2. Arra használni a testvéreket, hogy őket szolgálják és nekik dolgozzanak

Az előnyök, amelyekhez az antikrisztusok a kötelességük végzése során igyekeznek hozzájutni, nem korlátozódnak arra, amiről már beszéltünk – pénz, anyagi tárgyak, étel és használati tárgyak –; igen nagy ezeknek az előnyöknek a tartománya. Amikor például antikrisztusok végeznek kötelességet, kizsákmányolják a testvéreket a kötelességtevés nevében, elérve, hogy a testvérek őket szolgálják és nekik dolgozzanak – ez nem olyan előny vajon, amelyet az antikrisztusok igyekeznek megkapni? (De igen, olyan.) Egyesek mindent maguk csinálnak otthon, mielőtt gyülekezetvezetők lesznek, és úgy tűnik, hogy nincsenek ambícióik, illetve rossz szándékaik. Amint azonban megválasztják őket gyülekezetvezetőnek, és státuszt nyernek, vajon még akkor is maguk csinálnak mindent? Amint státuszt nyernek, úgy vélik, hogy ők mások, hogy különleges bánásmódban kell részesülniük Isten házában, valamint meg kell tanulniuk, hogyan mozgósítsák a „tömeg erejét”, hogy közösen teljesítsék a saját „kötelességüket”; náluk minden otthoni munka olyanná válik, ami a gyülekezet hatáskörébe tartozik, és a házimunkáikat és a napi teendőiket megosztják a testvérek között. Amikor például van valamilyen feladat, amit el kell végezni az otthonukban, ezt mondják a testvéreknek: „Az elmúlt napokban el voltam foglalva a gyülekezeti munkával. Van valakinek ideje közületek, hogy segítsen nekem egy feladatban?” Három vagy öt ember önként jelentkezik, majd egy kis idő elteltével kész a feladat. Ezek a vezetők így gondolják: „Több kéz hamar kész. Vezetőnek lenni jó, csak ki kell mondanom valamit, és készen van. Ha a jövőben lesz valami, amit meg kell csinálni otthon, szólok a testvéreknek, hogy segítsenek nekem.” Amint ez így megy, a gyülekezetvezetői munkából nem sokat végeznek el, ám borzasztóan sokat szervezik az embereket, hogy a saját otthonukba menjenek dolgozni, sőt, még az ütemtervbe is beveszik ezt – micsoda „elfoglalt” gyülekezetvezetők! Mielőtt vezetők lennének, soha nincs annyi teendőjük otthon, utána azonban sokkal több az otthon elvégzendő feladat. Néhány testvér gabonát ültet nekik, mások öntözik a földjüket, egyesek zöldségeket ültetnek nekik, néhányan gazolnak, egyesek trágyáznak, néhányan pedig segítenek eladni a zöldségeiket, majd az összes bevételt odaadják nekik, anélkül, hogy egyetlen fillért megtartanának maguknak. Miután gyülekezetvezetővé válnak, az otthoni életük virágzik; bármit is csinálnak, az emberek mindig támogatják és segítik őket, és minden szavuk igen eredményes. Oly boldogok és annyira örülnek, és egyre inkább így vélik: „Remek ez a gyülekezetvezetői cím, és fantasztikus dolog státusszal rendelkezni. Ha bármikor kevés otthon az ennivaló, csak egy szavamba kerül, és az emberek adnak nekem enni, és még csak pénzt sem akarnak érte. Micsoda kényelmes élet ez! Isten igazán megáld a hitemért. Ez nagyszerű áldás, és valóban isten kegyelme! Isten olyan nagyszerű; istennek legyen hála!” Valahányszor valaki végez a szolgálatával, vagy parancsot kap tőlük, mindig „istennek adnak hálát” és „istentől fogadják el azt”. Ezek a jelentéktelen gyülekezetvezetők ily mértékig tudják kihasználni a pozíciójukat – ti meg tudnátok tenni vajon ezt? Képesek lennétek ilyesmire? Miért versengenek az emberek, hogy vezetők legyenek? Miért versengenek a státuszért? Ha nem lenne elnyerhető előny, vajon versengene bárki a státuszért? Ha a státusz, amiért versengtek, fáradozást jelentene, vagy azt jelentené, hogy igáslóként kell dolgozni, akkor senkit sem érdekelne. Az emberek pontosan azért köpik ki a belüket, hogy megragadják és versengjenek érte, mert oly sok előnyt lehet nyerni abból, ha valakinek státusza van. Oly nagy előnyökkel jár, és oly nagyszerű kényelmi dolgokat és oly sok hasznot hoz az életükbe az, hogy jelentéktelen gyülekezetvezetők – miféle ember viselkedik így? Olyanok, akik az igazságra törekednek? Olyanok, akikben van emberi mivolt és lelkiismeret? Olyanok, akiknek istenfélő szíve van? (Nem.) Úgy hiszik, hogy mindenki és Isten háza számára tevékenykednek gyülekezetvezetőként, és nem kötelességként gondolnak rá. Úgy hiszik, hogy a gyülekezetvezetőként végzett összes munka azon az alapon történik, hogy feláldozzák az otthoni életüket, ezért a testvéreknek kárpótolniuk kell őket az árért, amelyet fizetnek. Ha nincs idejük házimunkát végezni, akkor a testvéreknek segíteniük kell abban; ha nincs idejük dolgozni a földeken, akkor a testvéreknek kell a földjeikre menni és elvégezni a munkát helyettük, mintha az a kötelességük lenne. Bármit is adtak fel azért, hogy gyülekezetvezetők legyenek, a testvéreknek duplán kell kárpótolniuk érte őket. Ez néhány azok közül a dolgok közül, amelyekben az antikrisztusok testvéreket használnak fel, hogy szolgálják őket, és arra utasítják a testvéreket, hogy a saját személyes életükért cselekedjenek, mialatt ők a kötelességüket végzik. Ha egyszer egy antikrisztus vezetővé válik, biztosan nem fog kihagyni egy ilyen lehetőséget, és biztosan nem fogja ölbe tett kézzel nézni, amint ezek az előnyök kicsúsznak az ujjai közül. Ehelyett pont az ellenkezőjét teszi: minden pillanatot kihasznál és minden lehetőséget megragad, hogy felhasználja a testvéreket, hogy neki dolgozzanak, és hogy rávegye őket, hogy igavonó állatként dolgozzanak neki. Kihasználja a testvérek ostobaságát és becsületességét, sőt még a testvérek mentalitását is kihasználja, hogy készségesen végezzék a kötelességeiket és árat fizessenek Istenért, elérendő, hogy őt szolgálják. Mindeközben úgy tesz, mintha néhány szó az igazság lenne, és a testvérek okítására használja azokat, hogy ezt az elgondolást ismerjék meg: a vezetők is emberek, a vezetőknek is van családjuk, és a vezetőknek is élniük kell az életüket, ha pedig egy vezetőnek nincs ideje kezelni az otthoni ügyeit, akkor a testvéreknek a saját kötelességeikként kell tekinteniük ezekre az ügyekre; ne legyen szükség rá, hogy a vezető megkérje őket ezekre a dolgokra, hanem aktívan és önként tegyék meg azokat a dolgokat, amelyekre a vezető nem képes. Sok testvér szolgálja készségesen ezeket a vezetőket az efféle bűvölet és késztetés jegyében. Az antikrisztusok ezt a célt kívánják elérni a hatalom és a státusz megkaparintásával, és ez az egyik feladat, amelyet meg akarnak valósítani, valamint az egyik előny, amiért küzdeni akarnak a hatalom és a státusz megkaparintása révén. Sok ilyen ember van? (Igen.) Ezek az emberek Sátánok. Azok az emberek, akiknél nincs ott az igazság, és akik nem a helyes utat követik, képesek ilyesmikre, még akkor is, ha csak egy cseppnyi státuszuk van – szánalmasak vajon ezek az emberek? Mit gondoltok a jellemükről? Van bennük bármennyi lelkiismeret és józan ész?

