Egy antikrisztus bármilyen kis szenvedést tapasztal meg vagy bármilyen árat fizet a gyülekezetben, nem érzi úgy, hogy az a kötelezettségének része, hogy az a teremtett lények által végzendő kötelesség, hanem a hozzájárulásának tekinti azt, amelyről Istennek meg kell emlékeznie. Úgy véli, hogy ha Isten emlékszik a hozzájárulására, akkor azonnal teljesítenie kell, áldásokat, ígéreteket és különleges anyagi kegyeket adva neki, valamint lehetővé téve számára, hogy kedvezményeket szerezzen és bizonyos különleges előnyökhöz jusson. Az antikrisztusok csak ekkor lesznek elégedettek. Hogyan értelmezik az antikrisztusok a kötelességet? Nem érzik úgy, hogy a kötelesség egy olyan kötelezettség, amelyet a teremtett lényeknek vállalniuk kell, sem azt, hogy az egy felelősség, amelynek az Istent követők kötelesek eleget tenni. Inkább úgy érzik, hogy a kötelességtevés alku tárgya egy Istennel zajló ügyletben, olyasmi, ami az Ő jutalmaira cserélhető, valamint egy módja annak, hogy a saját ambícióikat és vágyaikat kielégítsék, és áldásokhoz jussanak az Istenbe vetett hitükért. Úgy vélik, hogy Isten kegyelme és áldása a kötelességük végzésének előfeltétele kell, hogy legyen, és hogy az ad az embereknek igaz hitet Istenben, hogy az emberek csak akkor végezhetik nyugodtan a kötelességeiket, ha Isten biztosítja a mentességüket a jövőbeli aggodalmaktól. Úgy is tartják, hogy Istennek mindenféle kényelmi dologgal és kedvező bánásmóddal el kell látnia azokat, akik a kötelességeiket teszik, és hogy az embereknek a kötelességük végzése során az Isten háza által biztosított összes előnyt élvezniük kell. Az embereknek ezeket a dolgokat kell megkapniuk. Az antikrisztusok így gondolkodnak a szívük mélyén. Ezek a gondolkodásmódok pontosan az antikrisztusok szempontját és életelvét jelentik, és a kötelességhez való viszonyulásukat képviselik. Bárhogyan is beszél Isten háza az ember kötelesség végzésével kapcsolatos igazságot illetően, az antikrisztusok által a szívükben dédelgetett dolgok soha nem fognak megváltozni. Örökké ragaszkodni fognak a kötelességük végzését illető nézőpontjukhoz. Van egy kifejezés, amelyet ezzel a megnyilvánulással kapcsolatosan használhatunk – mi az? Az anyagi dolgok mindenek fölé helyezése; vagyis csak azok a valós dolgok, amelyeket a kezükbe tudnak fogni, ígéreteket pedig nem érdemes tenni. Ezen emberek megnyilvánulásainak a lényege materialista, nem igaz? (De igaz.) A materializmus ateizmus; csak ahhoz tartják magukat, amit látnak és érinthetnek, csak az számít, amit látnak, és minden olyan dolog létezését tagadják, amit nem látnak. Ezért megállapítható, hogy az antikrisztusok kötelességről szóló ismeretei és megértése határozottan ellentmond az igazságalapelveknek, és hogy teljesen megegyezik a nem hívők nézőpontjával; ők valójában álhívők. Nem hisznek Isten létezésében, és nem hiszik, hogy Isten összes szava az igazság, az igaz út. Csak abban hisznek, hogy a hírnév, a nyereség és a státusz valóságos, valamint hogy minden, amire törekednek és amit élveznek, csak emberi erőfeszítés és küzdelem, valamint az általuk megfizetett ár révén kapható meg. Miben különbözik ez attól a nézőponttól, miszerint „az embereknek a két kezükkel kell megteremteniük a boldogságot”? Nincs különbség. Nem hiszik, hogy az emberek végül elnyerik az igazságot és az életet azzal, hogy feláldozzák magukat és