Melléklet: Ajándékok

Mielőtt rátérnék ennek a beszélgetésnek a fő témájára, hadd meséljek el egy történetet! Miféle történetet kellene mesélnem? Ha semmilyen hatással sincs az emberekre, vagy ha nincs az épülésére vagy a javára az Istenben hívőknek az életbe való belépés és Isten megismerése tekintetében, akkor semmi értelme elmesélni. Ha történetet mesélek, akkor annak önmagában is valamelyest építőnek kell lennie – kell, hogy legyen értéke és értelme. Hallgassátok hát meg ma ezt a történetet, és figyeljétek meg, hogy építő és hasznos lehet-e a számotokra. Egyes történetek igazak, míg mások valós eseményekből merítő kitalációk; ezek nem igazak, de gyakran láthatóak az életben, így nem a valóságtól elrugaszkodottak. Akár kitaláltak, akár valóban megtörténtek, mind szorosan kapcsolódnak az emberek életéhez. Miért mesélek tehát ilyen történeteket nektek? (Azért, hogy megérthessük az igazságot.) Így van: azért, hogy megérthessétek belőlük az igazságot – olyan igazságokat, amelyeket nehezen ismernek meg az emberek a való életben. Használjuk a történetmesélést arra, hogy közelebb hozzuk a valósághoz az emberek igazsággal és Istennel kapcsolatos ismeretét, és megkönnyítsük számukra az igazság és Isten megértését!

Amikor hosszú időn át sokat érintkezem emberekkel, elkerülhetetlenek a furcsa és szórakoztató incidensek. Ez az eset idén tavasszal történt. Ahogy szűnni kezdett a tél és közeledett a tavasz, egyre enyhébbre fordult az időjárás, és elkezdett kihajtani mindenféle növény, napról-napra növekedve a napfényben és az esőben. A növények némelyike vadon nőtt, másokat úgy termesztettek; voltak köztük állati fogyasztásra valók, mások emberi fogyasztásra valók, megint mások mind állati, mind emberi fogyasztásra valók voltak. Egy tavaszi jelenet volt tehát, zöld és eleven tájjal. És itt kezdődik a történet. Egyik nap meglepetésemre különleges ajándékot kaptam. Hogy miféle ajándékot? Egy zacskó mezei gyomot. A férfi, aki Nekem adta, ezt mondta: „Ez pásztortáska – ehető és jót tesz az egészségednek. Bele lehet rakni a rántottába.” Elég jónak tűnt, de aztán összehasonlítottam azzal a pásztortáskával, amelyet korábban vásároltam, és mindjárt akadt egy probléma. Kitaláljátok, hogy mi volt az? Egy „misztériummal” találtam szemben magam. Milyen misztériummal? Külföldön máshogy néz ki a pásztortáska, mint odahaza Kínában. Van itt valami gond? (Igen, van.) Ha ugyanaz lett volna a kettő, akkor ugyanúgy kellett volna kinéznie, úgyhogy mi jut először eszébe az embernek, amikor észreveszi a különbséget? Az, hogy akkor ez most pásztortáska vagy sem. Nem tudhattam biztosan. Nem kellene megkérdeznem az illetőtől, hogy mi folyik itt? Később tehát odamentem hozzá és megkérdeztem: „Biztos vagy benne, hogy ez pásztortáska?” Ő elgondolkodott és így felelt: „Ó, nem vagyok biztos benne, hogy pásztortáska-e vagy sem.” Ha nem volt biztos benne, akkor hogyan ajándékozhatta Nekem? Miért merészelte Nekem adni? Szerencsére nem ettem meg csak úgy. Két nappal később megbizonyosodtam felőle, hogy valóban nem pásztortáska volt. Hogy mit mondott az illető? Ezt mondta: „Hogy jöttél rá, hogy nem pásztortáska? Én nem tudom biztosan, de felejtsd el: ne edd meg!” Ezek után meg lehet enni egy ilyen dolgot? (Nem lehet.) Nem lehet megenni. Ha ezt mondom: „Bár nem vagy biztos benne, kipróbálom és megeszem, mivel olyan kedves vagy”, az vajon működik? (Nem működik.) Mi a természete az ilyen cselekvésnek? Nem ostobaság volna? (De igen.) Igen, ez ostobaság. Szerencsére nem ettem meg, és nem is vizsgáltam tovább a dolgokat, úgyhogy el lett felejtve az ügy.

