b. Szélhámossággal

Most a második aspektusról fogunk beszélgetni. Az antikrisztusok gyakran használják az álszentséget arra, hogy státuszt szerezzenek; mondanak bizonyos dolgokat, amelyeket az emberek szeretnek hallani, és amelyek egyeznek az elképzeléseikkel, valamint tesznek bizonyos dolgokat a felszínen, amelyek miatt az emberek elismerik és csodálják őket, ezzel növelve a népszerűségüket – ez egy másik módja annak, ahogyan az antikrisztusok félrevezetik az embereket. Vajon van különbség a szélhámosság és a színlelés között? A külsődleges viselkedés tekintetében a színlelés és a szélhámosság általában egy állapot; egymással összefüggőek. Mi külön-külön fogunk beszélgetni róluk, hogy érthetőbben hangozzanak az emberek számára, és az emberek világosabban megismerhessék őket. A „szélhámosság” elsődleges jelentése nem a meghamisítás, hanem az utánzás. Miért folyamodnak szélhámossághoz az antikrisztusok? Természetesen vannak bizonyos céljaik: azért folyamodnak szélhámossághoz az antikrisztusok, hogy státuszt és tekintélyt szerezzenek; ha nem erről lenne szó, sosem folyamodnának szélhámossághoz, soha nem tennének efféle ostobaságot. Ez világosan látható azok számára, akiknek a szeme képes a felismerésre. Ha az emberek gyakran folyamodnak szélhámossághoz, természetszerűleg kivívják mások undorát, utálatát és korholását – akkor mégis miért cselekednek továbbra is úgy az antikrisztusok, ahogyan cselekednek? Egyszerűen ilyen a természetük: nem érdekli őket, hogy mibe kerül, hogy hírnevet és státuszt nyerjenek, már nincs szégyenérzetük. Az első dolog, amit az antikrisztusok tesznek azért, hogy státuszt szerezzenek az emberek fejében, az, hogy elérik, hogy az emberek bízzanak bennük, felnézzenek rájuk és imádják őket. Nos, hogyan érik el ezt a célt? Amellett, hogy némi jó viselkedést és az emberek elképzeléseihez igazodó megnyilvánulásokat színlelnek, nagy és híres alakok stílusát követik, lemásolva a beszédmódjukat annak érdekében, hogy az emberek nagyra becsüljék őket és felnézzenek rájuk. Ily módon bizonyos emberek a gyülekezetben alig észrevehetően imádni kezdik őket, hízelegni kezdenek nekik és támogatni kezdik őket, szellemi alakokként vagy híres emberekként néznek fel az antikrisztusokra, ami azt jelenti, hogy a gyülekezetben és az emberek bizonyos hányadának szívében szellemi alakokként csodálják és tisztelik az antikrisztusokat. Ez azért van, mert a legtöbb emberből teljességgel hiányzik a tisztánlátás, és bárkit imádnak és tisztelnek, akit a szívük kedvel és csodál. A gyülekezetben főként milyen embert alakítanak az antikrisztusok? Szellemi embereket alakítanak, mivel a legtöbb ember imádja a szellemi embereket. A judaizmusban a farizeusok voltak az emberek által imádott szellemi emberek, az emberek a tudásukért, a hamis jámborságukért és a jó viselkedésükért imádták őket; így tehát a judaizmusban a farizeusok igen népszerűek voltak, igen csodáltak voltak. Ma is vannak olyanok a gyülekezetben, akik szeretnek szellemi embereket imádni. Először azokat imádják a gyülekezetben, akik sok éve hisznek Istenben, akiknek vannak bizonyos úgynevezett spirituális tapasztalásaik és bizonyságaik, akik részesültek Isten kegyelmében és áldásaiban, akiknek nagyszerű látomásaik voltak, akiknek volt valamilyen rendkívüli tapasztalásuk. Emellett ott vannak azok is, akik dicsekvők és nagydumások az emberek körében, imádatot és csodálatot kiváltva a többiekből. Vannak mások, akiknek az eszközei, módszerei, valamint a cselekedeteit irányító alapelvei összhangban állnak a gyülekezeti szabályokkal, akiknek a külső viselkedése jámbornak tűnik. Vannak aztán mások, akiknek látszólag nagy hite van Istenben. Ezek az emberek mind megkapják a szellemi ember címet. Nos, miként alakítanak szellemi embereket az antikrisztusok? Egész egyszerűen annyit tesznek, hogy azt mondják, amit a szellemi emberek mondanak, és azt teszik, amit a szellemi emberek tesznek – azért, hogy az