Annak boncolgatása, hogy milyen értelemben elvetemültek, alattomosak és csalárdak az antikrisztusok

Legutóbb az antikrisztusok hetedik megnyilvánulásáról beszélgettünk – az antikrisztusok elvetemültek, alattomosak és csalárdak. Kétszer beszélgettünk erről a tételről. Az első beszélgetés az antikrisztusok elvetemült természetéről folyt – min volt a hangsúly abban a beszélgetésben? (Az igazsággal szembeni ellenségességen és az igazság megvetésén.) Az antikrisztusok ellenségesek az igazsággal szemben és megvetik az igazságot, gyűlölnek minden pozitív dolgot, amely összhangban van az igazsággal és Istennel, és ez az antikrisztusok elvetemültségének első és legfőbb megnyilvánulása. Az első beszélgetés arról folyt, hogy mit vetnek meg az antikrisztusok. A hétköznapi emberek a negatív dolgokat és az elvetemült erőket vetik meg; olyan dolgokat vetnek meg, amelyek szennyesek, sötétek és elvetemültek. Ezzel szemben azonban az antikrisztusok elvetemült természete első megnyilvánulásának az a legerősebb bizonyítéka, hogy nem a negatív dolgokat vetik meg, hanem az igazsággal és Istennel kapcsolatos valamennyi pozitív dolgot; ez az első erős bizonyítéka az elvetemültségüknek. A második beszélgetésünk témája egy antikrisztus elvetemültségének megnyilvánulásai mellett szóló második erős bizonyíték volt. Ha a pozitív dolgokat megvetik, akkor mit szeretnek? (A negatív dolgokat.) Mit szeretnek a normális emberi mivolttal rendelkező emberek? Az igazságosságot, a kedvességet és szépséget szeretik az emberi mivolttal összefüggő szeretet, türelem és tolerancia, valamint az emberek számára pozitív és hasznos józan ész és ismeret, illetve az Istentől eredő pozitív dolgok mellett, beleértve az Isten által minden dologra vonatkozóan meghatározott törvényeket és szabályokat, Isten törvényeit és adminisztratív rendeleteit, továbbá az Isten által kimondott valamennyi igazságot és életmódot, és az Istennel kapcsolatos egyéb dolgokat. Az antikrisztusok elvetemült természete ezzel ellentétes; ők nem szeretik ezeket a dolgokat – akkor hát mit szeretnek? (A hazugságokat és a csalást.) Így van, a hazugságokat és a csalást szeretik, emellett pedig az összeesküvéseket és a cselszövéseket, a világi ügyek különféle eszközeit, az embereknek való hízelgést, a talpnyalást, valamint a viszályt, a státuszt és a tekintélyt. Mindezeket az igazsággal és a pozitív dolgokkal szembemenő, negatív dolgokat szeretik, ami tökéletesen megmutatja az antikrisztusok elvetemült természetét. Hát nem meggyőzőek ezek a bizonyítékok? (De igen.) Habár ezek mind meggyőző bizonyítékok, mindössze két rész van, amely még nem tekinthető teljesnek. Ma a harmadik résszel folytatjuk az arról szóló beszélgetést, hogy milyen értelemben elvetemültek, alattomosak és csalárdak az antikrisztusok. Ez a harmadik rész természetesen különbözik az első és a második résztől, de kapcsolódik hozzájuk. Hogyan kapcsolódik? Mindhárom rész ezt a lényeget taglalja: az antikrisztusok elvetemült természetét. Mennyiben más ez a rész? Ebben a részben az különbözik az előző két részben tárgyaltaktól, hogy az elvetemült természetük mit szeret és igényel, valamint melyek azok a dolgok, amiket gyűlölnek – a tartalom a különböző. Ez a különbség nem azt jelenti, hogy az antikrisztusok is kedvelnek bizonyos pozitív dolgokat, vagy hogy ők is gyűlölnek bizonyos negatív dolgokat; ehelyett egy másik részből áll, amely nem csupán arról szól, hogy mit szeretnek és igényelnek az antikrisztusok, hanem egészen odáig elmegy, hogy mit becsül az antikrisztusoknak ez az elvetemült ereje, avagy másképp fogalmazva: hogy mit imádnak vagy csodálnak. Némelyek ezt mondhatják: „Az olyan kifejezéseket, mint a »becsül«, »imád« és »csodál«, pozitív dolgokra kell használni, hogyan alkalmazhatók akkor az antikrisztusokra? Helyénvalóak ezek a kifejezések?” Ezek a kifejezések nem dicsérőek, és nem is becsmérlőek, hanem semlegesek. Éppen ezért az itteni használatuk nem szeg meg semmilyen alapelvet, és megengedhető.

