B. A felajánlások elherdálása, eltulajdonítása, kölcsönadása, csalárd módon történő felhasználása és ellopása

1. A felajánlások elherdálása

Az antikrisztusok úgy gondolják, hogy a státusz és a tekintély megadja nekik a lehetőséget a felajánlások birtoklásának és használatának priorizálására. Nos, miután már megvan ez a hatalmuk, hogyan osztják ki és használják fel a felajánlásokat? Vajon a gyülekezet szabályai vagy a gyülekezeti munka szükségleteit szabályozó alapelvek szerint teszik ezt? Vajon képesek ezt tenni? (Nem, nem képesek.) Az a tény, hogy nem képesek erre, sok mindent érint. Miután az antikrisztusok státuszhoz jutottak, nem kerülhetik el, hogy egyes, a gyülekezeti munkával kapcsolatos dolgokat végezzenek, és e munka egy része magában foglalja a gyülekezeti tulajdon kiadásait és kiosztásait. Ebben az esetben milyen alapelvek szerint állnak hozzá a gyülekezeti tulajdon kiosztásához? Takarékosnak lenni? Aprólékosan megtervezni a kiadásokat, takarékoskodni, ahol csak lehet? Mindenben Isten házát szem előtt tartani? Nem. Ha el tudnak jutni valahova biciklivel, akkor is pénzt költenek a buszra. És amikor kellemetlennek és kényelmetlennek találják, hogy mindig busszal vagy bérelt autóval járjanak, elkezdenek azon gondolkodni, hogy Isten házának pénzén autót vásároljanak. Az autóvásárlás során fittyet hánynak az olcsóbb és átlagos teljesítményű modellekre, és kifejezetten egy nagy teljesítményű autót választanak, egy közvetlenül a tengerentúlról importált, neves márkát, amely több mint egymillió jüanba kerül. Azt gondolják: „Nem nagy ügy ez, és egyébként is isten háza fizeti, és isten házának pénze mindenkié. Nincs azzal semmi baj, ha mindenki együtt vásárol egy autót. Isten háza olyan nagy, az egész világegyetem istené, szóval olyan nagy ügy az talán, ha isten háza vásárol egy autót? A Sátán világában az emberek csupa többmillió jüanba kerülő autóval járnak, úgyhogy a gyülekezetünk meglehetősen takarékos, hogy mindössze egymillió jüanért vásárol autót. Különben is, az autó nem arra szolgál, hogy egyedül én használjam, az egész gyülekezet osztozni fog rajta.” Amint kinyitják a szájukat az antikrisztusok, elfogy több mint egymillió jüan anélkül, hogy a szemük rebbenne vagy szaporán verne a szívük, és a bűntudat leghalványabb szikrája nélkül. Ahogy megvették az autót, elkezdik élvezni azt. Már nem járnak gyalog olyan helyekre, ahová gyalog kellene eljutniuk, már nem bicikliznek olyan helyekre, ahová biciklivel kellene eljutniuk, és már nem bérelnek autót olyan helyekre, ahová bérelt autóval is eljuthatnak; ehelyett ragaszkodnak ahhoz, hogy a „kijelölt autójukat” használják. Olyan hivalkodó módon viselkednek, mintha nagyszerű munkára lennének képesek. Az antikrisztusok nagyon pazarlóak, mindennek, amit megvesznek, jó cuccnak, csúcskategóriásnak és korszerűnek kell lennie. Például bizonyos típusú gépek és berendezések alap- és csúcsmodelljei közötti árkülönbség több tízezer jüan is lehet. Ilyen helyzetekben az antikrisztusok a csúcskategóriás modellt akarják majd megvenni, és amíg nem a saját pénzüket költik, addig ez egyáltalán nem zavarja őket. Ha a saját zsebükből kellene fizetniük, még egy egyszerű vagy alacsony árfekvésű készüléket sem engedhetnének meg maguknak, de amikor azt mondod, hogy Isten háza fogja kifizetni, akkor a csúcskategóriás készüléket akarják majd. Hát nem fenevadak ezek? Nem észszerűtlenek? Ez nem a felajánlások elherdálása? (De igen.) Akik elherdálják a felajánlásokat, azoknak rossz az emberi mivoltuk, önzőek és megvetendők! Miután az antikrisztusok megszerezték a hatalmat a felajánlások használatára, maguknak akarják kisajátítani a felajánlásokat, az alapelvek teljes figyelmen kívül hagyásával használva fel azokat, és ragaszkodva ahhoz, hogy minden vásárláskor csúcsminőségű árucikkeket kapjanak. Amikor szemüveget vásárolnak, a csúcskategóriásat akarják, amelyik kiszűri a kék fényt és az ultraibolya sugarakat, a legátlátszóbb lencsékkel, és amikor számítógépet vásárolnak, a csúcskategóriásat, a legújabb modellt akarják. Függetlenül attól, hogy szükségük lenne-e a különböző szerszámokra és berendezésekre a kötelességeik során, vagy sem, amint felmerül az ilyen dolgok megvásárlásának témája, azonnal a csúcsminőséget akarják. Ez nem a felajánlások elherdálása? Tudnak ők takarékoskodni, ha a saját pénzükről van szó, olyankor bármelyik árucikk megteszi, feltéve, hogy praktikus, de amikor Isten házának vásárolnak valamit, akkor a praktikum és a takarékosság már nem szempont. Csak arra figyelnek, hogy híres márka legyen, mutassa a tekintélyüket, és azt veszik meg, amelyik a legdrágább. Ezzel nem a saját pusztulásukra törekszenek? Az ablakon szórni ki a felajánlott pénzt – nem ezt teszik az antikrisztusok? (De igen, ezt.)

