II. Az antikrisztusok érdekei

Ma folytatjuk a beszélgetést a legutóbbi összejövetelünk témájáról. Legutóbb az antikrisztusok érdekeinek második részéről beszélgettünk az antikrisztusok különböző megnyilvánulásainak kilencedik tételén belül. Ebben a részben a saját hírnevükről és státuszukról beszélgettünk, nem igaz? (De igaz.) Gondoljatok vissza, és adjatok Nekem egy hozzávetőleges összefoglalót. Főként hány pontról beszélgettünk az antikrisztusok saját hírnevét és státuszát illetően? (Isten legutóbb két pontról beszélt. Az első az antikrisztusoknak a metszést illető hozzáállásáról szólt. Az antikrisztusok soha nem tudják elfogadni a metszést és nem vetik alá magukat annak, és az igazságként sem tudják elfogadni. A második az volt, hogy az antikrisztusok miként óvják a hírnevüket és státuszukat egy embercsoportban, és milyen megnyilvánulásaik vannak. Az antikrisztusok lényege a versengés, és versengeniük kell a hírnevükért és a státuszukért.) Nos, ma folytassuk a beszélgetést erről. Milyen házi feladatot adtam nektek legutóbb? Mit kértem, miről elmélkedjetek és beszélgessetek a legutóbbi összejövetelünk után? Emlékeztek rá? (Isten arra kért minket, hogy viszonyítsuk magunkat az antikrisztusok megnyilvánulásairól szóló közléshez és boncolgatáshoz, hogy lássuk, az antikrisztusok mely beállítottságai vannak meg bennünk, és lássuk, az antikrisztusok mely természetére hagyatkozunk, amikor dolgokat teszünk.) Ez volt a fő téma. Az altéma miről szólt? (Arról, hogy az antikrisztusok milyen versengő természeteket tanúsítanak, miközben a hírnevüket és a státuszukat védelmezik, illetve, hogy viszonyítsuk magunkat ezekhez, hogy lássuk, hogyan mutatjuk ki ezeket a való életünkben, és hogyan csinálunk dolgokat, mit mondunk és mit teszünk a hírnév és a státusz kedvéért, valamint a testvérekkel a hírnévért és a nyereségért folytatott versengés mely megnyilvánulásait tanúsítjuk a státuszunk megőrzése érdekében.) Van valakinek hozzáfűznivalója ehhez? (Isten azt mondta, hogy ne folyton arról beszéljünk, hogy mások milyenek, miközben az antikrisztusok ezen megnyilvánulásairól beszélgetünk, hanem magunkat viszonyítsuk ezekhez, és arról beszéljünk, hogy nekünk milyen, az antikrisztusokéval azonos beállítottságaink és megnyilatkozásaink vannak.) Nagyjából ennyi. Mi volt az a mottó, amelyről a legutóbb beszélgettünk azt illetően, hogy az antikrisztusok hogyan viselkednek egy embercsoportban? Nem tett ez benyomást rátok? (Az ő mottójuk az, hogy „Versengenem kell! Versengeni! Versengeni!”) Emlékeztek rá. Hogyhogy képesek voltatok megjegyezni? (Mivel az antikrisztusoknak ez a mottója, amelyről Isten beszélt – „Versengenem kell! Versengeni! Versengeni!” –, olyasmi, amit én magam is általában kinyilvánítok és gyakran felfedek. Isten közlésének hangneme is elég élénk volt, és az, ahogyan Isten kifejezte ezeket a szavakat, illett a szívem állapotához, így meglehetősen mély benyomást tett rám.) Időnként, amikor az antikrisztusok különféle megnyilvánulásairól és különféle természetlényegeiről beszélek és azokat boncolgatom, használok hétköznapi nyelvet, valamint bizonyos hangnemeket és módszereket, amelyeket az embereknek könnyű elfogadniuk, és amelyek mély benyomást tesznek rájuk, és használok néhány olyan példát is, amelyek elég közel állnak a való élethez. Ez valóban segít az embereknek megismerni az antikrisztusok lényegét és megismerni önmagukat. Abból a szempontból is hasznos, hogy az emberek megismerjék önmagukat és megtapasztalják Isten szavait a való életükben, és még inkább elősegíti számukra, hogy változtassanak az antikrisztusok efféle beállítottságán, nem igaz? (De igaz.) Hozzávetőlegesen felidéztétek a legutóbbi közlést, a részletek azonban túlmennek ezeken a dolgokon – sokkal több részlet van. Miután meghallgattatok egy közlést, összefoglalót kell készítenetek. Legalábbis, miután meghallgattatok egy közlést, össze kell jönnötök, többször újra meg kell hallgatnotok azt, majd mindenki együtt készíthet egy összefoglalót. Miután meghallgattam a visszaemlékezéseiteket és összefoglalóitokat a legutóbbi beszélgetésünkről, azt mondhatom, hogy az eléggé berozsdásodott számotokra, olyan, mintha egy-két évvel ezelőtt hallottátok volna a közlést, és az nem tett volna benyomást rátok. Lehetséges, hogy egy részletről, egy-két mondatról vagy egy-két dologról maradt bennetek némi elképzelés és benyomás, de úgy tűnik, hogy a legtöbb embernek nincs bővebb fogalma, illetve benyomása az antikrisztusok leleplezéséről szóló alapvető ismeretekről és annak boncolgatásáról. Ezért többet kell egymás körében elmélkednetek és beszélgetnetek az általunk megvitatott dolgokról. Ne csupán meghallgassátok őket, majd félretegyétek őket anélkül, hogy bármennyire komolyan vennétek. Ha így tesztek, túlságosan lassú lesz az igazságba való belépésetek – úgy nem fog menni, ha nem elmélkedtek ezeken a prédikációkon! Nos, hogyan dolgoztok együtt ezekkel a prédikációkkal a gyülekezeti életetekben? Beszélgettek ezekről a prédikációkról a heti összejöveteleiteken? Vagy többször is meghallgatjátok a legutóbbi prédikációkat és közléseket, hogy a többségetek benyomást és mélyreható tudást szerezzen róluk, majd rajtuk keresztül megértse az igazságot? Megteszitek ezt? (Isten, az összejöveteleinken minden héten először esszük és isszuk Isten legutóbbi közléseit.) A gyülekezetvezetőknek, a hitszónokoknak és a döntéshozó csoportokban a gyülekezeti életért felelős személyeknek felelősséget kell vállalniuk ezért; a gyülekezeti munka csakis ily módon végezhető jól.