emberek szellemi emberként tekintsenek rájuk. De vajon szívből mondják és teszik ezeket a dolgokat? Nem: ez utánzás, előírások követése, csak azért teszik, hogy mások lássák. Ha például történik velük valami, azonnal imádkoznak – ám nem keresnek és nem imádkoznak igazán, csak ímmel-ámmal cselekszenek, színlelnek, hogy az emberek azt mondják, mennyire szeretik Istent és milyen nagy bennük az istenfélelem. Sőt, amikor megbetegszenek és kezelésre van szükségük, nem kezeltetik magukat és nem veszik be a szükséges gyógyszert. Az emberek ezt mondják: „Ha nem szedsz gyógyszert, a betegséged súlyosbodhat. Megvan az ideje az orvosságnak és megvan az ideje az imádságnak. Csak követned kell a hitedet és nem szabad elhagynod a kötelességedet.” Ők így válaszolnak: „Rendben – Isten velem van, nem félek.” Külsőleg úgy tesznek, hogy nyugodtak, nem félnek és teli vannak hittel, belül azonban rettegnek és titokban azonnal az orvoshoz rohannak, amint bármiféle kellemetlenséget éreznek. Ha pedig valaki rájön, hogy orvoshoz mentek és gyógyszert szedtek, megpróbálnak indokokat, illetve kifogásokat találni, hogy eltussolják a dolgot. Azt is gyakran mondják, hogy: „A betegség próbatétel istentől. Ha kórságban élsz, megbetegszel; ha isten szavaiban élsz, nincs betegséged. Nem szabad kórságban élnünk – ha isten szavaiban élünk, eltűnik majd ez a betegség.” Nyíltan gyakran ezt tanítják az embereknek, Isten szavait használják az emberek segítésére; titokban azonban emberi eszközökkel szüntetik meg a betegségüket. Mások előtt azt mondják, hogy Istentől függenek és hogy minden Isten kezében van, azt mondják, nem félnek a betegségtől és a haláltól; a szívükben azonban bárki másnál jobban félnek, félnek attól, hogy megbetegszenek és kórházba kerülnek, a haláltól pedig még jobban rettegnek. Egyáltalán nincs igaz hitük. Mások előtt imádkoznak és ezt mondják: „Boldogan alávetem magam isten szuverenitásának és intézkedéseinek. Minden istentől származik, és az embereknek nem szabad panaszkodniuk.” A szívükben azonban közben így gondolkodnak: „Oly hűségesen végeztem a kötelességem, hogyan érhetett hát ez a betegség? És hogy lehet az, hogy senki más nem kapta meg? Vajon arra használja ezt isten, hogy felfedjen, hogy megakadályozza, hogy végezzem ezt a kötelességet? Vajon isten utál engem? Ha pedig utál, akkor én szolgálattevő vagyok vajon? Vajon arra használ engem isten, hogy szolgálatot végezzek? Lesz nekem sorsom a jövőben?” Hangosan nem mernek panaszkodni, a szívükben azonban kétségek ütötték fel a fejüket Istennel kapcsolatosan, magukban azt gondolják, hogy nem feltétlenül minden helyes, amit Isten tesz. Kívül azonban úgy tesznek, mintha nem lenne semmi baj, azt a látszatot keltik, hogy még az sem tarthatja vissza őket, ha megbetegszenek, és akkor is tudják végezni a kötelességüket, és tudnak alávetettek és hűségesek lenni, és hogy akkor is tudnak áldozatot hozni Istenért. Hát nem színlelés és szélhámosság ez? A hitük és az alávetettségük hamis; a hűségük hamis. Itt nincs igazi alávetettség, nincs igaz hit, valódi függés és megadás pedig még kevésbé. Nem keresik Isten szándékait, nem vizsgálják meg a saját romlott beállítottságaikat, és az igazságot sem keresik a saját problémáik megoldása érdekében. A szívükben csakis a testi érdekeikre, a sorsukra és a rendeltetési helyükre gondolnak; a szívük teli van panaszokkal, félreértésekkel és gyanakvással Istennel kapcsolatban – kívül azonban mégis valamiféle szellemi ember látszatát keltik, és bármi is történik velük, ezt mondják: „isten jó szándéka van benne, nem szabad panaszkodnom”. A szájuk nem panaszkodik, a szívük azonban forrong: az Istennel kapcsolatos panaszaik, félreértéseik és kétségeik folyamatosan kavarognak a szívükben. Kívülről úgy tűnik, hogy gyakran olvassák Isten szavait és nem késlekednek a kötelességük végzésében, a szívükben azonban már feladták a kötelességüket. Hát nem ezt jelenti a szélhámosság? Ez szélhámosság.

