Gondoljátok át és ismerjétek fel, hogy az alábbi helyzet az antikrisztusok korábban említett megnyilvánulásai közül melyikbe tartozik. Volt egy vezető, aki minden nap napkeltétől napnyugtáig dolgozott, és igen felelősségteljesnek tűnt. Mégis ritkán lehetett látni, azt a benyomást keltve, hogy nagyon elfoglalt a munkával, és feltehetően nem tétlen, látszólag megfizette a kötelességvégzése árát. Később, amikor elvégzendő munka volt a lakóhelyükön és az udvarukon, elrendeltük valakinek, hogy irányítsa őket a munkában. Amikor nem voltunk ott, neki kellett volna előlépnie, hogy segítsen irányítani és felelősséget vállalni a munkáért; neki kellett volna kezdeményeznie. Hát nem észszerű és helyénvaló ez? Mindig ott kellene lennem, hogy felügyeljem ezeket a házimunkákat és feladatokat? (Nem.) Az esetek többségében az ilyen fárasztó feladatok nem igazán érintik az igazságot. Az embereknek csak szorgalmasan kell dolgozniuk, nem szabad romboló tevékenységet folytatniuk, szolgálatkésznek kell lenniük, és tenniük kell, amit kérnek tőlük – ez egyszerű és könnyen megvalósítható. Később, amikor az adott területen végzett feladatok lényegében befejeződtek, de folyamatos irányításra továbbra is szükség volt, átadtam a felelősséget ennek a vezetőnek. Azt mondtam neki, hogy tartsa tisztán a területet, és biztosítsa, hogy minden karbantartást igénylő dolog jól legyen gondozva. Főként két dolog volt: először is, kívül-belül tartsa tisztán és rendben az összes megbeszélt teret és szobát. Másodszor, ápolja jól a növényeket; például öntözze meg az újonnan ültetetteket, hogy ne pusztuljanak el, metssze meg őket szükség szerint az évszaknak és a növekedésüknek megfelelően, valamint trágyázza őket, amikor szükséges. Csupán ez a két feladat – szerintetek ez sok? Lehet ez fárasztó? (Nem.) Ez a két feladat nem sok; egy étkezés utáni séta alkalmával be lehet fejezni őket. Mellesleg, nem kell a saját lakókörnyezetedről is gondoskodnod? Emberként élni már csak ilyen; az efféle feladatok nélkülözhetetlenek a normális emberi élethez. Gondoskodnod kell a saját lakókörnyezetedről. Ha nem teszed, akkor nem különbözöl az állatoktól. Még akkor is embernek lehet nevezni téged? Az állatok nem gondoskodnak a környezetükről; nincsenek kijelölt helyeik a testi szükségleteik elvégzéséhez, sem állandó helyeik az evéshez és alváshoz. Ebben a tekintetben az emberek felsőbbrendűbbek az állatoknál; az emberek gondoskodnak a környezetükről, törődnek a tisztasággal, és vannak követelményeik a környezetükkel szemben. Tehát nem volt túlzás, hogy ezt kértem tőle, igaz? (Igaz.) Miután kiosztottam ezeket a feladatokat, elmentem egy másik helyre, a vezetőnek pedig el kellett volna végeznie a meghatározott munkát. Egy nap elmentem ellenőrizni, hogyan kezelik a környezetet, és útközben szívfájdalmat, ingerültséget és haragot éreztem! Szerintetek mi történt? Mi okozhatott ilyen érzelmeket? (Nem hajtotta végre Isten parancsait és rendelkezéseit.) Pontosan, csak így lehet mondani – nem valósította meg őket. Abban az időszakban, amíg távol voltam, az időjárás nem volt különösebben száraz, de sok újonnan ültetett facsemetének sárgultak a levelei, némelyik le is hullott. Ami felháborító volt, hogy két közismert virágzó fa levelei buja zöldből lilásvörösbe, majdnem sárgába fordultak. Titeket feldühít, ha ezt halljátok? Ami még felháborítóbb volt, hogy a bejáratnál lévő tiszta cementburkolatot kosarak, műanyag zacskók, szemét, az elvégzett munkákból származó faforgács, szögek, szerszámok borították – minden szét volt szórva, koszos és rendetlen felfordulást teremtve! Ki ne lenne dühös, ha ilyen látvány fogadná? Csak egyféle ember van, aki nem lenne dühös – azok, akik az állatok csoportjába tartoznak, akiknek nincsenek normáik a környezetükkel szemben vagy nem érzékenyek rá, akik közömbösek a szagok, a tisztaság vagy a kényelem iránt, és akik egyáltalán nincsenek tisztában azzal, hogy mi a jó és mi a rossz. Bárki, aki normális emberi mivolttal