megfizetik az árat, hogy jól végezzék a kötelességeiket Isten kedvéért. Azt sem hiszik, hogy azok az emberek, akik Isten követelményei szerint cselekednek, és ezáltal sikerül megfelelő színvonalon végezni kötelességüket, elnyerhetik a Teremtő jóváhagyását és áldásait. Ez azt mutatja, hogy nem hisznek Isten emberiségnek tett ígéretében, illetve Isten áldásaiban. Nem hisznek a tényben, miszerint Isten szuverenitása mindenek feletti, ezért nincs igaz hitük. Csak ezt hiszik: „Teszem a kötelességem, ezért élveznem kell isten házának különleges bánásmódját és az anyagi áldásokat. Isten házának mindenféle anyagi kiváltsággal és élvezettel el kell látnia engem. Ez lenne reális.” Ilyen az antikrisztusok gondolkodásmódja és nézőpontja. Nem hiszik, hogy Isten ígéretei hűek, sem azt a tényt, miszerint az igazság elnyerésével az ember életet nyer, és Isten megáldja őt. Amikor a kötelességük végzéséről van szó, egyszerűen nem keresik az igazságot, nem fogadják el az igazságot, a következő igazságot pedig még kevésbé ismerik el: Isten legnagyobb áldása az, hogy az ember végezheti a teremtett lény kötelességét, és ez olyasmi, amiről Isten meg fog emlékezni; e folyamat során pedig az ember elnyerheti az igazságot, és Isten végül megmentheti őt – ez a legnagyobb ígéret, amelyet Isten az embernek tett. Ha elhiszed az Isten által neked tett ígéreteket, és el tudod fogadni ezeket az ígéreteket, akkor van igaz hited Istenben. Hogy érzik magukat az antikrisztusok és az álhívők, amikor ezeket a szavakat hallják? (Nem hiszik el azt, amit Isten mond, és megtévesztésnek gondolják azt.) Úgy vélik, hogy ezek az Isten által mondott szavak csak arra valók, hogy Ő illúziókkal táplálja az embereket, hogy szerezzen pár ostoba és együgyű idiótát, akik szolgálatot tesznek Istennek, majd amikor a szolgálatuk lejárt, kirúgja őket. Ezt gondolják: „Elnyerni az igazságot? Haha! Ki látja, mi az igazság? Ki érintheti meg isten ígéreteit? Ki kapta meg őket? Isten ígéretei nem valószerűek; csak a hírnév és a nyereség elérése, valamint a státusz előnyeinek élvezete valószerű; csak a hírnévért és a nyereségért való küzdelem, valamint a státusz előnyeinek élvezete valóságos. Éveken át hallottam az ígéretekről, amelyeket isten az embernek ad, valamint az igazságról, amellyel ellátja az embert, és egyáltalán nem változtam, nem jutottam előnyökhöz, és még kevésbé engedték meg ezek a dolgok számomra, hogy magasztos életet éljek, státusszal. Bár egyesek bizonyságot tesznek, mondván, hogy elnyerték az igazságot és megváltoztak, valamint megkapták isten áldásait, még mindig olyan hétköznapinak látszanak, teljesen normális emberek, hogyan nyerhetnék hát el isten áldásait és léphetnének be a menny királyságába?” Úgy vélik, hogy csak azok a dolgok igazán valóságosak, amelyeket a kezükkel meg tudnak markolni és meg tudnak szerezni. Hát nem az álhívők nézőpontja ez? Abszolút az. Amint tehát ezek az antikrisztusok bejutnak a gyülekezetbe, mindent gyanakodva szemlélnek, folyton azon töprengenek, hol szerezhetnek egy kis előnyt, milyen lehetőséget használhatnak ki, hogy némi haszonhoz jussanak és nagyobb gyakorlati előnyöket szerezzenek az Istenbe vetett hitükből – gyakran számítgatják ezeket a dolgokat az elméjükben. Az az érzésük, hogy csak a hírnév, a nyereség és a státusz elérésével kaphatnak meg minden előnyt, így aztán a státusz hajszolását