Van egy vezető, aki a következőket követte el. Próbáljátok meg felismerni, mit tett, és elemezzétek ki! Egy nap egy kínai gyógynövényes étrend-kiegészítőt tartalmazó csomagom érkezett. Azt gondoltam Magamban: „Nem kértem senkitől, hogy vásárolja meg ezt Nekem, akkor honnan küldték? Ki vásárolta? Hogy lehet, hogy fogalmam sincs erről?” Később körbekérdezvén megtudtam, hogy egy vezető volt az, aki a Fennvaló megkérdezése nélkül úgy döntött, hogy megvásárolja. Azt mondta, hogy erre a termékre a Fennvalónak van szüksége. Ezt hallván a testvérek a gyülekezetben azt mondták: „Mivel a Fennvaló akarja, hogy megvegyük ezt, egyszerűen megvehetjük a gyülekezet pénzéből. Bármit akar a Fennvaló vásárolni, az rendben van, különösen, mivel Isten számára lesz – semmi ellenvetésünk nincs.” Ami az elköltött pénzt illeti – az kié volt? (Istennek tett felajánlások.) Hogy lehet az, hogy ilyen könnyedén költötte Isten felajánlásait? Engedélyezte ezt a vásárlást a Fennvaló? Anélkül, hogy a beleegyezésemet kérte volna, maga döntött titokban a gyógyszer megvásárlásáról. És amikor vásárolt, nem gondolkodott el azon: „Vajon hasznára lesz-e ez a Fennvalónak? Megfelelő-e az, amit vásárolok? Mennyit vegyek belőle? Megengedi a Fennvaló, hogy elköltsem ezt a pénzt?” Feltette ezeket a kérdéseket? (Nem.) Kérdezés nélkül, egyenesen megvásárolta ezt a terméket. Honnan jött ez a szabadosság? Miféle személyes hűség ez? Isten pénzét arra használta, hogy vásároljon valamit Istennek, és ezt kötelességének tekintette, bármit megtett ezért, és minden nehézséget leküzdött, hogy megvásárolja ezt a dolgot, és eleget tegyen Istennek. Mit jelent itt az, hogy eleget tenni Istennek? Ezt jelenti: „Képes vagyok kellemesen meglepni téged anélkül, hogy rajtad keresztül intézném a dolgot. Látod, megvan bennem ez a képesség! Tudtad, hogy képes vagyok erre? Mit gondolsz? Hát nem kellemes meglepetés? Ugye, hogy örülsz neki? Megnyugtató érzés?” Kinek a pénzét költötted el? A tiéd volt? Ha Isten pénzét költötted, akkor megkaptad Isten beleegyezését? Istentől lopott pénzt költöttél, majd azt mondtad, hogy szeretnél egy kellemes meglepetéssel kedveskedni Istennek. Miféle logika ez? És kinek a pénzével gazdálkodtál ennyire nagyvonalúan? (Isten házának pénzével.) Nagyvonalúan bánni Isten házának pénzével az annyit tesz, mint nagyvonalúan bánni az Istennek tett felajánlásokkal. Hát nem undorító ez? (De, az.) Ezt hallva undort érezhettek, de az érintett személy távolról sem undorodott, hanem nagyon is elégedett volt magával. Miután kézbesítették a terméket, így gondolkodott magában: „Hogyhogy nem érkezik válasz? Megtettem érted ezt a csodálatos dolgot, hát miért nem köszönted meg nekem? Milyennek találod a terméket? Elégedett vagy vele? Szeretnéd, hogy máskor is vásároljak neked belőle? Milyen értékelést állítasz ki rólam? Mostantól fontos pozícióba helyezel? Elégedett vagy azzal, amit tettem? A pénzed felhasználásával tettem valamit érted – mit gondolsz a kedvességemről? Örülsz neki? Ó, kérlek, mondj valamit. Miért nem érkezik válasz?” Kellett volna válaszolnom neki? (Nem.) Miért nem? Elég régen történt ez az eset, de ennyi idő alatt sem szűnt meg az undorom tőle – minden alkalommal undort érzek, amikor ránézek arra, amit vett. Mondjátok meg Nekem, indokolt az undor? Érdemes volna kielemezni ezt az esetet? (Igen, az volna.) Miféle viselkedés ez? Ez a hűség kifejezése? A kedvességé? Vagy egy istenfélő szívé? (Ezek egyike sem.) Ezt hízelkedésnek nevezik, és játszadozásnak valakivel, ami ezt jelenti: „A pénzedből vásárolok valamit, amivel a kedvedben járok, és jó benyomást keltek benned, hogy kedvezőbb színben tűnjek fel előtted.” Ez a vezető a kedvemben akart járni, hogy hízelegjen Nekem és lekenyerezzen, de végül kudarcot vallott, és kiderült, mivel próbálkozott. Milyen hibákat követett el? Először is, ez nem olyasvalami volt, amivel megbíztam őt, hogy megtegye Nekem; nem küldtem neki üzenetet, hogy ezt tegye. Másodsorban, ha ezt szívjóságból akarta volna megtenni, akkor előbb meg kellett volna kérdeznie, és beleegyezést kellett volna kapnia a folytatáshoz. És miközben ezt végrehajtotta, nem kellett volna érdeklődnie a vonatkozó részletekről, amelyekről tudnia kellett volna? Például, hogy milyen mennyiséget vegyen, mennyi pénzért vásároljon, milyen minőségű árut vegyen, miként költse el a pénzt – nem kellett volna ezekről a dolgokról érdeklődnie? Ha ezekről a dolgokról érdeklődött volna, akkor az igazság alapelveivel összhangban cselekedett volna. Mi a természete tehát annak, hogy elmulasztotta ezeket a kérdéseket feltenni? A kisebbik probléma, hogy nagyon okosnak képzelte magát, a nagyobbik problémát úgy nevezik, hogy önfejűen cselekedett, nem törődött Istennel, és felelőtlenül cselekedett! Soha nem kértem tőle, hogy megvegye azt a terméket. Akkor hát mire szolgált ez a színjáték a jó szándékáról? Hát nem maga kereste a bajt? Továbbá az volt a legnagyobb probléma vele, ahogyan az antikrisztusok tekintenek a tulajdonra, és ez az, amiről ma beszélgetünk és amit elemzünk. Úgy vélte, hogy a gyülekezet vezetőjeként jogosult arra, hogy élvezze azokat a felajánlásokat, amelyeket Isten választott népe tett Istennek a gyülekezetben, és hogy hatalmában áll felhasználni és birtokolni ezeket az