Egyes gyülekezetekben vannak olyan testvérek, akik általában nem a saját otthonukban laknak, hanem hosszú időn át a gyülekezetvezetőjük otthonában tartózkodnak. Miért tartózkodnak gyakran a gyülekezetvezetőjük otthonában? Mivel amióta a vezető felvette a „vezetői” pozíciót, az otthonának hosszú távú házvezetőre lett szüksége. Kiválaszt egy nővért, és ez a nővér a vezető otthonának elkötelezett házvezetőnője lesz. A nővér házvezetőnő lesz; mi lesz tehát a kötelessége? Nem a rá eső, illetve a gyülekezettel kapcsolatos munkát végzi, hanem a vezető családjának összes nemzedékét szolgálja ki a mindennapi életükben, és úgy érzi, hogy tökéletesen indokolt az, hogy a vezető házimunkáit végezze, és semmiféle panasza, illetve elképzelése nincs ezzel kapcsolatban. Ki itt a probléma? Nem számít, hogy a gyülekezetvezetőnek mennyi munkát kell végeznie, vagy hogy hány embert vezet – valóban ennyire elfoglalt vajon? Valóban nem boldogul a hétköznapi életében? Még ha nem is, az akkor is a saját ügye. Mi köze bárki máshoz? Ha a testvérek figyelmetlenek vagy tétlenek, az ilyen vezetők beléjük kötnek és kihasználják a helyzetet, hogy „elbeszélgessenek velük az igazságról”, és a testvérek metszést kapnak emiatt – mi történik itt? Amikor piszkos otthon az ágyneműjük, a testvéreknek ki kell mosniuk, amikor rendetlen az otthonuk, a testvéreknek rendbe kell tenniük, valamint a testvéreknek kell főzniük az étkezések alkalmával; ezek a vezetők naplopóvá válnak, és így viselkednek vezetőként. Ha az ilyen embereknek ilyen megnyilvánulásai vannak, és efféle az emberi mivoltuk, képesek vajon az igazságra törekedni? (Nem.) Miért nem? (Az ilyen emberek túlságosan híján vannak az emberi mivoltnak, és túlságosan megvetendők. Egyszerűen nem fogja érdekelni őket az igazság.) Ha nem fogja érdekelni őket az igazság, miért lesznek vajon vezetők? (Azért, hogy hírnévre és státuszra törekedjenek, valamint, hogy magukat mutogassák.) Nem tudjátok világosan megmagyarázni, ugye? Miféle emberek képesek kizsákmányolni a testvéreket, hogy elérjék, hogy nekik dolgozzanak és őket szolgálják? Vajon nem az antikrisztusok nyilvánvaló jellemvonásainak egyike ez? Mindenben csak a saját hasznukat keresik, csak a saját nyereségükkel és veszteségükkel vannak elfoglalva, és nem veszik figyelembe, hogy az efféle viselkedés vajon összhangban áll-e az igazsággal, hogy van-e benne emberi mivolt, hogy Isten kedvére való-e, hogy a testvéreknek származik-e bármilyen előnyük vagy épülésük belőle – ezeket a dolgokat nem veszik figyelembe, csakis a saját nyereségükkel és veszteségükkel, valamint azzal törődnek, hogy kézzelfogható előnyökhöz juthatnak-e. Az antikrisztusok ezt az utat követik, és ilyen az antikrisztusok jelleme. Ez a státusszal rendelkező emberek egyik típusa. Egyeseknek nincs státuszuk és hétköznapi kötelességeket végeznek, amikor pedig szereznek valamilyen képzettséget, ők is azt akarják, hogy mások szolgálják őket. Egyesek végeznek néhány kockázatos kötelességet, és ők is utasítani akarják a többieket, hogy szolgálják őket. Olyanok is vannak, akik különleges kötelességeket végeznek, és alapfeltételnek, alkualapnak, valamint olyan tőkének tekintik a kötelességeiket, amivel elérhetik, hogy a testvérek szolgálják őket. Egyesek például ismernek olyan különleges szakmai készségeket, amelyeket mások nem tanultak, illetve nem értettek meg. Amikor ezekkel a szakmai készségekkel kapcsolatos kötelességet kezdenek végezni Isten házában, úgy gondolják, hogy ők mások, mint a többiek, hogy őket fontos pozícióba helyezték Isten házában, hogy most feljebb állnak a ranglétrán, és különösképp úgy érzik, hogy megduplázódott az értékük, valamint hogy tiszteletre méltók. Következésképp úgy vélik, hogy vannak bizonyos feladatok, amelyeket nem szükséges maguknak elvégezniük, hogy teljesen természetes, hogy másokat utasítanak arra, hogy fizetség nélkül szolgálják őket, amikor olyan hétköznapi teendőkről van szó, mint az, hogy ételt hoznak nekik vagy kimossák a szennyesüket. Olyanok is vannak, akik kifogásként használják azt, hogy elfoglalja őket a kötelességük, azért, hogy ezt vagy azt megcsináltassanak a testvérekkel. Azon dolgokat leszámítva, amelyeket mindenképp maguknak kell elvégezniük, minden mást, ahol rávehetnek másokat, hogy kiszolgálják őket, illetve megparancsolhatják másoknak, hogy végezzék el, másokkal csináltatnak meg. Miért van ez? Így gondolják: „Van tőkém, tekintélyes vagyok, ritka tehetség vagyok isten házában, különleges kötelességet végzek, és én vagyok isten háza művelésének elsődleges címzettje. Közületek senki sem olyan jó, mint én, ti mind alacsonyabb szinten álltok nálam. Én