III. Az antikrisztusok által imádott és csodált dolgok boncolgatása

Mi mindent imádnak és csodálnak az antikrisztusok? Először is, annyi biztos, hogy nem imádják az igazságot, Istent vagy bármilyen, Istennel kapcsolatos szép vagy jó dolgot. Akkor hát pontosan mit imádnak? Eszetekbe jut bármi is? Hadd adjak egy kis segítséget. Azok a vallásos emberek, akik hisznek az Úrban, hogyan süllyedtek bele a kereszténységbe? Miért jellemezhetők most vallásként és felekezetként, nem pedig Isten egyházaként, Isten házaként vagy Isten munkájának a tárgyaként? Vallásos tanításaik vannak; könyvbe, oktatóanyagokba gyűjtik össze azt a munkát, amelyet Isten egykor elvégzett, és azokat a szavakat, amelyeket Isten egykor kimondott, majd iskolákat nyitnak és különféle teológusokat toboroznak és képeznek. Mit tanulmányoznak ezek a teológusok? Az igazságot? (Nem.) Akkor hát mit tanulmányoznak? (Teológiai ismereteket.) Teológiai ismereteket és elméleteket tanulmányoznak, amelyeknek semmi közük Isten munkájához, sem az Isten által kimondott igazsághoz. Teológiai ismeretekkel helyettesítik Isten szavait és a Szentlélek munkáját, és így süllyednek bele a kereszténységbe vagy a katolicizmusba. Mit becsülnek a vallásban? Ha elmész egy templomba, és valaki megkérdezi, hogy mióta hiszel Istenben, te pedig azt mondod, hogy még csak most kezdtél el hinni, akkor nem fog figyelni rád az illető. Ám ha egy Bibliával lépsz be és ezt mondod: „Most végeztem ebben és ebben a teológiai szemináriumban”, akkor mindjárt díszhelyre invitálnak. Ha laikus hívő vagy, nem fognak törődni veled, hacsak nincs előkelő társadalmi státuszod. Ez a kereszténység, és ilyen a vallásos világ. Azok, akik a gyülekezetekben prédikálnak és státusszal, pozícióval és presztízzsel bírnak, egy olyan embercsoportot alkotnak, akiket teológiai szemináriumokban képeztek ki arra, hogy teológiai ismeretek és elméletek birtokában legyenek, és lényegében ők alkotják a kereszténységet fenntartó fő szervet. A kereszténység arra képezi ki az ilyen embereket, hogy álljanak ki a színpadra és prédikáljanak, hogy hirdessék az evangéliumot és mindenütt munkálkodjanak. Azt hiszik, hogy az ilyen tehetségekkel, mint ezek a teológushallgatók, prédikáló lelkészek és teológusok, biztosított mind a mai napig a kereszténység fennállása, és ezek az emberek válnak a kereszténység létezésének értékévé és tőkéjévé. Ha egy gyülekezet lelkésze teológiai szemináriumot végzett, jól beszél a Bibliáról, elolvasott néhány szellemi könyvet, és rendelkezik némi ismerettel és ékesszólással, akkor annak a gyülekezetnek magas lesz a látogatottsága, és sokkal híresebb lesz más templomoknál. Mit becsülnek ezek az emberek, akik a kereszténységben vannak? A tudást, a teológiai ismereteket. Honnan ered ez az ismeret? Avagy nem ősidők óta öröklődik? Ősidők óta voltak írások, amelyeket egyik nemzedék a másiknak adott tovább, és a mai napig így olvashatja és tanulhatja őket mindenki. Az emberek különböző részekre osztják a Bibliát, különböző verziókat állítanak össze belőle, és azok tanulmányozására és megtanulására biztatnak, de nem azért tanulmányozzák a Bibliát, hogy megértsék az igazságot és így megismerhessék Istent, és nem is azért, hogy megértsék Isten szándékait és így félhessék Istent és kerülhessék a