Istennek szánt felajánlásokat, és övé a végső döntés azokkal kapcsolatban. Ő abban a gyülekezetben egy király hatalmával bírt, és így lett belőle egy helyi zsarnok. Azt gondolta: „Nem kell tájékoztatnom vagy megkérdeznem téged arról, amit vásárolok, egyszerűen elintézem helyetted. Akár egyetértesz velem, akár nem, amíg úgy érzem, hogy jó lenne így csinálni, és így akarom csinálni, addig így fogom csinálni.” Miféle szerzet ő? Hát nem egy antikrisztus? Az antikrisztusok pont ilyen szégyentelenek. Amikor ez a személy státuszt kapott és vezető lett, királlyá akart válni, magához akarta ragadni a gyülekezet vagyonát. Úgy gondolta, hogy egyedül ő dönthet a gyülekezeti vagyonról, és hatalmában áll azt birtokba venni és felhasználni. Sőt, azt hitte, hogy övé a döntés arról, hogy Nekem dolgokat vegyen, és arról is, hogy milyen dolgokat vegyen. De vajon szükségem van-e arra, hogy Nekem valamit vásárolj? Bármit is használok, és bárhogyan is használom, szükségem van-e rád ehhez? Nem az értelem hiánya ez? Nem szégyentelenség ez? Elfelejtetted, ki vagy? Nem pont olyan ez, mint az arkangyal, aki, miután státuszt kapott, egyenrangúvá akart válni Istennel? Hány hibát követett el az, aki ezt tette? Az első az volt, hogy úgy osztotta el a gyülekezet vagyonát, mintha az a saját személyes tulajdona lett volna; a második, hogy magára vállalta, hogy döntést hoz a Számomra történő vásárlásról; a harmadik, hogy miután egymaga meghozta ezt a döntést, nem tájékoztatta erről a Fennvalót, nem érdeklődött nála, és nem is számolt be neki. Ezek mindegyike önmagában is elég komoly volt. Úgy tűnik, hogy ez az antikrisztus meglehetősen gondtalanul tudott ott tevékenykedni. Amint kiadta a parancsot, lakájai engedelmesen végrehajtották az utasításait. Még csak meg sem kérdezték: „Olyan sok pénzt költünk ennek a tárgynak a megvásárlására – vajon Isten rendelte ezt? Felhasználható a pénz ilyen módon? Helyénvaló lenne? Tulajdonképpen ki rendelte ezt?” Azok a lakájok fel sem tették ezeket a kérdéseket. Vállaltak bármilyen felelősséget? Volt bennük bármiféle hűség? Nem, nem volt bennük hűség, és ki kellene rekeszteni őket. Ez egy múltbéli példa arra, hogy valaki saját kívánságai szerint és alapelvek nélkül használja fel a felajánlásokat. Súlyos hibát követ el az, aki az Istennek tett felajánlásokat arra költi, hogy Isten számára vásároljon bármit anélkül, hogy az Én jóváhagyásomat megkapná.

Itt van egy másik példa, szeretném, ha meghallgatnátok, mit csináltak ezek az emberek, és meglátjuk, hogy elkeserítőnek találjátok-e. A gyülekezeti összejöveteleken túl puha volt a szék, amin ültem, és amikor leültem rá, egészen belesüppedtem. Az asztal is olyan magas volt, hogy egyenesen kellett ülnöm, és fárasztó volt sokáig így ülni. Ezért megkértem őket, hogy vásároljanak egy kicsit magasabb széket, amelynek az ülőlapja egy kicsit kevésbé puha. Nem olyasmi ez, amit könnyedén meg kellene tudni csinálni? (De igen.) Tulajdonképpen ez egy nagyon egyszerű dolog. Először is meg kellett mérniük a szék magasságát, amelyen akkor ültem, majd keresniük kellett egy olyan széket, amelyik magasabb két hüvelykkel vagy talán kicsivel többel, és ez után ellenőrizniük kellett, hogy mennyire puha az ülőfelület, olyat keresve, amelyik egy kicsit keményebb. Elsőre körülnézhettek az üzletekben, és ha nem találtak semmi megfelelőt, akkor tovább keresgélhettek az interneten. Ez nem olyasmi, amit könnyen el lehet intézni? Okozhat ez bármi nehézséget? Pénzt költeni valaminek a megvásárlására, ez nem nevezhető kihívásnak, ráadásul, ha többen összedugják a fejüket, akkor egy könnyen lebonyolítható feladatnak kellene lennie. Szóval egy idő után megint elmentem egy összejövetelre abba a gyülekezetbe, és megkérdeztem őket, hogy elmentek-e venni egy új széket. Azt mondták: „Körülnéztünk, de nem láttunk semmi igazán megfelelőt, és nem tudtuk, hogy milyen széket szeretnél.” Ennek hallatán megrökönyödtem. Azt gondoltam: „Úgy tudom, sokféle bolt van itt, ahol mindenféle dolgot árulnak, mindenféle minőségben, így nem kellene, hogy olyan nehéz legyen megvenni egy széket. És nagy igényeim sincsenek.” De a vásárlásért felelős személy azt mondta: „Nem könnyű megvenni; nem árulnak egyetlen olyan széket sem, amelyik megfelelne az általad megkívánt jellemzőknek. Talán beérhetnéd azzal, amelyik már itt van.” Azt gondoltam Magamban: „Hát, ha nem vettél, nem baj, így megspórolok egy kis pénzt, úgyhogy egyelőre beérem ezzel.” Valamivel később egy másik helyen jártam, ahol több, meglehetősen szép széket láttam, amelyeken kényelmesen lehetett ülni, és ránézésre is látszott, hogy régimódiak és jó minőségűek. Készítettem tehát egy fényképet, azután megkértem őket, hogy ennek alapján vásárolják meg a széket. Nem határoztam meg, hogy milyen színű legyen, és mondtam nekik, hogy ha nincs a boltokban, akkor nézzenek szét az interneten. Még részleteztem is, hogy olyan helyeken keresgéljenek, ahol irodai felszereléseket árulnak. Ezek után a következő választ adták: „Kerestünk az interneten, de nem volt egy sem. Minden gyártó azt mondta, hogy ez egy elavult modell, és manapság már senki sem gyárt ilyen stílusú székeket, így nem tudtunk ilyet vásárolni.” Ennek hallatán ismét megrökönyödtem, és azt gondoltam: „Ezek az emberek igazán