Volt egy fickó, aki a Legfőbb testvérrel együtt elment fogkefét vásárolni. A Legfőbb testvérnek vett egy alig több mint egy dollárba kerülő fogkefét, magának viszont egy több mint 15 dollárba kerülő import fogkefét vett. Na most, a Legfőbb testvér és e közönséges testvér között volt némi különbség, némi egyenlőtlenség a státuszuk tekintetében, nem gondoljátok? (De igen.) Értelemszerűen – ne is említsünk olyan dolgokat, mint a státusz, a rang vagy az a kiosztási mód, amit Isten alkalmaz, és csak azt a tényt vitassuk meg, hogy a Legfőbb testvér keményen dolgozott mindezen évek során – nem kellene-e neki valami jó minőségű dolgot használnia? De ő nem ragaszkodott ehhez. Milyen alapelveket követett? Takarékoskodni, ahol csak lehet: ez a fajta eszköz nem valami kifinomult, így nem érdemes túl drágát használni belőle, és nem kell rá olyan sok pénzt költeni, megteszi az, ami használható. Nos, ami e két ember identitását, rangját és státuszát illeti, egyenlőtlenség van közöttük, és a legátlagosabb minőségű terméket vették annak, akinek a jó fajtát kellett volna használnia, és a legjobb minőségű terméket vették annak, akinek az átlagos fajtát kellett volna használnia. Mi volt itt a probléma? E két ember közül melyikkel volt a probléma? Aki a jó terméket használta, azzal volt a probléma. Fogalma sem volt arról, hogy ki ő, és nem volt szégyenérzete, és mindig a legjobb és legdrágább árucikket vásárolta, amikor Isten háza fizetett érte. Volt ennek az embernek egy csepp józan esze? Ha ezt tette, amikor együtt vásárolt a Legfőbb testvérrel – őelőtte hozva meg ezeket a döntéseket –, akkor vajon mit tett volna, ha egyedül vásárol? Mennyi pénzt szórt volna el? Sokkal túlzóbb lett volna, és nem tíz-egynéhány dolláros különbségről lenne szó; elég arcátlan lett volna ahhoz, hogy bármilyen árú termékeket megvegyen, bármilyen összeget elköltsön azokra. A felajánlásokat és Isten házának pénzét költötte ilyen módon; vajon nem a saját pusztulására törekedett? Vannak, akik azt gondolják: „Olyan nagyszerű munkát végzek isten háza számára, annyi kockázatot vállaltam, annyi nehézséget viseltem el, és többször is börtönbe vetettek. Joggal élvezhetnék különleges bánásmódot.” Ez, hogy te „joggal” élvezhetnéd, ez az igazság? Melyik szavában rendelkezett Isten arról, hogy akit bebörtönöztek, vagy aki nehézségeket viselt el, vagy aki sok éven át utazott Érte, az joggal élvezhetne különleges bánásmódot, és joggal élvezhetne elsőbbséget a felajánlások felhasználásában, megkaparintásában és tetszés szerinti elherdálásában, és hogy ez egy adminisztratív rendelet? Mondott-e Isten valaha akár egyetlen ilyen értelmű szót? (Nem, nem mondott.) Nos, akkor mit mondott Isten arról, hogy hogyan kell felhasználnia a felajánlásokat az ilyenfajta embernek, a vezetőkkel, a dolgozókkal és mindazokkal együtt, akik Isten házában végzik a kötelességeiket? A szokásos kiadásokra és a szokásos költségekre kell felhasználniuk; senkinek sincs különleges felhatalmazása arra, hogy felhasználja vagy birtokba vegye a felajánlásokat. Isten nem fogja az Ő felajánlásait egyetlen személy magántulajdonává sem tenni. Ugyanakkor Isten nem írta elő, hogy az emberek elherdálják a pénzt a felajánlások felhasználása és kiosztása során. Miféle ember herdálja a pénzt? Miféle beállítottsága van annak az embernek, aki elherdálja a pénzt? Ez olyasvalami, amit a fenevadak, a zsarnokok, a haramiák, a gengszterek és a megvetendő, szégyenérzet nélküli gazemberek tesznek, ez olyasvalami, amit az antikrisztusok tesznek. Akinek van egy kis emberi mivolta és némi szégyenérzete, az nem süllyedne idáig. Van néhány olyan ember, akik, miután gyülekezetvezetővé váltak, azt hiszik, hogy ez felhatalmazza őket a felajánlások és a gyülekezeti tulajdon felhasználására. Bármit és mindent meg akarnak és meg mernek venni, és bármit és mindent meg akarnak szerezni. Úgy érzik, hogy bármit vásárolnak, bármiben lelik is örömüket, azt ők nagyon megérdemlik; mi több, soha nem veszik a fáradságot, hogy az ár után érdeklődjenek. És ha valaki olcsó és mindennapi tárgyat vesz nekik, arra még dühösek is lesznek, és neheztelni fognak rá. Ezek antikrisztusok.

