II. Az antikrisztusok érdekei

D. Kilátásaik és sorsuk

Melyik témáról beszélgettünk a legutóbbi összejövetelünkön? (Isten azokról a módokról beszélt, ahogyan az antikrisztusok a „szolgálattevő” címmel bánnak. Isten elsőként arról beszélt, hogy Isten miként határozza meg a „szolgálattevő” címet. Isten arról a különbségről is beszélt, ami azok között van, akik maguk mögött hagyták a szolgálattevő állapotát, illetve akik még mindig szolgálattevők, majd Isten végül az antikrisztusok „szolgálattevő” címre vonatkozó szemléletét és törekvéseit boncolgatta.) Nos, milyen szemlélettel és hozzáállással viszonyulnak az antikrisztusok a „szolgálattevő” címhez? Mit mondanak és tesznek? (Az antikrisztusok hozzáállása a „szolgálattevő” címhez az el nem fogadás és az ellenszenv. Nem fogadják el ezt a címet, bárkitől is származik, és úgy vélik, hogy szolgálattevőnek lenni lealacsonyító. Azt hiszik, hogy a szolgálattevőket nem Isten határozza meg az emberiség lényege alapján, hanem inkább arról van szó, hogy Isten vitatja és megveti az emberi identitást és értéket.) (Az antikrisztusok ezt a jól ismert kifejezést használják: „Nem fogok a kulisszák mögött fáradozni, miközben mások a reflektorfényben állnak.” Az antikrisztusok csak azt akarják, hogy mások tegyenek nekik szolgálatot, és azt hiszik, hogy Istennek szolgálatot végezni szégyenteljes dolog, amikor pedig rájönnek, hogy ők maguk szolgálattevők, nem akarnak tovább szolgálatot végezni Isten házában, hanem elkezdenek menekülő útvonalat keresni, sőt, bomlasztásokat és zavarásokat okoznak, és pusztító dolgokat tesznek.) Az antikrisztusok „szolgálattevő” címhez való hozzáállásából ítélve milyennek látjuk a lényegüket? (A lényegük olyan, amely ellenséges Istennel szemben és gyűlöli az igazságot.) És milyen beállítottság az, amikor a lényegük ellenséges Istennel és az igazsággal szemben? (Elvetemült és ádáz beállítottság.) Így van, elvetemült és ádáz beállítottság. Mi az antikrisztusok első motivációja és szándéka az istenhitben? Mit akarnak nyerni? Melyek az ambícióik és a vágyaik? Azért jönnek, hogy szolgálattevők legyenek? Annak hozzáállásával jönnek, hogy Istenbe vetett hit által jó emberek akarnak lenni és a helyes utat akarják követni? (Nem.) Akkor miért jönnek? Hogy pontosak legyünk, áldásokért jönnek, és hogy konkrétak legyünk, arra törekednek, hogy királyként uralkodjanak, hogy királyként uralkodjanak Istennel, és magasztos és nagy dolgokat keresnek. Amikor tehát Isten azt mondja, hogy az emberek szolgálattevők, az teljességgel ellentétes és szemben áll az antikrisztusok ambícióival és vágyaival, hogy áldásokat keressenek és királyként uralkodjanak, túlmegy a várakozásaikon, és sosem gondolták, hogy Isten ezt a címet adná az embereknek. Az antikrisztusok képtelenek elfogadni ezt a tényt. És milyen dolgok megtételére képesek, amikor nem tudják elfogadni ezt a tényt? Törekednek vajon arra, hogy elfogadják ezt a tényt és megváltozzanak? Nem törekednek arra, hogy elfogadják ezt a tényt, és arra sem törekednek, hogy változtassanak az ambícióikon és a beállítottságaikon. Ezért aztán, ha azt mondják nekik, hogy szolgálattevők, valamint megfosztják őket az áldások nyerésére irányuló szándékuktól és vágyuktól, többé nem képesek szilárdan állni a gyülekezetben. Abban a pillanatban, hogy felismerik az igazságot, és tudják, hogy az ilyen hozzáállással rendelkezőkhöz hasonló emberek szolgálattevők, feladnak minden reményt és felfedik a valódi arcukat. Nem törekednek arra, hogy változtassanak a szolgálattevői helyzetükön, és arra sem törekednek, hogy a „szolgálattevők” címmel szembeni helytelen hozzáállásukon és szemléletükön változtassanak, valamint, hogy kövessék az utat az igazságra való törekvésben. Ezért van az, hogy bármilyen intézkedéseket hoz is Isten, az ilyen emberek nem fogják alávetni magukat ezeknek, illetve nem fogadják el őket, és nem fogják keresni az igazságot. Helyette azon törik a fejüket, hogy kitaláljanak egy emberi módot arra, hogy megszabaduljanak ettől a címkétől, és minden lehetségest megtesznek azért, hogy levessék ezt az identitást. Az antikrisztusok által mutatott ezen megnyilvánulásból ítélve az antikrisztusok velejükig idegenkednek az igazságtól. Nem szeretik az igazságot, nem fogadják el az igazságot, és megvannak a saját elgondolásaik és elképzeléseik az igazságról, ám nem a normális módon. Ehelyett a szívük mélyéből mélységes idegenkedést, gyűlöletet, sőt ellenségességet éreznek a pozitív dolgokkal és az igazsággal szemben – ilyen az antikrisztusok lényege.