Egy idő elteltével mindenféle vadnövény nőni kezdett a mezőkön: magas és alacsony termetűek, virágzóak és nem virágzóak, és mindenféle színárnyalatú és jellemzőjű növény. Egyre gyarapodott a számuk, egyre sűrűbben nőttek, és egyre inkább formát öltöttek. Egyik nap egy másik ajándéktasakot kaptam ugyanattól a férfitól, de most nem pásztortáska volt benne, hanem kínai fekete üröm. Olyan kedves volt, hogy küldött egy másik tasakot, a következő utasítással: „Ezt próbáld ki. Kínai fekete üröm: elűzi a megfázást, és rántottával is meg lehet enni.” Ránéztem: vajon ez nem egynyári fekete üröm? A kínai fekete üröm Kína sok részén fellelhető, és leveleinek sajátos illata van, de a férfi nem ilyet küldött – hogy lehet ezt kínai fekete ürömnek nézni? A levelek kissé hasonlóak, de most akkor az vagy sem? Megkérdeztem a férfit, akitől kaptam, de azt mondta, nem tudja – ezzel pedig teljesen nekem passzolta át a labdát. Még ezt is megkérdezte: „Miért nem ettél még belőle? Habár nem vagyok biztos abban, hogy mi ez, enned kell belőle. Én is ettem, és igazán ízletes.” Nem volt biztos a dologban, mégis sürgetett, hogy egyek. Szerintetek mit kellett volna tennem? Rá kellett volna kényszerítenem Magam, hogy egyek belőle? (Nem.) Nyilvánvalóan nem kellett volna ennem belőle, mivel az illető, aki küldte, azt sem tudta, hogy micsoda. Ha hazardíroztam volna és ettem volna belőle, csak hogy kipróbáljak valami újat, talán semmi sem történt volna, mivel az illető, aki evett belőle, azt mondta, hogy nem lesz gond. De mi a helyzet, ha valaki úgy gondolja, hogy rendben van a dolog, és tudatlanul megeszi? Az nem vakon cselekvés vajon? Miféle ember tesz vakon ilyen dolgokat? Csak az csinál ilyet, aki durva és vakmerő – aki ezt gondolja: „Így se, úgy se számít; a több és a kevesebb is elég jó.” Szerintetek ezt kellene tennem? (Nem.) Miért nem? Annyi mindent meg lehet enni; minek kockáztatni egy ismeretlen növény elfogyasztását? Éhínség idején, amikor már valóban nem maradt étel, kiáshatjátok és megpróbálhatjátok megenni a különféle mezei gyomokat, és vállalhattok némi kockázatot. Ilyen helyzetekben megehetnétek egy ismeretlen növényt. De vajon ez most ilyen helyzet? (Nem, nem ilyen.) Annyi mindent megehettek, akkor hát minek kellene mezei gyomok után kutatni? Szükséges vajon kockázatot vállalni pusztán némi apró előnyért, amely láthatatlan, megfoghatatlan és képzeletbeli? (Nem szükséges.) Így hát úgy döntöttem, hogy nem eszem meg. Szerencsére nem ettem meg; nem is vizsgáltam tovább a dolgokat, úgyhogy ez az ügy is el lett felejtve.

Valamivel később még egy ajándékot adott Nekem a férfi, immár harmadszorra. Ezúttal igen különleges volt az ajándék: nem a földből nőtt ki, és nem is fán termett. Hogy mi volt az? Két madártojás, szépen becsomagolva egy papírtasakba, amelyen ez a felirat állt: „Madártojások Istennek”. Vicces, igaz? Amikor kinyitottam a papírtasakot, láttam, hogy a két tojásnak szép színes a héja. Soha korábban nem láttam még hasonlót, ezért nem tudtam megmondani, hogy miféle madár tojhatta őket; arra gondoltam, hogy kikeresem az interneten, de nem találtam semmi nyomot, mivel sok tojásnak volt ugyanilyen mintája és színe, így nem lehetett őket méret vagy szín alapján beazonosítani. Van köztetek olyan, aki szerint bármi haszna lett volna annak, ha megkérdezem a férfitól, hogy miféle madártojások ezek? (Nem.) Miért nem? (Ő sem tudta volna.) Jól tippeltetek, ő sem tudta volna. Így aztán nem is kérdeztem meg. Ha így teszek, azzal megsértettem volna az érzéseit, és ezt gondolta volna: „Olyan jó szándékú és gondoskodó vagyok, de Te még mindig kételkedsz bennem. Minek kell kikeresned őket az interneten? Ha egyszer Neked adom ezeket a tojásokat, hogy edd meg őket, akkor egyszerűen edd meg őket!” Szerintetek meg kellett volna ennem a tojásokat vagy nem? (Nem kellett volna.) Ha nektek adta volna ez a férfi, ti megettétek volna őket? (Nem.) Én sem ettem meg. Ezek a tojások arra valók, hogy a madarak kiköltsék őket és szaporodjanak. Nem lett volna kegyetlenség megenni őket? (De igen.) Nem tehettem ilyet, úgyhogy el lett felejtve a madártojások ügye, de még ezután is történtek ilyen dolgok.