rendelkezik, aki rendelkezik normákkal a környezetével szemben, valamint a gondolkodás képességével, feldühödne egy ilyen állapot láttán. Egy nagy csoport ember élt ott, mégsem tudtak megbirkózni még ezzel az apró feladattal sem. Miféle emberek ezek? Miután utasításokat adtam, így bántak vele, ezt tették. Kezelni az itteni környezetet és törődni ezzel a néhány dologgal nem kimerítő, ugye? Semmilyen tevékenységedet nem akadályozza, ugye? Nem befolyásolja az összejöveteleiteket, imáitokat, vagy Isten szavainak olvasását, ugye? Akkor miért nem lehet megcsinálni? Amikor jelen vagyok és felügyelem és figyelem őket, ezek az emberek dolgoznak valamennyit, de amint elmegyek, abbahagyják; senki sem vállal felelősséget. Mi folyik itt? Otthonuknak tekintik ezt a helyet? (Nem.) Még mindig azt mondják, hogy Krisztus királysága az ő meleg otthonuk, de vajon tényleg így gondolják? Tényleg így viselkednek? Nem. Még azzal a környezettel sem foglalkoznak, amelyben élnek. Még azután sem vállal senki felelősséget, hogy utasítottam őket, és senkit sem érdekel. Amikor azt mondják nekik, hogy dolgozzanak, csinálják egy kicsit, de miután végeztek, hanyagul félredobják a szerszámokat, és azt gondolják: „Foglalkozzon vele az, akit érdekel, nem az én dolgom. Amíg van mit ennem és fedél van a fejem fölött, addig rendben vagyok.” Miféle emberi mivolt ez? Miféle erkölcs? Rendelkezik-e az ilyen ember akár egy szemernyi normális emberi mivolttal is? Igazán felfoghatatlan, hogy ennyi éven át hittek Istenben, anélkül, hogy bármit is változtak volna! Annyi erőfeszítést fektettem abba, hogy megtegyem ezeket a dolgokat értetek, mindent olyan jól elrendeztem. Én nem itt élek, nem élvezek semmit belőle – mindez értetek van. Nem kell hálásnak lennetek; csak gondoskodjatok a saját lakókörnyezetetekről, és kész – miért olyan nehéz ezt megtenni? Később rájöttem, hogy ennek a viselkedésnek oka van. Az emberek azért jönnek Isten házába – akár a családjukat és a karrierjüket hagyták hátra, akár a tanulmányaikról és a jövőbeli kilátásaikról mondtak le –, hogy a kötelességüket végezzék, nem pedig azért, hogy az Én dolgozóim legyenek hosszú távon. Miért? Nem kapnak egy fillért sem, miért kellene hát Rám hallgatniuk? Miért kellene rendben tartaniuk a környezetet Miattam? Miért kellene ilyen erőfeszítést tenniük Értem? Így gondolkodnak. Úgy érzik, elég, ha jól végzik a saját munkájukat és jól végzik a kötelességeiket, hogy a munkakörükbe tartozó ügyekkel való foglalkozás kitölti a felelősségeiket. Bármi másra kérem őket, amennyiben az kapcsolódik a kötelességeikhez és a szakmájukhoz, talán megfontolják azt, a többire azonban találnom kell valaki mást, aki elvégzi. A burkolt üzenet az, hogy „Mi a királyság népe vagyunk; hogyan végezhetnénk ilyen piszkos és fárasztó munkát? Felsőbbrendű emberek vagyunk; ha mindig alantas és megalázó munkát kell végeznünk, árt a megítélésünknek! Meghatározott identitással rendelkező emberek vagyunk, miért nehezíted meg folyton a dolgunkat?” Miután megértettem ezt, nyertem némi betekintést abba, hogy a legtöbb ember miért idegenkedik a munkától, miért áll ellen és miért nem hajlandó dolgozni, miért hasonlítgatja magát másokhoz és miért folyamodik trükkökhöz, hogy kihúzza magát a kötelességei alól, amikor dolgozik – azért, mert a legtöbben nem törekszenek az igazságra. A „nem törekszik az igazságra” egy gyakori mondás, a valóságban azonban sok ember természeténél fogva hajlamos a kényelem szeretetére és arra, hogy gyűlölje a munkát. Ez azzal párosul, hogy az „épphogy boldogulni” gondolkodásmódja irányítja őket, úgy hiszik, hogy az igazságra törekedni annyit tesz, hogy együtt ülnek, beszélgetnek és vitatkoznak, épp úgy, ahogy a nagy vörös sárkány nemzetében, ahol az emberek állandóan gyűléseket tartanak, újságot olvasnak és teát kortyolgatnak – szerintük ez az Istenben való hit és a kötelességük végzése. Amint felmerül a földművesként való munkálkodás és munkavégzés témája, sokan úgy