választják, és kizárólag annak szentelik magukat, hogy ezekért a dolgokért küzdjenek. Sosem elmélkednek az igazságon, illetve nem keresik Isten szándékait, és csak azért eszik és isszák Isten szavait, hogy megvigasztalják a szívüket és betöltsék az ürességet, nem pedig azért, hogy az igazságra törekedjenek. Ha bármikor arra kérsz egy antikrisztust, hogy engedje el a mohóságát és a vágyait, hogy mondjon le teljesen a hírnévre, a nyereségre és a státuszra való törekvésről, valamint adja fel ezeket az előnyöket, amelyeket az Istenbe vetett hitétől vár, képtelen lesz megtenni. Ha azt akarod tőlük, hogy engedjék el ezeket a dolgokat, attól úgy érzik, mintha a bőrüket akarnád lehúzni vagy az inaikat kihúzni; ezek nélkül úgy érzik, mintha elvették volna a szívüket, mintha elveszítették volna a lelküket, és ezek nélkül az ambíciók és vágyak nélkül úgy érzik, nincs remény az Istenbe vetett hitük számára, az élet pedig elveszíti az értelmét. Azok, akik csak a kötelességük kedvéért áldozzák fel, szentelik oda magukat és fizetnek árat, akik nem keresik a személyes előnyöket, az ő szemükben mind idióták. Az antikrisztusok által elfogadott alapelv a világi ügyekre vonatkozóan az, hogy „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”. Úgy vélik: „Hogy lehet az, hogy az emberek nem gondolnak magukra? Hogy lehet az, hogy az emberek nem törekednek a saját hasznukra?” A szívükben megvetik azokat, akik mindent feladnak és őszintén Istenért áldozzák magukat, megvetik azokat, akik hűségesen teszik a kötelességüket, és akik az anyagi életüket illetően nagyon takarékosan és szerényen élnek, és megvetik azokat, akiket üldöznek azért, mert hisznek Istenben, valamint kötelességet végeznek, és ezért nem térhetnek haza. A szívük mélyén gyakran kinevetik ezeket az embereket, mondván: „Elveszítettétek az otthonotokat az istenbe vetett hitetek miatt. Nem lehettek a családotokkal, és a filléreket élükre állítva éltek – olyan ostobák vagytok! Bármit is tesz valaki, az istenbe vetett hitét is ideértve, el kell fogadnia egy világi ügyekre vonatkozó alapelvet: egyáltalán nem szabad veszteséget szenvednie. Képesnek kell lennie rá, hogy lássa és megérintse isten ígéreteit és áldásait, és az egyetlen megfelelő hozzáállás, amelyet követnie kell, az az, hogy nem engedi el a sólymot, amíg nem látta a nyulat. Olyan ostobák vagytok! Nézzetek meg engem. Istenben is hiszek és hírnévre, nyereségre és státuszra is törekszem. Élvezem isten házának minden jó bánásmódját, és a jövőben áldásokat is nyerhetek. Semmiféle szenvedést nem kell elviselnem, az áldások pedig, amelyeket kapok, nagyobbak lesznek a tieiteknél. Nem fizetek árat, mint ti, feladva a családotokat és a munkátokat, úgy, hogy nem mehettek haza, és semmi bizonyosságotok nincs arról, hogy kaphattok-e majd áldásokat a jövőben.” Mifélék ezek az emberek? Nem törekednek az igazságra, nem teszik őszintén a kötelességüket, és közben megvetik azokat, akik törekednek az igazságra, illetve akik feladják a családjukat és a munkájukat, szenvedést viselnek és árat fizetnek a kötelességük végzése kedvéért, teljesítik Isten megbízatását és követik Isten akaratát. Sok ilyen ember van? (Igen.) Minden gyülekezetben van néhány. Igaz istenhívők ezek az emberek? Meg lehet menteni őket? (Nem.) Nem igaz istenhívők, az pedig még kevésbé lehetséges számukra, hogy megmentsék őket.