borzalmasan intézik a dolgokat, és egyáltalán nem lehet rájuk számítani. Csupán ezt a kis feladatot bíztam rájuk, és kétszer is azt mondták, hogy nem tudják megvenni, amit kértem, és megtagadták ezt Tőlem.” Megkértem őket, hogy folytassák a keresést, és nézzék meg, hogy más webhelyeken nem kapható-e. Közben, amíg vártam, a gyülekezet egyik raktárhelyiségében egy székre bukkantam. Nem volt teljesen kész a szék, amelyet rózsaszín virágmintával borított habszivacs ülőpárnával láttak el. Tökéletesen egyenes volt a háttámlája, tökéletesen egyenes a karfája, tökéletesen egyenes a lába és tökéletesen egyenes az ülőlapja. A szék minden része egyenes volt; minden szöge derékszögű, és minden sarka szögletes volt. Megkérdeztem: „Valaki saját kezűleg készítette ezt a széket?” Egy ember előresietett, és így felelt: „Hát nem volt szükséged egy székre? Ezt neked készítettük, és éppen készültünk elmondani neked és megkérni, hogy próbáld ki.” Olyan borzasztóan kedvesek voltak, azt gondoltam hát: „Persze, kipróbálom.” Határozottan leültem a székre, és nagyon kényelmetlennek éreztem, mintha egy kőre ültem volna, mert az ülőpárna habbetétje rendkívül kemény volt. „Semmi baj” – mondta a mellettem álló ember. „Kicsit lágyabbá lehet tenni. Még nincs kész. Javítunk rajta, és aztán újra tesztelheted.” Újratesztelni? Egy kis fasámlin ülni is jobb lett volna, mint azon a széken; legalább nem éreztem volna úgy, mintha egy kövön ülnék. Azt mondtam: „Nem, ez nem lesz jó. Keressetek tovább, ha tudtok. Ha nem találtok semmit, akkor hagyjátok az egészet.” Úgyhogy kértem őket, hogy folytassák a keresést. Akik a széket készítették, talán nem értették. Lehet, hogy azt gondolták: „Annyira kedvesek voltunk hozzád, kiválasztottuk az anyagot, a stílust és a méretet, és személyre szabottan készítettünk neked egy széket. Miért nem értékeled ezt a kedvességet? Ráadásul azt mondod, hogy olyan érzés, mintha egy kövön ülnél, hogy kemény. Hogy lehetsz ilyen kényes? Bármit is készítünk neked, azt egyszerűen használnod kellene, és kész. Te pedig még mindig venni akarsz inkább egy széket. Már többször elmondtuk neked, hogy az a stílus sehol sem található, amilyet szeretnél, de te továbbra is ragaszkodsz hozzá, hogy olyat vegyünk. Nem kerülne az pénzbe? Mi lenne, ha spórolnánk egy kicsit? Egy szék elkészítése sokkal takarékosabb; az anyagok nem kerülnek sokba. Amit magunk is el tudunk készíteni, azt készítsük el, ahelyett, hogy megvennénk. Hogyhogy nem tudod, mi az a takarékoskodás?” Mondjátok meg Nekem, jobb lett volna, ha használom azt a széket, vagy sem? (Jobban jártál, hogy nem használtad.) Amikor látták, hogy nem fogom használni az általuk készített széket, akkor félredobták, és senki más sem használta. Mondjátok meg Nekem, azzal, hogy nem használtam, megbánthattam az embereket? (Nem, nem bánthattad meg őket.) A sok évem során még soha nem ültem ilyen kemény párnázott székben – nem mindennapi tapasztalat volt. Ilyen az a nagy „kedvesség”, amelyet ezek az emberek mutattak Irányomban. Valamivel később, ki tudja, milyen váratlan körülmények összjátéka folytán, valóban vettek Nekem egy széket, tehát az emberek végül mégiscsak „kedveskedtek” valamennyire Nekem. Ez volt az első alkalom, amikor megkértem őket, hogy vegyenek Nekem valamit, és ezt közvetlenül Én kértem tőlük, és ahogyan a feladatot intézték, az nagyon visszataszító volt. Egyetlen szék megvásárlása olyan nagyon nehézkes és fáradságos volt, mindent rajtuk keresztül kellett intézni és meg kellett velük beszélni, ráadásul a hangulatukra is tekintettel kellett lennem. Ha jó hangulatban lettek volna, talán megvették volna Nekem, de ha nem, akkor valószínűleg nem, és akkor nem tudtam volna széket használni. „Kényelmes széket akarsz használni, de mi még nem tettünk eleget ennek, úgyhogy csak álmodozz tovább. Használd csak ezt, amit az asztalos készített. Majd amikor nekünk kényelmes székeink lesznek, akkor te is használhatsz egyet.” Hát nem pontosan ilyenek ezek az emberek? Miféle emberek ők? Nem alantas jellemű emberek? Csak arra kértem őket, hogy költsenek el valamennyi felajánlást, hogy megvásároljanak valamit, mindössze a kezüket és a szemüket kellett volna egy kicsit megmozdítaniuk, de ez ilyen nehéz volt, ilyen fáradságos, hogy rávegyem őket a feladat elvégzésére. Mi lett volna, ha azt kérem tőlük, hogy a saját pénzüket költsék? Az elején nem mondtam, hogy kinek a pénzéből költsenek – talán azt hitték, hogy úgy gondoltam, hogy a saját pénzüket költsék, és ettől ijedtek meg annyira, hogy nem voltak hajlandóak vásárolni? Lehetett ez az oka? Amikor arra kérlek, hogy vegyél valamit, ugyan hogyan kényszeríthetnélek arra, hogy a saját pénzedet költsd? Ha a gyülekezetnek van rá pénze, akkor menj és vedd meg, ha pedig nincs, akkor ne tedd. Semmiképpen sem kényszerítenélek arra, hogy a saját pénzedet költsd. Akkor hát miért került ilyen sok erőfeszítésbe rávenni őket, hogy elvégezzék ezt a kis feladatot? Ezeknek az embereknek nincs emberi mivoltuk! Amikor éppen nem próbálnak valamit elintézni, és Én nem érintkezem velük, akkor úgy tűnik, hogy kedvesek és észszerűek, de miután nekilátnak egy feladat végrehajtásának, ez a kedvesség és észszerűség már nincs meg bennük. Zavarodottak ezek az emberek! Hogy is tudok boldogulni velük?