különleges hozzájárulást tudok tenni isten házának, ti pedig nem. Ezért szolgálnotok kell engem.” Hát nem túlzó és szégyentelen követelések ezek? Mindenki ott rejtegeti a szívében ezeket a követeléseket, de az antikrisztusok persze kíméletlenül és szégyentelenül még inkább követelik ezeket a dolgokat, és bárhogyan is beszélgetsz velük az igazságról, nem fogják feladni ezeket. A hétköznapi emberekben is megvannak az antikrisztusoknak ezek a megnyilvánulásai, és ha van egy kis tehetségük, vagy tesznek valami kis hozzájárulást, úgy hiszik, hogy jogosultak valamiféle különleges bánásmód élvezetére. Nem mossák a saját ruháikat és zoknijaikat, hanem másokkal csináltatják meg ezt, valamint az emberi mivoltnak ellentmondó észszerűtlen követelményeket támasztanak – annyira híján vannak a józan észnek! Ezek az elgondolások és követelmények, amelyekkel az emberek rendelkeznek, nem esnek a racionalitás tartományába; ha előbb a skála alsó végét nézzük, nem felelnek meg az emberi mivolt és a lelkiismeret normáinak, a skála felső végén pedig nem felelnek meg az igazságnak. Ezek a megnyilvánulások mind besorolhatók abba a kategóriába, ahol az antikrisztusok a saját előnyeikért küzdenek. Mindenki, aki romlott beállítottságokkal rendelkezik, képes megtenni ezeket a dolgokat, és meg is meri tenni őket. Ha valakinek van egy kis tehetsége és tőkéje, valamint tesz némi hozzájárulást, akkor ki akarja zsákmányolni a többieket, arra akarja használni a kötelességtevése lehetőségét, hogy saját előnyökért harcoljon, készen akarja kapni a dolgokat, valamint élvezni akarja azt a boldogságot és bánásmódot, ami abból fakad, hogy másokat az ő szolgálatára utasít. Még olyanok is vannak, akik feladják a családjukat és a munkájukat, hogy tegyék a kötelességüket, ez idő alatt pedig valami kisebb betegség alakul ki bennük, ami miatt lobbanékonyak lesznek, és panaszkodnak, hogy senki sem foglalkozik velük, illetve senki sem gondoskodik róluk. Magadért végzed a kötelességedet, a saját kötelességed végzed és a saját felelősségednek teszel eleget – mi köze ennek másokhoz? Bármely kötelességet tesz is valaki, azt soha nem valaki másért vagy más szolgálatára teszi, így hát senki sem köteles másokat ellentételezés nélkül szolgálni, illetve senkinek sem parancsolgathatnak mások. Hát nem ez az igazság? (De igen.) Bár Isten megköveteli, hogy az emberek legyenek szeretetteljesek, valamint türelmesek és elnézőek mások irányában, az ember nem követelheti meg szubjektíven másoktól, hogy ilyenek legyenek, így tenni pedig oktalan. Ha valaki elnéző és türelmes tud lenni veled, és szeretetet mutat irányodban anélkül, hogy követelnéd, akkor az rajta múlik. Ha azonban azért szolgálnak téged a testvérek, mert megköveteled tőlük, ha erőszakkal utasítod és kizsákmányolod őket, vagy azon az alapon szolgálnak, hogy rászeded őket, akkor gond van veled. Egyesek még a kötelességük végzésével járó lehetőségből is hasznot húznak, és gyakorta kifogásként használják arra, hogy bizonyos tehetős testvérektől dolgokat zsaroljanak ki, rávéve őket arra, hogy megvegyenek ezt-azt és szolgáltatásokat nyújtsanak nekik. Ha például több ruhára van szükségük, így szólnak egy testvérhez: „Te tudsz ruhákat készíteni, nem igaz? Menj, és csinálj nekem valamit, amit hordhatok.” Az illető testvér ezt válaszolja: „Akkor vedd elő a tárcádat. Az anyagot te veszed meg, és én csinálok valamit neked.” Ők nem veszik elő a pénzüket, hanem rákényszerítik a testvért, hogy vegye meg nekik az anyagot – hát nem csalárd ennek a viselkedésnek a természete? A testvérek közötti kapcsolat kizsákmányolása, a saját tőkéjük kihasználása, a kötelességtevésük lehetőségének kihasználása, hogy mindenféle szolgáltatást és bánásmódot követeljenek a testvérektől, a testvérek utasítgatása, hogy dolgozzanak nekik – ezek mind az antikrisztusok alantas jellemének megnyilvánulásai. Törekedhetnek vajon az igazságra az ilyen emberek? Tudnak változni egyáltalán? (Nem.) Hallván, hogy így beszélek, néhányan talán ráébrednek, hogy rossz dolog ilyesmiket tenni, és képesek lesznek egy kicsit fékezni magukat, de vajon egyenlő-e önmaguk megfékezése azzal, hogy képesek keresni és gyakorolni az igazságot? Az, hogy valaki fékezi magát, csak annyi, hogy felismerésre jut, és tekintetbe veszi a saját imázsát és hiúságát. Miután meghallgatták ebbéli boncolgatásomat, ezek az emberek meglátják a probléma súlyosságát, és ráébrednek, hogy nem hibázhatnak újra, és hogy leleplezik és elutasítják majd őket, ha megengedik a testvéreknek, hogy tisztán lássák őket. A felismerésük csak eddig a pontig terjed, de a vágyaikat és a mohóságukat nem lehet eltüntetni a szívükből.