Az antikrisztusok mindig szélhámossághoz fognak folyamodni, a helyzettől függetlenül; nem tesznek különbséget az alkalmat illetően. Amikor például összejövetelekre járnak, egyes testvérek üdvözlik egymást. Miként viszonyulnak ehhez az antikrisztusok? Így szólnak: „Hagyjátok abba a fecsegést, összejövetelen vagyunk! Mit gondoltok, hol vagytok, hogy efféle dolgokról cseverésszetek? Nincs istenfélő szívetek. Legyetek komolyak!” Egyesek szünetet tartanak a kötelességük végzése közben, amikor pedig egy antikrisztus látja ezt, így szól: „Megint felületes vagy, mi? Nos, azonnal olvasnod kell isten szavait és elé kell járulnod imádkozni.” Amikor a testvérek véleményt cserélnek, hogy szakmai készségeket tanuljanak egymástól, ezt fogják mondani: „Előbb beszélgessetek isten szavairól és imádkozzatok, és azután cseréljetek eszmét és véleményt.” Ha valaki nem imádkozott az összejövetel kezdete előtt, az antikrisztus megfeddi őt, bizonyos fajta emberként határozza meg, és lesz valami mondanivalója róla. Minden tekintetben láttatják másokkal, hogy ők nagyon spirituálisak, nagyon komolyak, hogy nagyon lelkiismeretesek az igazsággal kapcsolatban és keményen igyekeznek törekedni rá, hogy nagyon felelősségteljesek a kötelességükben, hogy mindennap rendszeresen képesek olvasni Isten szavait, hogy normális lelki életük van, hogy rendszeresen látogatják az összejöveteleket, hogy amikor összejövetelekre járnak, ők imádkoznak, olvassák Isten szavait és az előírt módon beszélgetnek, és hogy sosem bocsátkoznak fecsegésbe, illetve nem beszélnek otthoni dolgokról. Ha valaki azt mondja nekik, hogy: „Kezd hosszú lenni a hajad. Le kellene vágatnod. Most meleg az idő, úgyhogy hűsebb érzésed lesz, ha levágatod a hajad”, akkor így felelnek: „Nem számít, hogy egy kicsit megnő a hajam. A munka a fontos. A hőség nem fog gondot okozni nekem, ha hagyom még pár napig nőni a hajam.” Valaki ezt mondja: „Rongyosak a ruháid. Ha tovább viseled őket, az emberek kinevetnek majd.” Az antikrisztus így szól: „Nem számít. Az istenben hívőket aggasztja vajon, hogy kinevetik őket? Mind oly sokat szenvedtünk, és egész idő alatt elviseltük a nagy vörös sárkány üldözését. Megjártuk a világi emberek általi elutasítás útját. Nos, mi van akkor, ha az emberek kinevetnek a rongyos ruháim miatt? Amíg isten elfogad engem, csakis az számít.” Jó dolog ezt mondani? (Spirituálisnak tettetik magukat.) Egyesek látják, amint kérdéseket teszek fel, és mindenkit rábírok, hogy egy prédikáció után beszélgessen ezekről, az emberek azonban nem tudják közlésben megválaszolni azokat, ezért az alábbi összefoglalót teszik: „Itt találtam némi új világosságot. Isten soha semmit nem eszik hiába, de mi még káposztát is hiába eszünk.” Hallottátok már ezt? (Nem.) Azt mondják, hogy Isten soha semmit nem eszik hiába, ami azt jelenti, hogy Isten prédikációkat tart az embereknek, és ezzel megkereste a kenyerét. Mi semmiről sem tudunk beszélni, úgyhogy mi még káposztát is hiába eszünk. Egyes tisztánlátás híján lévő emberek az igazságnak tekintik ezt, és mindenütt hirdetni kezdik. Nem hiszik, hogy az önismeretről, az Istennek való alávetésre és Isten szeretetére való törekvésről, és más hasonló, az emberek által gyakran megvitatott hétköznapi témákról folyó beszélgetés spirituálisnak, magasztosnak vagy új világosságnak tekinthető. Számukra csak az az új világosság és az magasztos, amit az az illető mondott! Amit az az illető mondott, helyesnek hangzik, ám alapos megfontolást követően undorítónak és értelmetlen mondanivalónak tűnik. Olyasvalami, amit azok találtak ki, akiknek nincs lelki megértésük, mégis úgy akarnak tenni, mintha spirituálisak lennének, mintha ismernék az igazságot és mintha értenék az igazságot – hát nem ostobaság ez? (De az.) Arra szakosodtak, hogy megtanuljanak kérkedő és üres szavakat és doktrínákat mondani, az igazság gyakorlásának és a valóságba való belépésnek pedig nem tulajdonítanak jelentőséget. Ezért szakosodnak arra, hogy megtanuljanak spirituális doktrínáról beszélni, és soha nem boncolgatják magukat, hogy meglássák, vajon birtokukban van-e az igazságvalóság – hát nem képmutatók ezek az emberek? Isten az ilyen embereket utálja a legjobban.

