C. Isten szentségének és egyedülállóságának megvetése

Az antikrisztusok a legkevésbé sem ismerik el az Isten beállítottság-lényegében lévő igazságosságot és mindenhatóságot, illetve a legkevésbé sem hisznek azokban, még kevésbé van bármilyen ismeretük azokról. Természetesen még nehezebb hinniük Isten szentségében és egyedülállóságában, valamint elismerni és megismerni azokat. Amikor tehát Isten megemlíti, hogy Ő azt szeretné, ha az emberek becsületesek lennének, hogy azt szeretné, ha két lábbal a földön járó teremtett lények lennének, akik meg tudnak maradni a helyükön, akkor az antikrisztusokban gondolatok ébrednek, és egyfajta hozzáállás és érzés alakul ki bennük. Azt mondják: „Hát nem magasztos isten? Nem áll mindenek fölött? Ha igen, akkor az emberrel szemben támasztott követelményeinek nagyszabásúnak és magasztosnak kell lenniük. Azt gondoltam, hogy isten annyira titokzatos; nem hittem volna, hogy ilyen jelentéktelen követelményeket támaszt az emberrel szemben. Lehet ezekre úgy tekinteni, mint az igazságra? Túlságosan egyszerűek! Jó lenne, ha isten követelményei emelkedettek lennének. Emberfeletti embernek, nagyszerű embernek, rátermett embernek kellene lenni – istennek ezt kellene megkövetelnie az embertől. Ő azt szeretné, ha az ember becsületes lenne – tényleg ez isten munkája? Nem hamisítvány ez?” A szívük mélyén az antikrisztusok nemcsak ellenállnak az igazságnak, hanem ahogyan ezt teszik, káromlás is támad bennük. Nem azt jelenti ez, hogy megvetik az igazságot? Tele vannak megvetéssel és lenézéssel Isten követelményei iránt; a megvetés, a közöny, a szarkazmus és a gúny hozzáállásával határozzák meg és kezelik azokat. Nyilvánvaló, hogy az antikrisztusok a beállítottságuk lényegét tekintve hitványak; képtelenek elfogadni az igaz, szép és gyakorlatias dolgokat vagy szavakat. Isten lényege igaz és gyakorlatias, az emberekkel szemben támasztott követelményei pedig összhangban vannak az emberek szükségleteivel. „Nagyszabású és magasztos”, ahogy az antikrisztusok említik – mi az? Hamis, grandiózus és sivár; megrontja és félrevezeti az embereket; bukásra készteti és távol viszi őket Istentől. Ezzel szemben az Isten által kimondott igazságok és az Ő élete hűséges, szeretetreméltó és gyakorlatias. Miután valaki egy ideig megtapasztalta Isten szavait, rájön, hogy egyedül Isten élete a legszeretetreméltóbb, hogy egyedül az Ő szavai képesek megváltoztatni az embereket és az életükké válni, és hogy ezekre van az embereknek szükségük – míg azok a nagyszabású, magasztos vélemények és mondások, amelyeket a Sátán és az antikrisztusok hirdetnek, homlokegyenest ellenkeznek Isten emberrel szemben támasztott követelményeinek igazságával és gyakorlatiasságával. Ezért az antikrisztusok ilyen jellegű lényege alapján egyáltalán nem képesek elfogadni Isten szentségét és egyedülállóságát. Teljességgel kizárt, hogy elismerjék ezeket a dolgokat. Ami pedig az emberek romlott beállítottságának és romlott lényegének különböző, Isten által leleplezett oldalait illeti – a hajthatatlanságukat és arroganciájukat, a csalárd, elvetemült, az igazságtól idegenkedő és ádáz beállítottságukat –, ezeket az