Hogyan nyilvánulnak meg a farizeusok elvetemült részei? Először is, kezdjük az eszmecserénket azzal, hogy miként bántak a farizeusok a megtestesült Istennel, és akkor talán egy kicsit többet megértetek. Ha a megtestesült Istenről beszélünk, arról kell először beszélnünk, hogy milyen családba és háttérbe született a megtestesült Isten kétezer évvel ezelőtt. Először is, az Úr Jézus egyáltalán nem tehetős családba született – nem volt ilyen előkelő származású. Nevelőapja, József ács volt, anyja, Mária pedig hétköznapi hívő. Szülei identitása és társadalmi státusza képezi azt a családi hátteret, amelybe az Úr Jézus született, és világos, hogy közönséges családba született. Mit jelent az, hogy „közönséges”? Ez a szó a hétköznapi tömegre, egy, a társadalom alsó szintjén elhelyezkedő, átlagos háztartásra utal, amelynek semmi köze a nemes családokhoz, a legkevésbé sem kapcsolódik prominens státuszhoz, és semmiképpen sem arisztokrata. Mivel az Úr Jézus hétköznapi családba született hétköznapi szülőkkel, és nem volt semmiféle illusztris társadalmi státusza vagy különleges családi háttere, világos, hogy olyan hétköznapi volt a születésének háttere és a családja, amilyen csak lehetett. Van arról feljegyzés a Bibliában, hogy bármiféle különleges oktatásban részesült volna az Úr Jézus? Részesült szemináriumi oktatásban? Képezte őt főpap? Sok könyvet elolvasott, ahogyan Pál is? Volt közeli kapcsolata vagy bármi dolga a társadalmi elittel vagy a judaizmus főpapjaival? Nem, nem volt. Ha megnézzük a társadalmi státuszát annak a családnak, amelybe az Úr Jézus született, világos, hogy nem kerülhetett kapcsolatba a zsidó írástudók és farizeusok alkotta felső réteggel; alapvetően arra volt korlátozva, hogy a hétköznapi zsidók között éljen. Alkalmanként elment a zsinagógába, és ott csupa közönséges emberrel találkozott. Mit mutat ez? Miközben felnőtt az Úr Jézus, mielőtt még hivatalosan felvette volna az Ő munkáját, nem változott meg az a háttér, amelyben nevelkedett. Tizenkét éves kora után sem kezdett el jómódban élni a családja, Ő pedig nem vált tehetőssé, arról nem is beszélve, hogy lehetősége nyílt volna a társadalom vagy vallásos világ felső osztályaival érintkezni, ahogyan arra sem nyílt alkalma neveltetése során, hogy magasabb szintű képzésben részesüljön. Mit üzen ez a későbbi nemzedékeknek? Ennek a hétköznapi és normális személynek, aki a megtestesült Isten volt, nem volt lehetősége arra és nem voltak adottak a feltételek a számára ahhoz, hogy magasabb szintű oktatásban részesüljön. Ugyanolyan volt, mint a hétköznapi emberek, közönséges társadalmi környezetben, hétköznapi családban élt, és nem volt Benne semmi különleges. Pontosan ezért, miután hallottak az Úr Jézus prédikációiról és cselekedeteiről, azok az írástudók és farizeusok vették maguknak a bátorságot, hogy felálljanak és nyíltan megítéljék, káromolják és kárhoztassák Őt. Mi alapjuk volt a kárhoztatásra? Kétségkívül az Ószövetség törvényein és előírásain alapult. Először is, az Úr Jézus úgy vezette a tanítványait, hogy ne tartsák meg a szombatot – Ő még szombaton is munkálkodott. Azonkívül a törvényeket és az előírásokat sem tartotta be és a templomba sem járt el, amikor pedig bűnösökkel találkozott, egyesek megkérdezték Tőle, hogy miként kell foglalkozni velük, Ő azonban nem a törvény szerint kezelte őket, hanem irgalmat mutatott irántuk. Az Úr Jézus cselekedeteinek ezen aspektusai közül egyik sem volt összhangban a farizeusok vallásos elképzeléseivel. Mivel nem szerették az igazságot, és így gyűlölték az Úr Jézust, buzgón kárhoztatni kezdték Őt arra az ürügyre hivatkozva, hogy az Úr Jézus megszegi a törvényt, és megállapították, hogy meg kell ölni. Ha az Úr Jézus előkelő és megkülönböztetett családba született volna, ha magasan képzett lett volna, és ha közeli kapcsolatban állt volna ezekkel az írástudókkal és farizeusokkal, akkor nem úgy alakultak volna Számára a dolgok abban az időben, mint ahogy