1. Hogyan kezelik az antikrisztusok azt, ha megmetszik őket?

Az antikrisztusok mérhetetlen ambíciókat és vágyakat táplálnak, amikor a státuszról és a hírnévről van szó, mások pedig hihetetlenül undorítónak és förtelmesnek találják ezt. Ez kellően igazolja, hogy egy antikrisztus természetlényege nagyon csúf és elvetemült. Nos, mely konkrét megnyilvánulások illusztrálják egy antikrisztus természetlényegét? Először gondoljunk arra, hogyan kezelik az antikrisztusok azt, ha megmetszik őket. (Gyűlölik és nem fogadják el.) Milyen tekintetben gyűlölik? Részletezzétek. (Volt egy antikrisztus, aki igen sok gonoszságot tett, amikor pedig a testvérek nekiláttak, hogy leleplezzék néhány megnyilvánulását, egyáltalán nem bánta meg, igen hajthatatlan volt, és a legcsekélyebb lelkiismeret-furdalást sem érezte. Sőt, az volt az érzése, hogy sérelem érte. Én ezt a fajta megnyilvánulást láttam.) Ez egy antikrisztus klasszikus megnyilvánulása. Az antikrisztusok archetipikus hozzáállása a metszéshez az, hogy vehemensen elutasítják annak elfogadását, illetve elismerését. Nem számít, mennyi gonoszságot tesznek, illetve mennyi kárt okoznak Isten háza munkájának és Isten választott népe életbe való belépésének, a legcsekélyebb bűntudatuk sincs, illetve nem érzik úgy sem, hogy bármivel tartoznának. Ebből a szempontból vajon van az antikrisztusoknak emberi mivoltuk? Egyáltalán nincs. Mindenféle kárt okoznak Isten választott népének, és ártanak a gyülekezet munkájának – Isten választott népe a napnál világosabban látja ezt, és látja az antikrisztusok gonosztetteinek sorát is. Az antikrisztusok azonban mégsem fogadják el és nem ismerik el ezt a tényt; makacsul megtagadják annak beismerését, hogy tévednek, vagy hogy felelősek. Nem azt jelzi ez vajon, hogy idegenkednek az igazságtól? Az antikrisztusok ilyen mértékben idegenkednek az igazságtól – bármennyi rossz dolgot tesznek is, makacsul megtagadják annak beismerését, és a végsőkig megingathatatlanok maradnak. Ez kellően bizonyítja, hogy az antikrisztusok soha nem veszik komolyan Isten házának munkáját, illetve nem fogadják el az igazságot. Nem jutottak el az Istenben való hitre, ők a Sátán szolgái, akik azért jönnek, hogy megzavarják és akadályozzák Isten házának munkáját. Az antikrisztusok szívében csakis a hírnév és a státusz létezik. Úgy hiszik, hogy ha be kellene ismerniük a tévedésüket, akkor felelősséget kellene vállalniuk, és ezáltal a státuszuk és a hírnevük komolyan sérülne. Következésképp a „mindhalálig tagadni” hozzáállásával állnak ellen. Bárhogyan is leplezik le vagy boncolgatják őket az emberek, minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy tagadják. Akár szándékos a tagadásuk, akár nem, röviden szólva ezek a viselkedések egyrészt leleplezik az antikrisztusok természetlényegét, miszerint idegenkednek az igazságtól és gyűlölik az igazságot. Másrészt ez megmutatja, hogy mennyire nagy becsben tartják az antikrisztusok a saját státuszukat, hírnevüket és érdekeiket. Eközben milyen hozzáállást tanúsítanak a gyülekezet munkája és érdekei iránt? Megvetőek és felelőtlenek. Mindenféle lelkiismeret és józan ész híján vannak. Vajon nem szemlélteti ezeket a problémákat az, hogy az antikrisztusok kibújnak a felelősség alól? A felelősség alóli kibújás egyrészt azt bizonyítja, hogy a természetlényegük idegenkedik az igazságtól és gyűlöli az igazságot, másrészt pedig azt mutatja meg, hogy hiányzik belőlük a lelkiismeret, a józan ész és az emberi mivolt. Nem számít, mennyire károsítja a testvérek életbe való belépését a zavarásuk és a gonosztetteik, nem éreznek szégyent, és soha nem érzik rosszul magukat emiatt. Miféle teremtmény az ilyen? Még a hibájuk kis beismerése is úgy számítana, hogy van egy kevés lelkiismeretük és józan eszük, az antikrisztusokban azonban még ez a legcsekélyebb emberi mivolt sincs meg. Nos, mit mondanátok, mik ők? Az antikrisztusok lényegében ördögök. Bármennyi kárt okoznak is Isten háza érdekeinek, nem látják azt. Távolról sem szomorkodnak emiatt a szívükben, szemrehányást sem tesznek maguknak, adósnak pedig még kevésbé érzik magukat. Ez egyáltalán nem az, amit a normális