Íme, egy másik példa, amely a felajánlások témáját érinti. Van egy hely, amelynek van egy kis konyhája, ahol a konyhai és evőeszközök mind közös használatúak, és télen néha nem tudják elkerülni az influenzát az ott élők. Mondtam nekik, hogy vásároljanak egy sterilizálószekrényt vagy egy ózonos fertőtlenítőt, hogy sterilizálhassák a konyhai eszközöket és a teljes közösségi terítéket. Ez biztonságos és higiénikus lenne. Nagy igény volt ez? (Nem, nem volt az.) Megbíztam valakit ezzel a feladattal, és rövid idő múlva hallottam, hogy vásároltak egy ózonos fertőtlenítőt. Az aggodalmaim elültek, és ezután nem foglalkoztam tovább ezzel az üggyel. De kiderült, hogy valami rosszul sült el. Kiderült a gépről, amelyet ez az ember vásárolt, hogy nem is ózonos fertőtlenítő, hanem levegővel szárító gép. Megtévesztő vásárlás volt, ráadásul rendkívül rossz minőségű termék, egyáltalán nem volt sterilizáló hatása. Tudta ezt az a személy, aki a feladatot intézte? (Kellett volna tudnia.) De ez a gazember valószínűleg nem tudta. Miért van így? Akit megbíztam ezzel a feladattal, nem maga végezte el azt, hanem talált egy közvetítőt, aki ezt megtette helyette, és így ő soha nem tudta meg, hogy pontosan milyen terméket vásároltak, vagy, hogy az jó vagy rossz minőségű-e. Mit gondoltok arról, ahogyan ezt az ügyet intézték? Lelkiismeretesen végezték el vagy sem? Volt ennek a személynek bármi hitelessége? Kiérdemelte vajon, hogy megbízzanak benne? (Nem, nem érdemelte ki.) Miféle ember volt ez? Volt benne tisztesség vagy emberi mivolt? (Nem.) Ez egy zavaros fejű ember volt, ízig-vérig gazember. És ezzel még nem ért véget a történet. Nem sokkal ezután töprengeni kezdett a feladattal megbízott személy: „Nagyszerű ötlet ózonos fertőtlenítővel sterilizálni a dolgokat. Mivel sokan használják az étkezdéinket, talán oda is kellene ózonos fertőtlenítőket vásárolnunk. Te vettél egyet, úgyhogy mi is veszünk néhányat. Te egy kicsit szereztél a kis konyhádhoz, mi pedig nagyokat szerzünk be a nagy étkezdéinkhez.” Miután megfogant benne ez az ötlet, több más gazemberrel megvitatta, és aztán elhatározták. És kiderült, hogy miután megvásárolták azokat az ózonfertőtlenítőket, a testvérek azt mondták, hogy mivel mindenki a saját étkészletét használja, és nem osztoznak az edényeken, nincs szükség ezek sterilizálására, és a sterilizálás felesleges lenne. Végül hagyták a gépeket kihasználatlanul heverni, és még most is van néhány a raktárban, még a csomagolásuk is érintetlen. Mi a véleményetek arról, ahogyan ezt az ügyet intézték? Észszerű módon történt? Nem arról volt-e itt szó, hogy valaki, akinek túl sok ideje volt és semmi dolga, véletlenszerű módokat talált a pénzköltésre? Voltak, akik azt hitték, hogy a vásárlásra vonatkozó megbízás a Fennvalótól érkezett, ők még azt is mondták: „Ne zúgolódjatok! Ezt el kell fogadnunk Istentől. Isten annyira szereti az embereket, hogy még olyan dolgokat is megvesz nekünk, amelyekre nincs szükségünk. Hatalmas összegeket hajlandó költeni ránk. Isten túlságosan jó hozzánk!” De most már tudják, hogy ezek a vásárlások egy csapat gazember titkos műveleteinek voltak az eredményei. Így herdálták el a felajánlásokat, úgy, hogy senki nem vállalta a felelősséget, senki nem ellenőrizte a dolgokat, senki nem ellenőrizte, hogy megfelelőek voltak-e ezek a vásárlások, és senki nem jelentette a megtörtént vásárlásokat. Milyen alapon vásárolta meg ezeket a dolgokat ez a személy? Azon az alapon, hogy korábban megkértem, vegyen egy sterilizálószekrényt a kis konyhába. Kértem Én, hogy vegyen ilyet az összes étkezdébe? Soha nem bíztam meg ilyen feladattal. Nos, akkor mi volt az indítéka, hogy megvásárolja az összes étkezdébe ezeket? Nem az volt-e a helyzet, hogy úgy tekintett a felajánlásokra, mint a személyes tulajdonára, és úgy osztotta szét azokat, ahogyan csak kedve tartotta? Volt-e felhatalmazása arra, hogy szétossza őket? (Nem volt.) Mielőtt megvásárolta volna ezeket a gépeket, sosem kérdezett meg Engem: „Ha már vettünk egyet a kis konyhába, vegyünk néhányat a nagy étkezdékbe is?” És a vásárlás után nem számolt be arról, hogy hány ózonos fertőtlenítőt vásárolt, és azok összesen mennyibe kerültek, és arról sem, hogy a testvérek nem tudták használni őket. Ez az a visszataszító mód, ahogyan ezt az ügyet intézték. És egy ilyen zavaros fejű teremtés még akkor is dacos volt, amikor meg lett metszve. Hogyan kell bánni az ilyen emberrel? (Ki kell zárni a gyülekezetből.) Az eset jellegét tekintve nem lenne túlzás kizárni őt a gyülekezetből, mert ez egy olyan ügy, amely a felajánlásokat érinti, és mivel a felajánlásokat érinti, megsértette az adminisztratív rendeleteket. Meggondolatlanul cselekedett! Azt gondolta, hogy az övé a pénz? Volt-e felhatalmazása arra, hogy felhasználja és elherdálja? Amikor azzal bíztam meg az embereket, hogy Nekem vásároljanak, ők mindenféle nehézséget támasztottak, és óriási küzdelem volt számukra, hogy elvégezzék a feladatot, ráadásul mindent meg kellett velük beszélnem. Aminek a megtételével és megvásárlásával viszont nem bíztam meg az embereket, azokat a dolgokat szemrebbenés nélkül megvették, minden tervezés nélkül és anélkül, hogy a többséggel megbeszélték volna, hogy hasznosak lesznek-e azok a dolgok – egyszerűen csak elherdálták a pénzt kedvük szerint. Nemrégiben olyan különleges körülmények álltak elő, hogy néhány embert megkértem, hogy vásároljanak hathavi-egyévi időtartamra elegendő élelmiszert, mert fennállt a veszélye, hogy nem lesz elég ennivaló. Röviden és egyszerűen elmagyaráztam nekik a dolgot, és ők egy héten belül jelentették, hogy három nap alatt elvégezték a vásárlást, és egyaránt vásároltak biotermékeket és olyanokat, amelyek biominősítése még folyamatban volt. Hogyan teljesítettek? Kiváló munkát végeztek, ugye? Nem kellett semmi mást mondanom, az ügy már el is volt intézve. Vidáman és készségesen oldották meg ezt a feladatot a maguk számára, és különösen ügyesnek, gyorsnak, okosnak és átgondoltnak bizonyultak. Nemcsak a szükséges élelmiszert, hanem napi fogyasztási cikkeket is vásároltak. Ezek a napi fogyasztási cikkek mindent tartalmaztak, amire szükségük volt, mindent meg tudtak vásárolni, amit csak el tudsz képzelni, még olyan dolgokat is, mint a cukorkák, dinnyemagok és egyéb rágcsálnivalók. Arra gondoltam magamban, hogy ezek az emberek aztán igazán tudják, hogyan kell élni; tudják, hogyan kell pénzt költeni, és mernek is pénzt költeni. Rátermettek voltak, nagyon erős túlélési képességekkel, erősebbel, mint a vadállatok, és nagyon gyorsan mozdultak, gyorsabban, mint gondoltam volna. A túlélés érdekében képesek voltak hegyeket és tengereket megmozgatni – nem volt semmi, amit ne tudtak volna megtenni. Ebből az esetből láttam, hogy ezek az emberek nem voltak teljesen ostobák vagy teljesen képtelenek feladatok elvégzésére, hanem ez elsősorban attól függött, hogy kinek a számára végezték a feladatokat. Ha saját maguknak végezték a feladatokat, akkor különösen aktívnak, okosnak, gyorsan cselekvőnek és hatékonynak tűntek – nem kellett