Bármilyen kérdéssel is találkoznak az antikrisztusok, bármit is csinálnak, az első dolog, amire gondolnak, nem az, hogy elnyerhetik-e az igazságot és elérhetik-e az üdvösséget, hanem csak a testi előnyeikre gondolnak. A szívükben a legfontosabb, a legmagasabb és a legfőbb helyet a hús-vér testükkel kapcsolatos előnyök foglalják el. A szívük mélyén soha nem veszik figyelembe Isten szándékait, soha nem veszik figyelembe Isten munkáját, arra pedig még kevésbé gondolnak, hogy milyen kötelességet kellene végeznie az embernek. Bárhogyan is követeli Isten az emberektől, hogy megfelelő színvonalon végezzék a kötelességüket, bárhogyan is követeli Isten az emberektől, hogy megfelelő színvonalú teremtett lények legyenek, az antikrisztusok teljesen közömbösek. Bármilyen módszerekkel él és bármilyen szavakat szól is Isten, nem tudja meghatni ezeket az embereket, és ezzel rávenni őket arra, hogy változtassanak a programpontjaikon, valamint adják fel a mohóságukat és a vágyaikat. Ezek az emberek mind névleg, mind ténylegesen materialisták és álhívők az antikrisztusok között. Ezek az emberek tehát az antikrisztusok soraiból származó söpredéknek tekinthetők vajon? (Igen, mivel egyes antikrisztusok még mindig tudnak némi szolgálatot tenni a státusz kedvéért, miközben ezek az emberek még csak szolgálatot tenni sem hajlandóak.) Így van. Ezek az emberek előnyöket akarnak, a tekintetüket csakis az előnyökre szegezik, és egész álló nap csak azokra gondolnak, és minden, amit tesznek, az előnyök körül forog. Egyesek vendéglátói kötelességet végeznek, és amikor elfogy a tojás, a rizs vagy a liszt, azonnal szólnak a gyülekezetnek, hogy küldjön el valakit, aki megveszi ezeket. Maguk semmit sem vásárolnak; mintha ők sosem ették volna otthon ezeket a dolgokat, mielőtt a vendéglátói kötelesség végzéséhez láttak volna. Korábban ők maguk vásárolták mindezeket a dolgokat, ám amint elkezdték végezni ezt a kötelességet, elkezdtek előállni a kifogásaikkal, úgy érezni, hogy helyesen cselekednek és magabiztosnak érezni magukat, és adószedőkké, Isten házának hitelezőivé válni, mintha Isten háza tartozna nekik valamivel – az ilyen emberek nem jók.

Több házigazdánál megszálltam a kontinentális Kínában, és a testvérek közül néhánynak fantasztikus volt az emberi mivolta. Még ha csak két-három éve hittek is, és nem értettek sok igazságot, mégis őszintén tették a vendéglátói kötelességüket. Ha Isten háza próbált pénzt adni nekik, visszautasították; pénzt adtak cserébe mindazért, amit a testvérek adtak nekik, és gondosan őriztek mindent, ami Isten házához tartozik. Ha volt bármi, amit Isten háza vásárolt, és nem használták el, még annak a pénzbeli ellenértékét is odaadták Isten házának. Egyesek, akik pénzügyileg jobban álltak, szíves vendéglátók voltak, és egyetlen fillért sem fogadtak el Isten házától. Egyeseknek nem ment olyan jól, mégsem fogadták el a pénzt, amelyet Isten háza adott. Bármit is adott a gyülekezet, illetve a testvérek a háztartásuknak, hogy azt felhasználják a vendéglátás során, semmit sem sikkasztottak el belőle. Vajon azért volt ez, mert ők