Tizedik tétel: Megvetik az igazságot, szemtelenül semmibe veszik az alapelveket, és figyelmen kívül hagyják Isten házának intézkedéseit (Harmadik rész) Első szakasz
II. A hús-vér test megvetése, amelyben Isten megtestesült
A legutóbbi beszélgetés témája az antikrisztusok tizedik megnyilvánulása volt – megvetik az igazságot, szemtelenül semmibe veszik az alapelveket, és figyelmen kívül hagyják Isten házának intézkedéseit. Ez a tétel további három szakaszra oszlik a részletes beszélgetéshez. Az első szakasz Isten identitásának és lényegének megvetése, a második a hús-vér test megvetése, amelyben Isten megtestesült, a harmadik pedig Isten szavainak megvetése. E három szakasz az antikrisztusok különböző megnyilvánulásairól szóló tizedik tétel boncolgatására szolgál. Az első szakaszt már megbeszéltük, a második szakasz – a hús-vér test megvetése, amelyben Isten megtestesült – pedig négy részre van osztva a beszélgetéshez. Mi ez a négy rész? (Az első a törleszkedés, hízelgés és szépen hangzó szavak; a második a kíváncsisággal kísért átvizsgálás és elemzés; a harmadik, hogy a hangulatuktól függ, hogy hogyan bánnak Krisztussal; a negyedik pedig, hogy csupán hallgatják azt, amit Krisztus mond, de se nem engedelmeskednek, se nem vetik alá magukat.) Az első két részről már beszélgettünk legutóbb; ezúttal a harmadik részről fogunk beszélgetni.
C. A hangulatuktól függ, hogy hogyan bánnak Krisztussal
A harmadik rész: „a hangulatuktól függ, hogy hogyan bánnak Krisztussal”; megnézzük az antikrisztusok különféle megnyilvánulásait ez alapján az egyszerű mondat alapján. A benyomásotok alapján, illetve abból, amit láttatok és tapasztaltatok, nem kellene lennie néhány példának ezzel a résszel kapcsolatban? Egyesek azt mondják: „Soha nem kerültem kapcsolatba Krisztussal, csak a prédikációit hallottam. Nincs valódi tapasztalatom erről a megnyilvánulásról, és másoknál sem láttam ezt a valóságban.” Azoknak, akiknek valós tapasztalatuk van ezzel a résszel kapcsolatban, vannak-e olyan érzéseik vagy megértéseik, amelyek összhangban vannak ezzel? Semmi? Akkor tényleg mélyreható beszélgetésre van szükségünk, nem igaz? (De igen.) A felszínen ez a rész azokat a különböző hozzáállásokat és megnyilvánulásokat foglalja magában, amikor az emberek kapcsolatba kerülnek Krisztussal. Valójában ebből a részből nemcsak az emberek különböző megnyilvánulásait és hozzáállásait láthatjuk azzal a hús-vér testtel szemben, amelyben Isten megtestesült, hanem fel is ismerhetjük az emberek Istenhez való igazi hozzáállását és megnyilvánulásait is abból, ahogy azzal a testtel bánnak, amelyben Isten megtestesült. Vagyis ebből nyilvánvaló, hogy az emberek milyen hozzáállással kezelik Magát Istent, aki Isten identitásával és lényegével rendelkezik, valamint, hogy van-e istenfélő szívük, őszinte hitük és igazi alávetettségük. Amikor az emberek különböző helyzetekkel találják szembe magukat, a Krisztushoz való hozzáállásuk felfedi a hozzáállásukat ahhoz az Istenhez, akiben hisznek. Ahogyan ezzel a hétköznapi emberrel, Krisztussal bánsz, az, hogy vannak-e elképzeléseid, van-e őszinte hited illetve igazi alávetettséged, azt jelzi, hogy van-e őszinte hited és igazi alávetettséged azzal az Istennel szemben, akiben hiszel, Magával Istennel szemben. Abban, ahogy a mennyei Istennel bánnak – a hozzáállásukban, nézeteikben és abban, amit valójában gondolnak – az emberek meglehetősen homályosak, nem fedik fel a valódi hozzáállásukat Isten iránt. Amikor azonban az emberek ténylegesen találkoznak Istennel és látják azt a kézzelfogható, hús-vér testet, amelyben Isten megtestesült, a valódi hozzáállásuk Istenhez teljesen feltárul. Az emberek kimondott szavai, az elméjükben lévő gondolatok, a szívükben kialakított és őrzött nézetek, sőt még a szívükben lévő Krisztus iránti gondolataik és hozzáállásuk is valójában annak a különböző megnyilvánulásai, hogy hogyan bánnak Istennel. Mivel a mennyei Isten láthatatlan és megfoghatatlan, valójában nincs mérce az emberekben arra vonatkozóan, hogy hogyan gondolnak