazi gondolataikat és megnyilatkozásaikat, és nem is a valódi nézeteiket. Ilyen azoknak az embereknek a megnyilvánulása, akiknek a lényege egy antikrisztusé. Ha van egy kívánatos dolog, amelyet nem kaptak meg, egy haszon, amelyet nem élveztek, vagy egy előny, amelyet nem szereztek meg, akkor dühösek, elveszítik a bizalmukat az istenhitben és az igazságra való törekvésben, nem hajlandóak hinni Istenben, el akarnak futni és rossz dolgokat akarnak tenni. Rossz dolgokat tesznek azért, hogy kieresszék a gőzt és bosszút álljanak – kiszellőztetik a félreértéseiket Istenről és a neheztelésüket Istenre. Kellene-e kezelni ezeket az embereket? Engedni kellene-e nekik, hogy folytassák a kötelességük végzését a gyülekezetben? (Nem.) Akkor hogyan kellene kezelni ezeket az embereket? (Ki kell közösíteni őket.) Van valaki, aki azért nem hisz tovább, mert nem mehetett külföldre? (Igen.) Miféle ember az ilyen? (Álhívő. Csak azért hisz Istenben, hogy áldásra törekedjen, amikor pedig az ambíciói és a vágyai nem teljesülnek, elárulja Istent.) Egy ilyen aprócska dolog miatt képes felhagyni azzal, hogy higgyen Istenben. Az ilyen emberekről nem mondható el, hogy igaz hitük vagy hamis hitük van – a jellemük oly alantas!

Harmadik eset: Lehetetlennek tűnik tovább élniük, miután hazatértek vidékre

Egyesek vidékre születnek, a családjuknak pedig nincs sok pénze, amiből élhetnek. A mindennapi életük során használt tárgyak egyszerűek, és egy kemény ágyon, szekrényen és asztalon kívül nincs más bútor a házukban. A padlójuk téglából vagy földből készült – még csak betonpadlójuk sincsen. Igen szerények a körülményeik. Miután hinni kezdenek Istenben, végzik az evangélium hirdetését illető kötelességüket, és eljutnak néhány gazdag területre. Volt egy ilyen nő, aki körülnézve azt látta, hogy a testvérek többségének keményfa vagy csempepadló van az otthonában, a falakon tapéta, a házuk igen tiszta, és mindennap tudnak fürödni. Sok bútor is van a házukban: tévéállványok és nagy szekrények, valamint kanapék és légkondicionáló. A hálószobájukban Simmons ágyak vannak, a konyhájukban pedig mindenféle készülék: hűtő, mikrohullámú sütő, sütő, tűzhely, páraelszívó stb. Szédítő látvány volt. Ezenkívül az ilyen nagyvárosokban voltak egyes helyek, ahol lifttel közlekedhetett le és fel az emeletek között. Ez a hely felnyitotta a szemét, és miután egy ideig ott dolgozott és hirdette az evangéliumot, nem akart visszamenni. Miért volt ez? Erre gondolt: „Az én családom vályogháza a sáros nyomába sem jöhet ennek a helynek. Mindannyian hiszünk istenben, akkor hogy lehet az, hogy ezek az emberek ennyivel jobban élnek az én családomnál? Olyan ezeknek az embereknek az élete, mint a mennyország. Az én családom egy disznóólban él – annyival rosszabbul, mint ezek az emberek!” Miután ezt az összehasonlítást tette, feldúlt lett, még inkább ragaszkodott ehhez a helyhez, és még kevésbé volt kedve visszamenni. Erre gondolt: „Ha hosszú távon itt munkálkodhatok, akkor nem kell hazamennem, nem igaz? Az a vályoglyuk nem alkalmas arra, hogy emberek lakjanak benne.” A nagyvárosban maradt egy ideig, megtanult úgy étkezni, öltözködni és élvezni az életet, mint a városi népek, és megtanult úgy élni, ahogyan a városi népek. E napok során úgy érezte, hogy az élet igen jó. Jó, hogy van pénze. A szegénység nem kínál jövőt az embereknek. A szegényeket csak lenézik a többiek, sőt, ők maguk is lenézik magukat. Minél többet gondolt erre, annál kevésbé akart visszamenni, de mit sem tehetett – haza