Melléklet: Taming és Hsziaoming története

Mielőtt rátérnénk közlésünk fő témájára, kezdjük egy történet elmesélésével. Miért hasznosak a történetek? (Könnyen megjegyezhetők.) Eddig hány könnyen megjegyezhető történetet meséltem el? (Tapao és Hsziaopao történetét.) „Tapao és Hsziaopao története” volt az, amelyet legutóbb elmeséltem. (Volt még a „Patkányvadászat” és a női vezetők története is.) Már elég sok történetet elmeséltem. Miért mesélek történeteket? Valójában az a cél, hogy átálljunk egy lazább, könnyebben érthető közlésre olyan igazságokról, amelyeket az embereknek meg kell érteniük. Ha megértitek az Általam elmondott történetekből az igazságokat, és ezek az igazságok segítenek a belépésetek különböző területein a mindennapi életben, akkor nem volt hiábavaló a történetek elmesélése. Ez azt mutatja, hogy valóban megértitek a történetekhez kapcsolódó igazságokat és ezen igazságok gyakorlati oldalát, és nem csak egyszerű történetekként hallgatjátok őket. Legutóbb Tapao és Hsziaopao történetét meséltem el. Ma Taming és Hsziaoming történetét fogom elmesélni. Ahogy hallgatjátok, gondolkozzatok el azon, hogy mit is próbál valójában megértetni veletek ez a történet, és az igazság melyik aspektusára vonatkozik.

Taming és Hsziaoming apa és fia. Nemrégiben Taming és fia, Hsziaoming elfogadták Isten új munkáját. Ez jó dolog? (Igen.) Ez valóban jó dolog. Hsziaoming fiatal, és csak egy kicsit tud olvasni, ezért Taming mindennap felolvassa neki Isten szavait, és türelmesen elmagyarázza azokat a szavakat, amelyeket Hsziaoming nem ért. Egy idő után Hsziaoming meglehetősen sok doktrínát ért meg arról, hogy miként kell viselnie magát, és néhány olyan szót is, amellyel korábban, mikor még nem hitt Istenben, nem találkozott. Ilyenek például az alávetettség, a hit, a becsületesség, a csalárdság és így tovább. Taming, látva fia fejlődését, nagyon elégedett. Azonban mostanában Taming észrevette, hogy bármennyit is olvassa fel Isten szavait Hsziaomingnek, fia viselkedésében és beszédében nem sok előrelépést lát. Taming nyugtalanná válik, és a vállára nehezedő teher miatt a következőket gondolja: „Hogyan érhetném el, hogy a fiam megértsen néhány igazságot Isten szavainak olvasása által, és történjen benne némi változás, hogy mások helyeseljék, elismerjék őt, és mindenki dicsérje, hogy milyen jó gyerek? És akkor Hsziaoming teljesítménye láttán mások is dicsérhetnék, hogy Istenben hinni jó dolog, és fiam fejlődése által másoknak is hirdetni lehetne az evangéliumot. Milyen nagyszerű lenne ez!” A vállára nehezedő teher súlya alatt Taming tovább töpreng: „Hogyan nevelhetném Hsziaominget úgy, hogy többet értsen meg a magaviselettel kapcsolatban, ezáltal jobban teljesítsen, és megfeleljen Isten szándékainak? Végül, amikor Hsziaoming jó gyermekké válik, és mindenki dicséri őt, mindez a dicsőség Istent illetné. Milyen csodálatos lenne ez! Akkor végre nagy kő esne le a szívemről.” Észszerű-e a teher, amelyet Taming érez? Tekinthető-e ez számára megfelelő feladatnak? (Igen.) Ebből a szempontból nézve a kiindulópontja helyes, ez észszerűnek és megfelelő feladatnak tekinthető. Az út, amelyet Taming Hsziaoming számára választott, helyes vagy helytelen? Jó vagy rossz? Meglátjuk, ahogy előrehaladunk. Taming gyakran imádkozik és kéri Istent ezzel kapcsolatban, míg végül egy nap „ihletet” kap. Milyen „ihletet”? Az úgynevezett „ihletet” idézőjelben. Mivel ez az „ihlet” idézőjelben van, milyen útra utalhat Taming? El tudjátok képzelni, mi fog történni a történet következő részében? Nem túl világos, igaz? Ez valamennyire ismeretlen.