Egyik nap egynyári fekete ürmöt láttam száradni valahol egy korláton – amely úgy nézett ki, mint a kínai fekete üröm –, úgyhogy megkérdeztem egy nővért, hogy mire való. „Ez nem ugyanolyan kínai fekete üröm, mint amit az a férfi adott Neked legutóbb?” – kérdezte. „A kínai fekete üröm megszünteti a dohosságot és elűzi a megfázást. Te nem vagy érzékeny a hidegre? Az a férfi azt mondta, hogy ha kiszáradt, elteszi Neked, hogy forróvizes lábfürdőbe tehesd és elűzhesd a megfázást.” Mit gondoltok, mi volt a reakcióm, amikor ezt hallottam? Csak egy szót mondjatok. (Szótlanság.) Így van, egy szót sem szóltam. Nem kellett volna talán elgondolkoznom azon ilyen körülmények között, hogy mennyire gondoskodó volt ez az ember, és hogy mennyire kitette a lelkét? Hogy lehet, hogy egy szót sem szóltam? Az a helyzet, hogy ez az ember korábban néhányszor már figyelmetlen volt ezekben az ügyekben, és azután változtatott a hozzáállásán, mintha ezt mondta volna: „Adtam neked mezei gyomokat és tojásokat, hogy edd meg azokat, de Te nem etted meg őket, így hát kiszárítottam Neked egy kis kínai fekete ürmöt, hogy forró lábfürdőbe tedd, hogy így ne legyenek hiábavalóak az erőfeszítéseim.” Ennek láttán igazán nem jutottam szóhoz. Később elmeséltem valakinek, hogy ma már sok drogériában árulnak kínai fekete ürmöt. Annyit vesz belőle az ember, amennyit csak akar. Sokféle csomagolásban kapható, különböző országokban állítják elő, és higiénikusan dolgozzák fel. Sokkal jobb annál, mint amit ez a férfi küldött Nekem, úgyhogy akkor nem hiábavaló erőfeszítés vajon az út szélén szedegetni, majd korlátra téve a napon szárítani? Ha kiszárítja és Nekem adja, szerinted akarom majd? (Nem.) Nem akarom. Egy idő elteltével nem volt többé fekete üröm a korlátokon, mert visszajutott az illető fülébe, amit mondtam, és nem küldött többet. Később, amikor már több mezei gyom termett, bizonyára nem mentek többé ritkaságszámba, úgyhogy ekkor már senki sem küldött Nekem ilyesmit. A madártojások pedig vélhetően kikeltek időközben, úgyhogy nem lehetett többé begyűjteni őket, így mindezidáig nem kaptam több madártojást, sem mezei gyomot. Ez volt az Én történetem.

Összesen négy eset volt a történeten belül, melyek mindegyike arról szólt, hogy különféle dolgokat küldtek Nekem: kettőben ismeretlen mezei gyomot, egyben ismeretlen madártojásokat küldtek nekem, egy pedig a napon szárított „tradicionális kínai gyógynövényről” szólt. Kissé nevetségesnek tűnhet ezekről a dolgokról beszélni, de milyen benyomásaitok támadtak magukat az eseteket illetően, amikor hallottatok róluk – ha támadtak valamilyenek egyáltalán? Van bármi, amit meg kellene értenetek vagy le kellene szűrnötök belőlük, vagy bármilyen lecke, amelyet meg kellene tanulnotok? Mit gondoltatok mindannyian, amikor hallgattátok őket? Vajon konkrét személynek szóltak az Általam elmesélt dolgok? Természetesen nem. De ha nem konkrét személynek szóltak, akkor miért beszélek róluk? Van ennek értelme? Vagy hiábavaló beszéd csupán? (Nem az.) Mivel nem tartjátok hiábavaló beszédnek, tudjátok-e, hogy miért beszélek róla? Miért tett ilyen dolgokat ez az ember? Mi volt a viselkedésének a természete? Mi volt a motivációja? Milyen problémák vannak itt? Kontextusba kell-e helyezni őket? Akkor lesztek képesek megérteni az igazságot, ha összefüggéseiben láttok át az embereken és maguknak az incidenseknek a természetén. Szerintetek jó vagy rossz szándékkal volt-e az a férfi, aki ezeket a dolgokat tette? (Jó szándékkal.) Először is, egy dolog biztos: ő jószándékú volt. Mi volt a baj a jó szándékaival? Ha jó szándékkal teszel dolgokat, az azt jelenti vajon, hogy gondoskodó vagy? (Nem feltétlenül.) Ha valakit jó szándékok indítanak valaminek a megtételére, akkor szükségszerűen távol áll tőle a romlott beállítottság tisztátalansága? Nem. Akkor ezt kérdezem mindannyiótoktól: ha tiszteletteljes és engedelmes vagy a szüleid iránt, miért nem küldesz nekik ilyen eledeleket? Vagy ha kedveled a főnökeidet és a vezetőidet, és törődsz velük, akkor miért nem adsz nekik enni ilyen dolgokat? Miért nem merészelnél ilyet tenni? Azért nem, mert félsz attól, hogy valami balul sül el. Félsz attól, hogy árthatsz a szüleidnek, a vezetőidnek és a főnökeidnek; attól nem félsz hát, hogy Istennek ártasz? Mik a szándékaid? Mit foglal magában a kedvességed? Talán megpróbálod megtéveszteni Istent? Játszani próbálsz Vele? Merészelnél ilyen dolgokat tenni Istennel, mint szellemi lénnyel? Istenfélő szíved volna, ha látnád, hogy Isten teste normális emberi mivoltú, és ahelyett, hogy félnéd Őt, ilyen dolgokat mernél tenni? Ha nem lenne istenfélő szíved, akkor valóban gondoskodás lenne a részedről, ha ilyen dolgokat tennél? Ez nem gondoskodás. Ez Isten megtévesztése és Istennel való játszadozás, és ez rendkívül nagy merészség a részedről! Ha valóban felelősségteljes ember vagy, miért nem kóstolod meg az adott dolgot és eszel belőle először te magad, mielőtt Istenhez vinnéd, hogy biztosan tudd: nincs vele semmi baj? Ha közvetlenül Istenhez viszed anélkül, hogy te magad ennél belőle és megkóstolnád, az vajon nem játszadozás Istennel? Nem érzed, hogy ezzel megsérted Isten természetét? Olyasvalami ez, amit el tud felejteni Isten? Még ha te el is felejted, Isten nem