antikrisztusok egyáltalán nem fogadják el. Ami pedig az Isten emberek feletti ítéletét és szigorú megfeddését illeti, az antikrisztusok nem csupán képtelenek felismerni azokban Isten szentségét és szeretetreméltóságát – ellenkezőleg, szívük mélyén idegenkednek azoktól a szavaktól, amelyeket Isten szól, és ellenállnak nekik. Minden alkalommal, amikor Istennek azokat a szavait olvassák, amelyek megfenyítik, megítélik és leleplezik az ember romlott beállítottságát, gyűlölik azokat, és szitkozódni akarnak. Ha valaki azt mondja róluk, hogy arrogáns emberek, hajthatatlan emberek, elvetemült emberek, akik idegenkednek az igazságtól, akkor vitatkozni fognak az illetővel és szidni fogják az őseit; ha pedig valaki leleplezi és elítéli a romlott lényegüket, az olyan, mintha az illető meg akarná gyilkolni őket – egyáltalán nem fogják elfogadni azt. Ez azért van, mert az antikrisztusoknak olyan lényegük van és olyan dolgokat tárnak fel, hogy a tudtukon kívül beazonosítják, és akaratlanul is elkülönítik és felfedik őket Isten házában és a gyülekezetben. Ambíciójuk és vágyuk gyakran beteljesületlen marad, ezért gyűlöletük egyre nő Isten szavai, az Ő létezése, valamint az „Isten házában az igazság uralkodik” kifejezés iránt. Ha ezt a kifejezést mondod nekik, a halálig harcolni akarnak veled, hogy halálra gyötörjenek téged. Hát nem azt mutatja ez már önmagában, hogy az antikrisztusok ellenségesek Istennel szemben? De igen! Ha valaki azt mondaná: „Isten egyedülálló, az ember nem imádhat Rajta kívül senkit és semmilyen bálványt”, vajon egy antikrisztus hajlandó lenne ezt meghallgatni? (Nem.) Miért nem? Ezek a szavak elítélik őket, nem igaz? Nem fosztják meg őket attól a joguktól, hogy istenek legyenek? Boldogok lennének-e anélkül a jog nélkül, hogy istenek legyenek, ha kihunyna ez a remény? (Nem.) Ezért ha lelepleznéd őket, ha tönkretennéd a tekintélyüket és a hírnevüket, és senki sem imádná őket, képtelenek lennének megnyerni az embereket, státusz nélkül maradnának, akkor rosszindulatú, démoni karmaikkal utánad nyúlnának, hogy gyötörjenek téged. Amikor dolgok történnek egy gyülekezetben, és valaki jelenteni akarja azokat a Fennvalónak, vajon a gyülekezet vezetője, ha ő egy antikrisztus, megengedi majd, hogy jelentést tegyen? Nem fogja tudni megkerülni őt. Azt fogja mondani: „Ha megteszed ezt a jelentést, te viseled majd a következményeket! Ha a fennvaló megmetsz minket és kitakarít embereket a gyülekezetünkből, akkor gondoskodni fogok róla, hogy megbánd – ráveszek mindenkit, hogy elhagyjon téged. Akkor megízleled majd, hogy milyen érzés, ha kitakarítanak!” Ez nem ijeszti meg és fenyegeti azt az embert, aki a jelentést tette volna? Az antikrisztus azt mondja: „isten egyedülálló, nemde? Rendben; én is egyedülálló leszek. A mi gyülekezetünkben az van, amit én mondok. Bármit is akarsz tenni, rajtam kell keresztülmenned – és nem fogsz átjutni rajtam. Át akarsz jutni rajtam? Csak a holttestemen át! Én uralkodom a gyülekezetünkben; itt az van, amit én mondok. Én vagyok az igazság – én vagyok az egyedülálló!” Hát nem egy ördög megnyilvánulása ez? De az – ördögi képe leleplezve, ördögi szavai kimondva.