Amikor ezek az úgynevezett szellemi emberek összejönnek, filozofálnak, misztériumokat vitatnak meg, és önmaguk megismeréséről és Isten megismeréséről beszélgetnek. A dolgok, amelyekről beszélnek, igen magasztosak, és egyáltalán nem hangzik földi beszédnek. Beszélnek és beszélnek, elkalandoznak és teljesen lényegtelen dolgokról beszélgetnek. Mit jelent „teljesen lényegtelen dolgokról beszélgetni”? Beszélnek és beszélnek, amíg teljes ostobaságot nem kezdenek mondani, versengenek egymással, hogy lássák, ki olvasott többet Isten szavaiból, és ki mennyit tud megjegyezni és prédikálni Isten szavainak egy fejezetéből, ki tud másoknál magasztosabb és mélyrehatóbb módon prédikálni, és ki tud úgy prédikálni, hogy több világosságot hozzon, mint mások. Ezekkel a dolgokkal versengenek, ezt pedig „szellemi versengésnek” nevezik. Amikor együtt vannak, az emberek időnként csevegnek, külső ügyekről vagy arról beszélgetnek, hogy hogy vannak mostanában. Aztán odajön egy „szellemi ember” és – amint meghallja, hogy mindenki ezekről a dolgokról cseveg, előveszi az Isten szavait tartalmazó könyvét és keres egy sarkot, ahol olvashatja. Hát nem tűnik antiszociálisnak és furcsának ez az ember? Amikor egy fő témáról beszélgetek egyes emberekkel, a közepén szünetet tartunk és külső ügyekről csevegünk – hát nem normális ez? Egyesek e csevegés során meg sem mukkannak. Amit ezzel mondani akarnak, az az, hogy „Amikor az igazságról beszélsz, odafigyelek, ha azonban csevegni kezdesz, nem figyelek tovább. Ha hosszú időn át csevegsz, akkor elmegyek.” Hová mennek? Elmennek és keresnek egy helyet, ahol imádkozhatnak, és magabiztosan ezt mondják: „Ó, istenem, kérlek vedd vissza a szívemet. Hadd maradjak csendben előtted, ne engedd, hogy a nem hívő világ ügyei beszippantsanak és foglalkoztassanak, és ne engedd, hogy elragadjanak a világi irányzatok.” Ez nagyon spirituális? Ők annak hiszik. Amikor otthoni dolgokról és arról csevegsz, hogy milyen az állapotod mostanában, azt hiszik, hogy az nem az igazságról szóló beszélgetés, hogy Isten szavai egyáltalán nem kerülnek említésre, ezért aztán távoznak és Isten elé járulnak imádkozni. Nem furcsa ez egy kicsit? Ez azoknak a szélhámossága, akik spirituálisak igyekeznek lenni – igen ügyesek a szélhámosságban! A szélhámossággal az a céljuk, hogy azt láttassák másokkal, hogy ők spirituálisak, hogy komolyak a törekvésükben, hogy mindig Isten előtt élnek, hogy világosság van a szavaikban, hogy az igazságra törekednek, hogy a külső szekuláris világ és a családi ragaszkodás nem korlátozza őket, hogy nincsenek efféle testi szükségleteik, hogy különböznek a normális emberektől, hogy már levetették a szekuláris világot és efféle vulgáris érdekeket. Amikor bizonyos emberek pár szót szólnak a nem hívőkhöz, ők ezt mondják: „Ez nem helyes. Ezek a nem hívők rosszak. Abban a pillanatban, hogy hozzájuk szólsz és belekeveredsz az ügyeikbe, belül zavar támad benned, és isten elé kell sietned, hogy gyónj és imádkozz. Sietve olvasnod kell isten szavait, hogy a szavai elfoglaljanak és betöltsenek téged.” Így aztán amikor nem hívőket – olyan embereket látnak, akik nem hisznek Istenben, kerülik őket és nem fognak szólni hozzájuk. Még csak normális interakcióba sem lépnek, az emberek pedig furcsának tartják őket. Annak alapja, hogy így viselkednek, ez: „A nem hívők mind ördögök és nem szabad beszélnünk velük. Isten utálja az ördögöket, így hát ha ördögökkel cimborálunk és közel kerülünk hozzájuk, isten azt is utálni fogja. Utálnunk kell azt, amit isten utál, és el kell utasítanunk azt, amit isten elutasít.” Ha azt látják, hogy egy testvér egy nem hívő családtaggal vagy baráttal beszélget, bizalmasan cseveg vagy otthoni ügyekről beszél, ítéletet alkotnak róla és erre gondolnak: „Ő egy tapasztalt hívő, aki sok éve hisz istenben. Nem próbálja kerülni a nem hívőket, hanem igen közel kerül hozzájuk. Ez azt jelenti, hogy elárulja istent, amikor pedig problémával találkozik, biztosan Júdássá válik majd.” Megbélyegzik az ilyen embereket. Egyeseknek olyanok a szülei, akik maguk nem hisznek Istenben, mégsem tiltakoznak az ellen, hogy a gyermekük higgyen Istenben. Ők alkalmanként felhívják a szüleiket, hogy megkérdezzék, hogy vannak, illetve, amikor betegek, hazatérnek, hogy gondoskodjanak róluk – ez teljesen normális és Isten nem ítéli el. És ezek a szellemi emberek – ezek az antikrisztusok – mit csinálnak? Ők így látják a dolgokat? Nagy hűhót csapnak, mondván: „Te általában igen jól beszélsz és rábírod a többieket, hogy engedjék el a ragaszkodásukat és azok ne korlátozzák őket. Azt látom azonban, hogy a te ragaszkodásod még erősebb. A szüleid nem hisznek istenben, úgyhogy el kell utasítanod őket.” A másik ember így válaszol: „A szüleim nem hisznek Istenben, azonban az én utamba sem állnak. Nagyon támogatnak engem.” Az antikrisztus így válaszol: „Még ha valóban támogatnak is téged, akkor sem elfogadható, és akkor is