gondolják, hogy az ilyen életnek semmi köze hozzánk, keresztényekhez. Egy keresztény élete mentes az „alantas örömöktől”. Következésképpen úgy vélik, hogy a világ hétköznapi feladatai fölött állnak – a takarítás, a kártevőirtás, a gazdálkodás, a metszés, a virágültetés és hasonlók mind nem tartoznak hozzájuk; már rég túlléptek az ilyen alantas életvitelen. Nem ez a legtöbb ember állapota? (De igen.) Könnyen helyrehozható az efféle állapot? Egyesek, amikor arra kérik őket, hogy gépkezelést tanuljanak, nem veszik azt komolyan, sőt szándékosan rosszul használják, néhány nap alatt tönkretéve a gépet. Az újonnan vásárolt gépek elromlanak, a javítási költség pedig nem olcsó. Ezt gondolják: „Nem te kértél arra, hogy tanuljam meg? Most, hogy tönkretettem a gépet, és már nincs gép, van mentségem a pihenésre, igaz? Nem kell többé dolgoznom, ugye? Folyton arra kértél, hogy tanuljak, és itt az eredménye. Ezt akartad látni?” Néhány gép javítási költsége majdnem annyi, mint újat venni. Egyesek egyáltalán nem érzik rosszul magukat, illetve nem éreznek bűntudatot, miután ilyen hibákat követtek el. Ha ezt összehasonlítod a korábban említett elképzeléssel, miszerint „egy fillért sem költünk el isten házának pénzéből, mert istennek tett felajánlás az”, melyik kijelentés hangzik el őszintén, és melyik viselkedés a valóság? Tönkreteszik a gépeket, néhány javítás költsége pedig elég egy új gép megvásárlására. Ez a pazarló viselkedés a valóság, míg az a kijelentés, hogy nem herdálják el a felajánlásokat, hamis, csalárd és félrevezető. A korábban tárgyalt példa kapcsán, ha azt az antikrisztusok beállítottságának vagy lényegének kategóriája alá sorolnánk, a mai beszélgetés melyik aspektusához kapcsolódna? Melyik aspektus alá sorolnánk? Azt mondják: „Azért vagyok itt, hogy a kötelességemet végezzem, és nem azért, hogy az állandó munkásod legyek.” Helyes ez a kijelentés? Azért vagy itt, hogy a kötelességedet végezd, de ki határozta meg, hogy ez a kötelesség mivel jár és mivel nem? Vajon ezek a feladatok nem részei annak, amit meg kellene tenned? Épp úgy, mint a mindennapi életben, a pénzkeresés, hogy eltartsd a családodat, a te felelősséged. Ha zöldséget akarsz, és úgy döntesz, hogy magad termeszted meg, az a te választásod, de vajon ez azt jelenti, hogy más háztartási feladatok nem a te felelősségeid? Az a kijelentés, hogy azért vagy itt, hogy végezd a kötelességedet, helyes, azt mondani azonban, hogy nem azért vagy itt, hogy állandó munkás legyél, problémás. Mit jelent az, hogy „állandó munkás”? Ki bánik veled úgy, mintha az lennél? Senki sem tekint téged állandó munkásnak, és ezeknek a feladatoknak az elvégzése, illetve egy kis erőfeszítés még nem tesz téged azzá. Nem állandó munkásként tekintek rád, és Isten háza sem úgy használ téged. Azt a munkát végzed, ami a te felelősséged; ezek mind a te kötelességed körébe tartoznak. Kisebb léptékben ez arról szól, hogy fenntartsd a mindennapi életedet, biztosítsd a fizikai jólétedet és a normális élettani funkcióidat, gondoskodj arról, hogy jól élj. Nagyobb léptékben minden feladat Isten munkájának terjesztésével kapcsolatos. Tehát miért van az, hogy néhány feladatot ezek közül hajlandó vagy elvégezni, de a többit nem? Miért válogatsz? Miért tartod az állandó munkások munkájának, alantas munkavégzésnek azt, hogy egy kis erőfeszítést fejtesz ki, takarítasz egy kicsit és gondozod a környezetet? Az egyik ok itt keresendő: amikor Krisztus parancsairól és valamennyi követelményéről van szó, az emberek azokat a feladatokat, amelyeket hajlandóak elvégezni, a kötelességük részének tekintik, míg azokat, amelyeket nem hajlandóak megtenni, vagy amelyeknek ellenállnak, az állandó munkás feladatainak ítélik. Vajon ez nem a tények elferdítése? Ez egy eltérés az emberek megértésében. Mi okozza ezt az eltérést? Az emberek preferenciái. És mi felé hajlanak ezek a preferenciák? Attól függenek, hogy szenved-e a test. Ha a test nem élvezhet kényelmet, ha nehézséget vagy fáradtságot