Az iménti válaszaitokból azt látom, hogy nem foglaltátok össze minden egyes beszélgetés tartalmát, majd utána nem olvastatok imádkozva, illetve nem töprengtetek. Legutóbb három fő aspektusról beszélgettünk: az első annak meghatározása volt, hogy mik a szolgálattevők; a második azok a módok, ahogyan az antikrisztusok a „szolgálattevő” címmel bánnak, illetve, hogy konkrétak legyünk, pontosan milyen megnyilvánulásai és viselkedésformái vannak annak, hogy nem hajlandók szolgálattevők lenni, és pontosan melyek az e mögött rejlő okok; a harmadik pedig az volt, hogy melyek az antikrisztusok szándékai, mivel nem hajlandók szolgálattevők lenni, nevezetesen, hogy mit akarnak csinálni, milyen ambícióik vannak, és mi a céljuk az Istenbe vetett hittel. Alapvetően ebből a három aspektusból beszélgettünk „azoknak a módoknak az altémájáról, ahogyan az antikrisztusok a »szolgálattevő« címmel bánnak”, és e három aspektuson keresztül boncolgattuk azokat a különféle gyakorlatokat és viselkedéseket, amelyeket az antikrisztusok alkalmaznak a „szolgálattevő” címmel való bánásmódjukkal, az azt illető gondolataik és szemléletük mellett. Nem töprengtek el minden egyes beszélgetés tartalmáról, miután halljátok azt. Csak ezekre a dolgokra emlékeztek rövid távon, ha azonban hosszú idő telik el, még ezekre a dolgokra sem tudtok visszaemlékezni. Ha meg akarjátok érteni és el akarjátok nyerni az igazságot, akkor erőfeszítést kell tennetek a szívetekben, és gyakran kell imádkozva olvasnotok és elmélkednetek – ezeknek a dolgoknak ott kell lenniük a szívetekben. Ha nincsenek, ha nem szívlelitek meg ezeket a dolgokat és nem tesztek erőfeszítést, és nem gondolkodtok ezekről a dolgokról a szívetekben, akkor semmit sem fogtok nyerni. Egyesek ezt mondják: „Az antikrisztusok dolga oly távol áll tőlem. Nem tervezem, hogy antikrisztus leszek, és nem vagyok olyan rossz ember, mint ők. Egyszerűen kötelességtudón a legjelentéktelenebb ember leszek, és ez rendben is van, ami engem illet. Megteszem, amire kérnek, és nem fogom az antikrisztusok útját járni. Sőt, még ha van is bennem egy kevés antikrisztusi beállítottság, idővel fokozatosan változtatok rajta, az csak egy szokásos romlott beállítottság, és nem oly komoly. Nincs értelme ezt hallgatni.” Helyes ez a szemlélet? (Nem.) Miért nem? Ha valaki beállítottságbeli változást akar elérni, akkor azt a legfontosabb felfognia, hogy milyen állapotok, gondolatok és nézőpontok születhetnek a romlott beállítottságaiból mindenféle helyzetekben. Csak e dolgokat felfogva ismerheti meg, hogy melyek a saját romlott beállítottságai, mely területeken áll ellen Istennek és száll szembe az igazsággal, és milyen dolgok vannak benne, amelyek ellentétesek az igazsággal; amint ezeket a dolgokat megismeri, meg tudja oldani ezeket a problémákat és ezeknek a romlott beállítottságoknak a kérdését, valamint elérheti az igazságvalóságba való belépést. Ha nem érted meg azokat a különféle romlott beállítottságokat, amelyek különböző helyzetekben feltárulnak, illetve azokat a különféle állapotokat, amelyek különböző helyzetekben felmerülhetnek, és nem érted azokat a módokat, ahogyan ezek a dolgok szembehelyezkednek az igazsággal, illetve, hogy hol merülnek fel problémák, akkor hogyan fogod megoldani ezeket a problémákat? Ha meg akarod oldani ezeket a problémákat, először azt kell megértened, hogy hol a forrásuk, milyen az állapotuk, hol merülnek fel a konkrét problémák, majd nekiláthatsz megoldani a belépésed módját. Ily módon a romlott beállítottságaid és a felmerülő különféle állapotok egyesével eloszlathatók. Úgy tűnik, hogy még mindig nem nagyon vagytok tisztában az igazságvalóságba való belépéssel, illetve a romlott beállítottságok eloszlatásával és a beállítottságbeli változás elérésével; még mindig nem vagytok a helyes nyomon.