Egy nap, miután felolvasta Isten szavait a fiának, Taming nagyon komolyan megkérdezi Hsziaominget, hogy vajon jó dolog-e hinni Istenben. Hsziaoming ünnepélyesen válaszol: „Jó dolog hinni Istenben. Azok az emberek, akik hisznek Istenben, nem bántanak másokat, nem éri őket szerencsétlenség, a mennybe juthatnak, és haláluk után nem kerülnek a pokolba.” Igaza van Hsziaomingnek? Az máris elég jó dolog, hogy fiatal korához képest Hsziaoming ezt így meg tudta fogalmazni. Hsziaoming istenhitről alkotott megértése nagyon egyszerű, kezdetleges és rendkívül felszínes, de az ő esetében ez már mélynek számít. Ezt hallva Taming örül és megnyugszik, majd így folytatja: „Ez remek, Hsziaoming, szépen fejlődsz! Úgy tűnik, hogy istenhitednek van némi alapja. Apu ennek nagyon örül, és meg van nyugodva. De vajon tényleg ilyen egyszerű hinni Istenben?” Hsziaoming egy pillanatra elgondolkodik, majd azt mondja: „Hát nem csak ennyit mondanak Isten szavai? Mi más van még?” Taming mindjárt válaszol: „Isten nem csak ezeket várja el tőlünk. Te régóta hiszel Istenben, és mégis, amikor testvérek jönnek látogatóba, azt sem tudod, hogy miként kell köszönteni őket. Mostantól, ha idősebb emberekkel találkozol, szólítsd őket nagypapának és nagymamának; ha pedig fiatalabb felnőttekkel találkozol, hívd őket bácsinak, néninek vagy bátynak és nővérnek! Így majd olyan gyermek leszel, akit mindenki szeret – és Isten csak azokat a gyermekeket szereti, akiket mindenki szeret. Mostantól hallgass rám, és tedd azt, amit mondok! Ha azt mondom, hogy hívj valakit így vagy úgy, akkor szólítsd aszerint!” Hsziaoming a fejébe vési apja szavait, mert úgy érzi, hogy amit apja mond, az helyes. Fiatal eszével úgy gondolja, hogy apja idősebb, többet olvasta Isten szavait, és többet tud, mint ő. Ráadásul apja a legjobbat akarja neki, és biztosan nem vezeti rossz útra, így bármit is mond apja, az biztosan helyes. Hsziaoming nem érti, hogy mi az igazság és mi a doktrína, de azt legalább tudja, hogy mi a jó és a rossz, mi a helyes és mi a helytelen. Apja szavai után Hsziaoming egy kis terhet is érez ezzel kapcsolatban. Ezentúl, amikor Hsziaoming elmegy otthonról apjával és találkoznak valakivel, ha az apja azt mondja, hogy szólítsa az illetőt néninek, Hsziaoming máris rávágja: „Jó napot, néni!” Ha az apja azt mondja neki, hogy az illetőt szólítsa bácsinak, Hsziaoming egyből rávágja: „Jó napot, bácsi!” Mindenki dicséri Hsziaominget, hogy jó gyermek, udvarias, és Taminget is dicsérik a kiváló nevelésért. Hsziaoming nagyon elégedett, és azt gondolja magában: „Apa útmutatása jó; mindenki, akivel találkozom, szeret engem.” Hsziaoming legbelül boldognak érzi magát, és különösen büszke, mert úgy gondolja, hogy apja tanítása valóban jó és helyes.

Egy nap, amint Hsziaoming hazaér az iskolából, rohan az apjához, és így szól: „Apa, találd ki, mi történt! Az öreg Csang a szomszédból fogott egy ekkora...” – Mielőtt befejezné, Taming közbevág: „Az öreg Csang? Hogy mondhatsz ilyet, Hsziaoming? Még mindig hívő vagy, nem igaz? Hogyan hívhatod őt öreg Csangnak? Elfelejtetted, mit mondtam neked? Nem is hiszel igazán Istenben, nem vagy igazi hívő. Nézd, én emlékszem erre; segíthetek és emlékeztethetlek téged. Úgy kell hívnod őt, hogy Csang nagypapa, érted?” Hsziaoming átgondolja a dolgot: „Hívhatom őt Csang nagypapának is.” Majd így folytatja: „Szóval a szomszéd Csang nagypapa fogott egy ekkora nagy halat! Az öregasszony pedig nagyon örült!” „Megint elfelejtetted?” – szól Taming. „Még mindig nem érted, fiam. Épp most mondtam neked, hogy a férfit Csang nagypapának kell hívnod, a feleségét pedig, aki ugyanabba a korosztályba tartozik, hogyan kellene akkor hívnod? Csang nagymamának! Emlékezz erre, többé ne mondd, hogy az öreg Csang vagy hogy az öregasszony, különben az emberek ki fognak nevetni minket! Vajon nem lenne ez szégyen számunkra, hívők számára? Azt mondanák, hogy udvariatlanok és illetlenek vagyunk, nem olyanok, mint a hívők. Ez nem hozna dicsőséget Istennek.” Hsziaoming kezdetben izgatottan el akarta mondani apjának, hogy milyen nagy halat fogott az öreg Csang, de miután apja kijavította, elveszti az érdeklődését, és már nem akar beszélni erről. Megfordul, és hátizsákjával a hátán motyogva elsétál: „Azt hiszed, te mindent tudsz ezzel a Csang nagypapa, Csang nagymama dologgal. Mi közünk van nekünk ehhez? Mintha csak te lennél az egyetlen szellemi ember!” Taming így válaszol: „Nos, én valóban szellemi ember vagyok! A legtöbb embernél, függetlenül attól, hogy mennyi idősek, csupán koruk alapján meg tudom állapítani a rangidősségüket, és tudom, hogyan kell őket szólítani. Az idősebbeket bátyámnak és nénémnek hívom – miért nem tudod legalább helyesen megszólítani őket? Hívőként nem feledkezhetünk meg erről; nem keverhetjük össze a különböző korosztályok megszólításait.” A kioktatás után Hsziaoming nem érzi jól magát, de legbelül mégis úgy gondolja, hogy apjának igaza van; amit az apja tesz, az mindig helyes, és ha nem is szívesen, de beismeri, hogy tévedett. Ettől kezdve, valahányszor találkozik Csangékkal, úgy szólítja őket, hogy Csang nagypapa és Csang nagymama. Mindazt, amit apja tanít és belénevel, Hsziaoming komolyan veszi. Ez vajon jó vagy rossz dolog? Eddig jónak tűnik, nem igaz?