kell elviselnie, az emberek ellenállóvá válnak. Azokat a feladatokat, amelyeket hajlandóak elvégezni, amelyek pompásak és tiszteletreméltók, vonakodva elfogadják, és a kötelességük végzésének tekintik. Sorolható ez a hozzáállás a Krisztussal való szembeszegülés kategóriájába? Az emberek határozottan ellenzik és megtagadják azoknak a feladatoknak az elvégzését, amelyeket nem hajlandók megtenni; mindegy, milyen jól érvelsz, egyszerűen elutasítják és ellenkeznek. Könnyű megoldani az embereknek ezeket az állapotait és problémáit? Az egész attól függ, hogy az illető mennyire szereti az igazságot. Ha valaki egyáltalán nem szereti az igazságot, és idegenkedik tőle, akkor soha nem fog megváltozni. Ha azonban megvan az elszántságod, hogy szenvedj, képes vagy lázadni a test ellen, valamint rendelkezel őszinte alávetettséggel és az alávetettség hozzáállásával, akkor ezek a problémák könnyen megfordíthatók, igaz? (Igaz.) Az ember életében nincs olyan, hogy nem végez semmilyen munkát. Egyesek azt mondják: „A múltbeli uralkodók nem végeztek semmilyen munkát.” Ez tényleg igaz? A legtöbb uralkodó nem a palotaélet élvezetével töltötte minden napját. Néhányan fiatalon kezdtek költészetet és irodalmat tanulni, és napkeltétől napnyugtáig dolgoztak. Trónra kerülésük után inkognitóban tettek látogatásokat, hogy megértsék a nép bajait, nemzeti válság idején pedig egyesek még a csatatérre is elmentek. Bár nem sok ilyen uralkodó volt, azért valóban akadtak néhányan. Még ha voltak is olyan uralkodók, akik szinte semmit sem tettek, ahogy egyesek mondják, belőlük nagyon kevés volt. Az olyan ember, aki nem vesz részt semmilyen megfelelő tevékenységben, mégis arról álmodik, hogy csak a legjobbat élvezi, csupán fantáziál.

Sokan a kétkezi munkával való fáradozásra mindig valami méltatlan dologként gondolnak. Helyes ez a nézet? Olyanok is vannak, akik az efféle fáradozást munkavégzésnek tekintik, akik úgy vélik, hogy csak az egyházi munkát végző vezetők és dolgozók tekinthetők úgy, hogy kötelességet végeznek – helyes az efféle felfogás? (Nem.) A következőképpen kell értened ezt a kérdést: Szükség van emberekre, hogy elvégezzék mindazt, amit Isten megkövetel az emberektől, valamint az összes különféle munkát Isten házában – ezek a dolgok mind az emberek kötelességeinek számítanak. Nem számít, milyen munkát végeznek az emberek, ez az a kötelesség, amelyet végre kell hajtaniuk. A kötelességek nagyon széles hatókört fednek le, és sok területet tartalmaznak, de bármilyen kötelességet végzel, egyszerűen szólva, az a te kötelezettséged, és olyasmi, amit meg kell tenned. Amíg arra törekszel, hogy azt szívből, jól végezd, Isten helyeselni fog, és el fogja ismerni, hogy olyasvalaki vagy, aki igazán hisz Istenben. Nem számít, ki vagy, ha mindig megpróbálsz kibújni a kötelességed alól vagy elbújni előle, akkor gond van. Finoman fogalmazva, túl lusta vagy, túl sikamlós, tétlen, és szereted a pihenőidőt és gyűlölöd a munkát. Komolyabban fogalmazva pedig nem vagy hajlandó végezni a kötelességedet, és nincs benned hűség vagy alávetettség. Ha még fizikailag sem vagy képes fáradozni, hogy felvállald ezt a kis munkát, akkor mit tehetsz? Mit vagy képes megfelelően csinálni? Ha valakiben valóban van hűség és felelősségérzet a kötelessége iránt, akkor amíg azt Isten megköveteli, és amíg Isten házának szüksége van rá, addig mindent meg fog tenni, amit kérnek tőle, anélkül, hogy saját döntéseket hozna. Vajon nem az a kötelességvégzés egyik alapelve, hogy vállaljuk és jól csináljuk azt, amire képesek vagyunk, és amit meg kell tennünk? (De igen.) Egyesek, akik kint végeznek kétkezi munkát, nem értenek egyet, és azt mondják: „Ti az egész napot azzal töltitek, hogy a szobátokban végzitek a kötelességeteket, széltől és naptól védve. Ebben egyáltalán nincs semmi nehézség, a ti kötelességetek sokkal kényelmesebb, mint a miénk. Képzeljétek magatokat a mi helyünkbe, nézzük meg, bírnátok-e több órán át kint dolgozni, és kint lenni a