Rá, hogyan bánnak Vele, hogyan határolják be Őt, és hogy alávetik-e magukat, hogy felmérjék, a megnyilvánulásaik helyesek-e vagy megfelelnek-e az igazságnak. De amikor Isten Krisztusként testet ölt, mindez megváltozik: létrejön egy mérce, amely alapján mérhetővé válik az emberek minden Isten iránti megnyilvánulása és hozzáállása, nyilvánvalóvá téve az emberek Istenhez való igazi hozzáállását. Az emberek gyakran azt gondolják, hogy nagy és őszinte hitük van Istenben, úgy érzik, hogy Isten nagyszerű, fenséges és szerethető. De vajon ezek a valódi érettségüket tükrözik, vagy csupán egy hangulatot? Ezt nehéz meghatározni. Amikor az emberek nem látják Istent, bármennyire jó szándékkal bánnak is Vele, a Vele való bánásmódjukat mindig homályosság, üresség és gyakorlatiatlanság hamisítja meg, mindig tele van üres képzelődésekkel. Amikor az emberek valóban látják Istent és kapcsolatba lépnek Vele, akkor az Istenbe vetett hitük mértéke, Istennek való alávetettségük szintje, valamint az, hogy van-e valódi szeretet bennük Isten iránt, teljesen feltárul. Ezért, amikor Isten megtestesül, különösen, amikor annyira hétköznapi emberré válik, amennyire csak lehetséges, ez a hús-vér test, ez a hétköznapi ember mindenki számára próbatétellé válik, és egyben feltárja minden egyes ember hitét és igazi érettségét. Lehet, hogy képes voltál követni Istent, amikor először ismerted el a létezését, amikor azonban elfogadod a megtestesült Istent és látod, hogy Isten hétköznapi emberré válik, az elméd megtelik elképzelésekkel. Ekkor az a Krisztus, akiben hiszel – ez a hétköznapi ember – a legnagyobb kihívássá válik a hited számára. Ma tehát beszélgessünk arról a hatásról, amelyet ez a hétköznapi ember, a hús-vér test, amelyben Isten megtestesült, Krisztus, az emberekre gyakorol, valamint azokról a valódi megnyilvánulásokról, amelyeket az emberek mutatnak ezzel a hétköznapi emberrel, Krisztussal szemben, amelyek felfedik az Istennel kapcsolatos különféle valódi hozzáállásaikat és nézeteiket.
A harmadik rész legfőbb tartalma az, hogy az emberek a hangulatuktól függően bánnak Krisztussal. A mai beszélgetés középpontjában, fókuszában az áll, hogy pontosan mire is utal ez a hangulat. Ez a hangulat természetesen csak metonímia, általánosítás. Ez nem egy hangulat; az emberek különféle elképzelései és képzelődései rejtőznek mögötte, valamint mindenféle romlott beállítottságaik, sőt még a sátáni természetlényegük is. Ha valaki nem szembesül akadályokkal az Isten házában végzett kötelességei során, akkor semmi sem befolyásolja a hangulatát és minden simán megy, gyakran tud Isten előtt imádkozni, és nagyon rendezett életet él, tele örömmel és békességgel. A környezet is nyugodt körülötte, a testvérek többsége jól kijön egymással, Isten gyakran vezeti a kötelességek végzésében és szakmai képességek megtanulásában, megvilágosodást és megvilágítást adva, a gyakorlás alapelvei pedig viszonylag világosak – minden olyan normális és olyan simán megy. Ilyenkor az emberek úgy érzik, hogy nagy hitük van Istenben, a szívükben különösen közel érzik magukat Istenhez, gyakran tudnak Isten elé járulni imádkozni és bizalmasan beszélni, bensőséges kapcsolatban érzik magukat Istennel, és különösen szerethetőnek találják Istent. Ebben az időszakban a hangulatuk nagyon jó, gyakran élnek békében és örömben, aktívan beszélnek az összejöveteleken és képesek rendszeresen, naponta imádkozva-olvasni Isten szavait és himnuszokat tanulni. Amikor minden ilyen jól és simán megy, az emberek folyamatosan köszönetet mondanak Istennek a szívükben, csendben imádkoznak Istenhez és elhatározzák, hogy egész életükben Istenért áldozzák magukat, mindenüket felajánlják, elviselik a nehézségeket és megfizetik az árat, hogy jól végezzék a kötelességeiket. Úgy érzik, hogy Isten olyan nagyszerű, olyan szerethető, és megvan bennük az elhatározás és a hajlandóság, hogy felajánlják magukat Istennek, egész életüket odaszánva Neki. Hát nem különösen kezdeményező jellegű és pozitív ez az állapot? Úgy tűnik, innen láthatjuk az