emberekben látni kellene. Ezek ördögök, az ördögökből pedig hiányzik bármiféle lelkiismeret és józan ész. Nem számít, mennyi rossz dolgot tesznek, és nem számít, milyen nagy veszteségeket okoznak a gyülekezet munkájának, vehemensen visszautasítják ennek beismerését. Úgy vélik, hogy ha beismernék, az azt jelentené, hogy valamit rosszul csináltak. Erre gondolnak: „Valamit rosszul csinálnék? Én soha semmit nem csinálok rosszul! Ha el kellene ismernem a hibámat, az vajon nem ejtene foltot a jellememen? Bár benne voltam abban az incidensben, nem én okoztam azt, és nem én voltam a fő felelős. Menj, keress, akit csak akarsz, de hozzám ne gyere. Akárhogy is, nem ismerhetem el ezt a hibát. Nem vállalhatom ezt a felelősséget!” Úgy gondolják, hogy ha elismerik a hibájukat, el fogják ítélni őket, halálra ítélik őket, és leküldik őket a pokolba és a tűz és kénkő tavába. Mondjátok meg Nekem, az ilyen emberek vajon el tudják fogadni az igazságot? Lehet valódi megbánást várni tőlük? Függetlenül attól, hogy mások hogyan beszélnek az igazságról, az antikrisztusok akkor is ellenállnak, szembeszállnak, és a szívük mélyén dacolnak vele. Még miután elbocsátják őket, akkor sem ismerik be a hibáikat, és a megbánás semmilyen megnyilvánulását nem tanúsítják. Amikor az ügy tíz évvel később említésre kerül, még akkor sem ismerik magukat, és nem ismerik be, hogy hibáztak. Amikor az ügyet húsz évvel később felhozzák, még akkor sem ismerik magukat, és továbbra is megpróbálják igazolni és megvédeni magukat. És ami még utálatosabb, amikor az ügyet harminc évvel később megemlítik, még akkor sem ismerik magukat, és még mindig megpróbálnak érvelni maguk mellett és önigazolással élni, mondván: „Én nem hibáztam, így nem ismerhetem el. Nem az én felelősségem volt, nem nekem kell vállalnom.” És mindenki meglepetésére, harminc évvel az elbocsátásuk után, ezek az antikrisztusok még mindig ellenálló hozzáállást tanúsítanak annak módjával szemben, ahogyan a gyülekezet kezelte őket. Még harminc év után sem változtak semmit. Hogyan töltötték tehát azt a harminc évet? Lehetséges, hogy nem olvasták Isten szavát, illetve nem gondolkodtak el önmagukon? Lehetséges, hogy nem imádkoztak Istenhez és nem avatták Őt a bizalmukba? Lehetséges, hogy nem hallgattak prédikációkat és beszélgetéseket? Lehetséges, hogy esztelenek, és nincs meg bennük a normális emberi mivolthoz tartozó gondolkodás? Valóban rejtély, hogy miként töltötték el azt a harminc évet. Az eset bekövetkezte után harminc évvel még mindig teli vannak nehezteléssel, és úgy vélik, hogy a testvérek ártottak nekik, hogy Isten nem érti meg őket, hogy Isten háza rosszul bánt velük, problémákat okozott nekik, megnehezítette a dolgukat és igazságtalanul hibáztatta őket. Mondjátok meg Nekem, meg tudnak változni az ilyen emberek? Egyáltalán nem tudnak változni. A szívük ellenségességgel teli a pozitív dolgokkal szemben, és teli van ellenállással és ellenkezéssel. Úgy vélik, hogy a gonosztetteik leleplezésével és a megmetszésükkel a többiek megsértették a jellemüket, megbecstelenítették a hírnevüket, és mérhetetlen kárt tettek a hírnevükben és a státuszukban. Soha nem fognak Isten elé járulni, hogy imádkozzanak, keressenek, és felismerjék a saját hibáikat ebben a dologban, és soha nem fognak úgy hozzáállni, hogy megbánják, illetve elismerjék a hibáikat. Isten szavainak ítéletét és fenyítését pedig még kevésbé fogják elfogadni. Ma még mindig engedetlenséget, elégedetlenséget és sérelmeket táplálnak, amint önigazolást keresnek Isten előtt, és arra kérik Istent, hogy orvosolja ezeket a károkat, tárja fel ezt az ügyet, és ítélje meg pontosan, kinek volt igaza és ki tévedett, egészen odáig, hogy ez ügyből kifolyólag még Isten igazságosságát is kétségbe vonják és tagadják, valamint kétségbe vonják és tagadják azt a tényt, hogy Isten házát az igazság és Isten uralja. Ez a végső kimenetele az antikrisztusok megmetszésének – vajon elfogadják az igazságot? Egyáltalán nem fogadják el az igazságot; határozottan ellene vannak, hogy elfogadják. Ebből láthatjuk, hogy egy antikrisztus természetlényege idegenkedik az igazságtól és gyűlöli azt.

