Az antikrisztusok szeretik a hazugságokat és a csalást – és még mit szeretnek? A taktikákat, a tervek kovácsolását és a cselszövést is szeretik. A Sátán filozófiája szerint működnek, soha nem keresik az igazságot, teljességgel hazugságokra és csalásra hagyatkoznak, valamint terveket kovácsolnak és cselt szőnek. Nem számít, milyen világosan beszélsz az igazságról: még ha elismerően bólogatnak is, akkor sem fognak az igazságalapelvek szerint cselekedni. Helyette egyre csak törik a fejüket, és tervek kovácsolásához, valamint cselszövéshez folyamodnak. Nem számít, milyen világosan beszélsz az igazságról, úgy látszik, nem képesek megérteni azt; egyszerűen úgy teszik a dolgokat, ahogy hajlandóak megtenni őket, ahogy akarják tenni őket, és ahogy az a saját érdekeiket szolgálja. Kellemes a beszédük, elrejtik vele az igazi arcukat és az igazi jellemvonásaikat, bolonddá téve és becsapva az embereket, és ha bedőlnek nekik mások, akkor elégedettséget éreznek, és akkor teljesültek az ambícióik és a vágyaik. Ez az antikrisztusok következetesen alkalmazott módszere és megközelítése. Ami azokat a becsületes embereket illeti, akik egyenesen beszélnek, akik őszintén beszélnek és nyíltan beszélgetnek a saját negativitásukról, gyengeségükről és lázadó állapotaikról, és akik a szívükből szólnak: az antikrisztusok legbelül viszolyognak tőlük és hátrányosan megkülönböztetik őket. Azokat szeretik, akik – hozzájuk hasonlóan – elvetemülten és csalárd módon beszélnek, és nem gyakorolják az igazságot. Amikor ilyen emberekkel találkoznak, örülnek a szívükben, mintha találtak volna valakit, aki olyan, mint ők. Nem aggódnak többé amiatt, hogy mások jobbak náluk, vagy hogy képesek felismerni őket. Talán nem az antikrisztusok elvetemült természetének a megnyilvánulása ez? Nem azt bizonyíthatja vajon, hogy elvetemültek? (De igen.) Miért illusztrálhatják ezek a dolgok, hogy az antikrisztusok elvetemültek? Egy lelkiismerettel bíró, racionális teremtett lénynek a pozitív dolgokat és az igazságot kell szeretnie. Az antikrisztusoknak azonban minden ilyen pozitív dolog púp a hátukon és tüske az oldalukban. Aki csak betartja vagy gyakorolja azokat, az ellenségükké válik, és ők ellenségesek az ilyen egyénekkel szemben. Nem hasonló természetű ez, mint a Sátán Jóbbal szembeni ellenségessége? (De igen.) Ugyanaz a természet, ugyanaz a beállítottság, mint a Sátáné, és ugyanaz a lényeg. Az antikrisztusok természete a Sátántól ered, és ők ugyanabba a kategóriába tartoznak, mint a Sátán. Éppen ezért az antikrisztusok szövetségben állnak a Sátánnal. Túlzó vajon ez a kijelentés? Nem, egyáltalán nem az; teljességgel helytálló. Miért? Azért, mert az antikrisztusok nem szeretik a pozitív dolgokat. Csalásban szeretnek részt venni, a hazugságokat szeretik, az illuzórikus látszatokat és a színlelést. Ha valaki leleplezi az igazi arcukat, képesek vajon arra, hogy alávessék magukat és örömmel fogadják ezt? Nem csupán elfogadni nem tudnák, hanem még bántalmazást is zúdítanának válaszképpen az illetőre. Haragra gerjednek és dührohamot kapnak azok miatt, akik megmondják az igazat vagy leleplezik az igazi arcukat. Lehet például egy olyan antikrisztus, aki nagyon ügyesen színlel. Mindenki úgy tartja róla, hogy jó ember: szeretetteljes, együtt tud érezni az emberekkel, megérti mások nehézségeit, és gyakran támogató és segítőkész azok irányában, akik gyengék és negatívak. Valahányszor másoknak nehézségeik támadnak, ő képes figyelmet és elnézést tanúsítani irántuk. Ez az antikrisztus az emberek szívében nagyszerűbb Istennél. Ha leleplezed egy ennyire erényesnek tűnő ember színlelését és szélhámosságát, ha megmondod neki az igazat, vajon el tudja fogadni? Nemcsak hogy nem fogja elfogadni, de még fokozni is fogja a színlelést és a szélhámosságot. Mondd meg Nekem: ha lelepleznéd a farizeusok szélhámosságát, amikor kiállnak az utcasarkokra kezükben az írásaikkal, hogy ott imádkozzanak és felolvassanak másoknak, és megmondanád nekik, hogy csak a magamutogatás végett csinálják az egészet, vajon beismernék, amit mondasz? Boldogan elfogadnák? Elgondolkoznának a szavaidon? Képesek lennének belátni, hogy szélhámosság és csalás, amit művelnek? Képesek lennének elgondolkozni, bűnbánatot tartani és soha többé nem cselekedni ekképpen? Egyáltalán nem. Ha ezzel folytatnád: „A cselekedeteid félrevezetik az embereket, te pedig pokolra jutsz és meg leszel büntetve”, az nem az igazság közlése volna? (De igen.) Ez az igazság közlése. És vajon elfogadnák? Nem, azonnal haragra gerjednének és ezt mondanák: „Micsoda?! Azt mondod, hogy pokolra jutok és meg leszek büntetve? Ez képtelenség! Istenben hiszek, nem benned! A te szavaid semmit sem jelentenek!” Vajon ez lenne a vége? Mit tennének utána? Így folytatnák: „Sokfelé utaztam, oly sok embernek hirdettem az evangéliumot, olyan sok gyümölcsöt teremtem, oly sok keresztet hordoztam, annyit szenvedtem börtönben – te, gyermekem, még az anyád méhében voltál, amikor én hinni kezdtem az úrban!” Fel lett fedve a természetük, nem igaz? Hát nem a türelemről és a toleranciáról prédikálnak – ők miért nem képesek akkor ezt az apróságot tolerálni? Miért nem képesek tolerálni? Azért nem, mert megmondtad az igazat, felfedted az igazi énjüket, és nincs rendeltetési helyük. Vajon képesek ezt is tolerálni? Ha nem antikrisztusok, ha az antikrisztusok útján járnak, de el tudják fogadni az igazságot, és szélhámos megnyilvánulásuk is van, akkor mit fognak tenni, ha leleplezed a