később alakultak – talán más irányt vettek volna. Pontosan a hétköznapisága, a normális volta és a születésének háttere miatt kárhoztatták Őt a farizeusok. Milyen alapon kárhoztatták az Úr Jézust? Azok alapján az előírások és törvények alapján, amelyekhez ragaszkodtak, amelyekről úgy hitték, hogy egészen az örökkévalóságig változatlanok maradnak. A farizeusok ismeretnek tekintették az általuk felfogott teológiai elméleteket, valamint eszköznek, amellyel felmérhetik és kárhoztathatják az embereket, és amelyet még az Úr Jézus ellen is felhasználtak. Így ítélték el az Úr Jézust. Az, hogy miként mértek fel vagy kezeltek egy embert, soha nem az illető lényegétől függött, nem is attól, hogy az igazságot prédikálta-e, és még kevésbé az illető szavainak a forrásától – az, ahogyan a farizeusok felmértek vagy kárhoztattak valakit, csakis a bibliai Ószövetségből általuk felfogott előírásoktól, szavaktól és doktrínától függött. Habár a farizeusok tudták a szívükben, hogy amit az Úr Jézus mondott és tett, nem volt bűn, sem törvénysértés, mégis kárhoztatták Őt, mivel az Általa kimondott igazságok és az Általa bemutatott jelek és csodák miatt sokan követték és dicsőítették Őt. A farizeusok egyre nagyobb gyűlölettel viseltettek Iránta, olyannyira, hogy el akarták tenni Őt láb alól. Nem ismerték el, hogy az Úr Jézus a Messiás, aki eljövendő volt, és azt sem ismerték fel, hogy az Ő szavaiban ott az igazság, azt pedig még kevésbé, hogy az Ő munkája ragaszkodik az igazsághoz. Úgy ítélték meg, hogy az Úr Jézus Belzebub, a démonok fejedelme által szól merész szavakat és űz ki démonokat. Az, hogy képesek voltak az Úr Jézusra fogni ezeket a bűnöket, megmutatja, mennyi gyűlölettel voltak Iránta. Éppen ezért buzgón igyekeztek tagadni, hogy az Úr Jézust Isten küldte, és hogy Ő Isten Fia, valamint hogy Ő a Messiás. Ezt gondolták: „Vajon isten így tenné a dolgokat? Ha isten megtestesült volna, tekintélyes státuszú családba született volna, és elfogadta volna az írástudók és a farizeusok gyámságát. Szisztematikusan tanulmányoznia kellene az Írásokat, fogalma kellene, hogy legyen az Írások ismeretéről, és az Írások teljes ismeretének a birtokában kellene lennie ahhoz, hogy a »megtestesült isten« nevet viselhesse.” Az Úr Jézus azonban nem volt ilyen ismeret birtokában, ezért hát kárhoztatták Őt, ezt mondván: „Először is, nem rendelkezel ilyen minősítéssel, úgyhogy nem lehetsz isten; másodszor, az Írások ezen ismerete nélkül nem végezheted isten munkáját, és még kevésbé lehetsz isten; harmadszor, nem munkálkodhatsz a templomon kívül – most nem a templomban munkálkodsz, hanem mindig a bűnösök között vagy, ezért az általad végzett munka kétségkívül kívül esik az Írások körén, minek folytán még kevésbé lehetséges, hogy isten légy.” Honnan eredt ennek a kárhoztatásnak az alapja? Az Írásokból, az emberi elméből és abból a teológiai képzésből, amelyben korábban részesültek. Mivel a farizeusok duzzadtak az elképzelésektől, képzelődésektől és ismerettől, azt hitték, hogy helyes ez az ismeret, hogy ez az igazság, hogy érvényes alap, és hogy Isten soha nem mondhat ellent ezeknek a dolgoknak. Keresték vajon az igazságot? Nem keresték. Mit kerestek? Egy természetfeletti istent, aki szellemi test formájában jelent meg. Ezért aztán meghatározták Isten munkájának a paramétereit, tagadták az Ő munkáját, és emberi elképzelések, képzelődések és ismeretek szerint ítélték meg, hogy igaza van-e Istennek vagy sem. És mi volt ennek a végeredménye? Nem csupán kárhoztatták Isten munkáját, hanem keresztre is szegezték a megtestesült Istent. Ez lett abból, hogy az elképzeléseiket, képzelődéseiket és ismereteiket felhasználva mérték fel Istent, és ez az, ami elvetemült velük kapcsolatban.