rosszat, hanem a Bibliában rejlő tudást és titkokat akarják tanulmányozni, rá akarnak jönni, hogy melyik esemény mikor melyik próféciát teljesítette be a Jelenések könyvéből, és hogy mikor jönnek majd el a nagy katasztrófák és az ezeréves országlás – ezeket tanulmányozzák. Az igazsággal kapcsolatos a tanulmányozásuk? (Nem.) Miért tanulmányoznak olyan dolgokat, amelyeknek semmi közük az igazsághoz? Azért, mert úgy érzik, hogy minél többet tanulmányoznak, annál többet értenek, és minél több szóval és doktrínával vannak felszerelkezve, annál magasabb minősítést nyernek. Minél magasabb a minősítésük, annál nagyszerűbbnek érzik a képességeiket, és annál inkább úgy hiszik, hogy végül áldottak lesznek a hitükben, hogy a mennybe jutnak a haláluk után, vagy hogy az élők elragadtatnak majd a levegőbe, hogy találkozzanak az Úrral. Ezek a vallásos elképzeléseik, amelyek egyáltalán nincsenek összhangban Isten szavaival.

A vallásos világ lelkészei és vénei mind olyan emberek, akik bibliaismeretet és teológiát tanulnak; képmutató farizeusok, akik ellenállnak Istennek. Miben különböznek hát az egyházban rejtőzködő antikrisztusoktól? Beszéljünk ezek után a kettő közti kapcsolatról! Vajon igazán hívők azok a kereszténység és a katolicizmus berkein belül, akik a Bibliát, a teológiát, sőt Isten munkájának a történetét is tanulmányozzák? Különböznek vajon Isten azon híveitől és követőitől, akikről Ő beszél? Isten szemében hívők vajon? Nem. Teológiát tanulnak, Istent tanulmányozzák, de nem követik Istent és nem tesznek tanúságot Mellette. Ugyanúgy tanulmányozzák Istent, ahogyan mások történelmet, filozófiát, jogot, biológiát vagy csillagászatot tanulnak. Csak éppen ők nem a tudományt kedvelik vagy más tárgyakat – ők kifejezetten teológiát szeretnek tanulni. Milyen eredménnyel jár az, hogy Isten munkájának az apró részleteit kutatva tanulmányozzák Istent? Fel tudják fedezni Isten létezését? Nem, sohasem. Megérthetik Isten szándékait? (Nem.) Miért nem? Azért nem, mert ők szavakban, ismeretben, filozófiában, az emberi elmében és emberi gondolatokban élnek; sosem fogják meglátni Istent, és soha nem fogja megvilágosítani őket a Szentlélek. Miként jellemzi őket Isten? Álhívőként és nem hívőként. Ezek a nem hívők és álhívők elkeverednek az úgynevezett keresztény közösségen belül, Istenben hívőként, keresztényként cselekszenek, de van bennük valójában igazi imádat Isten iránt? Van igazi alávetettségük? (Nincs.) Miért van ez? Egy dolog biztos: jelentős számban vannak köztük, akik a szívükben nem hisznek Isten létezésében; nem hiszik, hogy Isten teremtette a világot, és hogy Ő szuverén minden dolog felett, azt pedig még kevésbé hiszik, hogy Isten testté lehet. Mit jelent ez a hitetlenség? Kételkedést és tagadást jelent. Még azt a hozzáállást is magukévá teszik, amely nem reméli, hogy beteljesülnek vagy valóra válnak az Isten által kimondott próféciák, különösen azok, amelyek a katasztrófákkal kapcsolatosak. Ez a hozzáállásuk az Istenben való hithez, és ez az ő úgynevezett hitük lényege és igazi arca. Ezek az emberek azért tanulmányozzák Istent, mert különösen érdekli őket a teológia témája és ismerete, valamint Isten munkájának a történelmi tényei; ők csupán egy teológiát tanuló értelmiségi csoport. Ezek az értelmiségiek nem hisznek