2. A felajánlások eltulajdonítása

A gyülekezet pénzügyeinek irányítására törekvő antikrisztusok egy másik megnyilvánulása az eltulajdonítás. Az „eltulajdonítás” fogalmát könnyű megérteni. Azt jelenti-e az eltulajdonítás, hogy fogják a gyülekezeti tulajdont, és a testvéreknek adják, vagy hogy a gyülekezet munkájára osztják ki, hogy megfelelően fel lehessen használni? (Nem, nem azt jelenti.) Akkor mit jelent az „eltulajdonítás”? (Azt jelenti, hogy nem megfelelő módon költeni el, hanem tetszés szerint vagy titokban használni fel.) Bár helyes a megfogalmazás, hogy „titokban használni fel”, ez nem igazán egyértelmű. Ha valaki azoknak a megélhetési költségeire használja fel titokban a gyülekezet vagyonát, akik teljes munkaidőben végzik a kötelességeiket, akkor ebben nincs semmi rossz, és ez nem eltulajdonítás. Az eltulajdonítás elítélendő, és nincs összhangban az alapelvekkel. Például egyes gyülekezetvezetők átveszik az irányítást a gyülekezet pénze felett, és amikor a gyereküknek nincs elég pénze arra, hogy főiskolára járjon, és egyszerűen nincs annyi pénzük otthon, akkor Isten elé járulnak imádkozni, mondván: „Ó, isten, hadd kezdjem a hibám beismerésével, és hadd könyörögjek a bocsánatodért. Ha büntetést kell kiszabnod, akkor kérlek, engem büntess, és ne a gyermekemet. Tudom, hogy ez nem helyes, de most éppen nehéz helyzetben vagyok, ezért meg kell ezt tennem. A te kegyelmed mindig bőséges, ezért csak azt remélem, hogy ezúttal nem vonsz felelősségre, és áldásodat adod rám. Úgy húsz-harmincezer jüan hiányzik a gyermekem főiskolai tandíjához, és miután összekapartam az összes pénzemet, és kölcsönöket vettem fel boldogtól-boldogtalantól, még mindig nem elég. Használhatnám a te pénzedet a gyermekem tandíjának megfizetésére?” Aztán, miután befejezték az imádkozást, teljesen megnyugodnak, és azt gondolván, hogy Isten beleegyezett, elveszik a pénzt saját használatukra. Ez eltulajdonítás, ugye? A pénzt nem arra használni, amire kellene, hanem másra fordítani, megsértve az alapelveket, amelyek Isten házában a felajánlások felhasználását szabályozzák: ezt nevezik „eltulajdonításnak”. Amikor egy családtagjuk megbetegszik és pénzre van szüksége, vagy amikor egy üzleti tranzakció során kifogynak a pénzből, elkezdenek terveket szövögetni a felajánlásokkal kapcsolatban, és a szívükben imádkoznak, mondván: „Ó, isten, kérlek, bocsáss meg, nem akartam megtenni, de a családom tényleg nehézségekkel küzd. Szereteted olyan hatalmas, mint az óceán, és olyan határtalan, akár az égbolt, és te nem emlékszel az emberek vétkeire. Miután elhasználtam ezt a pénzt, a dupláját fogom visszafizetni, amikor a családi vállalkozás hoz némi pénzt, úgyhogy kérem, engedd meg, hogy használjam.” Így használják fel az Istennek szánt felajánlásokat. Nem számít, hogy egy rokonuknak vagy egy barátjuknak van-e szüksége pénzre, amíg ezeknek a vezetőknek a kezében van a pénz, oda fogják adni nekik, sem az alapelvekkel összhangban nem cselekedve, sem a többiek beleegyezését nem kérve, és még kevésbé gondolva akár egy pillanatig is arra, hogy ezek Istennek szóló felajánlások. Ehelyett inkább felvállalják a döntést, kiviszik a pénzt a gyülekezetből, és más célokra fordítják. Ez talán nem eltulajdonítás? (De igen.) Ez eltulajdonítás. Na mármost, egyesek teljes egészében visszateszik a pénzt, miután titokban eltulajdonították a felajánlásokat; vajon ez azt jelenti, hogy ezután már nem is bűnösek a felajánlások eltulajdonításában? Vajon azt jelenti ez, hogy esetleg megúszhatják a dolgot? Vagy ha az eltulajdonítás idején megvoltak az okaik, egy bizonyos kontextus vagy nehézségek, és nem volt más választásuk, mint a pénz eltulajdonítása, akkor vajon lehetséges-e ezt az eltulajdonítást megbocsátani és nem elítélni? (Nem, nem lehetséges.) Abban az esetben a felajánlások eltulajdonításának bűne súlyos bűn! Különbözik ez bármiben attól, amit Júdás tett? Azok az emberek, akik eltulajdonítják a felajánlásokat, vajon nem ugyanolyan fajták, mint Júdás? (De igen, ugyanolyanok.) Amikor a gyermekeik egyetemre mennek, amikor valaki a családjukban vállalkozik, vagy egy idősebb embernek orvosi kezelésre van szüksége, vagy nincs műtrágyájuk a gazdálkodáshoz, mindezekben a helyzetekben ők a gyülekezet pénzét akarják költeni. Néhányan még a testvérek felajánlásairól szóló nyugtákat is megsemmisítik, majd a pénzt a saját zsebükbe tömik, hogy aztán kedvükre elköltsék, anélkül, hogy akár csak elpirulnának zavarukban, vagy szaporán verne a szívük. Egyesek még pénzbeli felajánlásokat is beszednek a testvérektől az összejöveteleken, majd amint vége az összejövetelnek, mennek és vásárolnak ezt-azt belőle. Aztán vannak olyan testvérek, akik, miután saját szemükkel látták, hogy ezek az emberek eltulajdonítják a felajánlásokat, továbbra is engedik nekik, hogy megtartsák a pénzt, anélkül, hogy bárki vállalná a felelősséget, és senki sem lép fel, hogy véget vessen ennek. Mindannyian félnek attól, hogy megbántják ezeket a vezetőket, ezért csak nézik, ahogy azok költekeznek. Nos, akkor Istennek ajánlottad fel ezt a pénzt, vagy sem? Ha mások számára jótékonykodsz, akkor világossá kell tenned, hogy ezt a pénzt nem Istennek ajánlod fel, és akkor Isten nem tartja majd észben. Ezután annak, hogy kié ez a pénz, ki költi el és hogyan, mindezeknek a dolgoknak semmi közük Isten házához. Ha azonban ezt a pénzedet valóban Istennek ajánlottad fel, de mielőtt a gyülekezetnek lehetősége lett volna rá, hogy felhasználja, valaki így költi el, így herdálja el, és ez téged a legkevésbé sem érdekel, se nem vetsz véget ennek, se nem jelented, akkor ebben az esetben probléma van veled, belekeveredtél a bűnébe, és amikor elítélik őt, te sem fogod tudni megúszni.