Abból ítélve, hogy a farizeusok nagyra becsülik az ismereteket és a tudományt, miben rejlik az elvetemültségük? Hogyan nyilvánul meg? Hogyan áshatunk mélyre az ilyen emberek elvetemült természetében és boncolgathatjuk azt? A farizeusok ismeretek és tudomány iránti tisztelete köztudott, és nem szükséges részletesen belemennünk. Akkor hát pontosan micsoda az itt feltáruló elvetemült természet? Hogyan boncolgathatjuk és láthatjuk át az ilyen emberek elvetemült természetét? Szólaljon meg valaki! (A farizeusok arra használják az elméleti tudást, hogy szembeszegüljenek Isten lényegével; ez az elvetemültségük egyik megnyilvánulása.) A szembeszegülés egy cselekedet; miért szegültek hát szembe? A szembeszegülés magában hordoz némi ádáz beállítottságot, de az elvetemültséget még mindig nem érintettétek. Miért szegültek szembe? Azzal függött ez össze, hogy tetszésükre volt-e Ő vagy sem? Nem volt tetszésükre ez a fajta Isten, mivel így hitték: „Istennek a mennyben kell lennie, azon belül a harmadik égben, mindenkinek csodálnia kell Őt, elérhetetlennek és kifürkészhetetlennek kell lennie az emberek számára, és Neki annak kell lennie, akire az egész emberiség, minden teremtett lény, sőt, a világmindenségben minden élőlény felnéz – ez isten! Most isten eljött, te viszont egy ács házában születtél meg, hétköznapi emberek voltak csupán a szüleid, és ráadásul istállóban születtél. Nemcsak hogy hétköznapi a születésed háttere, hanem még egy fokkal alatta is van annak, ami hétköznapinak és szokványosnak számít – hogy fogadhatnák el ezt az emberek? Ha isten valóban eljönne, nem jöhetne el így!” Avagy nem így határolják be az emberek Istent? Mindenki így határolja be Istent. Valójában haloványan ők is érezték legbelül, hogy az Úr Jézus nem hétköznapi ember volt, hogy amit az Úr Jézus mondott, az igaz volt, és hogy azok a különféle bűnök, amelyekkel megvádolták Őt az emberek, valójában nem feleltek meg a tényeknek. Az Úr Jézus meg tudta gyógyítani a betegeket és ki tudta űzni a démonokat, ők pedig semmi hibát nem találtak az Általa mondott és átadott szavakban és prédikációkban, és semmit sem tudtak kiragadni belőlük, de mégsem tudták elfogadni, és továbbra is kételkedtek a szívükben: „Valóban ilyen isten? Isten oly hatalmas a mennyben, úgyhogy, ha megtestesülne és lejönne a földre, még hatalmasabbnak kellene lennie, mindenkinek csodálnia kellene őt, nemes családok között kellene járnia-kelnie, ékesen kellene beszélnie, és soha egyetlen emberi hibát vagy gyengeséget sem szabadna felfednie. Azonkívül először arra kellene használnia az ismereteit, a tudományát és a készségeit, hogy legyőzze a papságot a templomban. Először ezeket az embereket kellene megnyernie; ez lenne isten szándéka.” Arra, amit az Úr Jézus tett, nem voltak vevők, és elfogadni vagy elismerni sem akarták ezt a tényt. Az, hogy nem akarták elismerni ezt a tényt, nem nagy ügy; mélyen legbelül volt bennük valami még halálosabb dolog: ha egy ilyen ember lenne isten, akkor a papok közül mindenki isten lehetne, mindegyikük hasonlóbb lenne istenhez, mint Maga Isten, és közülük bárki alkalmasabb lenne arra, hogy krisztus legyen, mint Jézus Krisztus volt. Hát nem problémás ez? (De igen.) Miközben az Úr Jézust kárhoztatták, annak a háttérnek is minden aspektusát ellenezték és ócsárolták, amely azzal a testtel kapcsolatos, amelyet Isten ez alkalommal az Ő megtestesüléséhez kiválasztott. Azt még nem vitattuk meg, hogy miben rejlik a farizeusok elvetemültsége – folytassuk hát a beszélgetésünket!

Isten hétköznapi emberként ölt testet, ami azt jelenti, hogy Isten annyira megalázza Magát, hogy a magasztos imázsából, identitásából és mindenek felett való pozíciójából leereszkedve teljességgel hétköznapi emberré lesz. Amikor hétköznapi emberré lesz, nem egy megkülönböztetett, tehetős családba való születés mellett dönt; születésének háttere igen közönséges, sőt szegényes. Ha egy hétköznapi ember szemszögéből nézzük ezt a dolgot, akinek van lelkiismerete, racionalitása és emberi mivolta, akkor mindaz, amit Isten tesz, méltó az emberek hódolatára és szeretetére. Hogyan kellene kezelniük ezt az embereknek? (Hódolattal.) Egy hétköznapi