fogja. Mi jár a fejedben, amikor ilyesmit teszel? Nem kóstoltad meg, és nincs tudományos bizonyítékod, mégis veszed a bátorságot, hogy Istennek add. Ez vajon felelősségteljes viselkedés? Ha ártanál Istennek, milyen felelősséget viselnél érte? Még ha a törvény nem is bánna el veled, Isten örökre megbüntetne. Arra sem tartanád elég jónak ezt a szemetet, hogy a nem hívő vezetőknek és tisztviselőknek add, és méltatlannak találnád, akkor hát miféle szándékoktól vezérelve adnád Istennek? Ilyen csekély talán az értékem? Vajon mit gondolna a főnököd, ha egy zacskó mezei gyomot adnál neki? „Csak ennyit érek? Az emberek pénzt és márkás dolgokat adnak nekem, te pedig egy marék gazt adsz?” Képes lennél ezt megtenni? Biztosan nem. De ha mégis megtennéd, akkor mi miatt aggódnál? Először ezen kell elgondolkodnod: „Mit szeret a főnök? Szüksége van erre a dologra? Ha nincs szüksége rá, és mégis neki adom, vajon megkapom majd a magamét miatta? Vajon piszkálni és gyötörni fog a munkahelyen? Ha komolyra fordulnak a dolgok, vajon keres majd egy ürügyet és megpróbál rajtakapni valamin, hogy elbocsáthasson?” El szoktál gondolkozni ezeken? (Én igen.) Ha a főnököd kedvében akarsz járni, mit kell adnod neki először? (Valami olyat, amit szeret.) Annyi nem elég, ha pusztán olyasvalamit adsz neki, amit szeret. Ha épp most egy bögrére van mondjuk szüksége, vehetsz vajon neki egyet 10-20 jüanért? (Nem.) Valami aranyat, ezüstöt, valami mutatósat kell adnod neki. Miért adnál neki olyasvalamit, amit magadnak se nagyon vennél meg? (Hogy a kedvében járj.) Mi a célja annak, hogy a kedvében járj? Először is, az a minimum, hogy a szárnyai alá vehet téged, és a hatalmánál fogva megvédhet téged és gondoskodhat arról, hogy stabil és biztos legyen az állásod és a fizetésed. Az a legkevesebb, hogy nem fogja megnehezíteni a dolgodat. Úgyhogy soha nem fogod egy csokor ismeretlen mezei gyommal megajándékozni. Vagy talán nem így van? (De igen.) Még a főnököddel sem tehetsz ilyet, akkor Velem vajon miért tett ilyet az a férfi, aki gyomokat ajándékozott Nekem? Gondolt vajon a következményekre? Egész biztosan nem. És miért nem? Valaki ezt mondaná: „Azért nem, mert te nem fogsz gyötörni bennünket.” Ilyen egyszerű ez? Csak annyi az oka, hogy Én nem fogom megnehezíteni a dolgát? Hogy merészelt vajon ilyen dolgokat adni? (Azt gondolta magáról, hogy jók a szándékai.) Így van – jó szándékokkal leplezte minden rútságát és elvetemültségét, ezt gondolva: „Én jó szándékkal vagyok Irántad, míg mások nincsenek! Nézd csak meg ezeket a mezei gyomokat! Ki ásta ki őket Neked? Nem én voltam talán?” Miféle hozzáállás ez? Miféle mentalitás ez? Összhangban vannak vajon ezek a jó szándékok az emberi mivolttal? Ha még az emberi mivolttal sincsenek összhangban, akkor az igazsággal vajon összhangban lehetnek? (Nem lehetnek.) Nem is állhatnának távolabb az igazságtól! Mik ezek a jó szándékok? Igazán jó szándékok vajon? (Nem azok.) Akkor miféle hozzáállás rejlik bennük? Miféle tisztátalanságokat és lényegeket foglalnak magukban? Ti fiatalok, akik keveset láttatok eddig a világból, még ti is megértitek, hogy nem adhattok akárhogyan ajándékokat a főnökötöknek; gondolnotok kell a következményekre. Ha tehát egy különösen tapasztalt, a negyvenes-ötvenes éveiben járó férfi ilyen dolgokat ad Nekem, akkor ez szerintetek milyen természetű dolog? Érdemes vajon itt megbeszélnünk? (Igen.) Az eddig elmondottak alapján mi tehát ennek a természete? Az a férfi gondatlanul adott Nekem valamilyen mezei gyomokat, és arra kért, hogy egyem meg őket, anélkül, hogy ő maga tudta volna róluk, hogy micsodák. Amikor azt mondtam, hogy nem olyasfajta mezei gyomoknak néznek ki, nem vesztegette az időt, és megmondta Nekem, hogy ne egyem meg őket – és ez még nem minden. Másfajta mezei gyomokat is küldött, hogy azokat is egyem meg. Én nem ettem meg őket, mire ő ezt mondta: „Egyél belőlük, finomak. Én már kipróbáltam.” Miféle hozzáállás ez? (Tiszteletlen és felelőtlen.) Így van. Mindannyian érzitek ezt a hozzáállást? (Igen.) Jószándékú hozzáállás ez? Nincs itt semmi jószándék! Ez a férfi találomra szedett valamit, anélkül, hogy az bármibe is került volna neki, azután belerakta egy műanyag tasakba és Nekem adta, arra kérve Engem, hogy egyem meg. Még ha a juhoknak és a nyulaknak szednél mezei gyomokat, akkor is el kellene gondolkodnod a következőn: „Vajon megmérgezheti az állatokat, ha megeszik ezt?” Nem olyasvalami ez, amit meg kellene fontolnod? Ha az állatok etetésekor nem lennél hajlandó kockázatot vállalni, akkor hogy szedhetsz egyszerűen egy maroknyi mezei gyomot és adhatod ide Nekem, hogy egyem meg? Milyen beállítottság ez? Mi a probléma természete? Értitek? Ha egy ilyen ember így bánik Velem, szerintetek hogy bánna a beosztottaival vagy valakivel, akire úgy tekint, mint egy átlagemberre az utcán? Ez csak könnyed játszadozás. Milyen beállítottság ez? Elvetemült és ádáz. Jó embernek tekinthető ez a férfi? (Nem, nem tekinthető annak.) Nem tekinthető jó embernek. Ha valaki nem veszi komolyan az emberek testét és életét, ha hazárdírozik velük, és semmit sem érez utána, és ha tényleg egyáltalán semmi lelkiismeret-furdalást nem érez, hanem képes újra meg újra megtenni ugyanazt a dolgot: ez aztán furcsa a javából!