őket sürgetni, és nem kellett aggódnom miattuk. De amikor Isten házában végeztek kötelességet, akkor nehezen tudtak megbirkózni bármilyen feladattal, soha nem találták az alapelveket, és mindig hibáztak. Kiderült, hogy oka volt ennek, és óriási különbség mutatkozott aközött, hogy saját magukért tettek dolgokat vagy Isten házáért. Egyelőre ne beszéljünk arról, hogy ezeknek az embereknek milyen volt a beállítottságuk vagy a lényegük. A két teljesen eltérő hozzáállás, amit ezek az emberek a dolgok kezelésével kapcsolatban tanúsítottak, elárulta, hogy igazán alantas jelleműek. Hogy mennyire volt alantas a jellemük? Hadd határozzam meg ezt nektek: ezek az emberek nem emberi lények voltak, hanem egyszerűen csak egy csapat fenevad! Illik rájuk ez a meghatározás? (Igen, illik.) Ezeket a szavakat talán nehéz megemészteni, és felkavaró lehet hallani, de ezek az emberek pontosan így kezelték a feladatokat, és pontosan ilyenek. Amit mondok, az a tényeken alapul, és nem alaptalan rágalom. Egyes emberek esetében, tekintettel arra, hogy fiatalok, kissé gyenge képességűek, és hiányzik belőlük az alap és az érettség, amikor Isten háza használja őket, folyamatosan segíti őket, és beszélget velük az igazságról és az alapelvekről. De végül is a gyenge jellem csak gyenge jellem, a fenevad csak fenevad, és ezek az emberek soha nem fognak megváltozni. Nemcsak, hogy nem fogják az igazságot a gyakorlatba ültetni, hanem rosszról még rosszabbra fognak változni, ha valaki a kisujját nyújtja nekik, az egész karját követelik, és a normális emberi mivolthoz tartozó szégyenérzetből egy jottányival sem rendelkeznek. Amikor Isten háza számára vásárolnak valamit vagy végeznek feladatot, soha nem kérnek tanácsot arról, hogyan lehet ezeket a dolgokat olcsón megvásárolni és pénzt megtakarítani, ugyanakkor valami praktikus dologhoz is jutni. Soha nem teszik ezt. Csak ész nélkül költik a pénzt, meggondolatlanul vásárolnak, és csak haszontalan termékeket vesznek. De amikor eljön az idő, hogy személyesen Számomra kell elvégezniük egy feladatot vagy vásárolniuk valamit, akkor elkezdik komolyan venni a dolgot, és elkezdenek a költségek csökkentésén gondolkodni, és azon, hogyan költhetnének kevesebbet, miközben többre jutnak. Azt gondolják, hogy ha így cselekszenek, az az alapelvek betartása és az igazság gyakorlása. Van ezeknek az embereknek egy csepp józan eszük? Kinek a pénze ez, és kire kellene költeni – még ezek a dolgok sem világosak számukra. Nem ilyen az, amikor valaki gazember módjára kezeli a dolgokat? Vannak ilyen emberek körülöttetek? Mindazok, akik nem tárgyalnak a pénzügyi személyzettel vagy a testvérekkel, akikkel együtt dolgoznak, amikor értékes vagy költséges dolgokat vásárolnak a gyülekezet számára; akik csak fogják és kedvükre herdálják a felajánlásokat, akik tudják, hogy takarékoskodniuk kell, és be kell tervezniük a kiadásaikat, amikor a saját pénzüket költik, de önkényesen herdálják a pénzt, amikor Isten felajánlásait költik – az ilyen emberek egyszerűen túlságosan utálatosak! Túlságosan undorítóak! Igaz? (Igen.) Az ilyen dolgoktól undorodom, amikor csak rájuk gondolok. Ezek a fenevadak még a házőrző kutyáknál is alantasabbak. Megérdemlik, hogy Isten házában éljenek?

Volt egyszer egy vezető, aki magához vett „megőrzésre” mindent, amit Istennek ajánlottak fel különböző helyeken a testvérek, beleértve az értékes tárgyakat, a közönséges ruházatot, az étrend-kiegészítőket és így tovább. A márkás táskák a vállára kerültek, a bőrcipők a lábára, a gyűrűk az ujjaira, a nyakláncok a nyakába, és így tovább – bármit, amit használni tudott, birtokba vett és használta, anélkül, hogy ehhez bárki a beleegyezését adta volna. Egy nap a Legfőbb testvér megkérdezte tőle, hogy miért nem került átadásra a testvérek által a különböző helyeken Istennek felajánlott összes tárgy. Ő így válaszolt: „A testvérek azt mondták, hogy ezeket a dolgokat a gyülekezetnek adják, nem azt mondták, hogy ezeket istennek ajánlják fel.” Még külön ki is hangsúlyozta azt az állítását, hogy ezeket a gyülekezetnek adták, amivel kimondatlanul arra célzott, hogy mivel ő maga a gyülekezet teljhatalmú képviselője, Isten akár fel is adhatja a reményt arra vonatkozóan, hogy ezekre a dolgokra ráteheti a kezét, hogy ezek nem Isten, hanem a gyülekezet használatára szolgálnak. Konkrétabban fogalmazva ezt így értette: „Ezek a dolgok az én használatomra szolgálnak, nem arra ajánlották fel, hogy isten használja ezeket. Mi okból kérdezed? Jogosult vagy te arra, hogy ezt megkérdezd?” Feldühödtök ennek hallatán? (Igen.) Ennek hallatán bárki feldühödne. Mondjátok meg Nekem, van-e valaki, aki elhiszi, hogy amit a testvérek adnak a gyülekezetnek, azt a gyülekezet vezetőinek ajánlják fel? Van-e bárki, aki azt mondja, amikor felajánl dolgokat a gyülekezetnek, hogy azokat ennek és ennek a gyülekezetvezetőnek ajánlja fel? Van-e bárkinek ilyen szándéka? (Nincs.) Kivéve, ha a felajánláskor azt írják: „Kérem, továbbítsák ezt ennek és ennek a személynek” – csak akkor kerül ez a tárgy a vezető magántulajdonába. Egyébként minden felajánlott dolgot, legyen az pénz vagy tárgy, Istennek adnak a testvérek. Az Istennek felajánlott dolgokat együttesen felajánlásoknak nevezik. Ha egyszer felajánlásként jelölték meg őket, akkor Isten használatára szolgálnak. Amikor Isten használatára szolgálnak, hogyan használja ezeket Isten? Hogyan osztja ki Isten ezeket a dolgokat? (A gyülekezetnek adja, hogy használja fel a munkájához.) Így igaz. Alapelvek és konkrét részletek vonatkoznak a gyülekezeti munkában való felhasználásukra, beleértve azoknak a megélhetési költségeit, akik teljes munkaidőben végzik kötelességeiket a gyülekezetben, valamint a gyülekezeti munka különböző költségeit. Isten megtestesülésének időszakában ez a használat ezt a két tételt foglalja magában: Krisztus napi kiadásait és a gyülekezeti munka minden költségét. Nos, e két tételen belül van-e olyan, amelyik azt mondja, hogy a felajánlások átválthatók személyes fizetésekre, jutalmakra, költségekre és javadalmazásokra? (Nem, nincsen.) A felajánlások nem tartoznak egyetlen személyhez sem. A felajánlások felhasználását és kiosztását Isten házának kell elrendeznie, és azokat elsősorban a gyülekezeti munkára használják fel: ebben nincs benne az, hogy akárki is a gyülekezet vezetője, annak felhatalmazása van a felajánlások birtokbavételére vagy felhasználására. Nos, akkor pontosan hogyan kell felhasználni őket? Ezeket a felajánlásokat a gyülekezeti tulajdon felhasználását szabályozó alapelveknek megfelelően kell kiosztani. Ebből a szemszögből nézve vajon nem szégyenletes, hogy az antikrisztusok mindig priorizálni szeretnék a felajánlások birtoklását és felhasználását? Az antikrisztusok mindig úgy gondolják, hogy a testvérek által felajánlott pénz és tárgyak azt illetik, aki a vezetői pozícióban van. Nem szégyentelen ez a gondolkodásmód? (De igen.) Rendkívül szégyentelen! Nem elég, hogy az antikrisztusok beállítottsága elvetemült és ádáz, még a jellemük is aljas és alantas, szégyenérzet nélküli.