szélhámosságukat? Lehet, hogy nem fognak azonnal elgondolkozni magukon, és valótlanul és sekélyesen hangozhat azt állítani, hogy így tennének. A normális emberek többségének azonban az az első reakciója ennek hallatán, hogy szúró fájdalmat érez a szívében. Mit jelent ez a szúró fájdalom? Azt jelenti, az embereket megérintette, amit hallottak; nem számítottak arra, hogy valakinek lesz bátorsága ilyen meggondolatlanul cselekedni, kimondani az igazat és így elítélni őket előttük – sosem számítottak ilyen szavakra, és soha nem hallottak ilyeneket korábban. Azonkívül szégyenérzetük is van, és meg akarják őrizni a jó hírüket. Ahogy azon töprengenek, hogy azt mondtad nekik, hogy félrevezetik az embereket, amikor kiállnak az utcasarokra imádkozni és az írásokat olvasni, önvizsgálatot tartanak és felismerik, hogy csakugyan azt akarták megmutatni ezzel az embereknek, hogy mennyire odaszántak, hogy mennyire szeretik az Urat, és hogy mennyit képesek szenvedni, valamint azt is felismerik, hogy ez szélhámosság, és hogy igaz, amit mondtál. Felismerik, hogy ha így folytatják, nem lesznek képesek az emberek szeme elé kerülni. Szégyenérzetük van, és e szégyenérzet miatt talán képesek lesznek türtőztetni magukat valamennyire és felhagyni a gonosztetteikkel vagy azokkal a cselekedeteikkel, amelyek szégyentelenek és rontanák a jó hírüket. Mit jelent az, amikor többé már nem cselekednek így? Némi bűnbánatra enged következtetni. Nem biztos, hogy valóban bűnbánatot fognak tartani, de legalább fennáll a bűnbánat lehetősége, ami sokkal jobb az antikrisztusoknál és a farizeusoknál. Mitől jobb? Azért jobb, mert nekik van lelkiismeretük és szégyenérzetük, és mások leleplező szavai szíven szúrják őket. Lehet ugyan, hogy szégyellik magukat, és hogy meg lett sértve a méltóságuk, de legalább el tudják ismerni, hogy helytállóak ezek a szavak. Még ha a jó hírüket nem is tudják megőrizni, mélyen legbelül már elismerték ezeket a szavakat és alávetették magukat nekik, és ezzel máris elfogadták azokat. Miben különböznek ettől az antikrisztusok? Miért mondjuk azt, hogy az antikrisztusok elvetemültek? Az antikrisztusok elvetemültsége abban a tényben rejlik, hogy amikor hallanak valamit, ami igaz, nemcsak elfogadni képtelenek, hanem éppen ellenkezőleg: gyűlölik is azt. Azonkívül a maguk módszereihez folyamodnak, kifogásokat, érveket és különféle objektív tényezőket keresnek, amelyekkel megvédhetik és kimagyarázhatják magukat. Milyen célt akarnak elérni? Pozitívvá akarják változtatni a negatív dolgokat és negatívvá a pozitív dolgokat – visszájára akarják fordítani a helyzetet. Hát nem elvetemült dolog ez? Ezt gondolják: „Nem számít, mennyire van igazad, vagy mennyire vannak összhangban a szavaid az igazsággal, vajon ellene tudsz állni az én meggyőző beszédemnek? Noha nyilvánvalóan hamis, megtévesztő és félrevezető minden szó, amit kimondok, akkor is tagadni fogom és el fogom ítélni, amit mondasz.” Hát nem elvetemült dolog ez? De, nagyon is elvetemült. Azt gondoljátok, hogy amikor jó embereket látnak az antikrisztusok, akkor a szívükben nem tartják becsületesnek őket? Becsületes és az igazságra törekvő embereknek tartják őket, de miként definiálják a becsületességet és az igazságra való törekvést? Azt gondolják, hogy a becsületes emberek ostobák. Az antikrisztusok viszolyognak az igazságra való törekvéstől, megvetik azt és ellenségesen viszonyulnak hozzá. Úgy hiszik, hogy hamis dolog, hogy senki sem lehet olyan ostoba, hogy az igazságra törekedve mindenről lemondjon, bárkinek bármit elmondjon, és mindent Istenre bízzon. Senki sem ilyen ostoba. Úgy érzik, hogy e cselekedetek mindegyike hamis, és egyikben sem hisznek. Vajon elhiszik az antikrisztusok, hogy Isten mindenható és igazságos? (Nem.) Így aztán kérdőjeleket tesznek a fejükben mindezen dolgok mögé. Mire utal ez? Hogyan értelmezzük ezt a tömérdek kérdőjelet? Az antikrisztusok nem csupán kétségbe vonják vagy megkérdőjelezik, hanem végül tagadják is a fentieket, és az a céljuk, hogy a visszájára fordítsák a helyzetet. Mit értek azalatt, hogy a visszájára akarják fordítani a helyzetet? Ezt gondolják: „Mi haszna annak, ha ennyire igazságos valaki? Ha egy hazugságot ezerszer elismételnek, igazság lesz belőle. Ha senki sem mondja az igazságot, akkor az nem az igazság, és nincs haszna – akkor az csak egy hazugság!” Nem a jó és a rossz kiforgatása ez? Ez a Sátán elvetemültsége – a tények eltorzítása, valamint a jó és a rossz kiforgatása – ők ezt szeretik. Az antikrisztusok kiválóan értenek a színleléshez és a csaláshoz. Amiben kiemelkedőek, az természetesen a velejükben rejlik, a velejükben pedig pontosan az rejlik, ami a természetlényegükben. Mi több, ez az, ami után sóvárognak és amit szeretnek, és a világban való túlélésük módját is ez szabályozza. Hisznek az olyan mondásokban, mint az, hogy „A jók fiatalon halnak meg, a gonoszok ezer évig élnek”, hogy „Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”, „Az ember sorsa a saját kezében van”, „Az ember diadalmaskodni fog a természet fölött”, és így tovább. Összhangban van vajon e kijelentések bármelyike is az emberi mivolttal vagy azokkal a természeti törvényekkel, amelyeket fel tudnak fogni a normális emberek? Egyik sincs. Akkor hát hogy lehetnek annyira oda az antikrisztusok ezekért a Sátántól eredő ördögi mondásokért, sőt, hogyan kezelhetik azokat jelmondatukként? Erre csak azt lehet mondani, hogy azért teszik, mert túlságosan elvetemült a természetük.