emberek hűségét, Isten iránti szeretetét, valamint meghozott áldozataikat. Minden annyira csodálatosnak, békésnek és simának tűnik. Mindezekből a megnyilvánulásokból úgy tűnik, hogy az emberek egyszerűen aktívan próbálkoznak a maguk részéről, miközben együttműködnek Isten munkájával és az Ő követelményeivel, mindenféle kedvezőtlen dolog nélkül. Így a szívükben folyamatosan köszönetet mondanak Istennek, köszönetet mondanak a mennyei Istennek és köszönetet mondanak a földön lévő Krisztusnak, tele Krisztus iránti végtelen szeretettel és tisztelettel. Valahányszor ezeket a szavakat éneklik a himnuszokban – „ez a jelentéktelen ember” –, végtelenül meghatódnak, ezt gondolván: „Valóban ez a jelentéktelen ember az, aki megmentett engem, aki megadta nekem ezt a lehetőséget, lehetővé téve, hogy ma teremtett lényként végezhessem a kötelességemet Isten házában!” Sőt, egyesek egyenesen így imádkoznak: „Ó, gyakorlati Isten, megtestesült Isten, Krisztus: Köszönöm Neked, dicsérlek Téged, mert Te adtad nekem mindezeket az áldásokat, Te megtiszteltél engem. Te vagy a szívemben az Isten, Te vagy a Teremtő, Te vagy az, akit követni szeretnék. Kész vagyok arra, hogy egész életemben Érted áldozzam magam.” Mindezek a jelenetek olyan békések, olyan szépek, és olyan tökéletesen harmonikusnak tűnnek, mintha az üdvözülés olyan könnyű és erőfeszítés nélküli lenne. De vajon ez a harmónia és béke tényleg örökké tarthat? Változatlanul maradhat? Ez nem ilyen egyszerű.
1. Viselkedésük, amikor megmetszéssel szembesülnek
Elkerülhetetlen, hogy a kötelességeik végzése során az emberek felfedjék romlott beállítottságaikat, hogy morogjanak a felmerülő körülmények miatt, hogy saját nézeteik legyenek, sőt még inkább, hogy önkényesen és meggondolatlanul cselekedjenek. Az ilyen helyzetekben elkerülhetetlen, hogy az emberek megmetszéssel szembesüljenek. Amikor egy lelkesedéssel teli ember, aki tele van képzelődésekkel és elképzelésekkel Istenről, megmetszéssel szembesül, akkor vajon valóban rendelkezik azzal az érettséggel, hogy mindezzel szembenézzen, hogy mindezt valóban átélje, valamint sikeresen eligazodjon az ilyen helyzetekben? Ez felvet egy kérdést, és itt rejlik a probléma. Amikor az emberek úgy érzik, hogy minden olyan csodálatos, amikor úgy érzik, hogy Isten olyan szerethető, hogy Isten annyira szereti az embereket, hogy az Ő szeretete olyan nagy és olyan valóságos, azután pedig azzal szembesülnek, hogy megmetszik és felfedik őket, akkor azok, akik nem értik az igazságot, gyakran bizonytalannak és zavarodottnak érzik magukat, félnek és rettegnek. Hirtelen úgy érzik, mintha sötétségbe zuhantak volna, képtelenek meglátni az előttük lévő utat, nem tudják, hogyan nézzenek szembe a jelenlegi helyzettel. Amikor Isten elé járulnak, ugyanazokat az érzéseket keresik, mint amelyeket korábban éreztek, ugyanazzal a hangulattal, gondolatokkal, nézőpontokkal és hozzáállással imádkoznak, mint azelőtt. Azután viszont úgy érzik, hogy többé már nem érzékelik Istent. Amikor úgy érzik, hogy már nem érzékelik Istent, gondolkodni kezdenek: „Vajon Isten már nem akar engem? Isten visszautasít engem? Lehetséges, hogy a romlott beállítottságom miatt Isten már nem kedvel engem? Isten ki fog engem vetni? Ha igen, akkor vajon nincs végem? Mi értelme van most a létezésemnek? Mi értelme hinni Istenben? Talán jobb lenne, ha nem hinnék. Ha nem hinnék, talán most jó állásom, harmonikus családom, fényes jövőm lehetne! Az, hogy mostanáig hittem Istenben, semmit sem hozott nekem, de ha tényleg felhagyok a hittel, vajon az nem azt jelentené, hogy minden korábbi erőfeszítésem kárba veszett, hogy minden korábbi ráfordításom és áldozatom hiábavaló volt?” E gondolatok hatására hirtelen teljesen elhagyatottnak és kényelmetlenül érzik magukat, ezt gondolván: „A mennyei Isten olyan távoli, ez a földi Isten pedig, azon kívül, hogy beszél és ellát az igazsággal, miben segíthet még nekem? Mi mást adhatna még nekem? Ő olyan jelentéktelennek és olyan figyelmetlennek tűnik. Mi a nagy baj azzal, ha van egy kis romlott