A történet elején mondtam néhány szót, amire talán nem nagyon figyeltetek. Azt mondtam, hogy azokból a mezei gyomokból némelyek emberi fogyasztásra valók, mások állati fogyasztásra valók, megint mások pedig mind emberi, mind állati fogyasztásra valók voltak. Ez egy „jól ismert mondás”, és van egy forrása. Tudjátok, hogy honnan ered? Egy történetre utal. Abból ered, amikor az a férfi abban a történetben ezt a néhány ajándékot adta. Ez a férfi a vetéssel volt megbízva, és háromfajta kukoricát vetett. Mi az a háromfajta? Az, amelyiket az emberek eszik meg, az, amelyiket állatok eszik, és az, amelyiket emberek és állatok is esznek; ez volt a háromfajta kukorica. Ez a háromfajta kukorica elég érdekes. Hallottatok róluk korábban? Nem hallottatok, és Én is ekkor hallottam róluk először, mivel ritkaságok. Végül összekeveredett a három kukoricafajta, mivel annyira felelőtlenek voltak azok, akik ültették őket: az állati fogyasztásra szánt kukoricát emberekkel etették meg, miközben az emberi fogyasztásra szántat állatoknak adták. Aki csak evett belőle, mind arra panaszkodott, hogy nem finom a kukorica, hogy nem olyan az íze, mint a gabonának, és hogy egy kicsit fűízű. Mit tettek azok, akik elvetették a kukoricát? Mivel felelőtlenül végezték a kötelességüket, összekeverték az emberi fogyasztásra szánt kukoricát az állati fogyasztásra szánttal, míg végül senki sem tudta megkülönböztetni a kettőt egymástól, és új magokat kellett vásárolniuk, és újra el kellett vetniük az egészet. Szerintetek hogy lett elvégezve ez a munka? Hát nincsenek alapelvek az efféle emberek cselekedeteiben? (Nincsenek.) Keresik vajon az igazságot a cselekedeteik során? (Nem keresik.) Ezzel a fajta hozzáállással, amelyet a cselekedeteik során tanúsítanak, azzal, hogy ilyen tiszteletlenek és felelőtlenek mindenki irányában, vajon mit gondolnak az efféle emberek az Istenben való hitről? Miként állnak hozzá az igazsághoz? Mekkora súllyal bír az igazság a szívükben? Mennyire jelentős számukra Isten identitása? Tudják vajon? (Nem tudják.) Nem kellene tudniuk ilyen fontos dolgokról? Akkor hát miért nem tudnak? A beállítottságukhoz van köze ennek. Milyen beállítottság ez? (Elvetemültség.) Elvetemültség, és az igazságtól való idegenkedés. Nincsenek tudatában annak, hogy milyen természetű, amit tesznek, és sosem próbálnak meg elgondolkodni vagy keresni, ahogyan magukat sem vizsgálják meg, miután megtesznek dolgokat. Ehelyett azt teszik, amit csak akarnak, azt gondolva, hogy amíg jó és helyes szándékaik vannak, addig nincs rá szükségük, hogy bárki is felügyelje vagy megkritizálja őket; azt gondolják, hogy teljesítették a feladataikat és a kötelezettségeiket. Így van? Egyesek ezt mondják: „Értjük a történetet, amelyet elmeséltél nekünk, de azt a részt még mindig nem értjük, amelyik a leginkább foglalkoztat bennünket, ez pedig a következő: Mi a Te hozzáállásod ahhoz, amikor ilyen dolog történik? Mi a Te hozzáállásod ahhoz az emberhez, aki ilyen dolgokat tesz? Harag, visszautasítás és irtózás? Vagy talán Te kedveled az ilyen embert?” (Utálat.) Nem utálni kell talán az ilyen dolgot? (De igen.) Mit gondolnátok, ha veletek történne ilyesmi? Tegyük fel, hogy egy kedves ember újra meg újra ismeretlen dolgokat ad neked, és mindenáron meg akar győzni téged: „Edd meg, jót tesz a testednek! Edd meg, segíteni fog megőrizni az egészségedet! Edd meg, jobban fogsz kinézni és életerősebb leszel tőle! Jól teszed, ha hallgatsz rám!” Mit gondolnál, ha amikor utánajártál, kiderülne, hogy értéktelen dolgokat adott neked az az ember? (Ami engem illet, én valószínűleg nem bajlódnék az ilyesfajta emberrel többé; bosszús lennék miatta, és nem szólnék hozzá – valahogy így éreznék.) Utálni kell az ilyen embereket, és fel kell háborodni rajtuk. És még mit kell érezni? Talán haragot, szomorúságot vagy fájdalmat? (Nincs semmi értelme.) Nincs értelme, igaz? Nincsenek talán olyan emberek, akik ezt mondják: „Ez az ember valószínűleg azért tette ezt, mert nem érti az igazságot”? Az emberek többsége nem érti az igazságot, de közülük hányan képesek ilyen dolgokat tenni? Nem úgy van talán, hogy minden ember más és más? (De igen.) Az emberek különbözőek. Pont úgy van, mint amikor az emberek üzletelnek egymással: amikor anyagi javak kicserélésére kerül sor, egyesek a korrektséget és a méltányosságot keresik. Még ha ezek az emberek hagyják is, hogy a másik fél egy kissé kihasználja őket, ez nem számít nekik – ily módon fennmarad a kapcsolatuk; van emberi mivoltuk, és nem érzik nagy nehézségnek azt, hogy egy kissé hátrányos helyzetbe kerülnek. Mások híján vannak az emberi mivoltnak, és szeretnek mindig kihasználni másokat: amikor másokkal üzletelnek, pusztán csak az a céljuk, hogy mások kárára előnyt kovácsoljanak maguknak és nyereségre tegyenek szert. Ha képesek némi hasznot húzni belőled, a kedvedben fognak járni és tartani fogják veled a kapcsolatot, ám ha nem, akkor dobni fognak téged. Semmiféle őszinteséget nem mutatnak irányodban; az ilyen embereknek nincs emberi mivoltuk.