Mivel az antikrisztusok nem fogadják el a metszést, van bármi ismeretük a metszésről? Amikor az igazságnak erről az aspektusáról beszélgetnek, mit mondanak? Mit tanítanak másoknak? Azt mondják: „Az emberek megmetszése egy olyan módszer, amelyet isten a tökéletesítésükre használ. Lehetővé teszi az emberek számára, hogy jobban megismerjék önmagukat. Amikor az embereket megmetszik, el kell fogadniuk és feltétel nélkül alá kell vetniük magukat neki. Azok, akik nem fogadják el a metszést, olyan emberek, akik lázadnak isten ellen és nem szeretik az igazságot. Ha gyakorolni akarod az igazságot, először el kell fogadnod, hogy megmetszenek; isten így tökéletesíti az embereket, és ezt minden egyénnek meg kell tapasztalnia. Elmondható, hogy a metszés elfogadása az egyik legjobb útja a gyakorlásnak az emberek számára, hogy megértsék az igazságot és ezáltal eljussanak az önismeretre és eleget tegyenek istennek. Bárki is vagy – vezető vagy hétköznapi hívő –, és függetlenül attól, hogy milyen kötelességet végzel, fel kell készülnöd a metszésre. Ha nem tudod elfogadni, hogy megmetszenek, az azt bizonyítja, hogy olyasvalaki vagy, akinek nincs érettsége, egy gyermek. Mindenki, aki el tudja fogadni, hogy megmetszik őt, érett felnőtt, aki az élet birtokosa és alkalmas arra, hogy tökéletesítsék.” Kalapácsütésként dübörögnek az antikrisztusok szájából ezek a nagy szavak, és remekül hangoznak! De mik ezek a szavak? Van egyetlen sor is, amelyben az igazat mondják? Képesek vagytok tisztán látni ezt? Ti is gyakran mondotok efféle dolgokat, nem igaz? (De igen.) Mondjátok meg Nekem, mik ezek a szavak? (Doktrínák.) Használjatok egy általános kifejezést a doktrínák összefoglalására és meghatározására. (Szlogenek.) Eszetekbe jut másik kifejezés? (Haszontalan, elméleti szavak.) Más? (Mind szemét és badarság.) Így van, ez a definíció fején találja a szöget és élethű. Ezt hívják hétköznapi nyelvezetnek: a doktrínák mind badarságok. Mire utal a „badarság” szó? Üres szavakra. Hogyan jellemezzük a valóságban? Szavakként és doktrínákként. Az antikrisztusok által mondott szavak csak szavak és doktrínák. Amikor a megmetszés témájáról van szó, gyakran tudnak efféle doktrínákat mondani, de ez vajon bizonyítja azt, hogy valóban értik és fel is fogják azt? Amint meghallod, hogy ezeket a szavakat mondják, tudod, hogy semmiféle valós megértésük nincs a megmetszésről. Az, hogy képesek ilyen rakás szemetet kimondani, azt mutatja, hogy nem törekednek az igazságra. Ha valóban megmetszenék őket, kizárt dolog, hogy elfogadnák. Egy antikrisztus ellenségesen és ellenállással viszonyul a metszéshez; egyáltalán nem fogadja el azt az igazságként, és nem veti alá magát annak mint az igazságnak. Ha így tenne, az számára a jellemének és méltóságának megsértése lenne.