Isten létezésében, akkor hát hogyan reagálnak, amikor Isten munkához lát, amikor Isten szavai beteljesednek? Mi az első reakciójuk, amikor azt hallják, hogy Isten testté lett és új munkát kezdett? „Lehetetlen!” Bárki prédikálja is Isten új nevét és Isten új munkáját, ők kárhoztatják azt a személyt, sőt, meg is akarják ölni és ki akarják iktatni. Miféle megnyilatkozás ez? Vajon nem egy tipikus antikrisztus megnyilatkozása? Mi különbség van köztük és a régi farizeusok, főpapok és írástudók között? Ellenségesen állnak Isten munkájához, Isten utolsó napokbeli ítéletéhez, Isten testté lételéhez, Isten próféciáinak a beteljesüléséhez pedig még inkább. Ezt hiszik: „Ha nem leszel testté, ha szellemi test formájában vagy, akkor isten vagy; ha megtestesülsz és emberré leszel, akkor nem vagy isten, és mi nem ismerünk el téged.” Mit sugall ez? Azt jelenti, hogy amíg itt vannak, nem fogják megengedni, hogy Isten testté legyen. Nem egy tipikus antikrisztus ez? Ez egy valódi antikrisztus. Ilyesfajta érvelést folytat vajon a vallásos világ? Ez az érvelés hangosan és erőteljesen hirdeti: „Isten testté válása tévedés és lehetetlenség! Ha testet öltött, akkor biztosan hamis!” Olyanok is vannak, akik ezt mondják: „Nyilvánvalóan egy emberi lényben hisznek; csak félre vannak vezetve!” Ha képesek ezt mondani, akkor, ha ott lettek volna, amikor az Úr Jézus kétezer évvel ezelőtt megjelent és munkálkodott, nem hittek volna az Úr Jézusban. Most hisznek az Úr Jézusban, de valójában csak az Úr Jézus nevében hisznek, abban a két szóban, hogy „Úr Jézus”, és egy homályos mennybéli istenben hisznek. Éppen ezért ők nem Istenben hívő emberek, hanem álhívők. Nem hisznek Isten létezésében, Isten megtestesülésében, Isten teremtő munkájában, és még kevésbé abban a munkában, amellyel Isten megváltást szerzett az egész emberiségnek azáltal, hogy keresztre feszítették. Az általuk tanulmányozott teológia egyfajta vallásos elmélet vagy tézis, nem több látszólag hihető téveszméknél, amelyek félrevezetik az embereket. Milyen elkerülhetetlen kapcsolat van ezek között a kereszténységen belüli úgynevezett teológiai értelmiségiek, valamint az egyházunkban lévő antikrisztusok között? Mi a kapcsolat az ő különféle viselkedéseik és az általunk tárgyalt antikrisztusok természetlényege között? Miért kell beszélni róluk? Egyelőre ne beszéljünk a kereszténység berkeibe tartozókról; nézzük meg inkább, hogy az antikrisztusokként jellemzett emberek miként kezelik az igazságot, és az igazsághoz való hozzáállásukból lássuk, hogy mit becsülnek nagyra valójában. Először is, miután felfognak néhány igazságot, hogyan értik meg ezeket az igazságokat? Hogyan kezelik ezeket az igazságokat? Mi a hozzáállásuk ezekhez az igazságokhoz? A gyakorlásuk útjaként fogadják el ezeket a szavakat, vagy egyfajta elméletként állítják fel azokat, majd elmennek és prédikálni kezdik azokat másoknak? (Úgy kezelik azokat, mint valamiféle prédikálandó elméletet.) Úgy kezelik azokat, mint valamiféle elméletet, amelyet megtanulhatnak, elemezhetnek és tanulmányozhatnak, majd a tanulmányozásukat követően megtanulják azokat az elméjükben és a gondolataikban; megjegyzik őket, képesek megvitatni őket és folyékonyan beszélni róluk, azután pedig mindenütt parádéznak velük. Bármeddig beszéljenek