ördögök. Hogy főzhetsz még mindig nekik?” A másik azt mondja: „Hát nem normális emberi ragaszkodás ez? Nem normális az, ha az ember főz pár ételt a szüleinek és némi gyermeki szeretetet tanúsít irántuk? Isten nem ítéli el ezt, akkor te miért ítéled el?” Az antikrisztus így válaszol: „Isten nem fárasztaná magát ilyen kis dologgal! Mivel Isten nem fogja ezzel fárasztani magát, nekünk kell állást foglalnunk és szilárdan megállnunk a bizonyságtételünkben. Ennyi éven át hittél istenben, mégsem látsz tisztán és nincs érettséged, és ilyen jól bánsz az ördögökkel – túl erős a ragaszkodásod!” Még ezt is elítélik! Nem számít, hogy mit tesznek mások, ők elítélik és megbélyegzik őket, hogy megmutassák: nekik van érettségük, ők komolyan törekednek, nekik van hitük, ám végül, amikor a saját családtagjuk hal meg, oly sok napon át sírnak, hogy képtelenek kikelni az ágyból, sőt, még a hitüket is el akarják hagyni. Valaki ezt kérdezi tőlük: „Hát te nem szellemi ember vagy?” A válaszuk ez: „Hát nem lehetnek gyengék a szellemi emberek is? Én nem lehetek gyenge egy kicsit?” Hát nem álokoskodás ez? A hamis szellemi emberek képesek színleléshez folyamodni, ezt pedig szélhámosságnak nevezik. Úgy tesznek, mintha nem lenne gyengeségük, mintha alávetnék magukat, mintha lenne hitük Istenben és hűségesek lennének Istenhez, képesek lennének megtartani az esküiket, képesek lennének elviselni a szenvedést és feláldozni magukat, és nem viselkednek oly módon, amiről az emberek azt gondolhatnák, hogy nem megfelelő vagy nem ideális. A külső viselkedésükből ítélve az emberek elismerik őket és semmilyen hibát nem találnak, úgy tűnik, hogy alapvetően megfelelnek a keresztény tisztességnek, és még csak úgy sem tűnik, hogy negatívvá vagy gyengévé válnának. Amikor azt látják, hogy valaki gyengének vagy negatívnak érzi magát, gyakran szigorúan megdorgálják őt, mondván: „Elgyengülsz egy ilyen jelentéktelen dolog miatt – hát nem bántja ez nagyon meg istent? Van fogalmad arról, hogy melyik idő van most? Isten már oly sok szót szólt hozzánk, hogy lehet, hogy te még mindig elgyengülsz? Hogy lehet, hogy ily kevéssé érted isten szívét? Bármilyen kérdéssel is találkozol, mindig isten elé kell járulnod, hogy imádkozz, meg kell tanulnod szeretni istent és hűségesnek lenni hozzá, valamint alá kell vetned magad és nem szabad gyengévé válnod. Ha folyton a testeddel vagy elfoglalva, nem lázadsz vajon isten ellen?” Nem hangzik úgy, mintha az általuk itt mondott konkrét dolgokkal gond lenne, ám mindez üres és nem tudja megoldani az emberek problémáit. Azt kérdezik: „Van fogalmad arról, hogy melyik idő van most?” – van ennek bármi köze ahhoz, hogy az emberek gyengének érzik magukat? Van bármi köze a lázadáshoz? Az embereknek romlott beállítottságaik vannak és a testükben élnek, és az emberek mindig gyengévé válhatnak és lázadhatnak.

Az antikrisztusok a szellemi emberek, a testvérek között a legjobbak, valamint olyan emberek szerepét akarják játszani, akik értik az igazságot és tudnak segíteni azoknak, akik gyengék és éretlenek. Mi a céljuk azzal, hogy ezt a szerepet játsszák? Először is, azt hiszik, hogy ők már meghaladták a testet és a szekuláris világot, hogy már levetették a normális emberi mivolthoz tartozó gyengeséget és megszabadultak a normális emberi mivolt testi szükségleteitől. Úgy vélik, ők azok Isten házában, akik fontos feladatokat tudnak vállalni, tekintettel tudnak lenni Isten szándékaira, valamint azok, akik szívét megtöltik Isten szavai. Dicsérik magukat abban a hitben, hogy már megfeleltek Isten követelményeinek és eleget tettek Istennek, azért, mert képesek tekintettel lenni Isten szándékaira, valamint képesek elérni az Isten által ígért csodálatos rendeltetési helyet. Ezért gyakran igen önelégültek, és úgy érzik, hogy sokkal jobbak másoknál. Mások kioktatására, valamint mások elítélésére és a másokról való ítéletmondásra használják azokat a szavakat, amelyeket az elméjükkel meg tudnak jegyezni és érteni. Gyakran használnak bizonyos, az elképzeléseikben elképzelt megközelítéseket és szólásokat is arra, hogy behatároljanak és utasítsanak másokat, rábírva a többieket az előírások betartására és a nekik való engedelmességre, hogy megőrizhessék a gyülekezetbeli státuszukat. Azt hiszik, hogy amíg képesek egy sor szellemi doktrínát hirdetni, divatos szlogeneket kiabálni, vezetni, hajlandóak jelentkezni és munkát vállalni, valamint fenntartani a gyülekezet normális rendjét, addig szellemi emberek lesznek, a státuszuk pedig stabil lesz. Ezért szellemi embereknek adják ki magukat és dicsérik magukat ezért, miközben egyúttal mindenható, teljességgel alkalmas és tökéletes embereknek tüntetik fel magukat. Ha például azt kérdezed tőlük, hogy tudnak-e gépelni, azt mondják: „Igen, a gépelés nem okoz nekem nehézséget.” Ha megkérdezed tőlük, hogy tudnak-e gépeket javítani, arra azt mondják, hogy minden gép alapelvei ugyanazok, és hogy meg tudják