Volt egy bizonyos gyülekezetvezető, akivel nagyjából egy év leforgása alatt kapcsolatba kerültem néhányszor. Több alkalmunk is volt találkozni, de korlátozottak voltak a beszélgetéseink, mert nem volt az a szabadon beszélő fajta. Mit jelent, hogy „nem volt az a szabadon beszélő fajta”? Azt jelenti, hogy akkor sem mondott sokat, ha kérdéseket tettél fel neki. Vajon másokkal is ilyen volt, akikkel a gyülekezetben szóba elegyedett? Két lehetséges helyzet volt: a hozzá hasonlóan gondolkodók számára rengeteg mondandója volt, azok társaságában viszont, akikkel nem gondolkodtak hasonlóan, óvatos lett és kevésbé szabadon beszélt. Később összességében arra a megállapításra jutottam, hogy a Velem folytatott beszélgetései alatt öt „klasszikus” mondás hangzott el tőle összesen. Nem beszélt szabadon, és ha mondott valamit, az „klasszikus” mondássá vált. Miféle ember az ilyen? Nevezhetjük őt „különleges személynek”? Elég normális dolog, hogy gyülekezetvezetők és dolgozók kapcsolatba lépnek Velem és megbeszélnek Velem dolgokat, nem igaz? Ez a személy azonban kivételes volt. Öt mondás hangzott csak el a szájából, öt hihetetlenül „klasszikus” mondás. Hallgassátok meg, hogy mitől ilyen „klasszikusak” ezek a mondások. Mindegyik mondásának megvan a maga kontextusa és van egy kis háttértörténete. Kezdjük azzal, hogy honnan eredt az első mondása.

Volt az általa vezetett gyülekezetben egy gonosz ember, aki sok rosszat tett és megzavarta a gyülekezet munkáját. Mindenki látta rajta, hogy gonosz, ezért elkezdtek beszélgetni róla és kibeszélni a dolgait. Ahhoz, hogy kizárják és elküldjék, jelentést kellett tenni róla a gyülekezetben, hogy mindenki megtudja, milyen rossz dolgokat tett, és hogy miért jellemzik gonosz emberként és küldik el őt. Miközben le lett leplezve néhány rossz dolog, amelyeket ez a gonosz ember művelt, ez a vezető, aki általában nem beszélt sokat, felszólalt és ezt mondta róla: „Jót akart.” Miként látta azt, hogy ez a gonosz ember ilyen rossz dolgokat tett és megzavarta a gyülekezet munkáját? Úgy, hogy „jót akart”. Azt hitte, hogy egy rossz ember rossz cselekedetei mindaddig összhangban vannak az igazsággal, amíg jót akar az illető. Szerinte, ha jót akar valaki, akkor még az általa okozott bomlasztások és zavarok is összhangban vannak az igazsággal, függetlenül a cselekedetei természetétől, legyen az jó vagy rossz, és függetlenül a cselekedetei következményeitől. „Jót akart.” Ez volt ennek a vezetőnek az első mondása. Hallottatok valaha efféle beszédet? Egy gonosz ember nyilvánvalóan gonoszságot művel, de valaki mégis azt állítja, hogy jó szándék lakozott benne, miközben azokat a rossz dolgokat tette. Mindenki tisztán lát ezzel a mondással kapcsolatban? Úgy hiszem, hogy némelyeket talán félrevezethet ez a mondás, mivel az emberek többsége azt gondolja, hogy ha jót akar valaki, akkor nem kell vele foglalkozni, és hogy ha jó szándéktól vezérelve tesz valami rosszat valaki, akkor nem szándékosan művel gonoszságot. Miután ez a vezető így felkavarta és félrevezette az embereket, fennállt az esélye, hogy egyesek átállnak az oldalára, és szimpatizálni kezdenek a gonosz emberrel. Ha nem vezette volna félre őket ez a vezető, akkor az emberek többsége helyesen értelmezte volna ezt az ügyet és úgy gondolta volna, hogy ki kell zárni és el kell küldeni ezt a gonosz embert, amiért gonoszságot művelt. Miután azonban felkavarta és félrevezette őket ez a vezető, némelyek ezt gondolták: „Jót akart az illető, ez logikus. Néha mi is ilyenek vagyunk. Ha jó szándékból valami rosszat teszünk, akkor talán bennünket is ki kell takarítani és el kell küldeni?” Ennek eredményeként aztán átálltak ennek a vezetőnek az oldalára. Miért? A saját jövőjükön gondolkodtak. Ugye milyen könnyen elfogadták az emberek ennek a vezetőnek a mondását? Milyen következményekkel járt az, hogy elfogadták? Kétségek merültek fel bennük Istent, az Ő igazságos természetét, valamint azokat az alapelveket illetően, amelyek szerint Isten eljár. Kétségek merültek fel bennük azon alapelveket illetően, amelyek szerint Isten háza eljár, kérdéseket vetettek fel velük kapcsolatban, majd elítélték azokat. Ilyen kétségeket tápláltak a szívükben. Valójában nem azért küldték el ezt a gonosz embert, mert tett egy rossz dolgot. Isten házában senkit sem küldenek el egyszerűen azért, mert eseti jelleggel hibázik, akár kétkezi munkát, akár különleges kötelességet, akár technikai készségeket igénylő kötelességet végez. Mindannyiuk esetében a következetes viselkedésüket jellemzik a gyülekezetvezetők és a testvérek közösen, és azután kezelik őket. Ha például valaki mindig lusta, amikor dolgoznia kellene, és kifogásokat keres a munka elkerülése végett, akkor vajon helyénvaló elküldeni őt ezen viselkedése alapján? (Igen, az.) Így van, ez helyénvaló. Ha például takarításra osztanak be, te pedig gyakran napraforgómagot eszel, teát iszol, újságot olvasol, és nemtörődöm módon szétszórod magad körül a napraforgóhéjat, akkor nem hanyagolod-e el a felelősségeidet? Nemcsak hogy nem takarítasz, de még rendetlenséget is csinálsz, ami azt jelenti, hogy elhanyagolod a felelősségeidet. Ha nem vagy kompetens a munkád terén, akkor az alapelvekkel teljességgel egyező dolog, hogy elküldjenek téged, és nem szabad ezzel vitatkoznod. Ez a gyülekezetvezető viszont azt állította, hogy az illető jót akart, ez pedig félrevezette az embereket. Miután a vezető így felkavarta és félrevezette az embereket, némelyikük követni kezdte őt, és egyetértésre jutottak. De vajon hová helyezték Istent és az igazságalapelveket, amikor így cselekedtek? Olyanok lettek, mint egy család, úgy beszéltek, hogy a „mi gyülekezetünk” és „a mi Istenünk háza”. Hogyan definiálható a „gyülekezet” és „Isten háza”? Lehet olyan háza Istennek, ahol nincs ott Isten? (Nem.) Ha Isten nincs ott valahol, ott létezhet és alapítható vajon gyülekezet? (Nem.) Mit jelentett tehát, amikor azt mondták, hogy „a miénk” és hogy „hozzánk tartozó”? Azt jelentette, hogy elszakadtak Istentől. A gyülekezet ennek a zavaros fejű vezetőnek a gyülekezetévé vált, ő lett a gyülekezet mestere, míg azok az úgynevezett testvérek és zavaros fejű emberek egy bandát alakítottak vele és rokonokként viselkedtek az irányában. Eltávolodtak Istentől, így Isten egy „Isten házán” kívüli szerepet vállalt. Ezekkel a következményekkel járt, amikor az említett körülmények között elhangzott ez az első mondás ennek a vezetőnek a szájából. Mindenki különösen nagyra értékelte őt, ezt gondolván: „A mi gyülekezetvezetőnk igazságos, tekintettel van ránk, megbocsátja a gyengeségeinket, és még fel is szólal az érdekünkben. Ha hibázunk, Isten mindig leleplez és megmetsz minket, a vezetőnk viszont mindig megóv minket, ahogy egy tyúkanyó óvja a csibéit. Ha ő ott van velünk, nem érhet minket semmi baj.” Mindenki hálás volt neki. Ezekkel a következményekkel járt ennek a vezetőnek az első mondása.