és normális embernek, aki Istent követi, dicsőítenie kellene Isten szeretetreméltóságát amiatt, hogy Isten egy magasztos státuszból Magát megalázva rendkívül hétköznapi ember lett – olyan szeretetre méltó Isten alázatossága és elrejtettsége! Olyasvalami ez, amit nem érhet el egyetlen romlott ember sem, sem az ördögök vagy a Sátán. Pozitív vagy negatív dolog ez? (Pozitív dolog.) Mit szemléltet pontosan ez a pozitív dolog, ez a jelenség és ez a tény? Isten alázatosságát és elrejtettségét, Isten szeretetreméltóságát és kedvességét. Egy másik tény, hogy Isten szereti az embereket; Isten szeretete valódi, nem hamis. Isten szeretete nem üres beszéd, nem szlogen, nem illúzió, hanem valóságos és tényszerű. Isten Maga testet ölt és elviseli az emberiség félreértéseit, valamint a gúnyolódásukat, rágalmazásukat és káromlásukat is. Megalázza Magát és hétköznapi emberré lesz, akinek nincs magasztos megjelenése, nincsenek különleges képességei, és bizonyosan nem rendelkezik mélyreható ismeretekkel vagy tudománnyal – mi célból? Azért, hogy ezzel a számukra a lehető legkönnyebben elérhető identitással és emberi megjelenéssel közelítse meg az embereket, akiket kiválasztott és meg szándékozik menteni. Vajon mindez, amit Isten tesz, nem az Általa megfizetett árat jelenti? (De igen.) Meg tudja ezt tenni bárki más is? Senki sem. Egyes nők például, akik különösen szeretik a szépséget, mindig sminket viselnek, és ki sem mozdulnak smink nélkül. Ha arra kérnél egy ilyen nőt, hogy festetlen arccal menjen valahová, vagy hogy smink nélkül álljon színpadra, meg tudná tenni? Nem. Még csak meg sem lenne alázva ebben az esetben; egyszerűen csak lehetetlen a számára, hogy smink nélkül mozduljon ki, a hiúságnak, a testi nyereségnek még ezt a kis részét is képtelen elengedni. Akkor mit mondjunk Istenről? Mit ad fel Isten, amikor annyira megalázza Magát, hogy a társadalom legalacsonyabb rangú tagjai közé, a lehető leghétköznapibb emberként születik meg? Feladja a méltóságát. Miért képes Isten feladni a méltóságát? (Azért, hogy szeresse és megmentse az embereket.) Azért, hogy szeresse és megmentse őket, ami Isten természetét fedi fel. Akkor hát hogyan tartozik bele ebbe a méltóság elvesztése? Hogyan kell tekinteni erre a dologra? Némelyek ezt mondják: „Milyen méltóságot veszít el Isten? Talán nem rendelkezel azután is Isten identitásával, miután testet öltöttél? Nincsenek továbbra is embereid, akik követnek Téged, és meghallgatják a prédikációdat? Nem Isten saját munkáját végzed még most is – milyen méltóságot veszítesz el?” Ebbe a „méltóságvesztésbe” több aspektus is beletartozik. Egyfelől az emberek érdeke motiválja Istent arra, hogy mindezt megtegye, de vajon meg tudják ezt érteni az emberek? Még azok sem tudják megérteni, akik követik Őt. Mi rejlik a megértésük hiányában? Félreértés, félreértelmezés, valamint furcsa tekintetek vagy megvető tekintetek bizonyos emberek részéről. Isten a szellemi birodalomban van, minden dolog közepén, az egész emberiség pedig Isten lábai alatt hever, de most, hogy Isten testté lett, ez egyenértékű azzal, hogy Ő az emberekkel azonos környezetben, velük egyenrangúként él. Szembesülnie kell az emberiség gúnyolódásával, rágalmazásával és szarkazmusával, valamint az elképzeléseikkel, az ellenségességükkel és az ítéletükkel is – ezek azok a dolgok, amelyekkel szembesülnie kell. Miközben szembesül ezekkel a dolgokkal, szerintetek van méltósága? Istennek az identitása szerint nem kellene elszenvednie ezeket a dolgokat, az embereknek nem szabadna így bánniuk Istennel, Neki pedig nem kellene eltűrnie ezeket a dolgokat; ezek nem olyan dolgok, amelyeket Istennek el kell tűrnie, de amikor Isten testté lesz, akkor el kell fogadnia ezeket, el kell tűrnie mindezeket, kivétel nélkül. A romlott emberiség sok kellemesen hangzó dolgot mondhat a mennyben lévő Istennek, de a megtestesült Istent semmibe sem veszik. Ezt gondolják: „Méghogy Isten testté lesz? Annyira