is, van egy dolog, ami nem látható: akármennyi doktrínát mondanak is, akármilyen jól tudnak is beszélni, akárhány emberhez szólnak is, akármilyen folyékonyan és akármennyi tartalmat mondanak, és akár összhangban van az az igazsággal, akár nincs, semmilyen eredménye nem látható – nem látható a gyakorlásuk. Vajon ez mit jelez? Azt, hogy nem fogadják el az igazságot. Minek veszik az igazságot? Eszköznek, amellyel kérkedhetnek. Isten azt mondja például az embereknek, hogy legyenek becsületesek, és elmagyarázza, hogy milyen megnyilvánulásai vannak egy becsületes embernek, hogy miként kellene beszélnie, cselekednie és a kötelességét végeznie egy becsületes embernek. Mi a reakciójuk, miután meghallgatták ezt? Milyen hatással vannak rájuk ezek a szavak? Először is, soha nem fogadják el ezeket a szavakat. Mi a hozzáállásuk? „Értem: a becsületes emberek nem hazudnak, a becsületes emberek igazat mondanak másoknak és képesek megnyitni a szívüket, a becsületes emberek hűségesen végzik a kötelességeiket, nem pedig felületesen.” Elméletként őrzik a szívükben ezeket a szavakat. Meg tudja változtatni őket ez a fajta elmélet, miután meggyökerezett a szívükben? (Nem.) Akkor hát miért emlékeznek rá még mindig? Tetszik nekik ezeknek a szavaknak a helytállósága, és ezekbe a helytálló elméletekbe burkolóznak, amiért aztán mások nagyobbra tartják őket. Mit tartanak nagyra az emberek? Azt a képességüket, hogy folyékonyan és hosszasan tudják a helyes szavakat szólni – ezt akarják az emberek. Miután hallották e szavakat, komolyan vették azokat? (Nem, nem vették.) Miért nem? Honnan lehet tudni? (Nem gyakorolják őket.) Miért nem gyakorolják őket? Ezt gondolják a szívükben: „Ezek hát isten szavai? Ez egyszerű, egyszeri hallásra meg tudtam jegyezni őket. Egyszeri hallás után vissza tudom mondani, hogy miként kell cselekednie egy becsületes embernek; nektek mindannyiótoknak még mindig jegyzeteket kell készítenetek és töprengenetek kell rajta, nekem viszont nem!” Egyfajta elméletnek vagy ismeretnek tekintik Isten szavait; nem töprengenek el rajta a szívükben, hogy miként legyenek becsületes emberek, nem vetik össze magukat vele, nem vizsgálják meg a cselekedeteiket, hogy lássák, miben maradnak el attól, hogy becsületes emberek legyenek, vagy hogy mely cselekedeteik mennek szembe a becsületes emberi lét alapelveivel, és soha nem gondolják ezt: „Ezek Isten szavai, így hát ezek az igazság. Az embereknek becsületeseknek kell lenniük, akkor hát miként kell cselekednie valakinek ahhoz, hogy becsületes ember legyen? Miként tudok úgy cselekedni, ami tetszik Istennek? Mi olyat tettem, ami nem becsületes? Mely viselkedések nem jellemzőek egy becsületes emberre?” Így gondolkoznak vajon? (Nem.) Akkor hát mit gondolnak? Ezt gondolják: „Ilyen hát egy becsületes ember? Ez az igazság? Nem csak elmélet ez, egyfajta szlogen? Elég, ha erkölcsös hangvételben beszél az ember, nem szükséges gyakorlatba ültetni.” Miért nem ültetik gyakorlatba? Így éreznek: „Ha elmondom másoknak, hogy mi van a szívemben, azzal nem fogom vajon leleplezni magam? Ha leleplezem magam, és mások átlátnak rajtam, vajon még mindig sokra fognak tartani engem? Ha beszélek, még mindig meghallgatnak vajon a többiek? Isten szavainak az a jelentése, hogy egy becsületes ember nem