Vannak-e más példáitok arra vonatkozóan, hogyan kezelik az antikrisztusok azt, ha megmetszik őket? (Egyes antikrisztusok a felszínen úgy tűnhetnek, mint akik megismerik önmagukat, amikor a metszéssel szembesülnek, ám a sorok között ott lesz ezen belül az álokoskodás és az emberek félrevezetését célzó próbálkozás minősége. Időnként, amikor hibáztak, ezt mondják majd: „isten engedte, hogy ez megtörténjen, mindenkinek alá kell vetnie magát isten szuverenitásának”. Az antikrisztusok néha még koholt ellenvádakat is gyártanak, mondván: „Nem szabad azzal próbálkoznod, hogy rajtakapd a vezetőket és a dolgozókat, illetve nem szabad túl magas követeléseket támasztanod velük szemben.” Az antikrisztusok abbéli erőfeszítésükben mondanak ilyesmiket, hogy félrevezessék az embereket, valamint megakadályozzák, hogy az emberek felismerjék őket.) Ez egy megnyilvánulás – vagyis az antikrisztusok a helytelent helyesre fordítják, összecserélik a fehéret és a feketét. Attól való rettegésükben, hogy az emberek majd átlátnak a problémáikon, az antikrisztusok sietnek az álokoskodással és mindenféle szóbeli trükköt bevetnek, hogy félrevezessék az embereket, megzavarják az elméjüket és elhomályosítsák a látásukat annak érdekében, hogy ne szerezhessenek tudomást az általuk tett dolgokról és ne ismerhessék fel azokat, és ezáltal megőrizzék a magas státuszukat és a jó hírnevüket az emberek fejében. Ez ugyanaz a fajta hozzáállás, mint amiről az imént beszéltünk, azt illetően, hogy az antikrisztusok egyáltalán nem fognak megfordulni, amikor megmetszik őket, illetve amikor hibát követtek el vagy a rossz utat választották. Milyen más példák vannak még? (Az antikrisztusok neheztelnek mindenkire, aki megmetszi őket, később pedig még az alkalmat is kereshetik, hogy bosszút álljanak és támadják őket.) A támadás és a bosszúállás egy másik megnyilvánulás. Hogyan kapcsolódik ez ahhoz, hogy az antikrisztusok óvják a saját státuszukat és a hírnevüket? Miért akarnak támadni és bosszút állni? (Aki megmetszette őket, az leleplezett minden általuk tett gonoszságot és a dolog valódi tényeit is, ártott a státuszuknak és a hírnevüknek, és tönkretette azt a képet, amely az emberek szívében élt róluk, így hát neheztelnek rá.) Így van, ebben áll az összefüggés. Úgy vélik, hogy azok az emberek, akik megmetszették őket, megsértették a büszkeségüket, kínos helyzetbe hozták őket, aláásták a hírnevüket és komoly veszélybe sodorták a mások fejében kialakult státuszukat azzal, hogy oly sok ember előtt leleplezték őket. Ez a megtorlásuk oka. Ebben az ügyben kárt szenvedett a hírnevük és a státuszuk, és hogy kiadják a szívükben lévő neheztelést és gyűlöletet, keresik a lehetőséget, hogy támadják azokat az embereket és bosszút álljanak azokon, akik leleplezték és megmetszették őket. Milyen más megnyilvánulásaik vannak az antikrisztusoknak? (Egyes antikrisztusok különösen ravaszak. Amikor valaki megmetszi őket, lehet, hogy a felszínen nem mondanak ellent, semmiféle nyilatkozatot nem tesznek, és tulajdonképpen úgy tűnik, hogy valamit meg is értenek önmagukról, később azonban továbbra is ugyanazokat a gaztetteket követik el, mint korábban, és soha nem tartanak igazi bűnbánatot. Efféle álcákat használnak, hogy félrevezessék az embereket.) Ez egy másik megnyilvánulás. Egy bizonyos típusú antikrisztus pontosan ezt teszi. Magában erre gondol: „Amíg élsz, remélsz. Egyelőre türelmet gyakorlok, és nem hagyom, hogy átláss rajtam. Ha otrombán ellentmondok neked és visszautasítom a metszés elfogadását, azt fogod mondani, olyasvalaki vagyok, aki nem gyakorolja, illetve nem szereti az igazságot, és ha ez kiderülne, az hatással lenne a hírnevemre. Ha a testvéreink rájönnének, egész biztosan nem volnának hajlandóak elfogadni egy olyan ember vezetését, aki egyáltalán nem szereti az igazságot. Először jó képet kell kialakítanom. Amikor azzal állok szemben, hogy megmetszenek, és valaki leleplezi a hibákat vagy a