beállítottságom? Ha Isten ezt emberi módon kezelné, szemet hunyna afelett, hogy az embereknek van valamennyi romlott beállítottságuk; elnézően kezelné, és nem piszkálná az emberek apró hibáit. Isten miért metsz meg és fegyelmez engem így, sőt, miért vesz semmibe egy ilyen apróság miatt? Ilyen helyzetben nem nagy ügy efféle romlott beállítottságot feltárni, Isten azonban tényleg gyűlöl engem. Vajon valóban szereti Ő az embereket vagy sem? Hol tárul fel az Ő szeretete? Pontosan hogyan szereti Ő az embereket? Különben is, ebben a pillanatban már nem érzem Isten szeretetét.” Amikor nem érzik Isten szeretetét, azonnal nagyon távol érzik magukat a mennyei Istentől, és még távolabb ettől a földi Krisztustól, ettől a hétköznapi embertől. Amikor ezt az elhagyatottságot érzik a szívükben, többször is imádkoznak, és újra meg újra vigasztalják magukat: „Ne félj, a mennyei Istenbe helyezd bizodalmad. Isten az én pajzsom, Isten az én erősségem, Isten még mindig szereti az embereket.” Hol van ebben a pillanatban az az Isten, akiről beszélnek? A mennyben, minden dolog között, az az Isten az, aki igazán szereti az embereket, az az Isten, akire az emberek felnéznek és akit imádnak, aki a pajzsuk, örökké jelenlévő segítségük lehet, és aki megvigasztalhatja a szívüket. Ő a támasz lelkük, szívük és testük számára. De figyelembe véve, hogy mit képes megtenni ez a földi Isten, az emberek szívében már nincs többé bizodalom. A hozzáállásuk megváltozik. Milyen helyzetben változik meg? Amikor megmetszéssel szembesülnek és azzal, hogy feltárják őket, valamint visszaesésekkel találkoznak, feltárul az igazi hitük.
Amint az emberek megmetszéssel szembesülnek, az úgynevezett igaz hitük azonnal a homályos mennyei Istenben talál támaszra. Ami a látható, földi Istent illeti, milyen a hozzáállásuk? Az emberek első reakciója az elutasítás és az elengedés, hogy többé ne támaszkodjanak Rá, illetve ne higgyenek Benne, hanem kerüljék el, rejtőzzenek el és tartsák távol magukat Tőle. Ilyen az emberek hangulata. Amikor megmetszéssel szembesülnek, az emberek által megértett igazság, az úgynevezett igaz hitük, hűségük, szeretetük és alávetettségük annyira törékennyé válik. Amikor mindezek a körülmények megváltoznak, a megtestesült Istenhez való hozzáállásuk is ennek megfelelően változik. A korábbi áldozataik – az úgynevezett hűségük, ráfordításaik és az általuk fizetett ár, valamint az úgynevezett alávetettségük – ebben a pillanatban feltárulnak, és kiderül, hogy mindez nem is hűség vagy valódi alávetettség, hanem csupán lelkesedés. És mi keveredik ebbe a lelkesedésbe? Emberi érzések, emberi jóság és emberi hűség. Ez a hűség forrófejűségként is értelmezhető, mint például: „Ha követek valakit, akkor igazi testvéri hűséget kell tanúsítanom, hajlandónak kell lennem az életemet adni érte, fáradozni, golyót kapni érte, mindent felajánlani neki”, ami az emberi forrófejűség megnyilvánulása. Az ilyen emberi megnyilvánulások ebben a pillanatban tárulnak fel. Miért tárulnak fel? Azért, mert az emberek gondolataikban és nézőpontjaikban látszólag elfogadták, hogy ez a hétköznapi ember a megtestesült Isten, Krisztus, Isten, és hogy Ő rendelkezik Isten identitásával – de ha megnézzük a tényleges érettségüket, az általuk megértett igazságot, valamint az Istenről való ismeretüket, nem fogadták el igazán ezt a hétköznapi embert, és nem is kezelték ezt a hétköznapi embert Krisztusként, Istenként. Amikor minden jól megy, amikor minden úgy alakul, ahogyan az ember szeretné, amikor az emberek úgy érzik, hogy Isten megáldja, megvilágítja, vezeti és kegyelemben részesíti őket, és amikor az, amit az emberek Istentől kapnak, összhangban van az elképzeléseikkel és képzelődéseikkel, akkor szubjektíven el tudják fogadni az Isten által az ember Istenének vallott hétköznapi embert. Amikor azonban ezek a körülmények mind megváltoznak, amikor Isten mindezt elveszi, és amikor az embereknek nincs igazi megértésük és nem rendelkeznek igazi érettséggel, akkor minden feltárul velük kapcsolatban, amit pedig kifejeznek, az