kellett mennie. Miután hazaért, különböző érzések kavarogtak a szívében, és nagyon nehéz volt elviselnie. Amint belépett a házba, látta, hogy a padló döngölt, amikor pedig leült a padkára, igen keménynek és kényelmetlennek érezte azt. Amikor a falakat érintette, a kezét piszok lepte be. Amikor valami ízleteset említett, amit enni akart, senki sem értette a nevét, és nem voltak meg a fürdéshez szükséges berendezések, amikor lefekvés előtt meg akart mosakodni. Úgy gondolta, hogy így élni igen alantas, neheztelt a szüleire, amiért olyan szegények, hogy semmi általa akart dolgot nem engedhettek meg maguknak, és folyton kijött a sodrából velük szemben. Amióta csak visszatért, olyan volt, mintha más emberré lett volna. Rosszalló tekintettel nézte a családtagjait, és rosszalló tekintettel nézett mindenre az otthonában, azt gondolván, hogy az olyan pórias, hogy képtelen tovább ott élni, és ha a továbbiakban ott kellene élnie, belehalna a sérelmekbe. Az, hogy elhagyta az otthonát, felnyitotta a szemét, ám rossz dologgá vált, ami miatt a szülei igen megharagudtak rá. Ezen a ponton egy ötlet támadt a fejében: „Ha a szüleim nem hinnének istenben, és én sem hinnék istenben, akkor egész biztosan jobb lenne az életünk, mint most. Még ha nem is alhatnánk Simmons ágyakon, legalábbis jobban étkezhetnénk és lecsempézhetnénk a padlót.” Úgy vélte, hogy ez az Istenben való hit eredménye, hogy az Istenben való hit azt jelenti, hogy az embernek szegénynek kell lennie, hogy az embernek nem lehet jó élete, ha hisz Istenben, és hogy az ember nem ehet jó dolgokat, illetve nem viselhet szép ruhákat. Ettől kezdve ez a kiváló, hősies nő, aki több tartományban is elért valamit, képtelen volt feltápászkodni, és egész nap álmosnak érezte magát. Reggelente nehezére esett felkelni, és az volt az első dolga, hogy elkészüljön és kifesse magát, majd olyan ruhákat öltsön magára, amelyeket a városi emberek gyakran viselnek. Ezután elkomorodott, és azon töprengett, hogy mikor szabadulhat meg ettől a provinciális élettől és élhet úgy, ahogyan a városi emberek. A prédikációk, amelyeket egykor hirdetett, és a valaha volt elhatározása mind eltűnt – az egészről megfeledkezett. Még azt sem tudta, hogy hívő-e. Ilyen gyorsan megváltozott. Amiatt, hogy kicsit kinyílt a szeme, valamint a környezete és az életminősége megváltozott, felfedte magát.

Korábban ez a nő mindenfelé elment prédikálni és munkálkodni. Erős elhatározása és nagy ereje volt, ám ezek csak látszólag voltak meg. Még azt sem tudta, hogy mélyen belül mire törekszik, mit kedvel és miféle ember ő. Az az egy élmény, hogy a városba ment, gyökeresen megváltoztatta az élete állapotát, az pedig, hogy egy ideig megtapasztalta a jómódúak életvitelét, teljességgel megváltoztatta az élete irányát. Pontosan mi volt az ok? Ki változtatta meg őt? Isten nem lehetett az, nem igaz? Persze, hogy nem. Akkor mi volt az oka? Azért történt, mert a környezet felfedte őt, felfedte a természetlényegét, valamint felfedte a törekvéseit és az utat, amelyen járt. Milyen úton járt? Nem az igazságra való törekvés útján, nem is Péter útján, nem is azok útján, akiket megmentenek és tökéletesítenek, sem pedig a teremtett lényi kötelesség teljesítését célzó igyekezet útján, hanem inkább egy antikrisztus útján. Egy antikrisztus útja tudniillik a hírnévre, a státuszra és az anyagi örömökre való törekvés útja. Ilyen az efféle emberek lényege. Ha nem ezekre a dolgokra törekedett volna, és olyan ember lett volna, aki az igazságra törekszik, akkor