Egyesek ezt gondolják: „Fáradozom isten házáért, oly sok hozzájárulást tettem isten házának, olyan kötelességet végzek, ahol senki sem tud helyettesíteni. Amikor szükségem van rá, a testvérek és isten háza köteles segítő kezet nyújtani nekem, hogy megfeleljenek az igényeimnek. Mindenkor feltétel és ellentételezés nélkül kell szolgálniuk engem.” Hát nem szégyenletes ez a gondolkodásmód? Vajon nem az alantas jellem megnyilvánulása ez? Például néha mindenki megbetegszik, ám amikor egyesekkel ez történik, ők soha nem járnak körbe és nem beszélnek erről másoknak, hanem tovább teszik a kötelességeiket, ahogy kell. Senki sem tudja, illetve nem törődik velük, ők pedig nem panaszkodnak bizalmasan, illetve nem késlekednek a kötelességeikkel. Mások azonban olyankor is betegnek tettetik magukat, amikor nem azok, császárnéként és nemesekként viselkednek, minden eszközzel próbálva rávenni az embereket, hogy kiszolgálják őket, és minden lehetségest megtesznek, hogy különleges bánásmódban részesüljenek. Betegnek tettetik magukat, amikor nem azok, amikor pedig tényleg megbetegszenek, az még bosszantóbb, mivel ki tudja, hányan fognak szenvedni a kezük alatt, és hány embernek fognak parancsolgatni mindenfelé. Amikor egy ilyen ember megbetegszik, mindenkit szerencsétlenség ér; egyesek tyúkhúslevest főznek neki, mások masszírozzák, egyesek etetik őt, néhányan pedig járni segítenek neki – hát nem szenved sok ember? (De igen.) Eredetileg csak egy hétköznapi, apró betegség volt, neki azonban tettetnie kell azt, hogy ez súlyos, halálos betegség – miért kell színlelnie? Azért csinálja, hogy rászedje a testvéreket, hogy szolgálatot tegyenek neki, hogy rendelkezésére álljanak és szolgálják őt. Hát nem gyalázatosak ezek az emberek? (De igen.) Sok az ilyen ember? Ti vajon nem mind ilyenek vagytok? (Én még nem ismertem fel magamban ezt.) Ha nem ismertétek fel, az azt bizonyítja, hogy rendszerint nem vizsgáljátok a viselkedéseteket a mindennapi életetekben, nem vizsgáljátok a gondolataitokat és a természetlényegeteket, és nem fogadjátok el Isten átvizsgálását. Egyesek jobban elfáradnak, miközben a kötelességeiket teszik, és éjszaka kicsit kevesebbet alszanak, és úgy állítják be, mintha ez egy szörnyű helyzet lenne. Amikor másnap reggel felkelnek, nyögnek, hogy: „A múlt éjjel egy szemhunyást sem aludtam. Annyira elfoglalt a kötelességem az elmúlt pár napban, hogy túl fáradt voltam az alváshoz. Igyekezz és szerezz valakit, aki megmasszíroz engem!” Valójában hat órát aludtak. Bármiféle problémájuk adódik, mindig a kötelességüket hibáztatják miatta; akár fáradtak, akár szenvednek, akár betegek és kényelmetlenül érzik magukat, mindig a kötelességükre kenik ezeket a dolgokat. Miért a kötelességüket okolják? Ez csak arról szól, hogy némi előnyre tegyenek szert, hogy mindenki együttérezzen velük, és akkor jogosan kérhetik meg az embereket, hogy kiszolgálják őket és rendelkezésükre álljanak. Mifélék ezek az emberek, akik mindig császárként és császárnőként akarnak viselkedni, és ki akarják szolgáltatni magukat másokkal? Ezek az emberek alantas jelleműek és undorítóak. Amikor egyesek egy kicsit rosszul érzik magukat, és időnként semmilyen ételt nem tudnak megenni, úgy tesznek, mintha ez kétségbeejtően komoly lenne, óriási hűhót csapnak, és azonnal találnak valakit, aki megmasszírozza őket. Amikor egy kicsit is fáj nekik a masszázs, felsikoltanak és hangosan kiabálnak, aminek ez a jelentése: „Már a masszázs is szenvedéssel jár számomra! Ha isten nem ad nekem jutalmat és nem tesz tökéletessé, akkor tényleg vesztes leszek!” Amikor elviselnek egy kevés szenvedést és fizetnek egy kis árat, az egész világnak be akarják jelenteni azt, hogy a földön mindenki tudja. Hát nem magadért végzed a kötelességed? Nem Isten előtt végzed a kötelességed? Miért jelented be a szenvedésed az embereknek? Hát nem felszínes ez? Az ilyen emberek jelleme alantas, és oly undorítóak! Milyen más módokon alantasak ezek az emberek? Néhány különleges szokást és szeszélyt is mutatnak, remélve, hogy az emberek tudtára adják, hogy mindenki mástól különböznek, valamint hogy nagyon értékesek, és nagy gondoskodásra és védelemre van szükségük. Amikor például valaki azt mondja, hogy nincs jó étvágya és semmit sem tud enni, egy ilyen ember a hasát szorongatja, és azt mondja, neki is rossz a gyomra, ám ő kitart a kötelessége végzésében, és megparancsolja valakinek, hogy siessen és hozzon neki gyógyszert a gyomrára. Olyasvalaki is volt, akinek ezt mondtam: „Látod, én csak kis adagokat tudok enni, és a gyomrom nem bírja a hideg ételeket és italokat.” Amikor az illető meghallotta, hogy ezt mondom, így válaszolt: „A gyomrod nem bírja a hideg dolgokat? Az enyém sem.” „Mennyire nem bírja a gyomrod a hideg dolgokat?” – kérdeztem. „Amint fázni kezdek, megfájdul a pocakom; nem bírja a hideg dolgokat” – mondta. Amint ezt mondta, meghámozott egy banánt, és pár harapással befalta. Én így szóltam: „A gyomrod biztosan tényleg hihetetlen módon nem bírja a hideg dolgokat, ha néhány harapással befalod azt a banánt. A te gyomrod valóban nem bírja a hideg dolgokat?” Vajon nem szégyentelenek és nincsenek racionalitás híján az ilyen emberek? Ha valakiből hiányzik a racionalitás és a normális emberi mivolt szégyenérzete, akkor egyáltalán nem ember, hanem fenevad. A fenevadak képtelenek megérteni az igazságot, és nincs meg bennük a normális emberi mivolt tisztessége, méltósága, lelkiismerete és józan esze. Mivel ezeknek az embereknek nincs szégyenérzete és méltósága, amikor végeznek egy kis kötelességet és elviselnek egy kis nehézséget, az egész világnak be akarják jelenteni azt, hogy mindenki ismerje el az erőfeszítéseiket, újdonsült csodálattal nézzen fel rájuk, és hogy Isten részesítse őket különleges bánásmódban, bánjon kedvesen velük, és áldja meg őket. Ezzel egyidejűleg valaki azonnal szolgálja ki őket, reagáljon az igényeikre, és álljon készenlétben számukra. Amikor szomjasak, legyen valaki, aki teát tölt nekik; amikor éhesek, legyen valaki, aki ételt szolgál fel nekik. Mindig lennie kell valakinek, aki szolgálja őket, azt csinálja, amit mondanak, és kielégíti a szükségleteiket. Olyan, mintha a testük valaki más számára született volna, és természetüknél fogva szükségük van arra, hogy valaki kiszolgálja őket; mintha hiányozna belőlük az arra való képesség, hogy gondoskodjanak magukról, ha senki sem szolgálja ki őket, és fogyatékkal élnének. Amikor nincs senki, akinek megmondhatják, hogy mit csináljon, vagy akit utasíthatnának, hogy nekik dolgozzon és őket szolgálja, magányosnak és üresnek érzik magukat, és úgy érzik, hogy az életnek nincs értelme és nincs benne remény. Amikor lehetőséget vagy kifogást találnak arra, hogy másokat ugráltassanak, vagy kiszolgáltassák magukat másokkal, elégedettek és boldogok, mintha a felhők felett járnának. Azt hiszik, az élet ilyen csodálatos, az Istenbe vetett hit ilyen csodálatos, hogy ez az Istenbe vetett hit értelme, és hogy egy hívőnek így kell hinnie Istenben. A kötelességet úgy értelmezik, hogy az fáradozásról és a feladataik teljesítéséről szól, azon az alapon, hogy mások szolgálják őket, és szabadon parancsolgathatnak másoknak – ez az ő kötelességük. Úgy hiszik, hogy mindig jutalmat kell kapniuk a kötelességükért, hogy mindig hozzá kell jutniuk valamihez és próbálkozniuk kell, hogy megszerezzenek valamit. Ha nem pénzt vagy anyagi dolgokat próbálnak szerezni, akkor testi örömökhöz és élvezetekhez próbálnak jutni, hogy legalább a hús-vér testük legyen az öröm és a kényelem állapotában, és akkor boldogok lesznek, akkor lesz energiájuk, hogy tegyék a kötelességüket, és képesek lesznek némi hűséggel végezni azt. Vajon az ilyen embereknek eltorzult megértése van az igazságról, vagy csak azért nem fogadják el az igazságot, mert alsóbbrendű a jellemük? (Alsóbbrendű a jellemük, ezért nem fogadják el az igazságot.) Ezek az emberek velejükig álhívők, az antikrisztusok leszármazottai és az antikrisztusok megtestesülései.