pontosan a valódi hozzáállásuk Istennel szemben. Hogyan alakul ki ez a valódi hozzáállás? Honnan ered? Az emberek romlott beállítottságából, valamint Isten ismeretének hiányából ered. Miért mondom ezt? Mi ez a romlott beállítottság az emberekben? (Miután a Sátán megrontotta őket, az emberek bensőjükben védekeznek Isten ellen, és akadályt alakítanak ki Vele szemben. Bármit is tesz Isten, mindig azon tűnődnek: „Vajon Isten ártani fog nekem?”) Az emberek és Isten közötti kapcsolat csupán azon múlik, hogy van-e ott egy akadály? Ennyire egyszerű ez? Nem csupán arról van szó, hogy van-e ott egy akadály; ez két eltérő lényeg problémája. Az embereknek romlott beállítottságaik vannak – vajon Istennek van romlott beállítottsága? (Nincs.) Akkor miért van viszálykodás az emberek és Isten között, miért ellenségesek az emberek Istennel szemben? Hol keresendő ennek az oka? Istenben vagy az emberekben? (Az emberekben.) Ha például két ember összekap, és nem beszél egymással, még ha szólnak is egymáshoz, az csak felszínes lesz, a szívükben pedig akadály jön létre. Hogyan keletkezik ez az akadály? Azért keletkezik, mert különböző nézőpontjaik vannak, amelyeket nem tudnak összeegyeztetni, és egyikük sem hajlandó feladni az álláspontját, ami megakadályozza az egységet. Így alakulnak ki az akadályok az emberek között. De ha az emberek és Isten közötti kapcsolatot úgy írjuk le, hogy csupán egy akadály van benne, akkor vajon nem becsüljük egy kissé alá és nem tévesztünk célt? Igaz, hogy van akadály, de ha csak az „akadály” kifejezést használnánk, hogy elmagyarázzuk az emberek romlott beállítottságának problémáját, az túlságosan enyhe lenne. Ez azért van, mert miután a Sátán megrontotta az embereket, sátáni romlott beállítottságuk és lényegük van, és a veleszületett természetük ellenséges Istennel szemben. A Sátán ellenséges Istennel szemben. Istenként kezeli-e Istent? Van-e hite Istenben, illetve aláveti-e magát Neki? Nincs sem igazi hite, sem igazi alávetettsége – ilyen a Sátán. Az emberek ugyanolyanok, mint a Sátán; a Sátán romlott beállítottságával és lényegével rendelkeznek, és szintén hiányzik belőlük az igazi Istenbe vetett hit és a valódi alávetettség. Mondhatjuk-e tehát, hogy az emberek és Isten között az igaz hit és engedelmesség eme hiánya miatt van akadály? (Nem.) Ez csupán azt jelzi, hogy az emberek ellenségesek Istennel szemben. Amikor az, amit Isten tesz, igazodik az emberek ízléséhez, hangulatához és szükségleteihez, kielégíti preferenciáikat és minden simán és a kívánságaik szerint megy végbe, akkor az emberek úgy érzik, hogy Isten nagyon szerethető. De vajon őszinte-e ilyenkor ez az érzés, hogy Isten szeretetreméltó? (Nem.) Az emberek csupán kihasználják a helyzetet, néhány kedves szót ajánlva cserébe; ezt nevezik úgy, hogy hasznot húznak, majd kedvességet színlelnek. Az ilyen helyzetekben az emberek által mondott szavak vajon Isten valódi ismeretét tükrözik? Vajon ez az ismeret Istenről valódi vagy hamis? (Hamis.) Ez az ismeret nincs összhangban az igazsággal, sem Isten lényegével. Ez nem igazi ismeret, hanem képzelődés, egy emberi érzésekből és forrófejűségből fakadó elképzelés. Amikor ez az elképzelés összetörik, lelepleződik és feltárul, az emberek frusztráltnak érzik magukat; ez azt jelenti, hogy mindazt, amit szerettek volna elnyerni, elvették tőlük. Vajon az emberek korábbi felfogása arról, hogy Isten szerethető és jó, nem lett különböző módokon megkritizálva és elítélve? Ez pontosan az ellenkezője annak, amit korábban hittek. El tudják fogadni az emberek ezt a tényt? (Nem.) Amikor Isten semmit nem ad neked, akkor egyszerűen csak hagyja, hogy az Ő szavai szerint élj, beszélj és cselekedj, tedd a kötelességedet, szolgáld Istent, legyél jóban másokkal, és így tovább, mindent az Ő szavai szerint. Amikor valóban az Ő szavai szerint élsz, és érzed Isten gondos szándékait, és képes vagy őszintén szeretni Istent és alávetni magad Neki, akkor kevesebb benned a tisztátalanság, és Isten szeretetreméltósága és lényege, amit érzel, valódi.