hétköznapi és normális vagy, nincs benned semmi kivételes; úgy tűnik, hogy semmit sem tudsz tenni velem!” Bármit képesek mondani! Amikor a saját nyereségükről vagy hírnevükről van szó, bármilyen ítéletet és kárhoztatást van merszük kimondani. Éppen ezért, noha Istennek ilyen státusza van és ezt az identitást élvezi az emberekkel érintkezve és a romlott emberiséggel együtt élve, amikor testté lesz, ugyanakkor ténylegesen el kell viselnie mindenféle megaláztatást, amely az identitása miatt éri Őt. Minden méltóságát elveszíti – ez az első dolog, amit el kell viselnie Istennek, szembenézve mindazzal az értetlenséggel, félreértéssel, kétellyel, próbatétellel, lázadással, ítélettel, kétszínűséggel stb., amellyel a romlott emberiség viszonyul Hozzá. Ezt mind el kell viselnie – ez a méltóságának az elvesztése. És még mi? Lényegében nincs különbség a megtestesülés és a Lélek között – igaz ez? (Igen.) Lényegében nincs különbség, de van egy aspektus: a test soha nem léphet a Lélek helyébe. Vagyis az Ő sok funkciójában a test korlátozva van. A Lélek például képes utazni a térben, nem érinti az idő, a klíma vagy a különféle környezetek, és mindenütt jelenvaló, miközben a testre érvényesek ezek a korlátozások. Milyen veszteség érte Isten méltóságát? Mi a nehézség ebben az ügyben? Istennek Magának megvan ez a képessége, de mivel korlátozza Őt a test, a munkája időszakában lelkiismeretesen, csöndesen és engedelmesen ki kell tartania a test munkája mellett, amíg az be nem fejeződik. Az idő alatt, amíg Isten a testben munkálkodik, ez a szemük számára látható test az, amit Istenből látnak az emberek, és amit az elképzeléseik keretében fel tudnak fogni Belőle. A képzelődéseikben és elképzeléseikben nincs-e tehát bizonyos módon korlátozva Isten nagysága, mindenhatósága, bölcsessége, sőt még a hatalma is? (De igen.) Ezek a dolgok nagymértékben korlátozások alá esnek. Mi okozza ezeket a korlátozásokat? (A megtestesülés.) Az okozza ezeket a korlátozásokat, hogy Ő megtestesült. Elmondható, hogy az, hogy Ő megtestesült, egyfajta gondot okoz Magának Istennek. A „gond” szó használata természetesen kissé pontatlan itt, de helyénvaló így mondani – csakis így lehet mondani. Van bizonyos kihatása ennek a gondnak az emberek Istennel kapcsolatos megértésére, valamint az Istennel való és azzal a céllal történő igazi érintkezésükre és interakciójukra, hogy szeressék Istent és alávessék magukat Neki? (Igen.) Van egy bizonyos kihatása. Ha valaki látta Isten testét, ha volt dolga Isten testével, ha hallotta beszélni Isten testét, akkor lehetséges, hogy egész életében az marad a számára Isten képmása, Isten bölcsessége, Isten lényege és Isten természete, amit ebben a testben felismer, lát és megért. Ez igazságtalan Istennel szemben. Nem ez talán a helyzet? (De igen.) Ez igazságtalan Istennel szemben. Akkor hát miért teszi még mindig ezt Isten? Azért, mert csak Isten testté válásával érhetők el a legjobb eredmények az emberek Isten által történő megtisztítása és megmentése terén – Isten ezt az utat választja. Isten testté lesz és az emberek között él, szemtől szemben velük, lehetővé téve számukra, hogy hallják a szavait, lássák minden mozdulatát és lássák az Ő természetét, sőt még a személyiségét, az örömeit és a bánatait is. Noha ez a természet, valamint ezek az örömök és bánatok elképzeléseket alakíthatnak ki az emberekben, amikor tanúi lesznek azoknak, befolyásolva az emberek Isten lényegével kapcsolatos felfogását, valamint korlátozva a felfogásukat, Isten inkább hagyja, hogy félreértsék Őt az emberek, és továbbra is ezt a módszert választja, amellyel a legjobb eredmények érhetők el az emberek megmentése terén. Éppen ezért az emberek Isten eredeti arcával és Isten igazi identitásával, státuszával és lényegével kapcsolatos megértése szempontjából Ő feláldozta a méltóságát. Vagy talán nem lehet ezt mondani? Ebből a szempontból így van. Fontoljátok meg alaposan: annak a különböző