Isten házában van néhány színész, akik élvezték az előadást és kedvelték a színészi mesterséget, amikor kinn voltak a nagyvilágban, ám ott nem tudták megvalósítani az ambícióikat. Most Isten házába jöttek, és végül valóra váltak a kívánságaik: az általuk kedvelt szakmában dolgozhatnak, a szívüket leírhatatlan öröm tölti el, és egyúttal köszönetet mondanak Istennek, amiért megadta nekik ezt a lehetőséget. Ezek közül az emberek közül az egyik végül elég szerencsés volt ahhoz, hogy főszerephez jusson, és aztán úgy érezte, hogy rangos és értékes ember, és hogy tennie kell valamit a rangja és az értéke érdekében. Megnézte, hogy mit csinálnak a hírességek és a sztárok a világban, hogyan viselkednek, milyen a stílusuk és az életformájuk, és lemásolta és utánozta őket, úgy vélve, hogy ez egy minőségi és előkelő élet megélése. Attól a pillanattól kezdve hát, hogy megkapta a főszerepet és „sztár” lett, elkezdett felvágni. Milyen mértékben vágott fel? Egyszer történt egy kisebb incidens, amely szemléltetheti ezt a problémát. Amikor a stábból mindenki készen állt a forgatás megkezdésére, ennek a bizonyos „sztárnak” az egyik szemöldöke nem volt jól megrajzolva, és mindenkinek rá kellett várnia, körülötte forognia és kiszolgálnia őt. Eltelt tíz perc, aztán húsz perc, és a sztár úgy érezte, hogy nem igazán jól rajzolták meg a szemöldökét, úgyhogy kerített egy sminkmestert, hogy törölje le, és rajzolja meg újra. Egy óra telt el, az összes szereplő és stáb erre a „sztárra” várt, hogy jól meg legyen rajzolva a szemöldöke, mielőtt elkezdhetik a forgatást – mindenkinek ezt az illetőt kellett kiszolgálnia és körülötte kellett forognia. Miféle ember ez? Normális ember? Olyan, akiben van emberi mivolt? Nem. A Sátán táborának embere, a Sátántól való, és nem olyasvalaki, aki Isten házához tartozik. Isten házában vajon vannak sztárok? Isten házában nincsenek sztárok, csak testvérek; csak különféle kötelességek vannak, nincs különbségtétel a magas és az alacsony pozíciók között. Nos, akkor milyen alapon váratta meg a testvéreket ez az egyetlen ember? Egy dolog biztos: úgy gondolta, hogy ő fontosabb másoknál, hogy az ő kötelessége többet nyom a latban más emberekéinél, hogy az előadást nélküle nem lehet leforgatni, valamint hogy mások hiába végeznék a kötelességeiket nélküle. Ezért kellett mindenki másnak őt szolgálnia, árat fizetnie és türelmet gyakorolnia, hogy rá várjon, és lehetőleg senki ne panaszkodjon. Attól eltekintve, hogy hiányzik belőlük az emberi mivolt, honnan veszik az ilyen emberek az ilyen viselkedés alapelveit? Vajon az igazságból és Isten szavaiból erednek az alapelveik, vagy a romlott emberi beállítottságokból? (A romlott emberi beállítottságokból.) Azok, akik a Sátán táborából származnak, nem csupán a Sátán romlott beállítottságaival rendelkeznek, de a tetteik, a viselkedésük és az emberek csoportjaiban tanúsított megnyilvánulásaik is megvetendők. Miért megvetendők? Folyton uralni akarnak egy helyzetet, manipulálni akarnak másokat, és el akarják érni, hogy mások körülöttük forogjanak és központi szereplőt csináljanak belőlük. Azzal, hogy így tesznek, nyilvánvalóan mindenki másnál magasabb pozícióba helyezik magukat; mindenki más fölé akarnak emelkedni és mindenki mást irányítani akarnak. Olyasmi ez vajon, amit az embereknek tenniük kellene? (Nem.) Ki teszi ezt? (A Sátán.) Ez olyasmi, amit a Sátán tesz. Azok között az igazságok között, amelyekben Isten a kötelességeik végzését követeli az emberektől, van vajon olyan követelmény, hogy az emberek uraljanak egy helyzetet, valamint mindenki gondolatait és viselkedését irányítsák, miközben a kötelességeiket végzik? (Nincs.) Akkor honnan ered ez? Ez sátáni természet, amellyel az emberek születnek. Az emberek Sátánok, és születésüktől fogva megvan ez a természetük. Nem kell megtanulniuk, nem szükséges, hogy bárki megtanítsa ezt nekik, és bárhogyan is beszélgetsz velük az igazságról, nem fogják elengedni ezt a dolgot. Olyan is volt, akinek volt pár kósza hajszála, amelyet nem igazítottak a helyére, mielőtt színpadra lépett volna, hogy bemutassa az előadását. Ami a külsejét illeti, jól nézett ki, mégsem vonult a színpadra, hogy időben szerepeljen; bármennyire sürgették is őt a testvérek, mindez hiábavaló volt. Sztárnak, hírességnek tekintette magát; mindenkivel árat fizettetett és arra kényszerítette őket, hogy az idejüket áldozzák ezért a pár szál hajért, és mindenkinek egyedül őt kellett szolgálnia. Olyan megnyilvánulás ez, amilyet egy normális emberi mivolttal bíró valakinek kellene tanúsítania? Mi a természete ennek a viselkedésnek? Hát nem felvágott az illető? Nem volt felelősségteljes, és minden érvelés süket fülekre talált nála. Ami őt illette, senki kötelessége nem volt olyan fontos, mint az övé, és mindenkinek szolgálnia kellett őt. Így gondolta: „Ha egy egész napba telik, hogy ezt a két hajszálat beszárítsuk a helyére, akkor egy egész napon át kell várnotok rám; ha két napba telik, akkor két napot kell várnotok; ha pedig egy életen át tart, akkor egy életen át kell várnotok. Kit érdekel isten házának a munkája és érdekei – az én érdekeim az elsők! Ha nem száríthatom a helyére a hajam, akkor vajon nem sérül az