szélben és az esőben.” Valójában minden kötelesség bizonyos nehézségekkel jár. A fizikai munka fizikai nehézségekkel jár, a szellemi munka pedig szellemi nehézségekkel; mindegyiknek megvannak a maga nehézségei. Mindent könnyebb mondani, mint megtenni. Amikor az emberek valóban elvállalnak egy feladatot, akkor egyrészt a jellemük a döntő, másrészt pedig az, hogy szeretik-e az igazságot vagy sem. Először beszéljünk a jellemről. Ha valakinek jó a jelleme, akkor mindennek a pozitív oldalát látja, és képes pozitív szemszögből és az igazság alapján elfogadni és felfogni a dolgokat; vagyis a szíve, jelleme és lelke egyenes – ez a jellem szempontjából való megközelítés. Ezután beszéljünk egy másik aspektusról – arról, hogy valaki szereti-e az igazságot vagy sem. Az igazság szeretete az igazság elfogadására való képességre utal, vagyis függetlenül attól, hogy felfogod-e Isten szavait, illetve megérted-e Isten szándékát vagy sem, függetlenül attól, hogy a munkáddal, a végrehajtandó kötelességeddel kapcsolatos nézeted, véleményed és nézőpontod összhangban van-e az igazsággal, mégis képes vagy elfogadni azt Istentől; ha alávetett és őszinte vagy, akkor ez elég, ez alkalmassá tesz a kötelességed végzésére, és ez a minimum követelmény. Ha alávetett és őszinte vagy, akkor, amikor egy feladatot végrehajtasz, nem leszel felületes, és nem fogsz csalárd módon lazsálni, hanem beleadod teljes szívedet és erődet. Ha valakinek rossz a belső állapota, és negativitás támad benne, akkor elveszíti a lendületét, és felületes akar lenni; nagyon jól tudja a szívében, hogy az állapota nem helyes, és mégsem próbálja ezt helyrehozni az igazság keresésével. Az ilyen emberek nem szeretik az igazságot, és csak kis mértékben hajlandóak a kötelességüket végezni; vonakodnak erőfeszítéseket tenni vagy nehézségeket elszenvedni, és folyton csalárd módon lazsálni próbálnak. Valójában Isten már mindezt alaposan átvizsgálta – akkor miért nem figyel ezekre az emberekre? Isten csak arra vár, hogy választott népe felébredjen, felismerje, leleplezze ezeket az embereket és kiiktassa őket. Az ilyen emberek azonban mégis azt gondolják magukban: „Nézd csak, milyen okos vagyok. Ugyanazt az ételt esszük, munka után azonban ti teljesen kimerültek vagytok, én pedig egyáltalán nem vagyok fáradt. Én vagyok az okos. Nem dolgozom olyan keményen; aki keményen dolgozik, az idióta.” Vajon helyes, hogy így tekintenek a becsületes emberekre? Nem. Valójában azok az emberek, akik keményen dolgoznak, amikor a kötelességüket végzik, az igazságot gyakorolják és Istennek tesznek eleget, így ők a legokosabb emberek mind közül. Mi teszi őket okossá? Azt mondják: „Semmit sem teszek, amit Isten nem kér tőlem, és mindent megteszek, amire megkér. Megteszem, bármit kérjen is, beleadom szívemet és minden energiámat, és egyáltalán nem veszem félvállról. Nem emberért teszem ezt, Istenért teszem. Isten annyira szeret engem; meg kell tennem, hogy eleget tegyek Istennek.” Ez a megfelelő gondolkodásmód. Ennek eredményeként, amikor az egyház eltakarítja az embereket, kiiktatják mindazokat, akik megbízhatatlanok a kötelességük végzésében, míg azok a becsületes emberek, akik elfogadják Isten átvizsgálását, megmaradnak. Folyamatosan javul ezeknek a becsületes embereknek az állapota, Isten pedig megóvja őket mindenben, ami éri őket. És mivel érdemlik ki ezt az oltalmat? Azzal, hogy becsületesek a szívükben. Nem félnek a nehézségtől vagy a kimerültségtől, amikor a kötelességüket végzik, és semmiben sem válogatnak, amit rájuk ruháznak; nem kérdezik, miért, csak teszik, amit mondanak nekik, engedelmeskednek, anélkül, hogy bármilyen vizsgálatot vagy elemzést folytatnának, vagy bármi mást figyelembe vennének. Nem számítóak, és minden dologban képesek az engedelmességre. Belső állapotuk mindig nagyon normális. Amikor veszéllyel néznek szembe, Isten megóvja őket, ha betegség vagy vész sújtja őket, Isten akkor is megóvja őket, és a jövőben csak áldásokat fognak élvezni. Egyesek