Egy nap Hsziaoming és az apja sétálni mennek, és látnak egy öreg kocát, aki egy csapat malacot vezet. A koca és a malacai közti kötelék nagyon szoros. Hsziaoming arra gondol, hogy Isten minden teremtett dolga jó; legyen az disznó vagy kutya, mindegyikben ott van az anyai ösztön, és tisztelni kell őket. Ezúttal Hsziaoming nem beszél tiszteletlenül, és nem mondja elhamarkodottan azt, hogy „öreg koca”. Félve attól, hogy hibát követ el, és megharagítja apját, halkan megkérdezi: „Apa, hány éves ez az anyakoca? Olyan sok malacot szült már, hogyan kellene hívnom őt?” Taming egy pillanatra elgondolkodik: „Hogyan kellene megszólítani őt? Ez egy nehéz kérdés.” Mivel látja, hogy apja elgondolkodott, de nem jutott eredményre, Hsziaoming így méltatlankodik: „Nem olvastad elég sokat Isten szavait? Te idősebb is vagy nálam; hogy lehet, hogy még ezt sem tudod?” Hsziaoming provokációjára Taming kicsit ideges lesz, és így szól: „Mi lenne, ha nagymamának hívnánk őt?” Mielőtt Hsziaoming megszólítaná a disznót, Taming meggondolja magát, és azt mondja: „Nem hívhatjuk őt nagymamának; ez azt jelentené, hogy ugyanarra a szintre helyezzük, mint az anyai nagymamádat, nem igaz? Még rosszabb lenne, ha Disznó nagyinak hívnánk, mert azzal ugyanarra a szintre helyeznénk, mint az én anyámat. Mivel ennyi malacot szült, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a rangját és státuszát, és nem sorolhatjuk be rossz generációba. Úgy kellene hívnunk, hogy »Koca néni«.” Ezt hallva Hsziaoming tisztelettudóan meghajol a disznó előtt, és így szól: „Üdvözöllek, Koca néni!” A koca megijed, és ijedtében az összes malacával együtt elszalad. Ezt látva Hsziaoming azon tűnődik, vajon rossz megszólítást használt-e a kocára. Taming így szól: „Biztosan boldog és izgatott volt a disznó, hogy így reagált. A jövőben, amikor ilyen helyzetekkel találkozunk, függetlenül attól, hogy mások mit mondanak vagy tesznek, nekünk továbbra is így kell viselkednünk. Legyünk udvariasak, és kövessük a társadalmi normákat; és akkor még a disznók is elégedettek lesznek, ha ezt tapasztalják.” Ebből az esetből Hsziaoming valami újat tanul. Mi a tanulság? Azt mondja: „Isten teremtett minden dolgot; és amíg minden lény tiszteletben tartja egymást, udvarias, felismeri a rangidősöket, tiszteli az időseket, és szereti a fiatalokat, addig minden lény harmóniában tud együtt élni.” Hsziaoming most már megértette ezt a doktrínát. Ezt hallva, apja megdicséri Hsziaominget, nagyon tanulékony kisfiúnak nevezve őt. Ettől kezdve Hsziaoming még illedelmesebb és udvariasabb lesz. Bárhol jár, jól viselkedik, és kitűnik a tömegből. Ő egy „jó fiú”, nemde? Igen, ő egy „jó fiú”, idézőjelek között. És ezzel a történet véget is ért.

Mit gondoltok erről a történetről? Ugye, eléggé szórakoztató? Honnan ered ez a történet? Az emberek való életben elhangzott szavaiból, tetteiből, viselkedéséből, gondolataiból és nézeteiből – ezek lettek ebben a kis történetben összesűrítve. Milyen problémáról szól ez a történet? Milyen problémákat láthattok ebben a történetben Taming kapcsán? Mi a helyzet Hsziaominggel? Mi a lényege Taming problémáinak? Először is, gondolkodjatok el a következőkön: abban, amit Taming összefoglalt és gyakorolt, van-e bármi olyasmi, ami összhangban van az igazsággal? (Nincs.) Mit gyakorolt akkor Taming? (Az elképzeléseit és képzelődéseit.) Honnan származnak ezek az elképzelések és képzelődések? (A hagyományos kultúrából.) Gyökerük a hagyományos kultúra. Taming elképzelései és képzelődései a hagyományos kultúra fertőzésének, kondicionálásának és nevelésének a termékei voltak. Azt sajátította el, amiről úgy gondolta, hogy a legjobb, a legpozitívabb, ami a hagyományos kultúra lényege. Az elsajátított dolgokat újracsomagolta, és átalakította azzá, amit ő igazságnak hitt, hogy a fia ezt gyakorolja. Ez a történet nyilvánvalónak és könnyen érthetőnek tekinthető? (Igen.) Osszátok meg, hogy mit értettetek meg, mit sikerült felfogni ebből a történetből! (A történet meghallgatása után úgy éreztem, hogy Taming problémája az volt, hogy bár hitt Istenben, soha nem fektetett energiát Isten szavaiba. A hagyományos emberi elképzelések alapján hitt Istenben, és úgy gondolta, hogy ha ezekhez a felszínes normákhoz ragaszkodik, Isten elégedett lesz. Nem kutatta Isten szavaiban, és nem elmélkedett azokból kiindulva arról, hogy Isten valójában mit vár el az emberektől, és hogyan kellene megélni egy normális emberi mivoltot.) Mi szerint élt Taming? (Az elképzelései és képzelődései szerint.) Az, hogy elképzelések és képzelődések szerint élt, egy üres kifejezés; valójában a hagyományos kultúra szerint élt, és a hagyományos kultúrát tekintette igazságnak. A hagyományos kultúra szerint élt. Mit jelent ez részletesen? Miért akarta, hogy Hsziaoming bizonyos címekkel szólítsa meg az embereket? (A felszínen azt mondta, hogy ezekkel a jó tettekkel kell dicsőíteni Istent, de valójában saját hiúságát akarta kielégíteni, hogy dicsérjék őt azért, hogy jól neveli gyermekét.) Igen, ez volt a szándéka. Nevelési módszerének célja nem az volt, hogy gyermekével megértesse Isten szavait és az igazságot, hanem hogy olyan dolgokra vegye rá gyermekét, amelyek rá, Tamingre dicsőséget hoznak, és kielégítik személyes hiúságát. Ez is egy probléma. Van-e probléma azzal, ha valaki mindig arra összpontosít, hogy viselkedése révén fényezze és megjátssza magát? (Igen.) Ez jelzi, hogy téves úton jár, és ez a legkomolyabb probléma. Mi a célja annak, ha valaki mindig arra koncentrál, hogy megjátssza magát? Mindezt azért teszi, hogy az emberek csodálják őt, hízelegjenek neki, és bókokkal illessék. Mi ennek a természete? Ez képmutatás, a farizeusok módszere. Azok, akik a külsőleg jó magatartásformákra koncentrálnak, akik arra összpontosítanak, hogy megjátsszák magukat, akik rengeteg energiát fektetnek a viselkedésükbe – vajon értik az igazságot? (Nem.) Sokat olvassák Isten szavait, és sok erőfeszítést tesznek. Akkor miért nem értik meg az igazságot? Nem értik, hogy az emberiség Isten általi irányítása és megmentése arra irányul, hogy az emberekkel megértesse az igazságot, tökéletesítse őket, és megváltozzon a beállítottságuk – nem értik ezt. Azt gondolják: „Akárhogy is olvasom Isten szavait, összefoglalok néhány olyan beszédet, cselekedetet és viselkedést, amit az emberek könnyebben elfogadnak, amelyeket értékelnek, és amelyekre rábólintanak, majd ezeket fogom megélni, és ezekhez ragaszkodom a való életben. Ezt tenné egy igazi hívő.”