3. A felajánlások kölcsönadása

Mindaz, ami a felajánlások önkényes felhasználásával, a felajánlások helytelen fogyasztásával és elköltésével kapcsolatos, kivétel nélkül az adminisztratív rendeletekkel függ össze, és azok megsértésének minősül. Vannak egyesek, akik a gyülekezeti tulajdon kezelésével kapcsolatban esetleg azt mondják: „A gyülekezet tulajdona csak úgy ott áll. Manapság a bankok mindenféle befektetési programmal rendelkeznek, például kötvényekkel és alapokkal, amelyek mind jó kamatot kínálnak. Ha kivesszük a pénzt a gyülekezettől, és befektetjük, majd keresünk vele egy kis kamatot, nem hozna-e ez hasznot isten házának?” Aztán anélkül, hogy megbeszélnék a dolgot, anélkül, hogy bárki beleegyezését kérnék a gyülekezetben, felvállalják a döntést, hogy kölcsönadják a pénzt. Mi a célja, hogy ezt teszik? Szépen fogalmazva, ennek célja némi kamathoz jutás Isten háza számára, Isten házára gondolva; de valójában ezek az emberek önző indítékot rejtegetnek. Úgy akarják kölcsönadni a pénzt, hogy senki ne tudjon róla, majd a végén a tőke összegét visszaadják Isten házának, a kamatot pedig megtartják maguknak. Ez nem hűtlen szándék rejtegetése lenne? Ezt hívják a felajánlások kölcsönadásának. A felajánlások kölcsönadása tekinthető-e azok megfelelő felhasználásának? (Nem, nem tekinthető.) Mások azt mondják: „Isten szereti az emberiséget, isten háza meleg. Néha, amikor a testvéreink kifogynak a pénzükből, nem tudjuk-e nekik kölcsönadni isten felajánlásait?” Vannak, akik aztán felvállalják a döntést, sőt, egyes antikrisztusok még a testvérekhez is fordulnak és felbujtják őket, mondván: „Isten szereti az emberiséget, isten életet ad, mindent megad az embernek, szóval nem lenne nagy ügy kölcsönadni egy kis pénzt, ugye? Pénzt kölcsönadni testvéreinknek, hogy kisegítsük őket sürgős szükség idején, hogy átsegítsük őket életük nehézségein, vajon nem ez isten szándéka? Ha isten szereti az emberiséget, hogyhogy az emberek nem szeretik egymást? Gyerünk, adj nekik kölcsön egy kis pénzt!” A tudatlan emberek nagy többsége ezt hallva azt mondja: „Persze, ha te mondod. Mindenesetre ez a pénz mindenkié, úgyhogy tekintsük ezt úgy, hogy mindannyian segítünk valakinek.” És így, hogy egy ember hangzatos elgondolásokat szajkóz, egy csomó talpnyaló pedig nyalizik neki, végül kimegy a pénz. Szóval számít, ha azt mondod, hogy „ez a pénz Istennek lett felajánlva”? Ha számít, akkor a pénz már Isten tulajdona, és már megszentelődött, és így azt csak az Isten által felállított alapelveknek megfelelően volna helyes felhasználni. Ha nem számít, ha az a pénz, amit felajánlasz, nem számít, akkor miféle cselekedet az, hogy ilyen felajánlást teszel? Csak egy játék? Megtréfálod Istent, és becsapod Őt? Miután az oltárra tetted az általad felajánlandó dolgokat, elkezded visszakívánni azokat, mivel azok a dolgok oda lettek helyezve, Isten mégsem használja őket, és úgy tűnik, hogy Neki végül is nincs szüksége azokra. Tehát, amikor neked szükséged van rájuk, fogod, és te magad használod őket. Vagy talán túl sokat ajánlottál fel, és ezt utólag megbánva, visszavettél valamennyit belőle. Vagy talán nem gondolkodtál világosan, amikor felajánlottad, és most, hogy felfedezted egy felhasználási módját, visszaveszed. Mi a természete ennek a viselkedésnek? Ez a pénz és ezek a dolgok: ha valaki egyszer felajánlotta őket Istennek, az ugyanaz, mintha az oltáron ajándékozná oda őket, és mik azok a dolgok, amelyeket az oltáron ajándékoztak oda? Felajánlások. Még ha nem is több az, mint egy kő vagy egy homokszem, egy párolt zsemle vagy egy pohár víz, onnantól, hogy az oltárra helyezted, ez a tárgy Istenhez tartozik, nem az emberhez, és többé nem nyúlhat hozzá ember. Mindegy, hogy te magad sóvárogsz utána vagy sem, vagy úgy gondolod, hogy jogodban állna használni, többé már egyetlen embernek sincs joga hozzá. Vannak, akik azt kérdezik: „Isten talán nem szereti az emberiséget? Mi van akkor, ha részben átengedi az emberiségnek? Most éppen nem vagy szomjas, és nincs szükséged vízre, de én szomjas vagyok, miért ne ihatnék hát?” Akkor viszont látnod kell, hogy Isten beleegyezik-e vagy sem. Ha Isten beleegyezik, ez azt bizonyítja, hogy Ő megadta neked a jogot, és jogod van használni azt; de ha Isten nem egyezik bele, akkor nincs jogod használni azt. Egy olyan helyzetben, amikor nincs jogod, amikor Isten nem adta meg neked a jogot, ha olyasmit használnál, ami Isten tulajdona, az egy alapvető tabu megsértése volna, amit Isten a legjobban gyűlöl. Az emberek mindig mondják, hogy Isten nem tűri el az ember által elkövetett sértéseket, de soha nem értették meg, hogy milyen is valójában Isten természete, vagy azt, hogy a cselekedeteik közül melyik az, ami a legnagyobb valószínűséggel sérti az Ő természetét. Ami Isten felajánlásait illeti, sok embernek állandóan ezek járnak a fejében, kedvük szerint akarják használni vagy kiosztani, a saját akaratuk szerint akarják használni azokat, birtokolni azokat, vagy akár elherdálni azokat; de Én mondom neked, hogy véged van, halált érdemelsz! Ilyen Isten természete. Isten nem engedi, hogy bárki is hozzányúljon az Ő tulajdonához; ilyen az Ő méltósága. Csak egyetlen olyan helyzet van, amelyben az emberek jogot kapnak Istentől a használatukra, ez pedig a gyülekezeti előírások és a használatukat szabályozó alapelvek szerinti, megfelelő használatuk. Amikor ezeken a határokon belül marad az ember, az elfogadható Isten számára, de ha ezeken a határokon kívülre tévedne, azzal Isten természetét sértené meg, és az adminisztratív rendeleteket szegné meg. Ez ennyire szigorú, nem hagy teret az alkudozásnak, és nincs alternatív út. Következésképpen azok, akik olyan dolgokat tesznek, mint a felajánlások elherdálása, eltulajdonítása vagy kölcsönadása, Isten szemében antikrisztusként jellemzettek. Miért bánik velük ilyen szigorúan, hogy antikrisztusként jellemzi őket? Ha valaki, aki hisz Istenben, képes odáig elmenni, hogy Istenhez tartozó és megszentelt tárgyakat merjen megérinteni, használni vagy elherdálni kedve szerint, akkor miféle ember az? Az ilyen ember Isten ellensége. Csakis Isten ellenségei tanúsítanának ilyen hozzáállást az Ő tulajdonához; egyetlen közönséges romlott ember sem tenne ilyet, még egy állat sem tenne ilyet, csak Isten ellenségei, a Sátán és a nagy vörös sárkány tenne ilyet. Túl erősen fogalmazok? Nem, ez tény, és teljesen pontos. Hogyan nyúlhat a Sátán ivadéka Isten dolgaihoz? Ilyen Isten méltósága!