5. Hogyan viszonyulnak az antikrisztusok a gyülekezetbeli státuszukhoz?

Ma az antikrisztusok érdekeire vonatkozó utolsó témáról fogunk beszélgetni: hogyan viszonyulnak az antikrisztusok a gyülekezetbeli státuszukhoz. Amikor a gyülekezetbeli státuszukról van szó, milyen megnyilvánulásokat tanúsítanak az antikrisztusok, miket tesznek, valamint milyen nézőpontjaik és beállítottság-lényegük van, amikor ezeket a dolgokat teszik – ezeket három aspektusra fogjuk bontani, és egyesével fogjuk boncolgatni őket. Az első aspektus a „színleléssel”, a második a „szélhámossággal”, a harmadik pedig a „mindenek fölé magasodva”. E három aspektus mindegyike le van írva pár szóban, és összesűrítettnek tekinthető, ugyanakkor mindegyikben sok benne van az antikrisztusok különféle tetteiből, megnyilvánulásaiból és szólásaiból, valamint a hozzáállásukból és a beállítottságukból. Most gondolkodjatok el azon, miért ezt a három aspektust határoztam meg, hogy a mai témáról beszélgessünk. Miután olvastátok, az elmétekben hogyan határoztátok meg ezt a témát, hogy hogyan viszonyulnak az antikrisztusok a gyülekezetbeli státuszukhoz? Milyen elgondolásaitok voltak? Amit a legtöbb ember gondol, az kétségkívül az antikrisztusok zsarnoksága, státusz-érvényesítése, az emberek megnyerése, valamint a hatalom megkaparintása a gyülekezetben, nevezetesen ők mindig tisztviselők akarnak lenni, érvényesíteni akarják a státuszukat, hatalmat akarnak gyakorolni és irányítani akarják az embereket – az emberek alapvetően ezekre a dolgokra gondolnak. Ezek viszonylag nyilvánvaló aspektusok, amelyeket az antikrisztusok gyakran kinyilvánítanak a gyülekezetben. Nos, ezek mellett mely más megnyilvánulások vannak még, amelyeket az emberek nem látnak? Mi mást tesznek még az antikrisztusok, hogy szilárdan megvessék a lábukat a gyülekezetben, hogy státuszra és nagy tekintélyre tegyenek szert, sőt, hogy hatalomra jussanak és több embert irányítsanak? Milyen más megnyilvánulásaik vannak? Ezek a dolgok az antikrisztusok által alkalmazott még inkább félrevezető, álnok és burkolt módok és eszközök, valamint lehetnek a szívük legmélyén rejlő ismeretlen gondolatok, illetve rejtett szándékok és célok is, nemde? Nos, akkor beszéljünk ezekről egyesével.

a. Színleléssel

Az első aspektus a „színleléssel”. A „színlelés” szó szó szerinti jelentése könnyen érthető és egyértelműen nem dicsérő. Amikor valakire azt mondják, hogy ügyesen színlel, hogy minden, amit tesz, színlelés, hogy minden, amit tesz, mások számára áthatolhatatlan, és hogy csak felszínesen viselkedik és beszél másokkal, akkor az, aki így cselekszik és viselkedik, biztosan igen csalárd ember. Nem becsületes ember, és nem egyszerű, jámbor ember, hanem igen ügyes a pszichológiai manipulációban, igen körmönfont és nagyon ügyesen téveszt meg másokat. Ez a „színlelés” szó legalapvetőbb értelmezése. Nos, akkor mi a kapcsolat az antikrisztusok viselkedése és tettei, valamint az ilyesfajta viselkedés között? Mit tesznek, ami azt mutatja, hogy színlelés a lényegük? Pontosan mi a céljuk a színleléssel? Pontosan mi a szándékuk? Miért kell színlelniük? Ezek a dolgok szorosan kapcsolódnak ahhoz a témához, amelyről ma beszélgetni fogunk.