Amikor az emberek megmetszéssel és fegyelmezéssel szembesülnek, elképzelések, panaszok és félreértések alakulnak ki bennük Istenről. Amikor ezek a dolgok felbukkannak, az emberek hirtelen úgy érzik, hogy Isten tapintatlan, mintha nem is lenne olyan kedves, mint amilyennek képzelték: „Mindenki azt mondja, hogy Isten kedves, de én miért nem érzem ezt? Ha Isten valóban kedves, akkor meg kellene áldania és meg kellene vigasztalnia engem. Amikor hibázni készülök, figyelmeztetnie kellene, ahelyett, hogy hagyná, hogy kínos helyzetbe hozzam magam vagy tévedjek; meg kellene tennie ezeket a dolgokat, mielőtt tévednék, megakadályozva, hogy hibákat kövessek el vagy rossz útra térjek!” Ilyen elképzelések és gondolatok háborognak az emberek elméjében, amikor viszontagságokkal szembesülnek. Ilyenkor az emberek beszéd- és viselkedésmódja kevésbé lesz nyílt. Amikor az emberek megmetszéssel szembesülnek, amikor viszontagságokkal néznek szembe, a hangulatuk romlik; kezdik úgy érezni, hogy Isten nem szereti őket annyira, illetve nem bánik velük olyan kegyesen, hogy nem kedvez nekik annyira. Ezt gondolják magukban: „Ha Isten nem szeret engem, nekem miért kellene szeretnem Őt? Én sem fogom szeretni Istent.” Korábban, az Istennel folytatott beszélgetéseik során, bármit is kérdezett Isten, ők válaszoltak; nagyon aktívak voltak. Mindig többet akartak megosztani, soha nem fogytak ki a mondanivalóból, mindent ki akartak fejezni és át akartak adni, ami a szívükben volt, azt kívánva, hogy Isten bizalmasai legyenek. Amikor azonban megmetszéssel szembesülnek, úgy érzik, Isten már nem olyan szeretetre méltó, hogy Isten nem szereti őket annyira, és ők sem akarják szeretni Istent. Amikor Isten kérdez valamit, egyszerűen csak röviden és felületesen válaszolnak, csupán egyszavas válaszokat adva. Ha Isten megkérdezi: „Mennyire végezted jól a kötelességeidet mostanában?”, azt válaszolják: „Jól.” „Vannak-e nehézségeid?” „Időnként.” „Együtt tudsz-e működni harmonikusan a testvérekkel?” Ez jár a fejükben: „Hmm, még magamról sem tudok gondoskodni, hogyan tudnék másokkal harmonikusan együttműködni?” „Vannak gyengeségeid?” „Jól vagyok.” Nem hajlandóak többet beszélni, teljesen negatív, panaszkodó hozzáállást tanúsítanak. Egész lényük csüggedt és levert lesz, teli sérelmekkel és megbántottság érzésével, és nem hajlandóak többet mondani, mint ami szükséges. Miért van ez? Azért, mert most nem jó a hangulatuk, viszonylag csüggedt állapotban vannak, és senkivel sincs kedvük beszélgetni. Amikor megkérdezik tőlük: „Imádkoztál mostanában?”, azt felelik: „Az imáim még mindig csak ugyanazok a szavak.” „Mostanában nem volt jó az állapotod; kerested az igazságot, amikor nehézségekkel szembesültél?” „Mindent értek, csak nem tudok pozitív lenni.” „Félreértések alakultak ki benned Istennel kapcsolatban. Látod-e, hol van a problémád? Milyen romlott beállítottságok gátolnak meg abban, hogy Isten elé járulj? Mitől vagy annyira negatív, hogy még ahhoz sincs kedved, hogy Isten elé járulj és imádkozz?” „Nem tudom.” Miféle hozzáállás ez? (Negatív és konfrontatív.) Helyes, az alávetettségnek nyoma sincs benne, inkább panaszokkal és sérelmekkel van tele. Lelki- és gondolatvilágukban istent Buddha vagy Bódhiszattva emberek által leírt alakjához hasonlónak látják. Függetlenül attól, hogy mit tesznek vagy hogyan élnek az emberek, ezek a Buddha vagy Bódhiszattva alakok soha nem szólnak egy szót sem, egyszerűen alávetik magukat az emberek manipulációinak. Úgy vélik, hogy istennek nem szabadna megmetszenie őket, még kevésbé ártania nekik; bármi rosszat is tesznek, istennek csak meg kellene nyugtatnia, nem pedig megmetszenie, lelepleznie vagy felfednie őket, és semmiképpen sem fegyelmeznie. A saját hangulatuk és beállítottságuk szerint akarnak hinni