Ami azt illeti, hogy az antikrisztusok hogyan bánnak Isten lényegével, az álhittől és a kétségektől kezdve az időhúzáson és a próbára tevésen át végül eljutnak az ítéletig és az istenkáromlásig. Ez lépésről lépésre egy mocsárba, egy feneketlen mélységbe vezeti és arra az útra tereli őket, hogy ellenálljanak Istennek és az Ő ellenségei legyenek, teljes ellentétbe kerüljenek Vele és a végsőkig zúgolódjanak Ellene, ahonnan nincs visszaút. Nem csupán nem ismerik el Isten lényegének létezését – ehelyett mindenféle elképzelések és képzelődések támadnak bennük Isten lényegének minden egyes aspektusáról, amelyekkel félrevezetik a körülöttük lévő embereket és azokat, akikkel kapcsolatba kerülnek. Céljuk az, hogy minél több embert tegyenek olyanná, mint ők maguk, hogy azok kételkedjenek Isten létezésében és az Ő lényegének létezésében. Amikor meghalnak, még másokat is magukkal rántanának. Nem elég nekik, hogy egyedül tegyenek rossz dolgokat – találni akarnak másokat is, hogy velük együtt tegyenek rossz dolgokat, hogy együtt álljanak ellen Istennek és zavarják meg az Ő házának munkáját, hogy velük együtt kételkedjenek és tagadják Istent. Az antikrisztusok tele vannak elképzelésekkel és képzelődésekkel Isten lényegének minden aspektusáról. Nem csupán képtelenek megismerni Isten lényegét mindabból, amit Ő tesz, hanem szigorúan elemzik, tanulmányozzák, próbára teszik Isten lényegét és ítéletet mondanak felette, sőt titokban még vitatkozni is fognak Istennel, mondván: „Hát nem vagy egyedülálló? Nem te vagy az az isten, aki szuverenitást gyakorol az emberiség sorsa felett? Hogyan engedhetted, hogy ilyen dolgok történjenek azokkal az emberekkel, akik hisznek benned? Ha te vagy az egyedülálló isten, akkor egyáltalán nem szabadna megengedned, hogy bármilyen ellenséges erő behatoljon a munkahelyedre.” Miféle beszéd ez? Bármi történik is a gyülekezetben, az antikrisztusok lesznek az elsők, akik felállnak és romboló dolgokat, negatív és ítélkező szavakat mondanak. Ők lesznek az elsők, akik felállnak és vitatkoznak Istennel, szembeszállnak Vele, követelve, hogy tegye meg ezt vagy azt a dolgot. Különösen azokban az időszakokban örülnek nagyon az antikrisztusok, amikor Isten háza nehézségekkel vagy bonyolult problémákkal néz szembe. Ezek azok az időszakok, amikor a legboldogabbak és legelégedettebbek, ilyenkor ugrálnak a legnagyobbakat örömükben. Nem csak képtelenek Isten házának érdekeit védelmezni – nem, ők ölbe tett kézzel figyelnek és nevetnek, és türelmetlenül várják, hogy zendülés törjön ki Isten házában, hogy az egész választott népét elfogják és feloszlassák, és hogy az Ő házának munkája ne haladhasson tovább. Akkor ugyanolyan boldogok lennének, mint amilyenek újév előestéjén. És minden alkalommal, amikor rendeződik és megoldódik valami, ami Isten házában történik, amikor a testvérek levonják belőle a tanulságot, akkor az antikrisztusok felett „ítéletet” hoznak. Az antikrisztusok is ekkor a legelkeseredettebbek, legszomorúbbak és legkétségbeesettebbek. Nem bírják elviselni, ha azt látják, hogy a testvérek jól élnek, illetve ha Isten követőinek van hite, és csordultig telnek bizalommal, miközben Őt követik; nem bírják elviselni annak látványát, hogy Isten szavainak útmutatása alatt a testvérek beállítottságai megváltoznak, és hűségesen teszik a kötelességeiket, a munka pedig egyre jobban és jobban fejlődik. Nem bírják elviselni annak látványát, hogy a gyülekezet virágzik, illetve hogy Isten irányítási terve fokozatosan jó irányba fejlődik – azt pedig még inkább gyűlölik, amikor az emberek mindig Isten szavait prédikálják, tanúságot tesznek Mellette, és dicsőítik az Ő szeretetreméltóságát és igazságos természetét. Sőt mi