Az antikrisztusok olyan emberek, akik nem hajlandóak lemaradni mások mögött. Nem hajlandóak függeni másoktól, nem hajlandóak elfogadni más emberek utasításait, útmutatásait és parancsait, és nem hajlandóak hétköznapinak lenni, illetve arra, hogy mások lenézzék őket. Inkább olyan emberek, akik azt szeretnék, hogy legyen tekintélyük, hogy mások nagyra becsüljék őket és mások nagyra értékeljék őket. Emellett a gyülekezetben és más emberek körében még olyan emberek szeretnének lenni, akik parancsokat osztogatnak és utasítgatnak másokat, hogy saját maguknak csináljanak meg dolgokat. Saját tekintélyük, befolyásuk és az általuk gyakorolt hatalom eszközeivel akarják megvalósítani az óhajaikat, és nem akarnak hétköznapi emberek lenni, akiknek bárki parancsolgathat és akiket utasíthat, hogy tegyenek meg dolgokat. Ilyen törekvéseik és vágyaik vannak az antikrisztusoknak a többi ember között. Az antikrisztusok meglehetősen érzékenyek, amikor a más emberek között elfoglalt státuszukról van szó. Egy csoport tagjaiként nem hiszik, hogy a koruk és a fizikai egészségük bármilyen jelentőséggel is bír. Amit fontosnak vélnek, az az, hogy miként látja őket a többség, hogy a többség időt ad-e nekik és helyet biztosít-e nekik a beszédükben és a tetteikben, hogy a státuszuk és a pozíciójuk magas vagy átlagos-e a többség szívében, hogy a többség magasan állónak vagy hétköznapinak, illetve semmi különösnek látja-e őket és így tovább; hogy a többség szerint milyenek az Istenbe vetett hitük bizonyítékai, mennyire nyomatékosak a szavaik az emberek között, vagyis hány ember ismeri el őket, hány ember dicséri őket, támogatja őket, hallgatja őket odafigyeléssel és szívleli meg, miután valamit mondanak; sőt, hogy a többség vajon olyannak látja-e őket, akiknek nagy vagy kicsi a hite, hogy milyen elszántsággal viselik a szenvedést, mennyi mindenről mondanak le és mennyit áldoznak, mennyire járulnak hozzá Isten házához, hogy vajon az Isten házában elfoglalt pozíciójuk magas vagy alacsony-e, mit szenvedtek a múltban és milyen fontos dolgokat tettek – ezek a dolgok foglalkoztatják őket a leginkább. Az antikrisztusok a fejükben gyakran rangsorolnak és állítanak fel sorrendet, gyakran hasonlítgatják, hogy ki a legtehetségesebb a gyülekezetben, ki a leginkább érthető és ékesszóló a gyülekezetben, kinek vannak jó szakmai készségei és ki a legjártasabb a technológiában. Miközben összehasonlítják ezeket a dolgokat, folyamatosan azon fáradoznak, hogy különféle szakmai készségeket tanulmányozzanak, azon igyekezve, hogy jártasak tudjanak lenni bennük és a mesterei legyenek ezeknek. Az antikrisztusok főként arra koncentrálnak, hogy erőfeszítéseket tegyenek azzal, hogy prédikációkat tartanak, illetve azzal, hogy miként magyarázzák Isten szavait oly módon, ami dicsekvésre ad nekik lehetőséget és arra késztet másokat, hogy nagyra tartsák őket. Miközben ezt az erőfeszítést teszik, nem keresik azt, hogy miként értsék meg az igazságot és miként lépjenek be az igazságvalóságba, hanem inkább azon töprengenek, hogy miként jegyezzék meg ezeket a szavakat, miként dicsekedhetnek el még több embernek az erősségeikkel, hogy még több ember tudomására jusson, hogy ők aztán tényleg valakik, hogy nem csupán hétköznapi emberek, hogy ügyesek, hogy magasabban állnak a hétköznapi embereknél. Az antikrisztusok efféle elgondolásokat, szándékokat és nézeteket dédelgetve élnek az emberek között, és mindenféle dolgokat tesznek. Mivel ilyenek a nézeteik, valamint ilyenek a törekvéseik és az ambícióik, nem tehetnek mást, mint hogy mindenféle kicsi és nagy jó viselkedésformát, helyes szólást és jócselekedetet produkálnak. Ezek a viselkedésformák és cselekedetek azt váltják ki a lelki megértéssel nem rendelkező, az igazságra alapvetően nem törekvő és csak a jó viselkedés meglétére figyelő emberekből, hogy irigyeljék és csodálják az antikrisztusokat, sőt akár utánozzák és kövessék őket; ily módon pedig teljesül az antikrisztusok célja. Hogyan viselkednek az antikrisztusok, amikor ilyen szándékokat és ambíciókat táplálnak? Erről fogunk ma beszélni. Megbeszélésre érdemes téma, sőt, olyan, amelyre mindegyikőtöknek érdemes összpontosítania, és amit érdemes megismernie.