Nektek is vannak hasonló problémáitok, mint Tamingnak? Vannak más hasonló viselkedésformák, gondolatok, nézetek vagy megértések az előzőekben megbeszélt olyan nyilvánvaló szempontokon túl, mint a társadalmi normák betartása, az odafigyelés arra, ki a rangidős, az idősek tisztelete és a fiatalokról való gondoskodás, valamint a megfelelő rend fenntartása az idősek és fiatalok között? Képesek vagytok mélyebbre ásni, és boncolgatni ezeket a problémákat? Például a gyülekezetben, ha valaki idősebb vagy már hosszú évek óta hisz Istenben, mindig meg akarod adni neki a tiszteletet. Engeded, hogy befejezze a beszédét, még akkor sem szakítod őt félbe, ha értelmetlenségeket mond, vagy hibázik, és meg kellene metszeni, te mégis igyekszel védeni az imázsát és kerülni, hogy mások előtt kritizáld, mert úgy gondolod, hogy bármennyire is észszerűtlen vagy borzasztó a viselkedése, mindenkinek meg kell bocsátania neki, és el kell fogadnia őt. Gyakran oktatsz másokat a következőképpen: „Meg kell adnunk a tiszteletet az időseknek, és nem szabad megsértenünk a méltóságukat. Mi vagyunk az ifjak.” Honnan ered ez az „ifjak” kifejezés? (A hagyományos kultúrából.) Ez a hagyományos kultúrához kötődő gondolkodásból származik. Emellett, az egyházban kialakult egy bizonyos légkör, amelyben az emberek, amikor az idősebb testvérekkel találkoznak, szívélyesen „Nagy testvéremnek”, „Nővéremnek”, „Nénémnek” vagy „Bátyámnak” szólítják őket, mintha mindenki egy nagy család része lenne. Ezek az idősebb emberek különös tiszteletet kapnak, ami tudat alatt jó benyomást alakít ki a fiatalokról mások szemében. A hagyományos kultúra ezen elemei mélyen gyökereznek a kínai emberek gondolkodásában és vérében, olyannyira, hogy folyamatosan terjednek, és alakítják a gyülekezeti élet légkörét. Mivel az embereket gyakran korlátozzák és irányítják ezek a fogalmak, ők nemcsak személyesen pártolják azokat, és nemcsak keményen dolgoznak, hogy ők maguk ilyen irányban cselekedjenek és gyakoroljanak, hanem másoknál is helyeslik ezt, arra utasítva őket, hogy tartsanak velük. A hagyományos kultúra nem az igazság – ez biztos. De elegendő-e, ha az emberek egyszerűen tudják, hogy nem az igazság? Az, hogy nem igazság, egy dolog, de miért kell ezt boncolgatnunk? Mi az eredete? Hol rejlik a probléma lényege? Hogyan lehet elengedni ezeket a dolgokat? A hagyományos kultúra boncolgatására azért van szükség, hogy a szíved mélyén teljesen új megértést szerezz ezekről az elméletekről, gondolatokról és nézetekről. Hogyan érhető el ez a teljesen új megértés? Először is, tudnod kell, hogy a hagyományos kultúra a Sátántól származik. És hogyan ülteti bele a Sátán a hagyományos kultúra ezen elemeit az emberekbe? A Sátán minden korban híres személyiségeket és nagy embereket használ arra, hogy terjessze ezeket a gondolatokat, ezeket az úgynevezett mondásokat és elméleteket. Később ezek az eszmék fokozatosan rendszerré állnak össze, és konkretizálódnak, egyre közelebb kerülnek az emberek életéhez, végül pedig elterjednek közöttük. Ezek a sátáni gondolatok, mondások és elméletek apránként beépülnek az emberek gondolkodásába. Átnevelésüket követően az emberek a Sátántól származó gondolatokat és elméleteket a legpozitívabb dolgoknak tartják, amelyeket gyakorolniuk kell, és amelyekhez ragaszkodniuk kell. A Sátán ezeket a dolgokat használja fel, hogy rabul ejtse és irányítsa az emberek elméjét. Nemzedékről nemzedékre így nevelték, kondicionálták és irányították az embereket, egészen a jelenig. Mindezek a generációk azt hitték, hogy a hagyományos kultúra helyes és jó. Senki nem boncolgatja az úgynevezett jó és helyes dolgok forrását vagy eredetét – ez adja a probléma súlyosságát. Néhány olyan hívő is, aki már évek óta olvassa Isten szavait, még mindig úgy gondolja, hogy ezek helyes és pozitív dolgok, olyannyira, hogy azt hiszi, helyettesíthetik az igazságot, helyettesíthetik Isten szavait. Sőt, néhányan úgy gondolják: „Bármennyit is olvassuk Isten szavait, az emberek között élve az úgynevezett hagyományos eszmék és a hagyományos kulturális elemek – mint például a Három Engedelmesség és a Négy Erény, valamint az olyan fogalmak, mint a jóság, az igazság, az illendőség, a bölcsesség és a megbízhatóság – nem dobhatók félre. Ez azért van, mert őseinktől, a bölcsektől származnak. Nem mehetünk szembe őseink tanításaival csak azért, mert Istenben hiszünk, és nem változtathatjuk meg, vagy hagyhatjuk el őseink és az ősi bölcsek tanításait.” Az ilyen gondolatok és tudatosság minden ember szívében jelen vannak. Öntudatlanul is mindannyiukat a hagyományos kultúrának ezek az elemei irányítanak és tartanak fogva. Például, ha egy gyermek látja, hogy a húszas éveidben jársz, és „bácsinak” szólít, kellemes érzés és elégedettség tölt el. Ha közvetlenül a neveden szólítana, kényelmetlenül éreznéd magad, és azt gondolnád, hogy