Folytassuk most ennek a vezetőnek a második mondásával. Volt valamilyen külső ügyekkel kapcsolatos munka a gyülekezetben, amelyet az emberek többsége nem tudott elvégezni, vagy túlságosan lefoglalták őket a kötelességeik ahhoz, hogy elintézhessék. Volt néhány csupán névleges hívő, akik jól értettek a külső ügyek kezeléséhez, így hát Isten háza elkülönített egy kevés pénzt arra, hogy egy ilyen emberrel végeztesse el ezeket a feladatokat, és olykor még egy kicsit többet is költött arra, hogy ez az illető jó néhány feladatot elvégezzen Isten háza nevében. Mondjátok meg Nekem, megszegte vajon az Isten házára vonatkozó alapelveket, hogy még 200 jüant költöttek ilyen ügyek elintézésére? Csak így lehetett elintézni azokat az ügyeket, és mivel jó eredményekkel járt, így kezelték őket. Azzal, hogy plusz 200 jüant adtak annak az illetőnek, Isten háza kényelmesen elintézhette ezeket az ügyeket, és sok dolog meg lett oldva. Megérte vajon elkölteni azt a plusz 200 jüant? (Megérte.) Teljes mértékben megérte. Helyénvaló volt így tenni a dolgokat. Ha olyasvalakinek adná Isten háza azt a 200 jüant, aki nem tudja elintézni azokat a feladatokat, akkor az pénzkidobás lenne. Az viszont, hogy ennek az illetőnek adták oda azt a plusz 200 jüant, azt jelentette, hogy jól el lehetett végezni azokat a feladatokat – akkor hát összhangban volt-e az alapelvekkel az, hogy Isten háza így kezelte a dolgokat? (Összhangban volt az alapelvekkel.) Összhangban volt akkor az alapelvekkel az, hogy ezt nem beszélték meg a testvérekkel, illetve nem kommunikálták feléjük? (Összhangban volt az alapelvekkel.) Joga van a Fennvalónak így kezelni a dolgokat? (Igen.) Igen, ez bizonyos. Ám ez a gyülekezetvezető ezt mondta: „Azt mondták a testvérek, hogy az az illető plusz 200 jüant kapott... Csak a testvérek nevében kérdezlek erről az ügyről. Nem értik ezt az alapelvet, és szeretnénk utánajárni, hogy miként beszélgessünk az igazságnak erről az aspektusáról.” A vezető félmondatokban beszélt csak. Ez volt a második mondása. Nyilvánvalóan kérdés volt ez a mondás, amely ezt jelentette: „Azt mondod, hogy minden, amit teszel, összhangban van az alapelvekkel, de ez a dolog nincs, néhány testvérnek pedig véleményei és elképzelései vannak ezzel kapcsolatban, úgyhogy meg kell kérdezzelek a nevükben: Hogyan magyarázod ezt a dolgot? Adj magyarázatot!” Ez egy kérdés, nem igaz? Most pedig rajta, elemezzétek, hogy hány üzenet rejlett benne – mi a nézetetek egy ilyen dolog hallatán? Hogyan látjátok ezt az embert ennek alapján? (Isten, kérdőre vonó hangneme volt ennek a mondásának. Ez az ember kérdőre vonta Istent. Valójában neki is megvoltak a maga elképzelései ezzel az üggyel kapcsolatban. Nem a saját, igazi gondolatait fejezte ki, hanem azt mondta helyette, hogy a testvérek nem tudják elfogadni a Fennvaló döntését, és hogy nekik voltak véleményeik azzal kapcsolatban. Amikor a testvéreknek elképzeléseik voltak, akkor neki gyülekezetvezetőként beszélnie kellett volna velük az igazságról a probléma megoldása érdekében, de nemcsak hogy nem oldotta meg azt, hanem még kérdőre is vonta Istent ezekkel az elképzelésekkel. Csalárd és elvetemült beállítottság van benne.) Két pont hangzott el: egyrészt az, hogy ez a vezető kérdőre vonta a Fennvalót, másrészt pedig az a tény, hogy ő már elképzeléseket táplált legbelül, mégis ezt mondta: „A testvérek nem értik az alapelveket, és utána akarnak járni.” Van-e probléma ezzel a mondással? Vajon ennyire fontosak voltak számára a testvérek? Ha annyira fontosnak tekintette a testvérek életbe való belépését, akkor, amikor ilyen erős elképzeléseik támadtak, miért nem oszlatta el azokat? Nem hanyagolta ezzel a felelősségét? De igen, hanyag volt. Nem oldotta meg a problémát, sőt, szégyentelenül kérdőre vonta a Fennvalót a testvérek elképzeléseire hivatkozva. Miért tett hát így? Mi miatt volt képes kérdőre vonni a Fennvalót? Nem voltak-e neki is elképzelései? Nem voltak-e neki is gondolatai a Fennvaló döntését illetően? Nem érezte vajon ő is úgy, hogy nem megfelelően lett kezelve ez az ügy? Nem neki juttatták azt a 200 jüant, ezért úgy érezte, hogy kimaradt valamiből, nem igaz? Ezt gondolta: „Nekem kellett volna megkapnom azt a plusz 200 jüant, mi érdemeljük meg. Az a fickó álhívő, nem neki kellett volna megkapnia. Mi igazán hiszünk istenben, és mi vagyunk isten házának a népe, nem ő.” Nem így értette talán? (De igen.) Pontosan így értette. És ezt nem mondta ki egyenesen; dadogva nyögte ki. Most, hogy hallottátok, értitek ezt vagy sem? Milyen nézőponton vagytok ebben a pénzköltéssel kapcsolatos ügyben? A többség meg tudja érteni ezt az apróságot. Ha Isten házának óriási munkájára gondolunk, csakugyan észre kellett volna vennie plusz 200 jüan elköltését annak a vezetőnek? Ráadásul nem is az ő zsebéből került ki az a pénz, akkor hát miért zaklatta fel magát annyira miatta? Nem csupán irigy volt annak láttán, hogy mások jó emberek? Nem erre célzott vajon? Ti képesek vagytok megérteni, amit az imént magyaráztam el nektek? Van köztetek bárki, aki nem ért egyet és ezt mondja: „Nem! A tudtunkon kívül elkölteni plusz 200 jüant – borzasztó, hogy nincs jogunk tudni erről. Nem Isten háza felajánlásainak az eltékozlása ez vajon?” Mit jelent Isten házának a fogalma? Mit jelent a felajánlások fogalma? Hadd mondjam el neked, hogy a felajánlások nem mindenkihez tartoznak, nem a testvérek tulajdonát képezik; ha csak testvérek volnának, és nem lenne Isten, akkor nem Isten házának neveznénk Isten házát. Amikor Isten megjelenik és munkálkodik, amikor embereket szólít Maga elé és megalapítja az egyházat – ez Isten háza. Amikor a testvérek felajánlják a tizedet, azt nem Isten házának ajánlják fel, nem az egyháznak, és