Az antikrisztusok idegenkednek az igazságtól, egyáltalán nem fogadják el az igazságot – ami nyilvánvalóan egy tényt jelez: az antikrisztusok soha nem cselekszenek az igazságalapelvek szerint, soha nem gyakorolják az igazságot – ami egy antikrisztus legégbekiáltóbb megnyilvánulása. A hírnév és a státusz, valamint az áldások és a jutalmak mellett a másik, amire törekszenek, a test kényelmeinek és a státusz előnyeinek élvezete; és mivel ez a helyzet, természetesen bomlasztásokat és megzavarásokat okoznak. Ezek a tények mutatják, hogy Isten nem szereti azt, amire törekszenek, sem pedig a viselkedésüket és megnyilvánulásaikat. És ezek egyáltalán nem az olyan emberek cselekedetei és viselkedései, akik az igazságra törekszenek. Néhány antikrisztusban például, aki olyan, mint Pál, megvan annak elhatározása, hogy szenvedjen, amikor a kötelességét teszi, egész éjjel képes fennmaradni és meglenni étel nélkül, amikor a munkáját végzi, képes legyőzni saját testét, bármilyen betegséget és kellemetlenséget le tud győzni. És mi a célja mindezzel? Az, hogy megmutassa mindenkinek, hogy képes félretenni önmagát – képes az önmegtagadásra – amikor Isten megbízatásáról van szó; hogy számára csak a kötelesség létezik. Mindezeket mások szeme láttára mutatja be. Amikor emberek veszik körül, nem pihen, amikor kellene, sőt szándékosan meghosszabbítja a munkaóráit, korán kel és későn fekszik le. De mi a helyzet a munka eredményességével és a kötelességük hatékonyságával, amikor az antikrisztusok így fáradoznak reggeltől estig? Ezek a dolgok túlmutatnak a megfontolásaik körén. Mindezt csak mások előtt próbálják tenni, hogy mások láthassák őket szenvedni, és lássák, hogyan hoznak áldozatot Istenért, anélkül, hogy önmagukra gondolnának. Arra egyáltalán nem gondolnak, hogy az általuk végzett kötelesség és munka az igazságalapelveknek megfelelően van-e végrehajtva. Csak arra gondolnak, hogy vajon mindenki látta-e a külsőleges jó viselkedésüket, hogy mindenki tudatában van-e annak, hogy vajon mindenkire tettek-e benyomást, és hogy vajon ez a benyomás csodálatot és elismerést vált-e ki belőlük, hogy vajon ezek az emberek a hátuk mögött elismerik-e és dicsérik-e őket, ezt mondva: „Tényleg képes elviselni a nehézséget, a tűrése és a rendkívüli kitartása mindannyiunkon túltesz. Olyasvalaki, aki az igazságra törekszik, aki képes szenvedni és nehéz terhet elviselni, tartóoszlop a gyülekezetben.” Ezt hallván az antikrisztusok elégedettek. Szívükben ezt gondolják: „Annyira okos voltam, hogy így megjátszottam magam, olyan ügyes voltam, hogy ezt tettem! Tudtam, hogy mindenki csak a külsőségeket nézi, és hogy tetszenek nekik ezek a jó viselkedésformák. Tudtam, hogy ha így viselkedem, azzal elnyerem az emberek helyeslését, tetszését, hogy a szívük mélyén csodálni fognak, hogy teljesen új megvilágításban látnak majd engem, és hogy többé senki nem fog lenézni engem. És ha egy nap a fennvaló felfedezi, hogy nem végeztem valódi munkát és elbocsát engem, akkor kétségkívül sokan lesznek, akik a pártomat fogják, akik sírni fognak értem és biztatnak, hogy maradjak, és felszólalnak az érdekemben.” Titokban örvendeznek a hamis viselkedésük felett – és vajon ez az örvendezés nem fedi fel egy antikrisztus természetlényegét is? És milyen lényeg ez? (Elvetemültség.) Így igaz – ez az elvetemültség lényege. Az elvetemültség lényegétől uralva az antikrisztusok az önelégültség és az önimádat állapotát idézik elő, ami arra ösztönzi őket, hogy titokban zúgolódjanak Isten ellen és szembeszegüljenek Vele a szívükben. A felszínen úgy tűnik, hogy nagy árat fizetnek és a testük sok szenvedést visel el, de vajon tényleg tekintettel vannak Isten terhére? Őszintén feláldozzák magukat Istenért? Képesek hűségesen tenni a kötelességüket? Nem, nem képesek. A szívükben titokban versengenek Istennel és erre gondolnak: „Hát