a gyermek udvariatlan, ezért meg kellene dorgálni őt, és megváltozna a hozzáállásod. Valójában, akár „bácsinak” szólítanak, akár a neveden, ennek semmi hatása nincs arra, hogy tisztességes vagy-e. Akkor miért vagy elégedetlen, ha nem szólítanak „bácsinak”? Azért, mert a hagyományos kultúra uralja és befolyásolja gondolkodásodat. Ez előre beágyazódott az elmédbe, és a legalapvetőbb mércéd lett az emberek, események és dolgok kezelésében, valamint minden dolog értékelésében és megítélésében. Ha a mércéd helytelen, akkor lehet-e helyes a tetteid természete? Határozottan nem. Ha az igazság mércéjével mérnél, hogyan kezelnéd ezt az ügyet? Érdekelne, hogy mások minek szólítanak? (Nem.) Kivéve, ha megaláznának vagy megsértenének – ebben az esetben nyilvánvalóan kényelmetlenül éreznéd magad; ez az emberi mivolt normális kifejeződése. Azonban ha a mércéd Isten szavai, az igazság vagy az Istentől származó kultúra lenne, akkor függetlenül attól, hogy az emberek a neveden szólítanak-e, illetve „bácsinak” vagy „bátyámnak”, egyáltalán nem lenne semmilyen reakciód. Ebben a kérdésben követheted a helyi szokásokat. Például, Kínában, ha valaki „bácsinak” szólít, azt érzed, hogy tisztelettel viseltetik irántad. De ha egy nyugati országba mennél, és valaki „bácsinak” szólítana, kényelmetlenül éreznéd magad; inkább azt szeretnéd, ha a neveden szólítanának, mert ezt értelmeznéd a tisztelet jeleként. Kínában, ha valaki, aki sokkal fiatalabb nálad, a neveden szólítana, nagyon elégedetlen lennél, és úgy éreznéd, hogy figyelmen kívül hagyta, ki a rangidős; nagy megaláztatásként élnéd meg, és haragra gerjednél, talán még el is ítélnéd az ilyen személyt. Nem azt mutatja ez, hogy gond van ezzel a gondolkodásmóddal? Ez az a probléma, amelyet szeretnék körüljárni.

Minden országnak és minden etnikumnak megvan a maga hagyományos kultúrája. Az összes hagyományos kultúrát kritizáljuk? Van egy kultúra, amelyet nem szabad kritizálni. Meg tudjátok mondani, hogy melyik kultúráról van szó? Mondok egy példát. Isten megteremtette Ádámot; ki volt az, aki Ádámnak nevet adott? (Isten.) Isten tehát megteremtette az emberiséget, és hogyan szólítja meg az embereket, amikor kapcsolatba lép velük? (Nevükön szólítva őket.) Igen, a nevükön szólítja őket. Isten nevet ad neked, és ennek a névnek Isten szemében jelentősége van; megnevezésként, elnevezésként szolgál. Amikor Isten megnevezést ad neked, akkor e megnevezéssel szólít meg téged. Vajon ez nem a tisztelet egy formája? (De igen.) Ez a tisztelet legjobb formája, olyan tisztelet, amely a leginkább megfelel az igazságnak, és a legpozitívabb. Ez az emberek tiszteletének mércéje, és Istentől ered. Ez talán nem a kultúra egy formája? (De, az.) Pártolnunk kell-e ezt a kultúrát? (Igen.) Ez Istentől ered; Isten közvetlenül a nevén szólítja az embert. Isten ad neked egy nevet, ad neked egy megnevezést, és e megnevezést használja arra, hogy jelképezzen téged és megszólítson téged. Így bánik Isten az emberekkel. Amikor Isten teremtett egy második embert, hogyan bánt vele? Isten hagyta, hogy Ádám adjon neki nevet. Ádám Évának nevezte el. Ezen a néven szólította őt Isten? Igen. Tehát ez a kultúra Istentől ered. Isten minden teremtett lénynek ad egy megnevezést, és amikor ezt a megnevezést kimondja, mind az emberek, mind pedig Isten tudja, hogy kire utal. Ezt hívják tiszteletnek, ezt hívják egyenlőségnek, ez egy olyan mérce, amellyel mérni lehet, hogy valaki udvarias-e, hogy van-e illemtudás az emberi mivoltában. Ez pontos így? (Igen.) Ez valóban pontos. A Bibliában, akár egy bizonyos eseményt, akár egy család leszármazását írja le, minden szereplőnek van neve, van megnevezése. Van azonban egy dolog, amit nem biztos, hogy észrevettetek: A Biblia nem használ olyan elnevezéseket, mint a nagyapa, nagymama, nagybácsi, nagynéni, idősebb nagybácsi, idősebb nagynéni stb.; egyszerűen az emberek nevét használja. Mit tudtok ebből leszűrni? Amit az emberek számára Isten megszabott, akár szabályokról, akár törvényekről van szó, az emberi értelemben egyfajta hagyomány, amely az emberek között öröklődik. És mi ez az Istentől eredő hagyomány? Egy olyan dolog, amit az embereknek be kellene tartaniuk: nincs szükség hierarchikus titulusokra. Isten szemében nincsenek ilyen bonyolult családi titulusok, mint nagyapa, nagymama, idősebb nagybácsi, fiatalabb nagybácsi, idősebb nagynéni, fiatalabb nagynéni és így tovább. Miért annyira fontosak ezek a hierarchikus titulusok és elnevezések az emberek számára? Mit jelent ez? Ezeket a dolgokat utálja Isten a legjobban. Mindig a sátánfajzatok azok, akik ezeken lovagolnak. E hagyományos kultúra szempontjából van egy nagyon lényeges tény Istennel kapcsolatban: Isten teremtette az egész emberiséget, és Ő világosan tudja, hogy egy embernek hány családtagja és leszármazottja lehet; nincs szükség semmiféle