C. A saját előnyeik érdekében folytatott cselszövés

1. Isten háza vagyonának elsikkasztása

Ma az antikrisztusok érdekeinek harmadik szakaszáról fogunk beszélgetni – az előnyökről. Mik az előnyök? (Áldások fogadása és érdekek.) Ez egy igen egyszerű magyarázat; ez a szó szerinti jelentés. Tegyünk hozzá még egy keveset – mik az előnyök? (Anyagi és nem anyagi érdekek, kívánatos dolgok és olyan kényelmi dolgok, amelyeket az emberek a kötelességük végzéséből vagy a világban végzett munkájukból kaphatnak.) Ez a magyarázat helyes. Az előnyök afféle jó bánásmódot jelentenek, amit az emberek a fizetésükön felül kapnak, és olyasmik tartoznak közéjük, mint a napi szükségletek, az étel vagy kuponok. Olyan kényelmi szolgáltatásokra, valamint azokra az anyagi és nem anyagi juttatásokra is vonatkoznak, amelyeket az ember a kötelessége végzése során kap; e dolgok mindegyike előny. Most, hogy elmagyaráztam ennek a fogalomnak a jelentését, ismeritek-e mindannyian azokat a területeket, példákat és megnyilvánulásokat, amelyekről ebben a fejezetben beszélgetni fogunk? Bizonyos emberek viselkedése és tettei villannak most át az elméteken, valamint azok az emberek, akik ezek megtételére képesek, ugye? Kikre gondoltok először? (Azokra az emberekre, akik hasznot húznak a státuszukból, hogy a gyülekezetből éljenek.) Ez az egyik típusú ember. Ezek az emberek is teszik a kötelességeiket. Közülük néhánynak státusza van, különböző szintű vezetők és dolgozók vagy felügyelők, míg mások hétköznapi kötelességeket végeznek. Milyen megnyilvánulás közös bennük? Miközben a kötelességeiket végzik, folyamatosan végeznek valamilyen munkát és tesznek bizonyos dolgokat a saját testükért, a családjukért és a saját élvezetükért. Mindennap sürgölődnek és árat fizetnek, és mindig szem előtt tartják azt, hogy milyen kívánatos dolgot szereznek majd e feladat, illetve e kötelesség végzése révén. Állandóan tervezgetnek és számolgatnak azt illetően, hogy milyen kényelmi szolgáltatásokhoz és kedvező bánásmódhoz juthatnak ebből. Amint tudják, bármibe is kerül, mindent megtesznek, hogy megszerezzék ezeket a dolgokat, sőt, mi több, biztosan egyetlen alkalmat sem fognak elszalasztani, hogy ezeket a kényelmi dolgokat és érdekeket megszerezzék maguknak. Amikor erről a dologról van szó, azt mondhatni, hogy könyörtelenek és érzéketlenek, és biztosan nem gondolnak a saját tisztességükre és méltóságukra. Nem tartanak attól, hogy a testvérek esetleg negatívan tekintenek rájuk, és biztosan nem aggódnak amiatt, hogy Isten hogy értékelheti őket emiatt. Nem tesznek mást, mint hogy titokban azon töprengenek és azt tervezgetik, hogyan húzzanak hasznot az általuk végzett kötelességekből, hogy az összes lehető kedvező bánásmódot élvezhessék. Az ilyen embereknek tehát van egyfajta gondolkodása és érvelése, ami a felszínen nem tekinthető rossznak, nevezetesen: „Isten háza az én családom és az én családom isten háza; ami az enyém, az istené, és ami istené, az az enyém. Az emberek kötelességei az ő felelősségük, és a kötelességükből származó összes általuk élvezhető előny isten adta kegyelem; az emberek nem utasíthatják vissza ezeket, és el kell fogadniuk tőle. Ha én nem kapom meg ezeket, akkor majd valaki más fogja, úgyhogy akár hozzá is kezdhetek és élvezhetem ezeket az előnyöket, és nem kell alázatosnak tettetnem magamat, és biztosan nem kell szerényen visszautasítanom semmit. Csak törekednem kell ezekre az előnyökre, és ki kell nyújtanom a kezem, hogy alávetett szívvel és őszinte hozzáállással elfogadjam őket.” Az ilyen előnyöket egyfajta bánásmódnak tekintik, amelyet természetszerűleg megérdemelnek, és amelyet birtokba kell venniük; olyan ez, mint amikor valaki munkálkodik, és időt és kemény munkát fektet bele, ezért úgy érzi, hogy a kapott fizetés és javadalmazás az ő méltányos része. Tehát, még ha elsikkasztották is ezeket a dolgokat, és úgy szerezték ezeket az előnyöket, hogy törekedtek rájuk, nem tekintik ezt rossznak vagy olyasminek, amit Isten megvetne, arról nem is beszélve, hogy érdekelné őket, hogy a testvéreknek van-e bármiféle véleménye róluk. Mintha ennek megtétele tökéletesen helyes és természetes lenne, az antikrisztusok élvezik mindezeket a dolgokat, törekednek ezekre a dolgokra, sőt mi több, mindennap cselt szőnek a szívükben mindezekért a dolgokért. Ez a kötelességüket végző antikrisztusok rendes állapota és ez a kötelességük