vétkeket, amelyeket elkövettem, majd mosolygok és elviselem, úgy téve, mintha elfogadnám, és elismerően bólogatok, nehogy valaki átlásson rajtam vagy rájöjjön, mit is gondolok valójában. Aztán álcát ölthetek, ejthetek pár könnyet, és mondhatok néhány dolgot arról, hogy adósa vagyok istennek, és ezzel túleshetek az ügyön. Így a testvérek azt fogják gondolni, hogy olyan ember vagyok, aki elfogadja az igazságot, és továbbra is jogosan lehetek vezető – és aztán megmarad a hírnevem és a státuszom, nem igaz?” Minden álca, amit tesznek. Mondanátok, hogy könnyű átlátni az ilyen embereken? (Nem könnyű átlátni rajtuk.) Kell hozzá egy időszak, mialatt az ember megfigyeli őket és érintkezik velük, hogy lássa, vajon óvják-e Isten házának érdekeit, amikor problémákkal találkoznak, illetve hogy valóban az igazságalapelvek szerint gyakorolnak-e vagy sem. Bármennyire jól vagy helyesen is beszélnek esetleg a felszínen, az csak ideiglenes; előbb-utóbb napvilágra kerül a valódi gondolkodásmódjuk. Még ha Isten nem is fedi fel őket, vajon képesek az antikrisztusok ilyen gondosan eltitkolni a valódi gondolataikat és a természetlényegüket? Képesek egész életükön át leplezni őket? Ez lehetetlen lenne; előbb-utóbb napvilágra kerülnek ezek a dolgok. Ezért aztán legyenek az antikrisztusok bármilyen elvetemültek és ravaszak, amennyiben szándékokat és indítékokat rejtegetnek és a tetteikben szembemennek az igazsággal, az igazságot értő emberek végül fel fogják ismerni őket és átlátnak majd rajtuk. Az ilyen antikrisztusok a legravaszabbak mind közül; a felszínen úgy tűnik, mintha elfogadnák az igazságot és a pozitív dolgokat, de szívük mélyén és a lényegükben valójában nem szeretik az igazságot, sőt még idegenkednek is a pozitív dolgoktól és az igazságtól. Mivel ékesszólók, a legtöbben nem tudják felismerni őket, és csak az igazságot értő emberek képesek felismerni az efféle embert és átlátni rajta. Vannak még más példák? (Volt egy antikrisztus, aki látta, hogy a munkatársai jobb képességűek, mint ő, és jobban végzik a munkát nála. Státuszának biztosítása érdekében titokban eltorzította a tényeket, és ítélkezett a kollégái és a társai felett, félrevezetve, csőbe húzva az embereket, és elérve, hogy rá hallgassanak. Ez kölcsönös bizalmatlansághoz vezetett a munkatársai körében. Többé nem működtek együtt harmonikusan, és a munka egyetlen területén sem értek el eredményeket. Amikor leleplezték az antikrisztus gonosztetteit, ő nemcsak hogy megtagadta annak elfogadását, hanem még kifogásokkal is élt, és megpróbált kibújni a felelősség alól. Nyilvánvaló volt, hogy bármit megtenne a hírneve és a státusza kedvéért; akárhány testvérnek ártott is, és akármilyen súlyosan megzavarta és akadályozta is Isten házának munkáját, egyszerűen nem érdekelte, arról nem is beszélve, hogy feldúltnak vagy bűnösnek érezte volna magát. Az emberi mivoltnak és a józan észnek egyetlen morzsája sem volt benne.) Röviden szólva, az antikrisztusok lelkifurdalás nélkül feláldozzák bárki érdekeit a saját hírnevük és státuszuk megóvása érdekében. Még ha a saját státuszuk fenntartása érdekében taposniuk is kell mindenkin, nem haboznak megtenni. Amikor a hírnevük és a státuszuk megóvásáról van szó, nem érdekli őket, hogy mások élnek vagy halnak-e, Isten házának munkája és a gyülekezet érdekei pedig egyszerűen nem is léteznek a fejükben, és egyáltalán nem tartoznak a mérlegelésük körébe. Ezekből a tettekből láthatjuk, hogy az antikrisztusok nem Isten házának emberei; ők nem hívők, akik befurakodtak oda. Isten háza nem az otthonuk, így hát annak egyik érdekéhez sincs semmi közük. Csupán abbéli céljukat akarják elérni, hogy hatalmat gyakoroljanak és irányítsák az embereket, valamint kielégítsék saját személyes ambícióikat és vágyaikat Isten házában. Mivel az antikrisztusok ilyen természetlényeggel bírnak, egyáltalán nem fogják elfogadni, hogy megmetsszék őket, és nem fogják elfogadni az igazság egyetlen aspektusát sem.