egy ilyen apró környezetváltozás, mint ez, egyáltalán nem fedte volna fel őt. Legfeljebb kicsit elgyengült volna a szíve, kicsit feldúlt lett volna, és egy kicsit fájdalmasnak érződött volna számára, illetve lett volna pár ostoba megnyilvánulása, ám nem jutott volna el addig a pontig, hogy ilyen nyers módon megmutatkozzon. Mi a lényege az efféle emberek törekvéseinek? Ugyanazokra a dolgokra törekednek, amelyekre a nem hívők, illetve ugyanazokra, amelyekre ebben a világban bárki, aki a hírnevet, a nyereséget és a gonosz irányzatokat hajszolja. Tetszik nekik a nem hívők divatos öltözete, kedvelik, ahogyan a nem hívők gonosz irányzatokat követnek, és még inkább tetszik nekik a nem hívőknek a hús-vér test extravagáns életmódja iránti megszállottsága. Ezért a környezetében történt egyetlen változás következtében ennek a nőnek az életszemlélete és a világhoz, valamint az élethez való hozzáállása teljességgel megváltozott. Úgy gondolta, hogy Istenben hinni és az igazságra törekedni nem a legfontosabb, és hogy amikor az emberek ebben a világban élnek, élvezniük kell a hús-vér testet és az életet, hajszolniuk kell az irányzatokat, és olyanoknak kell lenniük, mint a karizmatikus és ragyogó alakoknak a társadalomban, akik után megfordulnak az emberek, amint elhaladnak, akik irigységet keltenek másokban, és arra késztetik az embereket, hogy bálványozzák őket. Vannak néhányan, akik – miután több környezettel és mindenféle emberrel találkoztak, és kinyílt a szemük –, mivel az igazságra törekednek és mivel értik Isten szándékait, képesek jobban átlátni ezeken a gonosz irányzatokon és az emberiségen. A szívük jobban képes megvetni a világi emberek által járt utat, valamint felismerni és teljességgel elhagyni azt azirányú törekvésükben, hogy azon az úton járjanak, amelyen Isten vezeti őket. Ami azokat az embereket illeti, akik nem törekednek az igazságra, és akiknek a lényege egy antikrisztusé, az ambícióik és a vágyaik nemcsak hogy nem apadnak, amint kinyílik a szemük és különböző környezetekkel találkoznak, hanem nőnek és nagyobbá válnak. Miután az ambícióik és a vágyaik nagyobbá váltak, ezek az emberek még inkább irigylik azoknak az életét a világban, akik jó dolgokat élveznek, valamint van pénzük és befolyásuk, és a szívük mélyén megvetés alakul ki bennük a hívők élete iránt. Úgy vélik, hogy a hívők többsége nem hajszolja a világot, nincs pénzük, státuszuk, befolyásuk, és nem sokat láttak a világból, hogy nem olyan karizmatikusak, mint a nem hívők, nem értik, hogyan élvezzék olyan jól az életet, mint a nem hívők, és nem kérkednek annyit, mint a nem hívők. Ennek eredményeképp mélyen a szívükben szembenállás és ellenségesség fejlődik az Istenben való hittel szemben. Ezért sok antikrisztusi lényeggel rendelkező ember esetében – attól kezdve, hogy hinni kezdett Istenben, mostanáig – nem lehet megmondani, hogy valójában olyasvalaki, akinek a lényege egy antikrisztusé, ám egy napon, amikor előáll a megfelelő környezet, az felfedi majd őt. Korábban, amikor még nem lepleződtek le azok az emberek, akik lelepleződtek, ők is követték a szabályokat, és úgy tettek, ahogyan kell. Bármire is kérte őket Isten háza, megtették, és képesek voltak szenvedést viselni és árat fizetni. Kötelességtudónak, olyan embereknek tűntek, akik a helyes úton járnak, és olyanoknak, akik hasonlatossága és magatartása Istenben hívő embereké. Bármit is tettek azonban látszólag, a lényegük és az út, amelyen jártak, nem állta ki az idő próbáját, sem a különböző