imázsom, amikor a kamera elé állok? Az én imázsom oly fontos. Isten házának érdekei semmit sem jelentenek!” Miféle lény ez az ember? Egy ilyen ember ezt is mondaná: „Szeretem istent, tanúságot teszek isten mellett, teszem a kötelességem istenért és mindenről lemondok.” Vajon nem hazugság mindez? Nem tud elengedni egy afféle dolgot, mint egy-két hajszál beszárítása, akkor mit tud vajon elengedni? Miről tud lemondani? Az összes lemondása hamis! Az ilyen emberek teljességgel irracionálisak, nincs lelkiismeretük és alantas a jellemük, az igazság szeretetében pedig még inkább elmaradnak. Mivel az emberi mivoltuk nem üti meg a szintet, senki sem fog az igazságról beszélgetni velük, nem méltók rá, és a jellemük sem megfelelő ehhez. Egy ilyen alantas emberi mivolttal pedig vajon nem olyan lenne az igazságról beszélni velük, mintha egy disznóval vagy egy kutyával beszélnénk róla? Amikor lesz némi emberi hasonlatosságuk, és tudnak emberi lény módjára beszélni, akkor az emberek majd beszélnek velük az igazságról, jelenleg azonban nem érdemlik meg. Rengeteg ilyen ember van, igen sokan vannak. Nos, egyes emberekben miért nem nyilvánulnak meg ezek a dolgok? Azért, mert még nem ragadták meg a lehetőséget; csak azért van ez, mert a képességük és a tehetségük oly hétköznapi, és még nem volt lehetőségük arra, hogy reflektorfénybe kerüljenek, és nem szereztek tőkét; a szívük mélyén azonban mesterkednek, a terveik még kibontakozóban vannak. Ezért nem tanúsítottak még efféle megnyilatkozást. Az azonban, hogy nem nyilatkoznak meg így, nem jelenti azt, hogy nincs ilyen természetük. Ha nem törekedsz az igazságra, és az antikrisztusok útját követed, akkor előbb-utóbb eljön az a nap, amikor hagyod, hogy kicsússzon ez a megnyilatkozás. Te te vagy, az emberi mivolt nélküliség pedig emberi mivolt nélküliség; nem válhatsz emberi mivolttal bíró emberré színleléssel, illetve azért sem, mert nincs tehetséged és gyenge a képességed. Ezért csak egy út van: amikor egy ember el tudja fogadni az igazságot és azt, hogy megmetszik, akkor valamelyest fejlődhet a jelleme. Amikor szembe tud nézni ezekkel a tényekkel, helyesen közelíti meg ezeket a tényeket, és aztán képes gyakran megvizsgálni és ellenőrizni a saját viselkedését és a szíve legbensejét, akkor jobbá válhat és egy kicsit fékezheti magát. Milyen cél érhető el azzal, hogy az ember egy kicsit fékezi magát? Nem fogod annyira kínos helyzetbe hozni magad, a hírneved egy kicsit jobb lesz, az emberek nem fognak undorodni tőled, Isten nem fog utálni, ily módon pedig lehet még esélyed arra, hogy Isten megmentsen. Vajon nem ez a józan ész abszolút minimuma, amivel egy emberi lénynek rendelkeznie kell? Valakinek, akinek van egy cseppnyi lelkiismerete és józan esze, vajon nem könnyű így gyakorolnia és bemennie?

Amikor azt halljátok, hogy ilyen emberekről beszélek, egészen nyugodtak vagytok, ha azonban közületek beszélek bizonyos emberekről, akkor hogyan éreznétek magatokat? Normálisan reagálnátok? Hadd mondjam el neked, hogy ha beállítottságbeli változást akarsz elérni és be akarsz lépni az igazságvalóságba, akkor egyik vizsgát a másik után kell teljesítened. Ne becsüld alá ezeket a dolgokat; ha az emberi mivoltod nem üti meg a szintet, akkor a testvérek nem csupán undorodni fognak tőled, de Isten sem fog sem tökéletesíteni, sem megmenteni. Annak, hogy Isten valakit megmentsen, az a legalapvetőbb feltétele, hogy az illetőnek legyen emberi mivolta, józan esze és lelkiismerete, és ismernie kell a szégyent. Amikor egy ilyen ember járul Isten elé és hallja az Ő szavait, Isten meg fogja világítani, vezetni és irányítani fogja. Azok az emberek, akikben nincs emberi mivolt, lelkiismeret, józan ész, illetve szégyenérzet, örökké alkalmatlanok lesznek arra, hogy Isten elé járuljanak. Még ha hallgatsz is prédikációkat és ismersz néhány doktrínát, akkor sem fogsz megvilágosodni, így pedig örökre képtelen leszel bemenni az igazságvalóságba. Ha nem vagy képes bemenni az igazságvalóságba, akkor nem kell sok ahhoz, hogy rájöjj, hogy az üdvösség elérésére való reményed nulla. Ha csupán az antikrisztusoknak ezekkel a megnyilvánulásaival, valamint az antikrisztusok beállítottságával és lényegével rendelkezel, és ha a normális emberi mivoltnak az Isten által tőled megkövetelt megnyilvánulásai közül egyik sincs meg benned, akkor nagy veszélyben vagy. Ha az antikrisztusok Általam leleplezett minden egyes megnyilvánulásához és lényegéhez illeszkedsz, a tetteikkel és a megnyilvánulásaikkal együtt, ha kisebb-nagyobb mértékben mind megvan benned, akkor az nagyon veszélyes számodra. Ha még mindig nem törekedsz az igazságra, és megvárod, amíg antikrisztusként jellemeznek, akkor teljesen véged lesz. Melyik a halálos betegség: az, ha antikrisztusi lényeged, vagy ha antikrisztusi beállítottságod van? (Az antikrisztusi lényeg.) Az? (Igen.) Gondoljátok át alaposan, és válaszoljatok újra. (Ha valakinek antikrisztusi lényege és antikrisztusi beállítottsága van, az mindkettő halálos betegség.) Miért? (Azért, mert az antikrisztusok lényegével rendelkező emberek nem fognak az igazságra törekedni, és ugyanez érvényes azokra, akik antikrisztusi beállítottsággal rendelkeznek. Nem számít, milyen