semmiképpen sem valamely egyénnek ajánlják fel. Isten az, akinek azt a tizedet felajánlják. Egyszerűen fogalmazva: Istennek adják azt a pénzt; az az Ő magántulajdona. Mi következik abból, hogy a magántulajdona? Az, hogy Isten úgy oszthatja el, ahogy jónak látja, és hogy a vezető nincs arra feljogosítva, hogy beleszóljon. Hadd mondjam el neked, hogy egy kicsit túlzó és szükségtelen volt kérdéseket feltenni és az igazságot keresni e miatt az ügy miatt; ez a vezető hamisan viselkedett és színlelt! Olyan sok jelentőségteljes ügy volt, amelyekkel kapcsolatban nem kereste az igazságot ez a vezető, de ebben az ügyben mégis az igazság keresése mellett döntött. Miért nem kezelte azt a gonosz embert? Miért nem kereste az igazságot, ezt mondván: „Ennek az illetőnek gonosz cselekedetekről tanúskodó megnyilvánulásai voltak; minden testvér gyomra felfordul tőle. Nem kellene ezt kezelnem?” Ezzel kapcsolatban nem tett fel kérdéseket a vezető; teljességgel vak volt ezzel a gonosz emberrel kapcsolatban. Hát nem probléma ez? Mi volt ennek a vezetőnek az első mondása? (Jót akart.) „Jót akart.” Nézzétek, milyen „jóindulatú” volt ez az ember; mekkora képmutató! Elvetemült volt, de a szavai tele voltak jóindulattal és erkölcsiséggel; mézédesek voltak a szavai, de a szívében tőr lapult, és nem viselkedett emberként. Mi volt a második mondása? „Isten háza plusz 200 jüant adott valakinek egy feladat elvégzésére. A testvéreim nevében keresni akarom az igazságot azzal kapcsolatban, hogy miként kellene megértenünk és felfognunk az alapelvet ebben az ügyben.” Én teljes kijelentésként fogalmaztam meg ezt, de ő persze nem így mondta el. Hezitálva beszélt, ezért nehéz volt megérteni, hogy mire céloz. Egyszerűen így beszélt. Ez volt ennek a vezetőnek a második mondása.

Most hallgassátok meg ennek a vezetőnek a harmadik mondását. Mindenki együtt dolgozott: ástak. Mindenki azt a feladatot kapta, hogy töltsön meg egy kosarat földdel. Volt egy ember, aki gyorsan dolgozott és elsőként elkészült, majd leült, vizet ivott és pihent, a többiekre várva. Akkor valami rosszul alakult. Mi alakult rosszul? Felmerült a harmadik probléma. Ez a vezető ismét eljött, hogy megkérdezze a Fennvalót, ezt mondván: „Van itt valaki, aki gyorsan dolgozik és sebesen mozog, de van vele egy baj. Miután befejezte a munkát, csak leül, és senkinek sem segít, így mindenki véleményeket kezd formálni róla.” A Legfőbb testvér ezt kérdezte: „Általában lusta ez az ember, amikor dolgozik?” A vezető így felelt: „Nem, nem az. Egyszerűen csak gyorsan dolgozik, és miután elkészült, csak leül és vár, senkinek sem segít, így a testvéreknek megvan róla a véleményük, azt mondják, hiányzik belőle a könyörület.” Amikor megemlítették ezt a testvérek, a vezető elszomorodott. Ezt gondolta: „Ó, jaj, lám csak, milyen kegyetlen ez az ember! A testvéreim elfáradtak a munkában, lassan dolgoznak, és senki sem segít nekik.” Az egész csoport zaklatott volt, így ő is annak érezte magát. Milyen „empatikus” volt ez a részéről! Magával vitte ezt a „terhet”, hogy jelentse a Fennvalónak. Elsőként ezt kérdezte meg: „Meg lehet-e büntetni az ilyen embert?” Mondjátok meg Nekem, szerintetek meg lehet büntetni az ilyen embert? (Nem.) Akkor hát miként reagáltok a hallottakra? Vegyes érzéseitek vannak ezzel kapcsolatban? Feldúltak vagytok? (Igen.) Isten háza mindig is arról beszélt, hogy az embereknek meg kell érteniük az igazságot és igazságosan kell bánniuk másokkal, ám ez a vezető még ezt a kis dolgot sem tudta megtenni. Úgy hitte, hogy igazságos lenne megbüntetni azt az embert. Hát nem elvetemült dolog ez? (De igen, az.) Ezt gondolta: „A testvéreim szenvednek, és jelentették nekem, hogy nincs könyörület ebben az emberben. Vezetőként hogyan nyerhetem meg magamnak ezeket az embereket, hogyan békíthetem és óvhatom meg őket, és hogyan előzhetem meg, hogy valaki ártson nekik, vagy hogy úgy érezzék, rosszul bántak velük?” Az első reakciója az volt, hogy meg kell büntetni az illetőt, azt gondolván, hogy akkor mindenkinek a haragja lecsillapodik, és akkor minden igazságosan és méltányosan alakul. Talán nem ezt akarta tenni? (De igen.) Ezt gondolta: „Mind ugyanazt az ételt esszük, ugyanazon a helyen élünk, és ugyanúgy bánnak velünk. Mi jogod van ahhoz, hogy ilyen gyorsan dolgozz? Ha gyorsan dolgozol, miért nem segítesz a többieknek?” Mondjátok meg Nekem, vajon hogyan éreznek az emberek ennek hallatán? „Gyorsan dolgozni bűn. Úgy tűnik, sosem szabad gyorsan dolgoznunk – semmi javunk nem származik belőle ennek a vezetőnek a keze alatt. Gyorsan dolgozni nem jó, és proaktívnak lenni sem az. Indokolható, ha lassú az ember!” A Fennvaló megkérdezte a vezetőt: „Mi van azokkal, akik lassan dolgoznak? Megjutalmazod őket?” A vezető zavarban volt, de nem volt zavaros fejű. Ezt mondta: „Nem, nem jutalmazhatom meg őket. Azt a fickót azonban, aki gyorsan dolgozik, meg kellene büntetni. A testvérek mind azt mondják, hogy meg kell büntetni őt.” Ez a mondás hangzott el tőle. Mondjátok meg Nekem, valóban a testvéreket képviseli ez a mondás, vagy pedig magát a vezetőt? (Magát a vezetőt képviseli.) Tegyük félre a testvéreket – mindenféle zavaros fejű emberek vannak köztük: olyanok, akik nem szeretik az igazságot; olyanok, akik elvetemült módon beszélnek; olyanok, akik önzők és öncélúak; olyanok, akik vitákat szítanak; olyanok, akik alapelvek nélkül beszélnek; és olyanok, akik erkölcsi alap nélkül cselekednek. Miféle ember nem található meg közöttük? Mi volt tehát ennek az embernek a feladata gyülekezetvezetőként? Az volt talán a feladata, hogy szót emeljen a befolyásos testvérekért, hogy védelmébe vegye ezeket az elvetemült irányzatokat és gonosz gyakorlatokat? (Nem.) Akkor mi volt