értették az igazságot? Nem. Ez jellem kérdése volt. Sőt, ami még fontosabb, igaz hívők voltak, és a jó jellemükkel együtt tudtak így tenni, máskülönben nem lettek volna képesek rá. Voltam néhány házigazda otthonában, és a házigazdák a legjobb takaróikat és paplanjaikat hozták elő Nekem, hogy használjam, Én pedig így szóltam: „Ezek vadonatújak és még nem használták őket. Tegyétek vissza a csomagolásukba, én nem fogom használni őket.” Ők ragaszkodtak hozzá, hogy használjam. Aztán volt pár olyan vendéglátó, akik csupa új dolgot vásároltak Nekem, hogy használjam, de én ezt mondtam: „Ne vegyetek új dolgokat, az akkora pazarlás. Csak azt használom, amitek itt van. Ne költsetek pénzt. Én nem javaslom, hogy az emberek ezt-azt vásároljanak mindenütt, ahová megyek. Nem szükséges mindig új dolgokat használni.” Egyesek ekkor is ragaszkodtak hozzá, hogy elköltsék ezt a pénzt. Olyan vendéglátók is voltak, akik sok fogást készítettek étkezéskor. Mivel nem tudták, mit szeretek enni, sok fogást készítettek, hogy választhassak, mivel aggódtak, hogy ha csak néhány fogást készítenének, nem táplálkoznék túl jól. Sok az ilyen ember is. Egyes vendéglátók azonban mások. Amikor ezeknél a vendéglátóknál szálltam meg, ők véletlenszerűen szereztek be Nekem pár mindennapi szükséges cikket, hogy érjem be azzal, a főzéskor használt hozzávalók csak olyasmik voltak, amiket a testvérek hoztak nekik, amikor pedig el kellett menniük, hogy vegyenek még, a markukat tartották Felém pénzért. Aztán vannak megint más vendéglátók, akiknek az otthonában otthagytam pár holmimat megőrzésre. Amikor egy ideig nem mentem vissza, a vendéglátók felfeszítették a fiókot, és néhány dolog eltűnt. Ők mind hisznek Istenben és mind vendéglátói kötelességet végeznek, de vajon lényeges a közöttük lévő különbség? Egyesek, akik hisznek Istenben, ilyen dolgokra képesek – olyasmi ez, amit emberek tesznek? Ez olyasmi, amit rablók, banditák, gazfickók és szélhámosok tesznek. Igaz hívők képesek vajon ilyesmiket tenni? Ha egy igaz hívő megőriz neked valamit, akkor bármilyen hosszú ideig távol vagy is, még ha nyolc vagy tíz év is az, mindig megőrzi neked; nem fog hozzányúlni, nem fogja megnézni, sem átböngészni. Egyes vendéglátóknál azonban, ha otthagysz valamit az otthonukban, kinyitják és megnézik azt, amint kilépsz az ajtón. Mit böngésznek át? Átböngészik a táskádat, hogy lássák, van-e benne valami értékes, például ékszerek, mobiltelefon vagy pénz – mindezeket átböngészik. Egyes nők mit hajlamosak átböngészni? Látni akarják, hogy vannak-e szép ruháid. Miután turkáltak egy jót, erre gondolnak: „Ó, olyan szépek ezek a ruhák. Felpróbálom őket.” Mondjátok meg Nekem, hát nem történnek meg ezek a dolgok? (De igen.) Honnan tudod? Láttátok, amint megtörténik? Szilárd bizonyítékom van, hogy azt mondhassam, ezek a dolgok megesnek. Az egyik évben ősz vége felé járva otthagytam pár ruhát egy házigazdánál. Egy napon hirtelen eszembe jutott néhány ezek közül a ruhák közül, hogy viselnem kellene őket, és azt terveztem, hogy elmegyek értük, ezért elmentem ahhoz a házigazdához. Találjátok ki, mi történt! Amikor