Az imént mondott példákból láthatjátok, hogy az antikrisztusok hírnévre és státuszra való törekvés iránti ambíciója és vágya ösztönös. Az antikrisztusok így születnek, ilyen természetlényeggel. Egyáltalán nem a születésük után tanulják ezt, és nem is a környezetük következménye. Olyan, mint amikor egyes beteg emberek nem a születésük után betegszenek meg, hanem öröklik a betegséget. Az ilyen betegségeket lehetetlen meggyógyítani. Az antikrisztusok a hírnévre és a státuszra való törekvés ambíciójával születnek, és nem különböznek az ördögkirályok reinkarnációitól. Az antikrisztusok idegenkednek az igazságtól és gyűlölik azt, és egyáltalán nem fogadják el Isten ítéletét és fenyítését. Nem számít tehát, hogy milyen metszéssel találkoznak, nem fogják elfogadni. Ha egy átlagos testvér metszi meg őket, azt még kevésbé hajlandóak elfogadni. Így hiszik: „Te nem vagy alkalmas arra, hogy engem megmetssz, nem vagy méltó! Hány napja vagy te hívő? Te még meg sem születtél, amikor én hívő lettem! Te még el sem kezdtél hinni istenben, amikor én vezető lettem!” Ilyen hozzáállást tanúsítanak az őket megmetsző testvérek irányában. A képesítésekre és a rangidősségre helyezik a hangsúlyt, és ezen az alapon visszautasítják a metszést. Azt tehát el tudják vajon fogadni, amikor a Fennvaló metszi meg őket? A természetlényegük alapján azt sem fogják elfogadni. Bár lehetséges, hogy a felszínen semmit sem mondanak, a szívük bizonyosan ellenáll majd és elutasítja ezt. Ez kétségtelen. Amikor ténylegesen szembesülnek a Fennvaló metszésével, az antikrisztusok leggyakoribb megnyilvánulása az, hogy kétségbeesetten okvetetlenkednek és érvelnek a saját nevükben, hogy lerázzák a felelősséget, még akár hazudva is a Fennvalónak és elrejtve a dolgokat az alattuk állók elől, hogy büntetlenül megússzák. Az antikrisztusok gyakran alkalmazzák azt a megközelítést, hogy hazudnak a Fennvalónak és elrejtenek dolgokat az alattuk állók elől, a Fennvaló metszését elkerülendő. Például ha sok probléma van a gyülekezetben, soha nem jelentik azokat. Ha a testvéreik jelenteni akarják ezeket a problémákat, az antikrisztusok nem engedik nekik, aki pedig megteszi, az az elnyomásukkal és a kirekesztésükkel szembesül. Ennek eredményeképp a legtöbb ember arra kényszerül, hogy kimaradjon ebből, hogy hagyja a problémákat megoldatlanul, és hogy kényszeres megfelelőként viselkedjen. Az antikrisztusok a gyülekezet összes problémájára zárat tesznek, teljes titokban tartva őket, és nem engedik a Fennvalónak, hogy közbelépjen vagy kérdezősködjön. Az antikrisztusok a Fennvaló munkaszervezéseit is visszatartják, amennyire csak tehetik, és nem adják tovább, illetve nem valósítják meg azokat. Ha a Fennvaló munkaszervezései egyáltalán nem befolyásolják a saját személyes hírnevüket és státuszukat, akkor talán tesznek pár felszínes bejelentést, és ímmel-ámmal cselekednek, de biztosan nem fogják ténylegesen végrehajtani azokat. Amennyiben a Fennvaló munkát illető intézkedései fenyegetést jelentenek a hírnevükre és a státuszukra, vagy bizonyos hatással vannak rá, akkor az antikrisztusoknak gondolkodniuk kell. Mérlegelniük kell, hogyan cselekedjenek, kihez igazodjanak és mikor cselekedjenek. Körültekintően kell eljárniuk ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, újra és újra átszámítgatva őket a fejükben. Ha problémák merülnek fel a gyülekezet munkájában, az antikrisztusok tudják, hogy biztosan megmetszik majd őket, sőt, akár el is bocsátják őket, ha a Fennvaló tudomására jutnak a gondok, úgyhogy elhallgatják a problémákat, és nem jelentik őket a Fennvalónak. Egyáltalán nem törődnek azzal, hogy milyen befolyással lesznek ezek a problémák