nem azt mondtad, hogy az igazság nélkül vagyok? Nem azt mondtad, hogy romlott beállítottságaim vannak? Nem azt mondtad, hogy arrogáns és önhitt vagyok, és hogy a saját királyságom megalapításával próbálkozom? Nem azt mondtad, hogy nincs lelki megértésem, hogy nem értem az igazságot és ezért szolgálattevő vagyok? Majd én megmutatom neked, hogyan végzek szolgálatot és mit gondolnak rólam a testvérek, amikor így végzek szolgálatot és így cselekszem. Majd én megmutatom neked, hogy még több ember csodálatát el tudom-e nyerni azzal, hogy így cselekszem. És egy napon, amikor el akarsz küldeni és el akarsz ítélni engem, majd meglátom, pontosan hogyan is fogod azt intézni!” Az antikrisztusok ily módon versengenek Istennel a szívükben, az igazságra való törekvést pedig ezekkel a jó viselkedésformákkal próbálják helyettesíteni. Ezáltal próbálják ellehetetleníteni annak a gyakorlati hatását, hogy Isten munkálkodik és az igazság gyakorlására vezeti az embereket, hogy azok beállítottságbeli változást érjenek el. Lényegében ezt az értelmezést használják fel Istennek az embert ítéleten és fenyítésen keresztül megmentő munkájának az ellehetetlenítésére és elítélésére, és azt hiszik, hogy helytelen és hatástalan az, ha Isten megítéli az embereket. Az antikrisztusoknak ezek az elgondolásai és nézőpontjai elvetemültek, alattomosak, Istennek ellenállók és Isten ellen valók. Mielőtt Isten kifejezetten elítéli őket, a szívükben versengeni kezdenek Istennel; mielőtt Isten leleplezi őket és elítéli a viselkedésüket, elkezdenek színleléshez folyamodni, hogy félrevezessenek másokat és megnyerjék az emberek szívét annak érdekében, hogy tagadják Isten szavait és tagadják azt a tényt, hogy csak az igazságra való törekvés vezethet beállítottságbeli változáshoz és Isten szándékainak megelégítéséhez. Vajon nem ez az értelmezésük lényege? Nincs tehát az antikrisztusoknak elvetemült beállítottsága? A szenvedésük mögött ilyen ambíciókat és hamisságokat dédelgetnek, és Isten ezért utálja az ilyen embereket és az ilyen beállítottságot. Az antikrisztusok azonban soha nem látják, illetve nem ismerik be ezt a tényt. Isten az ember szíve legmélyét figyeli meg, míg az ember csak a külső megjelenését látja az embernek – a legostobább dolog az antikrisztusokkal kapcsolatban az, hogy nem ismerik el ezt a tényt, és nem is látják. És így minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy jó viselkedéssel beburkolják és fényezzék magukat, hogy mások azt gondolják, képesek szenvedni és nehézséget elviselni, olyan szenvedést elviselni, amit az átlagember képtelen, olyan munkát végezni, amit az átlagember nem képes, hogy mások úgy gondolják, van kitartásuk, hogy képesek leigázni a saját testüket, és hogy nem törődnek a saját testi érdekeikkel és élvezeteikkel. Időnként még szándékosan is addig hordják a ruháikat, amíg egy kissé piszkosak nem lesznek, és nem mossák ki azokat, még akkor sem, amikor bűzleni kezdenek; bármit megtesznek, amiért más emberek imádják őket. Minél inkább mások szeme előtt vannak, annál inkább megtesznek mindent, amit tudnak, hogy mutogassák magukat, hogy mások különbözőnek lássák őket az átlagemberektől, hogy úgy lássák, az arra irányuló vágyuk, hogy feláldozzák magukat Istenért, nagyobb, mint az átlagembereké, hogy a szenvedésre való elszántságuk nagyobb, mint az átlagembereké, és hogy a kitartásuk a szenvedés elviselésére nagyobb, mint az átlagembereké. Az antikrisztusok ilyen viselkedéseket produkálnak az efféle körülmények között, és e viselkedések mögött az antikrisztusok szíve mélyén ott a vágy, hogy az emberek imádják és nagyra tartsák őket. Amikor pedig elérik céljukat, amikor hallják az emberek dicséreteit, és amikor látják, hogy az emberek irigy, csodáló és elismerő pillantásokat vetnek feléjük, akkor érzik boldognak és elégedettnek magukat a szívükben.