több, utálják, amikor az emberek keresik Istent, imádkoznak Hozzá, és az Ő szavait keresik, bármi történjék is velük, alávetik magukat Neki, és az Ő vezényléséhez tartják magukat. Még akkor is, amikor az antikrisztusok Isten házából esznek, élvezik Isten szavait, és élvezik az Ő házának minden előnyét, gyakran azt kívánják, hogy lehetőségük adódjon kinevetni Isten házát. Alig várják, hogy Isten minden hívője szétszóródjon, és Isten munkája ne tudjon továbbhaladni. Ezért, amikor valami történik Isten házával, ahelyett, hogy megvédenék, vagy kigondolnák, hogyan lehetne megoldani a problémát, illetve minden erejükkel megvédenék a testvéreket, vagy összefognának velük, hogy együttesen gondoskodjanak a problémáról, közösen Isten elé járulva és alávetve magukat az Ő szuverenitásának, az antikrisztusok a háttérben állnak, nevetnek, rossz tanácsokat adnak, pusztítanak és megzavarnak. Egy kritikus pillanatban még kívülállóknak is segítő kezet nyújtanak majd Isten házának rovására, így a Sátán szolgáiként viselkednek, szándékosan megzavarva és tönkretéve a dolgokat. Hát nem Isten ellensége az ilyen ember? Minél kritikusabb a pillanat, annál világosabban lepleződik le az ördögi hasonlatosságuk; minél kritikusabb a pillanat, minél eseménydúsabb, annál részletesebben és teljesebben lepleződik le az ördögi hasonlatosságuk; minél kritikusabb a pillanat, annál több segítséget nyújtanak kívülállóknak Isten házának rovására. Miféle dolgok ezek? Testvérek-e az ilyen emberek? Olyan emberek ők, akik pusztító, utálatos dolgokat tesznek; Isten ellenségei; ördögök, sátánok; gonosz emberek, antikrisztusok. Nem testvérek, és nem jelöltek az üdvösségre. Ha valóban testvérek lennének, Isten házának népe, akkor bármilyen probléma merülne is fel az Ő házában, szívüket és elméjüket egyesítenék a testvéreikkel, hogy szembenézzenek vele, és együttesen kezeljék azt. Nem bámészkodnának, még kevésbé nevetnének rajta, miközben néznék. Csak az antikrisztusokhoz hasonló emberek szemlélnék passzívan, nevetnének és várnák lelkesen, hogy rossz dolgok jöjjenek Isten házára.

Az antikrisztusok lényege bármilyen és minden ügyben leleplezhető. Eléggé elrejthetetlen. Bármit is tesznek, bármi legyen is a téma, minden általuk felfedett nézet és beállítottság iszonyatos az ember és Isten számára. Nem csupán pusztítást, bomlasztást és megzavarást okoznak mindenféle felmerülő dologban, a háttérből nevetgélve – gyakran Istennel is nyíltan szembefordulnak és próbára teszik Őt. Mit jelent próbára tenni Istent? (Szívük mélyén nem hisznek Istenben, és mondanak bizonyos dolgokat, illetve néhány trükköt alkalmaznak, hogy próbára tegyék az Ő gondolatait, megpróbálva kitalálni, hogy mire gondol.) Sokszor látod ezt megtörténni. Jób esetében a Sátán hogyan tette próbára Istent? (Az első alkalommal, amikor megszólalt a Sátán, azt mondta, hogy ha Isten megfosztja Jóbot a házanépétől és a vagyonától, akkor nem fogja többé imádni Istent; a második alkalommal azt mondta, hogy ha Isten csapást mér Jób húsára és csontjaira, akkor megtagadja Istent. A Sátán azzal akarta próbára tenni Istent, hogy Jóbot katasztrófák sújtották.) Vajon ez egy próbatétel? Ez pontos meghatározása ennek a kifejezésnek? (Nem.) Szigorúan szólva ezek a részek egy vádbeszédre utalnak. A Sátán a következőt értette az alatt, amiket mondott: „Hát nem azt mondtad, hogy Jób egy feddhetetlen ember? Mindazzal a sok jóval, amit neki adtál, hogyan ne imádna téged? Ha megfosztanád őt azoktól a jó dolgoktól, gondolod, hogy akkor is imádna téged?” Ez egy vádbeszéd. Akkor hát miféle dolog a próba? A Sátán rablókat küldött, hogy elrabolják és fosztogassák Jób jószágait. Jób számára ez egy próba volt. Hogyan lehet ez