hazudhat; hazugság nélkül viszont nem úgy lenne, hogy semmi sem maradna magánügy az emberek szívében? Nem az lenne akkor, hogy közvetlenül átlátnának rajtuk mások? Nem volna vajon ostobaság így élni?” Ez a nézőpontjuk. Azt jelenti, hogy amikor elfogadnak egy általuk helyesnek tartott elméletet, akkor elgondolások születnek a szívükben. Mik ezek az elgondolások? Miért mondom azt, hogy elvetemültek? Először elemzik, hogy milyen hatást gyakorolhatnak rájuk ezek a szavak, hogy milyen előnyöket és hátrányokat jelentenek a számukra. Miután elemezték a szavakat és úgy találják, hogy azok nem válnak előnyükre, ezt gondolják: „Nem tudok így gyakorolni, nem fogom ezt megtenni, nem vagyok annyira ostoba, nem leszek olyan ostoba és egyszerű, mint ti! Nem számít, mikor, mindig ragaszkodnom kell a saját elgondolásaimhoz, és fenn kell tartanom a saját nézeteimet. Lehet ezer terved, de nekem egy szabályom van; nem leplezhetem le, hogy milyen cselt szövök a szívemben – a becsületes emberi lét az ostobáknak való!” Egyfelől tagadják, hogy Isten szavai az igazság; másfelől emlékeznek néhány viszonylag alapvető frázisra, amelyekbe burkolózva elérik, hogy az emberek minél inkább Isten igazi hívőinek és szellemi embernek tekintsék őket. Így számítgatnak a szívükben.

Abból, ahogyan az antikrisztusok az igazságra reagálnak, miután hallották azt, nyilvánvaló, hogy nem érdekli őket az igazság, és nem szeretik azt. Mit szeretnek? A helyes, friss és valamelyest kifinomultabb elméleti tudást szeretik, amelybe burkolózva tökéletesebbnek, tiszteletre méltóbbnak és méltóságteljesebbnek tűnhetnek, és elérhetik, hogy jobban imádják őket az emberek. Hát nem elvetemült dolog ez? (De igen.) Mi benne az elvetemült? Az igazság bármelyik aspektusáról beszélget is egy antikrisztus, mindig képes látszólag hihető elméleteket vagy helyes szavakat felidézni azért, hogy félrevezesse és önmaga követésére vegye rá az embereket, ami éppolyan elvetemült, mint a Sátán. Egy antikrisztus elvetemültsége az elvetemült cselszövéseiben, előzetes megfontolásaiban és tervek egész sorában nyilvánul meg, amelyekkel Isten szavai olvasásának a zászlaját lengetve elméleti alapot akar találni elvetemültsége végrehajtásához; ez az antikrisztus elvetemültsége. A kontextusból kiemelve idézik Isten szavait, csakis azért, hogy félrevezessék az embereket és felvágjanak. Amikor beszélgetéseket és prédikációkat hallgatnak, és hallanak egy friss kifejezést, amelyet hasznosítani tudnak, azonnal lejegyzik. Az ostoba emberek ezt gondolják e viselkedés láttán: „Mennyire éheznek és szomjaznak az igazságosságra, hogy jegyzeteket készítenek, valahányszor prédikációt hallanak! Milyen nagy lelki megértéssel kell rendelkezniük, ha minden fontos pontot lejegyeznek!” Vajon ugyanúgy készítenek jegyzeteket, mint más emberek? Nem. Egyesek azért készítenek jegyzeteket, mert ezt gondolják: „Ez egy jó kijelentés. Nem értem, úgyhogy le kell jegyeznem, majd később alkalmaznom kell a gyakorlatban, hogy legyen utam és legyenek alapelveim a gyakorlásom során.” Így gondolkozik az antikrisztus? Mi a motivációja? Ezt gondolja: „Ma lejegyeztem egy olyan igazságot, amelyet közületek senki sem hallott, és nem fogom elmondani senkinek, beszélgetni sem fogok róla másokkal – én megértettem, és egy napon