a feladata? Amikor torzulással és elhajlással kapcsolatos problémákat vett észre a testvérek körében, felelősséggel tartozott azért, hogy az igazságot használva megoldja ezeket a problémákat, hogy azok az emberek megérthessék, hol vannak problémák, és milyen gondok vannak az állapotukkal, ezáltal pedig elvezesse őket önmaguk ismeretére és az igazság megértésére, valamint Isten elé vezesse őket. Nem ez vajon egy gyülekezetvezető felelőssége? (De igen.) Ő teljesítette ezt? Nemcsak hogy nem teljesítette, hanem még támogatta is azokat az elvetemült irányzatokat és gonosz gyakorlatokat, védve, ösztönözve és elnézve az elszaporodásukat és terjedésüket a gyülekezetben. Hát nem elvetemült dolog ez? (De igen.) Mondjátok meg Nekem, miután a Fennvaló megmetsz és leleplez egy ilyen elvetemült beállítottságú személyt, vajon dacos lesz az illető a szívében? (Igen.) Egész biztosan dacos lesz. Vajon igazságosan és a Fennvaló által megadott alapelvek szerint fogja kezelni az embereket? Egyáltalán nem. Az általa kimondott szavakból láthatjátok, hogy rendkívül fondorlatos volt. Később ezt gondoltam Magamban: „Ha megbüntetik a gyorsan dolgozókat, akkor ki merészel majd gyorsan dolgozni? Mindenki olyan lassú lesz, mint egy teknős, amely még háromnapi bóklászás után sem tud a folyópartra kimászni.” Vagy talán nem így alakulnak majd a dolgok? Ez a vezető nemcsak hogy nem volt képes igazságosan bánni az emberekkel, hanem emellett az volt a leghalálosabb és legsúlyosabb aspektusa, és amelyik a leginkább félre tudta vezetni az embereket, hogy bármilyen rossz dolgokat tettek vagy bármilyen téves és abszurd nézőpontokat terjesztettek is a testvérek, ő nemcsak hogy nem látott tisztán velük kapcsolatban és nem igazította helyre őket, hanem ráadásul elnézte ezt nekik, védelmezte őket, sőt még a kedvükben is próbált járni. Hát nem veszélyes egy ember volt? (De igen.) Rendkívül veszélyes volt! Ez volt a harmadik mondása ennek a vezetőnek.

Folytassuk a negyedik mondással! Gyakran meglátogattam azt a gyülekezetet, amelyért ez a vezető felelt, és tartottak ott csirkéket is. Valahányszor odalátogattam, a vezető levágott egy csirkét. Egyik nap húslevest főzött egy csirkéből, a másik nap pirosra sütött, a következőn pedig felfüstölt egyet. Azt gondoltam, hogy ha mindennap elmegyek hozzájuk, néhány napon belül jó eséllyel odalesz a teljes csirkeállomány. Mi volt ennek az oka? Amikor megfőztek egy csirkét, néha ettem belőle egy darabot, máskor pedig egyáltalán nem kértem, de azok az emberek ettől függetlenül megették, és minden alkalommal elfogyott egy egész csirke. Később így gondolkodtam: ha minden látogatásom alkalmával elfogy egy egész csirke, akkor bármennyi csirkéjük van is, ha így eszik, nem sokáig fog kitartani a készlet. Azt mondtam ezért a vezetőnek, hogy többé nem vághat csirkét. Nem ez volt talán a helyénvaló cselekedet? (De igen.) Na de most aztán igazán bajban volt a vezető. Egy kérdéssel állt elő, és ezt mondta: „Ha nem vághatunk csirkéket, akkor...” Fogalmad sincs, mit kérdezett ezután. Vajon mit bökött ki végül? Azt, hogy „akkor mit akarsz enni?” Mire ezt mondtam: „Nincs semmi más ehető a csirkéken kívül? Hát nincs tele zöldségekkel a kert? Nekem bármelyik megfelel közülük.” A vezető arra gondolt, hogy ha nem vághatnak csirkéket, akkor is ennem kell valami húst. „Figyelmes” volt, nem igaz? Ezt mondtam: „Méghogy húst?! Ha van zöldségetek, akkor nem eszem húst. Ha nem mondom, hogy vágd le a csirkéket, akkor ne vágd le őket!” Ezt könnyen meg lehetett volna érteni, nem igaz? (De igen.) Ebben az esetben azonban dilemma lett belőle. A vezető igazán kényelmetlenül érezte magát amiatt, hogy nem vághatott csirkét; nagyon furcsán kezdett viselkedni, akár egy megszállott. Mivel akkor nem ehetett csirkét, a következő látogatásom alkalmával egy másik kérdést tett fel, amellyel eljutunk az ötödik mondáshoz. Hallgasd, hogyan váltak egyre nevetségesebbé a kérdései. Mi volt hát a kérdés? Ezt mondta: „Mivel nem vághatunk csirkét, nyulakat is tartunk – szeretnél azt enni helyette?” Ez nagyon feldühített Engem. Ezt mondtam: „Olyan aranyosak a kisnyulaink az élénkpiros szemeikkel és a tiszta fehér bundájukkal! Olyan vidáman játszadoznak. Miért jár állandóan a húsevésen az eszed? Nem bírod ki hús nélkül?” Nem értettem. Soha nem hiányzott a hús a konyhájukból; végtelen mennyiségű csirkeláb és sertéskaraj állt a rendelkezésükre. Nem volt szó arról, hogy ne lett volna hús, amit megehet, akkor hát miért kérdezgetett egyfolytában a nyulak leöléséről és a húsuk elfogyasztásáról? Ezekkel a szavakkal vágtam vissza: „Nem szabad megölnöd őket! Minek ez az egész öldöklés?” Amikor látta, hogy így felelek, félni kezdett attól, hogy meg lesz metszve, és nem mert több kérdést feltenni. Hogy milyen ételeket készített ezután? A júniusi és júliusi időszakban mindenféle akadt a kertben; bőséggel teremtek a levélzöldségek és a gyümölcstermő zöldségek. Egyik nap sokféle ételt főzött ez a vezető. Hogy miket készített? Sült mungóbabcsírát, szójababcsíra-levest, hallal párolt tofut, sült zöldborsót és tojást, sült fafülgombát – levélzöldség egy sem volt az asztalon. Vetettem egy pillantást a sok száraz ételre. Valami friss ennivaló illett volna ahhoz az évszakhoz, de a vezető csupa olyan ételt készített, amelynek nem volt szezonja. „Hát nem elvetemült ez az ember?” – gondoltam. Mindenféle zöldség termett a kertben; miért nem készített valami levélzöldséget? Végül azt mondtam, hogy gyorsan el kell őt küldeni. Ha egy magafajta felel a főzésért, akkor soha nem fognak szezonális ételeket enni az emberek. Ehelyett mindig olyan ételeket fognak enni, amelyeknek nincs szezonjuk. Normális ez? Ez határozottan nem normális dolog!