végzése közben a személyes érdekeikért mesterkedő antikrisztusok rendes állapota is. Milyen tehát az antikrisztusok gondolkodásmódja? „Miközben az emberek teszik a kötelességüket, meg kell próbálniuk szerezni cserébe valamit. Mivel lemondtam a családomról, hogy ezt a kötelességet végezzem, és mivel a kemény munkámat, energiámat és időmet adtam istenért és az ő házáért, ezért élveznem kell mindazt a jó bánásmódot, amelyet akarok.” Az antikrisztusok mindezeket olyan dolgoknak tekintik, amelyeket természetszerűleg megérdemelnek, olyasmiknek, amelyeket Isten köteles megadni az embereknek, anélkül, hogy azoknak küzdeniük kellene értük. Ilyen az antikrisztusok nézőpontja. Így aztán, miközben a kötelességüket végzik, folyamatosan keményen megdolgoznak az előnyökért, és mindig attól tartanak, hogy valaki más esetleg elveszi azon előnyök egyikét, nekik pedig így kevesebb marad. Ilyen a kötelességüket végző antikrisztusok állapota. Végső soron mi a lényege a kötelességük végzésével kapcsolatos összes szándékuknak, indítékuknak és céljuknak? Mindegyiknek a lényege az arra irányuló cselszövésük, hogy az összes előnyt megszerezzék maguknak, úgy vélve, hogy különben csak nagy idióták lesznek, az életnek pedig nem lesz értelme. Ilyen az antikrisztusok gondolkodásmódja.

Nem számít, hogy Isten miként leplezi le az antikrisztusok természetét, illetve az igazságot nem szerető megnyilvánulásaikat, ők nem fogják feladni ezen szándékaikat és törekvéseiket; továbbra is küzdenek az előnyökért. Miután például néhányan elkezdik a vendéglátási kötelességet tenni, a gyülekezet vagy a testvérek vesznek némi élelmet vagy készülékeket, sőt akár valamennyi pénzzel is ellátják a vendéglátó otthonokat. Amennyiben a fenti kötelességet végző személy antikrisztus, a maga számára megszerezni próbált kívánatos dolgok nem oly egyszerűek, mint egy gyufa vagy egy kiskanál. Azt mondja: „Átadom az otthonom, hogy befogadjam ezeket a testvéreket, valamint szolgálatot ajánlok nekik, mialatt a kötelességeiket végzik, isten házának tehát természetesen minden anyagot és pénzt biztosítania kell. Én átadom a házam, valamint főzök mindannyiótokra és gondoskodom a biztonságotokról; ez már elég jó. Ami a többit illeti – amit esztek, isztok és használtok –, azt a gyülekezetnek kell biztosítania.” Valóban nem helytelen, hogy a gyülekezet biztosítja ezeket a dolgokat, de az, amiről itt beszélni akarok, a különbség aközött, ahogyan az antikrisztusok végzik a vendéglátói kötelességet, és ahogyan mások őszintén végzik ezt a kötelességet. Amikor az antikrisztusok végeznek vendéglátói kötelességet, ezt a tettet nem lehet egyszerűen névértéken venni; nekik hátsó szándékaik vannak. Úgy gondolják: „Végzem ezt a vendéglátási kötelességet, úgyhogy valamit ki kell mesterkednem belőle. A gyülekezet ad némi élelmet és más szükséges dolgokat, a családtagjaimnak tehát együtt kell enniük azt az ételt a testvérekkel, és mindazokat a dolgokat is tetszésük szerint használni. A családom isten házából való, így hát, ami isten házához tartozik, az a családomhoz is tartozik.” Az antikrisztusok ilyen hozzáállással teszik a kötelességeiket, nem igaz? (De igen.) Ezért amint egyesek vendéglátói kötelességet kezdenek végezni, a szívük változásnak indul, állandóan a testvérek vendégül látására használt anyagi dolgokról és pénzről gondolkodnak, és ha senki sem néz alaposan utána ezeknek a dolgoknak, akkor elérkezett a lehetőség az antikrisztusok számára, hogy előnyökhöz jussanak. Miféle lehetőség? Titokban számolgatni fognak: „Egy ember egy napon ennyit költ, úgyhogy bármennyi pénz is marad, azt nem fogom visszaadni a gyülekezetnek; egyszerűen megtartom magamnak. Ez legalábbis olyan pénz, amit én kerestem, úgyhogy senki sem hibáztathat azért, mert megtartom; ez csak az, amit megérdemlek, természetesen!” Majd zsebre teszik a maradék pénzt. Egyes antikrisztusok mindenféle kifogást keresnek majd, hogy a testvérek által adományozott vagy Isten háza által biztosított anyagi dolgokból valamennyit megtarthassanak maguknak. Egyes helyeken, amikor a testvérek újra odamennek, hogy ott szálljanak meg, az ágyról eltűnt a matrac, a párnák és a takarók eltűntek, a hús és a zöldségek mind elfogytak, amikor pedig megkérdezik a vendéglátóikat erről, ezek az antikrisztusok így szólnak: „Ha sokáig tartogatod az ételt, az már nem lesz olyan finom, úgyhogy megettük.” Hát nem kapzsik ezek