javítani őket. Ha azt kérdezed, tudnak-e traktort javítani, arra ez a válaszuk: „Vajon egy ilyen otromba gépnek a megjavítása azt jelenti, hogy az ember képes gépeket javítani?” Ha azt kérdezed tőlük, hogy tudnak-e főzni, arra azt válaszolják, hogy esznek, tehát nyilván tudnak főzni! Ha megkérdezed, hogy tudnak-e repülőgépet vezetni, arra az lesz a válasz, hogy sohasem tanulták, ám ha megtanulnák, akkor tudnának, és gond nélkül kapitányok lehetnének. Úgy vélik, bármire képesek és mindenben jók. Valakinek elromlik a számítógépe, és megkéri őket, hogy javítsák meg. Azt mondják, könnyedén meg tudják javítani, ám valójában fogalmuk sincs, és nem tudják, hogyan kell megjavítani, végül pedig, miután újra és újra megpróbálkoztak a javítással, törlik a számítógépen lévő összes információt. A számítógép tulajdonosa megkérdezi: „Meg tudod javítani vagy sem?” Ők pedig így válaszolnak: „Korábban javítottam számítógépeket, most azonban valahogy elfelejtettem, hogyan kell csinálni. Jobb lenne, ha megkérnél valaki mást, hogy javítsa meg.” Ugye milyen jól színlelnek? Az ilyen embereknek arkangyali beállítottságuk van; soha nem képesek azt mondani, hogy nem tudják, hogyan kell csinálni vagy hogy nem tudják megcsinálni, illetve, hogy nem értenek hozzá, még sosem láttak olyat vagy, hogy nem tudják – soha nem tudnak ilyesmiket mondani. Bármiről is van szó, ha őket kérdezed róla, akkor még ha nem is tudják, hogyan kell csinálni és nem láttak még olyat, akkor is indokokkal és kifogásokkal kell előállniuk, hogy te tévesen úgy hidd, ők mindenhez értenek, mindenről tudják, hogyan kell csinálni, mindent meg tudnak csinálni és hogy mindent meg lehet csinálni. Milyen emberek akarnak lenni? (Emberfeletti emberek, mindenhez értő emberek.) Mindenhez értő emberek akarnak lenni, a fény angyalaiként akarják feltüntetni magukat – hát nem efféle lények ezek? Mivel az antikrisztusok mindig úgy akarnak tenni, hogy ők mindenben jók, amikor arra kéred őket, hogy működjenek együtt másokkal, cseréljenek véleményt, vitassanak meg, beszéljenek meg dolgokat másokkal és beszélgessenek velük azokról, nem tudják megtenni. Ezt mondják: „Nekem nincs szükségem senkire, hogy együttműködjön velem. Nincs szükségem segédre. Senki segítségére nincs szükségem ahhoz, hogy bármit megcsináljak. Meg tudom csinálni magam, én mindenhez értek, teljesen alkalmas vagyok és nincs semmi, amit nem tudok megcsinálni, semmi, amit nem tudok elérni, és semmi, amit nem tudok elvégezni. Ki vagyok én? Ti semmihez sem értetek, és még ha értetek is valamihez, nem vagytok jártasak abban. Még ha csak egy dolgot tanultam is meg, mindenhez értek. Ha egy dologban jártas vagyok, akkor mindenben jártas vagyok. Tudom, hogyan kell cikkeket írni és beszélek idegen nyelveket. Még ha jelenleg nem is beszélek idegen nyelveket, ha tanulnék, akkor öt idegen nyelvet megtanulni sem jelentene gondot nekem.” Valaki megkérdezi tőlük, hogy tudnak-e filmben szerepelni, énekelni és táncolni, ők pedig azt mondják, hogy tudják mindezeket a dolgokat. Remekül kérkednek ugye? Úgy tesznek, mintha mindent meg tudnának csinálni és mindenhez értenének – tényleg arkangyali a természetük! Valaki megkérdezi tőlük, hogy elgyengültek-e valaha az Istenben való hittel töltött évek során, ők pedig így válaszolnak: „Mitől kellene gyengévé válni? Isten szavai oly világosan hangoznak el. Nem szabad elgyengülnünk. Ha megtesszük, akkor csalódást okozunk istennek. Százhúsz százalékos erőfeszítéssel kellene viszonoznunk isten szeretetét!” A másik ember megkérdezi: „Hiányzott valaha az otthonod, miután mindent hátrahagytál évekkel ezelőtt? Sírsz, amikor hiányzik az otthonod?” Ők így válaszolnak: „Miért kellene sírni? Isten a szívemben van. Amikor istenre gondolok, többé nem hiányzik az otthonom. Az összes nem hívő családtagom ördög és Sátán. Azért imádkozom, hogy legyenek átkozottak.” A másik ember megkérdezi őket: „Eltévelyedtél valaha a hitben töltött éveid során?” A válaszuk ez: „Isten szavai oly világosak, hogyan tévelyedhetne el az ember? Azok, akik eltévelyednek, ostoba emberek, lelki megértés nélkül. Hát eltévelyedhet valaki olyan képességgel, mint az enyém? Léphetek én a rossz útra? Semmiképp.” Azt hiszik, mindenhez értenek, hogy mindenki másnál jobbak. Mit gondolnak azokról az emberekről, akik negatívvá és gyengévé válnak? Azt mondják: „Azoknak, akik negatívvá és gyengévé válnak, egyszerűen nincs jobb dolguk.” Valóban erről van szó? Némi negativitás és gyengeség normális, míg a negativitásnak és a gyengeségnek oka van. Hogyan jellemezhetik hát azzal ezt a problémát, hogy azt mondják: „ezeknek az embereknek nincs jobb dolguk”. Az antikrisztusok így színlelnek spiritualitást, úgy tesznek, mintha bármit képesek lennének megtenni, úgy tesznek, mintha nem lenne hiányosságuk illetve gyengeségük, és még ennél is inkább úgy tesznek, mintha nem lennének lázadóak és soha semmilyen vétket nem követtek volna el.