beszélni fogok majd nektek róla, és felvágok majd vele, hogy megtudjátok, hogy én valóban értem az igazságot, és akkor mindenki az elismerését fogja majd kifejezni.” Azt gondolhatod, hogy az antikrisztusok szeretik és szomjazzák az igazságot, mivel ennyire jegyzetelnek, és elég pontosak a jegyzeteik, de mi történik, miután befejezték a jegyzetelést? Becsukják a jegyzetfüzetüket, és ezzel kész is. Amikor egy napon prédikátor lesz belőlük, és nem tudják, miről prédikáljanak, gyorsan fellapozzák a jegyzetfüzetüket, rendszerezik a prédikációjuk tartalmát, elolvassák, memorizálják, majd emlékezetből leírják egészen addig, amíg az egész világosan nem rögzül az elméjükben. Csak ekkor érzik úgy, hogy „biztosak magukban”, azt gondolva, hogy végre rendelkeznek „az igazsággal”, és akármerre járnak, jártathatják a szájukat. Az ilyen emberek beszédének az az egyik jellemzője, hogy az egész nem más, mint üres doktrínák, érvek és előírások. Amikor konkrét nehézségeid vannak, vagy problémákat fedezel fel és megoldásokat keresel náluk, még akkor is csak egy rakás doktrínát adnak neked, világosan és logikusan beszélve. Ha megkérdezed őket, hogy miként ültesd azt gyakorlatba, nem találják a szavakat. Ha nem tudják megfogalmazni, akkor súlyos probléma van, és ez azt bizonyítja, hogy nem értik az igazságot. Azok az emberek, akik nem értik és nem szeretik az igazságot, gyakran mindössze valamiféle mondásként vagy elméletként kezelik azt. És mi történik végül? Miután sok éven át hisznek Istenben, amikor éri őket valami, nem látják át, nem tudják alávetni magukat, és nem tudják, hogyan keressék az igazságot. Amikor valaki beszélget velük, van egy „híres mondásuk”, amellyel válaszolnak: „Ne mondj nekem semmit, értek mindent. Még járni sem tanultál meg, amikor én már prédikáltam!” Ez az ő „híres mondásuk”. Azt állítják, hogy mindent értenek, akkor miért rekednek meg, valahányszor problémák merülnek fel? Értő emberként miért nem tudsz semmit sem tenni? Miért akadályoz és zavar össze téged ez a dolog? Érted az igazságot vagy sem? Ha érted, miért nem tudod elfogadni? Ha érted, miért nem tudod alávetni magad? Mi az első dolog, amit meg kellene tenniük az embereknek, ha értik az igazságot? Alá kellene vetniük magukat; nincs semmi más. Egyesek ezt mondják: „Mindent értek – ne beszélgess velem, nincs szükségem mások segítségére.” Nagyszerű, ha nincs szükségük arra, hogy segítsenek nekik az emberek, az viszont kár, hogy amikor gyengék, semmi hasznuk az általuk megértett doktrínáknak. Még a kötelességeiket sem akarják tenni, és még az a gonosz vágy is felmerül bennük, hogy elhagyják a hitüket. Miután annyi éven át prédikáltak teológiai elméleteket, csak így felhagynak a hittel, és csak így odébbállnak – van bármennyi érettségük? (Nem, nincsen.) Érettség nélkül nincs élet. Ha van életed, miért nem tudsz leküzdeni egy ilyen kis apróságot? Elég ékesszóló vagy, nem igaz? Akkor vedd rá magadat! Ha még önmagadat sem tudod meggyőzni, akkor pontosan mi az, amit értesz? Az igazság? Az igazság képes megoldani az emberek tényleges nehézségeit, és el tudja oszlatni az emberek romlott beállítottságait is. Miért van az, hogy az általad megértett „igazságok” még a te saját nehézségeidet sem tudják megoldani? Pontosan mit értesz? Doktrínákat csupán.