aspektusaiban, amit Isten megfizetett és megtett, van-e bármi az emberek megértése szerint, ami megegyezik a farizeusok és antikrisztusok elméleteivel és szlogenjeivel? Semmi sincsen. Amikor például ezt mondták a farizeusok: „Isten tiszteletre méltó”, hogyan értették ezt a tiszteletreméltóságot? Az ő szemükben hogyan kellene megvalósulnia Isten tiszteletreméltóságának? Mindössze a magasztosságával. Avagy nem egy doktrína az, hogy „Isten tiszteletre méltó, isten oly nagyon tiszteletre méltó”? (De igen.) Szerintük mi Isten tiszteletreméltósága? Az, hogy ha Isten eljönne a világba, akkor előkelő pozíciója lenne, kiemelkedő tudással és tehetséggel, kiemelkedő képességekkel bírna, élen járna ékesszólásban, valamint első osztályú és kitűnő megjelenése lenne. Mi az a tiszteletreméltóság, amiben ők hittek? Az, ami látható az emberek számára. Nem olyasmi ez a fajta tiszteletreméltóság, amit a Sátán művel? (De igen.) Isten nem tesz ilyet! Figyeld meg, hogy Isten milyen embereket választott Isten választott népéül, majd nézd meg, hogy miféle emberek alkotják a Sátán világának kiemelkedő elitjét. Ha ily módon összeveted őket egymással, tudni fogod, hogy miféle embereket ment meg Isten, és miféle embereket nem lehet megmenteni. Azok fogják a legkisebb valószínűséggel elfogadni az igazságot, akik különösen arrogánsak, önelégültek, rátermettek és tehetségesek. A beszédük ismeretekkel teli, rendkívül ékesszóló, és arra készteti az embereket, hogy imádják és csodálják őket, de az az alapvető gyengeségük, hogy nem fogadják el az igazságot, valamint gyűlölik az igazságot és idegenkednek tőle, ami meghatározza, hogy a pusztítás útját fogják választani. Isten választott népében tehát senkinek sincs különleges ajándéka vagy tehetségei, ugyanakkor képesek elfogadni az igazságot, alávetni magukat Istennek, feladni a hírnevüket, a nyereségüket és a státuszukat azért, hogy Istent kövessék, és hajlandóak a kötelességüket végezni. Ezek azok a fajta emberek, akiket megment Isten. Kiket imádnak a nem hívők? Mindannyian magas szintű értelmiségieket és előkelő családi státusszal bíró embereket imádnak. Ami az ajándékokat, különlegességeket és a családi státuszt illeti, mi egyikkel sem rendelkezünk ezek közül: ugyanolyanok vagyunk. Mit gondoltok erről? Isten nem tesz ilyen dolgokat – ilyen egyszerű ez? Miért nem így rendezte ezt Isten? Isten szándéka van ebben. Istennek nagyon könnyű elrendeznie, hogy milyen családba szülessen valaki, és milyen ismereteket tudjon elsajátítani. Tud Isten így cselekedni? (Igen.) Persze, hogy tud! Akkor miért nem úgy rendezte Isten, hogy tehetős, előkelő családokba szülessünk? Ez Isten szeretetreméltósága, ez Isten lényegének a kinyilatkoztatása, és csak azok tudják átlátni ezt a dolgot, akik értik az igazságot. Miután Isten testté lesz, nem számít, hogy milyen nagyszerű elképzeléseik vannak az embereknek, hogy mekkora nehézségekkel találkozik Isten a munkája során, hogy mekkora akadályokkal szembesül, hogy mennyi gúnyolódásban és rágalmazásban van része, és bármennyit veszít is el a méltóságából azután, hogy ily módon testté lesz, vajon Ő törődik ezzel? Nem törődik. Akkor mivel törődik? Ha meg tudjátok érteni ezt a pontot, akkor igazán tudjátok, hogy Isten szeretetre méltó. Mivel törődik Isten? Mi Isten gondos szándéka azzal, hogy megfizeti ezt az árat, és ilyen hatalmas erőfeszítést tesz? Pontosan miért tette ezt? (Ezért a csoportért, akiket Isten kiválasztott arra, hogy képesek legyenek jobban megérteni Istent, jobb kapcsolatban lenni Istennel az Ő megtestesülésén keresztül, azután pedig igazi megértésük lehessen Istenről.) Megértéssel bírni Istenről – ez még mindig annyira előnyös volna Isten számára? Ezért az egy célért fizetett ennyit Isten? Igen vagy nem? Csupán azért munkálkodott fáradságosan Isten 6000 éven át, hogy megértesse Istent az emberekkel? Mondjátok meg Nekem, miután Isten megteremtette az embereket, miután az emberiség eltávolodott