egyszerűen nem látják át ezt a dolgot. Amikor látják, hogy kötelességvégzésük során a becsületes emberek önként viselik el a nehézségeket és a kimerültséget, úgy gondolják, hogy ezek a becsületes emberek ostobák. Mondd csak, ez ostobaság? Ez őszinteség, igaz hit. Igaz hit nélkül sok dolgot soha nem lehet igazán megérteni vagy megmagyarázni. Csak azok tudják a legtisztábban a szívükben, hogy mi is történik valójában, akik megértik az igazságot, akik mindig Isten előtt élnek és normális kapcsolatban vannak Vele, valamint azok, akik igazán alávetik magukat Istennek és őszintén félik Istent. Miért tudják ők, míg mások nem? Ez abból ered, hogy tapasztalatot szereztek az igazság gyakorlása révén, valamint azáltal, hogy őszinte emberek. Ember nem adhat ilyen tapasztalatot, és nem is lophatja vagy veheti el tőlük senki. Hát nem áldás ez? Az ilyen áldott állapotot nem érhetik el az átlagemberek. És miért van ez így? Azért, mert az emberek túlságosan csalárdak és elvetemültek; hiányzik belőlük a becsületesség, képtelenek becsületes embernek lenni, és hiányzik belőlük az őszinte szív, így az, amit kapnak, korlátozott. Ami az antikrisztusokat illeti, őket még kevésbé kell megemlíteni. A különböző dolgokhoz való hozzáállásuk, valamint természetlényegük, különösen pedig Krisztushoz való hozzáállásuk alapján az antikrisztusokhoz hasonló emberek soha nem részesülnek majd ebben az áldásban. Miért van ez így? Azért, mert a szívük túlságosan elvetemült és alattomos! Személytől függően eltérően bánnak az emberekkel, kaméleon módjára változtatják színüket, a gondolataik pedig állandóan mozgásban vannak, nem engedik el a sólymot, amíg nem látták a nyulat, nem őszinték Isten irányában, nincs bennük alávetettség Iránta, és csak üzletelnek Vele. Mi a következménye az ilyen hozzáállásnak és lényegnek? Az, hogy bármilyen ügyben képtelenek átlátni vagy megérteni a különféle emberek és helyzetek lényegét, valamint az ezekben a helyzetekben rejlő igazságokat. Isten szavai ott vannak előttük, ők pedig műveltek, tudják, hogyan kell olvasni és elemezni, rendelkeznek értelemmel, és tudják, hogyan kell átvizsgálni, akkor miért nem képesek megérteni? Nem számít, hány éves korig élnek, még ha egészen 80 évig is, akkor sem fogják megérteni. Miért nem fogják megérteni? A legfontosabb ok az, hogy be van kötve a szemük. Egyesek azt mondják: „De nem láttuk, hogy letakarták volna a szemüket.” A szívük az, ami le van takarva. Mit jelent az, hogy le van takarva? Azt jelenti, hogy a szívük nincs megvilágosítva; állandóan be van burkolva. Korábban úgy mondták, hogy „az emberek szíve megkövéredett”. Ki tette tehát kövérré az antikrisztusok szívét? Valójában Isten az, aki nem világosította meg őket. Nem áll szándékában tökéletessé tenni vagy megmenteni őket. Ő csak megfelelő időpontokban, kritikus, fontos pillanatokban avatkozik közbe, hogy egy kissé visszatartsa őket és meggátolja, hogy Isten házának érdekei sérüljenek. A legtöbb esetben azonban, amikor Isten szavaival, az igazsággal, a Neki való alávetettséggel, önismerettel valamint az Ő megismerésével kapcsolatos dolgokról van szó, soha nem világosítja meg őket. Egyesek azt mondhatják: „Ez nem helyes. Hogy mondhatod, hogy nem világosítja meg őket? Egyesek, akiket antikrisztusokként jellemeztek, nagyon okosak. Egy prédikáció meghallgatása után, ha te három órán keresztül beszéltél, ők hat órán át is képesek beszélni. Nem megvilágosodás ez?” Nem számít, hány órát tudnak beszélni, még ha 30 órát is, az csupán egy rakás szó és doktrína. Vajon a farizeusok és az írástudók jobban tudtak beszélni, mint ezek az emberek? Mindegyikük a prédikálás mestere volt, és mindegyikük ékesszólóan beszélt, de mi jó származott ebből? Amikor Isten megérkezett, mégis ellenálltak Neki és elítélték Őt. Mit hozott ez rájuk? Pusztulást, kárhozatot és nagy katasztrófát hozott rájuk. Kívülről úgy tűnik, hogy Isten házában mindenki a kötelességét végzi, napi háromszori étkezéssel, napközben