Mi a különbség az antikrisztusok szenvedést viselő és árat fizető felszínes jó viselkedése, valamint aközött, hogy az ember igazán tekintettel van Isten szándékaira, hűséges és őszintén feláldozza magát Istenért? (A szándék más. Azok, akik őszintén feláldozzák magukat Istenért, az alapelvek keresésére, a munka eredményeire, valamint a munka hatékonyságára fognak összpontosítani. A felszínen úgy tűnik, hogy az antikrisztusok feláldozzák magukat Istenért, ez azonban csak annak elérésére szolgál, hogy mások nagyra becsüljék őket. A munka hatékonyságára, illetve a munka eredményeire egyáltalán nem gondolnak.) Így van, különbség van a beszédük és a tetteik szándékaiban, ösztönzőjében és forrásában – ez teljességgel különböző. Azok az emberek, akik hozzájuk hasonlóan viselik a szenvedést és az igazságra törekednek, e szenvedés folyamán keresik az alapelveket. Az alapelvek keresése legalábbis azt mutatja, hogy megvan bennük a magát alávető mentalitás; nem próbálják a saját dolgaikat tenni, illetve nem próbálnak maguknak tenni dolgokat, a tetteikben alávetettség és istenfélő szív van, és igen világosan tudják, hogy a kötelességüket végzik, nem pedig az ember vállalkozásával foglalatoskodnak. Bár látszólag az antikrisztusok is szenvedést viselnek, ők csak ímmel-ámmal teszik ezt, és az emberek előtt fitogtatják, hogy lássák; nem keresik az igazságalapelveket, a tetteikben nincs alávetettség, illetve istenfélő szív, a szívük nem él Isten előtt, és arra próbálják felhasználni az efféle viselkedést és megnyilvánulásokat, hogy megnyerjék az embereket és megvásárolják az emberek kegyeit. Van itt különbség, nemde? Az antikrisztusok viselkedésének lényegéből ítélve mondhatjuk vajon, hogy a szenvedés elviselése náluk színlelés? (Igen.) Ez kellően bizonyítja, hogy a viselkedésük és a szenvedés elviselésének megnyilvánulása csupán olyan, mintha az lenne, valamint színjáték, amelyet azért mutatnak be, hogy az emberek lássák – nem Isten előtt cselekszenek. Ez egy aspektus. A másik aspektus az, hogy az antikrisztusoknál senki sem ügyesebb a színlelésben és az ámításban – így hát rendkívül alkalmazkodóak és gyakran vetnek be bizonyos ravasz eszközöket az emberek félrevezetésére és megtévesztésére, hogy elérjék abbéli céljukat, hogy az embereket rávegyék, hogy imádják őket. Ebben a legjobbak, ez a vérükben van, és veleszületett módon rendelkeznek ezzel a ravasz és változékony lényeggel. Vannak például olyan antikrisztusok, akiknek a szavai és viselkedése igen kedvesnek és alázatosnak tűnik, akik sosem leplezik le mások gyengeségeit, akik előzékenyek, akik nem sietnek meg- és elítélni másokat, akik, amikor az emberek negatívak és gyengék, azonnal segítő kezet nyújtanak. Azt a benyomást keltik, hogy melegszívű és kedves, jó emberek. Amikor az emberek nehéz helyzetben vannak, időnként szavakkal és esetenként pár tettel segítenek; olyan is van, hogy némi pénzt vagy anyagi dolgokat adományoznak a megsegítésükre. Külsőleg jónak tűnnek a tetteik. A legtöbb ember fejében ez az a fajta ember, akivel találkozni és cimborálni akarnak; az ilyen emberek nem fogják fenyegetni vagy zavarni őket, és sok segítséget kaphatnak tőlük – anyagi vagy mentális támogatást például, sőt akár magasabb szintű szellemi elméletekkel kapcsolatos segítséget és így tovább. Az ilyen emberek látszólag semmi rosszat nem tesznek: nem bomlasztanak, illetve nem zavarnak a gyülekezetben, és úgy tűnik, összhangot teremtenek, bármelyik csoport tagjai is; a működésük és a közvetítésük alatt mindenki boldognak tűnik, az emberek kijönnek egymással és nem veszekednek, illetve nem vitáznak. Amikor ők ott vannak, mindenki úgy érzi, hogy milyen jól kijönnek egymással, milyen közel állnak egymáshoz. Amikor