kérdéssel találkoznak, az antikrisztusi beállítottsággal rendelkező emberek soha nem az igazságra való törekvésre összpontosítanak, és az emberi mivoltnak és a józan észnek az abszolút minimuma sincs meg bennük; az ilyen emberek képtelenek elnyerni az igazságot és az üdvösséget sem tudják elérni – ez is halálos betegség.) Ki más szeretne szólni? (Én úgy értem, hogy e kettő egyike sem halálos betegség, ha azonban valaki nem törekszik az igazságra, az akkor halálos betegség.) Ez egy jó megközelítés. Ugyanakkor van ennek egy előfeltétele, ami az antikrisztusok lényege – azok az emberek, akik antikrisztusi lényeggel bírnak, egyszerűen nem törekednek az igazságra, ők álhívők – antikrisztusi lényeggel bírni a legveszélyesebb dolog. Mit értünk antikrisztusi lényeg alatt? Azt, hogy ezek az emberek egyszerűen nem törekednek az igazságra; csak a státuszt hajszolják, eredendően Isten ellenségei, antikrisztusok, a Sátán megtestesülései, születésüktől fogva ördögök, emberi mivolt nélkül valók, materialisták, szabályos álhívők, és az ilyen emberek idegenkednek az igazságtól. Mit jelent az „igazságtól való idegenkedés”? Azt jelenti, hogy nem hiszik, hogy Isten az igazság, nem ismerik el azt a tényt, hogy Isten a Teremtő, azt a tényt pedig még kevésbé veszik tudomásul, hogy Isten minden dolog és minden felett szuverenitást gyakorol. Amikor tehát ilyen emberek kapnak lehetőséget arra, hogy az igazságra törekedjenek, meg tudják tenni vajon? (Nem.) Mivel nem tudnak az igazságra törekedni, és mivel örökre az igazság ellenségei és Isten ellenségei, soha nem lesznek képesek elnyerni az igazságot. Örökre képtelennek lenni az igazság elnyerésére halálos betegség. És mindazok, akiknek antikrisztusi beállítottságuk van, a beállítottság tekintetében azokhoz hasonlatosak, akik antikrisztusi lényeggel rendelkeznek: ugyanazok a megnyilvánulásaik, a megnyilatkozásaik, sőt még annak módja, is, ahogyan ezeket a megnyilvánulásokat és megnyilatkozásokat tanúsítják, a gondolkodásmódjuk, valamint az Istenről alkotott elképzeléseik és képzelődéseik is mind ugyanazok. Ami azonban az antikrisztusi beállítottsággal rendelkező embereket illeti – függetlenül attól, hogy el tudják-e fogadni az igazságot, és el tudják-e ismerni a tényt, miszerint Isten a Teremtő –, ameddig nem törekednek az igazságra, addig az antikrisztusi beállítottságuk halálos betegséggé válik, és emiatt van az, hogy a sorsuk ugyanaz lesz, mint az antikrisztusi lényeggel rendelkezőké. Ugyanakkor szerencsére vannak néhányan az antikrisztusi beállítottsággal rendelkezők között, akiknek van emberi mivoltuk, józan eszük, lelkiismeretük és szégyenérzetük, akik szeretik a pozitív dolgokat, és akikben megvannak az ahhoz szükséges feltételek, hogy Isten megmentse őket. Mivel törekednek az igazságra, ezek az emberek elérik a beállítottságbeli változást, levetik a romlott beállítottságaikat, és levetik az antikrisztusi beállítottságukat, az antikrisztusi beállítottságuk tehát többé nem halálos betegség számukra, és lehetőségük nyílik arra, hogy megmeneküljenek. Milyen körülmények között mondható az, hogy halálos betegség antikrisztusi beállítottsággal rendelkezni? Van ennek egy előfeltétele, mégpedig az, hogy bár ezek az emberek elismerik Isten létét, hisznek Isten szuverenitásában, hisznek mindabban és elismerik mindazt, amit Isten mond, valamint tudják tenni a kötelességeiket, van azonban egy dolog, ami nincs rendben: soha nem gyakorolják az igazságot, illetve nem törekednek az igazságra. Az antikrisztusi beállítottságuk tehát halálossá válik számukra, és az életükbe kerülhet. Amikor antikrisztusi lényeggel rendelkező emberekről van szó – a körülményektől függetlenül –, ezen emberek számára nem lehetséges, hogy szeressék az igazságot, illetve elfogadják az igazságot, és sohasem tudják elnyerni az igazságot. Értitek? (Igen.) Értitek. Ismételjétek el Nekem. (Az antikrisztusi lényeggel bíró emberek eredendően Isten ellenségei. Egyáltalán nem olyan emberek, akik szeretik és elfogadják az igazságot, és lehetetlen számukra, hogy valaha is elnyerjék az igazságot, ezért számukra az antikrisztusi beállítottságuk halálos betegség. Azonban bizonyos antikrisztusi beállítottsággal rendelkező emberek számára – azzal az előfeltétellel, hogy van bennük emberi mivolt, józan ész, lelkiismeret és szégyenérzet, valamint szeretik a pozitív dolgokat és törekednek az igazságra, majd az igazságra való törekvésen keresztül beállítottságbeli változást érnek el, a helyes utat követik – nem halálos betegség az antikrisztusi beállítottságuk. Mindezt ezeknek az embereknek a lényege, valamint az általuk követett út dönti el.) Vagyis az antikrisztusi lényeggel rendelkező emberek számára nem lehetséges, hogy valaha is az igazságra törekedjenek, és soha nem tudják elérni az üdvösséget, miközben az antikrisztusi beállítottsággal rendelkező emberek kétféleképp osztályozhatók: az egyik fajta törekszik az igazságra és elérheti az üdvösséget, a másik fajta pedig egyáltalán nem törekszik az igazságra és nem tudja elérni az üdvösséget. Azok, akik nem tudják elérni az üdvösséget, mind munkások; bizonyos hűséges munkások megmaradhatnak, és lehetséges, hogy esetleg más eredményre jutnak.