Függetlenül a körülményektől, függetlenül attól, hogy milyen kötelességet végez, egy antikrisztus megpróbálja azt a benyomást kelteni, hogy ő nem gyenge, hogy mindig erős, tele van hittel és soha nem negatív, hogy az emberek soha ne lássák a valódi érettségét vagy valódi hozzáállását Istenhez. Igazából a szíve mélyén tényleg azt hiszi, hogy nincs semmi, amit ne tudna megtenni? Őszintén elhiszi, hogy nincsenek gyengeségei, hogy nincs benne negativitás és nem jellemzik őt a romlottság kinyilatkoztatásai? Egyáltalán nem. Jól tud színészkedni, és ügyesen leplezi a dolgokat. Az erős és ragyogó oldalát szereti megmutatni az embereknek; nem akarja, hogy lássák azt az oldalát, amely gyenge és igazi. A célja nyilvánvaló: egész egyszerűen az, hogy megőrizze a hiúságát és a büszkeségét, hogy megóvja a helyét az emberek szívében. Úgy gondolja, hogy ha mások előtt nyíltan beszél a saját negativitásáról és gyengeségéről, ha felfedi a lázadó és romlott oldalát, az súlyos károkat fog okozni a státuszának és a hírnevének – több gondot okoz, mint amennyit megér. Ezért inkább meghalna, mint hogy beismerje, van, amikor gyenge, lázadó és negatív. És ha mégis eljön a nap, amikor mindenki meglátja a gyenge és lázadó oldalát, amikor meglátják, hogy romlott és semmit sem változott, akkor is tovább folytatja a színjátékot. Azt gondolja, hogy ha beismeri, hogy romlott beállítottságú, hogy hétköznapi ember, olyasvalaki, aki jelentéktelen, akkor elveszíti helyét az emberek szívében, elveszíti a többiek imádatát és rajongását, és ezáltal teljesen kudarcot vall. És ezért, bármi is történjék, nem fog megnyílni az emberek előtt; bármi is történjék, nem fogja átadni a hatalmát és a státuszát senkinek; ehelyett, amennyire csak lehet, megpróbál majd versenyezni, és soha nem adja fel. Amikor problémával találkozik, magához ragadja a kezdeményezést, hogy reflektorfénybe kerüljön, és mutogassa és közszemlére tegye magát. Abban a pillanatban, amikor probléma merül fel és következmények jelentkeznek, elfut és elbújik, vagy megpróbálja valaki másra hárítani a felelősséget. Ha olyan kérdéssel találkozik, amelyet ért, azonnal eldicsekszik azzal, amit tud, és megragadja a lehetőséget, hogy megismertesse magát másokkal, hogy az emberek láthassák az ajándékait és a különleges képességeit, valamint nagyra becsüljék és imádják őt. Ha esetleg valami fontos dolog történik, és valaki az eset értelmezését kéri tőle, nem könnyen tárja fel a nézeteit, és inkább másokat hagy beszélni előbb. A tartózkodásának oka van: vagy az, hogy nem arról van szó, hogy nincs véleménye, hanem attól tart, hogy a véleménye téves, hogy ha hangosan kimondja, a többiek megcáfolják majd és szégyellnie kell magát miatta, és ezért nem mondja el; vagy nincs véleménye, és mivel képtelen világosan felfogni a dolgot, nem mer önkényesen beszélni abbéli félelme miatt, hogy az emberek kinevetik a hibáját – így a némaság az egyedüli választása. Röviden: nem szívesen szólal meg, hogy kifejtse a nézeteit, mivel attól tart, hogy felfedi, milyen is valójában, hogy az emberek megláthatják, hogy üres és szánalmas, és ez befolyásolja mások róla alkotott képét. Így miután mindenki más befejezte a nézetei, gondolatai és ismeretei közlését, kiragad néhány magasztosabb, tarthatóbb állítást, amelyeket a saját nézeteiként és felfogásaként tálal. Összegzi azokat és mindenkivel közli, ezzel szerezve magas státuszt mások szívében. Az antikrisztusok szerfelett ravaszok: amikor eljön az ideje, hogy kifejezzenek egy nézőpontot, soha nem nyílnak meg és nem mutatják meg a valódi állapotukat másoknak, illetve nem tudatják az emberekkel, hogy ténylegesen mit gondolnak, milyen a képességük, milyen az emberi mivoltuk, milyen a megértőképességük, és hogy van-e valódi ismeretük az igazságról. Így pedig – miközben hencegnek és úgy tesznek, mintha spirituálisak és tökéletes emberek lennének, minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy elfedjék a valódi arcukat és a tényleges érettségüket. Soha nem fedik fel a gyengeségeiket a testvéreknek, sem a saját hiányosságaikat és hibáikat nem próbálják megismerni soha; ehelyett minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy leplezzék ezeket. Az emberek megkérdezik tőlük: „Oly sok éve hiszel Istenben, voltak valaha kétségeid Istennel kapcsolatban?” A Válaszuk „nem”. Megkérdezik tőlük: „Megbántad valaha azt, hogy mindenről lemondtál azért, hogy áldozatot hozz Istenért?” A válaszuk „nem”. „Zaklatott voltál és hiányzott az otthonod, amikor beteg voltál?” A válaszuk pedig az, hogy „soha”. Látod, az antikrisztusok rendíthetetlennek és erős akaratúnak festik le magukat, akik képesek lemondani és szenvedni, olyanoknak, akik egyszerűen tökéletesek, és nincsenek hibáik, illetve gondjaik. Ha valaki rámutat a romlottságukra és a hiányosságaikra, egyenlőként bánik velük, normális testvérként, valamint megnyílik és beszélget velük, hogyan kezelik a dolgot? Minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy védekezzenek és igazolják magukat, hogy bizonyítsák az igazukat, és végül, hogy azt láttassák az emberekkel, hogy nincsenek problémáik, hogy ők tökéletes, szellemi emberek. Hát nem szélhámosság mindez? Mindazok, akik makulátlannak és szentnek hiszik magukat, szélhámosok. Miért mondom azt, hogy mind szélhámos? Mondjátok meg Nekem, van-e a romlott emberiség között bárki, aki makulátlan? Van-e bárki, aki igazán szent? (Nincs.) Biztosan nincs. Hogyan is érhetné el az ember a makulátlan mivoltot, amikor oly mélyen megrontotta a Sátán, és mellesleg veleszületetten nincs az igazság birtokában? Csak Isten szent; az egész romlott emberiség szennyes. Ha valaki megtestesítene egy szent embert, és azt mondaná, hogy ő makulátlan, mi lenne az az ember? Ördög, Sátán, arkangyal lenne – igazi antikrisztus lenne. Csak egy antikrisztus állítaná, hogy makulátlan és szent ember. Az antikrisztusok ismerik vajon magukat? (Nem.) És mivel nem ismerik magukat, fognak vajon az önismeretükről beszélni? (Nem.) Vannak olyan antikrisztusok, akik beszélni fognak az önismeretükről? (Igen.) Miféle emberek teszik ezt? (A képmutatók.) Így van. Ezek az emberek úgy tesznek, mintha ismernék önmagukat, bolhából pedig elefántot csinálnak és nagy címkéket aggatnak magukra, mondván, hogy ők Sátánok és démonok – azt színlelve, hogy mélyreható önismerettel rendelkeznek. Hamisan szellemi emberek, nemde? Hát nem képmutatók? Amikor az önismeretükről beszélnek, valóban ismerik vajon magukat? (Nem.) Akkor mit mondanak az önismeretükről? (Amikor az antikrisztusok az önismeretükről szólnak, nem a tényleges helyzetükről beszélnek, csak üres szavakat és a doktrína szavait mondják, amelyek egyáltalán nem gyakorlatiasak; látszólag igen mélyreható tudásuk van, bűntudatnak azonban semmi nyoma.) Hát valódi önismeret ez? Nincs valódi bűntudat – elérték tehát azt a hatást, hogy gyűlölik önmagukat? Ha nincs bűntudat és öngyűlölet, akkor nem ismerik igazán magukat. Az az önismeret, amelyről az antikrisztusok beszélnek, csak azokat a dolgokat foglalja magában, amelyeket mindenki tud róluk, amelyeket mindenki lát. Emellett álokoskodáshoz és önigazoláshoz folyamodnak, hogy mindenkivel azt éreztessék, hogy ők semmi rosszat nem tettek, mindazonáltal önismeretről is beszélhetnek, hogy az emberek még nagyobbra tartsák őket. Látván, hogy semmi rosszat nem tettek, mégis elgondolkodnak önmagukon és próbálják megismerni magukat, az emberek ezt gondolják: „Ha tényleg tesz valami rosszat, még nagyobb valószínűséggel ismeri majd önmagát. Milyen jámbor!” Mit eredményez az, hogy az antikrisztusok ezt csinálják? Félrevezetik az embereket. Nem igazán boncolgatják és nem igazán értik meg a saját romlott beállítottságukat, hogy a többiek tanulhassanak belőle; ehelyett arra használják az önismeretükről szóló beszédet, hogy a többiek nagyobbra tartsák őket. Mi ennek a cselekvésnek a természete? (Az ember önmaga melletti tanúskodása az emberek félrevezetése érdekében.) Így van. Félrevezetik az embereket. Miként számít ez önismeretnek? Ez tiszta és egyszerű megtévesztés. Az önismeretükről szóló beszélgetést arra használják, hogy félrevezessék az embereket, hogy az emberek azt gondolják, spirituálisak, hogy ismerik önmagukat, hogy az emberek nagyra tartsák és imádják őket. Megvetendő és hitvány gyakorlat ez – és ez az antikrisztusok elvetemültsége.