egy próba? Így: „Ugye hiszel istenben? Lássuk, hogy még akkor is hiszel-e benne, ha megfosztalak ezektől a dolgoktól!” Ám hogyan értette ezt Jób? Mivel úgy hitte, hogy ez egy próbatétel Istentől, nem küzdött, nem harcolt, és nem is szólt semmit – alávetette magát, és elfogadta Istentől. Ott vannak azok a dolgok is, amelyek az Úr Jézust érték: a Sátán azt akarta, hogy változtassa étellé a köveket, és megmutatta az Úr Jézusnak a világ minden dicsőségét és gazdagságát, hogy imádatban leboruljon előtte. Ezek kísértések voltak. Nos, milyen dolgokat tesznek az antikrisztusok, hogy próbára tegyék Istent? (Az antikrisztusoknak nincs Istent félő szívük. Rosszat tesznek, még akkor is, ha tudják, hogy az rossz; próbára akarják tenni Istent, hogy lássák, vajon lesújt-e rájuk az Ő büntetése. Mivel nem hisznek Isten igazságos természetében, amikor gonoszságot tesznek, nincs meg bennük a lelkiismeret tudatossága.) Ez egy próbatétel. Próba-szerencse gondolkodásmóddal vágnak bele; látni akarják, hogy Isten mit fog tenni: „Tán nem fenséges és haragos isten? Nos, én zsarnokoskodom a gyülekezet felett, és annyi rossz dolgot tettem isten és az emberek háta mögött – tud ezekről isten vagy sem? Ha nincs bennem szomorúság, és nem szenvedek testi büntetést, az azt jelenti, hogy isten nem tud róla.” Apró próbálkozásokat tesznek, hogy próbára tegyék, Isten mindenható-e vagy sem, hogy próbára tegyék, megfigyeli-e az emberek legbelsőbb szívét. Ezek a próbák. Meg akarják erősíteni a dolog valódiságát, próbára akarják tenni, hogy Isten valóban cselekszik-e és valóban létezik-e. Ez a próbák lényege.

Volt egyszer egy antikrisztus a kontinentális Kínában, aki félrevezette az emberek egy csoportját. Látta, hogy Isten háza a tengerentúlon kórusokat szervez és himnuszokat énekel, és ezt gondolta: „Ha nektek lehetnek kórusaitok a tengerentúl, akkor mi is meg tudjuk itt csinálni.” Így hát különböző helyekről hozott össze embereket, hogy kórusban énekeljenek. Nagy közönséget is összegyűjtött nekik; nem semmi jelenet volt. Miért tette ezt? Egyrészt egy független királyság létrehozásán munkálkodott, amit nem szükséges részletezni. Másrészt erre gondolt: „Az az isten, akiben mi hiszünk, az igaz isten, és nálunk a szentlélek munkálkodik. Lehet, hogy ellenséges környezetben vagyunk, ahol a nagy vörös sárkány üldöz, és szoros és szigorú felügyelet alatt tart minket, de mutassuk meg az embereknek, hogy isten megóv-e minket vagy sem. Lássuk, hogy történhet-e velünk bármi; lássuk, hogy letartóztathatnak-e minket.” Miféle gondolkodásmód ez? (Próbára tevő.) Ez próbára tevés – olyan transzparensek lobogtatása és olyan jelszavak használata, hogy hisznek abban, hogy Isten mindenható és mindenütt jelenlévő, hogy megvizsgálják, Isten mit tesz majd valójában, fogadást kötnek Vele, és versengenek Vele. Ezt hívják „próbára tevésnek”. Például egyesek, amikor mások azt mondják nekik: „Ezt nem eheted meg, gyomorrontást fog okozni”, azt mondják: „Nem hiszek neked, meg fogom enni! Lássuk, hogy Isten gyomorrontást okoz-e nekem vagy sem.” Így hát megeszik, és valóban felfordul tőle a gyomruk. Ezt gondolják magukban: „Miért nem óvott meg Isten? Másoknak gyomorrontást okoz, de ez azért van, mert nem hisznek Istenben. Én hiszek Istenben; miért okozott nekem is gyomorrontást, mint mindenki másnak?” Miféle viselkedés ez? (Próbára tevés.) Ez annak az eredménye, hogy nem ismerik Istent. Azonban van valami rendkívüli az antikrisztusokkal kapcsolatban: egyáltalán nem ismerik el Isten lényegének létezését, ezért a dolgokat a saját erőfeszítéseik és képzelődéseik szerint teszik, és nem hitből. Ehelyett próbára teszik Istent. Viselkedésüket, pillanatnyi gondolataikat és impulzusaikat