Azáltal, hogy beszélgetünk ezekről a témákról és beszélünk ezekről a kérdésekről, világossá válnak azok az igazságok, amelyeket az embereknek meg kellene érteniük és át kellene ültetniük a gyakorlatba. Ha viszont nem beszélgetünk ezekről a dolgokról, akkor az emberek megértése bizonyos igazságok tekintetében óhatatlanul meg fog rekedni a betű szerinti és doktrinális szinten, és viszonylag üres marad. Ha az igazságról szóló beszélgetésünkbe belevonunk néhány valós ügyet, akkor az emberek sokkal könnyebben átlátják a dolgokat, az igazságról alkotott megértésük pedig konkrétabb és gyakorlatiasabb lesz. Ennélfogva az, hogy ezekről a dolgokról beszélgetünk, semmiképpen sem arra szolgál, hogy bárkit is becsméreljünk, vagy kellemetlenséget okozzunk neki. Ezek valóban megtörtént dolgok, és ráadásul kapcsolódnak ahhoz a témához, amelyről beszélgetünk. Így bizonyos emberek élő tananyaggá váltak, és azoknak a jellemző példáknak az alakjaivá és szereplőivé, amelyekről beszélgetünk, és amelyeket boncolgatunk. Ez teljesen normális. Az igazság definíció szerint kapcsolódik az emberi élet során feltáruló szavakhoz, gondolatokhoz, nézetekhez, cselekedetekhez és beállítottságokhoz. Ha az igazságnak csak a szó szerinti jelentéséről beszélgetnénk, és csak azt fejtenénk ki, elvonatkoztatva azt a valós élettől, akkor mikor lennének képesek az emberek valaha is az igazság valódi megértésére? Ha így tennénk, akkor az emberek sokkal nehezebben értenék meg az igazságot, és nehezen tudnának belépni az igazságvalóságba. Ha néhány jellemző példát hozok fel, hogy beszélgessünk róla és boncolgassuk, az jobban elősegíti, hogy az emberek megértsék az igazságot, az alapelveket, amelyeket a gyakorlatba kellene ültetniük, Isten szándékait, és az utat, amelyet követniük kellene. Emiatt ez a módszer mindenképpen megfelelő és hasznos az emberek számára. Ha ezek a dolgok nem érintenék az igazságot vagy az antikrisztusok beállítottságát, amelyet éppen boncolgatunk, akkor nem szívesen beszélnék róluk. De az ezeket a dolgokat elkövető embereknek a beállítottsága és lényege érinti azt a témát, amelyről beszélgetünk, ezért beszélgetnünk kell róluk, amikor ez szükséges. Nem az a célja az erről való beszélgetésnek, hogy elnyomjunk vagy kellemetlen helyzetbe hozzunk embereket, és nem is az, hogy nyilvános megaláztatásnak tegyük ki őket, hanem az, hogy az emberi lények beállítottságát és lényegét boncolgassuk, és ami még fontosabb, hogy az emberekben rejlő antikrisztusi beállítottságot boncolgassuk. Ha csak azon jár az eszetek, valahányszor ezeket a témákat érinti a beszélgetésünk, hogy ez és ez a személy ilyen és ilyen dolgot tett, és közben nem gondolkodtok el azon, hogy ez hogyan kapcsolódik az igazsághoz és az emberek romlott beállítottságaihoz, akkor ez vajon azt bizonyítja, hogy megértettétek az igazságot? (Nem.) Ha csak egy ügyre vagy egy bizonyos személyre emlékeztek, és elfogultságok, vélemények és előítéletek támadnak bennetek az adott személlyel kapcsolatban, akkor vajon elmondható-e az rólatok, hogy eljutottatok az igazság megértéséhez? Ez nem az igazság megértése. Nos, akkor melyek a feltételei annak, hogy el lehessen mondani rólatok, hogy eljutottatok az igazság megértéséhez? Amikor az antikrisztusok lényegének különböző megnyilvánulásairól beszélgetünk és azokat boncolgatjuk, majdnem minden alkalommal felhozok néhány történetet, amelyek jellemző példaként szolgálnak, és beszélgetek veletek arról, hogy hol vannak a hibák ezekben a történetekben, valamint az útról, amelyet az embereknek követniük kellene. Ha még az ilyenfajta beszélgetés után sem értitek, akkor ez azt jelenti, hogy probléma van a felfogásotokkal, hogy túl gyenge képességűek vagytok, és hiányzik belőletek a lelki megértés. Nos, akkor melyek a feltételei annak, hogy el lehessen mondani rólatok, hogy rendelkeztek felfogóképességgel, lelki megértéssel, és megértettétek az igazságot azokban a példákban, amelyekről beszélgettünk? Mindenekelőtt képesnek kell lenned arra, hogy összehasonlítsd magad azokkal a példákkal, amelyekről beszélgetünk, és megismerd önmagad, hogy megnézd, te is rendelkezel-e ilyen beállítottsággal, és hogy képes lennél-e megtenni ilyen dolgokat, ha státuszod és hatalmad lenne, és hogy vannak-e neked is ilyen gondolataid és véleményeid, illetve mutatsz-e ilyen beállítottságot. Ez az egyik szempont. Továbbá meg kell keresned a beszélgetéseinkben szereplő példák között azokat az igazságalapelveket, amelyeket meg kellene értened és pozitív módon be kellene tartanod. Ez azt jelenti, hogy meg kell találnod azt az utat, amelyet a gyakorlatba kellene ültetned, és tudnod kell, hogy ilyen körülmények között milyen álláspontot kellene elfoglalnod, és hogyan kellene gyakorolnod úgy, hogy az helyes legyen, és összhangban legyen Isten szándékaival. Továbbá a boncolgatás révén fel kell tudnod ismerni, hogy a beállítottságod ugyanaz, mint az antikrisztusoké, fel kell ismerned ezt az összefüggést, és tudnod kell, hogyan szüntesd meg azt. Így el fogsz jutni az igazság megértéséhez, olyan emberré válsz, aki rendelkezik lelki megértéssel, és aki képes megérteni az igazságot. Ha azután, hogy végighallgattál egy történetet, emlékszel az összes részletre, az összes okra és következményre, és képes vagy kifejteni azokat, de nem érted azokat az igazságalapelveket, amelyeket az embereknek gyakorolniuk kellene és amelyekbe be kellene lépniük, amikor pedig szembesülsz egy helyzettel, akkor nem tudod, hogyan alkalmazd ezeket az igazságokat, hogy átlásd az embereket és a dolgokat, és megismerd önmagad, akkor ez azt jelenti, hogy hiányzik a felfogóképességed. És akinek nincs felfogóképessége, annak nincs lelki megértése sem.