Azt vettem észre azokból a kérdésekből, amelyeket ez a vezető feltett, valamint abból, ahogyan főzött, hogy először is szegényes volt a jelleme; másodszor azt, hogy elvetemült és alattomos beállítottsága volt; harmadszor pedig azt, hogy nem törekedett az igazságra. Volt azonban egy bizonyos dolog, amire nem számítottam; akár bizarrnak is lehetne nevezni. Korábban valahányszor választás volt ebben a gyülekezetben, mindig ez a vezető kapta a legtöbb szavazatot, és még az újraválasztások alkalmával is ő kapta a legtöbbet. Mi történt vajon, amiért újra meg újra egy ilyen ember kapta a legtöbb szavazatot? Vajon nem voltak okai ennek mindkét oldalon? (De igen.) Mindkét oldalon okai voltak ennek. Melyek voltak a fő okok? Az egyik oldalon az, hogy a testvérek többsége nem törekedett az igazságra és nem értette az igazságot, valamint híján volt az emberekkel kapcsolatos tisztánlátásnak. A másik oldalon az, hogy ez a gyülekezetvezető rendkívül jól értett az emberek félrevezetéséhez. Ti nem tudjátok, hogy ki volt ez az ember, nem láttátok, hogy mit tett, és nem tudjátok, hogy milyen ember volt ő a színfalak mögött. De mindössze azok alapján, amikről beszéltem, valamint a tőle elhangzott öt mondás alapján milyen embernek mondanátok őt? Alkalmas volt vajon arra, hogy gyülekezetvezető legyen? (Nem.) Akkor hát miért választották meg őt újra meg újra a testvérek? Azért, mert stratégiái voltak, és félrevezette ezeket az embereket. Egyáltalán nem volt olyan jámbor és gyakorlatias, mint amilyennek a felszínen látszott; egyértelműen stratégiái voltak. Később azt mondtam, hogy nincsenek vezetőnek alkalmas emberek abban a gyülekezetben, és hogy el kellene küldeni valaki mást, hogy ebben a pozícióban szolgáljon. Egyesek azonban nem értették; úgy érezték, hogy ezt a vezetőt nem a testvérek választották. Hogyan kell definiálni azt, hogy „testvérek”? A testvérek az igazság képviselői vajon? Így kell definiálni őket? (Nem.) Amikor a testvérek közösen előállnak egy követeléssel, egy előírással vagy egy véleménnyel és egy érvvel, akkor ezek a dolgok vajon feltétlenül összhangban vannak az igazsággal? Istennek az ő ügyeiket kell elsőként megfontolnia és róluk kell gondoskodnia? Megteheti ezt Isten? (Nem.) Hogyan kell akkor bánni velük? Hogyan kell definiálni ezeket a testvéreket? Többségében készek tenni a kötelességüket, munkát végezni és dolgozni, de nem törekednek az igazságra. Híján vannak az igazság felfogásához szükséges adottságnak és képességnek, ostobák, érzéketlenek és tompa eszűek, nem képesek tisztán látni az emberekkel kapcsolatban, sem átlátni a dolgokat, továbbá önzők és öncélúak. Van ugyan bennük némi jó szándék, és hajlandóak lemondani dolgokról, feláldozni magukat és fáradozni Istenért, de mi a végzetes hibájuk? Nem értik és nem fogadják el az igazságot. Tartják magukat ahhoz, hogy „aki táplál engem, az az anyám, aki pedig pénzt ad, az az apám”. Azt a személyt választják, aki jó hozzájuk, aki előnyös a számukra, aki az ő nevükben beszél és megóvja őket. Ha megengednék az ilyen embereknek, hogy maguk válasszák meg a vezetőjüket, vajon tudnának jó vezetőt választani? Nem tudnának. Képesek lennének bármilyen előrehaladásra az életbe való belépésük terén? Nem lenne felelőtlenség, ha megengedné nekik a Fennvaló, hogy ilyen önfejűek legyenek, és hogy alkalomszerűen továbbra is ilyen meggondolatlanul cselekedjenek? (De igen.) Ezek az emberek zavaros fejűek voltak, de a Fennvaló nem az, és az általuk választott vezető el lett távolítva és valaki más lépett a helyébe. Habár ezek az emberek nem voltak hajlandóak elfogadni az új vezetőt, ha az tudott valamennyi valódi munkát végezni, akkor sokkal jobb volt a hamis vezetőnél, aki félrevezette az embereket. Noha ezek a testvérek nem értették a Fennvaló intézkedéseit, eljön majd a nap, amikor felfognak néhány igazságot, és lesz némi megértésük a dolgokat illetően, akkor pedig tudni fogják, hogy ki volt jó és ki volt rossz. A Fennvaló teljes felelősséget vállalt értük azáltal, hogy így cselekedett. Helyénvaló volt így tenni? (Helyénvaló volt.) Még ha nem is értették a dolgot, akkor sem lehetett megengedni nekik, hogy kényük-kedvük szerint azt válasszák, akit éppen akartak. Fel akarnak lázadni? Ha gonoszságot akarnak művelni, ha a Sátán cinkosaivá akarnak válni, akkor teljességgel el lesznek pusztítva. Így aztán a Fennvaló meghozta a rájuk vonatkozó döntést és másik vezetőt választott. Ők azonban nem fogadták el ezt; kitartottak amellett, hogy megfelelő az ő választottjuk. Hát nem elvetemültség ez? Miért gondolták róla mindig azt, hogy jó? Mi volt olyan jó benne? Miért akarták őt olyan elszántan megtartani? Volt itt egy probléma: tudtukon kívül félrevezette őket és ártott nekik ez a hamis vezető. Csakugyan ostoba társaság voltak. Befejeztem a mondandómat erről a dologról. Az olyan embereket, mint ez a hamis vezető, tipikus esetként boncolgatjuk és elemezzük ezen a témán belül – ez helyénvaló. Végtére is a beállítottságaikban lévő elvetemültség önmagában véve is tipikus.