Miért nem érhetik el az üdvösséget az antikrisztusi lényeggel bíró emberek? Azért, mert ezek az emberek nem ismerik el az igazságot, és azt sem veszik tudomásul, hogy Isten az igazság. Ezek az emberek nem ismerik el, hogy vannak pozitív dolgok, és nem szeretik a pozitív dolgokat. Ehelyett elvetemült és negatív dolgokat szeretnek; minden elvetemült és negatív dolog megtestesülései, és minden negatív és elvetemült dolog kifejezői, és ezért idegenkednek az igazságtól, ellenségesek az igazsággal és gyűlölik az igazságot. Törekedhetnek vajon az igazságra ilyen lényeggel? (Nem.) Ezért aztán ezeket az embereket nem lehet rávenni, hogy törekedjenek az igazságra. Lehet vajon egy állatot egy másik fajta állattá változtatni? Lehetséges például egy macskát kutyává vagy egérré változtatni? (Nem.) Egy egér mindig egér lesz, amely gyakran rejtőzködik lyukakban, és az árnyékban él. A macska mindig is az egér természetes ellensége lesz, és ezen nem lehet változtatni – ez soha nem tud megváltozni. Mégis vannak néhányan az antikrisztusi beállítottsággal rendelkezők között, akik szeretik az igazságot és a pozitív dolgokat, akik hajlandóak mindent megtenni azért, hogy gyakorolják az igazságot és törekedjenek rá; bármit is mond Isten, ők gyakorolják, bárhogyan vezeti is őket Isten, követik, bármit megtesznek, amit Isten kér, az út, amelyet követnek, teljességgel összhangban áll az Isten által megkövetelt úttal, és az Isten által mutatott irány és célok szerint törekednek. Ami másokat illet, attól a ténytől eltekintve, hogy nem törekednek az igazságra, ők is az antikrisztusok útját követik, és nem kell sok ahhoz, hogy felismerjük, ezeknek az embereknek mi lesz a sorsa. Nemcsak hogy nem fogják elnyerni az igazságot, hanem annak esélyét is elveszítik, hogy megmeneküljenek – milyen szánalmasak ezek az emberek! Isten ad nekik lehetőségeket, valamint az igazsággal és élettel is ellátja őket, ők azonban nem becsülik meg ezeket a dolgokat, és nem követik a tökéletesedés útját. Nem arról van szó, hogy Isten egyeseket előnyben részesít másokkal szemben és nem ad esélyeket ezeknek az embereknek, hanem inkább az a helyzet, hogy azért veszítik el a lehetőséget, hogy megmeneküljenek, mert nem becsülik meg ezeket az esélyeket, illetve nem viselkednek az Isten által megkövetelt módon. Az antikrisztusi beállítottságuk ezért végzetessé válik, és az életük elvesztését okozza. Úgy vélik, hogy pár doktrína megértése, valamint néhány külsődleges cselekedetet és jó viselkedés azt jelenti, hogy Isten nem fogja megvizsgálni az antikrisztusi beállítottságuk ügyét, hogy elrejthetik azt, és hogy következésképpen természetes módon nem kell gyakorolniuk az igazságot, és azt tehetnek, amit csak akarnak, valamint hogy a saját megértésük, módszereik és kívánságaik szerint cselekedhetnek. Végül bármilyen esélyeket is ad nekik Isten, kitartóan ragaszkodnak a saját útjukhoz, az antikrisztusok útját követik, és Isten ellenségeivé lesznek. Nem azért válnak Isten ellenségeivé, mert Isten kezdettől fogva így határozta meg őket – Isten először nem határozta meg őket, mivel Isten szemében ők nem az Ő ellenségei, illetve nem antikrisztusi lényeggel rendelkező emberek voltak, hanem inkább csak sátáni, romlott beállítottsággal bíró emberek. Nem számít, Isten hány igazságot fejez ki, ők a törekvésükben továbbra sem igyekeznek az igazság felé. Nem tudnak az üdvösség útjára lépni, és helyette az antikrisztusok útját követik, végül pedig elveszítik az esélyüket, hogy megmentsék őket. Hát nem szégyen ez? Micsoda szégyen! Olyan szánalmasak ezek az emberek. Miért szánalmasak? Értenek egy pár szót és doktrínát, és azt hiszik, hogy értik az igazságot; fizetnek egy kevés árat és tanúsítanak némi jó viselkedést, miközben a kötelességüket végzik, és azt hiszik, hogy az igazságot gyakorolják; van némi tehetségük, képességük és adottságaik, valamint tudnak néhány szót és doktrínát szólni, némi munkát végezni, tenni néhány különleges kötelességet, és azt hiszik, életet nyertek; tudnak viselni egy kis szenvedést és fizetni egy kevés árat, és tévesen azt hiszik, hogy alá tudják vetni magukat Istennek és mindent fel tudnak adni Istenért. Az igazság gyakorlásának helyettesítésére használják a külsődleges jó viselkedésüket, az adottságaikat, valamint azokat a szavakat és doktrínákat, amelyekkel felvértezték magukat – ez a legnagyobb problémájuk, a végzetes hibájuk. Emiatt tévesen úgy hiszik, hogy már elindultak az üdvösség útján, valamint hogy már rendelkeznek érettséggel és élettel. Mindenesetre, ha ezek az emberek végül nem képesek elérni az üdvösséget, akkor magukon kívül senki mást nem hibáztathatnak; azért van, mert ők maguk nem az igazságra összpontosítanak, nem az igazságra törekednek, és nagyon is hajlandóak az antikrisztusok útját követni.

Vannak most olyan emberek, akik harminc éve prédikációkat hallgatnak, de még mindig nem tudják, mi az igazság, illetve mi a doktrína. Amikor kinyitják a szájukat, csupán üres elméleteket, másokat kioktató szavakat, valamint üres szlogeneket mondanak, és mindig csak arról beszélnek, hogyan viseltek szenvedést és fizettek árat a múltban, így hangsúlyozva a rangidősségüket. Sohasem beszélnek az önismeretükről, arról, hogy miként fogadják el a metszést, hogyan mutatnak romlott beállítottságokat, hogyan versengenek hírnévért és nyereségért, illetve, hogy az antikrisztusi beállítottság mely megnyilvánulásait tanúsítják. Ezekről a dolgokról sohasem tesznek említést; csak a hozzájárulásaikról beszélnek, a vétkeiket pedig nem említik. Hát nincsenek ezek az emberek nagy veszélyben? Egyesek 20-30 éve hallgatnak prédikációkat, és még mindig nem tudják, mi az igazságvalóság, illetve, hogy mit jelent az embernek alávetnie magát Isten vezényléseinek és elrendezéseinek, és így gyanítom, hogy ezeknek az embereknek nincs meg az arra való képességük, hogy megértsék Isten szavait. Miután harminc éven át hallgattak prédikációkat, azt hiszik, hogy van érettségük, amikor azonban nincs státuszuk, még mindig negatívak tudnak lenni, és bizalmasan sírnak és panaszkodnak, sőt akár a munkájukat is feladják. Miután harminc éven át hallgattak prédikációkat – amikor elbocsátják őket, még mindig sértődékenyek és észszerűtlenek tudnak lenni, és szembeszállnak Istennel. Mit értettek hát meg, miután oly sok éven át hallgattak prédikációkat? Ha azután sem értették meg, mi az igazság, hogy oly sok prédikációt hallgattak, akkor vajon nem hiába hittek? Ezt hívják zavarodott hitnek!

2020. március 14.