Mondok egy másik példát. Volt egy ember, akit nemrég választottak meg vezetőnek. Mielőtt igazán megértette és felfogta volna a munka különböző vonatkozásainak aktuális helyzetét, vagyis mielőtt megfelelően belevetette volna magát a munka különböző vonatkozásainak mindegyikébe, elkezdett magáncélú kutatásokat folytatni: „Kik a felelősek a gyülekezetben az istennek szánt felajánlások őrzéséért? Jelentkezzetek nálam a neveiket tartalmazó listával. Adjátok ide az összes számlaszámot és jelszót is. Szeretnék képet kapni arról, hogy mennyi pénz van a számlákon.” Nem érdekelte semmilyen munka. Az egyetlen dolog, ami a legjobban érdekelte, és ami a legfontosabb volt számára, az a felajánlásokat őrző személyek neve, valamint a számlaszámok és jelszavak voltak. Nem vett rossz irányt itt valami? Rá akarta tenni a kezét a felajánlásokra, nem igaz? Amikor ilyen helyzettel találkoztok, mit kell tennetek? Mivel vezető lett, következik-e ebből, hogy a gyülekezet vagyonát át kell adni neki, joga van tudni róla, és felhatalmazása van azt felügyelni? (Nem, ezt az információt nem szabadna megadni neki.) Miért nem? Nem követnél el parancsmegtagadást, ha nem adnád oda neki? (Az a tény, hogy ezeket a megnyilvánulásokat mutatta, azt bizonyítja, hogy valami nincs rendben vele, ezért az Istennek szánt felajánlások védelme érdekében nem adhatjuk át neki ezt az információt.) Így van: mivel valami nincs rendben vele, nem adhatjátok oda neki. A válaszotok azt bizonyítja, hogy a korábbi közlésem nem volt hiábavaló, és hogy megértettétek. Miért nem adhatjátok át neki ezt az információt? A vezető felelőssége és kötelessége nem abból áll, hogy figyelmét a felajánlásokra szegezze, vagy hogy megpróbálja megszerezni a felajánlásokkal kapcsolatos összes információt. Egy vezetőnek nem ezek a kötelességei és felelősségei. Minden gyülekezetben vannak a felajánlások kezelésére és őrzésére kijelölt emberek. Ráadásul a gyülekezetnek szigorú szabályai és alapelvei vannak a felajánlások felhasználására vonatkozóan. Senkinek sem áll hatalmában priorizálni a felajánlások használatát, még kevésbé azok birtoklását. Ez mindenkire vonatkozik, kivétel nélkül. Ez vajon nem tény? Nem így van ez? (De igen.) Amikor az antikrisztusok priorizálni akarják a felajánlások birtoklását és használatát, az önmagában is helytelen. Úgy gondolják, hogy vezetőként járna nekik, hogy szabadon élvezhessék a felajánlások használatát. Ez az igazság? Ez a pénz Istené – miért élnek vissza vele? Miért élvezik annak használatát tetszésük szerint? Vajon jogosultak rá, hogy ezt tegyék? Vajon Isten egyetért azzal, hogy ilyen módon használják fel a felajánlásokat? Vajon jóváhagyná ezt Isten választott népe? Hogy az antikrisztusok megkaparintják és elherdálják a felajánlásokat: ezt az ádáz beállítottságuk határozza meg, ez egy olyan szemléletmód, amely a kapzsiságukból fakad, és nem olyasmi, amit Isten szava ír elő. Ez az antikrisztus állandóan meg akarta szerezni az irányítást az összes felajánlás felett, továbbá az azok őrzéséért felelős személyekről szóló összes információt, valamint az összes számlaszámot és jelszót. Ez egy komoly probléma, nem igaz? Vajon meg akarta-e ismerni az alapvető tényeket Isten felajánlásaival kapcsolatban, és jól akarta-e őrizni azokat, hogy azután észszerűen, és érintetlen állapotukban ossza ki őket, anélkül, hogy bárkinek megengedné, hogy szabadon és meggondolatlanul költse el azokat? Vajon ez állt szándékában? Megfigyelhető-e a jó szándék bármi jele a cselekedeteiben? (Nem.) Tehát, ha valaki valóban nem sóvárog a felajánlások után, mit tesz, ha vezetőnek választják? (Először is tájékozódik a gyülekezetben folyó munka különböző vonatkozásainak hatékonyságáról, valamint arról, hogy a felajánlásokat hogyan őrzik, és hogy biztonságos-e az a hely, ahol azokat tárolják. Nem fog azonban érdeklődni a számlaszámokról, jelszavakról vagy a birtokolt összegekről.) Így van, de van még egy dolog. Miután egy olyan személyt, aki valóban nem sóvárog a felajánlások után, megválasztottak vezetőnek, ő ellenőrizni fogja, hogy biztonságos-e az a hely, ahol a felajánlásokat őrzik, valamint azt, hogy a felajánlások őrzésével megbízott személyek megfelelőek és megbízhatóak-e, nem sikkasztják-e el a felajánlásokat, és hogy az alapelveknek megfelelően őrzik-e a felajánlásokat. Először ezeket a dolgokat fogja fontolóra venni. Ami pedig az olyan bizalmas információkat illeti, mint a felajánlások mennyisége és a jelszavak, ezektől távol tartanák magukat azok, akikben nincs kapzsiság – a tisztességes és becsületes emberek. De egy kapzsi ember nem kerülné el, hanem a következő álcát fogja alkalmazni: „Én vagyok a vezető. Talán nem kellene átvennem a munka minden vonatkozását? Minden mást átadtak nekem, a felajánlásokat miért nem?” A hatalmukat kihasználva ezzel az ürüggyel akarják majd átvenni az irányítást a gyülekezet pénzügyei felett. Ez probléma. Nem fogják megfelelően végezni a munkájukat, sem eleget tenni a felelősségeiknek, és a gyülekezet pénzügyeit sem fogják a szokásos eljárások és alapelvek szerint kezelni. Ehelyett saját terveik lesznek azokkal kapcsolatban. Bárki, aki képes normális emberi lényként gondolkodni, beláthatja ezt. Valaki jelentette, amikor elkezdte ezt csinálni ez a vezető, és leállították őt. Ezután ez a valaki jelentést tett Nekem, és megkérdezte, hogy helyes volt-e ezt tenni, Én pedig azt válaszoltam, hogy igen. Ezt hívják úgy, hogy Isten háza érdekeinek védelme; ezt az információt nem lehet átadni egy ilyen embernek. Rögtön Isten házának pénzét akarja irányítani, anélkül, hogy egy szemernyi munkát végzett volna – nem olyan ez egy kicsit, mint a nagy vörös sárkány? Amikor a nagy vörös sárkány letartóztatja a testvéreket, akkor nem azzal kezdi, hogy megveri őket, mert fél, hogy nem tudnak majd világosan beszélni, miután eszméletlenre verték őket – először azt kérdezi, hogy hol tartja a pénzét a gyülekezet, ki őrzi azt, és mennyi az összeg. Csak ezután kérdezi meg, hogy kik a gyülekezet vezetői. Egyszerűen a pénzszerzés a