az emberek? (De igen.) Amint az Isten háza által biztosított anyagi dolgok, valamint a testvérek által a vendéglátó otthon számára vásárolt dolgok ezeknek az antikrisztusoknak a kezére kerülnek, az övéik lesznek; tetszés szerint használják, illetve megeszik azokat, vagy akár egyenesen a saját tulajdonukként kezelik és elrejtik őket. Amikor a testvérek ismét odamennek, ezek a dolgok sehol sincsenek. Ha a gyülekezetnek ismét használnia kell ezeknek az antikrisztusoknak a lakóhelyét, pénzt kell költenie, hogy ismét megvásárolja ezeket a dolgokat, a testvéreknek pedig ismét oda kell hozniuk azokat a dolgokat a házukba. Ezt látván az antikrisztusok megörülnek, erre gondolva: „Istenben hinni biztosan nagyszerű! Bármi mást csinálok, ilyen gyorsan nem tudok meggazdagodni; messze ez a legkényelmesebb módja annak, hogy dolgokat szerezzek. Ráadásul senki sem merne bejelentést tenni a rendőrségen, hogy eltűntek ezek a gyülekezeti tárgyak; ha tényleg megpróbálnál feljelenteni, akkor én jelentenélek elsőként! Szóval csak annyit tehetsz, hogy befogod és lenyeled, sehová sem fordulhatsz panasszal emiatt. Birtokomba vettem ezeket a dolgokat, és megettem ezt az ételt. Mit tehetsz velem? Isten nem kivételezik. Átadom a házam a testvérek befogadására, úgyhogy ez a hozzájárulás, amit tettem, isten pedig meg fog emlékezni rólam emiatt. Mitől kellene félni, ha elveszek egy kicsit? Ez csak az, amit megérdemlek! Mitől kellene félni, ha eszünk valamennyit ebből az ételből? Mi az, hogy nektek meg szabad enni, nekem pedig nem? Ti isten házának tagjai vagytok, de hát nem vagyok-e én is az? Nemcsak hasznot fogok húzni a helyzetből, hanem egyedül eszem meg a dolgokat, és egyedül vacsorázom belőlük!” Így állnak a kötelességeikhez az antikrisztusok. A kötelességük végzése során az a céljuk, hogy megszerezzék ezeket a dolgokat, és a legnagyobb előnyöknek tekintik őket, mondván: „Ezek jelentik az isten által adományozott legnagyobb kegyelmet; ennél a kegyelemnél semmi sem kézzelfoghatóbb, és ennél az áldásnál semmi sem valóságosabb és kézzelfoghatóbban előnyös. Ez egyszerűen olyan nagyszerű! Mindenki azt mondja, hogy az istenben való hit azt jelenti, hogy »százszorosát kapni ebben az életben és örök életet az eljövendő világban«; ez beteljesíti ezt a szólást. Most egy kis ízelítőt kapok ebből az áldásból. Ez igazán isten kegyelme!” Az antikrisztusoknak tehát egyáltalán nem okoz gondot, hogy birtokba vegyék az Isten házához tartozó dolgokat, és könyörtelenül magukhoz ragadják őket. Hogyan tekintenek az antikrisztusok Isten házának e vagyonára? Úgy kezelik azt, mint a köztulajdont a nem hívő világban; mind kapzsik, mind el akarják venni maguknak Isten házának dolgait, miközben azt hiszik, hogy ez az a kegyelem és azok az áldások, amelyeket megérdemelten élveznek a kötelességük végzéséért. Ráadásul sosem éreznek bűntudatot vagy szégyent emiatt, és a saját elvetemültségüket és a tisztességük hiányát sem ismerik fel. Ezek közül az antikrisztusok közül egyesek még egyre kapzsibbá és ambiciózusabbá is lesznek. Miközben a vendéglátói kötelességüket végzik, soha nem érzik úgy, hogy Isten megvetné a tetteiket, vagy hogy a tetteik sértenék Őt. Ehelyett továbbra is számolgatnak és viszonyítgatnak az elméjükben, erre gondolva: „Az a család vendéglátóként szolgált, és azokat a dolgokat kapta. Ha én látnám vendégül ugyanazokat az embereket, akkor azok a dolgok jogosan engem illetnének. Az a vendéglátó nagyobb kényelemben él nálam, és jobb ételeket is esznek. Hogyhogy én nem éltem még ilyen előnnyel?” Számítgatnak és versengenek is ezekért a dolgokért. Amint adódik egy lehetőség, könyörtelenek, és biztosan nem fogják kihagyni. Tehát amikor antikrisztusok végeznek vendéglátói kötelességet, megkívánnak és megpróbálnak birtokba venni mindent, amit csak tudnak – olyan apróságokkal kezdve, mint egy pár talpbetét, egészen olyan nagy dolgokig, mint valamilyen, Isten háza által vásárolt berendezés. Kihasználják a kötelességük végzésével járó lehetőséget, hogy mindenféle kifogást és módot találjanak arra, hogy magukhoz vegyenek dolgokat, és hűtlenül kezeljék Isten házának tulajdonát, miközben szégyentelenül azt mondják, hogy ők csak Isten háza tulajdonának védelme érdekében teszik ezt, és hogy ezek a dolgok csupán azok, amit megérdemelnek a kötelességeik végzéséért. Ilyen dolgok történnek azok között, akik hisznek Istenben és követik Őt.