hierarchiára. Isten egyszerűen azt mondja, hogy szaporodj és sokasodj, gazdagítsd a családodat – ez minden, amit észben kell tartanod. Hány leszármazottja van egy-egy nemzedéknek, és azoknak a leszármazottaknak hány leszármazottja van – ennyi a lényeg, nincs szükség hierarchiára. A későbbi nemzedékeknek nem kell tudniuk, hogy kik voltak az őseik, és nem kell tiszteletükre csarnokokat vagy templomokat építeniük, és még kevésbé kell áldozatokat bemutatniuk számukra, vagy imádniuk őket. A Biblia feljegyzi, hogy mindazok, akik hisznek Istenben és követik Őt, azok, akik hisznek Jahvében, mind felajánlásokat tesznek az oltár előtt. A családban mindenki Isten színe elé járul és felajánlásokat tesz. Ez nem úgy van, mint a kínaiaknál, ahol minden családnak van egy ősökről megemlékező csarnoka, tele az ükapák, dédapák, dédanyák emléktábláival. Arrafelé, ahol Isten először kezdte munkáját, ezek a dolgok nem léteznek. Más, Isten munkájának helyszínétől távol eső helyeket azonban a Sátán és a gonosz szellemek irányítanak. Ezekben a buddhista országokban virágoznak ezek a sátáni gyakorlatok. Ott az embereknek imádniuk kell az őseiket, és mindent jelenteniük kell a családnak, mindent továbbítaniuk kell a család őseinek; még ha az ősök hamvai már nincsenek is meg, a későbbi nemzedékeknek akkor is füstölőt kell felajánlaniuk és fejet kell hajtaniuk. A modern korban egyesek, akik több nyugati és újabb eszmével ismerkedtek meg, és felszabadultak a hagyományos családi kötelékek alól, nem hajlandóak ilyen családokban maradni. Úgy érzik, hogy az ilyen családok szorosan és szigorúan irányítják őket, és a családban az idősebbek szinte mindenbe beleszólnak, különösen a házasság terén. Kínában az ilyen dolgok nem ritkák. A Sátán arra készteti az embereket, hogy a rangidősségre összpontosítsanak, és úgy tűnik, hogy ezt a koncepciót könnyedén elfogadják azok, akik ezt hiszik: „Minden nemzedéknek megvan a maga rangja; a csúcson állnak az őseink. Amint elhangzik az »ősök« szó, az embereknek térdre kell borulniuk, és istenként kell imádniuk őket.” Családja az embert gyermekkorától kezdve ilyen módon befolyásolja, kondicionálja és neveli; fiatal elméjébe egyetlen dolgot ültetnek bele: azt, hogy család nélkül nem lehet élni ezen a világon, és hogy a család elhagyása vagy a családi kötelékekből való kiszakadás erkölcsileg elítélendő vétség. Mire utal az, hogy erkölcsileg elítélendő vétség? Arra utal, hogy ha nem hallgatsz a családodra, akkor hálátlan gyerek vagy, és hálátlannak lenni azt jelenti, hogy nem vagy ember. Ezért a legtöbb ember nem meri szétszakítani ezeket a családi béklyókat. A kínai embereket erősen kondicionálja, befolyásolja és irányítja a hierarchia, valamint az olyan fogalmak, mint a Három Engedelmesség és a Négy Erény, és a Három Alapvető Kötelék és az Öt Állandó Erény. Azokat a fiatalokat, akik nem szólítják az idősebbeket megfelelően nagybácsinak, nagynéninek, nagypapának vagy nagymamának, gyakran vádolják azzal, hogy udvariatlanok és kulturálatlanok. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy ebben az etnikai csoportban, ebben a társadalomban alsóbbrendűnek tartanak, mert nem követed a társadalmi normákat, nem vagy kulturált, és értéktelen vagy. Mások jól öltözöttek, ügyesek a színlelésben, illedelmesen és méltósággal beszélnek; mézesmázosak, te pedig még arra sem vagy képes, hogy bácsinak vagy néninek szólíts valakit. Az emberek kulturálatlannak fognak tartani, és lenéznek, bárhol is jársz. Ez az a fajta ideológia, amelyet a kínai emberekbe sulykolnak. Egyes gyermekeket, akik nem tudják, hogyan kell megszólítani az embereket, a szüleik keményen leszidnak, sőt akár meg is vernek. Miközben verik őket, egyes szülők azt mondják: „Te faragatlan, semmirekellő és kulturálatlan vagy, akár agyon is verhetnélek! Mindig csak szégyenbe hozol, elveszítem miattad a tekintélyemet az emberek előtt!” Csak azért, mert a gyermek nem tudja, hogyan kell megszólítani másokat, a szülők, hogy mentsék saját hírnevüket, felfújják a dolgot, és durván elverik a gyermeket. Miféle viselkedés ez? Ez teljes képtelenség! Tisztában lennétek ezekkel a dolgokkal, ha nem beszélgetnék így ezekről? Képes vagy-e a való életben megfigyelt jelenségeken keresztül, vagy Isten szavait olvasva, vagy saját tapasztalataidon keresztül fokozatosan és apránként átlátni ezeket a dolgokat, és aztán megváltoztatni az életed irányát, megváltoztatni az általad járt út irányát? Ha nem vagytok képesek erre, akkor hiányos a belátásotok. A leghelyesebb megközelítés minden kérdésben Isten szavait, Isten munkáját és Isten követeléseit használni mérceként, amely egyetlen hibát sem tartalmaz – ez kétségtelen. Bármi, ami a Sátántól származik, bármennyire megfelel is az emberi elképzeléseknek vagy ízléseknek, bármennyire is tisztességesnek tűnik, nem az igazság, hanem hamisítvány.