környezetek próbatételét. Nem számít, hány éve hisz valaki Istenben, és bármilyen erős alapja van is a hitének, ha a lényege antikrisztusé és egy antikrisztus útján jár, akkor szükségképpen anyagi örömökre, extravagáns életstílusra, gazdag anyagi bánásmódra fog törekedni, sőt, mi több, mindenféle kívánatos dologra törekszik majd, miközben irigyli azt, ahogyan a világi emberek viszonyulnak és közelítenek az élethez. Ez biztos. Ezért, bár most mindenki prédikációkat hallgat, eszi és issza Isten szavait és teszi a kötelességét, azok az emberek, akik ezeket teszik, ám az igazságra nem törekednek, szükségképpen anyagi dolgokra fognak törekedni. Ezek a dolgok élveznek majd elsőbbséget a szívükben, és amint elérkezik a megfelelő környezet vagy körülmény, a vágyaik megnőnek és színre lépnek. Amint erre a pontra jut a dolog, lelepleződnek. Ha az emberek nem törekednek az igazságra, előbb-utóbb eljön számukra ez a nap. Ami azokat illeti, akik az igazságra törekednek, értik az igazságot, és akik számára az alap az igazság: amikor eljönnek ezek a kísértések és környezetek, ők képesek helyesen közelíteni azokhoz, elutasítani őket és szilárdan megállni az Isten melletti bizonyságtételükben. Amikor jönnek ezek a kísértések, képesek arra is, hogy felismerjék, mi pozitív és mi negatív, és tudják, hogy az olyasmi-e, amit akarnak. Épp olyan ez, mint ahogyan egyes nőket nem érdeklik azok a férfiak, akik hajszolják őket, bármennyi pénzük is van. Miért nem érdeklik őket? Azért, mert a férfiak jelleme nem jó. Egyes nők azért nem keresnek társat, mert nincsenek gazdag férfiak, akik járnának utánuk. Ha egy pénzes férfi járna utánuk és márkás ruhát venne nekik, amely 20000 jüanba került, az vonzaná őket, majd pedig ha 100000 jüant érő nercbundát vagy egy nagy gyémántot, gyönyörű nagy házat és autót vásárolna nekik, azonnal hajlandóak lennének feleségül menni hozzá. Nos tehát, amikor ezek a nők korábban azt mondták, hogy nem mennének férjhez, az vajon igaz volt, vagy hamis? Hazugság volt. Ezért aztán sokan vannak, akik azt mondják, hogy nem hajszolják a világot, sem a világi lehetőségeket és örömöket, de ez akkor van, amikor semmiféle kísértés nem kerül eléjük; a környezet nem kedvez ennek. Amint kedvező környezet áll elő, mélyen beleesnek, és képtelenek lesznek kikeveredni belőle. Épp, ahogyan az imént említett példában. A nő nem keveredett ki a helyzetből. Miután egy ideig élvezte a városi életet, nem tudta, kicsoda is ő, és utat tévesztett. Ha egy palotába helyezték volna, akkor el kellett volna érnie, hogy a szülei mielőbb megöljék magukat, nehogy foltot ejtsenek a nevén? Az ilyen emberek mindenféle ostobaságot képesek elkövetni az élvezetük, a hírnevük, az extravagáns életstílusuk és a magas életminőségük kedvéért. Értéktelenek és alantas jellemük van. Törekedtek valaha az igazságra az ilyen emberek? (Nem.) Akkor honnan eredtek a prédikációk, amelyeket a nő hirdetett? Volt egyáltalán mit hirdetnie? Amit ő hirdetett, az nem prédikáció volt, hanem doktrína. Műsort adott elő és félrevezette az embereket, nem pedig prédikált. Oly sok prédikációt tartott, hogy lehet akkor az, hogy még a saját problémáit sem tudta megoldani? Tudta, hogy eljuthat erre a pontra? Világosan látta a dolgokat? Oly sok prédikációt tartott, mégis, miután egy ideig élvezte a városi életet, nem tudott úrrá lenni az efféle kísértéseken és nem tudott szilárdan megállni a bizonyságtételében. Prédikációk voltak tehát azok, amiket hirdetett? Nyilvánvalóan nem. Ez a harmadik eset.