Mialatt az antikrisztusok a vendéglátói kötelességüket végzik, kívülről olyannak mutathatják magukat, mintha nem kívánnának meg, illetve nem próbálnának meg elvenni dolgokat, semmilyen fizetséget nem lennének hajlandóak elfogadni a testvérek vendégül látásáért, amikor pedig bizonyos értéktelen tárgyakat látnak, sietnek, hogy biztonságba helyezzék őket. Amikor azonban az Isten házához tartozó értéktárgyakról van szó, biztosan nem fogják így elengedni őket. Talán átadnak valamit, ami egy jüant ér, de ami száz jüant, ezer jüant, tízezer jüant ér, vagy még ennél is értékesebb, azt határozottan a pénztárcájukba tömik, és megtartják maguknak. Egyesek számára helyben adódik veszélyes helyzet, miközben Isten házának vagyonára vigyáznak, és azok az emberek, akik tudják, hogy ők ezt teszik, talán máshová menekülnek vagy letartóztatják őket, így aztán rajtuk kívül senki sem tud ezekről a vagyontárgyakról, amelyeket őriznek – az emberek ilyen helyzetekben tétetnek próbára. Azok, akik igazán hisznek Istenben, akik szeretik az igazságot, és akiknek istenfélő szívük van, mindenkor képesek tartani magukat a kötelességükhöz, és eszükbe sem jut, illetve nem gondolnak arra, hogy hűtlenül kezeljék ezeket a vagyontárgyakat. Az antikrisztusok azonban nem ilyenek; ők törni fogják a fejüket, és minden lehetséges módot kitalálnak, hogy megszerezzék maguknak ezeket a javakat. Amint valami történik azokkal az emberekkel, akik tudnak róla, hogy ők őrzik a vagyontárgyakat, az antikrisztusok szívét titokban boldogság tölti el, sőt még ugrálnak is örömükben. Bármiféle félelemérzet nélkül azonnal magukhoz veszik a vagyontárgyakat, lelkiismeret-furdalást vagy bűntudatot pedig még kevésbé éreznek. Egyes antikrisztusok a saját háztartási költségeikre használják fel ezeket a vagyontárgyakat, és tetszés szerint rendelkeznek velük, egyesek azonnal felhasználják a pénzt, hogy megvegyék azokat a dolgokat, amelyeket az otthonukba akarnak, egyesek pedig egyenesen a bankszámlájukra teszik a pénzt és megtartják maguknak. Amikor pedig a testvérek elmennek, hogy összegyűjtsék a vagyontárgyakat, az antikrisztusok képesek vajon beismerni, hogy mit tettek? Az antikrisztusok biztosan soha nem fogják beismerni. A céljuk az Istenben való hittel és a kötelességük végzésével az, hogy kívánatos dolgokhoz jussanak, e kívánatos dolgok között pedig ott vannak az Istennek adott felajánlások, Isten házának tulajdona, sőt a testvérek személyes tárgyai is. Az antikrisztusok ezért mohósággal, vággyal és személyes ambícióval teszik a kötelességüket; nem azért vannak itt, hogy az igazságra törekedjenek, hogy elfogadják Isten ítéletét és fenyítését, vagy hogy elfogadják Isten üdvösségét, hanem azért jöttek ide, hogy minden előny, minden kényelem és minden vagyontárgy az övék legyen. Azt mondhatni, hogy ezeket az embereket mohóság és vágy tölti el. Min csüng a szívük? A szívük Isten házának vagyonán csüng. Ezért van az, hogy amikor vendéglátói kötelességet végeznek, arra figyelnek a leginkább, hogy Isten háza kinek mit vesz, Isten háza kinek mennyi pénzt ad ki, valamint hogy bizonyos emberek a vendéglátói kötelesség végzéséért milyen nagy előnyöket és miféle kívánatos dolgokat kapnak Isten házától és a testvérektől – ezeken a dolgokon tartják rajta a szemüket. Ha arra kérik őket, hogy hétköznapi testvéreket lássanak vendégül, és ebből semmi kívánatos nem származik, mindenféle kifogással állnak elő, hogy ne kelljen megtenniük. Abban a pillanatban, hogy felső vezető befogadására kérik őket, a hozzáállásuk 180 fokot fordul, megváltozik, csupa mosoly lesznek és lelkesen várják a vezetőt; alig várják, hogy meghívják ezt a „nagyágyút”, akit vendégül fognak látni az otthonukban, és istenként tisztelik ezt a vezetőt. Úgy vélik, hogy révbe értek, hogy ez a fejőstehenük, és ha elszalasztják ezt a lehetőséget, akkor elúszik az esélyük a meggazdagodásra, ezért hogyan is hagyhatnák, hogy elmenjen mellettük? Kapzsisággal, vággyal és azzal az ösztönzővel és szándékkal