Ami az antikrisztusok hetedik megnyilvánulásán belül az elvetemültségről folytatott beszélgetésünket illeti: valamivel világosabb lett számotokra ez a téma azáltal, hogy ezeket a konkrét példákat is megemlítettük, elemeztük és összevetettük? Azt, hogy a jövőben képes lesz-e az igazságra törekedni ez az illető, akiről az imént beszéltem, nem tudni, nehéz megmondani, és egyelőre tartózkodni fogunk bármilyen következtetés levonásától. Egy dolog azonban biztos: a beállítottsága, a lényege és a természete is elvetemült volt. Akkor hát mit szeretett? Szerette vajon a méltányosságot és az igazságosságot? Szerette az Isten által közölt különféle igazságokat? Szeretett becsületes embernek lenni, méltányosan bánni másokkal, alapelvek szerint cselekedni és keresni az igazságot? Szerette ezeket a dolgokat? Egyiket sem szerette közülük – ez száz százalékig biztos. E néhány mondásán és az általa feltett néhány kérdésen keresztül lelepleződtek azok a dolgok, amelyeket a szíve és a csontjai mélyén szeretett. Egyetlenegy sem volt közöttük, amely pozitív dolgokkal lett volna összhangban. Kik voltak azok, akiket kedvelt, és akiket hajlandó volt megóvni? Azokat óvta, akik gonoszságot műveltek, akik megzavarták a gyülekezet munkáját, akik teljességgel híján voltak a hűségnek, és akik a kötelességeik végzése során sok gonosz cselekedetre vetemedtek. Nem haraggal vagy gyűlölettel tekintett az ilyen emberekre, hanem még fel is szólalt az érdekükben, és védelmezte őket. Vajon ez mit jelez? Azt, hogy ők ugyanabból a fajtából valók voltak: közös érdekeik voltak és közös lényegük. Természetükből adódóan egyetértettek egymással, és ugyanabból a rothadó fajtából származtak. Hogyan érzett ez a vezető, amikor egyes testvérek folyamatosan elképzeléseket és félreértéseket tápláltak magukban Isten szavaival és cselekedeteivel kapcsolatban? Felvállalta vajon a terhet, amikor ezeknek a problémáknak a megoldására került sor? (Nem.) Nem vállalta fel ezt a terhet; nem foglalkozott ezekkel a problémákkal, és nem fordított figyelmet ezekre a kérdésekre – szemet hunyt felettük. Amikor valaki meggyalázta Isten nevét, vagy akadályozta és megzavarta Isten házának a munkáját, amikor valaki híján volt a hűségnek, és felületesen végezte a kötelességét, vagy ártott Isten háza érdekeinek, és zavart és pusztítást okozott a kötelessége végzése közben, vagy pedig negativitásnak adott hangot és elképzeléseket terjesztett, ő képes volt vajon ezek bármelyikét is problémaként azonosítani? Nem tudta ezeket problémaként azonosítani; ezt gondolta: „Normális, hogy vannak ilyen dolgok; ki nem fed fel romlottságot?” Mit sugallt ezzel? Azt sugallta, hogy azoknak az embereknek így kell cselekedniük, mivel akkor ő nem tűnik majd olyan rossznak, hanem „elrejtőzhet” és „oltalmat” élvezhet. Hát nem elvetemült dolog ez? Ezek az emberek folyamatosan bomlasztottak és zavart okoztak, ő pedig nem kezelte őket. Mondjátok meg Nekem, hogy ennek alapján vajon volt igazságérzete? Szerette az igazságot? Miféle helynek tartotta Isten házát? Nem akarta, hogy becsületes emberekkel, Istenhez hűséges emberekkel és olyan emberekkel legyen tele Isten háza, akik Isten útját követik és tudják, hol a helyük, miközben a kötelességeiket végzik. Nem akarta, hogy mindenki megnyíljon és beszélgessen Isten szavairól, alávesse magát Istennek és tanúságot tegyen Mellette. Nem tetszett neki, ha mindenki ilyen volt Isten házában. Akkor mi tetszett neki? Az tetszett neki, amikor mindannyian öncélú kapcsolatokat létesítettek, óvták egymás érdekeit, senkinek se ártottak, és nem leplezték le, hogy kinél milyen csontvázak vannak a szekrényben. Az tetszett neki, amikor mindnyájan kölcsönösen óvták és védelmezték egymást, elrejtették a kívülállók elől a mások által elkövetett rossz dolgokat, és egységes frontként léptek fel. Ez volt az, ami tetszett neki. Amikor valaki feltárta és nyilvánosságra hozta egy másik ember gaztetteit és igazi körülményeit, egyenesen beszélve és mindenkit tájékoztatva azokról, a vezető gyűlölte és megvetette az efféle cselekedeteket. Azt szerette, ha a gaztettek rejtve és titokban maradnak, ha senki sem leplezi le a hazugságokat, és ha nem kezelik az alapelvek szerint azt, aki csalásra vetemedett vagy ártott Isten háza érdekeinek. Mivé lettek az általa felügyelt gyülekezetben Isten szavai és Isten házának adminisztratív rendeletei és munkarendjei? Üres szavakká lettek, és nem lehetett azokat megvalósítani. Miért nem lehetett azokat megvalósítani? Azért nem, mert a vezető gátat szabott nekik és falként állt az útjukba. Ez az az elvetemült beállítottság, amelyet az antikrisztusok felfednek a tények eltorzításával, bizonyos taktikák alkalmazásával, valamint bizonyos cselekkel és trükkökkel azért, hogy saját céljaik elérése érdekében bolonddá tegyenek és becsapjanak másokat.