arra használják, hogy megvizsgálják, létezik-e Isten, és hogy valóságos-e az Ő mindenhatósága, és hogy valóban meg tudja-e óvni őket. Ha a kísérletük sikeres, akkor a hitük ezen az alapon folytatódik; ha kudarcot vall, ha Isten csalódást okoz nekik, akkor mit fognak tenni? Azt mondják majd: „Nem hiszek többé istenben. Nem úgy tűnik, hogy törődik az emberekkel. Mindenki azt mondja, hogy isten az ember menedéke – ahogy én látom, ez nem feltétlenül van így. E szavakkal kapcsolatban az embereknek tartalékterveket kell készíteniük maguknak a jövőben; nem lehetnek ennyire buták a dolgok tekintetében. Az embereknek maguknak kell megoldaniuk az ügyeiket – nem támaszkodhatnak mindenben istenre.” Erre az eredményre következtettek a próbájukból. Mit szóltok ehhez az eredményhez? Ezt az eredményt érik el az emberek, ha az igazságra törekszenek? (Nem.) Miért nem? Ha az emberek az igazságra törekszenek, akkor végül jó, pozitív eredményre és jutalomra jutnak. Vagyis nem számít, hogy milyen dolgokat tesznek az emberek, Istennek megvannak az Ő útjai és alapelvei arra vonatkozóan, hogy miként cselekszik válaszul, és hogyan kezeli ezeket a dolgokat, az embereknek pedig megvannak a teljesítendő kötelezettségeik, és megvannak a saját ösztöneik. Isten adja nekik az ösztöneiket; Ő már adott nekik alapelveket, ezért az embereknek ezen alapelvek szerint kell cselekedniük, Isten szavainak útmutatása alatt. Bizonyos dolgok esetében a felszínen úgy tűnik, mintha Istennek meg kellene óvnia az embert, de vajon ez a „kellene” az embertől vagy Istentől származik? (Az embertől.) Ezt a képzelődést az ember elméje szüli. Ez a „kellene” nem az igazság; ez nem Isten felelőssége. Akkor tehát pontosan mit fog tenni Isten? Istennek megvannak a maga cselekvési módjai és megvannak az alapelvei. Időnként azáltal, hogy nem óv meg, felfed téged, látva, hogy milyen utat választasz. Időnként ellenséges környezet révén tökéletesíti a tudásodat valamilyen területen, hagyja, hogy elsajátítsd az igazság valamely aspektusát és megváltozz valamilyen tekintetben. Megerősít és növekedésre késztet téged. Röviden, bárhogyan is cselekszik Isten, megvannak az alapelvei és az indítékai, valamint a céljai és célkitűzései. Ha az igazságnak veszed azt a gondolatot, hogy „Istennek meg kellene óvnia engem, és Neki így és így kellene cselekednie”, és ezt így fenntartod, követeléseket támasztva ezáltal Istennel szemben, akkor, ha Isten nem így cselekszik, konfliktus támad közted és Isten között. Amikor ez a konfliktus kialakul, nem Isten lesz a hibás. Ki lesz az? (Az ember.) Ez az emberek nézeteiben lévő problémával kezdődik, azzal, hogy rossz álláspontot, rossz pozíciót foglalnak el. Amikor arra kéred Istent, hogy egy bizonyos módon cselekedjen, teljesen jogosnak fogod érezni azt. De ha egyet hátra lépsz, amikor alá tudod vetni magad és el tudod fogadni, akkor úgy fogod érezni, hogy az igazolásaid nem állják meg a helyüket, és hogy ezek a te romlott beállítottságaid és észszerűtlen követeléseid. Amikor el tudod fogadni, Isten olyan mértékű igazsággal és tudással ajándékoz majd meg téged, amilyet el kell nyerned. Ahogy Ő látja, az igazság eleme az, amit leginkább el kellene nyerned, nem pedig valami jelentéktelen kegyelem vagy áldás. Egyedül Isten tudja, hogy mi a legfontosabb a számodra, és Ő időben és kiadagolva adja majd azt neked. Az antikrisztusok viszont nem ismerik el az igazságot vagy a Szentlélek munkáját. Beszélhet bárki az igazságról, és tehet tanúságot Isten szeretetéről és üdvösségéről, egy antikrisztus nemcsak visszautasítja, hanem viszolyog is tőle és ellenálló lesz vele szemben. Ez a különbség az antikrisztusok és a hétköznapi romlott emberek között.