Istentől és a Sátánt követte, és minden emberi lény eleven démonként kezdte élni az életét – ki a legboldogabb? (A Sátán.) Ki az áldozat? (Az emberek.) Akkor ki a legszomorúbb? (Isten.) Ti vagytok a legszomorúbbak? (Nem.) Valójában senki sem tudja átlátni ezeket a dolgokat. Senki sem tudja ezeket a dolgokat magától: bármivé válnak is, elfogadják. Amikor megkéred őket, hogy gyakorolják az igazságot, nem gondolják, hogy ebből bármi jó származna. Állandóan az elképzeléseik és képzelődéseik szerint élnek, és mindig is lázadtak Isten ellen. Valójában Isten az, aki a legszomorúbb, és akinek a leginkább össze van törve a szíve. Isten teremtette az emberiséget; szerintetek törődik Isten az emberi létezés közvetlen állapotával vagy azzal, hogy jó-e az emberek élete vagy sem? (Törődik.) Isten mindenkinél inkább törődik ezzel, és az érintett emberek talán maguk sem érzik és valójában nem értik ezt. Ebben a világban élve ilyen volt az emberiség száz évvel ezelőtt, és még most is ilyen; nemzedékről nemzedékre sokasodnak és nemzedékről nemzedékre így élnek – egyeseknek jól megy soruk, mások szegények; egyszer fent, egyszer lent. Az emberek nemzedékről nemzedékre megérkeznek, különböző ruhákat viselnek, ugyanazt az ételt eszik, de a társadalmi struktúra és a társadalmi rendszerek apránként megváltoznak; az emberek akaratlanul megérkeznek a jelenbe – tudatában vannak ennek? Nincsenek tudatában. Akkor hát ki van a leginkább tudatában? (Isten.) Isten az, aki a leginkább törődik ezzel a dologgal. Az az egyik dolog, amit nem felejt el Isten, hogy miként élnek az Általa teremtett emberek, hogy milyen az emberek életének aktuális állapota, hogy jól élnek-e, hogy mit esznek és mit viselnek, hogy milyen lesz a jövőjük, és hogy miről gondolkodnak a szívükben mindennap. Ha csupa gonoszságról gondolkodnak mindennap, csakis arról, hogy miként változtassák meg a természet törvényeit és hogyan menjenek szembe azokkal, hogy miként harcoljanak a Menny ellen, hogyan kövessék a világ gonosz irányzatát, akkor vajon jó érzéssel tekint erre Isten? (Nem, nem jó érzéssel.) Akkor hát nincs jó érzése Istennek, és ennyi az egész? Nem kell vajon tennie valamit ezzel kapcsolatban? (De igen.) Meg kell találnia a módját, hogy valamiképpen jól élhessenek ezek az emberek, meg kell értetnie velük az ember magatartásának alapelveit, és tudatnia kell velük, hogy imádják Istent, vessék alá magukat a természet valamennyi törvényének, valamint Isten vezénylésének és elrendezésének, hogy emberi hasonlatossággal élhessenek az emberek, Isten pedig megkönnyebbüljön. Még ha el is hagyja Isten ezeket az embereket, akkor is normálisan élhetnek egy ilyen környezetben, anélkül, hogy bármit is el kellene szenvedniük a Sátántól – ez Isten szándéka. Amikor látja a Sátán, hogy az emberek képesek alávetni magukat Istennek és megélni az emberi hasonlatosságot, akkor teljességgel megszégyenül és kudarcot vall, így teljesen elhagyja ezeket az embereket, és soha többé nem fordít figyelmet rájuk. Kikkel törődik hát a Sátán? Csak azokkal törődik, akik hisznek Istenben, de nem törekednek az igazságra, akik nem olvassák Isten szavait és nem imádkoznak Istenhez, akik félszívvel végzik a kötelességüket, és akik mindig csak találni akarnak valakit, akivel összeházasodhatnak, családot akarnak alapítani és karriert építeni. El akarja csábítani ezeket az embereket, félre akarja vezetni őket, hogy távolodjanak el Istentől, ne végezzék a kötelességüket és árulják el Istent, míg végül ki nem rekeszti őket Isten – akkor aztán végtelenül boldog a Sátán. Minél kevésbé törekedsz az igazságra, ő annál boldogabb lesz; minél inkább törekedsz a hírnévre, a nyereségre és a státuszra, és minél felületesebben végzed a kötelességed, ő annál boldogabb lesz. Ha eltávolodsz és elárulod Istent, még boldogabb lesz a Sátán – talán nem ez a mentalitása? Nem ilyen vajon az antikrisztusok mentalitása? Akik a Sátán fajtájából valók, mind ilyen