4. A felajánlások csalárd módon történő felhasználása

Vannak más, olyan emberek, akik mindenféle ürüggyel pénzt és ingóságokat kérnek Isten családjától, mondván: „A gyülekezetünknél szükség van még egy székre, úgyhogy vegyetek nekünk egyet. A gyülekezetünkben néhány testvérnek nincs számítógépe, amit a kötelességeik elvégzéséhez használhatnának, úgyhogy vegyetek nekünk egy Macet. Munkánk során gyakran lépünk kapcsolatba emberekkel, és telefon nélkül nem jutunk semmire, úgyhogy vegyetek nekünk egy iPhone-t. De nem jó, ha csak egy van, az túl kényelmetlen volna, mert időnként különböző emberekkel kell felvennünk a kapcsolatot. Egyetlen vonalat pedig túlságosan könnyen lehallgatnak, úgyhogy csak akkor fog működni, ha több vonalat kapunk.” Így aztán néhányuknál négy-öt mobiltelefon van, és egyszerre két-három laptopot cipelnek magukkal; nagyon impozáns a megjelenésük, de a munkateljesítményük csapnivaló. Hogy tettek szert mindezekre a dolgokra? Mindezt csalárd módon szerezték. Régebben már beszélgettünk egy idióta asszonyról, aki tipikus antikrisztus volt. Amikor Isten háza egy gyülekezeti épületet újított fel, ez az asszony összefogott egy fickóval, hogy csalárd módon használják fel a gyülekezet pénzét, jelentős veszteséget okozva ezzel Isten házának. Amikor ez a fickó a felújítást végezte, ugyanolyan csalárd módon tömte a zsebét, ahogy egy nem hívő vállalkozó tenné: mindenből a legdrágábbat vásárolta, és rengeteg felesleges költséget okozott. Amikor egyesek észrevették, hogy baj van, ez az idióta nő segített neki ezt eltussolni és elrejteni, és együtt csalták ki Isten házának pénzét. Végül lebuktak, és mindkettőjüket kizárták. Ezzel a saját vesztüket okozták, és tönkretették az életüket. Vajon használt nekik a nyafogás? Mivel a dolgok végül is így alakultak, miért viselkedtek így már az elején? Hogy lehet az, hogy ez az idióta nő nem gondolta végig a dolgokat, amikor csalárd módon használta fel a felajánlásokat? Túlzás volt-e Isten háza részéről, hogy kizárta őt és visszakövetelte a pénzt? (Nem, nem volt az.) Megérdemelte! Az ilyen ember nem érdemel szánalmat. Velük szemben nincs irgalom. És ott van az a női vezető, akiről már beszéltünk. Titokban elvette a gyülekezet pénzének egy jó részét, és kölcsönadta egy nem hívőnek. Később vele is leszámoltak. Lehet, hogy vannak, akik azt gondolják magukban: „Hiszen csak kölcsönadott egy kis pénzt, nem? Fizettessék vissza vele, és kész. Miért kell őt eltakarítani? Az azt jelenti, hogy egy meglehetősen jó ember egy szempillantás alatt nem hívővé válik, és el kell mennie dolgozni a megélhetésért. Olyan szánalomra méltó!” Szánalomra méltó ez a személy? Miért nem mondod inkább azt, hogy utálatos? Miért nem nézed meg, hogy mit csinált? Amit tett, az elég ahhoz, hogy egész életedben undorodj tőle, te pedig itt szánod őt! Azok, akik megszánják őt – miféle emberek? Mindannyian ostobák és olyan emberek, akik válogatás nélkül kedvesek mindenkivel.