Itt befejezzük beszélgetésünket az antikrisztusok azon tulajdonságáról, hogy tagadják Isten identitását és az Ő egyedülállóságának lényegét. Van még kérdésetek? (Istenem, nekem van egy kérdésem. Amikor az evangéliumot hirdetem, sokakkal találkozom, akik az Úrban hisznek, és mindannyian hajlanak arra, hogy fenntartsák Pálnak azt a nézetét, amely így szól: „nekem élni krisztus”. Úgy gondolják, hogy ha meg tudnak felelni Pál szavai mércéjének, akkor istenné válhatnak. Vajon ez az antikrisztusoknak egy újabb megnyilvánulása, és egyben Isten egyedülállóság-lényegének tagadása?) Többé-kevésbé. Az, hogy az antikrisztusok tagadják Isten egyedülállóságát, főként azért van, mert istenek szeretnének lenni. Különösen Pál szavai a kedvenceik: „Nekem az élet krisztus, az élet isten, isten életével isten vagyok.” Úgy hiszik, hogy ha ez a nézet érvényes, akkor van reményük arra, hogy istenné váljanak, hogy királyként uralkodjanak, és uralkodjanak az emberek felett; ha pedig nem, akkor a királyként való uralkodás és az istenné válás reményei meghiúsulnak. Röviden, a Sátán mindig egyenrangú akar lenni Istennel, és az antikrisztusok is: ők szintén rendelkeznek ezzel a lényeggel. Azok között például, akik Istent követik, vannak olyanok, akik állandóan Istent magasztalják és tanúskodnak Mellette, bizonyságot tesznek az Ő munkájáról és arról, hogy az Ő szavainak ítélete és fenyítése milyen hatással van az emberre. Dicsérik mindazt a munkát, amelyet Isten az ember megmentéséért tesz, és dicsérik az Isten által fizetett árat is. Vajon szeretnék az antikrisztusok is élvezni mindezeket, vagy nem? Ők az emberek támogatását, hízelgését, magasztalását, sőt dicséretét kívánják élvezni. És milyen más szégyenletes ötletekkel állnak még elő? Azt akarják, hogy az emberek bennük higgyenek, hogy minden dologban tőlük függjenek; az is rendben van, ha az emberek Istenre támaszkodnak – de ha azzal egyidejűleg, hogy Istenre támaszkodnak, reálisabb és hitelesebb számukra az antikrisztusokra támaszkodni, akkor az antikrisztusok rendkívül elégedettek lesznek. Ha ugyanakkor, amikor dicséred Istent és számba veszed az Istentől kapott kegyelmeket, az antikrisztusok minden érdemleges teljesítményét is összeszámolod és a testvéreid között az ő dicséretüket zenged, széles körben hirdetve mindazt, amit tesznek, akkor a szívüket csodálatosan jóleső érzés tölti el, és elégedettnek fogják érezni magukat. Így, az antikrisztusok természetlényegéből kiindulva, amikor azt mondod, hogy Isten hatalommal bír, hogy Ő igazságos, és hogy képes megmenteni az embereket, amikor azt mondod, hogy csak Isten rendelkezik ilyen lényeggel, hogy csak Isten képes ilyen munkát végezni, és senki sem állhat a helyébe vagy képviselheti Őt e dolgok végzésében, és senki sem birtokolhatja ezt a lényeget és végezheti ezeket a dolgokat: amikor ezt mondod, az antikrisztusok a szívükben nem fogadják el ezeket a szavakat és nem hajlandók elismerni őket. Miért nem fogadják el őket? Mert ambícióik vannak – ez az egyik oldala a problémának. A másik oldala