Ami az antikrisztusok hetedik megnyilvánulását illeti – azaz hogy elvetemültek, alattomosak és csalárdak –, az imént beszéltem ennek a megnyilvánulásnak a harmadik részéről: az ismereteket és a tudományt becsülik nagyra. Az antikrisztusok az ismereteket és a tudományt becsülik nagyra – ebből mi mutatja az elvetemült beállítottságukat? Miért mondjuk, hogy az ismeretek és a tudomány nagyrabecsülése azt jelenti, hogy elvetemült lényegük van? Itt mindenképpen beszélnünk kell a tényekről, mivel ha csak üres szavakról vagy elméletekről beszélnénk, egyoldalú és kevésbé alapos megértésre juthatnának az emberek ezzel kapcsolatban. Először is, kezdjük olyasvalamivel, ami régebben történt. Miközben beszélek, vonatkoztassátok a szavaimat az antikrisztusok cselekedeteire és viselkedésére, valamint az antikrisztusok megnyilvánulásaira és lényegére. Beszéljünk először a kétezer évvel ezelőtt élt farizeusokról. Akkoriban a farizeusok képmutató emberek voltak. Amikor Isten először lett testté, jelent meg és munkálkodott, a farizeusok nem csupán nem fogadták el az igazság egyetlen morzsáját sem, hanem ráadásul heves kárhoztatással és ellenállással viszonyultak az Úr Jézushoz, ezért Isten megátkozta őket. Ezzel igazolható, hogy a farizeusok az antikrisztusok klasszikus képviselői. Az „antikrisztusok” kifejezés a farizeusok másik elnevezése lett, és a farizeusok ugyanolyan típusú emberek, mint az antikrisztusok. Éppen ezért egyszerűbb, ha a farizeusokkal kezdjük az antikrisztusok elvetemült természetének boncolgatását. Mit tettek hát a farizeusok, ami megmutatta az embereknek, hogy antikrisztusi elvetemült természettel rendelkeznek? Az imént említettem, hogy az antikrisztusok nagyra becsülik az ismereteket és a tudományt; kikkel függenek össze szorosan az ismeretek és a tudomány? Kik személyesítik meg ezeket? Talán a mesterképzésre és a doktori képzésre járó hallgatók? Nem, ezzel túl messzire mennénk – a farizeusokra utal e két kifejezés. A farizeusok azért képmutatóak és azért elvetemültek, mert idegenkednek az igazságtól, az ismereteket viszont szeretik, így csupán az Írásokat tanulmányozzák és az Írások ismeretére törekednek, de az igazságot vagy Isten szavait sosem fogadják el. Nem imádkoznak Istenhez, amikor az Ő szavait olvassák, és az igazságot sem keresik, illetve nem beszélgetnek róla. Helyette tanulmányozzák Isten szavait, tanulmányozzák, hogy mit mondott és tett Isten, és ezáltal elméletet csinálnak Isten szavaiból, doktrínát, amelyet megtaníthatnak másoknak, és ezt tudományos kutatásnak nevezik. Miért foglalatoskodnak tudományos kutatással? Mit tanulmányoznak? Az ő szemükben ez nem Isten szava vagy Isten kifejeződése, és még kevésbé az igazság, hanem egyfajta tudományosság, vagy lehetne akár teológiai ismeretnek is nevezni. Az ő nézetük szerint ennek az ismeretnek, ennek a tudományosságnak a népszerűsítése Isten útjának a népszerűsítését, az evangélium népszerűsítését jelenti – ezt nevezik ők prédikálásnak, de nem prédikálnak egyebet, mint teológiai ismereteket.