Mit gondoltok az olyan típusú emberekről, akik olyan ajándékokat adnak, mint amilyenekről a mai történetben szó volt? Miért csinálnak ajándékot bizonyos dolgokból az efféle emberek? Véletlen volna? Ha csak egyszer történt volna meg sok év alatt, akkor lehetne véletlen, de tekinthető vajon még véletlennek, amikor egyetlen évszakban négyszer esik meg ugyanaz a dolog? (Nem tekinthető.) Ez a viselkedés részéről nem volt véletlen, ahogyan az efféle beállítottság sem nevezhető a romlottság pillanatnyi feltárulásának és kifejeződésének. Akkor hát mi volt ennek a viselkedésnek a természete? Mint korábban mondtuk, ez a viselkedés tiszteletlen, felelőtlen, meggondolatlan, elhamarkodott és impulzív, valamint civilizálatlan beállítottságból eredő volt. Akkor hát miért tett így az a férfi? Miért adta kizárólag Nekem azokat a dolgokat, és senki másnak? Az eltérő identitásom és státuszom jogosított fel Engem arra, hogy megkapjam ezeket az ajándékokat. Nem nyilvánvaló ebből annak az embernek a szándéka, aki az ajándékokat adta, valamint annak a természete, amit tett? Mi volt a célja? (Az, hogy behízelegje magát.) Így van. Milyen szóval jellemezhető a legpontosabban ez a behízelgése? Olcsó trükk: behízelgés és opportunizmus. Egy okos módja annak, hogy behízelegje magát nálad, hogy észrevétlenül belecsalogasson az általa ásott gödörbe, és hogy jó érzéseket keltsen benned önmagával kapcsolatban, miközben valójában a legkevésbé sem őszinte ember: a saját céljait akarja elérni anélkül, hogy bármiféle árat fizetne. Ez a férfi anélkül tett így, hogy részletesen átgondolta volna a következményeket, és egyszerűen csak adott valamit, amit ingyen szedett, csak hogy úgy érezd, mintha törődne veled, és hogy az elégedettség állapotába ringasson. Mit jelent ez valójában? Azt jelenti, hogy ez a férfi egyetlen fillér elköltése nélkül azt az érzést keltette benned, mintha az ő kárára hatalmas előnyökhöz jutottál volna, nyilvánvalóan ostobának nézve téged ezzel. Vagy talán nem ezt jelenti ez? Ezt gondolja magában: „Egy fillért sem költök, és nem erőltetem meg magam; nincs bennem semmi őszinteség Irántad. Mindössze adok Neked valamit, amiről emlékezhetsz rám, hogy azt gondold, kedves, gondoskodó és hűséges vagyok, és hogy szeretet van Irántad a szívemben.” Olcsó trükk és opportunizmus is egyben, amikor tévesen elhiteti veled magáról mindezt. A legolcsóbb úgynevezett kedvességet adni a legnagyobb haszonért és a legnagyobb előnyért anélkül, hogy bármiféle árat fizetne vagy bármennyire is őszinte lenne az ember, nem más, mint olcsó trükk. Megtenné ezt bármelyikőtök is? Mindenki megteszi – csak éppen ti eddig nem tettétek meg ugyanazt, amit ő, de megtennétek, ha alkalmatok adódna rá. Ez az első dolog, amit megállapítottam, amikor az ilyesfajta emberekkel foglalkoztam, vagyis, hogy nagyon jók az olcsó trükkök terén. Nem Isten az, akiben hisznek; olyasvalakit követnek, akiről azt gondolják, hogy hasznuk származik belőle, hogy megáldja őket, és hogy érdemes követni. Ez az egyetlen incidens teljességgel leleplezte az ilyen típusú emberek hitét és annak igazságát, hogy milyenek igazából. Az ilyen embereknek túlságosan leegyszerűsített a szeretetről, a hűségről és az Istennek való alávetettségről való megértése, és egy olcsó trükkhöz folyamodva igyekeznek elnyerni Isten jóváhagyását és áldásokban részesülni. Vajon őszinték Istenhez? Istenfélők bármily módon is? (Nem azok.) Akkor az egyéb dolgok még inkább ki vannak zárva. Ez az első dolog, amit megállapítottam. Ti hogy látjátok, igazam van? (Igazad van.) Talán igazságtalanul minősítem őt? A bolhából csinálok elefántot? Egyáltalán nem. Ha ennek az embernek a lényegét tekintjük, ennél sokkal súlyosabb a dolog. A legkevesebb, ami elmondható róla, az, hogy megtéveszti Istent és játszadozik Vele.