5. A felajánlások ellopása

Van még egy utolsó megnyilvánulása annak, hogy az antikrisztusok irányítják a gyülekezet pénzügyeit, ez pedig a felajánlások ellopása. Néhány tudatlan ember, amikor felajánlást tesz, ragaszkodik ahhoz az alapelvhez, miszerint „ne tudja a bal kéz, hogy mit csinál a jobb”, és aztán olyan személy kezébe adják a felajánlott pénzt, akiről még azt sem tudják biztosan, hogy megbízható-e. Azt mondják: „Ez a mostani felajánlás meglehetősen nagy összeg, ezért ne szólj róla senkinek, és ne írd be a könyvelésbe. Isten előtt teszem ezt, és nem mások előtt. Amíg Isten tud róla, addig ez rendben van. Ha megtudnák a testvérek, valószínűleg imádnának engem. Ezért, hogy elkerüljem, hogy tisztelettel övezzenek, titokban csinálom ezt.” Miután ezt megtették, egészen meg vannak elégedve magukkal, és azt gondolják: „A felajánlásomat elvszerűen, visszafogottan és higgadtan tettem, nem került feljegyzésre, és a testvérek tudta nélkül történt.” A lebonyolításnak ez a tudatlan módja azonban lehetőséget teremtett a kapzsi emberek számára, hogy kihasználják. Amint megtörtént a felajánlás megtétele, az antikrisztus, aki átvette azt, elviszi a bankba, és letétbe helyezi a saját nevére. És még azt is mondja a felajánlónak: „Legközelebb, amikor felajánlást teszel, ugyanígy kell megtenned. Az a helyes, ha így csinálod, és megfelel az alapelveknek; a felajánlások során kerülni kell a feltűnést. Isten háza azt mondta, hogy ne keressük meg az embereket azzal, hogy tegyenek felajánlásokat. Ez azt jelenti, hogy arra kéri az embereket, hogy kerüljék a feltűnést, ne beszéljenek a felajánlásaikról még azok átadása után sem, ne fedjék fel a felajánlott összeget, és még kevésbé mondják el azt, hogy kinek adták át.” Vajon átlát-e az embereken az, aki ezt a felajánlást tette? Miért művelne ilyen ostobaságot? Mivel fogalma sincs arról, hogy az emberi szív mennyire elvetemült és baljós tud lenni, minden bizalmát ebbe a személybe helyezi, és végül ellopják a pénzét. Ez egy olyan eset, amikor valaki nyitva hagyott egy lehetőséget az antikrisztusnak arra, hogy ellopja a pénzt. De van-e olyan eset, amikor egy antikrisztus anélkül is képes pénzt lopni, hogy nyitva hagynák neki a lehetőséget? Vannak-e olyan esetek, amikor valaki a könyvelés során szándékosan rossz összeget rögzít, vagy alacsonyabb összeget rögzít, és titokban, apránként kiveszi a pénzt, amikor nem figyelnek az emberek? Elég sok ilyen ember van. Az ilyen emberek mohók a gazdagságra, jellemük alantas és rosszindulatú, és bármire képesek, ha csak lehetőségük van rá. Van egy mondás: „A lehetőség a felkészülteknek kedvez.” Akiben nincs kapzsiság, az nem veszi észre ezeket a dolgokat, viszont a kapzsi emberek mindig. Az ő elméjük folyton azon jár, hogy terveket szőjenek, és keresik a kihasználható lehetőségeket, amikor pénzről van szó, kidolgozzák, hogyan tudják kihasználni a helyzetet és sunyin elkölteni a pénzt.

Volt egy bolond nő. Egyszer, amikor beszélgettem vele, felhoztam a témát, hogy a gyülekezet ki akar nyomtatni néhány könyvet, és megkérdeztem, hogy tud-e valamit a nyomdászatról. Ő egy nagy rakás elmélettel válaszolt, majd rögtön ezzel folytatta: „Általában jutalékot adnak a nyomdák, amikor könyveket nyomtatnak. Ha egy nem hívővel végeztetjük el a munkát, akkor biztos, hogy elég sok kétes ügylet folyik majd, és biztosan jó kis hasznot húznak majd belőle a színfalak mögött.” Miközben beszélt, ragyogni kezdett örömében. A szeme csillogott, a szemöldöke magasra ívelt a homlokán, az orcája kipirult, miközben boldog és izgatott lett. Azt gondoltam Magamban: „Ha meg tudod oldani ezt a nyomdai munkát, akkor vállald el, és bármennyit is tudsz róla, csak annyit mondj Nekem. Mi miatt lettél ennyire izgatott?” De amint elkezdtem gondolkodni ezen, rájöttem: nyereségre lehetett itt szert tenni. Egyáltalán nem az foglalkoztatta, hogy hogyan kell elintézni a nyomtatást, melyik könyveket kell kinyomtatni, milyen lesz a minőség, vagy hogyan kellene nyomdát keresni – őt más nem érdekelte, csak a részesedés. Még semmit sem csinált, és máris százalékos jutalékról beszélt. Azt gondoltam: „A szegénység biztosan elvette az eszedet. Hogyan is remélhetnéd, hogy részesedést kapsz az Isten házának szánt könyvek nyomtatásából? A könyvek terjesztésekor Isten háza egy fillért sem keres, mindent ingyen osztunk ki, te pedig részesedést akarsz kapni?” Nem a halállal kacérkodott ez az asszony? Még mielőtt Isten háza egyáltalán beleegyezett volna, hogy ez a nő elvállalhassa ezt a munkát, amikor Én még éppen csak érdeklődtem, ő már részesedésről beszélt. Ha a munkát valóban az ő kezébe adtuk volna, nem állt volna meg a százalékos részesedésnél, és nagyon könnyen lehet, hogy meglépett volna az összes pénzzel – akármennyit is adsz neki, éppen annyit csalt volna ki tőled, ennyit lopott volna el. Talán eltúlzom ezt a dolgot? Ez a bolond nő egy igazán szemét alak volt, ugye? Ha Engem kérdezel, ő egy bandita és egy gengszter volt, akinek lett volna képe minden pénzt megszerezni, amihez csak hozzáfért volna. Tegyük félre egyelőre azt a kérdést, hogy Isten egyetért-e ezzel, és csak azt kérdezzük meg a testvérektől, hogy lelkiismeretesen kezeli-e ezt, el tudják-e fogadni, ahogyan kezeli, és hogy Isten választott népe meg tud-e neki bocsátani.