végzi a kötelességét, éjszaka pedig pihen. Néhány év után azonban a különböző típusú emberek közötti különbségek jelentőssé válnak, a különböző típusú emberek sorsa pedig feltárul és megkülönböztethetővé válik. Egyesek szóban hirdetik, hogy hisznek Istenben, de nem követik a helyes utat, inkább a pokol felé rohannak. Mások szeretik az igazságot és folyamatosan törekszenek rá, így fokozatosan belépnek az igazságvalóságba. Egyesek mindig kényelmes életet akarnak élni, és egyre alattomosabbá válnak kötelességeik végzésében, végül pedig kiiktatják őket. Egyesek képesek elfogadni az igazságot, egyre becsületesebbé válnak a szívükben, és változást tapasztalnak az életfelfogásukban, így Isten és az emberek egyaránt szeretik őket. Egyesek mindig csak szavak és doktrínák hirdetésére összpontosítanak, és minden prédikációjuk után Isten visszautasítja őket, ennek következtében pedig tönkremennek. Egyesek lelki megértés híján vannak, és minél többet hallgatják a prédikációkat, annál zavarodottabbá válnak, annál kevésbé érdekli őket az igazság és annál kevésbé vetik alá magukat, akaratosan és szeszélyesen akarnak viselkedni, mindig a saját vágyaik kielégítésére törekszenek, és a hírnevet, nyereséget és státuszt célozzák meg – ez veszélyes. Egyesek éveken át követik Istent, és Isten szavainak evése és ivása, valamint sok minden megtapasztalása után sok igazságot megértenek, egyre több hitük van Istenben, és elnyerik az Ő jóváhagyását. Ezek az emberek mind hisznek Istenben, gyülekezeti életet élnek és végzik a kötelességeiket, akkor miért van az, hogy nyolc vagy tíz év után eltérőek az eredményeik, mindenkié a saját típusának megfelelő? Mit szemléltet ez? Nincsenek vajon különbségek az emberek természetlényegében? (De igen.)

Van itt egy újabb kérdés, amit meg kell hallgatnotok, és mérlegelnetek kell, hogy az antikrisztusok megnyilvánulásai közül melyik általunk tárgyalt kategóriába tartozik. Egyes gyülekezetekben nyilvánvalóan gonosz emberek vannak, akik zsarnoki és észszerűtlen módon viselkednek. Semmilyen konkrét munkát nem tudnak végezni, mégis mindig hatalmat akarnak. Bármilyen munkába kezdenek is, abban zavart és pusztítást okoznak, nem tartják be az alapelveket, és bármit is tesznek, soha nem akarják megfizetni az árát, mégis mindig azt akarják, hogy mások hallgassanak rájuk. Röviden, amíg ilyen ember van egy gyülekezetben, addig sokakat megzavar, továbbá befolyásolja és károsítja Isten házának munkáját, valamint a gyülekezet rendjét. Bár az ilyen emberek nem követtek el szemmel láthatóan nagy gonosztetteket, illetve nem bántották a testvéreket, ha megnézed az emberi mivoltukat, a lényegüket, a különféle dolgokkal kapcsolatos nézeteiket, valamint a testvérekkel, Isten házának munkájával és a saját kötelességeikkel kapcsolatos hozzáállásukat, akkor tisztán látható, hogy a gonoszok soraiból valók. Hogyan kellene kezelnem egy ilyen embert, ha azelőtt találkozom vele, hogy a testvérek észrevették volna? Várjak az eltakarításával, amíg súlyos hibát nem követ el, vagy nagy katasztrófát nem okoz, és akkor küldjem el, amikor „nagy port kavar”? Szükséges ez? (Nem.) Akkor mit kellene tennem? Legalábbis a kötelességéből el kellene bocsátanom. Ezután el kell különítenem, vagy el kell takarítanom, hogy meggátoljam a kötelessége végzésében, és megelőzzem, hogy másokat befolyásoljon. Isten házának létfontosságú munkájában az ilyen gonosz emberek jelenléte nem megengedett – helyes ez az alapelv? Ha még nem fedték fel őket, akkor legyen így, ha viszont már felfedték, világosan láthatók és gonosz emberként jellemzik őket, akkor helyes-e az eltakarításuk? (Igen.) Egyesek ezt mondhatják: „Ez nem fog menni. Te átláttál rajtuk, de mások nem. Az eltakarításuk hatással lesz másokra. Ha egyszerűen eltakarítod őket, mivel már átláttál rajtuk, az nem azt fogja jelenteni, hogy egyedül hozod meg a döntést? Ez tényleg azt jelentené, hogy hagyod, hogy az igazságé legyen a hatalom? Össze kell gyűlnünk és