Istenben és akarják tenni a kötelességüket, úgy cselekedni, ahogy a kedvük tartja, azt gondolva, hogy bármit is tesznek, Istennek elégedettnek, boldognak és elfogadónak kell lennie. A dolgok azonban nem úgy mennek, ahogyan ők szeretnék; Isten nem így cselekszik. Az emberek ekkor azt gondolják: „Ha nem úgy cselekszik, ahogyan elképzeltem, akkor vajon még mindig isten ő? Megéri még a befektetésemet, ráfordításomat és áldozatomat? Ha nem, akkor ostobaság lenne felajánlanom az őszinte szívemet, nem igaz?” Így amikor eljön a megmetszés ideje, az emberek kezdeti reakciója nem az, hogy a teremtett lény szemszögéből figyeljenek arra, amit Isten mond, hogy mik az Ő követelményei, arra, hogy mik azok az emberi problémák, állapotok vagy beállítottságok, amelyeket Isten leleplez, vagy pedig arra, hogy az embernek hogyan kellene elfogadnia, kezelnie ezeket a dolgokat, illetve hogyan kellene alávetnie magát nekik. Ilyen dolgok nem járnak az emberek fejében. Nem számít, hogyan szól Isten az emberekhez, vagy hogyan vezeti őket, ha tapintatlan a hangneme vagy a beszédmódja – ha nem veszi figyelembe az emberek hangulatát, önbecsülését és gyengeségét, akkor az embereknek elképzeléseik támadnak, és nem akarják Istenként kezelni Istent, és teremtett lények sem akarnak lenni. A legnagyobb probléma itt az, hogy amikor Isten jó időszakokat hoz, lehetővé téve, hogy minden az emberek akarata szerint alakuljon, akkor hajlandóak teremtett lényként viselkedni, amikor azonban Isten viszontagságokat hoz, hogy fegyelmezze és felfedje az embereket, hogy leckét tanítson nekik, hogy megértesse velük az igazságot és megismertesse velük az Ő szándékát – akkor az emberek rögtön hátat fordítanak Neki és már nem vágynak arra, hogy teremtett lények legyenek. Ha valaki nem akar teremtett lény lenni, akkor abból a perspektívából és abból a pozícióból képes lesz-e alávetni magát Istennek? Képes lesz elfogadni Isten identitását és lényegét? Nem lesz képes. Micsoda drámai változás az, amikor a jó hangulat, a kellemes állapotok és a lelkesedés időszakait – azokat az időszakokat, amikor az emberek Isten bizalmasai akarnak lenni – felváltják azok az időszakok, amikor az emberek a megmetszéssel szembesülve, az Isten által elrendezett környezetek miatt el akarják hagyni Őt! Pontosan mi az igazság ebben az ügyben? Mi az, amit az embereknek tudniuk kell? Vajon nem kellene tudnia az embernek, hogy teremtett lényként milyen hozzáállást kell tanúsítania Isten iránt? Melyek azok az alapelvek, amelyeket követnie kell? Emberként – romlott emberi lényként – milyen szemléletet és álláspontot kell pontosan felvennie mindazzal szemben, amit Isten ad neki, valamint az Általa kialakított környezettel szemben? Milyen hozzáállást és megközelítést kellene az embereknek tanúsítaniuk Isten megmetszésével szemben? Vajon nem kellene az embereknek elgondolkodniuk az ilyen dolgokon? (De igen.) Az embereknek el kellene gondolkodniuk és elmélkedniük kellene ezeken a dolgokon. Nem számít, mikor és hogyan bánik valaki Istennel, az ő identitása valójában nem változik; az emberek mindig teremtett lények. Ha nem békélsz meg teremtett lénybeli helyeddel, az azt jelenti, hogy nagyon lázadó vagy, és távol állsz a beállítottságbeli változástól, távol vagy attól, hogy féld Istent és kerüld a rosszat. Ha megbékéltél a teremtett lényként elfoglalt helyeddel, akkor milyen hozzáállást kell tanúsítanod Isten iránt? (Feltétel nélküli alávetettséget.) Legalább ezzel az egy dologgal rendelkezned kell: feltétel nélküli alávetettséggel. Ez azt jelenti, hogy legyen az bármikor, amit Isten tesz, az soha nem rossz, csak az emberek tévednek. Függetlenül attól, hogy milyen körülmények merülnek fel – különösen a nehézségek közepette, és különösen akkor, amikor Isten felfed vagy