Isten háza munkájára, vagy milyen kárt okoznak annak, ha nem oldják meg őket; közömbösek minden veszteség iránt, amelyet Isten házának munkája elszenved. Azon nem gondolkodnak, hogy milyen eljárásmód válik majd hasznára Isten háza munkájának, illetve hogy mi tesz eleget Istennek, csakis a saját hírnevükre és státuszukra, valamint arra gondolnak, hogy a Fennvaló majd hogyan tekint rájuk és hogy bánik velük, és hogy hogyan óvják a hírnevüket és a státuszukat, hogy azok ne legyenek érintve. Az antikrisztusok így szemlélik a dolgokat és így gondolkodnak a problémákról, és ez teljességgel kifejezi a beállítottságukat. Az antikrisztusok ezért egyáltalán nem fogják az igazságnak megfelelően jelenteni a gyülekezetben fennálló, illetve a munkájukban felmerülő problémákat. Bármilyen munkát végeznek is, bármilyen nehézségekkel kerülnek is szembe, vagy ha olyan helyzetekkel találkoznak, amelyeket nem tudnak kezelni, illetve ahol nem tudják, milyen döntést hozzanak, miközben az adott munkát végzik, leplezni fogják és elrejtik azt, attól tartva, hogy a Fennvaló majd azt mondja, hogy túl gyenge a képességük, illetve rájön a valódi helyzetükre, vagy megmetszi őket azért, mert nem kezelték és nem oldották meg azokat a nehézségeket, illetve helyzeteket haladéktalanul. Az antikrisztusok semmibe veszik Isten házának érdekeit és a gyülekezet munkáját, elkerülendő, hogy a Fennvaló megmetssze őket. Nem haboznak feláldozni a gyülekezet munkáját és érdekeit a státuszuk és a megélhetésük megőrzése, valamint annak biztosítása érdekében, hogy a Fennvalónak jó benyomása legyen róluk. Nem érdekli őket, hogy késleltetik vagy befolyásolják a gyülekezet munkájának előrehaladását, Isten választott népének életbe való belépésével pedig még kevésbé törődnek. Függetlenül attól, hogy a testvérek milyen nehézségekkel találkoznak, vagy milyen problémák léteznek az életbe való belépésük tekintetében, az antikrisztusok nem tudják megoldani azokat, a Fennvalótól pedig nem fognak kérni. Világosan tudják, hogy a problémák elhallgatása és megoldatlanul hagyása késleltetni fogja a gyülekezet munkájának előrehaladását és hatással lesz arra, valamint veszteségeket okoz a testvérek életének, de nem foglalkoznak ezekkel a dolgokkal és nem törődnek velük. Bármilyen jelentős problémák merülnek is fel a gyülekezetben, soha nem jelentik őket, hanem minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy eltitkolják és elzárják azokat. Ha a testvérek felfedezik a gaztetteiket, és leveleket írnak, hogy beszámoljanak róluk, az antikrisztusok még keményebben próbálják elhallgatni és elzárni azokat a leveleket. Mi a céljuk azzal, hogy elhallgatják és elzárják azokat a leveleket? Az, hogy megtartsák a státuszukat, óvják a hírnevüket és a tekintélyüket, valamint hogy mindenüket megőrizzék. Ha elbocsátják őket, vagy a Fennvaló alkalmatlannak ítéli őket a munkájukra, az számukra olyan, mintha elveszítenék az életüket és halálra ítélnék őket, olyan, mintha az út végére érnének az Istenbe vetett hitükben. Ezért aztán bármiről legyen is szó, soha nem kérdeznek a Fennvalótól. Helyette azon gondolkodnak, hogyan rejtsék el a munkájukban felmerülő összes problémát, és hogyan akadályozzák meg, hogy a Fennvaló felfedezze őket. Hát nem nagyon megvetendő ez a gyakorlatuk? Úgy hiszik, hogy Isten és a Fennvaló szemében biztosan az a jó vezető, akinek soha nincs semmi gondja és nehézsége, aki minden ügyet jól tud kezelni és mindenféle munkára alkalmas. Úgy gondolják, hogy egy jó vezető sosem panaszkodik nehézségekről, illetve sosem keres választ problémákkal kapcsolatban, és hogy egy jó vezetőnek feltétlenül tökéletes, hibátlan embernek kell lennie