fogadják el ezt a kötelességet, amely kívánatos dolgokat hozhat nekik, hogy eltulajdonítsák Isten házának vagyonát – mi a végső céljuk? Az, hogy jól végezzék a kötelességüket? Az, hogy jó vendéglátói legyenek a testvéreknek? Az, hogy felajánlják a hűségüket? Az, hogy elnyerjék az igazságot? Nem, ezek egyike sem; arra akarják használni ezt a lehetőséget, hogy kívánatos dolgokhoz jussanak. Hétköznapi embereket nem fognak befogadni, amikor azonban meghallják, hogy vezetőt vagy státusszal rendelkező dolgozót kell vendégül látniuk, kezüket-lábukat törik, hogy megtegyék, majd különféle kifogásokkal állnak elő Isten házának, hogy mindenféle napi szükségleti cikkeket és háztartási eszközöket vásároljon nekik, mondván: „A vezetők nem lakhatnak szerény körülmények között, amikor idejönnek. Hát nem kellene mindent úgy előkészíteni, hogy kényelmes vendéglátásban legyen részük? Mi nem élvezzük az isten háza által nyújtott dolgokat; ha mégis, akkor csak a vezetők mellett sütkérezünk a fényben. Mellesleg, ha egy vezető jön, attól tartok, nem ahhoz az ételhez lesz szokva, amit mi itt mindennap eszünk. A vezetőknek mindennap sok dolgot kell intézniük, és ha rosszul lesznek, vajon nem lennénk-e gondatlanok a vendéglátói kötelességünkben? A gyülekezet tehát készítsen napi három étkezést a vezetőknek. Kéznél kell tartanunk számukra tejet, kenyeret, tojást, valamint mindenféle zöldséget, gyümölcsöt, húst és étrend-kiegészítőt.” Hát nem csodálatos és figyelmes gondolat ez? Az antikrisztusok hangosan olyan nyelven beszélnek, amely emberi hangzású, de vajon a szívükben valóban a vezetőkre gondolnak? Pontosan mi a rejtett céljuk? A céljuk nem olyan egyszerű. Lehetséges, hogy szegények, és korábban soha nem ettek vagy láttak szép dolgokat, és ki akarják használni ezt a lehetőséget a tapasztalatszerzésre, hogy úgy éljenek, mint a gazdagok, hogy olyan életet éljenek, ahol az összes alapvető szükségletükről gondoskodnak, arra akarják használni ezt a lehetőséget, hogy törődjenek az egészségükkel, hogy olyasmiket egyenek, amit a hétköznapi emberek nem ehetnek, és olyan bánásmódot élvezzenek, amit az átlagemberek nem élvezhetnek. Ezért tűnnek olyan gondoskodónak a gondolataik. De vajon mi áll a figyelmességük mögött? A saját érdekükben akarnak mesterkedni, meg akarják szerezni ezeket a dolgokat, meg akarják kaparintani ezeket a dolgokat, és egész biztosan átgondolják a saját cselszövésük összes szempontját – senki másért nem tennék meg ezt. Amikor pedig vezetőt látnak vendégül, ezek az antikrisztusok aztán igazán a jó életet élik. Később ekképp tűnődnek: „Így élni nagyszerű, de ezek a dolgok valójában nem az enyémek. Mikor lesznek az enyémek? Ha megszabadulok ettől a vezetőtől, többé nem élvezhetem majd ezeket a dolgokat, ha azonban nem szabadulok meg tőle, akkor tényleg nincs meg bennem a jóindulat, hogy továbbra is vendégül lássam. Semmiképp nem végezném ezt a kötelességet, ha ezek a kívánatos dolgok nem lennének. Mindennap korán kell kelnem és későn feküdnöm, állandóan félelemben vagyok, és ki kell szolgálnom őt. Most mindig arra gondolok, hogy ennek a kötelességnek a végzésével többet veszíthetek, mint nyerhetek, és hogy az előnyök és az örömök, amelyeket kapok tőle, nem elegendőek. Mit teszek majd, ha a vezető hosszú távon itt lakik továbbra is? Ki kell találnom a módját, hogy távozásra késztessem, és akkor újra béke és csend lesz az otthonomban.” Így gondolkodnak vajon az emberek? Így gondolkodnának azok, akik normális emberi mivolttal bírnak, és akik őszintén teszik a kötelességüket? (Nem.) Az antikrisztusok gondolkodnak így. Bármennyire nagyok is az általuk szerzett kívánatos dolgok és előnyök, a mohóságuk és a vágyuk soha nem elégíthető ki; telhetetlenek, úgy vélik, semmit sem nyertek, és nem gondolják úgy, hogy ennek a kötelességnek a végzése az a feladat, amelyet végezniük kell. Ellenkezőleg: úgy vélik, hogy az egy további áldozat és ár. Nem számít, mennyi mindenhez jutnak hozzá, vagy milyen nagy előnyökre tesznek