Azért mesélem el ezt a történetet, hogy megláttassam veletek a fényt, hogy megértessem veletek, mi az igazság, mit nyernek az emberek az Istenbe vetett hit által, mit jelent Isten számára rábírni az embereket a beállítottságaik megváltoztatására és az igazság megszerzésére, valamint hogy az Isten által kimondott igazság és az Ő követelései bármilyen kapcsolatban vannak-e azzal, amit az ember elgondolhat, illetve azokkal a gondolatokkal, nézőpontokkal és különböző megértésekkel, amelyeket az oktatás és a nemzeti és társadalmi környezetből származó kondicionálás hoz létre. Ezeket a kérdéseket mindannyiótoknak magatoknak is boncolgatnotok kellene. A mai példánk csak egy szempontra terjedt ki. Valójában egyetlen ember szívéből sem hiányoznak a hagyományos kultúrából származó dolgok. Egyesek azt mondják: „Mivel a hierarchiát el kell utasítanunk, ez azt jelenti, hogy nevükön szólíthatom a szüleimet?” Rendben van ez? Ha a szüleidet anyának és apának szólítod, az vajon azt jelenti, hogy még mindig betartod a hierarchiát, és visszasüllyedtél a hagyományos kultúrába? Nem. A szülőket továbbra is úgy kell szólítani, ahogyan szokás; Isten azt akarja, hogy az emberek anyának és apának szólítsák őket. Így kell szólítani őket; ez éppen olyan, mint ahogy a szüleid „kölyöknek”, „fiamnak” vagy „lányomnak” hívnak téged. Tehát mit kell elsősorban megértenetek abból, hogy elmeséltem ezt a történetet? Milyen kérdéssel foglalkozik elsősorban? (Meg kell változnia a dolgok megítélésére szolgáló mércénknek; mindent Isten szavai és követelményei szerint kell megítélni.) Így van. Ne magatok találjatok ki vakon dolgokat. Az emberek mindig a saját „igazságukat” akarják megalkotni. Amikor valamit tenni akarnak, mindig előállnak egy sor érvvel és elmélettel, majd egy sor módszerrel, és végrehajtják azokat, függetlenül attól, hogy helyesek-e. Éveken át gyakorolják ezt, kitartóan ragaszkodva hozzá, függetlenül attól, hogy van-e eredménye, és mégis jóindulatúnak, igaznak és kedvesnek érzik magukat. Azt hiszik, hogy az általuk megélt dolgok jók, és hogy ez elismerést és csodálatot vív ki számukra, míg végül egyre inkább azt gondolják magukról, hogy nagyszerűek. Az emberek soha nem gondolkodnak el azon, nem próbálják megérteni, és nem keresik azt, hogy mik Isten követelményei az egyes ügyekben, mik a cselekvés alapelvei az egyes dolgok elvégzéséhez, és hogy kötelességük végzése során bizonyították-e Isten megbízatásához való hűségüket. Nem gondolkodnak el ezeken a dolgokon; csak azokon a torz és elvetemült dolgokon töprengenek – ez vajon nem elvetemültség? (De igen.) Aki kívülről szelíd, jól viselkedik, művelt és betartja a társadalmi normákat, tele van jóindulatról, igazságról, illendőségről, bölcsességről és megbízhatóságról szóló beszéddel, és aki kifinomult eleganciával beszél és kellemesen hangzó dolgokat mond – figyeljük meg, hogy az ilyen ember gyakorolja-e az igazságot vagy sem. Ha soha nem gyakorolja az igazságot, akkor nem más, mint képmutató, aki színleli a jóságot; éppen olyan, mint Taming, és cseppet sem különbözik tőle. Miféle emberek azok, akik kizárólag a jó viselkedésre összpontosítanak, és ezt arra használják, hogy megtévesszenek másokat, hogy azok dicsérjék és csodálják őket? (Képmutatók.) Van ezeknek az embereknek lelki megértésük? (Nincs.) Gyakorolhatják-e az igazságot azok, akiknek nincs lelki megértésük? (Nem.) Miért nem? (Nem értik, hogy mi az igazság, ezért igazság gyanánt csak fognak néhány látszólag jó viselkedést és olyan dolgokat, amelyeket az emberek jónak tartanak, majd ezeket gyakorolják.) Nem ez a lényeg. Bármennyire nem értik az igazságot, vajon nem ismernek-e még így is néhány, a dolgok elvégzésére vonatkozó, nyilvánvaló alapelvet? Amikor elmondod nekik, hogyan végezzék a kötelességüket, nem képesek megérteni? Az ilyen embereknek van egy jellemzőjük: nem áll szándékukban gyakorolni az igazságot. Nem számít, mit mondasz, nem hallgatnak rád; azt tesznek és mondanak, amit akarnak. Mostanában gyakran beszéltünk az antikrisztusok különböző megnyilvánulásairól. Nézd meg azokat, akik körülvesznek: nézd meg, hogy kik mutattak némi változást, és kiknek a viselkedése és a cselekvési alapelvei nem változtak egyáltalán, kik azok, akiknek nem mozdul meg a szíve, bárhogyan is beszélgetsz velük, és kik azok, akik még mindig nem változnak, vagy nem szándékoznak megváltozni, és továbbra is úgy cselekszenek, ahogy nekik tetszik, noha képesek a közlésed tartalmát magukra vonatkoztatni. Találkoztatok már ilyen emberekkel? Találkoztatok, ugye? Miért bocsátanak el egyes vezetőket és dolgozókat? Azért, mert nem gyakorolják az igazságot, nem végeznek valódi munkát. Megértenek mindenféle doktrínákat, és kitartanak a saját módszereik mellett. Akárhogy is beszélgetsz velük az igazság alapelveiről, nekik akkor is megvannak a saját szabályaik, ragaszkodnak a saját nézeteikhez, és nem hallgatnak senkire. Egyszerűen azt teszik, amit szeretnének – mondasz nekik egyvalamit, ők pedig valami mást tesznek. Az ilyen vezetőket és dolgozókat el kell bocsátani, igaz? (Igaz.) Valóban el kell. Milyen utat járnak ezek az emberek? (Az antikrisztus útját.) Az antikrisztus útját járva, ha elég időt kapnak, maguk is antikrisztussá válnak. Csak az a kérdés, hogy ez mennyi időbe telik. Ha bárhogyan is beszélgetsz velük az igazságról, ők akkor sem fogadják el, és egyáltalán nem változnak, akkor ez igazán nehéz, ők pedig már antikrisztussá váltak.