közösséget kell vállalnunk a testvérekkel, boncolgatnunk kell velük, elméleti munkát kell végeznünk rajtuk, anyagokat kell összeállítanunk, és meg kell szereznünk mindenkinek a jóváhagyását, mielőtt eljárunk. Követned kell az eljárásmódot, ha pedig nem teszed, vajon nem szeged meg az egyház munkarendjét? Nem lenne ez helytelen? Neked magadnak kell elsőként betartanod az egyház munkarendjét; nem szabotálhatod azt. Ráadásul nem a testvérek figyelembevételével történik minden, függetlenül attól, hogy miről van szó? Mivel ez a helyzet, ezt teljes mértékben tudatnod kell minden testvérrel, és világossá kell tenned számukra az igazság ezen aspektusát. Nem hagyhatod őket összezavart állapotban; lehetővé kell tenned minden testvér számára, hogy tisztán lásson.” Ha nem követitek ezeket az eljárásokat, és Én azt mondom, hogy takarítsatok el valakit, hogyan járnátok el? Tanácstalanok lennétek, igaz? Az, hogy elakadnátok, azt bizonyítja, hogy léteznek ilyen nézetek közöttetek. Amiről beszélek, már megtörtént. Létfontosságú munkakörülmények között volt egy rossz emberi mivolttal rendelkező ördög, aki kötelességvégzése közben csalárd módon lazsált, igyekezett elkerülni a nehézségeket és a kimerültséget. Minden alkalommal akadályozta és megzavarta a gyülekezet munkáját, amikor pedig megmetszették, engedetlenné vált, teljesen elutasította az igazságot. Mindig meg akarta tartani a hivatalát és ő akart irányítani, miközben másoknak is parancsolgatott, soha nem vette figyelembe az egyház érdekeit, soha nem ragaszkodott az alapelvekhez, kizárólag a saját preferenciái alapján cselekedett. Amíg ő volt felelős a munkáért, számos dolgot, amire utasítottam, figyelmen kívül hagyott, és úgy kezelte szavaimat, hogy „egyik fülén bement, a másikon meg ki”. Amellett, hogy nem végezte el a feladatait, zavarásokat is okozott. Az egyház fontos munkahely a kötelesség végzéséhez – ha úgy gondolta, hogy nem azért jött, hogy a kötelességét végezze, hanem hogy fejedelmi kényelemben éljen, vagy korai nyugdíjazást élvezzen, akkor tévedett. Isten háza nem jóléti intézmény és nem is menedékhely. Az olyan söpredék, mint ez az ember, semmire sem jó, bárhová is megy; soha nem hűséges egyetlen kötelességében sem, mindig felületes és csak céltalanul sodródik. Így azt mondtam, hogy azonnal el kell őt takarítani. Könnyű lett volna ezt gyakorlatba ültetni? (Igen.) Egy bizonyos típusú ember számára azonban még egy ilyen egyszerű dolgot is nehéz végrehajtani. Három hónap telt el a felszólalásom után, mire ezt a gonosz embert végre erőszakkal elküldték. Mi volt ennek az oka? Miután kiadtam a parancsot ennek az embernek az eltakarítására, a szóban forgó gyülekezet vezetője elkezdte „végrehajtani” a feladatot. Hogyan hajtotta végre? Gyűlést hívott össze, hogy mindenki szavazzon a döntésről. Hosszas vita után a többség végül egyetértett a férfi eltakarításával, volt azonban egy ellenszavazat, így az ügyet felfüggesztették. Ez a vezető azt mondta, hogy meg kell dolgozniuk azt az embert, aki nem ért egyet, meg kell beszélniük vele, és a jóváhagyását kell kérniük. Mindeközben kétszer is rákérdeztem, hogy elküldték-e már a férfit, mire a vezető azt válaszolta, hogy még nem, még mindig az anyagokat gyűjtögetik és összegzik. A hátam mögött azt is mondta: „Amíg van olyan ember, aki nem ért egyet, addig nem tudjuk eltakarítani.” Azt értette ez alatt, hogy nem akarja eltakarítani ezt az embert, ezért találta ezt az abszurd indokot. Valójában becsapta a többieket; félt megbántani ezt a férfit, és nem merte eltakarítani. Végül ultimátum érkezett a Fennvalótól: „Ezt a férfit el kell küldeni. Ha ő nem megy, akkor neked kell menned. Valamelyikőtöknek mennie kell; válassz!” Amikor ezt meghallotta, azt gondolta: „Nem mehetek el; még nem élveztem elég ideig a pozíciómat!” Csak ekkor küldte el ezt az ördögöt. Mondd meg Nekem, miért óvta meg az ördögöt ez a vezető? Vajon nem egy antikrisztus megközelítése ez? Ez pontosan egy antikrisztus viselkedése.