az, hogy nem hiszik és nem ismerik el a megtestesült hús-vér testet Istennek. Amikor valaki azt mondja, hogy Isten egyedülálló, hogy csak Isten igazságos, akkor szívében kifogást emel és ellenáll neki belülről, mondván: „Tévedés – én is igazságos vagyok!” Amikor azt mondod, hogy csak Isten szent, azt fogja mondani: „Tévedés – én is szent vagyok!” Pál a példa erre. Amikor az emberek az Úr Jézus Krisztus szavát népszerűsítették, mondván, hogy az Úr Jézus Krisztus az Ő drága vérét adta az emberiségért, hogy Ő vétekáldozatul szolgált, és megmentette az egész emberiséget és megváltotta az egész emberiséget a bűntől – hogy érezte magát Pál, amikor ezt hallotta? Elismerte vajon, hogy mindez Isten munkája volt? Elismerte-e, hogy Az, aki mindezt képes volt megtenni, Krisztus volt, és hogy egyedül Krisztus tehette csak meg mindezt? És elismerte vajon, hogy csak Az képviselhette Istent, aki mindezt képes volt megtenni? Nem ismerte el. Azt mondta: „Ha Jézust meg lehetett feszíteni, akkor az embereket is meg lehet feszíteni! Ha ő odaadhatta a drága vérét, akkor az emberek is odaadhatják! Emellett én is tudok prédikálni, és nagyobb tudású vagyok, mint ő, és el tudom viselni a szenvedést! Ha azt mondod, hogy ő krisztus, akkor nem kellene engem is krisztusnak nevezni? Ha az ő szent nevét hirdeted, akkor nem kellene-e az enyémet is hirdetned? Ha ő alkalmas arra, hogy krisztusnak nevezzék, ha ő képviselheti istent, és ha ő isten fia, akkor nem vagyunk-e mi is azok? Mi, akik képesek vagyunk szenvedni és megfizetni az árat, és akik képesek vagyunk fáradozni és dolgozni istenért – nem lehet minket is krisztusnak nevezni? Miben különbözik krisztustól az, akit isten jóváhagy és akit krisztusnak neveznek?” Röviden, az antikrisztusoknak nem sikerült felfogniuk Isten lényegének azt az aspektusát, amely az Ő egyedülállósága, és nem értik, mi is valójában Isten egyedülállósága. Azt hiszik: „krisztusnak vagy istennek lenni olyasvalami, amit az ember a képességei és az ügyessége révén ér el, ahogyan az ember a harc révén szerez hatalmat. Nem attól neveznek valakit krisztusnak, hogy isten lényegével rendelkezik. Krisztusnak lenni az ember saját ügyességének nehezen megszerzett eredménye; ez épp olyan, mint ahogyan a világban vannak a dolgok – aki ügyesebb és rátermettebb, az lehet magas rangú tisztviselő, és azé lehet az utolsó szó.” Ez az ő logikájuk. Az antikrisztusok nem ismerik el, hogy Isten szava az igazság. Isten lényege és természete, amelyet Isten szavai említenek, felfoghatatlan számukra; laikusok és kívülállók, és fogalmuk sincs róla, ezért beszédük kizárólag kívülállók szavaiból, lelki megértés nélküli szavakból áll. Ha már néhány éve dolgoznak, és úgy gondolják, hogy alkalmasak a szenvedésre és arra, hogy megfizessék az árat, hogy képesek a semmiről beszélni, miközben doktrínákat hirdetnek, hogy megtanulták, hogyan kell képmutatót játszani, és képesek másokat félrevezetni, és már elnyerték egyesek elismerését, akkor magától értetődően azt hiszik, hogy képesek krisztussá válni és istenné válni.