leleplez téged –, mindenekelőtt Isten elé kell jönnöd, hogy önvizsgálatot tarts és hogy a szavaidat, a cselekedeteidet és a romlott beállítottságodat vizsgáld meg ahelyett, hogy azt vizsgálnád, átvizsgálnád és ítélnéd meg, hogy Isten szavai és cselekedetei vajon helyesek-e vagy helytelenek. Ha megmaradsz a megfelelő pozíciódban, pontosan tudnod kell, hogy mi az, amit tenned kell. Az emberek romlott beállítottságúak, és nem értik az igazságot. Ez nem olyan nagy probléma. Amikor azonban romlott beállítottságuk van az embereknek, és nem értik az igazságot, de ennek ellenére még mindig nem keresik az igazságot – ez egy nagy probléma. Neked romlott beállítottságod van, nem érted az igazságot, és ezért képes vagy önkényesen megítélni Istent, valamint úgy kezelni Őt és úgy érintkezni Vele, amint azt a hangulatod, a preferenciáid és az érzelmeid diktálják. Ha azonban nem keresed és nem gyakorlod az igazságot, nem lesznek ilyen egyszerűek a dolgok. Nem csupán alávetni nem leszel képes magad Istennek, hanem félre is értheted Őt és panaszkodhatsz is Rá, elítélheted Őt, szembeszegülhetsz Vele, sőt, átkozhatod és el is vetheted Őt a szívedben, mondván, hogy Ő nem igazságos, és hogy nem feltétlenül helyes minden, amit tesz. Nem nagyon veszélyes, hogy ilyen dolgokra vetemedhetsz? (De igen.) Olyan nagyon veszélyes! Ha nem keresed az igazságot, az az életedbe kerülhet! Ez pedig bármikor és bárhol megtörténhet. Bármilyen túláradóak legyenek is jelenleg az érzelmeid, az elhatározásod, a vágyaid vagy a törekvéseid, és bármennyire is szereted Istent a szívedben ebben a pillanatban, mindez csak átmeneti. Ez épp olyan, mint amikor egy lelkész esküvőt tart, és megkérdezi mindkét felet: „Férjedül (vagy feleségedül) fogadod őt? Betegségben, egészségben, katasztrófában, szegénységben és így tovább, hajlandó vagy vele tölteni az életedet?” Mindkét fél könnybe lábadt szemekkel és érzelmektől túlcsorduló szívvel megfogadja, hogy életüket egymásnak szentelik, és élethosszig tartó felelősséget vállalnak egymásért. Mik ezek a komoly fogadalmak ebben a pillanatban? Csupán az emberek múló érzelmei és kívánságai. De vajon valóban rendelkezik mindkét fél ilyen feddhetetlenséggel? Valóban rendelkeznek ilyen emberi mivolttal? Ez ismeretlen marad; az igazság a következő tíz, húsz vagy harminc év során fog feltárulni. Egyes párok három-öt év után válnak el, vannak, akik tíz év után, mások pedig harminc év után egyszerűen csak úgy felbontják a dolgokat. Hová lettek az eredeti kívánságaik? Mi történt az ünnepélyes fogadalmaikkal? Már rég elvetették őket. Milyen szerepet játszanak ezek az ünnepélyes fogadalmak? Az égvilágon semmilyet; ezek csupán kívánságok, pillanatnyi érzelmek – az érzelmek és a kívánságok nem határoznak meg semmit. Mi szükséges ahhoz, hogy egy pár valóban együtt töltsön egy életet, együtt öregedjen meg? Ideális esetben mindkét félnek legalábbis tisztességesnek és egyenes jellemnek kell lennie. Konkrétabban szólva, életük során sok mindennel találkoznak majd – nagy és kicsi dolgokkal, jóval és rosszal, nehézségekkel, kudarcokkal, problémákkal, többnyire nemkívánatos dolgokkal. Ez megkívánja, hogy mindkét fél őszinte toleranciával, türelemmel, szeretettel, figyelmességgel, gondoskodással, valamint az emberi mivolt egyéb viszonylag pozitív dolgaival rendelkezzen, hogy az út végéig támogassák egymást. E tulajdonságok nélkül, pusztán a fogadalmakra és a házasságkötésük idejéből származó vágyakozásokra, kívánságokra és fantáziákra támaszkodva biztosan nem tudják végigcsinálni. Ugyanez vonatkozik az Istenben való hitre is; ha valaki nem keresi az igazságot, hanem csupán egy kis lelkesedésre és kívánságra hagyatkozik, akkor biztosan nem tud szilárdan megállni, és semmiképpen sem tudja Istent a végsőkig követni.