beléptem a házba, az idős házigazda hölgy ott próbálgatta a gyapjúkabátomat. Csak véletlen volt, hogy láttam. Így szóltam: „Te mit csinálsz?” Meghökkent. Sosem képzelte volna, hogy ilyen véletlen egybeesés folytán meglátom, mit csinál, és igen zavarba jött. Az ilyen embereknek azonban vastag a képén a bőr, úgyhogy azonnal így szólt: „Ó, nem gondolod, hogy a gyapjúkabátod tökéletesen áll rajtam?” Így válaszoltam: „Az az én kabátom. Nem tudom hordani, ha te viseled.” Így szólt: „Nesze, nekem nem kell.” „Akkor miért próbálgatod, ha nem kell? Hát nem volt zárva a szekrényajtó?” – válaszoltam. „Úgy esett, hogy ma nem volt semmi dolgom, úgyhogy kivettem, hogy megnézzem” – mondta. „Nem a tiéd, tehát nem lett volna szabad hozzányúlnod” – mondtam. Ez egy példa arra, ami valóban megtörtént. Nem tudom, mi volt a szándéka ezzel. Mondjátok meg Nekem, vajon olyan ember az ilyen, aki hisz Istenben? Istenhívőnek és Isten családja tagjának kellene tekintenem? (Nem.) Nem méltó arra, hogy Isten követője legyen, a Sátán bandájához tartozik, szégyenérzet, lelkiismeret és racionalitás, mindenféle emberi mivolt híján – gazember. Megmenti majd vajon Isten az ilyen embereket? Az ilyen emberekben még a tisztesség és a méltóság, valamint az Isten iránti tisztelet abszolút minimuma sincs meg – Isten semmiképp sem mentheti meg őket. Az igazság, amelyet Isten szól, és az élet, amellyel ellátja az embert, az ilyen embereknek nem adatik meg; ezek az emberek nem Isten családjának tagjai, hanem álhívők Isten házán kívül, és ördögöktől valók. Amellett, hogy az antikrisztusok természetlényege az, hogy nem szeretik az igazságot és idegenkednek az igazságtól, a jellemük is hihetetlenül alantas és hitvány, és az ilyen emberek undorítóak, megvetendők és utálatosak. Ezeknek az Isten házának vagyonát elsikkasztó embereknek az imént említett megnyilvánulásaiból kellőképpen megmutatkozik az, hogy nem számít, milyen kötelességet végeznek ezek az emberek, soha nem áldozzák fel igazán magukat, és soha nem teszik azt őszinteséggel. Ehelyett saját programpontokkal, mohósággal és vágyakkal jönnek, azért jönnek, hogy előnyökre pályázzanak, nem pedig azért, hogy elnyerjék az igazságot. Ezért akárhogy is nézzük, Isten számára az ilyen emberek emberi mivolta nem megfelelő színvonalú. Mondjátok hát meg Nekem, ti megfelelő színvonalúnak tartjátok az ilyen emberek emberi mivoltát, és jó embereknek tartjátok őket? (Nem.) Ti is megvetitek az ilyen embereket, nem igaz? (De igaz.) Amikor egyesek meghallják, hogy Isten háza vásárolt valamit, részesülni akarnak belőle, amikor pedig látják, amint a testvérek ruhákat adományoznak, akkor – függetlenül attól, hogy megérdemlik-e vagy sem, illetve hogy őket illeti-e vagy sem – megpróbálják megszerezni, és mindenki másnál proaktívabban lendülnek akcióba. Amikor arról hallanak, hogy Isten házában van egy elvégzendő feladat, vagy van néhány piszkos és fárasztó munka, amelyeket meg kell csinálni, azonnal elbújnak, és sehol sem találod őket. Az ilyen emberek ravaszak és sunyik, alantas jelleműek – megvetendők, utálatosak és undorítóak!