távoznak, egyesek pletykálkodni kezdenek egymással, kiközösítik egymást, féltékennyé válnak és vitatnak dolgokat; csak akkor szűnik meg mindenki veszekedni, amikor ezek az antikrisztusok közöttük vannak és békére szólítanak fel. Ezek az antikrisztusok igen ügyesnek tűnnek a munkájukban, van azonban egy dolog, amely megmutatja, hogy valójában miben is sántikálnak: mindenki, akit ők tanítanak és vezetnek, képes szavakat és doktrínákat beszélni, mind tudják, hogyan üljenek a magas lovon és oktassanak ki másokat, mind tudják, hogyan hízelegjenek az embereknek és hogyan férkőzzenek a kegyeikbe, tudják, hogyan legyenek minden hájjal megkentek és csalárdak, tudják, kinek mit kell mondani, talpnyalókká lesznek, kívülről pedig tökéletesen békésnek tűnnek. Mivé tették a gyülekezetet ezek az antikrisztusok? Vallásos szervezetté. És mi az eredmény? Az emberek a sátáni filozófiájuk szerint élnek és nem hajlandóak az igazságra törekedni, nincs belépésük az életbe és teljesen elveszítették a Szentlélek munkáját. Így okoznak kárt a testvéreknek az antikrisztusok és így vezetik őket pusztulásba – közben mégis azt hiszik, hogy nagy hozzájárulásokat tettek, hogy nagy dolgokat tettek a testvérekért és nagy áldásokat hoztak nekik. Gyakran tanítják arra a testvéreket, hogy legyenek alázatosak és türelmesek, legyenek elnézőek és figyelmesek, amikor azt látják, hogy egy testvérnek problémája van, ne legyenek durvák a beszédben, illetve ne bántsanak másokat, valamint megmondják másoknak, hogy milyen pózban üljenek vagy álljanak, illetve milyen ruhákat viseljenek. Amit gyakran tanítanak a testvéreknek, az nem az, hogy miként értsék meg az igazságot, illetve lépjenek be az igazságvalóságba, hanem az, hogy miként kövessék az előírásokat és viselkedjenek jól. A gyámságuk alatt az emberek interakciói nem Isten szavain, nem az igazságalapelveken alapszanak, hanem a talpnyalói lét világi ügyekre vonatkozó filozófiáján. Látszólag senki sem bánt senkit, senki sem mutat rá mások hibáira, ám senki sem mondja meg senkinek, hogy mit gondol valójában, és nem nyílik meg, valamint nem beszél a romlottságáról, a lázadó mivoltáról, a hiányosságairól és a vétkeiről. Ehelyett felszínesen arról fecseg, hogy ki szenvedett és fizetett árat, ki volt hűséges a kötelessége végzésében, ki volt jótékony a testvérekkel, ki tett jelentős hozzájárulást Isten házában, kit tartóztattak le és ítéltek el, amiért hirdette az evangéliumot – ez minden, amiről beszél. Az antikrisztusok nemcsak arra használják fel a jó viselkedést – hogy látszólag alázatosak, türelmesek, elnézőek és segítőkészek –, hogy leplezzék és álcázzák magukat; személyes példát is próbálnak mutatni, hogy megfertőzzenek másokat ezzel a jó viselkedéssel, és arra bátorítsák őket, hogy utánozzák azt. A jó viselkedésük mögötti cél nem más, mint hogy az emberek figyelmének középpontjába kerüljenek, hogy elérjék, hogy az emberek nagyra tartsák őket. Amikor Isten választottjai az önismeretükről beszélnek és boncolgatják a saját romlott beállítottságaikat, ők csendben maradnak és egyáltalán nem tesznek kísérletet arra, hogy a saját romlottságukat boncolgassák. Amikor a testvérek leleplezik és megmetszik egymás romlott megnyilatkozásait, az antikrisztusok az egyetlenek, akik mindenkivel szemben alázatot, türelmet és elnézést gyakorolnak; ők nem leplezik le a romlottságot, amelyet valaki felfed, sőt még méltatják és dicsérik is a testvéreket a jó viselkedésükért és a változásért; a talpnyalók szerepét játsszák, a szeretetteljesség, a figyelmesség, az elnézés és a vigasztalás álcája mögé rejtőzve. Ezek az antikrisztusok abbéli megnyilvánulásai, hogy rendkívül ügyesek a színlelésben, valamint az emberek megtévesztésében és félrevezetésében.