szert, úgy érzik, hogy veszítettek rajta, és Isten háza az, amely az ő kárukra hasznot húz, valamint a testvérek azok, akik az ő kárukra hasznot húznak, és hogy ők maguk semmiféle kívánatos dologhoz nem jutnak ebből. Ahogy telik az idő, úgy érzik, hogy ezek a kívánatos dolgok nem tudják megelégíteni őket, a mohóságuk pedig nem lakhat jól. Mondjátok meg Nekem, miféle emberi mivoltuk van az antikrisztusoknak? Van bármiféle emberi mivoltuk? (Nincs.) És vajon van az emberi mivolt nélküli embereknek lelkiismerete? Tudják úgy végezni a kötelességüket, hogy közben arra irányuló vágyat táplálnak, hogy őszintén végezzék azt, valamint arra irányuló vágyat, hogy alázatosak legyenek, őszinték legyenek, és valóban fáradozzanak? Tudják anélkül tenni a kötelességüket, hogy fizetést követelnének, hogy bármiféle díjazásra törekednének, valamint anélkül, hogy bármiféle jutalomra pályáznának? (Nem.) Miért nem? Nincs lelkiismereti tudatosságuk, és bármekkora előnyökhöz jutnak is, jól megérdemeltnek vélik azokat. Vajon nem olyasmi ez a „jól megérdemelt”, amire a normális emberek nem gondolnak, illetve, amire soha nem gondolnának? Található-e bármiféle szégyenérzet az efféle gondolkodásban és hozzáállásban? (Nem.) Van bármennyi emberi mivolt a szégyenérzet nélküli emberekben? Ez a dolog leleplezi az antikrisztusok természetét, ami egyenlő a szégyen és lelkiismeret nélküli léttel.

Miféle emberek azok, akik szégyentelenek? Milyen emberekben nincs szégyenérzet az emberiség körében? (A skizofrén emberekben.) Az elmebeteg emberek nem szégyellik magukat, meztelenül szaladgálnak az utcákon, nem lévén tudatában az őket néző embereknek, talán még ki is nevetve azokat, akik ruhát viselnek, és azt mondva: „Nézzétek, micsoda gonddal jár számotokra, hogy ruhát viseltek. Én meztelenül, ruha nélkül rohangálok az utcán, és oly szabadnak és féktelennek érzem magam!” Hát nem ezt jelenti szégyentelennek lenni? (De igen.) Ezt jelenti a szégyentelenség. A szégyentelen emberekben nincs lelkiismereti tudatosság, és elmebetegek; mindenki más kárára húznak hasznot, el akarnak venni mindent, ami másé, a mohóságuk és vágyuk meghaladta a normális emberi racionalitás tartományát – eljutottak arra a pontra, ahol képtelenek uralkodni magukon és nincs lelkiismereti tudatosságuk. Vajon elnyerhetik az igazságot az ilyen emberek? Biztosan nem. Csak a hírnévre, a nyereségre, a státuszra és az anyagi érdekekre törekednek, és soha nem nyerik el az igazságot. Lesz tehát vajon helyük a menny királyságában? Isten az ilyen embereket nem menti meg és nem tökéletesíti. Sajnálni kell az ilyen embereket? (Nem.) Ezeket az embereket gyűlölni kell; undorítóak, utálatosak és megvetendők. Ezeknek az embereknek megvetendő és alantas a jelleme; méltóság és szégyenérzet nélkül valók. A szívük teli van mohósággal, ambícióval és vággyal. Csak ki akarják használni a kötelességük végzéséből adódó lehetőséget, hogy érdekeket próbáljanak szerezni maguknak, egyáltalán nem fogadják el az igazságot, és nem az igazságalapelvek szerint tesznek dolgokat. Amikor Istenhez imádkoznak, kívánatos dolgokat, érdekeket, valamint Isten áldásait is kérik. Leírják Istennek, hogyan szenvedtek és áldoztak, és csak azért járulnak Isten elé, hogy ezekről imádkozzanak, hogy az általuk viselt szenvedést és az általuk fizetett árat felhasználják arra, hogy alkut kössenek Vele, hogy áldásokat és jutalmakat kérjenek Istentől, sőt, hogy nyíltan kinyújtsák a kezüket Isten felé, és az általuk akart anyagi bánásmódot kérjék. Amikor Isten elé járulnak, a panaszaikat, a dacukat, az elégedetlenségüket, a sérelmeiket és a neheztelésüket akarják kifejezni, abbéli csalódottságuk mellett, hogy a mohóságukat és a vágyaikat nem elégítették ki. Amikor Isten ezeket a megnyilvánulásokat látja, vajon szereti vagy megveti őket? (Megveti őket.) Amikor valami kis erőfeszítést tesznek a gyülekezet érdekében, azonnal Isten elé járulnak, hogy ezt bejelentsék és követeljék az elismerést, hogy beszéljenek Istennek az