Ha az antikrisztusok Isten háza vagyonának elsikkasztásában tanúsított különféle megnyilvánulásait használjuk fel a saját előnyeikkel való törődésük minden szempontból történő boncolgatására, akkor láthatjuk, hogy ezek az emberek álhívők, materialisták, megvetendő, alantas és alávaló jellemű emberek, utálatosak, és nem olyanok, akiket Isten meg fog menteni. Az ilyen emberek meghatározását nem kell abba a magasságba emelni, hogy idegenkednek az igazságtól; már az emberi mivoltuk és a jellemük tekintetében átlátunk rajtuk, úgyhogy nem szükséges ezt olyan magas szintre emelni, mint ami az igazsághoz kapcsolódik. Ezért legyenek akár Isten házában vagy emberek bármely csoportjában, az ilyen emberek mindig a legalantasabbak és a leginkább híján vannak a jellemnek. Persze ha Isten házában az igazsággal kell mérni őket, akkor még inkább megvetendőnek és alantasnak tűnnek. Vannak további példáitok erre a megnyilvánulásra, amelyet az antikrisztusok mutatnak? (Egy antikrisztus kezelte a könyvnyomtatás ügyét Isten háza számára, és hamis könyveléssel több százezer jüant sikkasztott el Isten felajánlásaiból. Miután vizsgálat indult ellene, kiderült, hogy mielőtt elkezdte ezt a kötelességet végezni, a családjának nagyon kevés pénze volt, miután azonban végezni kezdte ezt a kötelességet, házat és autót vett, ezeket a dolgokat azonban nem lehetett kimutatni a számlákból. Minden családtagja igen ádáz volt, így a felajánlásokat nem sikerült visszaszerezni.) Vajon a vezetők és a dolgozók nem viseltek közvetlen felelősséget ezért az esetért? (De igen. Később, amikor több részletre derült fény, felfedezték, hogy azok a vezetők és dolgozók, akik akkor felelősséget viseltek, soha nem ellenőrizték az említett antikrisztus által kezelt számlákat. Hanyagok voltak a felelősségükben, és a felelőtlenségük okozta a helyzetet. Egyértelműen közvetlenül felelősek voltak.) Nos, vajon fel kellene jegyezni a vétkeiket Isten nyilvántartásában? (Igen.) Hogyan kezelték ezeket az embereket a későbbiekben? (Egyeseket kitakarítottak és kizártak, mások pedig visszafizetik a felajánlásokat.) Ez a kezelésük megfelelő módja. A vezetők és a dolgozók elhanyagolták a kötelességüket, és elmulasztották a felügyelői feladataik teljesítését ebben az ügyben. Nevezetesen nem megfelelő embert használtak, és semmilyen erőfeszítést nem tettek annak érdekében, hogy szemmel tartsák vagy felügyeljék ezt a személyt, képtelenek voltak időben felfedezni a problémákat az általuk használt emberrel kapcsolatban, és olyan súlyos következmények álltak elő, amelyek miatt az Istent illető felajánlások és Isten házának vagyona jelentős veszteséget szenvedett. Ez mindazoknak az embereknek a felelőssége volt, akik közvetlen felelősséggel tartoztak, és az összes vétküket fel kell jegyezni. Ez volt az a kedvezőtlen következmény, amit magukra vontak azzal, hogy nem a megfelelő személyt használták a feladatra, és ez veszteséget okozott Isten házának, végül pedig az Istent illető felajánlások voltak a megfizetett ár. Mondjátok meg Nekem, vajon az antikrisztusok mindig mohók, vagy csak olyankor támadnak ilyen gonosz elgondolásaik, amikor valami értékeset látnak? (Mindig mohók.) Ezért van az, hogy amikor ilyen emberekkel társulsz vagy érintkezel, egyértelműen felfedezheted a mohóságukat és a vágyaikat. Ezt a következményt az okozta, hogy a vezetők és a dolgozók nem voltak felelősségteljesek, nem ismerték fel az embereket, nem látták tisztán az embereket, és helytelenül használták az embereket, így aztán a felelősség súlyosan rájuk hárult, és megérdemelték, hogy kizárják őket.