Aztán vannak olyan emberek, akiknek már az említése is visszataszító. Amikor elvállalnak valami Isten háza számára végzendő munkát, összefognak nem hívőkkel, hogy feltornázzák az árat, miáltal Isten háza mértéktelenül sokat fizet és veszteséget szenved. Ha azt mondod, hogy nem veszed meg, vagy hogy nem fogadod el az ajánlatukat, akkor felkapják a vizet, és mindent megpróbálnak, hogy meggyőzzenek vagy lebeszéljenek, és megszerezzék a pénzt a gyülekezettől. Amikor megtörtént a pénz kifizetése a nem hívőknek, ők pedig hasznot húztak belőle, és a hírnevük is javult, akkor olyan boldogok, mintha megnyerték volna a lottóötöst. Ez nem más, mint beleharapni az őket etető kézbe, elherdálni a felajánlásokat, és soha nem törekedni arra, hogy akár a legkisebb hasznot is megszerezzék Isten háza számára. Miért bocsátották el azokat az ostoba nőket, akik a könyvnyomtatásért feleltek? Mert veszteséget okoztak Isten házának, és meggondolatlanul cselekedtek. Amikor nem hívőkkel tárgyaltak, egyre csak nyomták lefelé az árat, amilyen keményen csak tudták, egészen addig a pontig, hogy az már alacsonyabb volt a termelési költségnél, addig a pontig, hogy az már visszataszító volt, és már nem akartak velük üzletet kötni a nem hívők. Végül a nem hívők vonakodva beleegyeztek, de a minőség nagymértékben leromlott. Mondd, van olyan ember, aki szívesen kötne veszteséges üzletet? Ebben a világban az embereknek meg kell élniük, és az üzleteik során annyi pénzt kell keresniük, hogy a termelési költségeken kívül fedezni tudják a megélhetési költségeiket és a munkaerő-költségeket is. Ezek a nők nem hagyták, hogy ezek a nem hívők bármennyi pénzt is keressenek, észszerűtlenül alkudoztak az árról, és olyan keményen lenyomták, ahogy csak tudták, miközben azt gondolták, hogy Isten házának spórolnak, és mi lett a vége? A másik fél végül spórolt a munka minőségén és a kötésen. Ha nem hozták volna be a hiányt ezeken, akkor nem szenvedtek volna el veszteséget? Ha veszteséget kellett volna elszenvedniük, akkor elvégezték volna a munkát? Megengedhették maguknak, hogy ezek a nők járjanak jobban az üzlettel? Nem, az lehetetlen lenne. Ha hagyták volna, hogy ezek a nők jöjjenek ki nyertesként az alkuból, akkor nem üzleti tevékenységet, hanem jótékonykodást folytatnának. Azok az ostoba nők ezt nem látták át, így kezelték a feladatot Isten háza számára, és teljesen elrontották az egészet. A végén még mindig tele voltak kifogásokkal, mondván: „Isten háza járt az eszemben. Isten háza számára spóroltam meg a pénzt. Egy megtakarított fillér az egy megtakarított fillér, és két megtakarított fillér, az egy megkeresett fillér!” Ömlött belőlük az ostobaság! Tudták, hogy mit jelentenek az ágazati előírások? Tudták, hogy mit jelent a bevett gyakorlat és az észszerűség? És mi lett a végeredmény? A könyvek egy része nagyon rossz minőségű volt, a lapok néhányszori lapozás után elkezdtek kilazulni, és az egész könyv szétesett, lehetetlenné téve az olvasást, így nem volt más választásunk, mint mindent újranyomtatni. Ez pénzt takarított meg, vagy többe került? (Több pénzbe került.) Ilyen kudarcot okoztak azok az ostoba nők.

Az a mód, ahogyan az antikrisztusok a felajánlásokhoz viszonyulnak, teljesen nélkülözi az alapelveket és az emberi mivoltot, ez a tény pedig egyértelmű bizonyítéka elvetemült és ádáz beállítottságuknak. Abból ítélve, ahogyan ők a felajánlásokhoz viszonyulnak, és általában mindahhoz, ami Istenhez tartozik, az antikrisztusi beállítottság valóban Isten ellen irányul. A legnagyobb megvetéssel tekintenek az Istenhez tartozó felajánlásokra, játszadoznak velük, és úgy bánnak velük, ahogy kedvük tartja, a tisztelet legcsekélyebb jelét sem mutatják, és nem ismernek határokat. Ha így bánnak az Istenhez tartozó dolgokkal, akkor hogyan bánnak magával Istennel? Vagy az Általa elmondott szavakkal? A válasz magától értetődő. Ez az antikrisztus természetlényege, az antikrisztus lényege, amelyet az elvetemültség és az ádázság ural; ez egy igazi antikrisztus. Vésd ezt az emlékezetedbe: amikor olyan valakiről van szó, aki képes a felajánlások elherdálására, eltulajdonítására, kölcsönadására, csalárd módon történő felhasználására vagy ellopására, akkor nincs szükség más megnyilvánulások megfigyelésére. Amennyiben e kategóriák akár csak egyike jelen van, ez elegendő ahhoz, hogy az illető antikrisztusként legyen jellemezve. Nem kell utánajárni, nem kell nyomozni utána, még kevésbé kell őt megvizsgálni, hogy kiderüljön, ilyen ember-e, és hogy a jövőben képes lesz-e ilyen dolgokra. Amíg e kategóriák közül akár csak az egyikbe is beleillik, addig ez arra kárhoztatja őt, hogy antikrisztus, Isten ellensége legyen. Nézzétek meg, mindannyian: akár egy olyan vezetőről van szó, akit már megválasztottatok, akár egy olyan vezetőről, akinek a megválasztása mellett döntöttetek, akár egy olyan emberről, akit egészen jónak tartotok, legyen az bárki, ha ilyen magatartást tanúsít, vagy ilyen tendenciát mutat, az nem menekülhet meg az antikrisztus voltától.