Isten és a Fennvaló szemében, aki jól el tudja végezni a munkát, anélkül hogy a Fennvalónak meg kellene metszenie őt. Következésképpen vehemensen védelmezik a státuszukat, remélve, hogy jó benyomást tesznek a Fennvalóra, és azt a tévhitet keltik benne, hogy alkalmasak a munkájukra, hogy tudják vállalni a munkájukat és nem jelentkeznek majd nagy problémák, és ezért úgy vélik, hogy nem szükséges közvetlenül kérdezősködni a munkájukról, illetve iránymutatást adni nekik, az pedig biztos, hogy nem szükséges megmetszeni őket. Az antikrisztusok ezt a fajta képet akarják kialakítani a maguk számára, hogy abban a tévhitben tartsanak másokat, miszerint Isten hisz bennük és mindent rájuk bíz, hogy fontos feladatokkal bízza meg őket, és nagy bizalommal van irántuk, olyannyira, hogy vonakodik megmetszeni őket, attól tartva, hogy negatívvá válnak és lazítani fognak, és az hatással lesz a munkára. Az antikrisztusok elhitetik a testvérekkel, hogy ők népszerű emberek Isten házában és a gyülekezetben, és fontos személyek Isten házában. Miért akarják ezt a fajta illúziót és látszatot erőltetni a testvérekre? Azért, hogy rávegyék az embereket, hogy becsüljék és imádják őket, hogy élvezhessék a státusz előnyeit a gyülekezetben, a magas státusz és a kedvező bánásmód mellett, olyannyira, hogy elfoglalhassák Isten helyét. Gyakran mondják a testvéreknek: „Isten nem tud személyesen beszélni veletek, nem tud a ti szintetekre jönni és személyesen munkát végezni, és nem tudna mellettetek élni és vezetni titeket mindazokban a különböző dolgokban, amelyekkel a mindennapi életetekben találkoztok. Nos tehát, ki fogja elvégezni ezeket a konkrét feladatokat? Hát nem a hozzánk hasonló vezetők és dolgozók?” Miközben minden tőlük telhetőt megtesznek a státuszuk védelméért, gyakran mondanak efféle dolgokat és fejeznek ki efféle elgondolásokat, hogy a testvérek teljesen és kétségek nélkül higgyenek és bízzanak bennük. Mi a természete az ebbéli gyakorlatuknak? Vajon nem az, hogy hazudnak a Fennvalónak és elrejtenek dolgokat az alattuk álló emberek elől? (De az.) Ez a megközelítésük ügyes része. A legtöbb ember gyenge képességű, nem érti az igazságot, nem képes felismerni az antikrisztusokat, és csak félrevezethetik és használhatják őket az antikrisztusok. Ha az antikrisztusok megpróbálnák közvetlenül félrevezetni az embereket ezt mondván: „a fennvaló valóban bízik bennem, minden dologban hallgat rám”, az emberek esetleg egy kicsit óvatosak lennének és egy kicsit átlátnának rajtuk, ám az antikrisztusok nem beszélnek ilyen egyenesen. Egy bizonyos beszédmódot használnak, hogy félrevezessék az embereket, és azt a tévhitet keltsék bennük, hogy a Fennvalónak hinnie és bíznia kell bennük ahhoz, hogy rájuk bízza a vezetői munkát. A tökfilkók, akikből hiányzik a tisztánlátás, és akik nem törekednek az igazságra, bedőlnek ennek és követik őket. Amikor pedig történik valami, ezek a tökfilkók nem Istenhez imádkoznak, illetve nem keresik az igazságot Isten szavaiban, hanem az antikrisztusok elé járulnak, és az antikrisztusokat kérik, hogy mutassák meg nekik az utat és válasszanak ösvényt számukra. Az antikrisztusok ezt a célt akarják elérni a cselekedeteikkel. Ha nincs pár ember a gyülekezetben, aki érti az igazságot, hogy felismerje és leleplezze az antikrisztusokat, a legtöbb ember vakon hisz majd nekik, imádja és követi őket, és az irányításuk alatt él. Ez annyira veszélyes! Ha valakit három-öt éven át félrevezet és irányít egy antikrisztus, az élete nagy veszteséget szenved. Ha nyolc-tíz éven át vezeti félre és irányítja egy antikrisztus, akkor teljesen tönkremegy; még ha meg is akarja váltani magát, nem lesz lehetősége rá.