A második dolog, amire rájöttem, az az, ami az ilyen emberekből meglátható. Az emberi szív borzasztó! Mondjátok meg Nekem, mi ez a borzalom? Miért mondom azt, hogy az emberi szív borzasztó? (Ez az illető behízelgi magát Istennél, hogy kielégítse az áldások elnyerésére irányuló szándékát és vágyát, azután pedig felelőtlen és nem fontolja meg, hogy mi fog történni Isten testével, miután megeszi ezeket a dolgokat, vagy hogy mik lesznek a következmények. Annak mindig megfontolja a következményeit, hogy a saját családjának mit ad enni, de amikor Istennek ad valamit, egyáltalán nem veszi fontolóra a következményeket. Csakis azért tesz így, hogy a saját céljait elérje azáltal, hogy – tisztességes vagy tisztességtelen eszközökkel – behízelgi magát Istennél; látható, hogy különösen önző és megvetendő, hogy egyáltalán nincs hely a szívében Isten számára, és hogy nem Istenként bánik Istennel.) Nem azt jelenti vajon ez akkor, hogy nem kezel Engem emberi lényként? Fogalmazhatunk így? (Igen.) Micsoda borzasztó szándékok! (Igen, ha legalább úgy bánna Istennel, mint a saját rokonával, akkor nem csapná be Istent.) Ez igazán borzasztó. Ha a barátod lenne valaki, vajon így bánna veled? Nem. Megmondaná neked, hogy mit jó megenni, és ha lennének mellékhatásai annak, hogy megeszel valamit, akkor határozottan lebeszélne róla; olyasvalami ez, amit még a barátok is meg tudnak tenni. De ez az ember vajon meg tudja ezt tenni? Nem. Ha egyszer Velem ilyet tett, veletek is biztosan megtenné. Milyen egyéb borzalmak vannak még vele kapcsolatban? (Mélységesen számító ember. Felszínes melegszívűséggel leplezi, de belül terveket sző, megpróbálja a legolcsóbb dologból a lehető legnagyobb hasznot húzni, és ez borzalmas érzés.) Jó, ha így látjátok ezt. Amire az előbb utaltatok, az az önző oldala, ez pedig a cselszövésére utal. Csupán annak alapján, amit mindannyian mondtatok, honnan erednek ezek a dolgok, amelyek ott vannak mélyen egy emberben, ezek a dolgok, amelyek az emberi mivoltából feltárulnak, azok a dolgok, amelyeket képes vagy nem képes megérinteni, és amelyeket mások vagy képesek meglátni, vagy nem képesek meglátni és megmagyarázni? A szülők tanítják meg ezekre az embert? Az iskolában tanítják azokat? Esetleg a társadalom táplálja őket? Hogyan jönnek létre? Egy dolog biztos: ezek vele születnek az emberrel. Miért mondom ezt? Mivel függenek össze az ember veleszületett dolgai? Az ember természetlényegével függenek össze. Ez a férfi tehát hosszas előzetes megfontolás alapján vagy hirtelen szeszélytől vezérelve gondolkodott így? Olyasvalami inspirálta, amit valaki mástól látott, vagy pedig bizonyos körülmények között úgy érezte, hogy így kell tennie? Esetleg Én utasítottam rá, hogy tegyen így? Egyik sem. Noha kívülről hétköznapinak tűnhetnek ezek az apróságok, mindegyikük mögött rendkívüli természet rejlik. Az, aki ezeket a dolgokat tette, képes volt vajon felismerni, hogy milyen következményekkel fog járni, ha megteszi őket? Nem volt rá képes. Miért nem? Tegyük fel, hogy veszel egy olcsó árut egy utcai standnál azért, hogy a főnöködnek add. Mielőtt odaadnád, nem kell vajon kiértékelned a dolgokat és megkérdezned magadtól: „Megtalálhatja a főnököm ezt az árut az utcai standnál? Felmehet az internetre és megtudhatja, hogy mennyibe kerül? Felfedheti neki bárki is, hogy mennyibe kerül? Mit gondol majd rólam, miután meglátta?” Nem olyan dolgok ezek, amelyeket ki kellene értékelned? Először kiértékelnéd őket, és csak azután vásárolnád meg azt a dolgot. Ha a kiértékelést követően úgy éreznéd, hogy kedvezőtlen következményekkel járna, ha ajándékba adnád azt a dolgot, vajon akkor is odaadnád? Biztosan nem. Ha azt gondolnád, hogy olcsón megajándékozhatnád a főnöködet azzal a dologgal, ő pedig elégedett lenne vele, akkor biztosan odaadnád. A történetbeli férfi azonban e dolgok egyikét sem értékelte ki; mit gondolt hát? Azt gondolta csupán, hogy csakis így érheti el a szándékait. Ha most kielemzitek ezt, nyilvánvalóvá válik ennek a dolognak a természete. Mi