Leszűrtetek valamiféle tanulságot azokból a dolgokból, amelyekről ma beszélgettünk? Megértettetek egy igazságot? Erről nem tudtok világosan beszélni, ezért elmondom nektek, milyen tanulságot kellene leszűrnötök. Nem szabad semmiféle terveket szőnöd azokról a dolgokról, amelyeket az emberek Istennek ajánlanak fel. Bármik legyenek is ezek a dolgok, akár értékesek, akár nem, akár szükséged van rájuk, akár nincs, akár drágák, akár nem – nem szabad semmilyen tervet szőnöd velük kapcsolatban. Menj, és keress pénzt, ha megvan rá a képességed – keress annyit, amennyit csak akarsz, ebbe senki sem fog beleszólni, de semmiképpen sem szabad semmilyen tervet szőnöd Isten felajánlásairól. Ez az éberség olyasvalami, amivel rendelkeznetek kell; ez a racionalitás olyasvalami, amivel rendelkeznetek kell. A fentiek az egyik tanulság. Egy másik tanulság az, hogy aki elherdálja, eltulajdonítja, kölcsönadja, csalárd módon használja fel vagy ellopja a felajánlásokat, azt Júdással hasonszőrűnek kell tekinteni. Azok az emberek, akik ilyen cselekedeteket és gyakorlatokat hajtottak végre, már megsértették Isten természetét, és Isten nem fogja őket megmenteni. Ebben a kérdésben nem szabad vágyálmokat táplálnotok. Én így fogalmaztam, és Isten meg fogja valósítani ezeket a dolgokat. Ez már eldőlt, és nincs helye az alkudozásnak. Egyesek azt fogják mondani: „Az eltulajdonításomnak megvolt a maga háttere: fiatal voltam és tudatlan, amikor gondatlanul elköltöttem azt a pénzt, de nem csaltam ki túl sok pénzt isten házától, csak 20-30, vagy 30 vagy 50 jüant loptam.” De nem az összegről van szó; a probléma az, hogy amikor ezt teszed, a cselekedeteid tárgya Isten. Hozzányúltál Isten dolgaihoz, és ez elfogadhatatlan. Isten dolgai nem közös tulajdon, nem mindenkié, nem a gyülekezeté, nem Isten házáé: ezek Istenhez tartoznak, és nem szabad összekeverned ezeket a fogalmakat. Isten nem gondolja és nem is mondta neked azt, hogy „az Én dolgaim és felajánlásaim a gyülekezetéi, és azokat a gyülekezetnek kell kiosztania”, nem is beszélve arról, hogy „minden Nekem szánt felajánlás a gyülekezeté, Isten házáé, és a testvérek gondjaira van bízva, ha pedig valaki használni akarja, annak csak jelentenie kell”. Isten nem mondott ilyet, soha nem mondta ezt. Akkor mit is mondott Isten? Amit Istennek ajánlanak fel, az Istené, és ha egyszer ezt a dolgot az oltáron bemutatták, az egyszer s mindenkorra Istené, és egyetlen embernek sincs joga vagy hatalma arra, hogy azt illetéktelenül felhasználja. Terveket szőni a felajánlásokról, és vállalkozni arra, hogy csalárd módon használod fel, eltulajdonítod, ellopod, kölcsönadod és elherdálod azokat – mindezek a cselekedetek Isten természete elleni sértésként, az antikrisztusok cselekedeteiként vannak elítélve, és a Szentlélek elleni káromlás bűnével egyenértékűek, amiért Isten soha nem fog megbocsátani neked. Ilyen Isten méltósága, és az embereknek nem szabad azt alábecsülniük. Ha más emberektől rabolsz vagy lopsz, a törvény egy-két évre vagy három-öt évre ítélhet, és ha három-öt éven át be voltál börtönözve, már nem leszel bűnös semmilyen bűncselekményben. De amikor Isten dolgait, Isten felajánlásait veszed el és használod, az olyan bűn, amely Isten szemében maradandó, olyan bűn, amely nem bocsátható meg. Elmondtam neked ezeket a szavakat, és aki szembemegy velük, annak viselnie kell a következményeket. Amikor eljön az idő, jobb, ha nem panaszkodsz, hogy Én ezt nem mondtam neked. Szavaimat itt ma világossá tettem számodra, úgy kalapáltam őket a helyükre, mint szögeket a deszkába, és ez fog bekövetkezni. Rajtad áll, hogy elhiszed-e ezt vagy sem. Vannak, akik azt mondják, hogy ők nem félnek. Nos, ha nem félsz, majd meglátod, hogyan alakulnak a dolgok. Ne várd meg, amíg megbüntetnek, mert akkor már túl késő lesz sírni, a fogadat csikorgatni és a mellkasodat verni.

2020. október 24.