mentalitásúak. Mindenkit el akarnak csábítani, akinél azt látják, hogy nem hisz komolyan Istenben, hogy az ismeretek elsajátítására figyel, valamint a hírnévre, nyereségre és státuszra való törekvésre, és mindenkit, aki a kötelessége végzése során nem a megfelelő feladatával foglalkozik. Amikor ilyen emberekkel találkoznak, egy nyelvet beszélnek velük, sok mondandójuk van, amikor együtt vannak, és szabadon, gátlások nélkül megmondják a véleményüket. Mit érez Isten, amikor azt látja, hogy ezek az emberek nem az igazságra törekednek? Nyugtalanságot érez! Akkor hát milyen okból fizette meg Isten mindezt az árat? Az emberiséggel kapcsolatos aggálya, törődése és aggodalma miatt. Isten a szívén viseli ezeket az aggályokat, törődéseket és aggodalmakat az emberekkel kapcsolatban, és mivel Istennek ilyen a hozzáállása az emberekhez, az Ő munkája lépésről lépésre elkészül. Függetlenül attól, hogy az emberek szemében Isten alázatos és rejtett-e, hogy igazán szereti-e az embereket, hogy hűséges-e vagy hogy hatalmas-e, Isten úgy hiszi, hogy megérte és hogy megtérülhet mindez az ár. Mit jelent ez a megtérülés? Azt jelenti, hogy azok a dolgok, amelyek miatt Isten aggódik a szívében, nem fognak újra megtörténni, és azok az emberek, akik aggodalommal töltik el a szívét, az Ő szándékai, valamint azon út és irány szerint élhetnek, amelyre Ő tanította és amelyen Ő vezette végig őket, és hogy ezeket az embereket nem fogja többé megrontani a Sátán – nem fognak többé szenvedésben élni, és Isten aggályai szertefoszlanak, Isten pedig megkönnyebbül. Mindazt illetően tehát, amit Isten tett – bármi is legyen az elsődleges motivációja, és bármilyen nagy vagy kicsi is a terve –, vajon nem pozitív dolgok ezek mind? (De igen, azok.) Ezek mind pozitív dolgok. Függetlenül attól, hogy az, ahogyan Isten munkálkodik, észrevehető-e az emberek számára és említésre érdemes-e vagy sem, függetlenül attól, hogy milyen ítéletet hoznak az emberek arról, ahogyan Isten az emberek megítélése és megmentése végett munkálkodik, mindabból ítélve, amit Isten megtett és amekkora árat meg tud fizetni, nem méltó-e vajon Isten a dicséretre? (De igen, Ő méltó.) Nagy tehát Isten vagy kicsi? (Nagy.) Nagyon nagy! Az emberiség tagjai közül senki sem tud ilyen árat megfizetni. „Az anyai szeretet a legnagyobb az emberek körében” – mondják némelyek. Van-e olyan nagy az anyai szeretet, mint ez? Általánosságban elmondható, hogy miután már önállóan a saját életüket élik a gyerekek, az anyák nem bajlódnak velük, amíg boldogulnak. Valójában akkor sem tudnak a gyermekeikkel bajlódni, ha akarnak. Hogyan bánik hát Isten ezzel az emberiséggel? Hány ezer év óta viseli már el? Isten hatezer év óta viseli már el az emberiséget, és mind ez idáig nem adta fel. Isten nagyon nagy árat fizetett a miatt a kis nyugtalankodás és aggódás miatt. Minek tűnik egy ilyen hatalmas ár a farizeusok és az antikrisztusok szemében? Kárhoztatják, elítélik, sőt még káromolják is. Ebből a szempontból vajon nem elvetemült természetűek ezek az antikrisztusok? (De igen, azok.) Isten olyan dicséretes dolgokat tett, és Isten lényege, valamint amit Isten birtokol és ami Ő, az nagyon is érdemes az emberek dicséretére. Ők nem csupán nem dicsőítik Őt, hanem még különböző kifogásokhoz és elméletekhez is folyamodnak, hogy kárhoztassák és megítéljék Őt, sőt, azt sem hajlandóak elismerni, hogy Ő Krisztus. Hát nem gyűlöletesek ezek az emberek? (De igen, azok.) Nem elvetemültek? Az elvetemült viselkedésükből ítélve nem az ismereteket és a tanulást imádják vajon? Nem a hatalmat és a státuszt imádják? (De igen.) Valami minél pozitívabb és minél inkább méltó arra, hogy az emberek dicsérjék, emlékezetükben tartsák és terjesszék, az antikrisztusok annál inkább kárhoztatni fogják. Ez az antikrisztusok elvetemült természetének egyik feltárulása. Azt kell mondanunk, hogy az antikrisztusok elvetemültségének a mértéke felülmúlja a romlott beállítottságú emberek többségét.