célja. Amit ez a vezető tett, és amit a nagy vörös sárkány tesz, az természetét tekintve ugyanaz. Nem érdeklődött egyik munka felől sem, nem vállalt magára egyetlen dolgot sem, és csak a pénzügyekre fordított figyelmet – hát nem aljasság ez? Annyira nyilvánvalóak voltak ennek az aljas személynek a tettei! Magához akarta ragadni a pénzt még azelőtt, hogy a státusza egyáltalán biztos lett volna. Nem kapkodta el túlságosan? Nem sejtette, hogy mások átláttak rajta, és hamarosan elbocsátották. Ha ilyen emberről van szó, aki ilyen nyilvánvaló módon viselkedik, akkor erre kell emlékeznetek: sürgősen bocsássátok el. Nem szükséges bármi mást felismerni az ilyen emberről, sem a beállítottságait, az emberi mivoltát, az iskolázottságát, a családi hátterét, azt, hogy mióta hisz Istenben, hogy van-e alapja, vagy nincs, milyenek az élettapasztalatai – mindezek közül semmit nem kell tisztán látnotok, ez az egy dolog önmagában elég annak megállapításához, hogy az ilyen ember antikrisztus. Össze kell fogni mindannyiótoknak, hogy elbocsássátok és eltávolítsátok ezt a személyt. Nincs szükségetek rá mint vezetőre. Hogy miért? Ha hagyod, hogy ő vezessen benneteket, akkor bármennyi pénze is van a gyülekezetnek, el fogja herdálni, és az egészet el fogja sikkasztani, a gyülekezet munkája pedig el fog akadni, és lehetetlen lesz elvégezni. Ha ilyen emberrel találkoztok, akit csak a pénz megkaparintása érdekel, akinek a figyelme rendíthetetlenül, mindig a vagyonra szegeződik, és aki pénzsóvár – és ha a valós természetének a jelei nem kerültek még napvilágra, és zavarodott módon mindenki megválasztotta őt azt gondolván, hogy valamilyen tehetséggel rendelkezik, hogy van némi munkaképessége, hogy képes arra, hogy mindenkit elvezessen az igazságvalóságba való belépéshez, nem számítva arra, hogy amint vezető lesz, elkezdi tömni a pénzt a saját zsebébe –, akkor sietnetek kell letaszítani őt a pozíciójából. Ez a legteljesebb mértékben helyes dolog. Utána megválaszthattok valaki mást. A gyülekezet nem fog szétesni, ha egy napra vezető nélkül marad. Isten választott népe Istenben hisz, nem pedig egy bizonyos vezetőben. Mondjátok meg Nekem, előfordul-e, hogy a testvérek ítélőképessége csődöt mond? Azelőtt, hogy ez a személy vezető lett volna, semmi nem utalt arra, hogy kapzsi volna. A többiekkel érintkezve nem próbált senkit kihasználni, a saját pénzén vásárolt, és még alamizsnát is osztogatott. Mégis, miután vezető lett, az első dolga az volt, hogy információt követeljen a gyülekezet pénzügyeiről. A legtöbb ember nem tudja elnyomni ezt a fajta elvetemült késztetést – ez egészen hihetetlen! Hogyan változhatott meg egyik napról a másikra? Nem arról van szó, hogy egyik napról a másikra megváltozott volna, hanem arról, hogy egyszerűen eleve ilyen lény volt, mindössze az volt a különbség, hogy korábban nem volt olyan körülmények között, amelyek felfedték volna őt, most pedig ez a helyzet felfedte. Mivel ez a személy már lelepleződött, miért lennétek még mindig irgalmasak hozzá? Csak penderítsétek ki innen egy jó rúgással, minél messzebb, annál jobb! Meg meritek ezt tenni? (Igen.) Ha bárki olyanról van szó, aki folyton a gyülekezeti tulajdont illető terveket szövöget, ne válasszátok meg, ha nem értettétek meg őt teljes mértékben. Ha egy figyelmetlen pillanatban mégis megválasztjátok őt, anélkül, hogy alaposan megértettétek volna, és aztán rájöttök, hogy egy pénzsóvár teremtés és egy Júdás, akkor sürgősen rúgjátok ki és takarítsátok el. Ne legyetek irgalmasak, és ne tétovázzatok. Vannak, akik azt mondják: „Még ha kapzsi is az illető, minden más tekintetben megfelelő. Képes az embereket rávezetni Isten szavának megértésére, és képes rávenni az embereket, hogy rendesen végezzék el kötelességeiket.” De csak egy ideig ilyenek. Ahogy telik az idő, többé már nem lesznek ilyenek. Nem telik el több néhány napnál, és előtűnik a démoni arcuk. Az antikrisztusok összes megnyilvánulása és beállítottsága, amelyekről beszélgettünk a múltban, apránként fel fog tárulni bennük. Addigra nem lesz túl késő elbocsátani őket? A gyülekezet munkája addigra már megsínyli. Ha nem hiszed el, amit mondtam, és habozol, ne kezdj nyafogni, amikor majd megbánod. Először is nézd meg, hogyan bánik az illető a felajánlásokkal: ez a legegyszerűbb stratégia, valamint a legközvetlenebb és legegyértelműbb módja, hogy kiderüljön, rendelkezik-e valaki az antikrisztusok lényegével. Azon témák esetében, amelyekről korábban beszélgettünk, azonosítanunk kellett az antikrisztusok beállítottságait néhány megnyilvánuláson, kinyilatkoztatáson, nézőponton, szón és cselekedeten keresztül, és meg kellett néznünk, hogy a beállítottságuk alapján rendelkeznek-e az antikrisztusok lényegével. Egyedül ebben az egy kérdésben nem kell megtenni ezeket a dolgokat: ez közvetlen és egyértelmű, egyszerű, valamint kevesebb erőfeszítést és időt igényel. Amennyiben valaki ezt a megnyilvánulást mutatja – állandóan priorizálni szeretné a felajánlások birtoklását, vagy erőszakkal kisajátítja a felajánlásokat –, akkor száz százalékig biztosak lehettek benne, hogy ő antikrisztus. Antikrisztusként jellemezhető, és nem szolgálhat vezetőként, hanem el kell bocsátaniuk és el kell utasítaniuk őt a testvéreknek.

Az imént az antikrisztusok azon megnyilvánulásairól beszélgettünk, miszerint priorizálják a felajánlások birtoklását és felhasználását, és ezt arra használtuk fel, hogy kifejtsük és boncolgassuk az antikrisztusok azáltal kifejezett beállítottságait és lényegét, hogy megpróbálják irányítani a gyülekezet pénzügyeit. Ez az első tétel. Birtoklás és használat – ezek az antikrisztusok legelső és legalapvetőbb megközelítései, ami a gyülekezet tulajdonát illeti. Ebben a tételben nem beszélgettünk arról konkrétan, hogy miként birtokolják és használják az antikrisztusok a gyülekezet vagyonát. Konkrétabb részletekbe is belemegyünk a következő tételben, amelynek a témája a felajánlások elherdálása, eltulajdonítása, kölcsönadása, csalárd módon történő felhasználása és ellopása az antikrisztusok által.