Korábban az antikrisztusok természetének, lényegének, beállítottságainak és az általuk követett útnak a fő aspektusait jártuk körül. Amiről ma beszélgetünk és amit ma boncolgatunk, azok az antikrisztusok emberi mivoltának tartományába eső megnyilvánulások, és ez a valós élethez kapcsolódik. Bár ez egy jelentéktelenebb aspektus, akkor is segíthet az embereknek azonosítani az antikrisztusok bizonyos megnyilvánulásait; ezek egyúttal az antikrisztusok bizonyos nyilvánvaló jellemvonásai, jelei és jelképei. Egy antikrisztus például szereti a státuszt, a hírnevet, a nyereséget és a befolyást, valamint nagyon önző, hitvány és ádáz, és nem szereti az igazságot – milyen tehát az emberi mivolta és a jelleme? Egyesek azt mondják, hogy „bár egyes antikrisztusok szeretik a hírnevet és a státuszt, ugyanakkor tiszteletre méltó és nemes jellemük van, valamint a lelkiismeret és a józan ész birtokában is vannak.” Így van ez? (Nem, nincs így.) Miért nincs? Ne arról beszéljünk, hogy milyen az antikrisztusok beállítottság-lényege; először az emberi mivoltukat és a jellemüket nézzük meg. Bizonyosan nem jó emberek, nem olyan emberek, akiknek van méltósága, lelkiismerete, illetve nemes jelleme, még kevésbé olyanok, akik szeretik az igazságot. Vajon tudják a helyes utat követni az ilyen emberi mivolttal bíró emberek? Biztosan nem, mivel a jellemükben nincs meg az a lényeg, amely a helyes utat követi, így ezek az emberek nem tudják szeretni az igazságot, elfogadni pedig még kevésbé tudják. Abból a szándékból és hozzáállásból ítélve, amellyel az antikrisztusok teszik a kötelességüket, az antikrisztusok jelleme és emberi mivolta arra készteti az embereket, hogy elutasítsák őket és idegenkedjenek tőlük, Isten pedig még inkább visszautasítja őket. Bármilyen kötelességet tesznek is, mindig el akarják sikkasztani Isten házának vagyonát, valamint jutalmakat, pénzt, tárgyakat és előnyöket kérnek Tőle. És Isten miféle emberekként tekint rájuk? Ezek az emberek határozottan nem jó emberek. Akkor az Ő szemében Isten pontosan hogyan határozza meg az ilyen embereket? Milyen nevet ad az ilyen embereknek? A Bibliában feljegyeztek egy történetet a Kegyelem Korából: Júdás gyakorta lopott a pénzeszsákból, és Isten végül szolgálattételre használta őt, nevezetesen arra, hogy árulja el az Úr Jézust. Az Úr Jézust keresztre szegezték, Júdás pedig – akinek az volt a szerepe, hogy elárulja az Urát és a barátait – úgy halt meg, hogy a hasa felszakadva kifordult. Ezért ezek az emberek, akik elsikkasztják Isten házának vagyonát és ellopják az Istennek szánt felajánlásokat, Isten szemében mind Júdások, ami azt jelenti, hogy Isten Júdásnak nevezi ezeket az embereket. Bár ezek az antikrisztusok, akiket most Júdásként elítélnek, nem tesznek olyasmit, hogy elárulják az Urukat és a barátaikat, ahogyan Júdás tette, a természetlényegük ugyanaz. Mi a közös bennük? Kihasználják a pozíciójukat és a kötelességük végzésének lehetőségét, hogy ellopják és elsikkasszák Isten házának vagyonát. Ezért nevezi Isten Júdásnak ezeket az embereket, és egy szinten vannak azzal, aki elárulta az ő Urát és a barátait. Vagyis ezek az antikrisztusok, akik elsikkasztják és elkobozzák Isten házának vagyonát, olyanok, mint Júdás, aki elárulta az Urát és a barátait, és nem kell sokat gondolkodni azon, hogy kitaláljuk, milyen sors vár az ilyen emberekre.