Mi a legnagyobb inspiráció, amit a ma elmesélt történetből merítettetek? Az, hogy az emberek könnyen eltévelyedhetnek. Miért könnyű az embereknek eltévelyedni? Először is, az embereknek romlott beállítottságaik vannak; másodszor, a gondolataikban és a szívük mélyén nem üres lapok az emberek, függetlenül a koruktól. Akkor milyen tippeket is ad számotokra ez a történet? Az emberek könnyen eltévelyedhetnek – ez az első. Másodszor, az emberek hajlamosak úgy ragaszkodni ahhoz, amit jónak és helyesnek tartanak, mintha az volna az igazság, úgy kezelve a bibliai ismereteket és a lelki doktrínákat, mint Isten szavait, amelyeket gyakorolni kell. Miután megértettétek ezt a két problémát, milyen új megértéssel, ötletekkel vagy tervekkel rendelkeztek a jövőben követendő útra és a jövőben elvégzendő minden egyes feladatra vonatkozóan? (Amikor a jövőben valamit teszünk, nem az alapján kell cselekednünk, amit helyesnek hiszünk. Először is meg kell fontolnunk, hogy gondolataink megfelelnek-e annak, amit Isten kíván, és hogy összhangban vannak-e Isten követelményeivel. A gyakorláshoz Isten szavaiban kell megtalálnunk az alapelveket, és azután kell nekifogni. Csak így tudjuk biztosítani, hogy az igazságot gyakoroljuk, és hogy helyes az út, amelyen Istenbe vetett hitünkben járunk.) Erőfeszítéseket kell tennetek Isten szavainak tekintetében. Fejezzétek be a saját feltételezések gyártását. Nincs lelki megértésed; gyenge a képességed; és bármennyire is nagyszerűek az ötleteid, azok nem az igazság. Még ha biztos is vagy abban, hogy amit tettél, az hibátlan és helyes, akkor is a testvérek elé kell tárnod azt megbeszélés és ellenőrzés céljából, vagy össze kell vetned Isten vonatkozó szavaival. El lehet így érni a százszázalékos hibamentességet? Nem feltétlenül; még mindig lehet néhány eltérés a gyakorlásodban, hacsak nem értetted meg teljesen az igazság alapelveit és az Isten által mondottak forrását. Ez az egyik vonatkozás. Mi a második? Ha az emberek eltérnek Isten szavaitól, bármennyire is észszerűnek vagy elfogadhatónak tűnhetnek cselekedeteik, ezek nem helyettesíthetik az igazságot. Bármi, ami nem helyettesítheti az igazságot, az nem az igazság, és nem is pozitív dolog. Ha nem pozitív dolog, akkor micsoda? Határozottan nem olyasmi, ami Istennek tetsző, és nem is felel meg az igazságnak; olyasmi, amit Isten elítél. Mi lesz a következménye annak, ha olyasmit teszel, amit Isten elítél? Megutáltatod magad Istennel. Minden dolog, ami nem Istentől ered, negatív dolog, ezek a Sátántól erednek. Egyesek talán nem értik ezt; hagyjátok, hogy fokozatosan alakuljon ki, ahogy tapasztalatot szereztek.

Ma komolyan kritizáltunk egy dolgot; mit is kritizálunk? Azt, amikor egy öreg kocát Koca néniként emlegetnek, igaz? Szégyenletes dolog „Koca néninek” nevezni egy disznót? (Igen.) Szégyenletes dolog. Az emberek mindig megtisztelő címre vágynak. Honnan ered ez a „tisztelet”? Mire utal az, hogy „tisztelet”? A rangidősséggel kapcsolatos? (Igen.) Ha valaki mindig azt akarja, hogy rangidősként tekintsenek rá, mindig a rangidősségre összpontosít – jó ez? (Nem.) Miért nem jó a rangidősségre összpontosítani? Elemeznetek kell, hogy mi a jelentősége a rangidősségre való összpontosításnak. Olyan egyszerű ezt így kimondani: „Isten nem engedi az embereket a rangidősségre összpontosítani, akkor miért taglalod ezt értelmetlenül? Zagyvaságokat hordasz össze, miközben kulturáltnak tetteted magad. Kötelességed végzése közben soha nem veszed figyelembe Isten házának érdekeit és mindig elárulod őket. Amikor a saját érdekeidet érinti valami, nem habozol elárulni Isten házának érdekeit. Kit akarsz becsapni azzal, hogy jó embernek mutatod magad? Talán méltó vagy arra, hogy jónak tartsanak?” Elfogadható lenne így mondani? (Igen.) Mit kellene mondani, hogy még durvábban hangozzon? „Mit hablatyolsz össze? Egy ostoba disznó vagy csupán, egy tökkelütött, aki egyáltalán nem érti az igazságot. Mégis minek próbálod kiadni magad? Tanult és művelt vagy, és hiszel Istenben. Olyan sokat olvastál már Isten szavaiból, és még mindig azt gondolod, hogy elég jól hiszel Istenben. De végeredményben még azt sem tudod, mit jelent az igazság gyakorlása. Hát nem csak egy ostoba disznó vagy, egy komplett idióta?” Ennyit erről a történetről. Most térjünk vissza a beszélgetés fő témájához.