áldozataikról és arról, amit odaszántak, amikor különböző kötelességeket, illetve különböző feladatokat végeztek; rettegnek attól, hogy Isten nem fog tudni ezekről a dolgokról, hogy Isten nem látja ezeket a dolgokat, és hogy Isten megfeledkezik majd az általuk fizetett árakról. Ezért Isten előtt ezek az emberek gonosznak és igen szégyentelennek látszanak. Amikor Isten elé járulnak, hogy jellemezzék az általuk fizetett árakat és nyilatkozzanak azokról, hogy leírják Neki, mely dolgokat kívánják megkapni, és hogy kinyújtsák a kezüket Isten felé, és elkérjék a jutalmakat, amelyeket akarnak, Isten így szól: „Távozzatok Tőlem, ti gonosztevők!” Milyen Isten hozzáállása? „A hozzád hasonló emberek nem érdemlik meg, hogy Elém járuljanak. Undorodom és idegenkedem tőled. Mindent odaadtam neked, amit akarsz; már a százszorosát megkaptad annak, amit ebben az életben kapni kívánsz. Mi mást akarsz még?” Az, amit Isten az emberiségnek adni akar, elsősorban nem anyagi, hanem Ő az igazságot akarja odaajándékozni az emberiségnek, hogy az igazságon keresztül elérhessék az üdvösséget. Az antikrisztusok azonban pimaszul ellenzik Isten munkáját, ők nem keresik az igazságot, és nem gyakorolják az igazságot. Inkább arra akarják felhasználni annak lehetőségét, hogy Isten munkája során a kötelességüket végzik, hogy nem helyénvaló módon kívánatos dolgokat szerezzenek maguknak; mindenben kihasználják a kiskapukat és nyerészkednek mások kárára, mégis gyakran úgy érzik, hogy veszítenek rajta és nem nyertek sokat. Gyakran érzik úgy is, hogy túl sokat áldoztak és szántak oda, hogy a veszteségeik meghaladják a nyereségeket, sőt, mi több, gyakran megbánják az áldozataikat és úgy vélik, hogy nem gondolták át eléggé a dolgokat, illetve nem gondolkodtak egy kifelé vezető úton a maguk számára. A szívük mélyén ezért gyakran dühösek amiatt, hogy nem kapnak időben jutalmat az áldozataikért, valamint teli vannak panasszal Isten irányában. A szívükben gyakorta számolgatnak és erre gondolnak: „Isten vajon nem igazságos? Isten nem kivételez, nem igaz? Isten vajon nem az az isten, aki megáldja az embereket? Vajon isten nem emlékezik meg az ember összes jótettéről és mindarról, amit az ember odaszánt és önmagából feláldozott? Én lemondtam a családomról isten munkája végett, és megfizettem az árat, de mit kapok én istentől?” Ha a mohóságukat és vágyukat rövid távon nem elégítik ki, akkor negatívvá válnak és panaszkodni kezdenek. Ha a mohóságukat és vágyukat hosszú távon nem elégítik ki, akkor a szívük mélye felgyülemlett acsarkodással telik meg. És mik ennek a felgyülemlett acsarkodásnak a következményei? A szívükben kételkedni kezdenek Istenben és megkérdőjelezik Őt, elkezdik megítélni Isten igazságos természetét, sőt még Isten szeretetét és lényegét is elkezdik kétségbe vonni. Ha ez az acsarkodás hosszú időn át gyűlik, akkor ezek a dolgok rosszindulatú daganatokká válnak és terjedni kezdenek, és ezek az emberek képessé válnak arra, hogy bármikor elárulják Istent. Különösen olyankor, amikor olyan emberek előtt állnak, akik negatívak és gyengék, és akik viszonylag éretlenek, vagy olyanok előtt, akik újak a hitben, időről időre felfedik és terjesztik ezeket a negatív érzelmeket, terjesztve az Istennel való elégedetlenségüket és az istenkáromlásukat, sőt egyeseket – akikből hiányzik a tisztánlátás – még félre is vezetnek majd, hogy kétségeik támadjanak Isten igazságos természetét és az Ő lényegét illetően. Hát nem ezt teszik az antikrisztusok? Mivel az ambícióik, a vágyaik, a törekvéseik és a szándékaik nincsenek kielégítve, képesek ilyen dolgokat tenni, és képesek efféle hozzáállást tanúsítani Istennel szemben – miféle beállítottság ez? Ez egyértelműen antikrisztusi beállítottság és sátáni beállítottság.

The Hungarian Bible verses found in this audio are from the Hungarian Revised New Translation Bible (Translated in 1975, revised in 1990 and 2014) © Hungarian Bible Society 1975, 1990, 2014. Used by permission of the Hungarian Bible Society.