látható meg ennek a dolognak a természetén keresztül? A második eredmény, amely meglátható az emberekben a velük történő érintkezésen keresztül, az, hogy borzasztó a szívük. Le lehet vonni valamilyen következtetést az ilyen emberek által felfedett romlott beállítottságról, legyen az szándékos vagy önkéntelen? Mi miatt olyan borzasztó az emberi szív? Amiatt talán, hogy túlságosan érzéketlen? Az érzéketlen ember olyasvalaki, aki híján van az észlelésnek. Pontos megfogalmazás lenne érzéketlenként jellemezni őket? (Nem.) Akkor hát a tudatlanság miatt van? (Nem, nem amiatt.) Akkor végső soron mégis minek tulajdonítható az oka? Az emberek elvetemült beállítottságainak tulajdonítható. El kell mondanom nektek, hogy miben rejlik az emberek borzasztó volta: abban a tényben, hogy démonok lakoznak a szívükben. Hogyan éreztek ti mindannyian ezzel kapcsolatban? Miért mondom, hogy démonok lakoznak az emberek szívében? Mi a megértésetek? Nem gondoljátok, hogy ez egy borzasztó kijelentés? Nem rettentek meg a hallatán? Korábban nem gondoltátok, hogy démonok lakoznak a szívetekben; azt gondoltátok, hogy csupán romlott beállítottságotok van, de nem tudtátok, hogy démonok lakoznak bennetek. Most már tudjátok. Vajon nem súlyos probléma ez? Szerintetek igazam van? (Igen.) Ez vajon nem mutat rá a probléma gyökerére? (De igen.) Gondolkodjatok el rajta, hogy vajon miért mondtam, hogy démonok lakoznak az emberek szívében. Gondoljátok meg: egy lelkiismerettel és észszerűséggel bíró ember vajon becsapná így Istent? Ez vajon Istennek való alávetettség? Aki így tesz, tudatosan ellenáll Istennek, és egyáltalán nem bánik Istenként Vele. Most, hogy Isten eljött a földre, hogy megmentse az emberiséget, milyen kapcsolat van az ember és Isten között? Fölé- és alárendelt kapcsolat? Barátság? Rokoni viszony? Miféle kapcsolat ez valójában? Hogyan kezelitek és közelítitek meg ezt a kapcsolatot? Miféle gondolkodásmóddal kell rendelkezned, amikor érintkezel Istennel és egyetértésben vagy Vele? Minek kell lennie a szívedben ahhoz, hogy jól ki tudj jönni Istennel? (Félelemnek.) A félelem mindenki számára valószerűtlennek tűnik. (Rettegésnek.) A rettegést nem lehet elérni. Ha hétköznapi emberként bánsz Velem – csak úgy, mint egy ismerőssel, akivel még nem értitek meg túl jól és eléggé egymást ahhoz, hogy barátok legyetek –, akkor hogyan lehet harmonikus és barátságos kapcsolat közöttünk? Egy lelkiismerettel bíró embernek tudnia kellene, hogy miként tegye helyénvaló módon az ilyen dolgokat. (Tiszteletre van szükség.) Ez a legalapvetőbb minimum, amivel rendelkeznetek kell. Tegyük fel, hogy találkozik két ember: még nem ismerősök, és nem tudják egymás nevét. Ha az egyikük gyanútlannak látja a másikat és játszadozni akar vele, akkor nem zsarnokot játszik vajon? Ahol még csak minimális tisztelet sincs, ott maradt bármennyi emberi mivolt? Ahhoz, hogy az emberek ki tudjanak jönni egymással, bármilyen vita vagy konfliktus adódjék is, legalább tisztelniük kell egymást. A tisztelet a magaviseletben megnyilvánuló alapvető józan ész, és minden emberi lény között van egy minimális tisztelet. Megvan vajon ez a tisztelet, amikor Istennel érintkeznek az emberek? Ha még eddig a pontig sem tudsz eljutni, akkor véleményed szerint milyen kapcsolat van valójában Isten és közötted? Akkor egyáltalán nincs semmilyen kapcsolat – még olyan sem, ami egy kívülállóra jellemző. Éppen ezért az az illető, aki az ajándékokat adta, képes volt így bánni Istennel: nem csupán nem tisztelte Istent, hanem be is akarta csapni Őt. Nem érezte a szívében, hogy tisztelni kellene Istent, vagy hogy gondosan és alaposan figyelembe kellene venni az Ő egészségét, valamint azt, hogy milyen következményekkel jár, ha megeszi az ajándékokat – ezek nem tartoztak azon dolgok körébe, amelyeket fontolóra vett. Beérte annyival, hogy trükkökkel rábírja Istent, hogy kedvezzen neki; azt találta a legjobbnak, ha képes becsapni Istent. Ilyen volt a szíve. Hát nem szörnyű, ha ilyen szíve van az embernek? Ez borzasztó!